Edward Lear
A LÁBUJJAVESZTETT KEKMÓC ÉS LEGYINKE KIRÁLYKISASSZONY TÖRTÉNETE
A Lábujjavesztett Kekmócnak is volt
lábujja valaha tíz.
Ha rászóltak: „Vigyázz, mert elveszted őket!” –
csak viháncolt, s azt mondta: „Csíz!”
És Cancurka néninél mindennap hörpölt
egy nagy csupor rózsaszín cickafarkszörpöt,
szem előtt tartván e közismert elvet:
„A Kekmócok lábujja ettől lesz fejlett.”
A Kekmóc egy jó nagyot úszott
a Bristoli Öbölön át,
de előtte gondosan orrára húzott
egy pamutzoknit, lilát.
Mert Cancurka néni is azt javasolta:
„Lábujja ép, kinek védve az orra,
s míg orrhegyük melegszik pamutba bújva,
nem szenved hiányt a Kekmócok ujja!”
És szelte a Kekmóc a tengert,
s ha jött egy-egy Fregatt vagy Sajka,
egy ügyes kis csengővel csingett és csengett,
hogy mindenki messziről hallja.
És mikor a túlparton kiért a Kekmóc,
kurjantott valahány Tengernagy, Matróz:
„Ez horgászni indult, mert éhes a Cancurka
nagynéni cakkozott szögbajszú kandúrja!”
És indult volna tovább is
szárazföldi irányba,
de ott ült a part ormán áfonyát majszolván
Dzsemuszkár király leánya.
Nagy piros céklából készült a kalapja
(fejének középütt nyílás volt faragva),
zöld volt a kesztyűje, sárga az inge,
köntöse tarka, s a neve Legyinke.
„Ó Legyinke királykisasszony!” –
szólott a Kekmóc tüstént. –
„A szépsége előtti áhítat betölti
szívemnek legmélyebb csücskét.
S mert jól mondja nagynéném, Cancurka néni,
hogy fabatkát sem ér egy magányos férfi,
hát boldoggá tenne e megfontolásból,
ha ön lenne hitvesem most, avagy máskor.”
„Ó hogyne!” – felelte Legyinke. –
„Az Öblöt is átszelem önnel,
ha enyém lesz most lila orrvédő zoknija,
hitvese leszek örömmel.
S ha érzelme őszinte, nekem ajánlja,
hogy berakjam apuskám múzeumába,
hol önzetlen vonzalma jeleként bámulják,
orrának díszén túl mind a tíz lábujját.”
A Kekmóc hát lekapta tüstént,
a szép lila zoknit, mely épp
a királykisasszony fejére passzolt,
átvéve a cékla helyét.
És lábai ujját is mind letekerte,
melyeket Cancurka nagynéni kertje
növesztett gyönyörű tupszikus fáin
kurtuló napoknak hűs éjszakáin.
„Ó Kekmóc, én Kekmócom!” – mondta Legyinke.
„Örökké öné a szívem!
És hűséges nej módján, én édes Kekmóckám,
követném mindvégig híven!”
És így szólt a Kekmóc: „Ó Legyinkém, nem úsznánk
együtt el máris, a maflancos Dzsemuszkár
apuska-királytól búcsút se véve?” –
És Legyinke boldogan felelte: „Mért ne?”
És átszelték rögvest a tengert,
s ha jött egy-egy Fregatt vagy Sajka,
ügyes kis csengőjük csingett és csengett,
hogy mindenki messziről hallja.
S ha fölbukkant Legyinke, s vele a Kekmóc,
kurjantott valahány Tengernagy, Matróz:
„Most rengeteg halat fog kapni a Cancurka
nagynéni cakkozott szögbajszú kandúrja!”
És laktak nagy lakodalmat,
áttáncolva vidáman
hegyet és völgyet és várost és falvat
a Velszi Tartományban.
S a néni az ifjú párt ebéddel várta
(sült hal volt, egér, meg porított mályva),
„hisz mindnyájan tudhatjuk – imígyen szólott –:
egy Kekmóc csak ujj nélkül valóban boldog.”
Havasi Attila fordítása
Edward Lear
A SEPRŰ, A LAPÁT, A FOGÓ MEG A PISZKAVAS
Fogta magát a Seprű, a Lapát,
a Fogó meg a Piszkavas egyszer,
és nagy vidoran, dada-bimm didi-bamm,
a Ligetbe fiákerezett el.
Meredezve feszített Piszkavas úr,
Fogó úr szüntelen izgett;
Lapátkán mélylila csipke (azsúr),
Seprűnén kék ruha díszlett.
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
mentek dudorászva, bizony.
„Lapátka, magácska legyőzte szivem!” –
a Piszkavas ezt dudorászta. –
„Az volna öröm, dada-bimm didi-bömm,
ha velem ma pitét vacsorázna!
Amidőn a szenet kaparássza kegyed,
az a hang gyönyöröm netovábbja!
Füle ó be ragyog! Feje ó be kerek!
Megigéz az az éteri bája!
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
nos, tetszik-e, mondja, dalom?”
„Seprűcske, hajaj! tudom én, mi a baj” –
duruzsolt a Fogó. – „Kegyed immár
halálosan un, dada-bimm didi-bumm,
mivel alkatom annyira cingár!
Mikor oly gyönyörűen söpri a port,
mért nem veszi észre, ha esdek?
Hát mondja, hogyan lehet ennyire zord?
Csak mert a kegyed nyele festett?
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
ezt nem teszi jól, aranyom!”
Seprűcske, Lapátka duettre fakadt:
„A daluk badar és lehetetlen!”
Így szólt a Lapát: „Leverem magukat!”
„Én” – mondta a Seprű – „leseprem!”
Észlelte a vészt a Fiákeres is,
hajtott haza, vissza, sietve;
de teát iszogatván persze, hogy aztán
jobb lett mindnek a kedve.
Dajng dajng dada-bimm didi-bomm,
itt véget is ér a dalom.
Havasi Attila fordítása
Edward Lear
A KUMMERBUND
(indus költemény)
Egy dhóbín ült a Szép, s lesé
az Esticsillagot.
„Mi bájos, ah!” – mondták reá
a vándor punkahok.
Kamszammah lombja fűzte bé
szobája ablakát,
s szilaj kitmutgár-fürtöket
himbáltak csóki-fák.
Lágyan löbögve folyt alant
a hömpölygő folyam;
arany csuprászík úsztak ott
rajokban számtalan.
A messze nagy fák ágain
zöld áják ültenek,
s az éjbe egy Muszak nyögellt
édesbús éneket.
S ott, hol bíbor Nullah terít
szeszélyes ágbogot,
s csöndben csobognak csillogó
kis górivallahok,
csöpp bhísztík víg csicselyje szállt
a légben, s messze túl
a bőszült Dzsampan ordított
undok vackán vadul.
A dhóbín ült és hallgatott:
a Nimmak énekelt –
de jelszó harsant hirtelen:
„A Kummerbund közelg!”
Futott, de hasztalan; a rém
egyet kaffant felé,
és egykettőre vége volt:
a Hölgyet elnyelé.
Megette szőri-bőrivel,
meg porcogóival…
Sopánkodának: „Ah, mi sors!” –
s Ekhó felelte: „Bal!”
A falra szegzék dhóbíját,
min utoljára ült,
s pirossal ezt írták alá
intő örök jelül:
Te Többi Szép, légy óvatos
és jól jegyezd meg ezt:
ne ülj ki éjjel, mert jön a
Kummerbund, és megesz.
Havasi Attila fordítása
