Ahol a vadrózsa nő

 

         Ismernek Vadrózsa néven

         Pedig úgy hívtak, Elisa Day

         Hogy mért lettem rózsa, nem értem

         Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

 

Már első nap tudtam, hogy ő az a lány

Ahogy mosolygott, tudtam, hogy ő

Az ajka mint vérvörös rózsa

Mely a folyónál vadon és szabadon nő

 

Állt ajtóm előtt, a szobámba jött

És félelmem karjában csitult csak el

Nekem ő volt az első, és arcomon pergő

Könnyeim gyengéden itatta fel

 

         Ismernek Vadrózsa néven

         Pedig úgy hívtak, Elisa Day

         Hogy mért lettem rózsa, nem értem

         Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

 

Másnap virágot vittem

Szebb nőt még nem láttam sohasem

„Eljössz-e, mondd hát, hol a vadrózsák bontják

Szirmukat szabadon, vérvörösen?”

 

Másnap egy szál vörös rózsát hozott

Azt mondta: „Rám bíznál mindent, ami bánt?”

Az ágyamon fekve csak intettem erre

„Elviszlek a rózsákhoz, gyere hát”

 

         Ismernek Vadrózsa néven

         Pedig úgy hívtak, Elisa Day

         Hogy mért lettem rózsa, nem értem

         Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

 

 

Harmadnap levitt a partra

És megcsókolt ott, hol a vadrózsa nő

Ahogy fölém hajolt, még súgott egy szót

És láttam, hogy markában ott van a kő

 

Utolsó napon a rózsákhoz mentünk

Ő feküdt a parton, fölkelt a szél

Egy búcsúcsók még, szóltam: „Vesszen a szép”

És vadrózsát dobtam az ajka közé

 

         Ismernek Vadrózsa néven

         Pedig úgy hívtak, Elisa Day

         Hogy mért lettem rózsa, nem értem

         Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

 

 

 

 

Az idegenek kedvessége

 

Ágyához láncolva találták meg

Szájában rongyok, a fejében seb

            Mary Bellows, szegény

 

Otthon az éhség volt meg a nyomor

El is jött örökre Arkansasból

            Mary Bellows, szegény

 

Akarta látni az óceánt

Utazott, utazott Tennessee-n át

            Mary Bellows, szegény

 

Útközben beszélt egy férfi vele

Richard Slade, azt mondta, ez a neve

            Mary Bellows, szegény

 

Szegény lány azt hitte, bele is hal

Mikor a tengert meglátja majd

            Mary Bellows, szegény

 

Volt ott egy kopott kis olcsó hotel

Cókmókját Richard Slade vitte fel

            Mary Bellows, szegény

 

„Én rendes lánynak tartom magam

Azt hiszem, be se jöhetne, uram”

            Mary Bellows, szegény

 

Slade egyet kacsintott, szót se szólt

Kalapját megbökte s ott se volt

            Mary Bellows, szegény

 

Hazagondolt és az ágyára ült

A tenger felől csak a szél fütyült

            Mary Bellows, szegény

 

Remélt is, nem is, hogy valakit vár

Kiosont, ajtaján kattant a zár

            Mary Bellows, szegény

 

 

Másnap az ágyában találták meg

Szájában rongyok, a fejében seb

            Mary Bellows, szegény

 

Anya, a lányodat tartsd mindig otthon

Vigyázz rá, egyedül ne csavarogjon

A világ veszélyes, tudjatok róla

Idegen férfival ne álljon szóba

            Mary Bellows, szegény

            Mary Bellows, szegény

 

 

 

Havasi Attila fordításai

 

„Hát a hóemberekkel –

szólt apa – az a baj,

alighogy készen vannak,

elolvadnak hamar.

 

Csinálok neked egyet,

egy olyat majd, ami

betonból lesz kiöntve:

soká fog tartani.

 

És akkor minden télen –

szólt apa – csak neked,

akár esik, akár süt,

lesz egy hóembered.”

 

A hóember még most is

(bár rég nem él apám)

kint áll az udvarunkon

üres sírkő gyanánt.

 

A házat nézi folyton,

torzan és ridegen,

mint aki arra vár, hogy

valami rossz legyen.

 

Ahogy múlnak az évek,

és öregebb leszek,

s a nyarak rövidebbek,

a tél meg hidegebb,

 

és elnézem, hogy ott lenn

gyerekek játszanak:

irigylem azt, ki kész lesz,

és nyoma sem marad.

 

 Havasi Attila fordítása

Golch és Flubis

(Golch und Flubis)

 

Golch és Flubis két varázsló:

a hatalmas óriásnő,

 

Zrí, a nagy Zrá hagyta rám

őket még egy éjszakán.

 

Valamim nincs meg, de épp kell –

fontos okmány, fa, vagy ékszer –:

 

megjön Golch, és azzá válik,

ami momentán hiányzik.

 

Flubis meg az lesz hamar,

mit az ember nem akar.

 

Ha mondjuk migrén gyötörne,

egy fejfájás lesz belőle.

 

Vagy ha például megölnek,

mint halál fut messze tőled.

 

Ilyen Flubisok és Golchok

mellett boldog lesz a sorsod.

 

Mindenki keresse hát

mondott Zrít, a büszke Zrát.

 

 

Ő

(Er)

 

Ő tarkóját vakarta tétován

a körmével, amely kisujja-körme

levágva nem volt oly régóta már,

hogy végül is golyóbisát e Földnek

hátul fejéig érve nőtte körbe,

mely rég kopasz lett az idők során

(e fej: egyszersmind cél és akadály) –

nem mintha másképp nem lett volna könnyebb.

 

 

 

Venus Palmström Anadyomene

(Venus-Palmström-Anadyomene)

 

Palmström vágyna néha lenni oldott,

mint egy só egy jó pohárnyi vízben,

úgy napnyugta-tájban legkiváltképp.

 

Így pihenne napfelkelte-tájig,

és a vízből ím ismét kikélne –

Venus Palmström Anadyomene…

 

Havasi Attila fordításai

 

 

A macskanév-probléma fölöttébb kényes,
mit egykönnyen aligha intézel el;
és ki kell, hogy mondjam (bár bolondnak nézhetsz):
egy macskának pontosan három név kell.

Az elsőnek meghittebb névnek kell lenni
egy intim kör számára, például mint:
a Piroska, Géza, a Sheila vagy Wendy –
ez praktikus köznapi választás mind.

Ha tetszik, van extrább és ékesebb név is,
uraknak-hölgyeknek igény szerint,
mint: Plátón vagy Prókrusztész, Daphné vagy Thétisz –
de praktikus köznapi választás mind.

De mondom, egy macskát még más név is illet,
mely egyéni, méltó és neki való,
hisz hogy lenne képes, ha délcegen billeg,
hogy nagybüszkén biggyesszen bajsza alól?

Az efféle nevekből íme pár példa,
mint: Katzinger, Braxol vagy Kornyikopán,
mint: Zsolimelórisz vagy Fancsillaména –
mind egyetlen macskára illik csupán.

Ám mindezek mellett – és fölött – van még egy,
egy Név, melyet misztikum homálya fed,
mit emberi elméddel föl sosem érhetsz,
mit csakis a macska tud, s nem mondja meg.

Ha macskát látsz olykor, ki meditál mélyen,
nos, annak csak egyetlen oka lehet:
hogy fontolva forgatja macskafejében
a Nevét, a Harmadik Macskanevet,
e belterjes, rejtelmes,
rejtelemmelteljes,
titkos és sejtelmes Macskanevet.

 

Havasi Attila fordítása

Midőn rémes homály lebeg

a Nagy Durcamező felett

         hosszú, zord téli éjen,

midőn a sós hab a mogorva

parti sziklákat ostromolja,

         s vad fellegek viharködében

         a Héttavi Csonk-hegyek orma –

akkor a tompa és sötét

homályban izzó szikraként

         moccan valami furcsa fény:

         ezüst pászmája föl-le jár,

         mint Üstökös csóvája száll

s tör át az éj komor körén,

         magányos tűzsugár.

 

Lassan lopódzik, imbolyog,

illanva csillan itt meg ott,

s amint halad: villan tovább,

Piszkancsfák törzsén siklik át;

s kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

e bal jelenésre riadva sikong:

                   „Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!

         Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!

                   Ez a Dong! Ez a Dong!

         A Dong, kinek Orra Világol!”

 

                   Ó, volt idő,

         hogy a Dong még gondtalan élt,

de megszeretett egy ponyigóc lányt,

         aki ottani partokat ért –

mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,

a Smargli-fövenynél napszállat után,

                   ott, hol az Esztergált Osztriga nő,

         és szép simaszürke a bérc.

És erdőn, völgyön, réteken át

a hős ponyigóc nép kardala szállt:

                   „Kis Ponyigócia távoli föld,

                   de seregnyi vitézt terem,

                   aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                   szitával a tengereken.” 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                   míg ottan időztek e lények!

         A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

         igézte a Dong panaszos pikulája,

                   kivált, ha a hold odafénylett.

szitával a tengereken.”

 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                   míg ottan időztek e lények!

         A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

         igézte a Dong panaszos pikulája,

                   kivált, ha a hold odafénylett.

És el nem hagyta se este, se reggel

a lányt, aki jött a vitézi sereggel

(kék keze égbolt, zöld haja tenger),

míg el nem jött ama gyászteli perc,

és a hős csapat új partok fele kelt,

rideg fövenyén otthagyva a Dongot –

s ő nézte a távoli bús horizontot,

és bámult, bámult egyre csupán

egy borsózöld vitorla után;

és kardalukat halkan dudorászván

ült csak egész nap a bucka gyepágyán:

                   „Kis Ponyigócia távoli föld,

                   de seregnyi vitézt terem,

                   aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                   szitával a tengereken.”

 

De mikor nyugaton már esteledett,

                   fölkelt a Dong, és szólt:

         „A józan eszem most mind odalett,

                   az a csöpp, ami valaha volt!”

S azóta folyton vándorol,

át lápon-éren, és így dalol:

„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen

kis Ponyigócom hol lelem?

A partot, a réteket is bejárom,

s kis Ponyigócom megtalálom!”

 

         És fútta ezüstpanaszú pikuláját,

         míg egyre kereste, kereste a lánykát;

         és mivel éjszaka nem jól látott,

         kérget a Csöngöm-fáról hántott

                   termőhelyén, a pitypangos réten,

                   és orrot font magának belőle szépen,

         orrot és takaros pántot,

s e pompás Orrot pirosra mázolta,

s tarkóján átkötve magához pántolta,

         s a hegyén üreget hagyott, kereket,

         s egy nagy fényes mécsest beletett,

                   és becsomagolta

                   erős, puha gyolcsba,

                   hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;

         s így kis lukakon tört által a fénye

         pazar sugarával a búskomor éjbe.

 

Havasi Attila fordítása