Első rész
Miszter és Miszisz Diszkobolosz
kiült egy fal tetejére,
s míg villództak halkan a kozmikus fények,
s a távolban búgtak a Buktabölények,
ők néztek a csillagos éjbe.
És volt náluk tea meg vajkrémes zsömle,
és ültek egy darabig boldogan, csöndbe —
de így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Most hirtelen rámtört a bú:
nehogy már leessünk innen a mélybe,
drága uram, Miszter Diszkobolosz!”
“Hogy lezúgunk innét, mint két darab kő,
csak ettől az egytől félek!
Odalenn tüskés meg mély is az árok
nem élné túl a zöld télikabátod,
és amúgy se maradnánk épek.
Aggasztó gyanútól vagyok most döbbent:
lehet, hogy sohasem jutunk le többet?”
És így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Hogy micsoda hibbantagyú,
sőt abszurd egy ötlet volt fölmászni, kérlek,
drága uram, Miszter Diszkobolosz!”
És így felelt Miszter Diszkobolosz:
“Sötét lett előttem minden,
és éreztem, fülcimpám feldúltan reszket,
mikor a szavaid ráébresztettek,
hogy aligha jutunk le innen.
De rájöttem mostmár: a legbölcsebb érvek
mind amellett szólnak, hogy maradjunk végleg.”
És így szólt az emberke: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Nos meglehet, ez szomorú,
de lássuk be, másegyéb megoldás nincsen,
drága nejem, Miszisz Diszkobolosz.”
Miszter és Miszisz Diszkobolosz
rágyújtott tehát egy dalra:
“Mostantól idefönt élünk mi, távol
a nyüzsgő és rohanó földi világtól,
trallala, tillárom, tralla.
Puffok és csillárok, smukkok és nippek:
ezentúl nélkülük hányunk mi fittyet
a földi javakra: juhú!
És Ó, és Pé, és Kú!
És messze száll tőlünk a bú!
És vidáman fütyülünk gondra és bajra,
kettecskén, két boldog Diszkobolosz!”
Második rész
Miszter és Miszisz Diszkobolosz
a falnak a lakói lettek
húsz esztendőn meg egy hónapon át,
míg megőszült fejük, és hovatovább
már a foguk is ritkulni kezdett.
De kórral vagy rosszkedvvel sosem vesződtek,
és tisztelet-becsület övezte őket —
ám így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Ez a helyszűke már iszonyú!
S ugye belátod te is, hogy ez csak a kezdet,
drága uram, Miszter Diszkobolosz?”
“Tizenkét csemeténk: róluk van szó,
hiszen már egyik se pöttöm!
Mind ideszülettek, és azidő óta
még egy sem esett le, mert széltül is ótta
őket az anyai ösztön!
Hisz családjuk kell legyen néhány év múlva,
de erre a falon az esélyük nulla!”
És így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Hat lány és hat nagy fiú!
Ha jót akarsz nekik, hát költözzünk rögtön,
drága uram, Miszter Diszkobolosz!”
“Zsúron és búcsúban sohasem voltak,
s a lányok még bálban sem jártak,
és udvarlók körében nem hódít bájuk,
és kedélyes partikon nem mondják rájuk:
mily helyesek, életvidámak!
Én képtelen vagyok már aludni tőle,
úgy aggaszt a drágáink sorsa, jövője!” —
De így szólt az emberke: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Miket nem mondasz, anyú!
Egy kitömött vasliba okosabb nálad,
te bumborék Miszisz Diszkobolosz!”
Hirtelen Miszter Diszkobolosz
lecsusszant lazán a földre,
s a fal alá irdatlan gödröket furdalt,
és eszelős hangon a családhoz fordult,
a gödröket lőporral töltve:
“Üvöltsön rugófütty,
bőgjenek méhek,
mert itt értek mindnyájan borzalmas véget!”
És így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Már ránk a halál szele fú!
A fal tetején tehát meg leszünk ölve,
ó rettentő Miszter Diszkobolosz!”
De nem felelt Miszter Diszkobolosz,
és hátát vetette a falnak,
és gyulladt a kanóc, és táncolt a szikra,
és bömbölő visszhangját verte a szikla
egy rettenetes robajnak!
És ezer meg ezer kis cafattá tépve
az egész klán szétszállt a levegőégbe,
és nem szólt már senkise: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Ez a vég ugyebár sanyarú,
mert borzasztó halált mind egyszerre haltak
mind-mind az összes Diszkobolosz.”
Havasi Attila fordítása
