Nyeste Zsolt összes bejegyzése

Bejegyzések

Háziasszony-keservek

A busz unottan vánszorgott fel a domboldalon. Napsütés, meleg, izzadtság. Kati megigazította a napszemüvegét, és igyekezett a lehető legközömbösebb arccal maga elé nézni, holott lassan de biztosan kezdte elönteni a pánik: fogalma sem volt, épp hol van, és mindig is utálta, ha nem tarthatta kézben a dolgokat. Mindjárt odaérek, mindjárt odaérek, mormogta magában, közben lopva a megállók feliratait kémlelte. Csak magabiztosan, mintha rutinosan utazna a 112-esen, nehogy valakinek feltűnjön, hogy még életében nem járt erre. Bár, ha megkérdik, maga sem tudta volna elmondani, mi múlik ezen.

Amikor útnak indult, minden olyan egyszerűnek tűnt. A temető honlapján ott volt, hogy ez a járat épp a kapu közelében teszi le. Azért a busz mellett döntött, mert a villamossal hosszabb lett volna az út, meg az a sok átszállás… A gyerek két hete a nagyszülőknél, Norbert pedig Németországban, valami vállalati úton. Nincs semmi dolga, úgy döntött, elmegy a temetésre, legalább valami – még ha morbid is- változatosságot lop az unalmas, méla hétköznapokba.

Igazából nem is nagyon ismerte Noémit. Egyszer, mindössze egyetlenegyszer fordult elő a középiskola négy éve alatt, hogy az elharapott köszönéseken kívül beszéltek is egymással. Noémi sosem volt szimpatikus, ahogy a bések nagy része sem, akikkel közösen kellett részt venni a matematika fakultáción, valami furcsa csoportbontás miatt. Egy év múlva Kati le is jelentkezett az óráról, és inkább visszatért az alapcsoportba, mert rájött, hogy soha az életben nem lesz szüksége deriválásra, integrálásra, de valószínűleg még a másodfokú egyenlet megoldóképletére sem. A fakultáció csak felesleges idő- és energiapocsékolás. Hiszen úgyis mindig rajzolni akart, gyerekkönyveket illusztrálni. És sikerült is elhelyezkednie ezen a vonalon.

Amit sosem bírt elviselni Noémiben, az a lány örökös jókedve volt, és a tény, hogy érti a matematikát: Kati, szerencsétlen hiába magolta a képleteket, hiába gyakorolt éjszakákon át, örült, ha nem buktatták meg félév végén. Noémi viszont látszólag gond nélkül vette az akadályokat. Barna szeme csak mosolygott a tanár beugratós kérdésein. Kati titokban gyakran megfigyelte: mintha csak egy gyertya világította volna meg ilyenkor belülről a lányt. És emellett kedves is volt, csöppet leereszkedően, de mindenkinek készséggel elmagyarázta az anyagot, aki megkérte rá. Kati ilyenkor még mélyebbre dugta a fejét az érettségi feladatgyűjteménybe, holott tudta, hiába az egész. Egyre csak nőtt benne a keserűség. Hogy ilyen boldog, elégedett. Mert én nem vagyok az. Nem! Soha nem is voltam. Apu folyton ideges, és jól tudom, azt várja el, hogy építésznek menjek, mint ő, anyu pedig naphosszat a házimunkával van elfoglalva és meg se hallja, amit mondok neki. Nagymama meg… Mindenki többet és mást lát belém, mint ami vagyok. Elegem van. A dolgozat természetesen egyes lett.

Aztán egyszer, következő évben, az érettségi hetében épp az egyik akváriumot pucolta ki tanítás után, amikor megpillantotta a feldúlt Noémit: a fizikaszertárból rohant ki bőgve, egyenesen a lányvécébe. Kati még egy ideig rázogatta a szemetesvödröt céltalanul, de végül muszáj volt felállnia, mert nem volt más dolga, mint kezet mosni. Amikor lenyomta a vécé kilincsét, vett egy nagy levegőt. Úgy teszek, mintha nem venném észre. De ez halvaszületett ötlet volt: Noémi ott állt, a mosdókagyló előtt és fuldokolva zokogott. Nocsak, hol van most a jókedve, a nevető szeme? Amikor meglátta a belépőt, Noémi erőt vett magán, és még egy mosolyra is futotta belőle. Kati csak bámult, mire a másik lány letörölte a könnyeit és így szólt:

– Hát nem vicces, a matek a kedvenc tárgyam, erre most tudtam meg, hogy a matektanár párhuzamosított engem egy harmadikossal… Nem elég a felesége… Tiszta geometria, nem?

Kati csak állt, és nem tudta, mit mondjon, de Noémi már nevetett.

– Nyugi. Legalább biztos, hogy nem buktat meg. Mert ha megteszi…  – a mondat keserű kacajba fulladt, és Noémi már ki is sétált a mosdóból.

Nem egészen egy hete, hogy olvasta a lány halálhírét egy körímélben. Milyen meglepő. Pont róla nem gondoltam volna. Azt hittem, matek-fizika szakos tanárként fog megöregedni, milliónyi unokával és rengeteg, még évtizedek múlva is hazalátogató tanítvánnyal. De hiába, erre mondják, hogy a sors útjai. És a gyors autók…

Úgy érezte, el kell mennie a temetésre: van valami, amit el kell mondani Noéminek, mielőtt az a föld alá kerül. Mert csak ő értheti meg, senki más. Hülye egy helyzet. Szerencsére minden közeli ismerős nyaral. Úgysem értenék ezt meg. És hát, akkor könnyen lehet, hogy beszélnie kellene más dolgokról is. Amikről jobb, ha nem. Noémi biztos tudná a megoldást.

Na, végre, a busz megállt. Itt kell leszállni. Kati ügyesen elrugaszkodott a lépcsőről, és majdnem elesett. Körülnézett, de fogalma sem volt, hol van. Itt ugyan sehol sincs egy temető sem. Eltévedtem, szégyenszemre, gondolta. Még öt perc és kezdődik a szertartás. Nem fogok odaérni. Istenem, merre lehet? Jó ideig kóborolt a különféle kis mellékutcákon, persze, mindeközben sikerült higgadtságot erőltetnie magára, és messziről úgy tűnt, nagyon is tudja, hová tart. De az izzadtságtól egyre csak csúszkált a napszemüvege, érezte, hogy a haja összetapad, a sminkje meg lefolyik, pedig órákon át vacakolt vele. Elég perverz egy dolog, hogy egy temetésre csípem ki így magam, de hát nincsen szociális életem.

Csak ment, ment a hőségben, közben érezte, hogy szexi gyászruhája alatt már teljesen befülledt mindene, és azt is konstatálta, hogy elfelejtett vizet hozni magával, ami ilyen időben kész öngyilkosság. Még jó, hogy Kornélka nincs itt. Te jó ég, Kornélka! Csak most jutott eszébe a tulajdon gyereke, ma még nem is gondolt rá. Megőrülök. Ez az egész marhaság elveszi az eszemet. Az életemet akarom. Vissza akarom kapni. Harmincévesen hogy lehet ennyi eszem?! Ó, Kati, te ostoba barom, te!

Hoppá, egy villamosmegálló. Kati átlejtett a zebrán, és megnézte a menetrendet. A fenébe, teljesen rossz felé jöttem. Legalább három megállót visszagyalogoltam. Vett egy nagy levegőt, majd a lehető legtermészetesebb pózban elkezdett várakozni, és közben sikeresen leküzdötte kezei remegését. Borzasztó ideges volt és mérges magára. Eddig azt hitte, majd megérkezik, és elvegyül a tömegben. De így? Fél óra késés után hogy jelenjen meg feltűnés nélkül? És ha valaki megkérdezi…? Á, hogy ma semmi sem sikerül!

Igyekezett láthatatlanná válni, mikor belépett a temetőkapun, de az őrök persze megbámulták. Ó, vajon hol lehet a ravatalozó? Te jó ég, ilyen közel? És ennyi ember? Mi a francot keresek én itt? Úgy érezte, földbe gyökerezik a lába, és csak nézte a sok-sok embert. Mindjárt megfordul valaki és észreveszi. Menekülni. Menekülni! hatalmasodott el rajta a rémület, és ügyet sem vetve a magas sarkú szandálra, nekiiramodott. Meg sem állt, míg egy urnafal mögött biztonságban nem tudta magát. Teljesen hülye vagyok! Most mit tegyek? Idióta egy helyzet. Végül úgy döntött, elbotorkál, minél messzebb a ravatalozótól, nehogy véletlenül összefusson valakivel, pláne egy régi ismerőssel. Azt a pár szál fehér szegfűt, amit a kapu melletti árusnál vásárolt, még mindig a kezében szorongatta: szegény virágok már kókadoztak a forróság és Kati szorítása következtében. Csak rohant, szaladt a sírkövek között, kistáskáját álcaként az arca előtt lengetve, mert már sírt, sőt, bőgött, zokogott, mint egy óvodás. Rég nem törekedett arra, hogy átlagos, normális temetőlátogató benyomását keltse, mert talált egy padot, amelyre leroskadhatott, és átadta magát a keserűségnek.

– Bence, te szemét! Te hülye! Te mocsok! Te alávaló! – üvöltötte bele egy bokorba. – Te utolsó szarházi!

Amikor meghallotta a saját hangját, az olyan idegenül csengett a fülében, hogy megremegett és elhallgatott. Na, még ez is… Bence, igen, Bence, az élete megkeserítője.

Két hete, pont, miután lepasszolta Kornélkát az epekedő nagyszülőknek, és kivitte Norbertet a reptérre, megcsörrent a mobilja: a kiadótól keresték, valami új gyerekkönyv illusztrációit akarták rábízni. Remek, gondolta felvillanyozva, mert az utóbbi hónapokban nem nagyon volt munka, Kornélka is állandóan betegeskedett, és Kati már kezdte úgy érezni magát, mint valami rab. No, de hogy berendelték, úgy érezte, visszatért az ereje, a kreativitása, az élete… Norbert már úgyis célzott rá burkoltan, hogy a gyerekszülés óta meglehetősen slampos, rosszkedvű és aszexuális lett az ő kis felesége, és a családi kasszába se igen tud mit betenni. Most majd meglátja, bizonykodott Kati, és élvezte, hogy végre munkához öltözhet, nem pedig kopott melegítőben és férje két számmal nagyobb pulóverében kell közlekednie a megszokott otthoni hetven négyzetméteren.

Berakta kedvenc CD-jét a magnóba, és azt bömböltette, míg oda nem ért a szerkesztőségbe, saját megállapítása szerint szexin, frissen, fiatalosan, ragyogón.

Bent a főnöke, Anikó, és egy trendi frizurájú fiatalember várta, talán huszonkettő, ha lehetett. Elismerően nézett végig Katin, aki csak mosolygott. Kisfiú, tetszem neki. Anikó, a maga szokott, mogorva stílusában közölte, az illető neve Bence, és vele kell megbeszélnie a borítótervet. Kati élvezte, amikor a fiatalember, roppant határozott és lovagias módon felajánlotta, hogy meghívja, igyanak valamit, és közben majd megbeszélik a dolgot. A megbeszélés olyan jól sikerült, hogy este tizenegykor még mindig beszélgettek a Duna-parton. Kati már épp a gyerekkori csínytevéseit mesélte, amikor elfogyott az üveg bor, amit még Bence hozott magával. A fiú azt indítványozta, hogy keressenek egy másik helyet. Mire Kati kirobbanó örömmel azt javasolta, hogy van a közelben egy remek játszótér, úgyis szeret hintázni. Egy ideig himbálta magát a hintán, de aztán felkavarodott a gyomra, és megállt. Nem tudta, mit mondjon. Csak tett pár lépést, és a mászókát nézte.

– Együtt alszunk? – szólalt meg hirtelen Bence. Kati szíve nagyot dobbant, és aztán olyan gyorsan történt minden, hogy csak másnap reggel, amikor már a szemébe sütött a nap, és felkelt a fiú mellől, érte utol magát. Te jó ég, hasított bele a gyomrába egy éles fájdalom, de nem azért, mert elszörnyedt a tettén, dehogyis. Az alvó Bencére nézett, aki édesdeden szendergett, hason fekve. Hogy miket csinált! Még az utcán hirtelen odanyomta a meglepett Katit egy kocsma üvegéhez, és megcsókolta, majd így szólt:

– Most már mehetünk – és Kati ezt roppant romantikusnak találta, ahogy azt is, amikor már az ágyban Bence hosszan szagolgatta a nyakát, és azt mondta, valami ételre emlékezteti az illat. Bár utóbb belegondolva elszörnyedt, hogy biztosan a legutóbbi rántott hús szaga ivódhatott bele menthetetlenül a pórusaiba és a fiú azt érezte.

Ahogy Bencét nézte, és a még mindig trendin álló frizuráját, úgy érezte, elveszített valamit, valami nagyon fontosat, amit nem is olyan rég talált csak meg. Mérhetetlen szomorúság áradt szét a testében, és legszívesebben sírva fakadt volna. Akkor szokott ilyet érezni, amikor egy többnapos vendégség után a barátai már elindultak haza, ő pedig teljesen magára maradt. Igyekezett elhessegetni az érzést, és amikor Bence felébredt, megkávéztak, és még beszélgettek is egy keveset. Aztán a fiú elment, Kati pedig magára maradt azzal a felismeréssel, hogy halálosan szerelmes. Ám alig pár napig ábrándozhatott csak a Bence köré szőtt mesevilágban, amikor kiderült, a fiú korántsem akar tőle már semmit. Mindezt szépen, intelligensen és udvariasan közölte Katival, olyan kedvesen, hogy még haragudni sem lehetett rá érte. És azóta itt tart. Átok. Lepra. Köpedelem. Ez az élet.

Noémi ezt is bizonyára elintézné valami cinikus megjegyzéssel. Arra lenne szükség. De így… Így nem lehet élni. Meg akarok halni, sikoltotta Kati némán, miközben továbbra is a padon vonaglott. Egyre jobban idegesítette ez a hülye viselkedés, de nem tudott mit tenni ellene. Rettegett, hogy valaki rátalál és kiröhögi. Szánalmas vagyok.

Önsajnálatát és tépelődését csak fokozta, amikor reggel, takarítás közben a fejére esett Németh László Irgalom című regényének második kötete, és pont a 121. oldalnál nyílt ki.

„– Képzeld el, kapott Ágnes az utolsó pillanatban egy Máriára ható észérv után. – Na mit?

Mondta Mária szinte gyűlölettel.

– Hát például, hogy ez a viszony nem az első viszonyod. Hanem az utolsó –

ami után már csak az öregség jön. – Na és? Éltem, ez is megvolt. – Azaz, nem jól mondom: az első s az utolsó.

Mert addig legalábbis te úgy érzed – csak feleség voltál. Ahogy a legtöbb az lesz, mert azzá kell lennie – társadalmi szükségből. Mit tudom én, egy szipirtyó mellett nőttél fel, aki még azt sem engedi meg, hogy tanulj valamit. Tizenöt-húsz évet élsz egy ember mellett, akinek – még ha különb is – minden szava, s a különb volta is idegen. S akkor a végén, amikorra már a menzesz elmaradását várod, az alkalom, a véletlen – mondjuk, hogy a férjed a börtönbe kerül – hozzád verődik egy léha, jókedvű fiú, fiatalabb, mint te. S azzal végre egyszer igazán boldognak, szabadnak érzed magad. – Boruljon le, és adjon hálát, mondta Mária kissé csendesebben. – Igen, mondta Ágnes, de az sem jobb a te Vetésidnél, sőt lehet: kegyetlenebb. S ő sejti ezt. Közben napról napra veszti, amit egy életen át szerzett. A jó hírét, a holmiját, a gyerekei tiszteletét. Képzeld el, amikor ez egyszerre rászakad… Ez a csődtömeg… S még panaszkodni sem szabad. Úgy, mint teneked… Mert hiszen ő egy vén…”

Pont, mint én, villantak be a szavak a könyvből, amit nemrég olvasott, és ettől még jobban nekikeseredett.

Már elhasznált egy fél zacskó papírzsebkendőt, amikor harangkongásra lett figyelmes. Á, biztosan vége a temetésnek. Még ez is. Ezt is elrontottam. Pedig arra gondoltam, hogy Noémi… És ekkor elgondolkodott, mekkora ostobaság is arra várni, hogy egy halott majd segít neki. Abbahagyta a sírást és vett egy nagy levegőt. Elindult arra, amerre a gyászoló tömeget sejtette. Egy síremlék mögül megvárta, amíg eloszlanak, és amikor már senki sem állt ott, végre odasétált Noémi sírjához. Sóhajtott egyet.

– Hello, Noémi. Tulajdonképpen nem is tudom, miért vagyok itt. Hoztam neked virágot – letette a szegfűket a sírra. – Remélem, tetszik. Szerintem a szegfű szép virág, csak a szocialista múlt miatt feledésbe merült. Nos, szóval, én…

Térdre esett és ismét bőgni kezdett. Épp sikerült ismét teljesen átadnia magát a bánatnak, amikor hűvös fuvallat érintette meg a vállát. Ettől megijedt, felugrott, és megfordult. Majdnem felkiáltott meglepetésében, mert Noémi állt előtte: sápadtan, feketében, de azért Noémi volt.

–  Hello. Köszi a virágot.

–  De… de te…

–  Ó, igen, én… – mondta gúnyosan Noémi. – Na, ide figyelj: elkenődött a sminked. Borzalmas. Igazítsd meg, mielőtt emberek közé mész. Valamint: önsajnálat és vergődés helyett foglalkozhatnál a családoddal is. Nem gondolod?

– De… én… – hebegte Kati, mire viszont bármi értelmeset kinyöghetett volna, Noémi már ott sem volt. Most csak hallucináltam az egészet? tűnődött. Aztán elővette kistükrét, és megállapította, hogy valóban ideje helyreállítani a sminkjét. Amikor végzett, még vetett egy utolsó búcsúpillantást a sírra, és arra gondolt, este felhívja Norbertet, és megkérdezi tőle, hogy van. 

Bejegyzések

Szilánkok

Irén csak ült a kanapén, háttal az ablaknak, és üres tekintettel meredt maga elé. Kívülről hangok hallatszottak be a lakásba, de a világért sem fordult volna meg. Próbált nem odafigyelni rájuk. Úgyis róla beszélnek. Róla. És nevetnek. Vagy szánakoznak. Egyik rosszabb, mint a másik. Jól tudta, mit mondanának neki: „Irénkém, borzalmasan nézel ki. Hiába, mi megmondtuk. De te mindig olyan makacs voltál. Hiba volt kiadni a szegény János útját. Látod, mihez vezetett! Látod!?” Vagy ami még rosszabb, nem szólnának, csak néznék. És a szemük… Nem, erre nem gondol.

Az ölében egy könyv feküdt, de nem foglalkozott vele. Egy ideje már az olvasás sem kötötte le. Igen, azóta… Hamarosan hat óra és jön Endre. De előtte még jól berúg a kocsmában. Hiába, itthon nem várja semmi, ez a büntetése mindazért, amit tett. Vele. És Marcikával. Irén nem főzött, nem takarított, ő maga is csak azt evett, amit talált a kamrában: egy bödön szilvalekváron élt már egy hete. Pénzük sosem volt, lassan már fel se tűnt neki a nélkülözés.

Néha János is elvonult az ablakuk előtt, a feleségével és a két fiával, úton a piacra, ilyenkor Irén a fülére tapasztotta a kezét, és úgy érezte, menten szétveti a harag, a keserűség. De még így is jól hallotta őket. Elővette a kisollóját, felhajtotta a szoknyáját, és az olló hegyét a combjába döfte. Amikor belenyilallt a fájdalom és meglátta a kis piros patakot, megkönnyebbült. Ez pedig az én büntetésem. És mellé még az egész élet, gondolta, majd a fülét hegyezte, de Jánosék már szerencsére elmentek. Ha látná, mi lett belőlem…

Szerencsére a temetésre nem jött el. Talán tapintatból. Mikor is volt? Te jó ég, már egy hónapja! De még mindig nem tudja elhinni. Nem, nem. Nem!

 – Anyu, gyere velem játszani! – kérte Marcika már századszorra.

– Kisfiam, főzök. Játssz egyedül! – morogta Irén, mert megint elúszott az ebéddel és azt se tudta, hol áll a feje. Most még Marcika is határozottan idegesítette.

– Kimehetek?

– Persze, bánom is én! – mondta az anyja, akarata ellenére kissé ingerülten. Marcika egy ideig csodálkozva nézett rá, nagy barna szemeivel, aztán kiszaladt az ajtón a kertbe, Irén pedig megkönnyebbülten felsóhajtott és folytatta az előkészületeket. Ha Marcika visszajön, majd sütök neki valami finomat, határozta el. Kissé feszült vagyok ma. De miért?.

 Hiszen olyan boldog volt, amikor Marcika megszületett! Akkor úgy érezte, végre van kiért élnie. Még Endre is mintha megszelídült volna a várandósság hetei alatt: kevesebbet ivott, és már nem járt el kártyázni. Házasságuk sosem volt annyira kiegyensúlyozott, mint az elmúlt öt évben, mióta a kisfiú is közöttük volt. Lassan Irén is kezdett kibékülni a sorsával.

Pedig hogy gyűlölte Endrét! Már amikor kimondta neki az igent a hivatalban, a két csöppet sem bizalomgerjesztő tanú (Endre ivócimborái) jelenlétében, akkor érezte, hogy hatalmas hibát követett el. De annyira dühös volt! Jánosra. A szüleire. Mindenkire. Nem értették meg. „Kislányom, ez még nem ok arra, hogy szakíts a vőlegényeddel. Mással is megtörtént már ilyen botlás.” Az anyja minduntalan ezt duruzsolta a fülébe. Valóban? Jánosról kiderül, hogy azt a züllött nőt látogatja titokban, ő pedig csak álljon mosolyogva, kezét János kezébe helyezve, szemérmesen lesütve a szemét?! „De kislányom, ez egy kisváros. Mit fognak szólni az emberek?” Tehát mindenki fontosabb, mint ő! Nem, ezt nem tűrheti!

Hozzá is ment az első jöttmenthez, hogy bosszút álljon a városon, a szülein és legfőképp, Jánoson. Nagy volt a botrány, Irén viszont hiába akarta élvezni a mártír szerepét, fordítva sült el a dolog: Jánost sajnálta mindenki.

Hamar kiderült, hogy Endre iszik, kártyázik, és hiányzik belőle a romantika. A szerelmes verseket is, amelyekkel Irén fejét akarta elcsavarni eleinte, egy régi Csokonai-kötetből ollózta össze, persze, a lány ezt nem akarta bevallani még magának sem. Pedig azt is jól tudta, hogy a virágcsokrokat a közeli parkból lopkodja össze, ünneplő öltönye láttán pedig, amiben eljött megkérni a kezét, ezt mondta az apja:

– Mint Szaros Pista Jézus napján.

Irén erre csak a száját rágta, és kiviharzott a szobából.

És bezzeg János megelégedett azzal, hogy menyasszonyának csak a kezét simogassa a park árnyas fái alatt! Endre viszont már az első éjjel lerántotta Irénről a hálóinget, erős kezével ledöntötte az ágyra, és mire a lányban tudatosult, mi történik, éles fájdalmat érzett az altestében, és már el is hálták a házasságot. Később Endre rászólt, hogy cserélje ki a lepedőt, mert csurom vér. Irén a továbbiakban megundorodott a házasélettől, de hiába próbálta fejfájásra hivatkozva elhárítani a férje közeledését, Endre nem ismert kibúvókat.

 Már majdnem elkészült az ebéd, amikor kintről hangos kiáltást hallott. Ledermedt és a fakanál kihullott a kezéből: hangosan koppant a konyha kövén. Marci! Villant át az agyán, és már tépte is fel az ajtót, kirohant a kertbe. De Marcit nem látta sehol. Hol lehet? Megvan, a kút! Istenem!

Odafutott, és áthajolt a káváján. Lebámult a mélybe, és mintha az egyik szögletben látott volna valamit.

– Marci! – sikoltotta, de nem jött válasz. – Marcikám!

 Az orvos később azt mondta, Marcika szerencsére nem szenvedett egy pillanatig sem, mert olyan szerencsétlenül esett, hogy azonnal kitörte a nyakát egy kiálló kőben. Irén csak nézte a kis testet, ami ott feküdt, kiterítve a földön, és nem voltak könnyei.

Anyu, gyere velem játszani!

Játssz egyedül!

Endre szánalmasan festett, mikor hazaért. A szomszédok szóltak neki, mi történt, és kétségbeesetten nyargalt haza a gyárból műszak közepén.

– Mi történt? Mi történt? Marci! – kiabálta már messziről. Mikor megpillantotta feleségét, aki némán térdelt a halott gyerek mellett, átkarolta a vállát. – Irénke! Irénke, mi történt?

De Irén nem szólt semmit, csak nézte a férjét szótlanul.

– Irénke, mondj már valamit! – Endre tehetetlenségében már sírt, mint egy gyerek. Irén csak nézte még egy darabig, majd ellökte magától.

– Te gyilkos! Megölted a fiunkat!

Endre értetlenül bámult rá, és szája széle remegett.

– Micsoda? Én… én nem…

Irén felpattant és a szeme szikrázott a dühtől.

– Dehogynem! Hányszor kértelek, hogy deszkázd be azt a kurva kutat! Hányszor?! Te ölted meg! Te! Te! – és már csépelte férjét, ahol érte, hiába próbáltak meg közbelépni a szomszédok. Végül a doktornak kellett beadnia egy nyugtatót, csak úgy tudták megfékezni.     A temetésen is úgy viselkedett, mint egy alvajáró: engedelmesen ment, amerre vezették, sírt, amikor kellett, amikor pedig a toron elébe raktak valamit, evett, ivott. Úgy fogadta a részvétnyilvánításokat, mint egy holdkóros, és láthatólag nem érdekelte semmi, még az sem, hogy Endre már a temetés hajnalán leitta magát, úgy kellett támogatni a gyászmenetben. Keservesen óbégatott, amikor pedig a koporsót leeresztették, bele akart ugrani a gödörbe. Irén nem szólt egy szót sem, ahogy a továbbiakban sem. Hiába ajánlották fel a szülei a segítségüket, hiába javasolták, hogy költözzön hozzájuk egy időre, vagy akár végleg, még a válását is segítik elintézni, a nő nem felelt, csak nézett maga elé.

A kulcs zörgött a zárban, megérkezett Endre. Irén megborzongott. Férje belépett, nem szólt semmit, csak körülnézett, majd átslattyogott a szobán, egyenesen a konyhába. Hallatszott, hogy italt tölt magának, majd nagyokat nyelve megissza.                                                           

– Irénke, meddig csináljuk még ezt? – kérdezte a konyhaajtóból. Irén nem felelt. Endre odalépett hozzá, és megállt előtte. – Irénke! Miért?

A felesége nem mondott semmit, csak felkelt, és elindult a konyha felé. Endre követte.          

– Irénke, miért büntetsz? Hát azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim?!

Semmi válasz. Irén kihúzta a fiókot.                                                                                           

– Irénke! Én így nem bírok élni!

A nő szeme villant egyet, majd elővette a kenyérvágó kést, és beledöfte a férje mellkasába.   

– Akkor dögölj meg! – sziszegte. Endre csak bámult rá, elkerekedett szemmel, aztán hirtelen megváltozott a tekintete: elöntötte a harag. Nem törődött a késsel, sem a fájdalommal; kinyújtotta a kezét, és megragadta Irén nyakát. Felesége felnyögött, de nem szólt semmit. Egy darabig azzal viaskodott, hogy lefejtse magáról Endre kezét, ám férje nem hagyta magát: minél inkább érezte, hogy folyik el a vére és hagyja el az ereje, annál szorosabbra fonta az ujjait. Aztán Irén belátta, nincs értelme folytatni a harcot. Leengedte a kezét. Talán így lesz a legjobb, gondolta, mielőtt egy feneketlen, sötét szakadékba zuhant volna.

Bejegyzések

Szilánkok

Irén csak ült a kanapén, háttal az ablaknak, és üres tekintettel meredt maga elé. Kívülről hangok hallatszottak be a lakásba, de a világért sem fordult volna meg. Próbált nem odafigyelni rájuk. Úgyis róla beszélnek. Róla. És nevetnek. Vagy szánakoznak. Egyik rosszabb, mint a másik. Jól tudta, mit mondanának neki: „Irénkém, borzalmasan nézel ki. Hiába, mi megmondtuk. De te mindig olyan makacs voltál. Hiba volt kiadni a szegény János útját. Látod, mihez vezetett! Látod!?” Vagy ami még rosszabb, nem szólnának, csak néznék. És a szemük… Nem, erre nem gondol.

Az ölében egy könyv feküdt, de nem foglalkozott vele. Egy ideje már az olvasás sem kötötte le. Igen, azóta… Hamarosan hat óra és jön Endre. De előtte még jól berúg a kocsmában. Hiába, itthon nem várja semmi, ez a büntetése mindazért, amit tett. Vele. És Marcikával. Irén nem főzött, nem takarított, ő maga is csak azt evett, amit talált a kamrában: egy bödön szilvalekváron élt már egy hete. Pénzük sosem volt, lassan már fel se tűnt neki a nélkülözés.

Néha János is elvonult az ablakuk előtt, a feleségével és a két fiával, úton a piacra, ilyenkor Irén a fülére tapasztotta a kezét, és úgy érezte, menten szétveti a harag, a keserűség. De még így is jól hallotta őket. Elővette a kisollóját, felhajtotta a szoknyáját, és az olló hegyét a combjába döfte. Amikor belenyilallt a fájdalom és meglátta a kis piros patakot, megkönnyebbült. Ez pedig az én büntetésem. És mellé még az egész élet, gondolta, majd a fülét hegyezte, de Jánosék már szerencsére elmentek. Ha látná, mi lett belőlem…

Szerencsére a temetésre nem jött el. Talán tapintatból. Mikor is volt? Te jó ég, már egy hónapja! De még mindig nem tudja elhinni. Nem, nem. Nem!

 – Anyu, gyere velem játszani! – kérte Marcika már századszorra.

– Kisfiam, főzök. Játssz egyedül! – morogta Irén, mert megint elúszott az ebéddel és azt se tudta, hol áll a feje. Most még Marcika is határozottan idegesítette.

– Kimehetek?

– Persze, bánom is én! – mondta az anyja, akarata ellenére kissé ingerülten. Marcika egy ideig csodálkozva nézett rá, nagy barna szemeivel, aztán kiszaladt az ajtón a kertbe, Irén pedig megkönnyebbülten felsóhajtott és folytatta az előkészületeket. Ha Marcika visszajön, majd sütök neki valami finomat, határozta el. Kissé feszült vagyok ma. De miért?.

 Hiszen olyan boldog volt, amikor Marcika megszületett! Akkor úgy érezte, végre van kiért élnie. Még Endre is mintha megszelídült volna a várandósság hetei alatt: kevesebbet ivott, és már nem járt el kártyázni. Házasságuk sosem volt annyira kiegyensúlyozott, mint az elmúlt öt évben, mióta a kisfiú is közöttük volt. Lassan Irén is kezdett kibékülni a sorsával.

Pedig hogy gyűlölte Endrét! Már amikor kimondta neki az igent a hivatalban, a két csöppet sem bizalomgerjesztő tanú (Endre ivócimborái) jelenlétében, akkor érezte, hogy hatalmas hibát követett el. De annyira dühös volt! Jánosra. A szüleire. Mindenkire. Nem értették meg. „Kislányom, ez még nem ok arra, hogy szakíts a vőlegényeddel. Mással is megtörtént már ilyen botlás.” Az anyja minduntalan ezt duruzsolta a fülébe. Valóban? Jánosról kiderül, hogy azt a züllött nőt látogatja titokban, ő pedig csak álljon mosolyogva, kezét János kezébe helyezve, szemérmesen lesütve a szemét?! „De kislányom, ez egy kisváros. Mit fognak szólni az emberek?” Tehát mindenki fontosabb, mint ő! Nem, ezt nem tűrheti!

Hozzá is ment az első jöttmenthez, hogy bosszút álljon a városon, a szülein és legfőképp, Jánoson. Nagy volt a botrány, Irén viszont hiába akarta élvezni a mártír szerepét, fordítva sült el a dolog: Jánost sajnálta mindenki.

Hamar kiderült, hogy Endre iszik, kártyázik, és hiányzik belőle a romantika. A szerelmes verseket is, amelyekkel Irén fejét akarta elcsavarni eleinte, egy régi Csokonai-kötetből ollózta össze, persze, a lány ezt nem akarta bevallani még magának sem. Pedig azt is jól tudta, hogy a virágcsokrokat a közeli parkból lopkodja össze, ünneplő öltönye láttán pedig, amiben eljött megkérni a kezét, ezt mondta az apja:

– Mint Szaros Pista Jézus napján.

Irén erre csak a száját rágta, és kiviharzott a szobából.

És bezzeg János megelégedett azzal, hogy menyasszonyának csak a kezét simogassa a park árnyas fái alatt! Endre viszont már az első éjjel lerántotta Irénről a hálóinget, erős kezével ledöntötte az ágyra, és mire a lányban tudatosult, mi történik, éles fájdalmat érzett az altestében, és már el is hálták a házasságot. Később Endre rászólt, hogy cserélje ki a lepedőt, mert csurom vér. Irén a továbbiakban megundorodott a házasélettől, de hiába próbálta fejfájásra hivatkozva elhárítani a férje közeledését, Endre nem ismert kibúvókat.

 Már majdnem elkészült az ebéd, amikor kintről hangos kiáltást hallott. Ledermedt és a fakanál kihullott a kezéből: hangosan koppant a konyha kövén. Marci! Villant át az agyán, és már tépte is fel az ajtót, kirohant a kertbe. De Marcit nem látta sehol. Hol lehet? Megvan, a kút! Istenem!

Odafutott, és áthajolt a káváján. Lebámult a mélybe, és mintha az egyik szögletben látott volna valamit.

– Marci! – sikoltotta, de nem jött válasz. – Marcikám!

 Az orvos később azt mondta, Marcika szerencsére nem szenvedett egy pillanatig sem, mert olyan szerencsétlenül esett, hogy azonnal kitörte a nyakát egy kiálló kőben. Irén csak nézte a kis testet, ami ott feküdt, kiterítve a földön, és nem voltak könnyei.

Anyu, gyere velem játszani!

Játssz egyedül!

Endre szánalmasan festett, mikor hazaért. A szomszédok szóltak neki, mi történt, és kétségbeesetten nyargalt haza a gyárból műszak közepén.

– Mi történt? Mi történt? Marci! – kiabálta már messziről. Mikor megpillantotta feleségét, aki némán térdelt a halott gyerek mellett, átkarolta a vállát. – Irénke! Irénke, mi történt?

De Irén nem szólt semmit, csak nézte a férjét szótlanul.

– Irénke, mondj már valamit! – Endre tehetetlenségében már sírt, mint egy gyerek. Irén csak nézte még egy darabig, majd ellökte magától.

– Te gyilkos! Megölted a fiunkat!

Endre értetlenül bámult rá, és szája széle remegett.

– Micsoda? Én… én nem…

Irén felpattant és a szeme szikrázott a dühtől.

– Dehogynem! Hányszor kértelek, hogy deszkázd be azt a kurva kutat! Hányszor?! Te ölted meg! Te! Te! – és már csépelte férjét, ahol érte, hiába próbáltak meg közbelépni a szomszédok. Végül a doktornak kellett beadnia egy nyugtatót, csak úgy tudták megfékezni.     A temetésen is úgy viselkedett, mint egy alvajáró: engedelmesen ment, amerre vezették, sírt, amikor kellett, amikor pedig a toron elébe raktak valamit, evett, ivott. Úgy fogadta a részvétnyilvánításokat, mint egy holdkóros, és láthatólag nem érdekelte semmi, még az sem, hogy Endre már a temetés hajnalán leitta magát, úgy kellett támogatni a gyászmenetben. Keservesen óbégatott, amikor pedig a koporsót leeresztették, bele akart ugrani a gödörbe. Irén nem szólt egy szót sem, ahogy a továbbiakban sem. Hiába ajánlották fel a szülei a segítségüket, hiába javasolták, hogy költözzön hozzájuk egy időre, vagy akár végleg, még a válását is segítik elintézni, a nő nem felelt, csak nézett maga elé.

A kulcs zörgött a zárban, megérkezett Endre. Irén megborzongott. Férje belépett, nem szólt semmit, csak körülnézett, majd átslattyogott a szobán, egyenesen a konyhába. Hallatszott, hogy italt tölt magának, majd nagyokat nyelve megissza.                                                           

– Irénke, meddig csináljuk még ezt? – kérdezte a konyhaajtóból. Irén nem felelt. Endre odalépett hozzá, és megállt előtte. – Irénke! Miért?

A felesége nem mondott semmit, csak felkelt, és elindult a konyha felé. Endre követte.          

– Irénke, miért büntetsz? Hát azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim?!

Semmi válasz. Irén kihúzta a fiókot.                                                                                           

– Irénke! Én így nem bírok élni!

A nő szeme villant egyet, majd elővette a kenyérvágó kést, és beledöfte a férje mellkasába.   

– Akkor dögölj meg! – sziszegte. Endre csak bámult rá, elkerekedett szemmel, aztán hirtelen megváltozott a tekintete: elöntötte a harag. Nem törődött a késsel, sem a fájdalommal; kinyújtotta a kezét, és megragadta Irén nyakát. Felesége felnyögött, de nem szólt semmit. Egy darabig azzal viaskodott, hogy lefejtse magáról Endre kezét, ám férje nem hagyta magát: minél inkább érezte, hogy folyik el a vére és hagyja el az ereje, annál szorosabbra fonta az ujjait. Aztán Irén belátta, nincs értelme folytatni a harcot. Leengedte a kezét. Talán így lesz a legjobb, gondolta, mielőtt egy feneketlen, sötét szakadékba zuhant volna.

Bejegyzések

A kút

Mucika roppantul élvezte a nyári szünetet, különösen, hogy épp az év júniusában érettségizett le. Végre, nincs többé iskola, tizenegyig is alhat, és nem kell gondolkodnia semmin. A gondolkodás amúgy is fárasztó, megerőltető és hiábavaló dolog, hiszen a drága papa úgyis elrendez mindent. A világ pedig szép, minden úgy jó, ahogy van, és holnap vesz egy újabb, strasszokkal kivarrt rózsaszínű cicás párnát.

Mucika csinos és jóindulatú lányka volt, de nem túl eszes, mondhatni buta, mint a föld, ám mindenki szerette őt bájos lényéért, még az is, aki nem, mert a befolyásos koldusmaffia-hálózatot vezető papával senki sem akart ujjat húzni. Ezek után nem meglepő, hogy Mucika érettségije színjeles lett, és már borítékolva volt, hogy felveszik az ELTÉre genetikusnak. Bár a lánynak a genetikáról mindig csak a klónozott bárányok jutottak eszébe, arra gondolt, biztosan izgalmas dolog lehet, és majd otthon ő is kipróbálja Kormin, a macskáján.

A napok kellemesen felszínesen teltek: Mucika falta a tinimagazinokat, a dél-amerikai sorozatokat, délután monokiniben süttette magát medencéjük partján, esténként pedig csöpögős filmeket nézett a moziban unokanővére és egyben házi tanítója, Ágnes, a keserű, huszonhét éves, kiugrott apáca társaságában. Emellett több tucat testőr is elkísérte őket, ügyesen elvegyülve a tömegben, hiszen a főnök szeme fénye nem járhatott védtelenül. Mucika, akinek a gondolkodás sosem volt a kenyere, nem is tudott a létezésükről, Ágnes meg azt gondolta, felesleges ilyen információkkal terhelni a lányka amúgy is csekély befogadóképességű agyát.

Ám amikor már a harmadik hét telt el így, Ágnes észrevette, hogy a rábízott drága gyermek kezd unatkozni, pedig abban reménykedett, hogy majd ez a nyár is unalmasan, problémamentesen telik el. Mucikának nem voltak barátnői: egyszer másodikos korában megtetszett neki a padtársnője lovacskás tolltartója, de hiába kérte, nem kapta meg; miután pedig otthon is szóvá tette az esetet, másnap a padtársnőt négy jól megtermett verőlegény vette kezelésbe az iskola melletti elhagyatott szeméttelepen és kitépték a kezéből az ominózus tárgyat. Ezek után a többi gyerek már barátkozott vele, holott Mucika időközben rájött: valójában nem is tetszett neki annyira a tolltartó. Jól elvolt egyedül, Ágnesnek alig kellett figyelnie rá, de az ex-apáca nyughatatlan, önmarcangoló viselkedéséből fakadóan, folyamatosan dühös volt az egész világra, így többek közt azt is felháborítónak találta, hogy életét a gyereknevelésnek kell szentelnie. Pedig még szerette is Mucikát. Mint egy szép szobanövényt. Vagy kisállatot. Tökéletesen illik rá a MÉHEK együttes Barbie-dala, gondolta: „Szép vagy, szép vagy, szebb a napnál, de nincs oly pillanat, hogy ne nyugtalanítana engemet egy szörnyű gondolat; azt hiszem csak egyszer kéne szóra nyitni a szád, és kiderülne, hogy a betonéval azonos az intelligenciád.”

Most viszont Mucikán tényleg látszott, hogy bántja valami.

– Unatkozom – mondta végül egy nap a lányka. – Csinálni szeretnék valamit. Valami értelmeset.

Attól óvjon meg az ég, futott át Ágnes agyán, de csak annyit mondott, hogy majd megbeszéli a kedves papával. És valóban, így is tett.

– Mégis mire gondoltál? – kérdezte a drága papa Ágnestől. – Nem tudja elfoglalni magát?

– Teljesen normális, hogy szeretne kipróbálni új dolgokat – mondta Ágnes elkeskenyedő szájjal, és közben arra gondolt, milyen tragikus is a saját élete, mekkora szerencsétlen nyomorult ő. És még más személyes ügyeit is neki kell intéznie…

– De mit? Nem hagyom, hogy igyon, drogozzon, fiúzzon és pornózzon, mint annak idején az anyja! Nem. Neki tanulnia kell, hogy egy napon majd továbbvihesse a családi vállalkozást. Tehát, mit javasolsz?

– Hát, ez jó kérdés – vélte Ágnes kaján mosollyal.

Ám egy napon mégis rátaláltak a megoldásra, amely egy véletlen látogatás képében szinte tálcán kínálta magát.

Történt ugyanis, hogy egy napfényes délelőttön bekopogott a villába három jól öltözött, csinos fiatalember, állításunk szerint modellügynökséget üzemeltettek; elmesélték, hogy meglátták egy cukrászda kirakatában Mucikáék érettségi tablóját, és annyira megejtette őket a leányka szépsége, hogy feltétlenül készíteni akartak róla egy portfóliót. Remek esélyei lennének külföldön, Milánóban, New Yorkban, Párizsban és Tokióban is, mondták csillogó szemmel.

A drága papa természetesen rögtön szimpatikusnak találta őket, hiszen ki nem szereti hallani, ahogy a szeme fényét dicsérgetik. Úgy döntött, lehet, hogy épp a modellkedés a lányának való szakma, de legalább a nyári szünetet elütheti vele. Utazik, világot lát, idétlen szerelésekben és sminkkel pózol mindenféle lehetetlen helyzetben: izgalmas kihívások egy ifjú felnőtt számára. És még jól meg is fizetik. Talán Mucika modellkarrierje lesz az első lépés afelé, hogy koldusmaffia-vállalkozása nemzetközi hírnévre tegye szert.

– Topmodell leszek! – jelentette ki lelkesen Mucika, mert tudta, micsoda lehetőségek vannak ebben a szakmában, és nem kell hozzá mást tennie, csupán önmagát adnia.

A fiatalemberek barátságosan elbeszélgettek vele, hagytak nála egy névjegykártyát is. Különösen a legfiatalabb, aki a Zénó névre hallgatott, tett mély benyomást a lányra: Mucika eddig érintetlen szívét és lelkét egyre jobban betöltötte a daliás, kisportolt, márkás napszemüveget viselő Zénó képe, és elolvadt, amikor a fiú gondosan szabályozott, vakító fehér fogaira gondolt.

– Feltétlenül el kell jönnöd hozzánk. A stúdió egy luxusvillában van. Paradicsomi környezet, minden szobában jacuzzi, a medencében delfinek és aranyhalak. Egzotikus növények. Menő zene, jó kaja, rengeteg minőségi alkohol és tiszta kokain, minden mennyiségben – súgta búcsúzáskor a lány fülébe. – És van egy király papagájunk is. Egy kutatólaborból származik, valami fura kísérleteket végeztek rajta, viszont úgy beszél és gondolkodik, mint egy ember. Látnod kell! Tudod mit? Délután visszajövünk, és ha gondolod, elviszünk.

Mucika még hosszú percekig érezte Zénó kölnijének illatát a szobában, és úgy érezte szerelmes lett. Halálosan.

– Na, mi az? –kérdezte Ágnes. – Flörtölgetünk, flörtölgetünk? Összetörjük a fiatalemberek szívét?

– Ágnes, segíts nekem! Topmodell akarok lenni! És… és szeretném meghódítani Zénót… – mondta Mucika szemérmesen. – És képzeld, miket mesélt! Tele van a villájuk paradicsommal, bár én a póréhagymát jobban szeretem, de képzeld, képzeld, van egy beszélő papagájuk is!

– Milyen meglepő. A papagájok már csak ilyenek – összegezte rosszkedvűen Ágnes, és természetesen átkozta az eget, hogy mindenkire rátalál a szerelem, még a félhülye Mucikára is, csak ő, Ágnes rágcsálja éjszakánként a párnáját álmatlanul. – Hát, szerintem édesapádat meg lehet győzni, de…

Ágnesünk nem fejezhette be a mondatot, mert itt lépett közbe történetünk újabb szereplője, Roland, aki Mucika édesapjának volt a könyvelője, és a feladata az volt, hogy könnyedén elsimítsa a vállalat különféle pénzügyeit. Roland a húszas évei elején járt, és mióta csak az eszét tudta, fülig szerelmes volt Mucikába. Persze zárkózott, befelé forduló, szégyenlős és gyáva természet révén ódzkodott attól, hogy ennek tanújelét adja, és egészen eddig sikeresen úgy tett, mintha nem is tudna a lány létezéséről. Most viszont, a modellügynökségi megkeresés, és főleg Zénó kapcsán feltámadt benne a féltékenység, ezért vette a bátorságot, hogy közbeszóljon.

– Le kéne csekkó’ni a’ zügynökséget – mondta jól artikulálva, gondosan ügyelve rá, hogy Mucika vélt szókincséhez igazítsa a mondandóját, ily módon akarva imponálni a lánynak.

– Tessék? – bámult rá Ágnes és Mucika, aki az ex-apáca nevelésének hála viszonylag normális stílusban ki tudta fejezni csekély számú gondolatát, és az effajta erőltetett kamaszszleng őszinte megdöbbenést váltott ki belőle.

– Mármint le kellene ellenőrizni, hogy csakugyan minden olyan szép és jó-e, mint azt állítják – fordította le Roland és Ágnesre pillantott.

– Van benne valami – vélte az ex-apáca. – De hogyan?

– Ha Mucika annyira szeretne egy kalandot, hát itt van: álruhában látogasson el a villába és nézzen körül. Ha tényleg minden olyan idilli, mint ahogy lefestik, utána nyugodtan elmehet a fotózásra.

– Igazad van – mondta Ágnes. – Nos, Mucika, mit szólsz hozzá? Láthatod a beszélő madarat!

– Szuper! – ujjongott a lány. – De honnan szerzünk álruhát?

– Például apád raktárából – mondta Roland.

– Tökéletes!

Fél óra múlva Mucika lepukkant, fogatlan alkoholista asszonynak öltözve elindult szerencsét próbálni. Ügyesen megtalálta a villát, mindössze csak kétszer szállt fel rossz buszra. Egy kuka mögött állt, amikor látta, hogy a villa kapuja kitárul, és kiszáguld rajta egy vörös sportkocsi, benne a három fiú, köztük Zénó is! De mire Mucika elolvadhatott volna a gyönyörtől, az autó már messze járt, neki pedig csak annyi ideje volt, hogy besurranjon.

Ott bent pedig valóban maga a paradicsom tárult a szeme elé: delfines medencék, színes koktélok, modern gépzene, kokaincsíkok az üvegasztalokon… Mucika azt se tudta, hova kapja a fejét. És ennek tetejébe még egy földöntúli hang is megütötte a fülét:

– Vissza! Vissza!

– Ki beszél?

– Én, a papagáj – jött a válasz. – Menekülj innen, mert különben szörnyű sors vár rád.

– De hát miért? Ez egy csodaszép hely. Szeretek itt lenni. Hadd nézzek körül!

– Menekülj! – de a papagáj beszélhetett akármit, Mucikát jobban lekötötte a sok csillivilli divatos holmi, ezért elengedte a figyelmeztetést a füle mellett és nézelődött tovább. A madár még próbálkozott néhányszor, de miután mindig süket fülekre talált, megsértődött, és unottan majszolni kezdett egy kölesfüzért.

Mucika pedig csak ment tovább, míg egy bezárt teremhez nem ért. Az ajtóhoz tapasztotta a fülét, és furcsa, kattogó hangokat hallott bentről. Mivel furdalta az oldalát a kíváncsiság, benyitott. Odabent nem látott semmit, mert sötét volt, csak a kattogást hallotta. Az eddigi jókedv helyett viszont hirtelen elöntötte a megmagyarázhatatlan rettegés. Tapogatózott egy darabig, majd talált egy kapcsolót. A terem villanyfénynél se volt szívderítőbb: friss vérfoltok, húscafatok, egy rozoga ágy, és középen egy kút. Onnan jött a különös kattogás. Mucika sápadtan odalépett és belenézett: a kút közepén óriási daráló működött, ez okozta a furcsa zajokat. A lány hátrahőkölt, és eszébe sem jutott a vért és a darálót összefüggésbe hozni az újságcikkel, amit előző nap reggelinél Ágnes olvasott fel kéjelegve. A cikk szerint a közeli folyóban emberi maradványokat találtak, melyek valószínűleg a csatornarendszeren keresztül kerülhettek oda. Mucikát ugyanis elvből nem érdekelték az ilyen gonosz dolgok.

Csak azt tudta, hogy fél. Rettenetesen fél.

Hirtelen zajokat hallott, ezért lekapcsolta a villanyt, bebújt az ágy alá, és várta, mi fog történni. Kisvártatva belépett néhány ember. Mucika a hangjukról felismerte bennük a három fiút. A negyedik egy fiatal lány volt, láthatóan bedrogozva, mert jókedvűen kacarászott, még akkor is, miután hirtelen indíttatásból lehányta a falat.

Zénó felkapcsolta a villanyt, Mucika pedig kővé dermedten bámulta rejtekhelyéről az eseményeket. A bedrogozott lányka jóízűen nevetgélt, egészen addig, míg a három fiú meg nem ragadta. Letépték róla a ruhát, majd elkezdték ütlegelni. A lány erre abbahagyta a nevetést és velőtrázóan sikoltozni kezdett. A fiúk röhögtek, és Zénó elővett egy korbácsot.

– Ez az, üsd csak a büdös kis kurvát! – bíztatták a többiek, miközben a lány holmijai között turkáltak, és gondosan kiválogatták az ékszereket, bankkártyákat és a készpénzt. Mucikának ekkor esett le, hogy a szóban forgó leány nem más, mint a szomszéd textilgyár igazgatójának a lánya, akivel párhuzamos osztályba járt. Te jó Isten!

Közben Zénó csak ütötte a lányt, majd amikor ezt megunták, nekiestek, és minden olyat elkövettek vele, ami kimerítette a szado-mazo- és horrorpornók kelléktárát. Mucika csak nézett, mert életében most először találkozott a szex fogalmával, már ha ez annak volt nevezhető. Csak ömlött a vér, a lány meg egész jól bírta a gyűrődést, hiszen még volt ereje sikoltozni. A fiúk ekkor észrevették, hogy a lány ujján maradt még egy gyűrű. Nosza, nekiláttak lecibálni, főleg, mivel egy nagy brilliáns volt a foglalatban. Ám a gyűrű meglehetősen szoros volt, ezért nem jutottak semmire. Végül úgy oldották meg a dolgot, hogy egy késsel levágták az egész ujjat, és arrébb dobták, hogy majd később foglalkoznak vele. Eddigre már szegény áldozatuk is elvesztette az eszméletét, és mivel kínzói is kifogytak az ötletekből, egyszerűen fogták, és bedobták a kútba. A daráló pedig elvégezte a dolgát.

– Na, viszont most lépjünk, mert még dolgunk van – javasolta Zénó, aki úgy tűnt, zsenge kora ellenére a bűnbanda esze volt. – Még azt a buta picsát is el kell intéznünk ma, még szerencse, hogy alaposan megpuhítottam – röhögött. Társai szintén jókedvűen készülődtek, és ocsmány nevetés közepette elhagyták a termet.

Már rég messze jártak, de Mucika még mindig csak remegett, és megbűvölten bámulta a tőle csak pár centire heverő levágott ujjat. Korábban szeretett volna ő is egy hasonló csicsás gyűrűt, de most elment tőle a kedve.

Végre nagy nehezen feltápászkodott, és menekülésszerűen elhagyta a villát.

– De hát mi történt veled? – kérdezte aggodalmasan Ágnes a hazatérő lányt.

– Láttál valamit, ugye? – találgatott diadalmasan Roland. – Ugye, megmondtam, hogy gyanús ez a modellügynökség?

Mucika azonban néma maradt, és hisztérikus tekintettel ott hagyta őket: az apja irodájába rohant.

– Mi a baj kislányom? – pillantott egy szem gyermekére a drága papa. – Feldúltnak látszol? Talán rossz véget ért a legújabb sorozat?

– Apukám, a gorilláidra van szükségem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a lány. – Most!

– Ahogy jónak látod, drágaságom – bólintott az apja, akit kezdett érdekelni, miféle vezetői ambíciók dolgozhatnak a lányában. – Parancsolj velük.

Mucika gyorsan átöltözött, gondosan kisminkelte magát, és kis kézitáskájába elrejtett egy csavarhúzót, amelynek megélezte a végét. Így várta Zénóékat, akik meg is érkeztek a piros sportkocsin, virágcsokorral, bonbonnal, és más csábító dolgokkal.

– Velünk jössz-e, te leggyönyörűbb? – kérdezte behízelgő hangon Zénó. Mucika válasz helyett csak kedvesen elmosolyodott, majd elővette a csavarhúzóját és egyenesen a fiú szemébe döfte. Zénó felüvöltött, majd megvonaglott és elernyedt: a csavarhúzó átfúrta az agyát.

– Mindent tudok rólatok és a gaztetteitekről – jelentette ki Mucika. – Sajnos a drága Zénót illetően kissé elkapkodtam a dolgot, de nektek nem kell aggódnotok: nem fogom elsietni.

Ezzel intett apja gorilláinak, akik felkapták a két fickót és a tetemet, majd elfurikázták őket a villába. Ezúttal Mucika ügyet sem vetett a szebbnél szebb dolgokra, egyenesen a kúthoz mentek. – Most megkapjátok, ami jár nektek – vette elő a korbácsot, de még amatőr volt a kínzásokban, ezért csak ütlegelte a két fiút, amíg ki nem lehelték a lelküket. Amikor ez bekövetkezett, behajította a tetemeket a kútba.

– Jól tetted, Mucika! – mondta a beszélő papagáj. – Tudod, különféle aljas génmanipulációs eljárások végterméke vagyok. Ezek a mocskok elraboltak engem egy kutatólaborból, hogy idecsalogassam nekik a legszebb és leggazdagabb lányokat. Gyűlöltem őket érte. De most már szabad vagyok. Isten áldjon – ezzel elrepült.

Miután így leszámolt az elvetemült kéjgyilkos bandával, Mucika bedeszkáztatta a kutat, kitakarította a termet, majd beköltözött a villába.

Itt élt, éldegélt, de valami csak nem hagyta nyugodni: éjszakánként álmatlanul hánykolódott a párnáin, hiába voltak az extra egészséges, a gerincet megtámasztó szuper termékek, sőt, a marokszám beszedett természetes hatóanyagú nyugtatók sem használtak. Folyton azt a furcsa, mással össze nem téveszthető kattogást hallotta. A kútból jött. A kútból…

Egy éjjel nem bírta tovább: benyitott a terembe és a kúthoz sietett. Még mindig kattogott! Mucika idegesen letépte a deszkaborítást és a darálóra meredt, ami egyre csak járt és járt, bár nem volt mit darálnia.

– Éhes vagy, ugye? Ne aggódj, én majd hozok neked valami finomat.

 

Bejegyzések

Cicamicám

 

 

Lukács Zoltán okleveles építészmérnök számára ez a nap is úgy kezdődött, mint az elmúlt tíz évben bármelyik: hat harminckor bekapcsolt az ágyával szemben lévő televízió, és válogatott ízléstelen programkavalkádjával üvöltött bele a férfi arcába. Ez hatott, és Zoltán már fel is pattant, gondosan átugrálva az előző napok-hetek során elhányt ruhákat, de a sunyi pamutzokni kifogott rajta, és csak kicsi hiányzott, hogy metszőfogait nem verte bele a küszöbbe, akkorát esett. Mikor magához tért a fájdalomtól, feltett magának egy kávét, majd lassú, robotikus mozdulatokkal felhajtotta. Jó pár év gyakorlata után már tudott uralkodni arcvonásain, így nem grimaszolt, amikor a fekete, keserű, forró lé lefolyt a torkán. Mikor túl volt rajta, elindult a fürdőszobába, és csekély tíz perc alatt már készen is volt, és üdén, jól fésülten lépett ki a harmadik emeleti lakás ajtaján. Gondosan ellenőrizte a biztonsági zárat, kétszer is, ugyanis évek óta egyre elhatalmasodó zárparában szenvedett, melynek folyományaképp legalább negyedórával hamarabb el kellett indulnia otthonról, hogy legyen elég ideje a meghatározott kis rítusai szerint megbizonyosodni róla: tökéletesen bezárta-e az ajtót.

 

Amikor már vagy a negyedik csíkot vájta a kulcs segítségével a kézfejébe, csak hogy biztos legyen benne később, a metrón is, hogy tényleg, de igazán bezárta a lakást, hirtelen a szeme sarkából egy sötét árnyat látott elsuhanni a lépcsőházban. Megfordult, felkapta a fejét, és egy csillogó zöld szempár meredt rá kíváncsian. Zoltán ijedten hátraugrott, és sikeresen beverte a könyökét a kilincsbe. Felüvöltött a fájdalomtól, mire a szempár tulajdonosa, egy cirmos macska rémülten hátraugrott és elmenekült. Zoltán egy darabig nézett utána, aztán eszébe jutott, hogy ideje lenne munkába indulni.

 

Késő este, nyolc után, mikor a villamoson zötykölődött hazafelé, pillantása megakadt egy „A macskák viszkaszt vennének!” reklámon. Mekkora baromság, gondolta, majd a reggeli macskára gondolt. Vajon mi lehet vele? Ha állatot tartanék, sosem vennék neki ilyen drága vacakot. Bőven elég a kajamaradék is. Tovább nem nagyon filozofálhatott a macskatartás örömein, mert egy agresszív néni, aki kétségbeesetten szeretett volna utat törni magának a tömegben, magával sodorta. Ezután Zoltán kissé szédülten végigtámolygott a sok ember között, és besétált az első boltba, hogy gondoskodjon a vacsoráról. Bedobott pár doboz salátát, némi zsemlét és virslit a kosarába, aztán ismét belefutott a macskaeledel-reklámba. Ha megint ott találom, befogadom, döntötte el, és leemelt egy konzervet a polcról, gondosan ügyelve arra, hogy a legolcsóbbat válassza.

 

Benyitott a lépcsőházba, és még saját magának sem engedte bevallani, de egyre a sarkokat pásztázta, ott van-e valahol a macsek. De sehol nem találta. Csalódott sóhaj kíséretében szállt be a liftbe. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a lakás előtti lábtörlőn megpillantotta az állatot. A macska Zoltán jöttére felemelte a fejét és halkan nyávogott egyet. Mintha csak rá várt volna.

 

– Szia, cica – mondta zavartan a férfi, és kikerülte, hogy kinyithassa az ajtót. Most invitáljam be, vagy mi? töprengett, de a macska megoldotta a kérdést: kecsesen besétált előtte. Zoltán nem tudta, mit tegyen, így egy tálkában feltálalta a konzervet a cirmosnak, majd úgy döntött, ideje felkészülnie arra az eshetőségre is, ha az állat állandó lakója lesz otthonának, ezért elővett egy kimustrált tálcát, és szórt rá némi homokot, amit a közeli játszótérről lopott. Kezdetnek jó lesz.

 

A macska, akit nemes egyszerűséggel csak Cicamicának keresztelt el, láthatóan megbecsülte Zoltán nagylelkűségét, és roppant udvariasan a homokos tálca közepére ürített, hogy megmutassa, tudja az illemet, majd nekilátott a konzervnek, és ráadásként belefetyelt egy tányér tejet is. Végül elfeküdt a heverőn és dorombolni kezdett. Zoltán óvatos mozdulatokkal közelített hozzá, majd tétován az állat fejére tette a kezét. A dorombolás erősödött. A férfi végre elmosolyodott. Cicamicám!

 

Másnap frissen pattant ki az ágyból, és elégedetten szemlélte a még alvó Cicamicát. Résnyire nyitva hagyta az erkélyajtót, ha napközben Cicamicának friss levegőre lenne szüksége, majd gyorsan elosont a munkahelyére. Hosszú évek óta ez volt az első nap, amikor nem vacakolt a zárellenőrzéssel.

 

Aznap alig bírt a munkájára koncentrálni, egyre csak arra gondolt, ha hazaér, ott várja majd egy éhes, doromboló szőrgolyó. Olvatag tekintettel bámulta a monitort. Szerelmes, állapította meg róla Gabika, az elvirágzás ellen elkeseredetten küzdő ötvenes titkárnő, és rémülten rángatta push-up melltartóját: eddig, az anyján kívül ő volt az egyetlen nő Zoltán életében (ő töltötte ki a teáját, és szervezte az ügyeit), most pedig rettegett, hogy ezt a pozíciót is elveszítheti. De hiába: Zoltán csak mosolygott átszellemülten, ügyet sem vetve Gabika próbálkozásaira és híresen jó kapucsinójára. Gabika tátott szájjal bámulta, hogy Zoltán pontban ötkor felállt és elköszönt, felrúgva a hosszú évek rutinját, amikor rendre hétig-nyolcig túlórázott.

 

Hazatérve meglepő dolog fogadta: a lakás csillogott-villogott a tisztaságtól, a hatalmas hűtő pedig végre tele volt étellel és nem csak egy üveg százéves szilvalekvár és pár doboz sör árválkodott benne. Az asztalon pedig új terítő, tányérok, evőeszközök és még gőzölgő étel. Zoltán elismerően szippantott bele a levegőbe, aztán kiverte a víz. Valaki járt itt! Uramisten, mit lophattak el! Ekkor jutott eszébe, hogy reggel nem folytatta le a szokásos zárellenőrző ceremóniáját. Tudtam, tudtam, hogy ha csak egyszer is kihagyom… közben gyorsan körülnézett, mit lophattak el. Szerencsére minden a helyén volt. De ez furcsa, akkor is furcsa. Ám a rendőrséget nem hívhatja fel azzal, hogy valaki betört a lakásába, kitakarított és még vacsorát is főzött. Kiröhögnék. Tehát egyedül kell kiderítenie az igazságot. Cicamicára tévedt a tekintete, de az állatka lustán hevert az egyik fotelben, és Zoltán közeledtére hevesen dorombolni kezdett. A férfi megsimogatta a macska fejét, majd, mivel nem volt mit tennie, gondosan végigkóstolta a vacsorát, hogy nem mérgezett-e. Mivel életben maradt, most már jóízűen nekilátott az ételnek. Másnap reggel azonban a szokott negyedóra helyett fél órán át ellenőrizte különféle szertartások keretében a zárat.

 

Hazatérve ismét a szokott rend és tisztaság és gőzölgő vacsora fogadta. Zoltán sápadtan lapátolta be az ételt, és remegett az idegességtől, hogy kicsúszott a markából tulajdon lakásának irányítása. Cicamica pedig csak dorombolt a fotelben.

 

A dolog még kétszer ismétlődött meg. Harmadszorra Zoltán úgy döntött, ha esik, ha szakad, kideríti, ki is a titokzatos takarító és főző fantom, aki az otthonában garázdálkodik. Reggel úgy tett, mintha a szokásos módon menne a munkába, a látszat kedvéért még a zárral is szórakozott egy keveset, aztán elbújt a pincében lévő biciklitárolóban és várt. Amikor úgy érezte, a fantom már behatolt a lakásba, felnyargalt a lépcsőn és hatalmas harci kiáltás közepette berontott a lakásba. Érkezését egy női sikoly fogadta. A sikoly tulajdonosa, egy fiatal, barna hajú nő egy szál topban és bugyiban mosogatott éppen, és ijedtében beverte a fejét a konyhaszekrénybe, és elájult. Zoltán így, a tervezett kárörvendő leleplező mosoly helyett azzal kezdett el foglalatoskodni, hogy magához térítse a lányt.

 

– Mégis, ki maga? És mit keres itt? – érdeklődött, mikor a lány végre kinyitotta a szemét. Jé, pont olyan zöld, mint Cicamicáé, állapította meg Zoltán.

– Csak gondoltam, segítek. Ha már voltál olyan jó, és magadhoz vettél, gondoskodtál rólam… – magyarázta a lány.

– Mi van? – Zoltán úgy érezte, megőrül. Mi a franc folyik itt körülötte az utóbbi napokban?

– De hiszen tudod… – folytatta a lány értetlenül. – Én vagyok a macska, akit magadhoz vettél!

– Micsoda?

– Esküszöm!

– Ennyire még nem ment el az eszem.

– Akkor ne higgy nekem, a te dolgod – a lány felpattant és duzzogva folytatta a mosogatást.

– Most mit csinálsz?

– Gondoltam, még elmosogatok, mielőtt elmegyek.

– Jó, várj – mondta Zoltán hirtelen, mert igencsak vonzónak találta a barna macskalányt. – Tegyük fel, hogy hiszek neked. De azért neked is el kell ismerned, hogy eléggé bizarr történet, nem?

– Rendben, maradok – mosolyodott el a lány. – Viszont egy valamit meg kell ígérned.

– Mit?

– Veled maradok, de soha nem szabad emlékeztetned arra, hogy voltaképpen macska vagyok, különben örökre el kell hagyjalak téged.

– Megígérem – mondta ünnepélyesen Zoltán. – Hm… én Zoltán vagyok. De téged hogy szólítsalak?

– Cicamica?

– Valami emberibb név?

– Ez a nevem, te adtad.

– Jó, legyél Cicam Ilona. Ilona. Mit szólsz hozzá?

– Szépen hangzik.

– Holnap elmegyünk az okmányirodába és megcsináltatjuk az irataidat. Aztán kérünk egy időpontot az anyakönyvvezetőnél és elveszlek feleségül.

– Rendben.

 

Zoltán sosem szerette a totojázást, így a magánéletében sem. Itt egy rendes, csinos lány, jó mellekkel, és rendben tartja a lakást, elveszem feleségül, döntötte el, és hamarosan (némi kenőpénz fejében persze) el is készültek az okmányok, aztán megtartották az esküvőt, két, az utcáról behívott tanúval. Utána elmentek egy gyorsétterembe, és az élet ugyanúgy folytatódott tovább, mint korábban, csak éppen Zoltán bejelentette Gabikának, hogy megnősült, és ezért nem lesz ideje annyit túlórázni, és egy hét szabadságot is szeretne kivenni, hogy elmehessenek nászútra. Egyiptomba. Zoltán valahol olvasta, hogy az egyiptomiaknak mekkora macskakultuszuk volt, és gondolta, Ilona szívesen meglátogatná ősei földjét. Gabika csak hápogott meglepetten és majdnem lenyelte a szájfény applikátorát, mert Zoltán közlése épp szépítkezés közben érte. Elveszítettem, gondolta keserűen, és bánatűzésként belevetette magát egy pletykaújságba. Vajon milyen lehet a felesége? És hol ismerte meg? Hiszen eddig Gabika gyakorlatilag főnöke minden lépéséről tudott. A kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Éppen ezért felajánlotta, hogy megszervezi az egyiptomi utazást, és volt rá gondja, hogy főnöke irodában tartott személyes okmányai között is alapos kutatást végezzen.

 

Cicam Ilona, micsoda hülye név! Hm, itt valami nem stimmel, én érzem! Dohogta felháborodottan, különösen, amikor megtalálta Ica fotóit a közösségi oldalakon, és konstatálta, hogy „vetélytársa” szép és fiatal. És jók a mellei is. Viszont gyanús volt, hogy Ica profilját alig pár napja hozták létre. Gabika a női újságok ezotéria rovatából tudta, hogy a női megérzésre hallgatni kell, és úgy döntött, nyomozásba kezd.

 

Közben Zoltán és Cicamicája megjárták Egyiptomot, és Ilona nem győzött álmélkodni a rengeteg macskaábrázoláson: éjszakánként boldogan dorombolt férjének. Zoltán csak egy valamit nem tudott megérteni: hogy Ilona ember alakban miért nem szereti a konzerv macskaeledelt, amiből annak idején olyan jókat falatozott. Eleinte ugyanis így próbált kedveskedni feleségének, sőt, a lehető legdrágább, márkás, aszpikos lazacos konzerveket vásárolta meg, és gondosan, zöldség és gyümölcsdekorációval tálalta Ilonának. A nő azonban az első pár falat után elzöldült arccal rohant a vécébe, és hosszú percekig öklendezett.

 

– Mi a baj szívem?

– Nem tudom, ez a vacsora…

– Pedig a legdrágábbat vettem, direkt a te kedvedért.

– Zoltán, te macskaeledelt adtál nekem?

– Ne haragudj… Ó, de hülye vagyok… A világért se gondold, hogy…

– Rendben. Viszont jobban örülnék egy grillezett lazacnak salátaágyon.

 

Szerencsére a házaséletük kifogástalanul alakult a nászút után is: Zoltán nappal dolgozott, Ica közben háziasszonykodott, meg eljárt különféle tanfolyamokra, éjszakánként pedig fergetegeseket szexeltek.

 

Gabika mindeközben csak őrlődött a munka, a nyomozás és a klimax okozta hőhullámok között, és roppant mód bosszantotta, hogy még semmilyen terhelő adatot nem talált Ilona ellen, pedig már az összes törvényes módon utánajárt a dolognak. Úgy döntött, tizenöt átrobotolt év után végre kivesz egy hét szabadságot, és ezt az időt Zoltán lakásának megfigyelésével tölti majd. Csak rábukkan valami nyomra.

 

Így is tett: gondosan álcázta magát, hol tisztítószerekkel házaló ügynökként, hol kutyát sétáltató nyugdíjasként bukkant fel. Ügynökként még azt is megtette, hogy becsöngetett Ilonához, hadd lássa személyesen is a nőt. Ilona szexi Hello Kitty-s topban és sortban nyitott ajtót, kezében egy porronggyal.

 

– Igen?

– Elnézést a zavarásért hölgyem, hallott már a (síp) cég szenzációs tisztítószereiről?

– Nem.

– Megengedi, hogy bemutassam Önnek?

– Tessék, fáradjon be – mondta kelletlenül Ilona, és betessékelte az elszánt tekintetű ügynöknőt. Leültette a heverőre és várakozón nézett rá. Gabikának ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtett magával hozni bármiféle mintát is, ezért kínosan feszengeni kezdett. Ilona egyre szúrósabban nézett rá, és közben rágyújtott egy cigarettára. – Nos, mit akar?

– Ööö, én, izééé… – hebegte zavartan Gabika, és szeme egy cirmos macskára esett, aki a fotel mélyéből figyelte őt. – Milyen aranyos jószág…

– Ezért jött? – Ilona Gabika arcába fújta a füstöt. – Mert nekem sajnos dolgom van…

Gabika összefüggéstelenül motyogva-hajbókolva-mentegetőzve távozott.

 

E kínos találkozáson kívül semmi kézzelfogható bizonyítékkal nem rendelkezett, mindössze annyit állapított meg, hogy Zoltán felesége egy önző, gonosz dög. Viszont a macskája szép. Ezt szóvá is tette Zoltánnak.

 

– Láttam a facebookon a feleséged cicáját. Nagyon édes.

– Tessék?

– Azt a tündéri kis cirmost.

 

Zoltán nem tudott mit kezdeni titkárnője megjegyzésével, hiszen ő csak egy macskáról tudott, az pedig Ilona volt. Á, nyilván feltett magáról egy képet macska alakban. De ki fotózta le? Hm, ez érdekes. Hogy megnyugodjon, megnézte Ilona adatlapját, és jé, valóban ott pózolt a felesége, ölében a cirmos macskával, akiről ezidáig azt hitte, szintén Ilona. Mi a fene?

 

Otthon szóvá is tette a dolgot Ilonának, aki válaszul elnevette magát, és közölte, hogy a képen látható macska valójában az ikertestvére, Vanessza. Zoltán nem igazán tudott különbséget tenni Vanessza és Ilona macskaalakja között, de csak bólogatott bután, és megsimogatta az új állatkát.

 

– Vanessza most nálunk fog lakni egy darabig, ugyanis a férje csúnyán elbánt vele, és haza sem mehet a szüleinkhez – magyarázta Ilona. – Ugye, nővérkém…

– Miau – reagálta le Vanessza röviden és velősen.

 

A házaspár napjai így teltek egy darabig, ám Zoltán kezdte egyre kevésbé tolerálni macska-sógornője jelenlétét, ugyanis Vanessza láthatólag nem ismerte az illemet és minden szívbaj nélkül lepisálta a heverőt, az ágyba ürített, és nem volt már a lakásban egy olyan hely sem, ahol Zoltán ne találkozott volna macskaszőrrel: a fürdőkád, a hűtő és a mikro is tele volt vele, ám amikor a férfi még a söröspohár alján is szőrszálakat talált, kiborult a bili: artikulálatlan hangon elkezdett üvölteni.

 

– Mi a baj szívem? – kérdezte Ilona ijedten. – Kérlek, halkabban, mert megrémíted szegény Vanesszát.

– Leszarom szegény Vanesszát! Tele van a tököm vele! Mindent tönkretesz! Küldd el innen, vagy kivágom, mint…

– … macskát szarni? – kérdezte élesen Ilona, és dühös láng villant a szemében. – NA, ennyit rólad. Egy seggfej vagy!

– Tessék?!

– Egy seggfej vagy! Még egy védtelen, bántalmazott macskát sem tűrsz meg magad mellett. Hát milyen ember vagy te? Ember egyáltalán?

– Mi van? – Zoltán elképedésében csak hápogni tudott. Mi történt az ő kicsi feleségével? De Ilona csak folytatta tovább, és káromkodott, egyre ocsmányabb hangnemben. És itt a kedves férj már nem bírta tovább cérnával:

– Aljas, sunyi macska, az vagy te, mindig is tudtam! Egy alattomos kis behízelgő rohadék. Csak dorombolsz és hanyatt veted magad, ha el akarsz érni valamit… Undorító. Mélyen megvetlek. És magamat is. Inkább lehugyoznám a kezem, mint hogy hozzád érjek!

 

Ilona szeme ismét villant egyet.

 

– Jól van – mondta hűvösen. – Sértegess. Látom, elfelejtetted, mit ígértél.

– Mi van? – Zoltánt szemmel láthatóan meglepte felesége viselkedése.

– Emlékezz: ha emlékeztetsz rá, hogy valójában macska vagyok, örökre elveszítesz – felelte Ilona haragosan. – Ostoba pöcs!

 

Ezzel magára hagyta a férjét, és becsapta maga mögött az ajtót. Zoltán csak állt ott, ledermedve, Vanessza pedig panaszosan nyávogott egy narancssárga, tükröcskékkel kivarrt díszpárnán.

 

Másnap Zoltán ámokfutásba kezdett: a Vanesszáról készített fotókkal teleplakátolta a környéket, alatta az alábbi felirattal: „Eltűnt a feleségem, Ilona, jelenleg valószínűleg macska alakban jár. Kérem, aki látja, hívja az alábbi számot: ….” Otthon pedig egyre Vanesszához beszélt, mert meg volt róla győződve, hogy a macska tudja, hol bujkálhat az ikertestvére. Vanessza azonban csak nyávogott panaszosan. Zoltán pedig, akit ingerelt sógornője értetlensége, csak üvöltött, üvöltött, még akkor is, amikor már berekedt.

 

– Te büdös ribanc, azonnal árul el, hol van Ilona, vagy kitépem a beled és letömöm a torkodon! – és hasonlókat. A szomszédok már többször is kopogtattak, hogy nem hallják az üvöltözéstől a Barátok köztöt, de Zoltánt nem érdekelte semmi. Csak egyet akart: visszaszerezni Ilonát. És mivel nem járt sikerrel, dühében tönkreverte a berendezést.

 

Harmadnap megérkezett a rendőrség és a mentők. Felmérték a károkat, és Zoltánt egy csinos kényszerzubbonyban el is szállították a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Megállapították róla, hogy beszámíthatatlan, ön- és közveszélyes, és tartós gyógykezelést igényel. Ebben fontos szerepet játszottak Zoltán plakátjai, de azok a videofelvételek is, amelyeket Zoltán felesége, C. Ilona nyújtott be a rendőrségen, egy nappal korábban, amikor is feljelentést tett a férje ellen. A videofelvételeket azok a mini kamerák szolgáltatták, amelyeket az asszony hetekkel korábban elhelyezett a lakás különböző pontjain, mert, saját bevallása szerint úgy érezte, baj lesz. És nézzék meg, milyen erőszakosan gesztikulál a felvételeken (sajnos hang nem volt). Aztán a szegény cicát is agyonterrorizálja… Komolyan, félek tőle, jelentette ki Ilona szipogva a vallomástétel végén. Ugye, számíthatok a segítségükre, uraim?

 

Ezekben a napokban Zoltánt csak egy valaki kereste fel: a hűséges Gabika, aki egy csokor gerberával és egy háló naranccsal állított be hozzá. Remegett a félelemtől, hogy egykori főnökéből mikor tör majd ki a gyilkos vadállat. Ám Zoltán csak ült, és bámult maga elé megtört tekintettel.

 

– Cicamicám, cicamicám, merre vagy? – kérdezte egyre. Gabika még udvariasságból szobrozott néhány percig, aztán eliszkolt. Az elmegyógyintézetből kilépve felsóhajtott.

– Te jó ég. Ki hitte volna, hogy Zoltánka egy közveszélyes őrült? Vajon mit tűrhetett mellette az a kis asszonyka? Nem csoda, hogy olyan ingerült volt… Akit naponta testileg-lelkileg bántalmaznak, hogy is lehetne… És még azt hittem róla, hogy… Istenem, mekkorát tévedtem!

 

A férfit gyámság alá helyezték, így ezentúl minden vagyonával Ilona rendelkezett. Gyorsan el is adta a lakást meg az értéktárgyakat, majd felpakolta csekélyke holmiját és a rengeteg pénzt, aztán a macskáját szólította:

 

– Cirmi! Gyere már! Itt végeztünk

 

 

Bejegyzések

Cicamicám

 

Lukács Zoltán okleveles építészmérnök számára ez a nap is úgy kezdődött, mint az elmúlt tíz évben bármelyik: hat harminckor bekapcsolt az ágyával szemben lévő televízió, és válogatott ízléstelen programkavalkádjával üvöltött bele a férfi arcába. Ez hatott, és Zoltán már fel is pattant, gondosan átugrálva az előző napok-hetek során elhányt ruhákat, de a sunyi pamutzokni kifogott rajta, és csak kicsi hiányzott, hogy metszőfogait nem verte bele a küszöbbe, akkorát esett. Mikor magához tért a fájdalomtól, feltett magának egy kávét, majd lassú, robotikus mozdulatokkal felhajtotta. Jó pár év gyakorlata után már tudott uralkodni arcvonásain, így nem grimaszolt, amikor a fekete, keserű, forró lé lefolyt a torkán. Mikor túl volt rajta, elindult a fürdőszobába, és csekély tíz perc alatt már készen is volt, és üdén, jól fésülten lépett ki a harmadik emeleti lakás ajtaján. Gondosan ellenőrizte a biztonsági zárat, kétszer is, ugyanis évek óta egyre elhatalmasodó zárparában szenvedett, melynek folyományaképp legalább negyedórával hamarabb el kellett indulnia otthonról, hogy legyen elég ideje a meghatározott kis rítusai szerint megbizonyosodni róla: tökéletesen bezárta-e az ajtót.

 

Amikor már vagy a negyedik csíkot vájta a kulcs segítségével a kézfejébe, csak hogy biztos legyen benne később, a metrón is, hogy tényleg, de igazán bezárta a lakást, hirtelen a szeme sarkából egy sötét árnyat látott elsuhanni a lépcsőházban. Megfordult, felkapta a fejét, és egy csillogó zöld szempár meredt rá kíváncsian. Zoltán ijedten hátraugrott, és sikeresen beverte a könyökét a kilincsbe. Felüvöltött a fájdalomtól, mire a szempár tulajdonosa, egy cirmos macska rémülten hátraugrott és elmenekült. Zoltán egy darabig nézett utána, aztán eszébe jutott, hogy ideje lenne munkába indulni.

 

Késő este, nyolc után, mikor a villamoson zötykölődött hazafelé, pillantása megakadt egy „A macskák viszkaszt vennének!” reklámon. Mekkora baromság, gondolta, majd a reggeli macskára gondolt. Vajon mi lehet vele? Ha állatot tartanék, sosem vennék neki ilyen drága vacakot. Bőven elég a kajamaradék is. Tovább nem nagyon filozofálhatott a macskatartás örömein, mert egy agresszív néni, aki kétségbeesetten szeretett volna utat törni magának a tömegben, magával sodorta. Ezután Zoltán kissé szédülten végigtámolygott a sok ember között, és besétált az első boltba, hogy gondoskodjon a vacsoráról. Bedobott pár doboz salátát, némi zsemlét és virslit a kosarába, aztán ismét belefutott a macskaeledel-reklámba. Ha megint ott találom, befogadom, döntötte el, és leemelt egy konzervet a polcról, gondosan ügyelve arra, hogy a legolcsóbbat válassza.

 

Benyitott a lépcsőházba, és még saját magának sem engedte bevallani, de egyre a sarkokat pásztázta, ott van-e valahol a macsek. De sehol nem találta. Csalódott sóhaj kíséretében szállt be a liftbe. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a lakás előtti lábtörlőn megpillantotta az állatot. A macska Zoltán jöttére felemelte a fejét és halkan nyávogott egyet. Mintha csak rá várt volna.

 

– Szia, cica – mondta zavartan a férfi, és kikerülte, hogy kinyithassa az ajtót. Most invitáljam be, vagy mi? töprengett, de a macska megoldotta a kérdést: kecsesen besétált előtte. Zoltán nem tudta, mit tegyen, így egy tálkában feltálalta a konzervet a cirmosnak, majd úgy döntött, ideje felkészülnie arra az eshetőségre is, ha az állat állandó lakója lesz otthonának, ezért elővett egy kimustrált tálcát, és szórt rá némi homokot, amit a közeli játszótérről lopott. Kezdetnek jó lesz.

 

A macska, akit nemes egyszerűséggel csak Cicamicának keresztelt el, láthatóan megbecsülte Zoltán nagylelkűségét, és roppant udvariasan a homokos tálca közepére ürített, hogy megmutassa, tudja az illemet, majd nekilátott a konzervnek, és ráadásként belefetyelt egy tányér tejet is. Végül elfeküdt a heverőn és dorombolni kezdett. Zoltán óvatos mozdulatokkal közelített hozzá, majd tétován az állat fejére tette a kezét. A dorombolás erősödött. A férfi végre elmosolyodott. Cicamicám!

 

Másnap frissen pattant ki az ágyból, és elégedetten szemlélte a még alvó Cicamicát. Résnyire nyitva hagyta az erkélyajtót, ha napközben Cicamicának friss levegőre lenne szüksége, majd gyorsan elosont a munkahelyére. Hosszú évek óta ez volt az első nap, amikor nem vacakolt a zárellenőrzéssel.

 

Aznap alig bírt a munkájára koncentrálni, egyre csak arra gondolt, ha hazaér, ott várja majd egy éhes, doromboló szőrgolyó. Olvatag tekintettel bámulta a monitort. Szerelmes, állapította meg róla Gabika, az elvirágzás ellen elkeseredetten küzdő ötvenes titkárnő, és rémülten rángatta push-up melltartóját: eddig, az anyján kívül ő volt az egyetlen nő Zoltán életében (ő töltötte ki a teáját, és szervezte az ügyeit), most pedig rettegett, hogy ezt a pozíciót is elveszítheti. De hiába: Zoltán csak mosolygott átszellemülten, ügyet sem vetve Gabika próbálkozásaira és híresen jó kapucsinójára. Gabika tátott szájjal bámulta, hogy Zoltán pontban ötkor felállt és elköszönt, felrúgva a hosszú évek rutinját, amikor rendre hétig-nyolcig túlórázott.

 

Hazatérve meglepő dolog fogadta: a lakás csillogott-villogott a tisztaságtól, a hatalmas hűtő pedig végre tele volt étellel és nem csak egy üveg százéves szilvalekvár és pár doboz sör árválkodott benne. Az asztalon pedig új terítő, tányérok, evőeszközök és még gőzölgő étel. Zoltán elismerően szippantott bele a levegőbe, aztán kiverte a víz. Valaki járt itt! Uramisten, mit lophattak el! Ekkor jutott eszébe, hogy reggel nem folytatta le a szokásos zárellenőrző ceremóniáját. Tudtam, tudtam, hogy ha csak egyszer is kihagyom… közben gyorsan körülnézett, mit lophattak el. Szerencsére minden a helyén volt. De ez furcsa, akkor is furcsa. Ám a rendőrséget nem hívhatja fel azzal, hogy valaki betört a lakásába, kitakarított és még vacsorát is főzött. Kiröhögnék. Tehát egyedül kell kiderítenie az igazságot. Cicamicára tévedt a tekintete, de az állatka lustán hevert az egyik fotelben, és Zoltán közeledtére hevesen dorombolni kezdett. A férfi megsimogatta a macska fejét, majd, mivel nem volt mit tennie, gondosan végigkóstolta a vacsorát, hogy nem mérgezett-e. Mivel életben maradt, most már jóízűen nekilátott az ételnek. Másnap reggel azonban a szokott negyedóra helyett fél órán át ellenőrizte különféle szertartások keretében a zárat.

 

Hazatérve ismét a szokott rend és tisztaság és gőzölgő vacsora fogadta. Zoltán sápadtan lapátolta be az ételt, és remegett az idegességtől, hogy kicsúszott a markából tulajdon lakásának irányítása. Cicamica pedig csak dorombolt a fotelben.

 

A dolog még kétszer ismétlődött meg. Harmadszorra Zoltán úgy döntött, ha esik, ha szakad, kideríti, ki is a titokzatos takarító és főző fantom, aki az otthonában garázdálkodik. Reggel úgy tett, mintha a szokásos módon menne a munkába, a látszat kedvéért még a zárral is szórakozott egy keveset, aztán elbújt a pincében lévő biciklitárolóban és várt. Amikor úgy érezte, a fantom már behatolt a lakásba, felnyargalt a lépcsőn és hatalmas harci kiáltás közepette berontott a lakásba. Érkezését egy női sikoly fogadta. A sikoly tulajdonosa, egy fiatal, barna hajú nő egy szál topban és bugyiban mosogatott éppen, és ijedtében beverte a fejét a konyhaszekrénybe, és elájult. Zoltán így, a tervezett kárörvendő leleplező mosoly helyett azzal kezdett el foglalatoskodni, hogy magához térítse a lányt.

 

– Mégis, ki maga? És mit keres itt? – érdeklődött, mikor a lány végre kinyitotta a szemét. Jé, pont olyan zöld, mint Cicamicáé, állapította meg Zoltán.

– Csak gondoltam, segítek. Ha már voltál olyan jó, és magadhoz vettél, gondoskodtál rólam… – magyarázta a lány.

– Mi van? – Zoltán úgy érezte, megőrül. Mi a franc folyik itt körülötte az utóbbi napokban?

– De hiszen tudod… – folytatta a lány értetlenül. – Én vagyok a macska, akit magadhoz vettél!

– Micsoda?

– Esküszöm!

– Ennyire még nem ment el az eszem.

– Akkor ne higgy nekem, a te dolgod – a lány felpattant és duzzogva folytatta a mosogatást.

– Most mit csinálsz?

– Gondoltam, még elmosogatok, mielőtt elmegyek.

– Jó, várj – mondta Zoltán hirtelen, mert igencsak vonzónak találta a barna macskalányt. – Tegyük fel, hogy hiszek neked. De azért neked is el kell ismerned, hogy eléggé bizarr történet, nem?

– Rendben, maradok – mosolyodott el a lány. – Viszont egy valamit meg kell ígérned.

– Mit?

– Veled maradok, de soha nem szabad emlékeztetned arra, hogy voltaképpen macska vagyok, különben örökre el kell hagyjalak téged.

– Megígérem – mondta ünnepélyesen Zoltán. – Hm… én Zoltán vagyok. De téged hogy szólítsalak?

– Cicamica?

– Valami emberibb név?

– Ez a nevem, te adtad.

– Jó, legyél Cicam Ilona. Ilona. Mit szólsz hozzá?

– Szépen hangzik.

– Holnap elmegyünk az okmányirodába és megcsináltatjuk az irataidat. Aztán kérünk egy időpontot az anyakönyvvezetőnél és elveszlek feleségül.

– Rendben.

 

Zoltán sosem szerette a totojázást, így a magánéletében sem. Itt egy rendes, csinos lány, jó mellekkel, és rendben tartja a lakást, elveszem feleségül, döntötte el, és hamarosan (némi kenőpénz fejében persze) el is készültek az okmányok, aztán megtartották az esküvőt, két, az utcáról behívott tanúval. Utána elmentek egy gyorsétterembe, és az élet ugyanúgy folytatódott tovább, mint korábban, csak éppen Zoltán bejelentette Gabikának, hogy megnősült, és ezért nem lesz ideje annyit túlórázni, és egy hét szabadságot is szeretne kivenni, hogy elmehessenek nászútra. Egyiptomba. Zoltán valahol olvasta, hogy az egyiptomiaknak mekkora macskakultuszuk volt, és gondolta, Ilona szívesen meglátogatná ősei földjét. Gabika csak hápogott meglepetten és majdnem lenyelte a szájfény applikátorát, mert Zoltán közlése épp szépítkezés közben érte. Elveszítettem, gondolta keserűen, és bánatűzésként belevetette magát egy pletykaújságba. Vajon milyen lehet a felesége? És hol ismerte meg? Hiszen eddig Gabika gyakorlatilag főnöke minden lépéséről tudott. A kíváncsiság nem hagyta nyugodni. Éppen ezért felajánlotta, hogy megszervezi az egyiptomi utazást, és volt rá gondja, hogy főnöke irodában tartott személyes okmányai között is alapos kutatást végezzen.

 

Cicam Ilona, micsoda hülye név! Hm, itt valami nem stimmel, én érzem! Dohogta felháborodottan, különösen, amikor megtalálta Ica fotóit a közösségi oldalakon, és konstatálta, hogy „vetélytársa” szép és fiatal. És jók a mellei is. Viszont gyanús volt, hogy Ica profilját alig pár napja hozták létre. Gabika a női újságok ezotéria rovatából tudta, hogy a női megérzésre hallgatni kell, és úgy döntött, nyomozásba kezd.

 

Közben Zoltán és Cicamicája megjárták Egyiptomot, és Ilona nem győzött álmélkodni a rengeteg macskaábrázoláson: éjszakánként boldogan dorombolt férjének. Zoltán csak egy valamit nem tudott megérteni: hogy Ilona ember alakban miért nem szereti a konzerv macskaeledelt, amiből annak idején olyan jókat falatozott. Eleinte ugyanis így próbált kedveskedni feleségének, sőt, a lehető legdrágább, márkás, aszpikos lazacos konzerveket vásárolta meg, és gondosan, zöldség és gyümölcsdekorációval tálalta Ilonának. A nő azonban az első pár falat után elzöldült arccal rohant a vécébe, és hosszú percekig öklendezett.

 

– Mi a baj szívem?

– Nem tudom, ez a vacsora…

– Pedig a legdrágábbat vettem, direkt a te kedvedért.

– Zoltán, te macskaeledelt adtál nekem?

– Ne haragudj… Ó, de hülye vagyok… A világért se gondold, hogy…

– Rendben. Viszont jobban örülnék egy grillezett lazacnak salátaágyon.

 

Szerencsére a házaséletük kifogástalanul alakult a nászút után is: Zoltán nappal dolgozott, Ica közben háziasszonykodott, meg eljárt különféle tanfolyamokra, éjszakánként pedig fergetegeseket szexeltek.

 

Gabika mindeközben csak őrlődött a munka, a nyomozás és a klimax okozta hőhullámok között, és roppant mód bosszantotta, hogy még semmilyen terhelő adatot nem talált Ilona ellen, pedig már az összes törvényes módon utánajárt a dolognak. Úgy döntött, tizenöt átrobotolt év után végre kivesz egy hét szabadságot, és ezt az időt Zoltán lakásának megfigyelésével tölti majd. Csak rábukkan valami nyomra.

 

Így is tett: gondosan álcázta magát, hol tisztítószerekkel házaló ügynökként, hol kutyát sétáltató nyugdíjasként bukkant fel. Ügynökként még azt is megtette, hogy becsöngetett Ilonához, hadd lássa személyesen is a nőt. Ilona szexi Hello Kitty-s topban és sortban nyitott ajtót, kezében egy porronggyal.

 

– Igen?

– Elnézést a zavarásért hölgyem, hallott már a (síp) cég szenzációs tisztítószereiről?

– Nem.

– Megengedi, hogy bemutassam Önnek?

– Tessék, fáradjon be – mondta kelletlenül Ilona, és betessékelte az elszánt tekintetű ügynöknőt. Leültette a heverőre és várakozón nézett rá. Gabikának ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtett magával hozni bármiféle mintát is, ezért kínosan feszengeni kezdett. Ilona egyre szúrósabban nézett rá, és közben rágyújtott egy cigarettára. – Nos, mit akar?

– Ööö, én, izééé… – hebegte zavartan Gabika, és szeme egy cirmos macskára esett, aki a fotel mélyéből figyelte őt. – Milyen aranyos jószág…

– Ezért jött? – Ilona Gabika arcába fújta a füstöt. – Mert nekem sajnos dolgom van…

Gabika összefüggéstelenül motyogva-hajbókolva-mentegetőzve távozott.

 

E kínos találkozáson kívül semmi kézzelfogható bizonyítékkal nem rendelkezett, mindössze annyit állapított meg, hogy Zoltán felesége egy önző, gonosz dög. Viszont a macskája szép. Ezt szóvá is tette Zoltánnak.

 

– Láttam a facebookon a feleséged cicáját. Nagyon édes.

– Tessék?

– Azt a tündéri kis cirmost.

 

Zoltán nem tudott mit kezdeni titkárnője megjegyzésével, hiszen ő csak egy macskáról tudott, az pedig Ilona volt. Á, nyilván feltett magáról egy képet macska alakban. De ki fotózta le? Hm, ez érdekes. Hogy megnyugodjon, megnézte Ilona adatlapját, és jé, valóban ott pózolt a felesége, ölében a cirmos macskával, akiről ezidáig azt hitte, szintén Ilona. Mi a fene?

 

Otthon szóvá is tette a dolgot Ilonának, aki válaszul elnevette magát, és közölte, hogy a képen látható macska valójában az ikertestvére, Vanessza. Zoltán nem igazán tudott különbséget tenni Vanessza és Ilona macskaalakja között, de csak bólogatott bután, és megsimogatta az új állatkát.

 

– Vanessza most nálunk fog lakni egy darabig, ugyanis a férje csúnyán elbánt vele, és haza sem mehet a szüleinkhez – magyarázta Ilona. – Ugye, nővérkém…

– Miau – reagálta le Vanessza röviden és velősen.

 

A házaspár napjai így teltek egy darabig, ám Zoltán kezdte egyre kevésbé tolerálni macska-sógornője jelenlétét, ugyanis Vanessza láthatólag nem ismerte az illemet és minden szívbaj nélkül lepisálta a heverőt, az ágyba ürített, és nem volt már a lakásban egy olyan hely sem, ahol Zoltán ne találkozott volna macskaszőrrel: a fürdőkád, a hűtő és a mikro is tele volt vele, ám amikor a férfi még a söröspohár alján is szőrszálakat talált, kiborult a bili: artikulálatlan hangon elkezdett üvölteni.

 

– Mi a baj szívem? – kérdezte Ilona ijedten. – Kérlek, halkabban, mert megrémíted szegény Vanesszát.

– Leszarom szegény Vanesszát! Tele van a tököm vele! Mindent tönkretesz! Küldd el innen, vagy kivágom, mint…

– … macskát szarni? – kérdezte élesen Ilona, és dühös láng villant a szemében. – NA, ennyit rólad. Egy seggfej vagy!

 – Tessék?!

– Egy seggfej vagy! Még egy védtelen, bántalmazott macskát sem tűrsz meg magad mellett. Hát milyen ember vagy te? Ember egyáltalán?

– Mi van? – Zoltán elképedésében csak hápogni tudott. Mi történt az ő kicsi feleségével? De Ilona csak folytatta tovább, és káromkodott, egyre ocsmányabb hangnemben. És itt a kedves férj már nem bírta tovább cérnával:

– Aljas, sunyi macska, az vagy te, mindig is tudtam! Egy alattomos kis behízelgő rohadék. Csak dorombolsz és hanyatt veted magad, ha el akarsz érni valamit… Undorító. Mélyen megvetlek. És magamat is. Inkább lehugyoznám a kezem, mint hogy hozzád érjek!

 

Ilona szeme ismét villant egyet.

 

– Jól van – mondta hűvösen. – Sértegess. Látom, elfelejtetted, mit ígértél.

– Mi van? – Zoltánt szemmel láthatóan meglepte felesége viselkedése.

– Emlékezz: ha emlékeztetsz rá, hogy valójában macska vagyok, örökre elveszítesz – felelte Ilona haragosan. – Ostoba pöcs!

 

Ezzel magára hagyta a férjét, és becsapta maga mögött az ajtót. Zoltán csak állt ott, ledermedve, Vanessza pedig panaszosan nyávogott egy narancssárga, tükröcskékkel kivarrt díszpárnán.

 

Másnap Zoltán ámokfutásba kezdett: a Vanesszáról készített fotókkal teleplakátolta a környéket, alatta az alábbi felirattal: „Eltűnt a feleségem, Ilona, jelenleg valószínűleg macska alakban jár. Kérem, aki látja, hívja az alábbi számot: ….” Otthon pedig egyre Vanesszához beszélt, mert meg volt róla győződve, hogy a macska tudja, hol bujkálhat az ikertestvére. Vanessza azonban csak nyávogott panaszosan. Zoltán pedig, akit ingerelt sógornője értetlensége, csak üvöltött, üvöltött, még akkor is, amikor már berekedt.

 

– Te büdös ribanc, azonnal árul el, hol van Ilona, vagy kitépem a beled és letömöm a torkodon! – és hasonlókat. Már a szomszédok is többször kopogtattak, hogy nem hallják az üvöltözéstől a Barátok köztöt, de Zoltánt nem érdekelte semmi. Csak egyet akart: visszaszerezni Ilonát. És mivel nem járt sikerrel, dühében tönkreverte a berendezést.

 

Harmadnap megérkezett a rendőrség és a mentők. Felmérték a károkat, és Zoltánt egy csinos kényszerzubbonyban el is szállították a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Megállapították róla, hogy beszámíthatatlan, ön- és közveszélyes, és tartós gyógykezelést igényel. Ebben fontos szerepet játszottak Zoltán plakátjai, de azok a videofelvételek is, amelyeket Zoltán felesége, C. Ilona nyújtott be a rendőrségen, egy nappal korábban, amikor is feljelentést tett a férje ellen. A videofelvételeket azok a mini kamerák szolgáltatták, amelyeket az asszony hetekkel korábban elhelyezett a lakás különböző pontjain, mert, saját bevallása szerint úgy érezte, baj lesz. És nézzék meg, milyen erőszakosan gesztikulál a felvételeken (sajnos hang nem volt). Aztán a szegény cicát is agyonterrorizálja… Komolyan, félek tőle, jelentette ki Ilona szipogva a vallomástétel végén. Ugye, számíthatok a segítségükre, uraim?

 

Ezekben a napokban Zoltánt csak egy valaki kereste fel: a hűséges Gabika, aki egy csokor gerberával és egy háló naranccsal állított be hozzá. Remegett a félelemtől, hogy egykori főnökéből mikor tör majd ki a gyilkos vadállat. Ám Zoltán csak ült, és bámult maga elé megtört tekintettel.

 

– Cicamicám, cicamicám, merre vagy? – kérdezte egyre. Gabika még udvariasságból szobrozott néhány percig, aztán eliszkolt. Az elmegyógyintézetből kilépve felsóhajtott.

– Te jó ég. Ki hitte volna, hogy Zoltánka egy közveszélyes őrült? Vajon mit tűrhetett mellette az a kis asszonyka? Nem csoda, hogy olyan ingerült volt… Akit naponta testileg-lelkileg bántalmaznak, hogy is lehetne… És még azt hittem róla, hogy… Istenem, mekkorát tévedtem!

 

A férfit gyámság alá helyezték, így ezentúl minden vagyonával Ilona rendelkezett. Gyorsan el is adta a lakást meg az értéktárgyakat, majd felpakolta csekélyke holmiját és a rengeteg pénzt, aztán a macskáját szólította:

 

– Cirmi! Gyere már! Itt végeztünk