Kántor Zsolt összes bejegyzése

Darling; Formaldehid; Tesztoszteron reneszánsz

 

Darling

Felhőatlasz lennél vagy Parfüm?
A szénatom benzolgyűrűiben
Is Te vagy most a vers, a korpusz.
Hús-vér írás.
Egy lemeztű pattogása a bakeliten.
Mint a múlt akusztikája.
Mi emlékeztet most rád?
A mediterrán permet,
Ami az este fényeiben alászáll.
És összerak egy átriumot?
A lelked valóban a hegedűdben maradt.

 

Formaldehid

E-Szimulakrum

Celofán-cápa
Belecsomagolja a vízpartot
Mr. Abszolút Vodka.
Egy tölcsér a völgy és elnyeli
Az összes esőt, ami lehull
A higanyt, a bölcselkedést.
A lázat is szigeteli –
Alázat nincs a kéjben többé
Ijedtség-parfüm az ampullában
Párolgó erdőbe zártan sírnak
A szív öblei. Katamaránok
Mint hógolyó a gyöngykagyló ölében
Valaha szabadságnak tűnt print
Összetéptem
A feledés: feladás
De jelentéstöbblet egyben
Összerezzen a küszöbre kiszorított
Tapasztalat: nyelv
Amin senki nem beszél
Nyers távollét a készenlétiség
Ösztrogén vagy melatonin?
Járdák egy felhőzeten: szárnyverdesés

 

Tesztoszteron reneszánsz

Reflektálás a Medienwissenschaft (Kittler) örömzenéjére[1]

A primadonna álmában a szoba egy hajó.
A tenger tartja, mint ágy. És csupa fű.
Egy nagybőgő belsejében puha kanapé.
S a húrok alatt vízesés. És hemzseg a rét.
A mikroprocesszor most meta-fikciót konstruál.
A tánc megáll. A bál fél pillanat alatt erodál.
A függöny mögött a Botrány Aktja áll.
A bárány a szöveg kijáratánál dedikál.

Létezik egy ősi, eredendő, még nem kifosztott nyelv.
Ez volt az optimum-kontinuum, ahol a lét kitelelt.
S a klaviatúra végül a dolgokra lehel.

 

[1] Első változatban a cím: Kontinuum-lábjegyzetek (Mozgólépcső)

(Illusztráció: Jayne Schelden: Edna’s Morro Islay Hill)

 

A kihűlt, üres nézőtér; A leglágyabb örömök szövete; Gravitáció excellenciás úrnak

 

A kihűlt, üres nézőtér

Szerző nélküli textus

Nem megíratlan. Apokrif.
Valamikor a történelem feltételezett kezdete előtt.
És még annak is az elején.
Ami természetesen egy korszak vége volt
Lezárása az időnek. Újrakezdés.
A régi elsüllyesztését követően
Maradt azért néhány mag, csíra.
Vannak dolgok, amelyek soha
Nem pusztulnak el.
Kompatibilis nyelv és világ.
Az örökkévalóság felosztása területekre.
Rongyszőnyegeket vagdalt a felhőkből
A grémiumok tamburmajor kurátora.
Majd krumplicukorból és fahéjból
Mozgólépcsőt jó és rossz között.
Azután egy áldozati oltárt.
Azon égették el a múlt nevű eretneket.

 

A leglágyabb örömök szövete

Talált érzések szöveghelyei

A tér és idő nélküli lét
A bármikor és a sehol húr-rácsai között
Egy általános test legeldugottabb odújában
Zajlik a huszonegyedik század
Mint álom a fej magzatburkában
Genealógiák kusza szövevénye
Darálja és köpüli, szövi és horgolja
Azt az új világrészt, ami a holnap.
Sok elvarratlan szál áttüremkedik a voltba
És átvilágítja az idő angyalának korpuszát
Mint múltat
S egy tekintetben összegződik a sorsok
Írásos üzenetekkel átszőtt szőnyegmintája
Történelem, ég, föld, háborúk és vágyak.
S mind ezek egyetlen értelem küszöbén állnak
Mint figyelmeztetés: szeretet és alázat
Hihetetlen, de a korszak végén a jók megállnak
Látják, hogy az ítélet szele kiárad.
S egy mindent felülíró szellem jóízű esővel áztat

 

Gravitáció excellenciás úrnak

Hajós Eszternek
A Hol a Nap Textus apropóján

A tömegvonzás melléktermékeként
A téridő görbületét álmában kikalapálja
A Fehér Törpe, neutroncsillag néz rá.
Te most megváltoztatod a világegyetem sorsát.
Igen, csak a Nap galaktikán kívülre gondolkodta magát.
Az égbolt-íróasztalról a szőnyegre szállt.
Visszatennéd, Excellenciás Uram?
Főtisztelendő Kubista Mágnes.
Igen, igen. És keresni kezdte a célszemélyt.
Az Ágenst.
De a szőnyeg bolyhai szétnyíltak egy helyen
Éltek a ritka alkalommal, hogy megmutathatják
Háttérsugárzásuk domesztikált hatalmát,
S ez az uralom most kiterjedt a fantázia
Világára és a lírai erudícióra is.
De a képzelet visszabeszélt.
Már amennyire lehetett, gyorsan rajzolt
Egy Másolat-Napot a hologram-irónnal.
Akkor a Gravitáció felkiáltott: szórakozott
Voltam bizonyára, hogy nem észleltem,
Hogy megszegték a törvényemet.
Most az egyszer nem büntetek.
Nem tehetett róla a Nap, hogy leesett.
S akit előléptetek, az a képzelet, meg az emberek.
Akik elrejtik, amit féltenek.

Hol a Nap? (Holnap)
Egy könyvlap nyeli el a Holdat.
A mágnes a vesztegzárat feloldja.
A gravitáció most csónak.
A Napot a partra kitolja.
Lám, a kitolás olykor orrvitorla.

 

(Illusztráció: Sharon Koppel: Sun design quilt)

Szóhoz jut a nyelv; Az örök eredete; Páfrányfenyő

 

Szóhoz jut a nyelv

A megértendő dolog útja

Lám, az önazonosság se mozdulatlan.
Az identitás nem hőkezelt.
Mert az igazi tudás megíratlan.[1]
A zsigerekben van a nyelv.
Bár a kavicsok dobódnak.
Még mindig a törvény a csónak.
Beszivárog a réseken a kegyelem.
A tárgy, a motívum s az élmény.
Mint látványt a szem, hintáztatja
Az esőcsepp a fényt, a pillanatot.
Már nem az apám ó-embere vagyok.
Hanem az új, átírt természet.
Akit épp a gondolat miatt nem ér el
Az enyészet. Mert ott a szellemem.
Ama vér. Ami egy mindenséggel felér.

 

Az örök eredete

Miként lehetséges, hogy ered, ami mindig volt

Érzéki látszás. Átadjuk a szövegnek magunk.
S legyen a papíron print. Ige.
A világok termelője. Rezgés és zúgás.
Reggelbe csomagolt mondatok.
Szó-zsemlemorzsa. Anyag a nyelv.
Élővé tett dikció és fikció. Pocakos manzárd.
Lefogyott szekrények.
Megannyi könyv a befőttek között.
Néhány kép a falakon, Salvador Dali,
Szétfolyó idő. Chagall. Piros-kék kecskék.
Picasso szellemei. Kerubok, szeráfok.
Paul Klee hangyái a varrógépen.
A befejezett mű. Illúzió és harmat.
Ágak. Kéz. Gyanta és méz.
Szőlőszemek a gitárdoboz alján.
S elkiáltja magát a hárfa. Zengj, Isten
Szép álma. A felszínről kitörölte
Az emberiség, de a mélyből újraírják
A spórák az angyalnyelvet.
Jézus bűnösöket legeltet.

 

Páfrányfenyő

Szférák, kaptafa, kalucsni

Pálinkás étcsokoládét ettünk este.
A Kálvin térre emlékeztetett,
Debrecenben, a vilmoskörte íze.
Okos karkötőt kaptál édesanyádtól.
Abban napoztál a Petra
Nevű kősziklán. Bárányok jöttek
A tengerpartra. Ritka látvány. Mondtad.
Édességgel kínáltad a juhokat.
Gyík futott el a szalmakalap alól.
Rímet kerestem és segített a Hold.
Ősi eszközök akadtak a kezembe
A nyaralóház kamrájában. Szamovár. Gereblye.
Kalucsni. A suszter kaptafa.
Egy sperhakni. Álkulcs, ahogy apám mondta.
Mindig vágytam olyan valamire.
Ami kinyit mindent. Megold, helyreállít.
„A szférák fölött hullámzó kompetencia.”
Megkapjuk, amit akartunk, csak másként.

[1] Kovács András Ferenc: Ars memoriae.

 

(Illusztráció: Emily Balivet: Feather Goddess)

A léptek és a lépcső; Esszé és esszencia; Az esztétikum magányossága

 

A léptek és a lépcső

Csinszka látogatása

 Ahogy a tűsarkú cipő a küszöb előtt,
A lépcső emlékezteti a múlt időt.
A járást, az érkezést, az elgondolást.
Ahogy egy hölgy az ajtó előtt megállt.
Pedig az idő nem látnivaló.
Csak körbeveszi a tájat, mint mappa.
Benne virul a kert, közepén a meggyfa.
Bárcsak ráhelyezné a gyümölcsözést is
A menny rejtélyes Atyja!
Ahogy a dallamokat a madaraknak adta.
Úgy adná a bölcsességet az embernek.
Mint védelmi képességet a fegyvernek.
A képmutatás ellen egyetlen érv maradna.
Visszaadná, aki az égboltba szabta.
Lenne újra jelenléte, hangja.

 

Esszé és esszencia

Rugási Gyulának

Egy gondolkodó és emlékezni képes felhő
Ereszkedik alá a lakott világra.
Benne van minden, ami valaha írásként
Megszületett.
S benne él a személy, Aki egyszerre éli,
Írja és ugyanakkor értelmezi is
Az Abszolút Művet.
Tehát ez a tudás nem bővíthető tetszőlegesen.
Csak a szellem által ihletett
Szövegek kerülnek bele.
Benne vagy? Kérded-e?

 

Az esztétikum magányossága

Empátia

Egy rózsaszirom nem képes betakarni
A tengerpartot, a hegyeket, mégis odasimul,
Ha lehull. A nagy erényekhez, eszmékhez
Vonzódik minden. Álmaink anyagából
Vagyunk. A kezdetnél érintett meg Isten.
A virág is abból a földből
Teremtetett, mint Éva és Ádám.
Az éden agyaga minden cserép.
Az anyatej, a mell, a márvány.
Törékeny a lét, a lélek s az ég.
De az égzengés nem érzelgős.
Az erdő hasában vár ránk.
Kimondja, amit akar. Rákiált a szellem,
Légy egyenes jellem! Te képmás!
A költő a semmiben is tért lát.
A szappanbuborék is lelkesíti a szívet.
Thrill. Felvillanyozzák a szemet a színek.
A pegazus voltaképp az erőszakos remény.
Fizikai módosulást okoz a rendkívüli rét.
A szépség bele van gravírozva a sejtekbe.
Persze a gyom: gondoskodás nélkül is bemegy
A kertekbe. Mint a méreg az elvekbe.
Bámulja a rózsaszirmot, ahogy rászáll a méh.
Nincs eredete, ahogy rátör a belefeledkezés.

 

(Illusztráció: Olha Darchuk: Roses and the sea)

Egzakt és diszkrét; Ha befogadja a szót

 

Egzakt és diszkrét

Opus: Mínusz 3 + 1

Kőrakást rejtenek kéreg-zárójelek
És belebotlik a reggel az emberbe.
Ahogy néz rá a nyelv.
Nincs éppen eltelve. Se megemelve.
Eszébe jut a napló. A manzárdba megy.
Áramként fut rajta végig a hideg.
Az asztalon maradt a kockás füzet.
Bárcsak sejtené, ki látta meg?
Ahogy imádkozik, vérezni kezd a seb.
Most nem szolidaritásra, hanem haragra lelt.
Szívében kristályossá lesz a méz.
Épp vinné szervizbe hitét.
Akkor észleli, hogy az öröme klisé.
Lelke, akár levélszemét.
Becsomagolja az ég,
Amit csak sejt, az meg kincsnek tűnik épp.

 

Ha befogadja a szót

Vezeti a nyelv

A Logosz agyagedény. Önálló léttel ruházza fel a füzet. A szövegkörnyezet a lepkebáb lesz. Kikel a levedlett bőrből a történeti tett. Ezékielnél eledelként jelenik meg az Ige, mint ehető könyv. Gránát alakú bibe. Türet. Azután isteni okossággá lesz az est. Először édes a próféták szájában a könyv, majd a gyomrukban kifejti ítélő erejét, keserűvé lesz az ég. Az étel. Mint vérző kérdőjel. Martin Heidegger lép be a kötetbe, a Lét és idő a kertje. (Terhe.) Megint nem mi beszélünk, amikor megszólalunk, ő a mi urunk. Aki Van. Általunk. Az idő, mint nyelv. Így a némaság a legfőbb elv.

 

(Illusztráció: Whooli Chen)

 

 

Kvantumok, gének; Cipzár paradigma

 

Kvantumok, gének

A Szent Lélek ihletése

Akár egy kezdet előtti metszet.
A lét egy könyvbe zárt terv lesz.
Titok, ami a felhők nyelvén beszél.
Írás, amit ujjbegyeivel olvas a szél.

Köröket rajzol a szemérmes fűbe.
Hegyeket mozgat, mustot szűr le.
A tonnányi tudás egyszer csak űr lesz.
Színlelt nemesség? Nem örökkévaló föld.

Sárga és kék elegye: csak alvó zöld.
Ihletet merít a nyelv az inspirált Igéből.
Mint láthatatlan kezek, kinőnek ágak.

Az idő kérge ráfagy a városra és a házra.
S mint szerteágazó, újraszőtt lényeg,
Mintázattá lesznek kvantumok és gének.

 

Cipzár paradigma

A cérnaszál dala

Hamuszín ég-fal. Nevetgélő patak.
Hófedte hegycsúcs: ujjlenyomat. Kipattan, a zongorából a szú
A hólyagos síkok közé rózsaillatú gyurgyalagok szállnak –

Az orosz halkonzervek mellé a spájzba.
S az ivás most experimentális tett.

A frizsider a túlélési készlet
Úgy kívánja az ágyban a folyadékot,
Akárha halként tengődne a Titanic gyomrában.

Álmában a vonaton, kényelmes pizsamában.
Érzékek nélküli most, de fantáziája kék és piros
Nevek jelennek meg előtte, mint hologramok.
Milyen gazdag vagyok! Kiált fel a tükör előtt.

Egy félsziget a délelőtt.
Másik énje. De még nem tudom,
Miként váltom be a szemantikai tőkém
Euróra. Akár az Új Auróra,
Behajózom a szóba.

A szavak fizetőeszközök. A nyelvtannal üzletet kötök.

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Flora and Fawn, 2016)