A harminchat költőóriás 10. 

Isze 1.

31. Zöld fűzfavessző:
    tavaszi esőcseppek
    csillognak rajta.
    Mintha fonalra fűzött
    gyöngyökben gyönyörködnék.

32. Ezer évig él –
    mondják a fenyőfáról,
    ám megszámolni
    annak kell, ki ültette,
    s fejlődését vigyázza.[1]

34. Hullik? Nem hullik?
    Úgy megkérdezném tőlük:
    messzi faluban,
    kik virágokat néztek,
    s hazafelé tartanak![2]

Fittler Áron fordításai

Isze (Ise)

A IX. század egyik legjelentősebb költőnője, udvarhölgynevét apja, Fudzsivara no Cugukage kormányzóságának helye, Isze tartomány (a mai Mie megye) után kapta. Uda császár felesége, Fudzsivara no Onsi (872–907) udvarában szolgál, később egy ideig Uda császár szeretője. Több költői versenyen is szerepelt, továbbá híresek a császári család lakosztályainak paravánjait díszítő paravándalai (bjóbuuta) is.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A fenyőfa – lévén örökzöld és hosszú életű – a hosszú élet egyik szimbóluma, így gyakran szerepel születésnapi gratulációként költött versekben, ahogyan Isze jelen verse is ilyen alkalomra készült.

[2] A cseresznyevirágzás kezdettől fogva a tavasz legfontosabb eseménye Japánban. A fővárostól távolabbi (de legalábbis azon kívüli) helyeken, különösen a hegyekben a cseresznyevirágok általában később nyílnak fővárosi társaiknál, így a fővárosiak ezek virágzását is figyelemmel kísérték, és elmentek megcsodálni őket. Isze ezen tankája egy festett paravánhoz készült, amelyen a tavaszi hegyekben kiránduló emberek képe látható.

Micune 3.

27. Gyönyörködjünk hát
    mielőtt még átkelünk!
    Színes levelek,
    mint eső ha hullnak is,
    patak vize nem árad.

29. Szerelmem útja
    merre tart, nem tudhatom.
    Révbe sem ér tán.
    Találkozásunk napja
    lebeg csak szemem előtt.

30. Aki egykoron
    szedte s ültette[1] – nahát –
    lám, hogy megvénült!
    És milyen szálmagasra
    nőtt közben e fenyőfa!

Fittler Áron fordításai

Ósikócsi no Micune (Ōshikōchi no Mitsune)

IX–X. század

Korának egyik legjelentősebb költője, Ki no Curajukival együtt az első császári rendeletre összegyűjtött versantológiának, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin Vakasú, Kokin Wakashū) szerkesztője. Verseinek kifejezésvilága – ugyancsak Curajukiéval együtt – meghatározta az antológia jellegzetes stílusát. Több korabeli költői versenyen (utaavasze) is szerepelt, több alkalommal kérték fel híres helyeket megéneklő tankák és festett paravánok képeit tankába foglaló paravándalok (bjóbuuta) komponálására.

(borítókép: a fordító felvétele)

[1] A Heian-kori arisztokrácia egyik újévi szokása volt, hogy az újév első patkány napján egy hosszú gyökerű fiatal fenyőfát visznek haza a hosszú élet reményében. Ezt otthon elültetik, tehát valószínű, hogy jelen versben is egy újévkor ültetett fenyőfáról lehet szó.

A harminchat költőóriás 8. 

Micune 2.

24. Kik most lakomban
    virágokat csodálván
    meglátogatnak,
    oh, de hiányoznak majd,
    szirmok ha lehullanak![1]

25. Egy napig tart csak! –
    Még ha nem is gondolnánk
    ezt a tavaszról,
    könnyedén kelünk-e fel
    virágok árnya alól?

26. Oh, kakukkmadár!
    Késő éji éneked
    nem is hallhatja,
    csak ki álmatlan virraszt,
    s várja, hogy keljen a hold!

Fordította: Fittler Áron

Ósikócsi no Micune (Ōshikōchi no Mitsune)

IX–X. század

Korának egyik legjelentősebb költője, Ki no Curajukival együtt az első császári rendeletre összegyűjtött versantológiának, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin Vakasú, Kokin Wakashū) szerkesztője. Verseinek kifejezésvilága – ugyancsak Curajukiéval együtt – meghatározta az antológia jellegzetes stílusát. Több korabeli költői versenyen (utaavasze) is szerepelt, több alkalommal kérték fel híres helyeket megéneklő tankák és festett paravánok képeit tankába foglaló paravándalok (bjóbuuta) komponálására.

[1] A virágok alatt jelen versben (és a 25. számú költeményben is) a japán tavasz legjelentősebb virágát, a cseresznyevirágot kell érteni, amely egyben a mulandóság egyik jelképe is a japán motívumrendszerben. A 24. számú versben a cseresznyevirágzás ünnepszerű hangulata közben gondol a költő a virágok lehullása utáni magányra.

Fotó: Fittler Áron

A harminchat költőóriás 7.

Micune 1.

21. Ébred a tavasz –
amint ezt meghallottam,
Kaszuga-hegyén
lám, a hófoltok nyomban
virágoknak tetszettek!1

22. Illata után
ki ne találna rá a
szilvavirágra?
Hiába hát, oh, pára,
ne takard el előlem!

23. Bércek tetején
mintha felhők közt nyílna:
cseresznyevirág.
Szívem feljár minden nap
gyűjteni, míg betelik.2

Fordította: Fittler Áron

Ósikócsi no Micune (Ōshikōchi no Mitsune)

IX–X. század

Korának egyik legjelentősebb költője, Ki no Curajukival együtt az első császári rendeletre összegyűjtött versantológiának, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin Vakasú, Kokin Wakashū) szerkesztője. Verseinek kifejezésvilága – ugyancsak Curajukiéval együtt – meghatározta az antológia jellegzetes stílusát. Több korabeli költői versenyen (utaavasze) is szerepelt, több alkalommal kérték fel híres helyeket megéneklő tankák és festett paravánok képeit tankába foglaló paravándalok (bjóbuuta) komponálására.

1 A klasszikus japán irodalom korában az emberek számon tartották az évszakok holdnaptár szerinti eljövetelének időpontját, amely gyakran pontos dátumhoz kapcsolódik. Ezért szerepel a versben a tavasz beköszöntének (“ébredésének”) napja (rissun) mint a tavasz megérkezését jelző tényező (noha az időjárás sokszor nem ezt tükrözte). A Kaszuga-hegy a mai Nara megyében található, és a tavasz kezdetének asszociációja kapcsolódik hozzá. Virágok alatt pedig itt minden bizonnyal a tavasz kezdetén nyíló szilvavirágot kell érteni, amely ha nincs rá külön utalás, a fehér virágú szilvát jelenti, ezt pedig gyakran hasonlítják hóhoz a korabeli költészetben.

ILLUSZTRÁCIÓ:  Fittler Áron felvétele

Régi és új dalok gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötete, 878.)

Téma nélkül.                                                                          Ismeretlen szerző

Szívem bújára
vigasztalásom nincsen,
szarasinai
Nénjét Otthagyó-hegyen
fénylő holdat ha nézem.[1]

Régi és új dalok hat kötete (Ötödik kötet, 3360.)

Öv.                                                                                             Tomonori

Keleti útnak
végét körülöleli:
Hitacsi övnek[2]
csatja bár hozzád fűzne,
akár csak egy percre is!

Fordította: Fittler Áron

Ki no Tomonori

IX–X. század

A Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin Wakashū) egyik szerkesztője. Tankái több költői versenyen (utaavasze) is szerepeltek, valamint feltehetően Koretaka herceg (844–897) és trónrra lépése előtt Uda császár (867–931) udvarában is megfordult.

[1] A vershez egy legenda kapcsolódik, amely többek között a Jamatói történetek (Jamato monogatari, Yamato monogatari) című, X. században keletkezett verses regény 156. fejezetében is szerepel. Eszerint egy férfi – akit anyja helyett nagynénje nevelt – miután megnősült, nehéz megélhetésük miatt felesége javaslatára kitette a hegyre idős nagynénjét, ám furdalta a lelkiismeret, és bánatában ezt a verset költötte. A hold szépségéről híres hegyet onnantól kezdve Obaszute- (Nénjét Otthagyó) hegynek nevezik. A Japán középső részén található Sinano tartomány (ma Nagano megye) Szarasina nevű járásában található.

[2] Hitacsi tartomány a mai Tokiótól északra található Ibaraki megye nagy része, az akkori fővárosból (a mai Kiotó) kelet felé vezető országút végpontjaként tartották számon. A Hitacsi-övet a Hitacsi tartományban lévő sintoista Kasima szentély ünnepén volt szokás felajánlani: a szerelmespárok ráírták egymás nevét egy övre, majd felajánlották az isteneknek, a szentély papja pedig összekapcsolta őket, jelképesen összekötve a szerelmesek életét.

A harminchat költőóriás 6. 

Curajuki 3.

18. Nyughatatlanul
    kedvesemhez indultam.
    Téli éjjelen
    hideg széltől sivító
    liléktől zeng a folyó.

19. Nincs már Nagyságod[1],
    füstje végleg kialudt:
    Sópárló-öböl[2],
    oh, bús, magányos vizén
    úszik át tekintetem!

20. Találkozások
    hágójánál[3] Tiszta víz[4],
    hold fénye csillan,
    most vezetik tán oda
    Telihold mező lovát?[5]

Fittler Áron fordítása

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű irodalmi naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

[1] Ezt a verset Curajuki akkor írta, amikor Minamoto no Tóru (aki a Gendzsi regényének főhőse, Gendzsi herceg alakjának egyik modelljeként is ismert) halála után annak rezidenciájára, a Kavara Palotába (Kavara no In) látogatott. A Nagyságod tehát Minamoto no Tórut jelöli.

[2] A Japán északkeleti részén, a mai Mijagi megyében található Macusima-öböl Siogama-öböl nevű része. Neve sólepárló kemencét jelent. A kertek megszállottja, Minamoto no Tóru a Kavara Palota kertjében készíttette el az öböl kicsinyített mását tengervízzel, és még sólepárló kemencét is építtetett a partjára. Ennek Minamoto no Tóru halálával kialudt füstjére utal Curajuki.

[3] A mai Kiotó és Ócu között található (a Heian-korban Kiotót, az akkori fővárost és a keleti országrészt összekötő) Ószaka-hágó (Ószaka no szeki). Jelentése találkozás(ok) dombja.

[4] Az Ószaka-hágónál lévő Szeki no Simizu szentély (neve szó szerint hágói tiszta vizet jelent). Ld. a bélyegképen.

[5] A különböző tartományok által a császári palota használtára felajánlott lovakat az udvari lovász az Ószaka-hágónál vette át. Ez a szertartás a komamukae (lovak fogadása), amelyet a holdnaptár szerinti nyolcadik hónap közepén tartottak, azaz telihold idején. Erre utal a vers harmadik sorában a hold fénye, valamint az utolsó sorban a Telihold mező is. Ez utóbbi az eredeti szövegben mocsidzukiként (telihold, holdtölte) szerepel, amely egyben helynév is: a mai Nagano megyében (akkoriban Sinano tartomány) található, itt volt az egyik állami legelő. Curajuki verse egy a Szeki no Simizu szentélyben tartott komamukae szertartást ábrázoló paravánképhez készült.