Judit utálta a disznóöléseket már kiskorában is: gyűlölt arra ébredni, hogy a disznó visítva vergődik, mert nagypapa túl részeg volt, és nem tudta elsőre megölni, gyűlölte a füstöt és a lármát, a sok részegen mulatozó embert. Már azt is ki nem állhatta, amikor előző nap este fokhagymát kellett pucolniuk a nagy asztalnál: viszolygott a szagtól, és nem szeretett a vadidegen, csak ilyenkor látott családtagok mellett ülni, és kényszeredetten beszélgetni.
De nem tehetett mást: minden télen már két nappal korábban megérkeztek a férjével, Viktorral, és a gyerekekkel Judit idős nagymamájához Sertésegyházára, ahol ilyenkor összegyűlt az egész család. A hatalmas családi ház ilyenkor legalább tizenöt-húsz embernek biztosított helyet: jöttek nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, ismerősök… Judit sosem tudta megjegyezni az arcukat. Viktor és a gyerekek ellenben jól érezték magukat. Viktor segített a pörkölésben, az abálásban és természetesen a kolbász- és hurkatöltésben, majd a füstölő felállításában is. Kisviktor és a húga, Katica pedig ide-oda rohangáltak a nagy udvarban, ha esett a hó, hóembert építettek, különben az egész napot azzal töltötték, hogy a kutyákat kergették. Sőt, néha-néha bekukkantottak a fészerbe, ahol a komoly munka folyt, és megpróbáltak segíteni is a felnőtteknek, ami persze leginkább abban merült ki, hogy rakniuk kellett a kis kályhában lobogó tűzre, meg beküldték őket a konyhába egy kupica pálinkáért.
Judit, ahogy a többi nőrokon is, a konyhában volt, és egy teljesen ismeretlen unokanővérével éppen a belet pucolta. Természetesen nem sok kedve volt hozzá: úgy érezte, menten elhányja magát a bűztől. Fáradt is volt: már jó ideje nem a disznó halálsikolyaira ébredt, hanem kora hajnalban kedves és segítőkész rokonai gondoskodtak róla, hogy ne tudjon visszaaludni, így fél hattól kezdve rizst főzött, hagymát szeletelt, illetve most az anyja elküldte belet pucolni, és nem ellenkezhetett: mindenki meg volt róla győződve, hogy ez az egész disznóölés milyen jó dolog; Judit jobban járt, ha nem tette közkinccsé a véleményét ezzel kapcsolatban.
Délre a helyzet még mindig kilátástalannak tűnt: sült a hús, kevergették a hagymás vért, volt, aki pogácsát sütött, más a férfiaknak vitt ki ezt-azt, és a tömeg is egyre nagyobb lett: megjelentek az apróságok, és az ebédet követelték. Kisviktor és Katica is ott kiabáltak, de Judit, nyakig a bélben, nem tudott odamenni hozzájuk, és úgy érezte, felrobban a feje a hangzavartól.
Ekkor érkezett meg Wanda is, egy távoli unokahúga, akit mindig is utált: ledér, ostoba libának tartotta, és legszívesebben az arcába gyalogolt volna egy magassarkú cipővel, annyira irritálta a lány jelenléte.
Wanda a legújabb divat szerint volt öltözve, idétlenül kuncogott és vihorászott, és természetesen az összes rokon köréje sereglett, ott hagyva Juditot egy halom pucolásra váró béllel. Igen, Wanda, aki egyetemre jár (szociológia szakos), és azóta w-vel írja a nevét, mert az trendi, ő maga tökély, és nagymama is büszkén mondja, hogy ő lesz az első diplomás a családban, mintha Judit, és az ő tanári diplomája mit se számítana. Bár ő csak főiskolára járt, és a szülei már akkor közölték vele: hogyan lehetsz ekkora marha édes lányom, hát miből fogsz te megélni? Hiába, azt szerették volna, ha jól kereső orvos lesz a lányuk, és sose heverték ki a csalódást, amelyet leányuk pályaválasztása okozott nekik. Jócskán nehezteltek rá még most is emiatt. Mindegy, a lényeg: ő, Judit nem számít, egy senki, a többiek se szeretik, mert nem lehet vele beszélgetni, mert furcsa könyveket olvas (ezek a marhák nem ismerik még Balzacot sem…), mert ő maga is olyan fura… De Wanda… Bezzeg a Wanda, ez a huszonkét éves taknyos, itt picsog, rebegteti a pilláit, és olyan lenézően pillant rá, hogy… Ó, és még ez kellett csak: most itt cicázik Viktorral… na, csodás, hogy nem sül le a bőr a képéről, aljas kis lotyó… És Viktor, hogy meri ezt tenni, nyilván ivott, persze, ilyenkor állandóan részeg, na, marhajó, hogy ezt látják a gyerekek… hú, majd holnap megmondom neki a magamét, hát nem igaz, hogy nem bírja kicsit tartani magát… Tisztára megőrült. A múltkor is hogy kiakadt, amikor a szórólapos lány lepapizta. Mi ez, valami kapuzárási pánik?
De úgy tűnt, Viktor semmit se vett észre neje megrovó pillantásából, és megfogta Wanda karját, hogy magával húzza a lányt az udvarra. Judit mérgesen a lavórba csapta a beleket, és nem érdekelte segítőtársnője felháborodott rikácsolása, az ablakhoz lépett, és azt nézte, mit csinálhatnak Viktorék. És mit látott? Most már Wanda vezette Viktort, méghozzá az egyik melléképület irányába. Ó, hogy ezek! Judit még látta, ahogy elcsattan az első csók, de nem tudott utánuk rohanni, ugyanis a nagymamája megragadta a kezét, és így szólt:
– Kedves kisunokám, látom, nehezen megy neked, így megmutatom, hogyan kell rendesen belet pucolni.
– De nagymama… – hebegte Judit, ám nagyanyja nem engedte el a kezét, míg a beles teknőhöz nem értek. – Viktor és Wanda…
– Jaj, kisunokám, ez természetes: ilyenek a férfiak. – mondta a nagymama és a fejét csóválta. – Azt hiszed, nagyapád különb volt? Hát nem…
A nap további részében nem is szabadult el a konyhából, és csak annyit tehetett, hogy amint egy kis ideje volt, leskelődött. Persze ettől csak még idegesebb lett: Wanda szüntelenül ott sündörgött a férfiak körül, és szégyentelenül enyelgett Viktorral. Mindenki csak röhögött, Wanda pedig ott vonaglott, és vihogott és kellette magát, Judit pedig arra gondolt, ha tehetné, beledöngölné a fejét az asztallapba. És remélem, alaposan felfázik ebben a vacak miniszoknyában!
Este későn vacsoráztak: Katica el is aludt közben, így Judit bevitte a hátsó szobába, és lefektette, majd Kisviktornak segített megfürdeni, és aludni küldte, aztán végre ő is ágyba került. Kint még a többiek lármáztak egy darabig, aztán elcsöndesedett a ház. Judit azon gondolkozott, vajon férje mikor jön majd aludni, amikor Wanda kacagását hallotta. Ettől rögtön elkomorodott, és befordult a fal felé.

Másnap hajnalban kakasszóra ébredt. Ó, hogy ez a hülye állat nem bír nyugton maradni legalább télen! Hogy nem fagy be a torka! Judit felült a matracon, amely a fekvőhelyéül szolgált, és körbenézett a félhomályban: a többiek már felkeltek, egyedül a gyerekek aludtak még. Judit gyorsan felöltözött, és kiment megmosakodni, aztán gyorsan letudta a reggelit is, és minden úgy ment, mint előző nap. Te jó ég, és ez még legalább két napig fog tartani, gondolta. Ugyanis a nagy családi disznóölésnek legalább hat disznó esett áldozatul: egy nap kettőt öltek le, és dolgoztak fel, másnap hajnalban pedig jött a következő kettő. Így biztosították, hogy minden családtag részesüljön a jóból. Az utolsó napra mindenki holtfáradt volt, de elégedetten méregették a majdnem egy tonnányi hurkát, kolbászt, szalonnát, sonkát, nem beszélve a finom sültekről, amiket munka közben már el is tüntettek. És ezért kell nekem szabadságot kivennem, sóhajtott fel Judit. És még Wanda is… Neeeeeeee! gondolta kétségbeesetten, majd nekiállt húst sütni. Belet már nem kellett pucolni, de ha esetleg mégsincs elég, akkor se ő a soros.
Közben felkelt Kisviktor és Katica, és kijöttek reggelizni. Judit elküldte őket játszani, hogy ne legyenek útban, így is elég ember volt a konyhában. Olyan nagy meleg volt, hogy délben, amikor kiugrott a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe, látta, hogy arca vörös, akár a főtt rák. Te jó ég, gondolta, de már futott is, hogy segítsen megteríteni az asztalt: a többiek már tódultak be a tágas étkezőbe, és nem tudtak várni. Hajnalban reggeliztek, azóta már majdnem hét óra telt el.
Félóra múlva már javában folyt az ebéd, ám Judit nem tudott enni, mert már undorodott a sok hústól. Rosszkedvűen kortyolta a fröccsöt, és a hangosan nevető társaságot szemlélte. Wanda ismét mesterkedett valamiben: ott illegette magát Viktor előtt, és csivitelve megkérdezte:
– Juj, muti a mobilodat! Küldök át neked egy tök jó csengőhangot!
Viktor persze vigyorogva átadta a telefonját, és szorosan ott állt Wanda mellett, aki egyre csak a gombokat nyomkodta.
– De hát neked nincs is blútúszod. – álmélkodott a lány, és Judit úgy érezte, hogy meg tudná fojtani a mobiltöltő zsinórjával. Úgyis be volt dugva, csak egy csavarintás és kész. – Hú, akkor megnézem, infrán sikerül-e… – Viktor keze lecsusszant Wanda fenekére. – Juj, de megijesztettél!
– Hahaha. – nevetett fel bután Viktor, mire Wanda is magas hangon kuncorászni kezdett. Judit ezt már nem bírta tovább: vörös arccal kirohant az étkezőből. Még hallotta, hogy a többiek halkan megjegyzéseket tesznek rá, de addigra szerencsére kiért a bejárati ajtóhoz. A friss levegőtől talán jobban leszek kicsit, nyitotta ki az ajtót, és meglepetten pillantott meg egy fiatalembert, aki szintén értetlenül bámult Juditra: most akart csengetni.
– Jó napot kívánok, Ákos vagyok, Wanda barátja. – mondta a fiú.
– Tepertő Judit. – kezet fogtak. – Jöjjön be, épp ebédelünk. Még időben jött.
Be is vezette a fiút, és leültette, majd ő maga is visszaült Katica és Kisviktor közé. Szerencsére Ákos érkezésével volt elfoglalva mindenki, és nem az ő viselkedésével. Különösképp Wanda nyalta-falta barátját látványosan, és úgy tűnt, Viktornak ez nem igazán tetszik. De Wanda nem foglalkozott vele: egyszerűen levegőnek nézte. Hát ennyi volt, gondolta Judit megkönnyebbülten. Legyen csak vége a disznóölésnek, majd elbeszélgetek vele!
Ettől függetlenül azért rajta tartotta a szemét Viktoron és Wandán. A lány ugyanis még mindig sűrűn kijárt a fészerbe, de nyilván azért, mert Ákos is kivette a részét a munkából. Viktor azonban mintha ideges lett volna. Judit mosogatás közben kilesett az udvarra, és látta, hogy férje megállítja a fészerbe igyekvő Wandát, és igencsak ingerült arccal beszél vele. Wanda üres arccal nézett Viktorra, és bólintott, aztán ment tovább: nem érdekelték Viktor problémái.
Ezt benézted, kedvesem, gondolta elégedetten Judit, miközben a férjét nézte. Úgy kellett neked!
A továbbiakban már lényegesen jobb volt a kedve, sőt, majdnem, hogy élvezte főzést és a takarítást, még a többiek beszélgetésébe is bekapcsolódott.
Vacsoránál szóba került, hogy holnap lesz az utolsó nap, és persze ezt is meg kellett ünnepelni: hamarosan a legtöbben alaposan berúgtak, hiszen már csak egy disznót ölnek, ráérnek kicsit később kelni. Van még egy kevés hús, de az nem romlik meg ilyen hidegben, ráérnek majd holnap betölteni.
Judit kilenckor már ágyban volt, és az italozás zaja sem zavarta: hamarosan elaludt.
Hajnali kettő körül riadt fel arra, hogy nagy a csend. Viktor nem volt sehol! Judit felkapta a köntösét és kiosont az előszobába, ahol belebújt a csizmájába. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és már kint is volt az udvaron. Halkan lépkedett, mert a fészer felől hangfoszlányokat sodort feléje a szél, és a lámpa is égett bent. Na ne! gondolta Judit, és elbújt az ablak alatt, az sem érdekelte, hogy milyen hideg van: hallgatózott. És igen, Wanda és Viktor voltak bent.
– Ezt nem teheted velem. – hallotta Judit a férje hangját.
– Ugyan, hiszen mondtam, hogy van barátom. – mondta Wanda sértődötten. – Neked meg feleséged van!
– Elválok Judittól! – mondta Viktor idegesen.
– Jaaj. – mondta kényeskedve Wanda. – Viktor!
– Tehát csak szórakoztál velem? – üvöltötte Viktor.
– Ugyan… Jaj, olyan hideg van. – mondta Wanda gyerekesen, és a miniruháját húzogatta lefelé, persze kevés eredménnyel. – Be kéne már menni, még felfázom…
– Azt már nem! –mondta fenyegetően Viktor, majd Judit egy sikkantást és utána egy puffanást hallott. Ettől kicsit megijedt, és benyitott a fészerbe.
Viktor állt vele szemben, kezében egy nagy késsel, előtte pedig Wanda, a rózsaszín miniruhájában (amelyen ironikus módon kicsi, kövér, nevető malackák kergetőztek), egy kis vértócsa közepén. Na ne, gondolta ismét Judit, és felmerült előtte a sivár jövő: férje börtönben, ő meg a nevetséges kis fizetéséből tartson el két gyereket és saját magát… Mondjuk Wanda megérdemelte…
– Viktor! – kiáltott rá a férjére. Viktor bambán meredt rá: még mindig nem volt teljesen józan.
– Csak szórakozott velem. – mondta üveges tekintettel. – Érted, Judit?
– Persze. De végül is mit vártál tőle?
– Megöltem. – pillantott le Viktor a késére. – Most mi lesz?
– Valamit ki kell találnunk, különben lecsuknak, és akkor mi is eláshatjuk magunkat. – közölte Judit lassan, nyugodtan, hogy férje is magához térjen ebből a letargiából.
– De mit? – kérdezte Viktor, és úgy tűnt, egészen magánál van már. – Hogyan szabadulunk meg ettől? – lábával Wanda holtteste felé bökött. Judit elgondolkodott, majd megakadt a szeme a nagy fateknőn, amiben a kolbásznak való hús maradéka piroslott.
– Azt hiszem, van egy ötletem…