Havasi Attila összes bejegyzése

Edward Lear: Miszter és Miszisz Diszkobolosz

Első rész

 

Miszter és Miszisz Diszkobolosz
kiült egy fal tetejére,
s míg villództak halkan a kozmikus fények,
s a távolban búgtak a Buktabölények,
ők néztek a csillagos éjbe.
És volt náluk tea meg vajkrémes zsömle,
és ültek egy darabig boldogan, csöndbe —
de így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Most hirtelen rámtört a bú:
nehogy már leessünk innen a mélybe,
drága uram, Miszter Diszkobolosz!”

 

“Hogy lezúgunk innét, mint két darab kő,

csak ettől az egytől félek!

Odalenn tüskés meg mély is az árok

nem élné túl a zöld télikabátod,

és amúgy se maradnánk épek.

Aggasztó gyanútól vagyok most döbbent:

lehet, hogy sohasem jutunk le többet?”

És így szólt az asszonyka: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Hogy micsoda hibbantagyú,

sőt abszurd egy ötlet volt fölmászni, kérlek,

drága uram, Miszter Diszkobolosz!”

 

És így felelt Miszter Diszkobolosz:

“Sötét lett előttem minden,

és éreztem, fülcimpám feldúltan reszket,

mikor a szavaid ráébresztettek,

hogy aligha jutunk le innen.

De rájöttem mostmár: a legbölcsebb érvek

mind amellett szólnak, hogy maradjunk végleg.”

És így szólt az emberke: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Nos meglehet, ez szomorú,

de lássuk be, másegyéb megoldás nincsen,

drága nejem, Miszisz Diszkobolosz.”

 

Miszter és Miszisz Diszkobolosz

rágyújtott tehát egy dalra:

“Mostantól idefönt élünk mi, távol

a nyüzsgő és rohanó földi világtól,

trallala, tillárom, tralla.

Puffok és csillárok, smukkok és nippek:

ezentúl nélkülük hányunk mi fittyet

a földi javakra: juhú!

És Ó, és Pé, és Kú!

És messze száll tőlünk a bú!

És vidáman fütyülünk gondra és bajra,

kettecskén, két boldog Diszkobolosz!”

 

Második rész

 

Miszter és Miszisz Diszkobolosz

a falnak a lakói lettek

húsz esztendőn meg egy hónapon át,

míg megőszült fejük, és hovatovább

már a foguk is ritkulni kezdett.

De kórral vagy rosszkedvvel sosem vesződtek,

és tisztelet-becsület övezte őket —

ám így szólt az asszonyka: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Ez a helyszűke már iszonyú!

S ugye belátod te is, hogy ez csak a kezdet,

drága uram, Miszter Diszkobolosz?”

 

“Tizenkét csemeténk: róluk van szó,

hiszen már egyik se pöttöm!

Mind ideszülettek, és azidő óta

még egy sem esett le, mert széltül is ótta

őket az anyai ösztön!

Hisz családjuk kell legyen néhány év múlva,

de erre a falon az esélyük nulla!”

És így szólt az asszonyka: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Hat lány és hat nagy fiú!

Ha jót akarsz nekik, hát költözzünk rögtön,

drága uram, Miszter Diszkobolosz!”

 

“Zsúron és búcsúban sohasem voltak,

s a lányok még bálban sem jártak,

és udvarlók körében nem hódít bájuk,

és kedélyes partikon nem mondják rájuk:

mily helyesek, életvidámak!

Én képtelen vagyok már aludni tőle,

úgy aggaszt a drágáink sorsa, jövője!” —

De így szólt az emberke: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Miket nem mondasz, anyú!

Egy kitömött vasliba okosabb nálad,

te bumborék Miszisz Diszkobolosz!”

 

Hirtelen Miszter Diszkobolosz

lecsusszant lazán a földre,

s a fal alá irdatlan gödröket furdalt,

és eszelős hangon a családhoz fordult,

a gödröket lőporral töltve:

“Üvöltsön rugófütty,

bőgjenek méhek,

mert itt értek mindnyájan borzalmas véget!”

És így szólt az asszonyka: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Már ránk a halál szele fú!

A fal tetején tehát meg leszünk ölve,

ó rettentő Miszter Diszkobolosz!”

 

De nem felelt Miszter Diszkobolosz,

és hátát vetette a falnak,

és gyulladt a kanóc, és táncolt a szikra,

és bömbölő visszhangját verte a szikla

egy rettenetes robajnak!

És ezer meg ezer kis cafattá tépve

az egész klán szétszállt a levegőégbe,

és nem szólt már senkise: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Ez a vég ugyebár sanyarú,

mert borzasztó halált mind egyszerre haltak

mind-mind az összes Diszkobolosz.”

 

Havasi Attila fordítása

Edward Lear ponyigóc-verseiből

 

A Dong, kinek Orra Világol

(The Dong with the Luminous Nose)

 

Midőn rémes homály lebeg

a Nagy Durcamező felett

            hosszú, zord téli éjen,

midőn a sós hab a mogorva

parti sziklákat ostromolja,

            s vad fellegek viharködében

            a Héttavi Csonk-hegyek orma –

akkor a tompa és sötét

homályban izzó szikraként

            moccan valami furcsa fény:

            ezüst pászmája föl-le jár,

            mint Üstökös csóvája száll

s tör át az éj komor körén,

            magányos tűzsugár.

 

Lassan lopódzik, imbolyog,

illanva csillan itt meg ott,

s amint halad: villan tovább,

Piszkancsfák törzsén siklik át;

s kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

e bal jelenésre riadva sikong:

                        „Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!

            Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!

                        Ez a Dong! Ez a Dong!

            A Dong, kinek Orra Világol!”

 

                        Ó, volt idő,

            hogy a Dong még gondtalan élt,

de megszeretett egy ponyigóc lányt,

            aki ottani partokat ért –

mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,

a Smargli-fövenynél napszállat után,

                        ott, hol az Esztergált Osztriga nő,

            és szép simaszürke a bérc.

És erdőn, völgyön, réteken át

a hős ponyigóc nép kardala szállt:

                        „Kis Ponyigócia távoli föld,

                        de seregnyi vitézt terem,

                        aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                        szitával a tengereken.”

 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                        míg ottan időztek e lények!

            A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

            igézte a Dong panaszos pikulája,

                        kivált, ha a hold odafénylett.

És el nem hagyta se este, se reggel

a lányt, aki jött a vitézi sereggel

(kék keze égbolt, zöld haja tenger),

míg el nem jött ama gyászteli perc,

és a hős csapat új partok fele kelt,

rideg fövenyén otthagyva a Dongot –

s ő nézte a távoli bús horizontot,

és bámult, bámult egyre csupán

egy borsózöld vitorla után;

és kardalukat halkan dudorászván

ült csak egész nap a bucka gyepágyán:

                        „Kis Ponyigócia távoli föld,

                        de seregnyi vitézt terem,

                        aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                        szitával a tengereken.”

 

De mikor nyugaton már esteledett,

                        fölkelt a Dong, és szólt:

            „A józan eszem most mind odalett,

                        az a csöpp, ami valaha volt!”

S azóta folyton vándorol,

át lápon-éren, és így dalol:

„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen

kis Ponyigócom hol lelem?

A partot, a réteket is bejárom,

s kis Ponyigócom megtalálom!”

 

            És fútta ezüstpanaszú pikuláját,

            míg egyre kereste, kereste a lánykát;

            és mivel éjszaka nem jól látott,

            kérget a Csöngöm-fáról hántott

                        termőhelyén, a pitypangos réten,

                        és orrot font magának belőle szépen,

            orrot és takaros pántot,

s e pompás Orrot pirosra mázolta,

s tarkóján átkötve magához pántolta,

            s a hegyén üreget hagyott, kereket,

            s egy nagy fényes mécsest beletett,

                        és becsomagolta

                        erős, puha gyolcsba,

                        hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;

            s így kis lukakon tört által a fénye

            pazar sugarával a búskomor éjbe.

 

S még most is, azóta, ha eljön az éjjel,

ődöng a mezőkön a Dong szanaszéjjel;

s a majmok, a fajdok gyászricsaján át

hallod ezüstpanaszú pikuláját,

míg egyre kutat – de mindhiába,

nem lel a kis Ponyigóc nyomára;

és egymaga jár-kel az éjben a vándor,

a Dong, kinek orra világol!

S kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

sikong, amint a csóva száll

s az éji homályban föl-le jár:

                        „Itt az idő már, indul a vándor,

                        a Dong, kinek orra világol!

                        Mert künn ődöng a mezőkön a vándor,

                                   a vándor,

                                   a vándor:

                        a Dong, kinek Orra Világol!”

 

Havasi Attila fordítása

 

ponyigocok

 

Francesco Petrarca: Ahány teremtmény él színén e földnek

Ahány teremtmény él színén e földnek,

ha nem gyűlöli sugarát a napnak,

siet mind buzgón fáradozni nappal,

hogy aztán majd, ha fönn kigyúl a csillag,

fészkére bújjon réten és vadonban,

s pihenjen, míg rá nem köszönt a hajnal.

 

Én attól fogva, hogy fölkél a hajnal,

és szétzavarja árnyait a földnek,

felébresztvén a vadat a vadonban,

szünet nélkül sóhajtozok a napnak,

s könnyezve járok, ha kigyúl a csillag,

s vágyom, hogy újra eljöjjön a nappal.

 

Ha elfutott az est elől a nappal,

s leszállt az éj, és messze még a hajnal,

rád bámulok, kegyetlen égi csillag,

ki szenvedésre adtál ím a földnek,

és megátkozom felkeltét a napnak,

mely élni rendelt, vadként e vadonban.

 

Oly szívtelen bestia a vadonban

nem dühösködik se éjjel, se nappal,

mint ő, kiről az árnyaknak s a napnak

sírok mindegyre, s ébren ér a hajnal;

mert testem visszaadjam bár a földnek,

örök vágyam vezérli égi csillag.

 

Mielőtt hozzád térnék, égi csillag,

vagy elnyugodnék egy kedves vadonban,

hol porom újra része lesz a földnek,

egy nap tán megkegyelmez ő: e nappal

sok év után derülne rám a hajnal,

s gazdaggá tenne éje ama napnak.

 

Együtt lehetnénk alkonyán a napnak,

s nem látna más, csak néhány égi csillag

egy éjen át, mit nem követne hajnal;

s ő nem változna fává a vadonban,

hogy azt tegye, mit hajdan tett a Nappal,

ki érte lett vendége itt e földnek.

 

De földnek mélyén fekszem egy vadonban,

s az égen nappal gyúl ki majd a csillag,

mire ily édes hajnal int a napnak.

Mönch von Salzburg: A csordakürt

Jó dolga van
annak, aki nyáron
zavartalan
szundít szalmaágyon
a kiscselédnek
az oldalán:
az ilyen élet
de szép is ám!

 

A kiscseléd
kebelére vonja
a kedvesét,
s oda búja-gondja –
de serken már a
lány hirtelen
a kürt szavára
a rejteken;

 

hogy a gulyát
a csordás kihajtja:
„Kifele hát!
Hé, kifele, rajta!” –
kedvtelve fáradt,
most felijed:
fejésre várnak
a tehenek.

 

„Édes társam, maradásom nincsen,
túl soká aludtunk, válni kell.”
„Menj, kedves, ha úgy akarja Isten,
de én bizony nem engedlek el.”
„A tehén még nincs megfejve,
azért sietek:
megszólnak, ha szégyenszemre
utolsó leszek.”

 

Egy talpraesett kiscseléd
jól tudja, mi való:
hogy miképp tölti örömét,
azért ne érje szó.

 

„Én szívemnek drága kincse, érzem,
hogy te hozzám milyen csalfa vagy.”
„Nem maradhatok tovább: ha késem,
kiadják tüstént az utamat.

 

Havasi Attila fordítása

Fernando Pessoa: Ez

 

Mondják, írásom nem igaz,

színlelt minden sorom.

Nem. Csak érzelmem szerve az

imaginációm.

Szívem kikapcsolom.

 

Az álmok, képek, érzetek,

bennem vagy kívülem,

olyanok, akár terasz egy

házon, mely idegen.

Hát ez a szép, igen.

 

Azt írom, s komolyan veszem,

ami nem én vagyok,

viszonyaimtól mentesen.

Érezni? Arra jók

talán az olvasók.

 

Havasi Attila fordítása

 

 

Edward Lear: Hűvös homárok messzi hegyre hágnak…

Hűvös homárok messzi hegyre hágnak,
de lent már hűvösebb uborka sarjad,
s babérja hűvösebb az érckarajnak
únt bánatán a méla piruláknak.
Midőn dús nektár lanyha csöppje árad
a démonok s az ember serlegébe,
ott leskel akkor majd a halk egérke,
a szende tyúk, s a sün, e bolyhos állat.
Ám megmarad, mi zord futamba szője,
mely csüggeteg megül, s enyész borongva,
s a nap hulltán hullatja el naponta
borsózöld hangzatát távol mezőkre.
S hol fondor rozmár gyűl találkozóra –
ilyen ilyen az élet –
hol friss bölénynép gyűl találkozóra,
ott édesebb a méz, sósabb a sóska,
útját a százlábú ütemre rója,
szappan veszését sírják bús bölények,
rajban szökellnek zord rozmári népek,
s a zsenge pikszis int a tűnt reménynek.

(Havasi Attila)