Fittler Áron összes bejegyzése

Az egyetemet a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán, magyar-japán szakon végeztem, a PhD-képzést az Ószaka Egyetemen, Japánban. Jelenleg is Ószakában és környékén tevékenykedem, klasszikus japán irodalmat oktatok és kutatok. Műfordítással egyetemi éveim óta foglalkozom. Eleinte modern japán novellákkal próbálkoztam, azonban évek óta szinte kizárólag a számomra legkedvesebb időszak, a VIII–XIII. század japán irodalmának alkotásait igyekszem megismertetni a magyar olvasókkal. Eddig a Napút és az Új Forrás lapjain jelentek meg klasszikus japán versfordításaim, 2018-ban pedig napvilágot látott első könyvméretű fordításom, a XI. századi Szugavara no Takaszue lánya önéletírása, a Szarasina napló.

Tankák Muraszaki Sikibu naplójából I.

 

Közeledett őfelsége látogatásának napja[1], így hát az Uraság[2] rendbeszedette és ragyogó pompába öltöztette házát. Igazán gyöngyörű tő krizantémokat gyűjtöttek és hoztak elébe. Vegyesen ültettek különböző színárnyalatúra halványult[3] virágokat, teljes pompájukban tündöklő sárgákat, és ahogy elnéztem őket a felszakadozó reggeli ködben, valóban olyannak tűntek, mint amik megszabadítanak az öregségtől.[4] És mégis… Mi lelt most engem? Ha ez a mostani sorsom nagy nyugtalanságommal[5] legalább egy kicsit is olyan lenne, mint másoké, derűsen viselkednék, és fiatalosabb lendülettel tölteném napjaimat ebben a mulandó világban. Annyira fáj, hogy bármilyen örvendetes, esetleg elbűvölő dolgot látok vagy hallok is, mindig felülkerekedik bennem gyakran eszembe jutó vágyam[6], eluralkodik rajtam a búskomorság és önkéntelenül szomorú leszek. De miért is rágódom ezen ennyit? Felejtsük el az egészet! Hiszen hiába is gondolkodom rajta, semmi értelme. Ráadásul bűneim is csak gyarapodnak[7] ezáltal – gondoltam, amikor pedig megvirradt, kifelé merengtem, és láttam, ahogy a vízimadarak játszadoznak a tavon, mintha semmi gondjuk nem lenne.

 

Vízimadarak
víz színén ringatóznak:
mások tán, mint én?
Hisz én is úgy lebegek[8],
búval töltöm napjaim.

 

Bár úgy tűnt, gondtalanul játszadoznak, bizonyára nekik is szenvedés az életük – ötlött eszembe a hasonlóság.

[Kankó ötödik éve (1008) tizedik hónap][9]

[1] Icsidzsó császár látogatása a régens, Fudzsivara no Micsinaga rezidenciájára, a Cucsimikado-palotába. Felesége, Sósi császárné (Micsinaga lánya) ugyanis nemrég szülte meg Acuhira herceget, a későbbi Goicsidzsó császárt, és ekkor a Cucsimikado-palotában tartózkodtak.

[2] Fudzsivara no Micsinaga.

[3] A fehér krizantémokat különösen szépnek tartották, amikor viráguk a zúzmarától halványlilára színeződik.

[4] Egy régi kínai monda szerint a krizantém a remeték kedvenc virága, és ha valaki a virágjukban összegyűlt harmatot megissza, elfelejti az öregséget. A krizantémot ezért Japánban is a meg nem öregedés és a hosszú élet virágának tekintik.

[5] 1001-ben meghalt Muraszaki férje, Fudzsivara no Nobutaka, és az udvari élethez, Sósi udvarának fényűző pompájához sem tudott igazán hozzászokni, ezért az udvari szolgálatának évei többnyire nyugtalanul, szomorúsággal teltek. Más értelmezések szerint az alább szereplő, szerzetesnőként a világi élettől való visszavonulás iránti vágyára utal az írónő.

[6] Buddhista szerzetesnőként a világi élettől való visszavonulás iránti vágyára utal.

[7] Az evilági dolgok miatti bánat a buddhizmus felfogása szerint bűnnek számított, és csökkentette a buddhista Paradicsomba jutás esélyét.

[8] A lebegés a nyugtalanság, lelki bizonytalanság metaforája a klasszikus japán költészetben. Ehhez hozzájárul a ’lebeg’ jelentésű ige és a ’szomorú’, ’búskomor’ jelentésű melléknév egyik alakjának („uki”) azonosalakúsága is.

[9] A korabeli Japánban a holdnaptár szerint számolták a hónapokat. A holdnaptár szerinti hónapmegnevezés a Gergely-naptárhoz képest nagyjából egy hónappal korábbi időpontot jelöl (az itt szereplő tizedik hónap tehát nagyjából novembernek felel meg).

 

A bélyegkép a fordító felvétele

Isze költeményei (Középkori japán tankák)

A harminchat költőóriás 10. 

Isze 1.

 

 

  1. Zöld fűzfavessző:
    tavaszi esőcseppek
    csillognak rajta.
    Mintha fonalra fűzött
    gyöngyökben gyönyörködnék.

 

  1. Ezer évig él –
    mondják a fenyőfáról,
    ám megszámolni
    annak kell, ki ültette,
    s fejlődését vigyázza.[1]

 

  1. Hullik? Nem hullik?
    Úgy megkérdezném tőlük:
    messzi faluban,
    kik virágokat néztek,
    s hazafelé tartanak![2]

 

Fittler Áron fordításai

 

Isze (Ise)

A IX. század egyik legjelentősebb költőnője, udvarhölgynevét apja, Fudzsivara no Cugukage kormányzóságának helye, Isze tartomány (a mai Mie megye) után kapta. Uda császár felesége, Fudzsivara no Onsi (872–907) udvarában szolgál, később egy ideig Uda császár szeretője. Több költői versenyen is szerepelt, továbbá híresek a császári család lakosztályainak paravánjait díszítő paravándalai (bjóbuuta) is.

 

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A fenyőfa – lévén örökzöld és hosszú életű – a hosszú élet egyik szimbóluma, így gyakran szerepel születésnapi gratulációként költött versekben, ahogyan Isze jelen verse is ilyen alkalomra készült.

[2] A cseresznyevirágzás kezdettől fogva a tavasz legfontosabb eseménye Japánban. A fővárostól távolabbi (de legalábbis azon kívüli) helyeken, különösen a hegyekben a cseresznyevirágok általában később nyílnak fővárosi társaiknál, így a fővárosiak ezek virágzását is figyelemmel kísérték, és elmentek megcsodálni őket. Isze ezen tankája egy festett paravánhoz készült, amelyen a tavaszi hegyekben kiránduló emberek képe látható.

A harminchat költőóriás 9.

 

Micune 3.

 

  1. Gyönyörködjünk hát
    mielőtt még átkelünk!
    Színes levelek,
    mint eső ha hullnak is,
    patak vize nem árad.
  1. Szerelmem útja
    merre tart, nem tudhatom.
    Révbe sem ér tán.
    Találkozásunk napja
    lebeg csak szemem előtt.
  1. Aki egykoron
    szedte s ültette[1] – nahát –
    lám, hogy megvénült!
    És milyen szálmagasra
    nőtt közben e fenyőfa!

Fittler Áron fordításai

Ósikócsi no Micune (Ōshikōchi no Mitsune)

IX–X. század

Korának egyik legjelentősebb költője, Ki no Curajukival együtt az első császári rendeletre összegyűjtött versantológiának, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin Vakasú, Kokin Wakashū) szerkesztője. Verseinek kifejezésvilága – ugyancsak Curajukiéval együtt – meghatározta az antológia jellegzetes stílusát. Több korabeli költői versenyen (utaavasze) is szerepelt, több alkalommal kérték fel híres helyeket megéneklő tankák és festett paravánok képeit tankába foglaló paravándalok (bjóbuuta) komponálására.

 

(borítókép: a fordító felvétele)

[1] A Heian-kori arisztokrácia egyik újévi szokása volt, hogy az újév első patkány napján egy hosszú gyökerű fiatal fenyőfát visznek haza a hosszú élet reményében. Ezt otthon elültetik, tehát valószínű, hogy jelen versben is egy újévkor ültetett fenyőfáról lehet szó.

Ósikócsi no Micune költeményei

A harminchat költőóriás 8. 

Micune 2.

 

  1. Kik most lakomban
    virágokat csodálván
    meglátogatnak,
    oh, de hiányoznak majd,
    szirmok ha lehullanak![1]

 

  1. Egy napig tart csak! –
    Még ha nem is gondolnánk
    ezt a tavaszról,
    könnyedén kelünk-e fel
    virágok árnya alól?

 

  1. Oh, kakukkmadár!
    Késő éji éneked
    nem is hallhatja,
    csak ki álmatlan virraszt,
    s várja, hogy keljen a hold!

Fordította: Fittler Áron

 

Ósikócsi no Micune (Ōshikōchi no Mitsune)

IX–X. század

Korának egyik legjelentősebb költője, Ki no Curajukival együtt az első császári rendeletre összegyűjtött versantológiának, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin Vakasú, Kokin Wakashū) szerkesztője. Verseinek kifejezésvilága – ugyancsak Curajukiéval együtt – meghatározta az antológia jellegzetes stílusát. Több korabeli költői versenyen (utaavasze) is szerepelt, több alkalommal kérték fel híres helyeket megéneklő tankák és festett paravánok képeit tankába foglaló paravándalok (bjóbuuta) komponálására.

 

[1] A virágok alatt jelen versben (és a 25. számú költeményben is) a japán tavasz legjelentősebb virágát, a cseresznyevirágot kell érteni, amely egyben a mulandóság egyik jelképe is a japán motívumrendszerben. A 24. számú versben a cseresznyevirágzás ünnepszerű hangulata közben gondol a költő a virágok lehullása utáni magányra.

Fotó: Fittler Áron

Ósikócsi no Micune tankái

A harminchat költőóriás 7.

 

Micune 1.

 

21. Ébred a tavasz –
amint ezt meghallottam,

Kaszuga-hegyén
lám, a hófoltok nyomban
virágoknak tetszettek!
1

22. Illata után
ki ne találna rá a

szilvavirágra?
Hiába hát, oh, pára,
ne takard el előlem!

23. Bércek tetején
mintha felhők közt nyílna:
cseresznyevirág.
Szívem feljár minden nap
gyűjteni, míg betelik.
2

 

Fordította: Fittler Áron

 

 

Ósikócsi no Micune (Ōshikōchi no Mitsune)

IX–X. század

Korának egyik legjelentősebb költője, Ki no Curajukival együtt az első császári rendeletre összegyűjtött versantológiának, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin Vakasú, Kokin Wakashū) szerkesztője. Verseinek kifejezésvilága – ugyancsak Curajukiéval együtt – meghatározta az antológia jellegzetes stílusát. Több korabeli költői versenyen (utaavasze) is szerepelt, több alkalommal kérték fel híres helyeket megéneklő tankák és festett paravánok képeit tankába foglaló paravándalok (bjóbuuta) komponálására.

1 A klasszikus japán irodalom korában az emberek számon tartották az évszakok holdnaptár szerinti eljövetelének időpontját, amely gyakran pontos dátumhoz kapcsolódik. Ezért szerepel a versben a tavasz beköszöntének (“ébredésének”) napja (rissun) mint a tavasz megérkezését jelző tényező (noha az időjárás sokszor nem ezt tükrözte). A Kaszuga-hegy a mai Nara megyében található, és a tavasz kezdetének asszociációja kapcsolódik hozzá. Virágok alatt pedig itt minden bizonnyal a tavasz kezdetén nyíló szilvavirágot kell érteni, amely ha nincs rá külön utalás, a fehér virágú szilvát jelenti, ezt pedig gyakran hasonlítják hóhoz a korabeli költészetben.

ILLUSZTRÁCIÓ:  Fittler Áron felvétele

Híres japán tankák a X. századból

Régi és új dalok gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötete, 878.)

 

Téma nélkül.                                                                          Ismeretlen szerző

 

Szívem bújára
vigasztalásom nincsen,
szarasinai
Nénjét Otthagyó-hegyen
fénylő holdat ha nézem.[1]

 

 

Régi és új dalok hat kötete (Ötödik kötet, 3360.)

 

Öv.                                                                                             Tomonori

 

Keleti útnak
végét körülöleli:
Hitacsi övnek[2]
csatja bár hozzád fűzne,
akár csak egy percre is!

Fordította: Fittler Áron

0

Ki no Tomonori

IX–X. század

A Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin Wakashū) egyik szerkesztője. Tankái több költői versenyen (utaavasze) is szerepeltek, valamint feltehetően Koretaka herceg (844–897) és trónrra lépése előtt Uda császár (867–931) udvarában is megfordult.

[1] A vershez egy legenda kapcsolódik, amely többek között a Jamatói történetek (Jamato monogatari, Yamato monogatari) című, X. században keletkezett verses regény 156. fejezetében is szerepel. Eszerint egy férfi – akit anyja helyett nagynénje nevelt – miután megnősült, nehéz megélhetésük miatt felesége javaslatára kitette a hegyre idős nagynénjét, ám furdalta a lelkiismeret, és bánatában ezt a verset költötte. A hold szépségéről híres hegyet onnantól kezdve Obaszute- (Nénjét Otthagyó) hegynek nevezik. A Japán középső részén található Sinano tartomány (ma Nagano megye) Szarasina nevű járásában található.

[2] Hitacsi tartomány a mai Tokiótól északra található Ibaraki megye nagy része, az akkori fővárosból (a mai Kiotó) kelet felé vezető országút végpontjaként tartották számon. A Hitacsi-övet a Hitacsi tartományban lévő sintoista Kasima szentély ünnepén volt szokás felajánlani: a szerelmespárok ráírták egymás nevét egy övre, majd felajánlották az isteneknek, a szentély papja pedig összekapcsolta őket, jelképesen összekötve a szerelmesek életét.