Havasi Attila összes bejegyzése

Edward Lear nonszensz költeményei

A bagoly és a cicó

A Bagoly a Cicóval tengerre szállt
egy csudaszép borsózöld bárkán,
mit megraktak mézzel s egy nagy zacskó pénzzel,
és siklott a sós habok árján.
A Bagoly egy dalt dúdolt – pengett gitárja –
s a csillagos égboltra révedt:
“Ó szépséges Cicó! Ó Cicókám drága,
én módfelett szeretlek téged,
én téged,
én téged,
én módfelett szeretlek téged!”

“Ó kérlek, dalolj, te délceg Bagoly!” –
szólt Cicó. – “Ó dalolj csak lágyan!
Már oly régen várom, hogy te légy a párom:
csak gyűrű kell, s teljesül vágyam!”
Eveztek hát egy esztendőn át,
s hol a Piszkancsfák erdeje sűrű,
röffentés hallatszott: láttak egy Malacot,
orrában volt egy szép gyűrű,
egy gyűrű,
egy gyűrű,
az orrában volt egy szép gyűrű.

“E gyűrűt – nem ingyen, de három fityingen,
te jó Malac, megvesszük tőled!”
S hogy gyűrűre leltek, hát egybe is keltek,
a Vadpulyka eskette őket.
És birsalmát ettek meg krumplikrokettet,
mit vaskéssel szétdaraboltak,
és kart karba öltve táncoltak körbe,
és nézték a partról a holdat,
a holdat,
a holdat,
és nézték a partról a holdat.

 

A két agglegény

Egy házban élt két Agglegény, kik nem maradtak veszteg:
egyik fogott egy Egeret, a másik meg egy Kekszet.
És akkor így szólt az, amelyik Egeret fogott:
“Ez épp kapóra jön, mert itthon minden elfogyott.
Nincs más, csak egy kis citromunk meg egy kanálka mézünk,
és vacsorázni mit fogunk? Hisz nincs már semmi pénzünk.
És félő, hogy ha vacsorára semmit sem eszünk,
hajunk és szempillánk kihull, és soványak leszünk.”
A másik erre így felelt (aki Kekszet fogott):
“A Töltött Egérnél bizony nincs fájinabb dolog!
A Töltelékbe Hagyma kell, no meg Pemetefű –
csak hát ezekhez hozzájutni nem o’an egyszerű.”
És akkor a két Agglegény a városba eredt,
és kértek kölcsön Hagymát, no meg Pemetefüvet.
Hagymát, azt kaptak, Pemetét viszont sehol se leltek,
pedig bejártak minden Boltot, Piacot és Kertet.
De jött egy ember: “Látják ottan azt a nagy hegyet?
A tetejére meredek Szörpentin-út vezet,
és odafönn egy bölcs Öreg, egy Remete lakoz,
ki egész nap egy tudományos nagy Könyvet lapoz.
Azt mondom: fogjon Remetét, kinek nincs Pemetéje,
és igen apró cikkekre meg cakkokra metélje.
S ha megvan, nincs is hátra más, csupáncsak őt elég
a Hagymával jól elkeverni, s kész a Töltelék!”
És akkor a két Agglegény, tovább nem késlekedve,
a meredek Szörpentin-úton fölmászott a hegyre.
És odafönn a hegytetőn volt egy sziklás üreg,
s ott elmélyülten olvasott ama Tudós Öreg.
Ráordítottak: “Félre Könyv! Na rajta, Bölcsek Bölcse!
Az időt itt ne, inkább otthon Egerünket töltse!”
A Bölcs Remete nem felelt egy árva szót sem erre,
s a nagy Könyvvel jól rásózott a két nagy kopasz fejre.
És hegyen-völgyön, városon, Szörpentin-úton át
csak gurult a két Agglegény, hazáig meg sem állt.
De akkorára élelem már otthon nem maradt:
az Egér fölfalta a Kekszet, aztán elszaladt.
Így aztán meghitt kis lakuk elhagyták csendesen,
és attól fogva nem hallott felőlük senki sem.

 

A kenguru és a réce

 

“Ó Kenguru!” – mondta a Réce -,
“kegyed ugrál szüntelenül,
szökkenve föl és le, föl és le,
csuda gyorsan, szinte repül!
Én únom e ronda sekély pocsolyát már,
s érzem, túlnan a tarka világ vár:
vágyom messze vidékre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

“Vigyen engem a hátán, kérem!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce,
“és nem mozgok, megigérem,
csak hápogok ide-oda nézve,
ha látom a tájat, a Nagy Gumifákat,
a földi, a légi, a vízi csudákat –
vigyen el, kérem az égre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

S a Kenguru szólt: “Nos, Réce,
vonzónak tûnne nekem
javaslata lényegi része,
de amit kér, nem tehetem.
Már elnézést, az a fõ akadálya,
hogy önnek roppant nyirkos a lába.
A hátam esetleg meghûl,
s még köszvényt kaphatok ettül.”

És mondta a Réce: “Az este
már mindent jól kitaláltam;
legjobb lesz mindenesetre,
ha zokniba bújik a lábam,
s hidegben majd köpenyembe takarva
naponként gyújtok közbe szivarra.
Így ugye mehetünk végre,
ó Kenguru?” – mondta a Réce.

És mondta a Kenguru: “Rendben!
A hold már, nézze: kerek.
De a farkam végire menjen,
hogy egyensúlyba’ legyek.”
És szökken a Kenguru, rajta a Réce,
s hipp-hopp, háromszor körülérte
útjuk a tarka világot. –
Vidámabb párt ki látott?

 

                                                              Havasi Attila fordítása

Jacobus Revius költeményei

 

Teremtés

A teremtett világ Isten sokhúrú lantja,
övé hozzá a kulcs és minden tartozék.
Finom bordázatú szép hangszertest az ég,
a nap és hold pedig kettős rozetta rajta.

A biztos alapot két zengő basszus adja:
a föld s az óceán. A dallamhúr a lég;
a többi húr, mely a kórust alkotja még:
a barmok és füvek, ahány van, annyi fajta.

E lantot pendítvén az Úr mesteri ujja,
énekkar válaszolt: angyali halleluja;
hallgatták a hegyek, s folyamok árja mind.

De ezt a muzsikát ember nem hallja senki,
csak az, kinek az Úr kegyesen megjelenti
isteni terve és bölcs szándéka szerint.

 

Megújulás

Az ember rézgaras, Istennek keze verte,
hogy szentelt képmását méltó módon viselje.
Az ördög, mert irigy, s bosszantja őt e kegy,
sajátját üti rá az Isten-kép helyett.
E szégyenből van-e a bűnösnek kiútja?
Az igaz pénzverő, az verheti csak újra.
Urunk, ki alkotott, bölcs és irgalma szent:
nagy Lelke által Ő folyvást újjáteremt.

 

Havasi Attila fordításai

Fernando Pessoa: Amit gondolnék, csinálnék

Amit gondolnék, csinálnék,
mindennek csak fele lesz meg.
Végtelenbe húz a szándék.
Semmi sem valós a tettnek.

Milyen undor néz rám vissza,
ha látom, mit cselekedtem!
Lelkem gazdag, nyílt és tiszta –
moszatok tengere lettem,

melyben hordalék kavarog
más tenger sodorta lomból…
Szándékok? vagy gondolatok?
Nem tudom, s tudom nagyon jól.

Havasi Attila fordítása

Illusztráció: Jan Porcellis

 

Szórjatok magot madárkám elébe

 

Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.

Ez az én madárkám színtiszta szépség,
mint kisoroszlán, csupa tűz, merészség;
piktor nem föst olyat, se semmi készség,
mint a nyakán a szép borzas sörénye.

Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.

A madárkám fészket keresve néz szét,
ha keresi, meg is találja fészkét,
ha benne van, ott is maradna végképp,
és ha kiszáll, letöpped kicsikére.

Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.

Nem bánja ő, hogy milyen az a fészek,
benn fülledtség avagy penész tenyészhet;
kedves a harc ennek a kis vitéznek,
kedves neki, beront a közepébe.

Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.

Ha bajvívásra megy fölfegyverezve,
nézi, kinek van incselkedni kedve;
játszva verik ki, úgy ül a nyeregbe,
és könnyet ont a harcból visszatérve.

Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.

A madárkám igen jól van nevelve,
elsősorban a hölgyeké figyelme,
föláll előttük sisakot emelve,
ügyet se vetvén fagyra, napsütésre.

Szórjatok magot madárkám elébe,
asszonyok, lányok, Isten szent nevére.

 

Ismeretlen itáliai szerző

Havasi Attila fordítása

Illusztráció: Andrea Mantegna

 

Edward Lear: Miszter és Miszisz Diszkobolosz

Első rész

 

Miszter és Miszisz Diszkobolosz
kiült egy fal tetejére,
s míg villództak halkan a kozmikus fények,
s a távolban búgtak a Buktabölények,
ők néztek a csillagos éjbe.
És volt náluk tea meg vajkrémes zsömle,
és ültek egy darabig boldogan, csöndbe —
de így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Most hirtelen rámtört a bú:
nehogy már leessünk innen a mélybe,
drága uram, Miszter Diszkobolosz!”

 

“Hogy lezúgunk innét, mint két darab kő,

csak ettől az egytől félek!

Odalenn tüskés meg mély is az árok

nem élné túl a zöld télikabátod,

és amúgy se maradnánk épek.

Aggasztó gyanútól vagyok most döbbent:

lehet, hogy sohasem jutunk le többet?”

És így szólt az asszonyka: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Hogy micsoda hibbantagyú,

sőt abszurd egy ötlet volt fölmászni, kérlek,

drága uram, Miszter Diszkobolosz!”

 

És így felelt Miszter Diszkobolosz:

“Sötét lett előttem minden,

és éreztem, fülcimpám feldúltan reszket,

mikor a szavaid ráébresztettek,

hogy aligha jutunk le innen.

De rájöttem mostmár: a legbölcsebb érvek

mind amellett szólnak, hogy maradjunk végleg.”

És így szólt az emberke: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Nos meglehet, ez szomorú,

de lássuk be, másegyéb megoldás nincsen,

drága nejem, Miszisz Diszkobolosz.”

 

Miszter és Miszisz Diszkobolosz

rágyújtott tehát egy dalra:

“Mostantól idefönt élünk mi, távol

a nyüzsgő és rohanó földi világtól,

trallala, tillárom, tralla.

Puffok és csillárok, smukkok és nippek:

ezentúl nélkülük hányunk mi fittyet

a földi javakra: juhú!

És Ó, és Pé, és Kú!

És messze száll tőlünk a bú!

És vidáman fütyülünk gondra és bajra,

kettecskén, két boldog Diszkobolosz!”

 

Második rész

 

Miszter és Miszisz Diszkobolosz

a falnak a lakói lettek

húsz esztendőn meg egy hónapon át,

míg megőszült fejük, és hovatovább

már a foguk is ritkulni kezdett.

De kórral vagy rosszkedvvel sosem vesződtek,

és tisztelet-becsület övezte őket —

ám így szólt az asszonyka: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Ez a helyszűke már iszonyú!

S ugye belátod te is, hogy ez csak a kezdet,

drága uram, Miszter Diszkobolosz?”

 

“Tizenkét csemeténk: róluk van szó,

hiszen már egyik se pöttöm!

Mind ideszülettek, és azidő óta

még egy sem esett le, mert széltül is ótta

őket az anyai ösztön!

Hisz családjuk kell legyen néhány év múlva,

de erre a falon az esélyük nulla!”

És így szólt az asszonyka: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Hat lány és hat nagy fiú!

Ha jót akarsz nekik, hát költözzünk rögtön,

drága uram, Miszter Diszkobolosz!”

 

“Zsúron és búcsúban sohasem voltak,

s a lányok még bálban sem jártak,

és udvarlók körében nem hódít bájuk,

és kedélyes partikon nem mondják rájuk:

mily helyesek, életvidámak!

Én képtelen vagyok már aludni tőle,

úgy aggaszt a drágáink sorsa, jövője!” —

De így szólt az emberke: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Miket nem mondasz, anyú!

Egy kitömött vasliba okosabb nálad,

te bumborék Miszisz Diszkobolosz!”

 

Hirtelen Miszter Diszkobolosz

lecsusszant lazán a földre,

s a fal alá irdatlan gödröket furdalt,

és eszelős hangon a családhoz fordult,

a gödröket lőporral töltve:

“Üvöltsön rugófütty,

bőgjenek méhek,

mert itt értek mindnyájan borzalmas véget!”

És így szólt az asszonyka: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Már ránk a halál szele fú!

A fal tetején tehát meg leszünk ölve,

ó rettentő Miszter Diszkobolosz!”

 

De nem felelt Miszter Diszkobolosz,

és hátát vetette a falnak,

és gyulladt a kanóc, és táncolt a szikra,

és bömbölő visszhangját verte a szikla

egy rettenetes robajnak!

És ezer meg ezer kis cafattá tépve

az egész klán szétszállt a levegőégbe,

és nem szólt már senkise: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Ez a vég ugyebár sanyarú,

mert borzasztó halált mind egyszerre haltak

mind-mind az összes Diszkobolosz.”

 

Havasi Attila fordítása

Edward Lear ponyigóc-verseiből

 

A Dong, kinek Orra Világol

(The Dong with the Luminous Nose)

 

Midőn rémes homály lebeg

a Nagy Durcamező felett

            hosszú, zord téli éjen,

midőn a sós hab a mogorva

parti sziklákat ostromolja,

            s vad fellegek viharködében

            a Héttavi Csonk-hegyek orma –

akkor a tompa és sötét

homályban izzó szikraként

            moccan valami furcsa fény:

            ezüst pászmája föl-le jár,

            mint Üstökös csóvája száll

s tör át az éj komor körén,

            magányos tűzsugár.

 

Lassan lopódzik, imbolyog,

illanva csillan itt meg ott,

s amint halad: villan tovább,

Piszkancsfák törzsén siklik át;

s kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

e bal jelenésre riadva sikong:

                        „Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!

            Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!

                        Ez a Dong! Ez a Dong!

            A Dong, kinek Orra Világol!”

 

                        Ó, volt idő,

            hogy a Dong még gondtalan élt,

de megszeretett egy ponyigóc lányt,

            aki ottani partokat ért –

mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,

a Smargli-fövenynél napszállat után,

                        ott, hol az Esztergált Osztriga nő,

            és szép simaszürke a bérc.

És erdőn, völgyön, réteken át

a hős ponyigóc nép kardala szállt:

                        „Kis Ponyigócia távoli föld,

                        de seregnyi vitézt terem,

                        aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                        szitával a tengereken.”

 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                        míg ottan időztek e lények!

            A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

            igézte a Dong panaszos pikulája,

                        kivált, ha a hold odafénylett.

És el nem hagyta se este, se reggel

a lányt, aki jött a vitézi sereggel

(kék keze égbolt, zöld haja tenger),

míg el nem jött ama gyászteli perc,

és a hős csapat új partok fele kelt,

rideg fövenyén otthagyva a Dongot –

s ő nézte a távoli bús horizontot,

és bámult, bámult egyre csupán

egy borsózöld vitorla után;

és kardalukat halkan dudorászván

ült csak egész nap a bucka gyepágyán:

                        „Kis Ponyigócia távoli föld,

                        de seregnyi vitézt terem,

                        aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                        szitával a tengereken.”

 

De mikor nyugaton már esteledett,

                        fölkelt a Dong, és szólt:

            „A józan eszem most mind odalett,

                        az a csöpp, ami valaha volt!”

S azóta folyton vándorol,

át lápon-éren, és így dalol:

„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen

kis Ponyigócom hol lelem?

A partot, a réteket is bejárom,

s kis Ponyigócom megtalálom!”

 

            És fútta ezüstpanaszú pikuláját,

            míg egyre kereste, kereste a lánykát;

            és mivel éjszaka nem jól látott,

            kérget a Csöngöm-fáról hántott

                        termőhelyén, a pitypangos réten,

                        és orrot font magának belőle szépen,

            orrot és takaros pántot,

s e pompás Orrot pirosra mázolta,

s tarkóján átkötve magához pántolta,

            s a hegyén üreget hagyott, kereket,

            s egy nagy fényes mécsest beletett,

                        és becsomagolta

                        erős, puha gyolcsba,

                        hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;

            s így kis lukakon tört által a fénye

            pazar sugarával a búskomor éjbe.

 

S még most is, azóta, ha eljön az éjjel,

ődöng a mezőkön a Dong szanaszéjjel;

s a majmok, a fajdok gyászricsaján át

hallod ezüstpanaszú pikuláját,

míg egyre kutat – de mindhiába,

nem lel a kis Ponyigóc nyomára;

és egymaga jár-kel az éjben a vándor,

a Dong, kinek orra világol!

S kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

sikong, amint a csóva száll

s az éji homályban föl-le jár:

                        „Itt az idő már, indul a vándor,

                        a Dong, kinek orra világol!

                        Mert künn ődöng a mezőkön a vándor,

                                   a vándor,

                                   a vándor:

                        a Dong, kinek Orra Világol!”

 

Havasi Attila fordítása

 

ponyigocok