– Most már kíváncsi lennék – szólt Fiammetta, mikor intésére a pincérek összehúzták a függyönyöket –, hogy a Határvidéken élők képesek-e a szerelemre, egyáltalán tudnak-e bízni egymásban ebben az örökös lövöldözésben.

– Először csak a szél kezét éreztem – kezdte a Hang. – Aztán felém nyúlt öt ujj, hogy leszedegesse rólam a tojásdarabkákat. Azóta már tudom, hogy az emberek pezsgővel, keresztelővel ünneplik meg az új életet, de én nem emlékszem másra, csak a szél és az ujjak simogatására.
Eltelt néhány nap, és láttam. Nemcsak a napkorongot, hanem egy ráncokkal szabdalt emberi arcot is, amely mosolyogva hajolt a kalitkámhoz. Hogy vagy csóka, kérdezgette reggelenként barátságosan. Ha ez az arc felém hajolt, minden tagomban forró boldogságot éreztem. Néhány nap múlva viszkettek a szárnyaim, de tudtam, várnom kell, mire én is, mint a gazdám, csupasz bőrű és szakállas leszek. De meddig kell még várnom, töprengtem. Láttam az ablakon át, hogy a fák koronája egyre lombosabb lesz, a nap esténként egyre tovább marad az égen – mintha nem tudná a föld gyönyörűségeiről levenni a szemét.
Tudtam, a világban nem egyedül élünk. Fel-felcsapó madárrajokat láttam az ablakból, de a gazdám – akivel a legjobban szerettem volna röpdösni –, csak lassan, méltósággal csoszogott, és kimért mozdulatokat tett, mikor reggelente odajött a kalitkámhoz. Teltek-múltak a napok: a tollaim erősödtek, a gazdám még szakállasabb lett, és én észrevettem, hogy az éjszakát és a nappalt, a benti és kinti világot egyre élesebb ellentét választotta el.
Miért is jó vágyakozni? Ami csak létezik, minden különbözik, gondoltam, és ahogy az ablakon át bólogató lombokat figyeltem, egyre erősödött a nyugtalanság bennem. Repülni vágysz, ugye, kérdezgette a gazdám, mikor látta, hogy esetlenül fel-alá rugódzkodom a kalitkámban. Pedig igazából nem repülni, hanem cseverészni szerettem volna, de a kurrogás, ami kiszakadt a torkomból, nem hasonlított a gazdám mondataihoz.
Ám kire is kéne hasonlítanom, kérdeztem magamtól. A gazdám az egyik reggel a keze fejére ültetett, és lassan, óvatosan kisétált velem a kertbe. Én megriadtam, mert félelmetesebb és csodálatosabb volt ez a kert, mint amire számítottam. Nemcsak színek, vonalak barázdálták az égboltot, hanem furcsa légáramok is, amelyek felborzolták a tollaimat. Mintha csak habok között lépkedtünk volna a gazdámmal.
Óvatos légy, szólt a gazdám, mikor felröppentem a vállára. De már nem hallgattam rá, a levegő megtelt bátorító, vidám surrogással. Egy fekete madár repült felém, úgy bámult rám, mintha a testvére lennék, és különösnek tartaná, hogy ott gubbasztok a gazdám vállán.
De még nem mertem felemelkedni, csak vártam, míg egy felfelé vivő légáram, ezek a láthatatlan ujjak végiggsimítják a szárnyaimat. Már nem kellett mást tennem, csak elengednem magam. A szél lassan a meggyfa fölé emelt,, amelynek minden ágán vérpiros gyümölcsök nevettek. Láttam egy, az ágak közé zúduló seregélycsapatot, a távolban egy vidáman keringő varjúcsaládot, és lent a gazdám aggodalmas, egyre kisebbedő arcát.
Majd egyszer el fogom veszíteni, hasított belém. A légáramlat egyre magasabbra emelt, és én még nem tudtam, mit kell tennem, hogy a gazdám vállára visszaröppenjek: a szél magától lebegtette a szárnyaimat. Próbáltam volna kiáltani, de csak kétségbeesett kurrogás szakadt ki belőlem, miközben a légáram olyan magasra emelt, mintha át akarna lökni az égen.
Reményt vesztve sipákoltam, ám a gazdám csak integetett a karjaival, és nem sietett utánam. Leültetett végül a szél egy távoli berkenyeágra. Körbenéztem, és sehol sem láttam a meggyfámat a seregélycsapattal. A légáramlatok ott forgolódtak körülöttem, de én már nem mertem rábízni magam egyikre sem. Csak gubbasztottam kétségbeesve, és figyeltem, ahogy a levegő egyre szürkébb lesz, és a fény megtelik kimondhatatlan félelemmel. Ám mikor a sötétség sűrűbb lett, és láttam, hogy a bokrok alatt álmomból megelevenedett alakok közelednek, meglebbentettem a szárnyaimat.
Az áramlat még órákig dobált a sötét levegőben, és a most látott világ ezekkel a félelmükben földre kuporodó bokrokkal nem is hasonlított arra a helyre, ahonnan elindultam. De szerencsésen megéreztem – lehet, hogy a gazdám a gondolataival próbált hazaterelni engem, és én belekapaszkodtam ebbe a másoknak nem is érezhető levegőáramba. Hamarosan megtaláltam a kert közepén integető gazdámat, a meggyfát, amit már elhagytak a sürgölődő seregélyek. Hogy tehettél ilyet, kérdezte a gazdám, mikor leszálltam a kinyújtott kezére.
A szobában a gazdám nem tett vissza a kalitkába, hanem hagyta, hogy letelepedjem a vállára, és egész éjjel beszélt hozzám. Ám az ő világa, ez a veszélyes és zavaros élet nem hasonlított az ébren vagy álmomban látott világokra: tele volt magánnyal, cselvetéssel, árulással, rokonokkal, katonákkal és barátokkal. Hát ne hagyj el, csóka, mondta a végén zavarodottan, most már tudhatod, miért is élek ilyen egyedül ebben az erdészházban. Szerettem volna megsimítani a szárnyammal, felelni neki vagy csevegni vele, de a fáradtságtól elnehezedtek a pilláim.

Aztán csodálatos idők jöttek, vidám, napfényes hónapok. Reggelenként a gazdám válláról indultam, és minden nap birtokba vettem a fénytől kitágult égboltot. A levegő teltebb lett, a nap egyre később nyugodott le, és én azt hittem, minél többet röpdösök, a nappalok annál hosszabbak lesznek – mígnem megszűnik az éjszaka, és a ragyogó világosságban minden órát ébren tölthetek a gazdámmal.
De mint a kísértés, esténként sötét varjúcsapatok szálltak át az égen. Ők szóba sem álltak velem, nem úgy, mint az a csókacsalád, amely újra a meggyfánkra telepedett. Hintáztam velük a levegőben, és mikor visszaszálltunk az ágra, mellém telepedett a legtekintélyesebb. De nem barátkozni akart, hanem odakapott hozzám a csőrével, és én hirtelen megértettem a kurrogását. Rekedt hangon azt magyarázta, ellenségszagom van, és jobban teszem, ha az egész fát átengedem a családjának.
Felháborodva levegőért kapkodtam, de ekkor az egész család ellenem fordult, a csőrükkel odakaptak a szárnyaimhoz, és úgy bántak velem, mintha kitömött, óriási ragadozó volnék. Felröppentem, keringtem fölöttük, de akkor az egész csapat – mintha erre a jelre vártak volna – a nyakamba zúdult, és akárhogy kiáltoztam, ottmaradtak a nyomomban a ház küszöbéig.
A kalitkám tetején bóbiskolva, beledermedve a sötétségbe és az éjszakába, vártam a friss vizet, a magvakat, a gazdámat. De a sötét megértette velem, hogy akármennyire is félek, egyedül vagyok, a gazdám nincs többé. Megvártam a hajnalt, aztán csak röpdöstem kétségbeesve a szobákban, az alvó lámpák, a falra aggatott képek között a szobákban, de a gazdámat nem találtam. Kerestem a konyhában, ahol az ő ételei, a tej és a kenyér várakoztak a terített asztalon.
Délután aztán elbújtam a szekrény mögött, mert a ház megtelt idegen zajokkal: csizmás férfiak jöttek, türelmetlen, ideges emberek, akik fennhangon szólongatták a gazdámat. Nem ijesztőek, inkább rémültek voltak, a sarkukban egy kendős asszony loholt, aki sírva könyörgött a puskás férfiaknak, hogy engedjék meg, hogy kosárba csomagolja az itthagyott ennivalót. Milyen ennivalót, kérdeztem magamtól, de fogalmam sem volt, hogy mi történik itt, ahogy abban sem voltam biztos, hogy szárnycsapkodással el tudnám-e ijeszteni őket.
A kendőjét gyűrögető, sírdogáló nő erősebb volt, mint a férfiak. Beledobált a kosarába, amit talált, almát, befőttet, kenyeret, kolbászt, és azt mondta a férfiaknak, hogy semmi szüksége már erre Fehér úrnak, hiszen olyan gyorsan menekült, hogy mindenét hátrahagyta. Felháborodva (hiszen tudtam, hogy a gazdám nélkülem nem menekülne) ahogyan a dolmányos varjaktól tanultam, elkárogtam magam. Az asszony ledobta a kosarat a szoba közepére, a férfiak is hanyatt-homlok menekültek.
De nem keringhettem sokáig a hálószobában diadalmasan. Az emberek szétspricceltek, és talán mégsem a szárnyaimtól ijedtek meg. A folyó völgyéből felhangzottak a fegyverek, kattogtak a géppuskák, és megindultak az erdő felé a repülőgépek. Most már én is féltem: mint valami elhajított rongydarab, odasimultam a gazdám régi kabátjához.
Vártam rá, vártam sokáig rá, és a következő nap már nem is ijesztett a fegyverdörgés. De ahogy teltek a napok, egyre éhesebben bújtam a szekrény mögé, ha a katonák beléptek a házba. Az egyenruhások letépték a tapétát, a könyveket összetaposták, de én nagyon jól tudtam, hogy a mahagóni szekrényt, ami mögött rejtőzködtem éjszakánként, egyikük sem tudná megmozdítani.
Mihez kezdjek, hova is menjek, kérdezgettem magamtól kétségbeesve. A madarak idegennek tartanak, a gazdám megfeledkezett rólam, a tél pedig olyan gyorsan közeledik, mintha a katonák háta mögött lopakodna. Kióvakodtam a szabadba, és rábíztam magam egy folyó mellől induló, hűvösebb légáramlatra. Nem gondoltam, hogy örökre elbúcsúzom a gazdám házától, de a légáram magával ragadott.
Elhagytam a folyóparton bóbiskoló fűzfákat, aztán elhagytam a szemközti part roskatag, esőtől fénylő parasztházait. Ez az erős szél talán meg akar gyilkolni, gondoltam, de mikor egy ismeretlen mezőre értünk, a széláram leengedett a földre. Ám nem voltam már egyedül: három kis csóka keringett a bokrok között, de vezető híján csak hívogatták egymást kétségbeesve. Közeledett a sötétség, és ők nem mertek a bokrokra egyedül leszállni.
Én már elszoktam attól, hogy a leszállástól féljek. Odaröppentem a csókák közé, aztán leszálltam egy bokor alá, és a madarak úgy telepedtek le mellém, mintha a barátjuk lennék. Láttam, ők nálam is erőtlenebb csókák – bár én is nagyon sovány voltam, hiszen megviselt a gazdám házában a várakozás. Felröppentünk egy alacsony faágra, és ők egészen közel bújtak hozzám. A gazdámról és a nyárról álmodtam, de még hajnal sem volt, mikor a legkisebb sipítozása felébresztett. Meresztgettem a szememet, hívogattam a másik két testvért, de csak valami távoli jajkiáltás felelt.
Hajnalban leesett a hó, és ekkor már holtan hevert a bokor alatt a legkisebb csóka is. Ijedten felrebbentem, rémülten köröztem, de láttam, hogy halott varjak borítják a szántóföldet, és a hó nem szürkés rögökre, hanem fekete madártollakra hullik. Egy sovány róka szagolgatta a madártetemeket, a lábával megfordított néhány dolmányos varjút, de utálkozva továbbment. Valami mérgezés végzett a madarakkal, gondoltam, és újra megkerestem a folyót, amely füzek és körtefák között vezetett a városba.
Láttam a folyóparton a halott kutyákat, a forró verítékükben fetrengő lovakat, akiknek borzalmas lövés tátongott az oldalán. Nincs miért élnem, ezen a tájon mindenki meghalt, megmérgezték a folyót a katonák, gondoltam. De a félelem messzebbre repített, mint a hófellegek, és én egy szárazabb légáram szélébe kapaszkodva megérkeztem a városba. Itt csak szemetelt a hó – embert itt sem láttam –, a sínek mentén, sőt a vasútállomás udvarán is dolmányos varjak lakmároztak.
Hiszen én kétszeresen is idegen vagyok itt, sóhajtottam. Egy ember, aki még csak nem is látszik varjúnak gondoltam − de a madarak nem zavartak el, hanem megengedték, hogy letelepedjek egy nagy varjúcsalád szélére, és ott töltsem az éjszakát a félelemtől dermedt fiatalok mellett. Mert nemcsak a hideg, hanem a szorongás is ott villódzott a levegőben. Mikor körberepkedtem a várost, észrevettem, hogy az utcák üresek, az udvarok üresek, az ablakokon át a láttam nyitott szekrényeket és egy szomjas kanárit, aki ott haldoklott a kalitkájában.
Néhány nap múlva ezt a várost is megszállják a katonák, gondoltam, és a félelemtől reszketve én is útra keltem a tenger felé a dolmányos varjakkal. Az a család, amely befogadott, elővigyázatosabb volt, mint a varjúcsapat többi tagja. Nem ittunk a folyóból, inkább megvártuk, míg odaérünk valami kisebb patakhoz vagy halastóhoz – és mire beköszöntöttek a legnagyobb fagyok, csodálkozva láttam, hogy mindnyájan életben vagyunk.
De vajon élek-e még én a gazdám nélkül, töprengtem, mikor egy kihalt, holttestekkel borított mezőn álomra hajtottam a fejem a többiekkel együtt. Mielőtt ránk szakadt volna a sötétség és a rettenetes hideg, ugrándozva körbejártam a holttesteket – fiatal férfiak voltak, és én örültem, hiszen egyik sem hasonlított a gazdámra. Csak érjünk a tengerhez, sóhajtott a legidősebb varjú, és meglátjátok, nem szenvedünk többet, vége lesz a télnek.
Ám egyikünk sem sejtett semmit a további megpróbáltatásokról. A napok óta tartó eső, amely keserű ízével elcsüggesztett mindannyiunkat, megbetegítette az álmokat is. Élt valaki, aki ismerte a gazdámat, és ábrándozott róla, gondoltam, és tudtam, ha újra emberek közelébe jutnék, már nem érteném meg a szavukat.
Egyszer a családunk leszállt egy hatalmas tó mellé. Ittunk a vízből, és ingerülten veszekedni kezdtünk, mert hetek óta éhesek és fáradtak voltunk. Ittam a vízből én is, de csak még szomjasabb lettem; talán sós, mondta közülünk a legidősebb. Lehet, hogy közel vagyunk a tengerhez, hajtogatta boldogan, de én nem hittem. A víznek sár- és betegség-íze volt, és ahogy felemeltem a fejem, hirtelen belém nyilallt, miért is igyekszünk mi mindannyian a tengerhez.
A balsejtelem úgy vett körül, mint az erdőt az éjszakát hozó fellegek. Soha nem tudunk többé felrepülni, gondoltam, és figyeltem a többi madarat, akik reszketve, felborzolt tollakkal egymás mellett szorongtak. De hát mi közöm nekem a télhez és a többiekhez, hasított belém, és nem törődve az aláereszkedő sötétséggel, arrébb vánszorogtam a csoportomtól.
Talán mindenképp meghalnánk, gondoltam, és hagytam, hogy a metsző szél összevissza pofozza a csontjaimat. De a magányosság miatt mégiscsak elborítottak az álmok. Láttam a meggyfánkat, és visszaemlékeztem az első fénysugárra. Álmodtam mindvégig, de reggel annyira éhes és törődött voltam, hogy nem is figyeltem, hogy a sok, egymás hegyén-hátán gubbasztó test közül valamelyik mozog-e még.
Éhes voltam és halálosan beteg – de semmi más nem maradt, csak a terv, az egyetlen terv, hogy eljussunk a tengerhez. A többiek miatt is repülnöm kell, gondoltam, és mivel a szél délről fújt, nem kellett mást tenném, mint belekapaszkodnom az egyik légáramba, és engedni, hogy a párás levegő a halott madarak fölé emeljen.
Egészségesen minden madár tudja, hogyan kormányozza magát a légörvényben. De most, hogy a szél magasabbra emelt, megszédültem, és kétszer, háromszor is átbucskáztam a levegőben. Nem baj, gondoltam, csak kerüljek minél messzebb a tótól, ahol mozdulatlanul fekszenek a többiek. És miközben odaadtam magam a légáramnak, tudtam, semmiféle balsors vagy véletlen nem sodorhat vissza.
Talán túl sokat ittam a mérgező vízből, gondoltam, de a légáram már nem játszott velem tovább, hanem letett egy fagyból most ébredő kert egyik gyümölcsfájára.
A háború itt is borzasztó pusztítást végzett. Ha nem látom az udvaron eldobált fegyvereket, a bevert ablakokat, azt hihettem volna, hogy a szél a mi kertünkbe sodort vissza. Vártam, várakoztam, közben a felhők mögül átszűrődő fény megszárította a tollaimat. Ez valami fura káprázat, gondoltam, és csak a halálfélelem tartott vissza attól, hogy a nyitott ablakon át behussanjak a szobámba. Ez egy másik világban épült ház, gondoltam, és zavartan tollászkodni kezdtem a gyümölcsfán.
De legyőzött az éhség és a vágyakozás. Már annyit kerestelek, hogy kijöhetsz értem, sóhajtottam, és mihelyt ezt kimondtam, éreztem, hogy mire a kimerültségtől meghalok, a gazdám nehézkes léptekkel – talán botra támaszkodva, hiszen annyi idő telt el – elindul a szobák mélyéből értem.
A fény furcsa köröket írt a dombok fölé. És én már nem éreztem éhséget.

– Nocsak – szólalt meg Filostrato –, ki gondolta volna, hogy a boldog szerelem is ilyen közel van a félelemhez.

Mikor Elisa és Haller Béla beléptek, a pincérek épp gránátalmaszörpöt kínáltak körbe. A professzor kicsit kipirulva, zavartan nézett Filostratóra.

– Kedves professore – szólt Filostrato –, most arra lennénk kíváncsiak, vajon hol húzódnak a Határvidék határai.

– Milyen furcsa kérdés – krákogott Haller professzor. – Nos, hadd meséljek el egy példát a határokról – kezdte, és zavartan maga elé húzott húzott egy adag pirítóst. – Egyik legjelentősebb klasszikusunk, Jókai Mór egy 1952-ben játszódó utópiájában Otthon Állam megalapításáról beszélt, melyet aztán egyik lelkes olvasója, Herzl Tivadar valóra is váltott. Noha Izrael nem Habsburg Árpád birodalmának bukása után és nem 1952-ben jött létre.

– Valamiről ne feledkezzünk meg, – szólt közbe Pampinea –, minket nem a politika, hanem a személyes vonatkozások érdekelnek.

– Drága jó apámnak, a székesfehérvári gimnázium tanárának alkalma nyílt személyesen is találkozni a hősökkel. Hiszen mindannyian tudjuk, nemcsak az eszmék, hanem a szereplők is túlélhetik a szerzőket.

Remélem – szólt Emília –, ebben a történetben kevesebb lesz a rejtvényfejtés és annál több a szerelem.

– Igen, igen, de hogyan is kezdjem el – kérdezte a professzor töprengve.

Dávid és az új ország

– Ezerkilencszázötvenkettőben Tatrángi Dávid a szeme elé emelte a kezét, és mint ébredés után mindennap, most is az eget kémlelte. A jaffai pálmafák fölött hatalmas köröket írtak le a repülőgépek. Dávid már korábban is szeretett volna vadászgépeket vezetni, de mostohaanyja, Rendi Sára ellenezte ezt. Meglásd, mondogatta, még bajt hozol mindannyiunk fejére. Aki titkolózik, annak nem való a felhők között bukfencezni a többiekkel.

A titkolózásnak igen szövevényes története volt a Tatrángiak életében. Mint minden nagy erdélyi mese, ez is a fejedelmek és a hegyek között kóborló protestáns hittérítők idejében kezdődött el. De ahogy a többi szombatos, hősünk, Tatrángi Dávid sem gondolkodott a kezdeteken túl sokat: a hit és a szokások belevesztek már az ünnepekhez és a munkához igazodó paraszti életbe, és ebben az emlékezetben nem volt helye csillogó szemű, lázas hittérítőknek. Hol is volt már az a hitvitáktól forrongó század, mikor a húszéves Rendi Sára rávette férjét, Mózest, Dávid édesapját, hogy hagyjon fel a találmányokkal. Nem szabad felhívni magunkra a figyelmet, magyarázta.

Ezerkilencszáznegyvenhármat írtunk. Az udvarosszéki Rendiek, Dávid mostohaanyjának rokonai ötven esztendeje házasodtak a Maierokkal, Grünökkel, Bauerekkal, a környékbeli zsidó családokkal. Rendi Sára, Dávid mostohaanyja olvasni sem tudott – és ha tudott volna, akkor se vesz a kezébe újságot – de a sógornőitől megtudta, hogy mindenkit, még a szombatosokat is kényszermunkára viszik Németországba.

Másként gondolkodtak a „mindenkiről” Dávid apai rokonai, a Tatrángiak. Tatrángi Simon, Dávid nagybátyja beházasodott egy unitárius családba; mert a végén még eltűnünk a zsidók és a keresztények között, magyarázta. Más Tatrángiak is elszakadtak a földtől: Dávid apja, Mózes gépésznek tanult Iasiban, és olyan ügyes kezű, olyan találékony volt, hogy dolgozni hívták az olajkutakhoz. De Mózest egy sugallat, vagy tán a régi zsoltárok visszatartották az utazástól.

Tatrángi Mózes, a bözödújfalui feltaláló – akit vallása miatt az olajkutak sem menthettek volna meg a szenvedéstől – egy nap minden születő találmányával együtt keskeny füstcsíkká változott. De hogy mi tartotta meg az életnek második feleségét, Rendi Sárát, ezt a kövér, olvasni sem tudó, mindenkire gyanakvó fiatalasszonyt, ezt senki sem tudta. Minden úgy legyen, ahogy volt, mondogatta; ez volt a szavajárása, akár a vallásról, akár a befőzésről, akár a mostohafiáról, Tatrángi Dávidról volt szó. Ám mikor egy láthatalan angyal figyelmeztetően meglökte a karját a szántóföldön, a csecsemőjével elfutott az unitárius papnéhoz, hogy a gondjaira bízza a legkisebb Tatrángi-sarjadékot.

A föld a legkisebb Tatrángi gyerekkel együtt ottmaradt Erdélyben. A sógornők és a sógorok pedig Rendi Sárával, Rendi Sára férjével, Rendi Sára édes- és mostohagyerekeivel, húszkilónyi, gondosan összecsomagolt meleg ruhával, egy nagy demizsonnal, egy kisebb, épp ezért könnyebben vihető tejeslábassal, és más, unitárius hitre át nem tért szombatos székely paraszttal együtt felszálltak a vonatra. Dávidnak nem akaródzott a szüleivel vonatra szállni. Színjeles tanuló volt az unitárius gimnáziumban, ezenkívül – mint ezt mostohaanyja a sógornőitől megtudta – eszeveszetten szerelmes az unokatestvérébe, az unitárius vallású Tatrángi Rozáliba. Egy okkal több, hogy az erőskarú Rendi Sára azt parancsolja, hogy Dávid szófogadón kísérje el őket Németországba.

Egy SS-tiszt intésére Tatrángi Mózes balra indult, Tatrángi Dávid jobbra. A Tatrángiak nem beszéltek németül, úgyhogy az öreg feltaláló nem is értette, hogy az egyik Oberstrumführer azt kiabálja, hogy a géplakatosok lépjenek ki a sorból, hanem engedelmesen vonult tovább a többi szombatossal a gázkamra felé. A tizenöt éves Dávid viszont olyan jókötésű, szép szál fiú volt, hogy némettudás nélkül is ott találta magát a munkaképesek között. Vigyázz magadra, ne okoskodj, fogadj szót, intett utána Rendi Sára, mígnem őt is elragadta egy, a júniusi melegben is télikabátban ácsorgó embercsoport.

Talán már meghaltam, nincs is kinek szót fogadnom, gondolta Dávid. Már nem szombatos testvérek vették körül, hanem városi hanghordozással beszélő, gazdag kolozsváriak. A férfiakon szőrmés télikabát, és olyan amerikai kalap („borsalinó”) volt, amelyet először akkor csodált meg, mikor beosont Rozálival a moziba. Ám a barakkokban találkozott néhány hozzá hasonló, paraszti munkában nevelkedett szabolcsi gazda- és kocsmáros-fiúval. Csak az ilyenek tudják, gondolta Dávid, hogy a gépek az igaziak.

De ezek afféle semmire sem való mondatok, töprengett néhány nap múlva. Olyanok, mint a régi találós kérdések:hányat fingik egy tehén, mit szól a cigány, ha észreveszik… A fiúk elismételték néhányszor sorbanállás közben, de a válasz már senkit nem érdekelt. A táborban nem voltak tehenek, a foglyok a gépek közelébe sem mehettek, de a gyerekeket – noha soha életükben nem hallottak még a szombatosokról – legalább nem érdekelte, hogyan is zsidó Tatrángi Dávid.

Aztán a fiúk közül a legtöbben szép lassan meghaltak. Haláluk nem volt feltűnő vagy fájdalmas, mert már az első fiú, Grün Jóska halálakor átváltozott valami Dávidban. Nehéz volt saját új, lesoványodott és kisebesedett testét elviselni, nehéz volt elhinni, hogy régen a hegyek voltak valóságosak, nem a tábor a hajnali Appell-lel. Bűntudata volt, hogy a szülei iránt semmit nem érez. Még az emlékezés is önmagára mért feladat volt, és ennek is egyre nehezebb volt megfelelni.

Mikor bekerült a lágerkórházba, akkor értette meg, hogy az idősebbek is hurcolnak magukkal zárójeleket. Új barátja, Stern Gyuri odalökte egy beteg mellé, akinek összetört, fekélyekkel borított lábát nem is vér színezte, hanem valami, talán a csontok mélyéből felfakadó sárgás folyadék. A kötésekkel van a baj, motyogta Dávid, mikor lerogyott a szalmazsákra, a „tanár úr” mellé. A tanár úr figyelmesen ránézett, mert dr. Kárpáthy Miklós – mint Dávid megtapasztalhatta – nem úgy volt tanár, ahogy mások mérnökök, közjegyzők, orvosok. Neki a tanárság a lényege volt, emlékezett Dávid.

Nocsak, egy igazi szombatos, kiáltott fel ujjongva, mikor Dávidot kifaggatta. Elmesélte magáról, hogy okleveles, minisztériumi dicséretben részesített irodalomtanár, neves Jókai-kutató. A mocskos kötés lecsúszott a lábáról, és Dávidot, aki a táborban már sokféle sebet látott, elborzasztott a felfakadt kelés – talán haldoklik, talán ezért nem érzi a fájdalmat, gondolta Dávid. Ám Kárpáthy Miklós mindent tudott, sőt mindent jobban tudott, épp ez a tudás tartotta lázban. Mégpedig olyanféle lázban, amivel le tudta győzni magát a halált is. A haldoklók között mesélt Dávidnak a reformációról, Kemény Zsigmondról, Jókairól.

Van már Otthon Állam, amiről a „nagy mesélő” beszélt, mondta Kárpáthy Miklós büszkén. Egy csodálatos köztársaság, amit Jókai nyomán Herzl Tivadar, az új Mózes váltott valóra. Téged hogy hívnak, fiacskám, csak nem Tatránginak, kérdezte, de Dávid egy pillanatra elszunnyadt a fertőtlenítő- és váladékszagú teremben. Azt sem hallotta, hogy a tanár úr elmeséli, hogy egy szombatos fiú, Tatrángi Dávid A jövő század regényének főhőse, és hogy milyen is volt az az Otthon Állam, amelyet a szombatos fiú, egy Severus nevű fekete bőrű amerikai és egy magyar katonatiszt alapított. Már elcsendesedett az élőkkel, halottakkal, imákkal, jajgatással zsúfolt kórterem, de a tanár úr arról suttogott, hogyan száguldoztak Jókainál az ichorral töltött repülőgépek.

Dr. Kárpáthy cionista volt, romantikus és magyar nacionalista. Nemcsak a csontjait roncsolta szét a táborban egy óvatlanul lábára ejtett vasdarab, hanem tébécés is volt hétéves kora óta. Dávid nem ámuldozott, hogy a tanár úrral nem végez a fekély, az éhség, a tbc, a kétségbeesés és a kolera. Ő is sok-sok csodáját látta már az álmodozók testi szívósságának, és tudta, hogy a hászidokkal, kommunistákkal nem végeznek olyan gyorsan a halálos betegségek, mintha a hit valami titokzatos módon erősítené az emberi szervezetet. De ő, Dávid sokkal kevéssé hitt abban, hogy Jókai, akiről az iskolában is tanultak, valóban létezett.

Nem volt ideje sokáig töprengeni ezen. Mikor jobban lett, és kitámolygott a barakkból, felfigyelt arra, hogy három görnyedt fogoly milyen parasztosan beszél az udvaron. Látott egy fiút, aki Erdélyben még Sebő Misi volt – látni igazából nem is látta, csak a hangja emlékeztetett Faragóék unokaöccsének hangjára. Hátha van kenyere, csak egy kis darab, reménykedett Dávid, és bátran odalépett hozzájuk.

Jelentkezz munkára, javasolta Misi. Ott együtt lehetsz velünk, mert a mi transzportunkat egy másik táborba viszik. Dávid bólintott, és megállapította, hogy Sebő Misi is a ciszterci irodalomtanárhoz hasonló álmodozó: egy csodálatos német táborról mesélt, ahol minden parasztot kivezényelnek a krumpliföldekre – de nem eszünk ám krumplit, mesélte, mert úgy hívják azt a várost, hogy Kenyérmező. Dávid tudta, hogy ez a „csodálatos város” emlékeztet a székelyudvarhelyi legendára, amely a vonatra váró zsidók közt futótűzként terjedt: a magyarok minden „jó zsidót”elvisznek Kenyérmezőre. Akár van ilyen tábor, akár nincs, tartsunk össze, lépett hozzájuk egy nagyon öreg legény, akiben Dávid a bögözi tanítóra, Istenes Andrisra ismert.

Dávid csatlakozott az új transzporthoz, ám ők hárman Ravensbrück előtt leszakadtak a csoporttól. Istenes András egy kicsit beszélt is németül, így hát megmagyarázta egy német parasztasszonynak, hogy ők nem zsidók, hanem magyar parasztok, akik útmunkára jöttek Németországba, és lemaradtak a csoportjuktól. Tatrángi Dávid viszolyogva hallgatta: azt kellett volna mondanod, támadt rá, hogy Báthori fejedelem óta zsidó vallásúak vagyunk. Kitekerem a nyakad, te tetves, ha beleszólsz, kiáltott rá András magyarul, aki már kikönyörögte az asszonytól, hogy elbújhassanak a padláson.

Az istálló megszokott szaga – bár már egyetlen tehene sem volt az asszonynak –, a szombatos fiúk, a „fejedelem” szó a vita ellenére is magához térítette Dávidot. Majd olyan országot keresek, ahol nem kell magyarázkodni, döntötte el elalvás előtt, és a vonatozás óta ekkor hasított belé először Rozáli, Bözödújfalu, az unitárius gimnázium.

Már közeledtek az amerikaiak, úgyhogy Dávidnak nem kellett sokáig várni, hogy Ravensbrück mellett találkozhasson az erős karú Rendi Sárával és két életben maradt unokatestvérével. A szombatosok közül Rendi Sára változott legkevesebbet, mikor Dávid viszontlátta, épp az amerikaiaknál állt sorba, hogy kisegítő szakácsnőként bejuthasson a tábori konyhára. Talán fogakat is adnak az amerikaiak, mondta Rebeka, Rendi Sára tizenhat éves kis unokahúga, és rábökött saját foghíjas szájára. Ha igyekszünk, ha jobban viseljük magunkat, akkor könnyebben kapjuk meg Izraelbe a papírokat.

Te csak ne szólj közbe, Dávid, te ott egyetemre járhatsz, intette Istenes András, mikor mindannyiuk nevében tárgyalt az izraeliekkel. Most szóba sem került János Zsigmond és Rákóczi fejedelem; igaz, az ilyesmi nem is érdekelte az izraeli tisztviselőket. Legalább a kishúgomért menjünk haza, vetette közbe Dávid, akinek egyetlen testvére sem maradt. Rendi Sára azonban nem akart belemenni akármilyen kalandba – és hát a két sógornője is, miként a többi rendes erdélyi asszony már készült Tel Avivba. Oda megyünk, csak ad az Úristen nekünk is földet, döntötte el, és egyre nógatta a férfiakat, hogy minél előbb induljanak.

A faluban bambának tartott asszony most kivirult az intézkedéstől, attól hogy rendre szajhának nevezhette a nála műveltebb nőket, és árulóknak azokat, akik Európában akartak maradni. Pedig az izraeli termőföld nagy csalódást okozott Rendi Sárának. Nem búzát, csak gyümölcsöt és követ termett, a sátán pedig – hiszen hol találhat az ember nyugalmat? – mindenféle Amerikából jött mezőgazdasági szakemberrel ijesztgette, akik rá akarták beszélni a pisztácia-termelésre. Pisztácia, méghogy pisztácia, kiáltotta felháborodva Rendi Sára. A „tudósoktól” csak új férje, Istenes András mentette meg, aki a telepesektől gyorsan megtanult angolul.

De Tatrángi Dávid nem kapált Rendi Sára oldalán a szőlőskertben, és nem is udvarolt a műfogsoros Rebekkának, ahogy a volt tanító, Istenes András elvárta volna tőle, hanem egyből beiratkozott az egyetemre. Verjen meg az Isten, ha beszélsz rólunk, intette Andris, és a lelkére kötötte, hogy Tel Avivban semmi mással ne törődjön, csak a gépekkel.

Tatrángi Dávid sem akart mással törődni. A húga, Jókai, a havasok messzebbre kerültek tőle, mint az angol igék, amiket az egyik átmeneti táborban vertek a fejébe. Auschwitzra pedig még évekig képtelen volt visszaemlékezni, olyan volt az egész, mint valami nyomasztó büntetés, aminek az emlékét is szégyen lenne mások előtt felidézni.

Ám csodálatos, ragyogó dolgokat tanult az egyetemen! Nehéz volt a Tatrángi nevet kimondani, de a Tel Aviv-i Egyetemen mindenki megtanulta – noha a neve volt az egyetlen, amit Dávid elárult önmagáról. Ha ez a fiú szilvalekvárt önt a repülőgépekbe, azok akkor is repülnének, mondta a professzora. Van valami a föld anyagaiban, valami különös erő, ami miatt a gépek engedelmeskednek Tatránginak.

Dávid dolgozott az egyetemen, aztán mint kezdő repülőgépkonstruktőr a kutatóintézetben, otthon pedig szórakozásképpen új típusú kéz- és hajszárítót tervezett. A gépek csak akkor értenek meg, ha magyarul beszélek, árulta el Andrisnak, a mostohaapjának, aki rettegett attól, hogy Dávid Amerikába megy, és egyszer kibeszéli őket.Higgyétek el, egy körtefa, egyetlen hangya, egy élő szervezet sokkal félelmetesebb és rejtelmesebb, mint a gépek, magyarázta Dávid Rendi Sárának, aki iszonyatosnak ítélte a találmányokat.

De a hangyáknál, körtefáknál és minden élő szervezetnél titokzatosabb volt az Erdélyben hagyott Rozáli, aki Dávid szívét – melyet egy romantikus regényíró talált ki – a távolból is megdobogtatta. Azt tudjuk, milyen változások vannak a fejünk fölött a légkörben, tudjuk, vagy tudni véljük, mi történik egy atommagban, töprengett Dávid, de hogy mikor fogan meg egy gyerek, vagy hogy hogyan kezdődik bennünk a halál vagy a szerelem, azt nem érezzük meg.

Dávid sokat, nagyon sokat gondolkodott ezen. Nem a mérőműszereket, hanem a saját érzékelésünket kell fejlesztenünk, döntötte el, és habár továbbra is eljárt a tervezőirodákba, a titkos és szupertitkos műhelyekbe, kísérletezni kezdett a saját testével. És míg éjszakánként a saját vérnyomását, lélegzetvételét méricskélte, azt képzelvén, hogy a lélek és a test titkos határmezsgyéjét térképezi fel, egyre közelebb került a Jókai megírta szerephez.

Ki vagyok én, vajon ki küldött ide, számít-e az Úr előtt, hogy nem vagyok se született zsidó, se igazi keresztény? Miért kellett átélnem, ami átélhetetlen, mi végre történt mindez, töprengett, és felrémlett előtte a kórházbarakk, aztán a viccek („Hányat fingik egy tehén?”), amit a fiúkkal soha nem fejeztek be, a nevetés a barakkok között maradt mindörökre. Olyan felfoghatatlan volt, hogy mindezt valaha átélte, hogy már sem Erdélyre, sem Auschwitz-ra nem tudott úgy emlékezni, mint a saját életére.

A „saját életből” csak Rozáli maradt. Hiszen Dávidot nem lelkesítette sem a hidegháború, sem a fantasztikus ösztöndíjakat felajánló amerikai egyetemek, sem a fejedelmek – akikről a szombatosok még áhítattal beszéltek, de már egyre kevesebbnek emlékeztek a nevére –, hanem azt a tökéletes helyet kereste, ahol Rozálival újrakezdheti a történelmet.

De azért a „szavak embere” maradt, miként azt Jókai megjósolta. Nemcsak az Otthon Államot építő Herzl Tivadar naplóját olvasta újra, nemcsak Jókait és Kemény Zsigmondot, hanem verseket is írt az egyre szebbnek képzelt Rozálihoz. Mi történhetett vele, töprengett, és kifinomult képességei segítségével – amelyet telepátiának is neveznek – megpróbált a messzi északon élő unokatestvér nyomába eredni.

Fiammetta ültében előrehajolt, a hölgyek egyre izgatottak lettek, ámde Dioneo azt tanácsolta, tartsanak egy kis szünetet, mielőtt a szép erdélyi lány sorsával megismerkednek.

– És, könyörgünk, professore – suttogta –, gyorsítsd fel kicsit a történetedet.

Rozáli szabadulása

– Rozálit nemcsak Tatrángi Dávid és a szombatos rokonság tartotta különlegesen szép lánynak, hanem így vélekedett róla világlátott nénikéje, Ella néni is, akinek volt egy divatos cukrászdája Székelyudvarhelyen. Majd a kis Rozi mosogat nálam, mondta egy rokoni látogatáson Ella néni Rozáli édesanyjának. Tatrángi Simon nem helyeselte volna, hogy a lánya elmenjen „kisegíteni” a selyemharisnyás Ellácskának, de Rozáli édesapja már nem szólhatott bele a kislány sorsába, széttépte a második világháború egyik gránátja. Csak nem akarod, hogy Rozáli paraszt maradjon, kérdezte az özvegytől Ella néni.

Akkora zűrzavar volt Bözödújfaluban, akkora zűrzavar az egész világban, hogy Tatránginénak megesett a szíve a városba vágyakozó Rozálin, így a lány pár hét múlva anyai engedéllyel töltögethette a tiszteknek a likőröket, és moshatta a tisztfeleségek vagy a kikapósabb udvarhelyi asszonyok ágyneműit. Ellácska minden „elvállalt”: ha kellett, kuglófot sütött, ha kellett, lányokat ajánlott, vagy amerikai filmeket vetített a cukrászda különszobájában. Csak a kis Rozálit illetően nem volt nagylelkű: gyerek még, tizennégy éves, intette le a kislány sarkában járó, Karády-dalokra könnyező tiszteket.

Mihelyt a helyzet tényleg „forró lett”, Ella néni (vagyis „Ella mama”, ahogy a katonák nevezték Székelyudvarhelyen), úgy döntött, hogy a kislánnyal, Rozálival – özvegy Tatránginé megkérdezése nélkül – a háború utolsó napjaiban Magyarországra menekül. Kuplékat sóhajtozva, kimentett vagyonkáját (egy zacskó körmöci aranyat) a keblébe rejtve várta a titkos kiküldetéssel Szegedre utazó Szilvásy századost, aki megígérte, hogy a hölgyeket – mielőtt elérné az összeomlás a havasokat – lovagiasan kimenekíti Erdélyből.

Ám hogyan is történhetett, hogy a titkos küldetésben utazó Szilvásy százados a tizennégy éves Rozálival kettesben érkezett Szegedre? A második világháború krónikája nem jegyezte fel, mi lett az érett korú, a melltartójába rejtett körmöci aranyakkal utazgató Ella nénivel, ahogy azt sem, mi történt a titkos küldetésben utazgató századossal. A bogárszemű székely szépség, Rozáli azonnal Fehérhegyi főhadnagyhoz került. Kis vigasz Erdély elestéért, magyarázta a főhadnagy régi barátnőjének, egy korosodó orpheum-énekesnőnek, aki a lányt néhány napig a lakásában rejtegette.

Rozáli ezt a csavargást zagyva álomként élte át, az urak dédelgetését pedig érzelgős gyengeségnek, „bugyutaságnak” tartotta, olyasminek, ahogyan ő viselkedett otthon a baromfiudvarban nevelkedő kiskacsákkal. Természetesen nem volt sok ideje álmodozni: hiába nevezték a tisztek „harmatos virágszálnak” az ingüket mindig időben ki kellett mosni, és ha mókázni támadt kedvük, illett vidáman mosolyogni.

Aztán az egyik nap, egy rémületes bombázás után eltűnt a gellérthegyi villából – az orpheum-énekesnő házából – a mindig fess Fehérhegyi főhadnagy is. A felszabadított Rozáli csak néhány percig szörnyülködhetett a kiégett budai villák látványában, rögvest megjelent egy tatáros szemű, géppisztollyal hadonászó katonatiszt, név szerint Jurij Leonov százados, aki a szépséges árva lányt magával vitte.

Vajon hol lehet most szegény Ella néni, kérdezte Rozáli magától. De nem volt sok ideje töprengeni, mert észrevette, hogy a főhadiszálláson egy fiatal felderítőtiszt, Andrej Kopelikov tekintete arra jár, amerre az ő lábai. Rozáli a férfiakat szolgálatnak tekintette, valami különösen szégyenletes napszámnak, amire „férjes asszonyként” nem szabad majd visszaemlékezni – de reménykedett benne, hogy ha jó lesz, az oroszok visszaviszik a falujába.

Ám legutolsó budapesti gazdájának, Andrej Kopelikovnak – aki élő cáfolata volt a műveletlen oroszokról alkotott legendáknak – esze ágában sem volt lemondani a nevetős szemű kislányról. Mint az odesszai operaház korrepetitora, felfigyelt Rozáli énekhangjára, mulatságos, könnyed mozgására, és örömmel hallgatta, ahogy a lány népdalokat és operettkuplékat énekelget. Andrej Kopelikovnak nem volt kenyere a katonaság, de mint ügyes felderítő joggal reménykedhetett abban, hogy hazatértekor nem fogják a szovjet hatóságok túlzottan kivizsgálni. Úgy döntött hát, magával viszi Rozálit Odesszába.

Rozálit megajándékozta hát egy krími partizánlány irataival, és – hogy nagyobb kedvet csináljon az utazáshoz – megtoldotta az ajándékot egy magyar tábornok szeretőjétől elrabolt szőrmés kiskabáttal. Rozálit nem kérdezte meg, hogy mihez van kedve, a lánynak máskor is csak annyit mondott: „ülj le”, „gyere ide”, „egyél”, „szeress”. Várt még néhány hónapot, és aztán mint „katonai és művészeti tanácsadó”, aktatáskájában egy csinos rézkarcgyűjteménnyel, oldalán a szép Rozálival, hazaindult Odesszába.

Az út olyan hosszú és gyötrelmes volt, hogy a krími partizánlány irataival utazó Rozáli megértette végre, többé soha, semmilyen körülmények között nem térhet vissza a szülőföldjére. Ám félnie nem neki, hanem a szerelmes természetű Andrej Kopelikovnak kellett. Rozáli oly feltűnő, oly csodálatos hajadonná serdült, hogy az odesszai opera igazgatója, Szergej Varehuna nem hagyhatta, hogy a jövő operettcsillaga egy korrepetitor oltalma alatt szökkenjen virágba. Miután egy börtön elnyelte Andrej Kopelikovot, Rozáli gondos felügyelet mellett összhangzattant és színháztörténetet tanult.

És most eljött az idő, hölgyek, hogy bemutassam a kalandos sorsú, sok megpróbáltatást átélt szépség, Tatrángi Rozáli testi és lelki jótulajdonságait! A mi hősnőnk nem volt olvatag szőke, sem reprezentatív dáma, hanem törékeny, mozgékony, kislányos teremtés, akinek virágsziromhoz hasonló bőre, szabályos arcocskája nemcsak a szovjet tiszteket, hanem az odesszai színház közönségét is elbűvölte. És Rozáli engedelmes volt. Selyemruhásan, drága, hófehér bundában is tudta, hogy szolgálnia kell, „lelkesedni”, ha urai arra kérik, hogy táncoljon és nevessen. Már nem kellett katonacsizmákat pucolnia, ám egyetlen pillanatra sem felejthette el, hogy nem szabad szomorúnak vagy unalmasnak lennie.

Mikor Odesszába menet felégetett vagy elhagyott falvakat láttak, Rozáli azt is megértette, hogy a halottak egy ideig még visszatérnek a házaikba, összeszedik a kimosott ruhákat, és igyekeznek alkalmazkodni az élők seregéhez. Márpedig ő ilyen szolgáló halottnak hitte magát, attól a pillanattól kezdve, hogy első pártfogója, Szilvásy százados azt mondta Erdély határánál, hogy Ella néni úgy döntött, nem utazik velük tovább. Rozáli hitte is, nem is, de nem volt mit tennie, tétovaságból vagy tévedésből folytatta az utat – azt, amely végül is az odesszai operaházhoz vezetett.

Tévedés, gondolta Rozáli, mikor szubrettszerepet kapott az első háború utáni, hazafias operettben. Tévedés, nem lett volna szabad útközben megöletnem magam, meg kellett volna várnom, hogy beszéljek Ella nénivel, gondolta. A társulattal vendégszerepeltek Kijevben, Leningrádban, Rozáli új és új szerepeket tanult meg, ám ha eszébe jutott a saját, az igazi neve, borzongás fogta el.

De a sorsába és a nevébe beleírt történet, vagyis Jókai Mór műve, nem hagyta, hogy félénk, de mindig mosolygós operettszubrettként végezze. Már magyarul is egyre inkább felejtett, de 1952 januárjában, egy különös napon úgy érezte, hogy nagyon messze, valamilyen „elviselhetetlen” távolságból valaki gondol rá.

Rozáli semmi örömet nem lelt a pártfogóinak a szolgálatában, de most már akkor is gondosan kiöltözött, ha a kezében egy teáscsészével otthon üldögélt vagy az odesszai parkokban magányosan sétált. Valaki figyel rám, valaki emlékezik rám, gondolta ébren és félálomban is, és ettől a láthatatlan figyelemtől egyszer csak elkezdett figyelnimagára, és összegyűjteni a saját emlékeit.

Kezdetben nehéz volt a régi emlékképeket a többi színésznőétől megkülönböztetni. Számba vette a gyerekkorát, és eszébe jutott Dávid. Az ő neve is Tatrángi volt, egy igen fura szektába járt a szüleivel, de édesapám azt szerette volna, ha egyszer udvarol nekem. Sok töprengés után – épp a Diadalmas vörös csillag című operett próbája közben – jutott eszébe, hogy azért ment el szívesen a városba Ella nénihez, mert zokon vette, hogy Dávid elutazott Németországba. De ennek mi értelme lehetett, töprengett. Ljudmilla Kajcserova – ez volt Rozáli művészneve – szinte semmit sem tudott saját magáról és Európáról.

A próbák szüneteiben vagy a férfiak mulattatása közben mégis egyre többet gondolt a messzeségben róla álmodozó fiatalemberre. Ám minden olyan zavaros volt, olyan érthetetlen, ezért Rozáli eldöntötte, hogy álruhában, gyászfátyolban felkeres egy híres odesszai jósnőt. Ez a bizalmaskodó, fokhagymaszagú öregasszony megerősítette, hogy hősnőnket egy különösen hűséges szív várja valahol. Valaki eljön érted, magyarázta.

Rozáli meghatódott, el is sírta magát hazafelé, és arra gondolt, micsoda igazságtalanság, hogy „rejtőzködés” közben semmit sem tudhat a szeretteiről. De nem azért volt ő szépséges regényhősnő, hogy mindörökre belefeledkezzen a sírdogálásba és a szomorkodásba. Megpróbálta erősen maga elé képzelni a halottakat, édesapját, a Tatrángi-nagymamát, a Tatrángi-nagypapát, kérdezősködni a családról, és a szellemek révén minél többet megtudni az otthoniakról.

Ezek a csodálatos, mások számára nem is hallható párbeszédek átváltoztatták Tatrángi Rozáli lelkületét. Hangszál- és izületi gyulladásra hivatkozva, a Varehuna igazgató úrral való szakítást megkockáztatva otthagyta az odesszai színházat, és énektanítást vállalt egy odesszai általános iskolában. Mikor a legelső nap (sötétkék kosztüm, hófehér blúz) hazatért az iskolából, egy ragyogó piros rózsa hullt a lábai elé. Rozáli megremegett. Minden porcikája tudta, hogy az a messzeségből őt figyelő valaki elindult, hogy kiszabadítsa.

Tatrángi Dávid a maga különlegesen kifejlesztett érzékszerveivel, mint valami csodás messzelátó segítségével figyelte Rozáli boldog arcát. A Tel Aviv-i repülőgép-konstruktőr, aki már hónapokkal ezelőtt bemérte az Oroszországba került Tatrángi Rozáli lakhelyét, aznap már a saját maga tervezte, különleges helikopteren ült. Azichorral, ezzel a különös vegyülettel hajtott, a földi radarok számára láthatatlan, égkék színű gépezet ötlete Jókai Mórtól származott, de a magyar írónak 1952-ig kellett várnia, mire Dávid megépíti.

A csodálatos kis helikopter közeledett a boldogan mosolygó Rozálihoz, aki sötétkék kosztümben, izgatott sejtéssel a szívében várakozott az odesszai felszabadulási emlékmű előtt. Maga sem tudta, miért, meddig várakozik. Pedig Tatrángi Dávid államalapítóhoz méltó gondossággal választotta meg az Odesszába érkezés időpontját. Rozáli már a kikötő felé vivő utcákon hallotta, hogy az ablakok mögül hitetlenkedő felkiáltások harsannak.

A parkban, az emlékmű körül zavartan tébláboló járókelők azt találgatták, hogy Sztálin halálhírére vajon megtámadják-e az angolok a Szovjetuniót. Zavartan megborzongott a közöttük tébláboló szép Rozáli is, és csak ekkor látta, hogy az emlékmű fölött egy mesebelien szép, égszínkék, kis helikopter köröz.

Haller professzor felelemelte a fejét, és elégedetten látta, hogy minden oldalról meghatott női tekintetek simogatják. Még Filostrato és Dioneo sem mosolygott gúnyosan, csak Giovanni, az írnok maradt közömbös. – Láthatjátok, barátaim, nemcsak Itáliában virágzik a szerelem – dünnyögte Haller professzor elégedetten. De Pampinea egy bájosan könyörgő mozdulattal jelezte: azt szeretné, hogy a vendégük mielőbb folytassa a történetet.

És tudnotok kell, kedves barátaim – folytatta a professzor – hogy ennek a jelenetnek nemcsak a zavartan tébláboló odesszai járókelők voltak a szemtanúi. Sztálin halála előtt – tanulmányozandó a szovjet történelemtanítás módszertanát – egy tanárokból álló csoport érkezett Odesszába. Vezetőjük a neves szakfelügyelő, dr. Kárpáthy volt – aki már Kárpátinak írta a nevét, de most is szenvedélyesen rajongott Jókaiért. Édesapám, dr. Haller Bálint mesélte, hogy a szállásukra sétálva, azt találgatták, a városban mi történhetett. Ekkor Kárpáti tanár úr hirtelen rámutatott egy feléjük közeledő égszínkék helikopterre.

A kicsinyke, égkék masina leereszkedett, és ekkor „kétfelé omló sűrű hajjal egy valódi Mózes-fő”, maga Tatrángi Dávid lépett a tanácstalanul bámészkodó odesszaiak közé. A szép Rozáli nemcsak a szerelmes férfi perzselő tekintetét érezte, hanem azt a csodás és sziklaszilárd tettrekészséget is, amely őt magát és ezt a fantasztikus színben pompázó kis helikoptert eljuttatja arra a földre, ahol majd érdemes lesz újra emlékeznie.

Rozáli a boldogságtól reszkető térddel lépett Dávidhoz. Ám a hős nem engedte, hogy a lány – a meghatott, már a zsebkendőket keresgélő odesszai járókelők gyönyörűségére – rögtön a nyakába omoljon. Bocsássuk meg mi Tatrángi Dávid túlságos szigorát – mert ne feledkezzünk meg arról, hogy neki a történelem pontosan öt percet adott.

A helikopter – amelyről Dávid úgy képzelte, hogy a radarok számára felismerhetetlen – mihelyt a szép Rozáli mögött bezárult az ajtó, fürgén a magasba emelkedett. Az én hazám – kezdte Dávid a pilótafülke biztonságában – és az én mestereim, Herzl és Jókai már megtanítottak álmodni. És most figyelj, kedvesem! A Severus Befektetési Bank Brazíliában egy területet bocsát a rendelkezésünkre, ahol az összes hazátlan, ám jóravaló és tehetséges emberrel felépíthetünk egy várost és egy aerodinamikai kutatóműhelyt. Rozáli, aki alig értett valamit, Dávidhoz simulva bólogatott.

A műszereket igazgató fiút zavarba hozta ez a reszkető és néma odaadás. Meglátod, Rozálim, ez az általam felfedezett új elem, az ichor, amely hajtja ezt a kis helikoptert, fogja a városunkat is gazdaggá tenni. A születő nemzetünk, akarta volna Dávid folytatni, de Rozáli most örömében felsikoltott, mert a tenger kékje tündöklött alattuk.

Tatrángi Dávid, aki Izraelben nem végezhetett el minden kísérletet, nem tudhatta, hogy az ichor – már ami a radaroknak szóló felismerhetetlenséget illeti – még korántsem tökéletes. Vagy kezdetektől fogva hiba csúszott a számításokba? A döbbenettől felocsúdó szovjet légvédelemnek harminc másodpercre volt szüksége, hogy a tenger fölött végezzen a helikopterrel.

Mihelyt a hölgyek letörölték orcáikról a könnycseppeket, Haller professzor felemelte aktatáskáját, és ügybuzgó arccal rendezgetett benne. – Nagyon bánatos vagyok, kedves barátaim – kezdte –, de miként Filostrato úrnak már említettem, búcsút kell vennem önöktől, mert délután vissza kell mennem az egyetemre. – És miután a hölgyeknek sután kezet csókolt, cammogva kisétált a nappaliból.

– Azt tanácsolnám, kedves barátaim – mondta Dioneo az elképedt firenzeieknek –, hogy ebédeljünk meg a belvárosban szép kényelmesen, és ha megnéztük a legfontosabb nevezetességeket, töltsük az estét egy szórakozóhelyen.

Nem volt mit tenni, a firenzeiek belegyeztek. Csak Giovanni, az írnok maradt a nappaliban, hogy lejegyezze a délutáni történeteket.

VII. nap 2. novella: amelyben megtudhatjuk, milyen megpróbáltatások során lesz Trisztán a híres-neves Márk király udvari költője

– Talán azért is tűnt a névtelen, északi királyleány élete olyan határvidékinek – szólalt meg a máskor oly csendes Emilia – mert egy ismeretlen hősnő történetét hallgattuk. – De ha már itt van a varázsgömb, a szellemet arra is megkérhetjük, hogy egy ismert regényhős, mondjuk a híres-neves Trisztán történetét mondja el minekünk.

– Abban nem csalódhatunk – mondta Pampinea, és gyors mozdulattal odafordult a kristálygömbhöz.

Trisztán tudta – kezdte a Hang, mikor a szobalányok újra összehúzták a függönyöket – az embernek céltudatosan készülni kell a nagy pillanatokra. A feleletekre, vizsgákra, sőt az új iskolákra is. Egy magára valamit adó fiú, ha útra kel, a kabátja zsebébe rejti a pénzt, az ajánlóleveleket (ha van neki), és megtölti a kulacsát friss vízzel vagy borral – hogy melyikkel: ez csak a pénztárcájától függ. Zsoltárokat mormolva, Dávidra, a pásztorfiúra gondolva leporolja a köpenyét, hiszen tudja, nem nézhet ki úgy, mint egy buta paraszt. Az út nagy részét szekerekre felkéredzkedve tölti, mert ügyelnie kell a csizmájára.

Trisztán is ügyelt a csizmájára. Elképzelte az aranyköpenyes udvari költőket – kezükben lant és mély értelmű írásjegyekkel teli kódexek – és a sáros úton, ahol a parasztszekér baktatott, elmajszolt egy darabka kenyeret. Költő leszek, mormolta Trisztán, de szorongott, mert nem hozott magával sem valódi, sem hamis ajánlólevelet. Futsz a városba a munka elől, kérdezte a lomhán ereszkedő ég alatt az öreg paraszt, de Trisztán csak a saját versét, a Két hősi bárd egyetlen borókaágyon-kezdetű költeményt ismételgette magában.

És tudjátok meg, Trisztán még nem is Trisztán volt; csak most kezdett Trisztánná válni – Valhellilac fiának, Valhelliac-nak hívták, mint a családjában az összes fiút. A Trisztán nevet saját maga adta saját magának, mert egyszer régen hallott egy híres francia költőről, egy mesebeli költőről, akinek a neve azt jelenti, szomorú. De a paraszt, akinek a szekérére most felkéredzkedett, nem hallott még egyetlen francia költőről sem. Hogy kikről hallott, azt Trisztán nem is tudta elképzelni, mert az öreg csontos arcát az alkonyi szélnek feszítve csak egy-egy mondatot vetett oda a fiúnak. Láttál-e már epreskertet télen? Mit figyel egy gyík éjszaka? A kérdések egyre furcsábbak lettek, és Trisztán megkönnyebbült, mikor a hangás sík után megpillantotta a város fényeit. Költő szeretnék lenni, mondta a parasztnak egyszerűen.

Mert Trisztán – aki ekkor már így hívta saját magát – rögtön úgy hitte, a dalnokversenyen bevezetik majd egy boltíves terembe, ahol azonnal énekelhet a tündérekről, akik hajnalban bújnak elő a barlangjaikból, hogy elfoglalják Márk király földjét. Trisztán már otthon kiagyalta a legszebb rímeket, a legszellemesebb képeket, és elhatározta, hogy a tündéreket “lélekmadaraknak” nevezi el. De mihelyt a palotába lépett, tudta, aznap már nem kerül rá a sor: a boltíves csarnokban egymás hegyén-hátán tolongott a sok-sok jövendő dalnok. A fürtjeiket lesimítva ők is francia költők vagy épp angol főrendek fiainak nevezték magukat: az oszlopok között ott lökdösődtek a Chrétienek, Jaufrék, Earlök, Vicomte-ok.

Trisztán a hetvenhetedik volt aznap, aki a levegőtlen, hatalmas teremben franciának és nemesnek vallotta magát. Még soha nem látott ekkora tömeget, még soha nem látott ilyen hatalmas termet, közben fulladozott az izgalomtól, míg a feje kóválygott a díszesebbnél díszesebb nevek hallatán. Az egyik fokhagymaszagú Earl of Montgomery, aki egyre csak kenyérhéjat rágcsált, mellészegődött, és mintha ez jó móka lenne, a könyökével többször is oldalba bökte Trisztánt.

Ám a fogadásukra egybegyűlt Udvari Költőket, Márk király agg trubadúrjait nem is érdekelte a költészet. Egy érces hangú, hatalmas szakállú nagy öreg – Trisztán meg volt arról győződve, hogy lobogó fehéres-rózsaszín szakállát tegnap készítették a király műhelyében – elszavalta a hatalmas tömegben, hogy a kelták, normannok, franciák, angolszászok nagy barátja, a Dicsőséges Márk Király támogat minden fővárosba érkező, nemesi származású tehetséget. Ezután éljenzés következett, majd a Nagy Öreg elmondta még egyszer ugyanazt, erre a fiúk újra éljenezni kezdtek. Már hajnalodott, mire a párbeszédnek – ahogy a Nagy Öreg nevezte – vége lett.

Természetesen senki nem volt kíváncsi a tündérekre, gyíkokra, rímekre. Az udvari költők szorgalomra, kitartásra, alázatra buzdították a fiatalokat, és Trisztánt a fokhagymaszagú fiúval beosztották egy II. fizetési kategóriába tartozó lovagoz, aki a fiúknak Gurnemans bácsiként mutatkozott be. Az ősz lovag megsimította a vállukat, és biztosította őket arról, hogyha szorgalmasan dolgoznak, akkor majd nem szenvednek a házában hiányt semmiben. Trisztán olyan csalódott volt, hogy csak arra gondolt, a tengert és a palotát, a hullámokat és őt csak néhány mérföld választja el – és most már elválasztja mindörökre.

Munkára fel, fiúk, mondta Gurnemans lovag és egykedvűen egy ütött-kopott kordéhoz vezette őket. Tizenöt éves vagyok, de én még nem láttam a tengert, mondta Trisztán könyörögve. Gurnemans megmagyarázta, hogy egy izmos, egészséges, szép szál fiúnak ötven év adatott, hogy megcsodálja a tengert. Unja ő már ezt az egész fiataloknak rendezett dalnokversenyt, dünnyögte, de szüksége van egy jóvágású fiúra, aki hajtja a lovait, ha néha vendégségbe megy – és kell egy másik, sandított a fokhagymaszagú Earlre, aki tárgyal a birtokán a parasztokkal.

Trisztán csak arra figyelt, hogyan is szelelhetne el. Nem úgy van az, fiacskám, mondta a II. fizetési kategóriába tartozó lovag, mint aki olvas Trisztán gondolataiban. Ha költőnek születtél, dolgozz meg a neveltetésedért, és a nyakigláb fiút a könyökénél fogva felrántotta a kordéra. Zötykölődve végighajtottak a romlott hal-szagú, álmos utcákon, és közben Gurnemans halkan elmesélte, hogy egy huszonkét családos birtokon gazdálkodik, maga nyüglődik a parasztokkal, a tehenekkel is, míg a nagybátyja, aki felelős lenne a birtokért, kalandot keresve áthajózott Normandiába. Az ősz lovag hangja nem volt erőszakos vagy durva, sőt a mondatai mélyén volt valami gúnyos, szomorkás dallam, miközben magyarázta: Márk király fél attól, hogy egyes szedett-vedett sarjak azt hiszik, ő áll a felemelkedésük útjában.

Akkor én lovász leszek kegyelmednél, sóhajtott Trisztán borúsan, és már nem próbált úgy tenni, mintha egyenlő lehetne egy II. fizetési kategóriába tartozó lovaggal. Beletúrt hajába, és megadóan várta a választ, de a lovag nem mondott igent, vagy nemet, hanem arról beszélt dallamos hangján, hogy az Ég megtagadta tőle a gyerekeket. Hét hajadon nővére van, mesélte, hét hajadon lány, mert a birtok nem elég nagy, hogy férjhez adhassa őket. A házban – majd látni fogja Trisztán – nem kisgyerekek laknak, hanem könyvek, vénlányok és aranypávák. Ő, Gurnemans, magyarázta csendesen, igenis szereti a verseket. Trisztán, aki tudta, hogy a városból most a fennsík felé távolodnak, újra megkérdezte, nem mehetnének-e vissza a tengerhez.

Gurnemans – a hold most megvilágította a profilját – elmosolyodott és lassan megfordította a lovakat.

– Micsoda csalódás – mondta Elisea – ez egy határvidéki törtető története, mégcsak nem is hasonlít az álnéven, de előkelő környezetben nevelkedő, nemesi származású Trisztánra, Izolda jövendő nagy szerelmére, a mi kedves Trisztánunkra!

A többiek osztoztak Elisea felháborodásában, csak Dioneo nevetett gúnyosan:

– Várjunk csak! Tisztelt barátunk, Filostrato, majd úgyis elmagyarázza, hogy sokféle változata van a Trisztán-regénynek, ez a nyomorult viszonyokat bemutató, fojtogató történet nem más, mint egy határvidéki Trisztán-történet. És majd figyelmeztet minket, hogy legyünk türelmesek…

Filostrato sértődötten felpattant, ám Fiammetta egyenesen Dioneo szemébe nézve kijelentette, ő rokonszenvesnek tartja ezt a Trisztánt, és bizony, talán az utazás közben átélt megpróbáltatások miatt, eléggé szórakoztatja ez a Határvidék szívében játszódó történet. – Még a tenger sem zavar – mondta.

A tavaszra nyár jött – folytatta a Hang – a nyárra ősz, évre év. Az idő Gurnemans házában oly gyorsan röpült, mintha minden percét álmokból szőtték volna. Trisztán nemcsak a lovászkodást tanulta meg, hanem maga is jó sokat lovagolt az ősz lovag egyetlen harci ménjén. Az Earl és ő elég hamar megszeretették magukat a vénkisasszonyokkal, a pávákkal, és a sötétkék bársonykötésű kéziratokkal a könyvtárban. De hol vannak az aranypávák, kérdezte Trisztán, mikor Gurnemans úrral egyik este békésen kifogták a lovakat. Azok a fiúk az aranypávák, felelt Gurnemans mosolyogva, akik sikeresen bekerültek az udvari költőiskolába, és most hiú költőkként pompáznak. Hol van az udvari költőiskola, kérdezte Trisztán, és végignézett a szemetes udvaron, ahol Gurnemans úr nővéreinek főkötői száradtak.

De csak napközben szorgoskodott Trisztán a fokhagymaszagú Earllel az istállóban. Gurnemans úr nem járt vendégségbe, nem szerette a lovakat, nem törődött sem a nővéreivel, sem a pávákkal, hanem délutánonként hátradőlt a székén, és miközben az Earl a galambokat kergette az udvaron, vagy ott unatkozott a könyvtárban, az ámuló Trisztánnak mesélt. A fiú megtudhatta, hogy a régi cornwalliek csak azért háborúztak, mert hölgyeik jó hírét tartották mindennél előbbrevalónak. A kufircolás, bizony, a hölgyek érdeke is, szólt közbe az Earl, aki mint Trisztán, még csak tizenhat éves volt, de már sok mindent megtanult a falujában. Ilyenkor Gurnemans úr elpirult, és más kéziratot vett elő, hogy elmagyarázza, a káldeus bölcsek liliommal jelölték az aranyat, a teutonok háromfejű kígyóval.

Más estéken Gurmenans elmesélte, hogy az ír költők a tengert acélszürkének látják, míg Homérosz, és nyomában Vergilius, a mágus bíborszínűnek, olykor vörösnek. Trisztán szinte reszketett, mert látta, a hősök vére kisebb-nagyobb patakokban gyűlik össze, belefolyik a Cornwalli öbölbe, és ki-kicsapva alvadt-vörösre festi a fenyért, egész Cornwallt, a brit kikötőke. Túl éles a fantáziád, mondta Gurnemens, és lantját kezébe véve türelmesen tanítgatta Trisztánt, hogyan szelídítheti meg a szívét, saját költeményén mutatva be, miként varázsoltak a régiek lányhangokból dalokat.

Míg az Earl, Gurnemans úr javainak, teheneinek, szántóinak, birkáinak jövendő örököse a parasztlányokat kergette az ólak mellett, Trisztán a régiek nagy csatáiról hallgatott meséket. Megtudta, hogy a sziklákon nyíló vörös kikerics dicsőséget hoz a hősökre, a hadvezér álmában látott héja pedig biztosan balszerencsét jelent. Ám Gurnemans úr egyáltalán nem lelte helyét a régi királyok tágas csatamezőin. Ízléstelen barbároknak tartotta a csillogó szemű trónkövetelőket és a trónszékek aranysujtásos díszeibe kapaszkodó agg királyokat is. Egy trubadúr persze énekel nekik, minden hódítónak, aki a Britannia földjére lépett voltak énekeseik, de az igazi költő, magyarázta, nem leli kedvét a trombitazajban.

Gurnemans úr tényleg nem lelte kedvét az effélékben. Minden szerdán vendégül látott egy agg plébánost, akivel a szelíden alkonyuló fényben tarokkozott. Éljen Márk király, Éljen Márk király – köszöntötték egymást az udvarban, de mihelyt leültek a kártyalapok fölé, nem beszéltek többet a hatalmasokról. A plébános minden jó ütést egy latin adagiummal vagy Horatius-sorral viszonzott. Hogy lehet, hogy van egy másik nyelv, egy szentebb nyelv, amit csak kevesen beszélnek, kíváncsiskodott Trisztán. Túl becsvágyó ez a fiú, sóhajtozott a pap, túl kíváncsi, de a következő évben Gurnemans úr szelíd unszolására Trisztánt latinra és klasszikus irodalomra tanította.

Aeneas megérkezik az Alvilágba, és felismeri maga körül a lángoló Trójában rekedt őseit. A rengeteg, színpompás történet elfeledtette Trisztánnal a sajátjait, és ha az ünnepi hexametereket vagy Gurnemans úr a szerelem boldogságáról szóló cansóit hallgatta, úgy érezte, egy csillagról jött árny ő, akit ezek a szavak keltettek életre. Ám azEarl, akivel megosztotta a padlásszobáját, éjjelenként a molnár özvegyével való kalandjaival traktálta. Finom asszony, mondogatta, finom, művelt, páratlan asszony, nem valami kis buta jószág, és elalvás előtt csettintett az ujjával.

Aeneas bolyongásától, vagy éppen a sok lovaglástól Trisztán alaposan megnyúlt a második nyáron. A parasztlányok szeme elidőzött rajta az udvaron, de Trisztán egyre csak a molnárnéra gondolt. Hölgyét az Earl “vörös molnárnénak” hívta, és Trisztán nem tudhatta, a vörös jelző vajon az asszony hajára, ruhájára vagy épp lobogó szerelmére vonatkozik. Soha nem látta a nőt, ám délutánonként sóvárogva futtatta a lovakat a “malom” előtt. Azt üzeni, mondta az Earl, ha elmész hozzá, téged is meleg tejjel itat, kikeféli majd a kabátodat, és jól megtanít arra, hogyan haldokolnak a roncesvalles-i csatatéren a hősök. Az Earl élesen felnevetett, és Trisztán ilyenkor zavarában le sem merte hunyni a szemét. De félálmában a “molnárné” csigákban leomló vörös haja az ujjai köré tekeredett.

Közben Trisztán haja sötétebb, az arca pedig szabályosabb lett. Ha Gurnemans úr a tengerben meghaló napról szóló költeményét olvasta fel, a pillantása a felolvasása végén ottfelejtődött Trisztán orcáin. A lovag tekintete úgy feszélyezte Trisztánt, mint a parasztlányok az udvaron, vagy az Earl “molnárnéről” szóló történetei. Kár neked az udvarba vágyakoznod, sóhajtott Gurnemans, maradj itt nálam, maradj itt, mint a tulajdon fiam, és meglátod, mindenféle udvari költőnél szabadabb leszel. Ám Trisztán türelmetlen, nyugtalan lett, és szomorúan vette tudomásul, hogy véget értek a latin órák is: a plébános, akivel régen a “klasszikusokat” tanulmányozták, egyre többször betegeskedett.

A harmadik tavaszon egyre többször üldögéltek Gurnemans-szal kettesben a könyvtárteremben. Ilyenkor az alkony, mint egy fiatal lány, vagy a verssorokból megszülető “édes szellő”, közéjük telepedett. Te a csillagok fia vagy, mondta reszkető hangon Gurnemans. Hogyan is ismernéd ki magad az udvarban, a tehetetlen Márk király színe előtt, aki örökös trónviszályokkal igyekszik a változás látszatát kelteni. Egy király, aki mindig talál ellenségeket, magyarázta Gurnemans gúnyosan. A nép innen tudhatja, hogy felelősen uralkodó királya van.

Trisztán nemigen hitt ebben, és szórakozottan megvonta a vállát. Hidd el, fiam, igazán fontos dolgok csak a versekben történnek, vagy a hajnali séták során, mikor a mi egyetlen és valóságos urunk szent pillantására méltatja a földet. Hallgass rám, fiam, és maradj mellettem. De Trisztán már minden történetet ismert, és Gurnemans úr könyvtárában elolvasott már minden verset. Nap mint nap sóvárogva várta, hogy a királyi palota meghirdessen egy valóságos és igazi költőversenyt. Higgye el, jó uram, mondta Gurnemans-nak, ha egy rövid időre el is megyek, azonnal visszatérek.

A következő tavasszal lovas futár járta Cornwallt, kihirdetve hogy Márk király és az Oroszlános Dinasztia – emlékét megőrizendő – szépen öltözött, jómodorú, minden tekintetben megbízható udvari költőket keres. Trisztán kérlelte az Earlt, hogy együtt induljanak el. Mért elégszel meg azzal, hogy itt a birkákat számolgatod, mért elégszel meg azzal, hogy Gurnemans úr pénzesládáján tartsd kezed. Az Earl nagyot sóhajtott és elmesélte, hogy a halászfaluban, ahol ő született, napjában egyszer ettek kenyeret, Isten tudja, hogy volt, de az ő környékükön még az öbölben úszkáló halak is éheztek. És hidd el, Trisztán, ebben a világban mindenki csalfa, mindenki más, mint aminek mutatja magát – egyetlen kivétel: Gurnemans.

Trisztán elmosolyodott, és másnap reggel válla köré kerítve Gurnemans úr utolsó jó köpönyegét, egymaga indult el a fővárosba.

– Túl gyorsan ítélkeztetek, barátaim – szólt közbe Filostrato – ez az érzékeny és becsvágyó fiú „igazi Trisztán”, aki megérdemli, hogy a kalandjaira figyeljünk.

És tizennyolc évesen Trisztán újra köszönthette a tengert. Minden kisebb lett, az öböl fölé hajoló utcák, a terek, a palota előcsarnoka, ahol tizenötévesen várakozott az Earl társaságában – csak a tenger maradt közömbös, nyugodt, beláthatatlan. Már nem franciás nevű parasztgyerekek gyülekeztek az udvarban, hanem művelt, szépen öltözött, jómodorú fiatal lovagok, akik illedelmes kört formáltak Márk király és az udvari tanácsosok körül. Tizenketten lehettek.

A tavaszi napfény pompás és vidám sokszögbe formálta a fiúkat, a királyt és a bölcseket. Márk tekintete jóságosan végigsimított az arcokon, egy pillanatra megállapodott Trisztánon, és mint jó, mértéktudó uralkodóhoz illik, derűs biccentéssel átadta a szót a legöregebb bölcsnek. Ifjú és legkedvesebb barátaim, kezdte az ibolyaszín köpenyes agg, ti – művelt ifjak révén – mindannyian tudjátok, a kitalált, tanulság nélküli történetek kora lejárt, eljött az idő, hogy hasznosságuk szerint mérlegeljük a régi korok örökségét. A műveknek, köhécselt az agg, alkalmazkodni kell az új idők szelleméhez, ahhoz az új szellemhez, amely új és legújabb paripákon közeledik országunk határai felé.

Az ifjak, miközben igyekeztek megfelelő arckifejezést vágni, szorgalmasan bólogattak. Rátok, a legfiatalabbakra hárul az a szerencse, folytatta az agg, hogy változó korunk változó nyelvéhez igazítsátok a régmúlt nagy történeteit. Természetesen próbára kell tennünk, hogy elmétek javára válik-e ellenségektől szorongatott királyságunk szellemi életének. Ezért a jó Márk király tanácsát megfogadva úgy döntöttünk, hogy felolvasunk előttetek elavult szellemű és elavult nyelvezetű műveket, amelyekben mégis találhatók figyelemre méltó értékek. Hogy melyek méltók figyelemre, és melyek nem, azt barátaim, nektek kell eldöntenetek. Kérjük, két hét múlva nyújtsátok be a tanácsosaimnak az értekezéseseteket. Most hallgassátok figyelemmel Achillész és Ulisszesz lovag kalandjait. Magatokra hagyunk benneteket.

A király és jóságos tanácsadói elvonultak. A délutáni fények teremben helyet foglalt egy cingár énekes.

A nap magasan ragyogott Ilion fölött, mint egy ígéret.

(A novella egyik változata megjelent 2005 nyarán a Székelyföldben.)

(Részlet az Aranyhímzés című regényből)

Sebének csalódnia kellett. Hiszen nemcsak a szentelt víztől rettegő pogány lelkek voltak gyanakvók, hanem a keresztények is, akiket a bűntudat vagy a családjuk által rájuk mért titkok nem hagytak nyugodni. Sebe elismételte a kérdést pogányul, azaz magyarul is, de érezte, hogy az árny megreszket, és a tengermélyi világosság előtt, az ablaknál szertefoszlik. Mintha egy nőt üldöznék, gondolta Sebe szégyenkezve, és hátat fordítva hagyta, hogy az árnyék, ez az alig meglebbenő érzés megnyugodjék. Hangosan belevágott egy miatyánkba, mert csak az értelem erejében bízhatok, gondolta, az isteni világosságban, és örömmel látta, hogy az Orseolók lemosatták a falakat, elvitették a testeket, de a filigrán aranyhímzőnő rajzaihoz és a hímzésekhez nem nyúltak, ott hevert az egész egy fal melletti halomban. Remélem, nem unja el magát Andrea, és nem mer feljönni az emeletre, gondolta, ahogy kapkodó kézzel széthajtogatta az összecsavart rajzokat. Ésszel dolgozott a kis hölgy, mormogta, először megrajzolta a hímzésmintákat, mert tudni akarta, hány madár fér el egy kicsinyke bőrdarabon.

A faforgácsokról kitárt szárnyú, egymásba kapaszkodó, ragyogó madarak szálltak fel, Sebe griffes-indás, növényként kapaszkodó magyar madarakat keresett, vörösen-kéken vonagló madarakat, de a nő rajzai pontosak, logikusak, mértanilag szabályosak voltak. Sehol egy griff vagy sehol egy teuton madár, mely a felhők felé döfköd a csőrével, gondolta csalódottan, mígnem Sebe rájött, hogy ezek a soványka madarak keresztény allegóriák, vagyis kimondott vagy kimondható dolgokra utalnak. A darvak, a sasok között megpillantott néhány szárnyas oroszlánt, nem csoda, gondolta, hiszen az Aranyhímzőnő megrendelői velenceiek voltak, és ő, ahogy napközben Gilberto Morosinihoz, álmaiban Szent Márk városához alkalmazkodott. Sebe, aki csak titkokat keresett a rajzokban, először megcsodálta az összegubancolódott vörös, kék, arany fonalakat, selyem hímzőfonal, a legfinomabb selyem, bólogatott. Egy szépen megrajzolt kör szélén az evangélisták jelképei lépegettek, a kör közepén kinagyítva a szárnyas oroszlán; semmi olyan nincs, amiről nem tudnám azonnal, hogy mit jelent, gondolta.

Talán a magyar hímzések se voltak olyan titokzatosak régebben, elmélkedett, nemcsak tudtuk, hanem ki is mondhattuk, hogy melyik madár mit jelent, akkor a fák a hetedik égig értek, s egyetlen név sem maradt kimondatlan. Míg morfondírozott, érezte, a gondolatait *hallgatja* valaki, az árnyék lassan-lassan a vállához közelít, ám hogy el ne riassza, egy másik kiszínezett forgácsot vett kézbe, ez, mint a szobájában a mozaik, a négy fenséges égtájat mutatta be. A láthatatlan árny, ahogy kuporgott mögötte, és Sebe karját, a rajzokat figyelte, a madárszárnynál is finomabban meglökte Sebe derekát, ám az agg főpap még a fejét se emelte fel. Úgy játsszunk egymással, gondolta szégyenkezve, mint a Menyasszony és a Vőlegény az Énekek énekében, csak kergetjük egymást, mire az egyikünk megfordul, a másik nincs sehol.

Újra beletúrt a földre szórt rajzokba, az indák, virágminták közé keveredett madarak közt haditerveket keresett, mert sejtette, a Morosinik az Aranyhímzőnő ügyességét térképek másolására használták fel. Szeretném tudni, dünnyögte, Dalmácia után melyik partszakaszra vetik a szemüket, de hajók, partvonalak helyett csak madarakat, fákat, virágokat látott. Talán nem is hímzésminták ezek, gondolta, és boldogan ismerte fel a vonalak között a tölgyek ágbogát, a kígyózó gyökereket, a darvak lábának kacskaringóit. Mert idegen voltál ebben a városban, nővérem, sóhajtott Sebe, nem a Jelek Rendjét, nem egy másik művész álomvilágát, hanem a saját múltadat akartad megrajzolni. Már nem kérdezgette az árnyékot, hogy ki volt valaha, próbálta az Aranyhímzőnő vonásait, haját, termetét felidézni, azt a könnyű testet, melyet a Morosinik tegnap kicibáltak innen. Igen, az Aranyhímzőnőnek vöröses haja volt, kék szeme, vöröses szeplőcskék nyíltak az orra hegyén, a hófehér kézfején; ami a színeket illeti, a természet pazarul bánt a szép hímzőnővel. Tényleg nem hasonlít egyetlen Velencében látott arcra sem, elmélkedett Sebe, és most próbálta felidézni Zsófia hercegnő bizánci kísértetét, a görögök húsos orrát, olajosan fénylő bőrét, sötéten csillogó szemét, aztán Zsófia kékesfekete fürtjeit, a bőre elefántcsontszínét, melynek egészséges, tompa fehérségén semmilyen szeplőcske vagy ér nem üthetett át. Meg is kellett rónia magát, amiért titkos vagy éppen kegyes megbízatása közben így eltévedt a képzelete. Az Aranyhímzőnő egy szászra vagy leginkább egy normannra hasonlít, gondolta, kár, hogy a vér útjai olyan kacskaringósak, hogy a testi jegyekből soha nem lehet biztosan ítélni.

Vágyakozva gondolt a teológiai tételek szigorúságára, melyek bizonyosabbak, mint egy bizánci kalandornő leszármazása, de ekkor majd’ felszisszent a gyönyörűségtől. Az egyik faforgács hátoldalán írásjeleket talált, földre dőlve silabizálta; íme, a német miatyánk kezdete, kiáltott fel boldogan, hát nem vagy te Orseolo, mondta az árnyéknak. Az Orseolo családban, amennyire Sebe tudta, a venetói járta, II. Ottó balszerencsés itáliai vállalkozása után viszont számos német lovagot hurcoltak Bizáncba. De ki tudja, hányféle úton érkezhettek még németek Bizáncba, ki tudja, hogy a kék szemeket, a szeplőcskéket ki hagyta örökül egy bizánci kislánynak, aki egyszer csak rájött, miféle rokonság emlegetésével tudna férjet szerezni a görög fővárosban. Az a nő nem is létezik, akinek nincs családja, gondolta, legalább a nevedet áruld el, kérte az árnytól. Hroswitha vagyok, Hroswitha, hallotta a háta mögött a nevet sóhajokba fúlva.

Aki nem hiszi el a saját hazugságait, azt az emberek kiközösítik, mondta Sebe lassan, aki nem hisz önmagának, az magára marad, és meghalni se tud, ahogy a többiek, a tisztességes, keresztény emberek. Sebe valami beleegyező zokogást várt, amely a gyóntatottak szívéből a feloldozás előtt felszakad, de az árny csak kuncogott mögötte. Rajtam nevetsz, énrajtam, aki Anasztáz is vagyok és Sebe is, és több világhoz tartozom, mint amit az Úr megenged. De én titokban tartom, folytatta Sebe, nem mesélek másoknak kalandos történeteket, nem akarom, hogy a világon minden név, minden király a rokonom legyen. Mert akinek nincs Egyetlen Neve, azt az emberek elkerülik, aki bizonytalan magában, azt kitaszítják, emlékezz, hogy bántak veled a Morosinik. Azt se tudták, hogy igazat mondasz, és azt se tudták, hazudsz-e. A történeteiddel veszélybe sodortad magad, mert egy kis hazudozó vagy, aki nem biztos semmiféle igazságban. Még szerencse, hogy a velenceiek tőre ért el, nem a magyar király kardja.

Folytatta volna az árnyék korholását, de érezte a kuporgástól a térde, a válla, a dereka, teljesen elzsibbadt. A vér kiszaladt a lábfejéből, hogyan állok fel, gondolkozott kétségbeesve, az ember egy kísértettől mégsem kérhet segítséget. Négykézlábra állt, a lábfejét rázogatta, s érezte, milyen nevetségesen fest a szép Aranyhímzőnő szemében. Míg a tenyerére támaszkodva erőlködött, észrevette, hogy minden forgácsdarab hátulján rajzok vagy írásjelek vannak, de milyen különös rajzok, keresztek, oroszlánok, sasok, liliomok, meglátta a német császári sast; te túl nagyra törtél, mondta a kísértetnek, akár Orseolo vagy, akár egy német lovag lánya. Egy kis belegyező nyöszörgést várt, valamit, amivel egy bűntudattól gyötört lélek kifejezi, hogy egyetért a gyóntatójával, de női sóhajok helyett energikus lépteket hallott, és egyszer csak egy erős, izmos kar, magabiztosabban, mint akárhány kísértet, felrántotta a hónaljánál fogva. Sejtettem, atyám, hogy rosszul van itt fönt, nem tud a térdeplésből felegyenesedni, hallotta Andrea Morosini készséges, vidám trilláit.

Elboldogulok egyedül is, mormogta Sebe, ha máskor szükségem van valamire, majd kiáltok neked, és a falnak támaszkodva most konstatálta elszörnyedve, hogy a Készséges Fiatalember mennyivel magasabb. Majd szólok legközelebb, mormogta, ha segítségre van szükségem, úgy lopakodtál föl azon a lépcsőn, hogy nem is hallottalak. Sebe érezte, hogy mind a ketten megsértődnek: a Törekvő, mosolygósan segítőkész Fiatalember és a Szellem is, aki most indignálódva, a szoba sarkából figyelte őket. Máskor majd szólítlak, mondta erélyesen, és megvárta, míg az Érzékeny Fiatalember hátat fordít, és Sebe – immár megfontoltabban – visszatérdelhet az Aranyhímzőnő rajzaihoz. Mennyi becsvágy, mondta sóhajtozva, a forgácsok *rossz oldalán*, a fa erei között folyók kanyarogtak, címerállatok nyújtogatták a nyakukat, tűvel belekarcolva ott hajladoztak a velencei tribun-családok nevei: Contarini, Bragadino, Bembo, Candiano, Giustanini, Cornaro, mindegyik szokatlan, görög betűkkel. Mintha csak töprengtél volna, leányom, hogy itt Velencében milyen alakot ölts fel, nem nyugtatott meg téged a szegény Gilberto bácsi ölelése sem.

Mielőtt elzsibbadt volna a térde vagy a karja, felegyenesedett, hiszen nem engedhette meg, hogy egy szélhámosnő megfigyelje, ahogy segítségért kiáltozva a padlón fetreng. Végül is az a baj, leányom, hogy csak tervezgettél, beszéltél össze-vissza, de te sem hittél saját magadnak. Az ilyen nők a legnyugtalanabbak, a legveszélyesebbek, tette hozzá megrovón, ezért végezted így, ezért vesztél el kard által. Elhallgatott, mert eszébe jutottak a polgárháborúban és még utána is lépten-nyomon felbukkanó csalók: Aba Sámuel csodaszerűen megmenekült kisfia (három), Orseolo Péter és Zsófia fia, Vata leszármazottai, balkezükön egy-egy táltosujjal, és mind közül a legveszedelmesebb, Ottó királyfi, István király elsőszülött fia, aki Aba Sámuel idején támadt az országra. Mert olyan sok szó esett a Feltámadásról a templomokban, gondolta Sebe, és mert erős maradt a hit a vér varázserejében, bárhol mozgolódás támadt, felbukkantak az ál-Abák, az ál-Vaták, az ál-Orseolók, Ajtony vagy Gyula titokzatosan életben maradt unokái. Milyen könnyű egy csecsemőt egy másikkal kicserélni, kendőbe csomagolni és kicsempészni, töprengett. Mind szélhámos, mind arcátlan csaló, dörögte András király, mikor uralkodása minden hónapjában megjelent egy-egy Titokzatos Leszármazott, mögöttük táltosok, öreg nemzetségfők és a Sarjakat évtizedek múltán is zokogva felismerő, Tiszteletreméltó Édesanyák.

Az összes szélhámos, mondta a Kijevből hazatért Vazulfi, a Magyarországról csodálatos módon kimenekített András herceg; ő is, mint Gellért, gyűlölte az ilyen Álmessiásokat, akik a nép között – mert biztos, ami biztos – csodákat tettek, beszéltek a madarakkal, sziklákat emelgettek, a pusztákban vizet fakasztottak vagy a tenyerükkel oltották el a lángokat. Sebe bólogatott, és persze mindig hozzájárult az ilyen Álkirályfiak ellen indított hajtóvadászathoz, de jól tudta, félig-meddig az ilyen Álkirályfiak is hisznek magukban. Ám mindig csak félig-meddig. Most, hogy a kezében tartotta az Aranyhímzőnő rajzait, a görögbetűs német és velencei családneveket, rájött, hogy a Magyar Származás a nő álmaiban nem játszott különösebben fontos szerepet, talán szívesebben hitte magát a bizánci vagy a német császár titokzatosan életben maradt unokájának, és persze a Morosinik óvatos, de mindennél erősebb becsvágya csak fokozta ezeket a gyerekkor óta dédelgetett álmokat. Sebe elmondott a holtakért egy miatyánkot, és közben arra gondolt, épp az a csoda, a legnagyobb csoda, hogy egyetlen gyerek homlokát se bélyegezheti meg egy földi édesapa, hiszen nincsenek biztos jelek, amiből fel lehet ismerni itt a földön az Igazi Leszármazottakat. Tehetséges Aranyhímzőként boldogabb lehettél volna, mint Elveszett Hercegnőként, súgta korholóan a szoba mélyébe húzódott árnyéknak. Pedig tudta, most nem mond igazat, Gilberto bácsi csak azért hozta magával a soványka, türelmetlen lányt Görögországból, mert elhitte a mesét a Titokzatos Származásról.

A címereket, virágokat, madarakat, árnyékokat a szobában hagyva már indult volna, ám belévillant, lehetett valami ésszerű kapcsolat a nő halála és Giovanni Morosini kinevezése, a Család várva-várt emelkedése között. Vajon nem akkor vehették kézbe a Morosinik a zárai kinevezést, mikor eltűnt a veszedelmes származásával, az őseivel kérkedő Aranyhímzőnő? Hiszen Hroswitha változatos felmenői közt ott voltak a Köztársaság ellenségei, az Orseolók is! És mihelyt a Bajkeverőnővel végzett egy Titokzatos Kalapácsütés, a Legmegbízhatóbb Morosini máris átveheti Zárában a hivatalát. Sebe az ablakhoz lépett, és szórakozottan figyelte, hogyan vernek a velenceiek cölöpöket az iszapos tengervízbe. Nem tisztogatják le a fenyőfákról a gallyakat. Az élőnek látszó fák a mély felé fordulva ágaikkal az iszapba kapaszkodnak, s így, egymásba fogózva erősítik a cölöpökre épült házakat.