Amikor jól

 

∞ Neev: Fast Patterns (Katherine, 2023)[1]

égről égre, de földről földre. földtől, végig a dombon, fel, le, fel, húzva eget, sást, kavicsot. hogy kerüljek máshová, ha nem lábon? szakadék, küszöb, csak semmi, ami látható.

a legrövidebb út, de a leghosszabb. ki vagy, vagy ki vagyok, mert jött velem, amíg mentem, álltam, ültem, csak jött, és állt, és ült. három felhő és négy sötét Hold, lángok.

elindultam, maradással, zuhanással, és a földdel meg minden fekete homokkal és sárral, hogy megyek, akkor is, ha az egész felhős nehéz eget kell a hátamon, a földön, vonszolni erővel.

és jött, és jött, és sehol se állt meg, sehol se pihent. ki bokája, ki szakadéka, napersze, hát kié. belelépni a más szakadékába, bizonyára.

indulás előtt a kutyának szórok. aztán az ajtó a kilinccsel, előre, a kulccsal, visszafordulva. a lépcső, lépcsőfokok és a mire gondoltam közben.

kinek a földrengése, kinek a szerzetesszobája, csörögnek a tányérok a polcokon, naptányér is, mikor épp a Nap egén futottam a szelemmel, és akkor hullt, hullt a szürke eső.

láthatatlan szeretnék. hogy figyeljek magamra, ha látnak? akik így látnak, azt gondolják, mindig így vagyok? szerethető vagyok, ha rosszul?

végig a hegyen, fel, le, lépcsők vagy lejtő. bal oldalon a korlát, mikor jobbkorlátért kapaszkodom, hátrafelé menjek? ölelésbe, nevetésbe, a szavak ágbogai.

nem mertem megmondani, otthon estem el. induláskor, a kertben. maradjak, napersze, ki jön hozzám, ha nem megyek? a sehol semmi kezek, a seholkezem, amit nem nyújtok.

hogy megint, de ne mondjam, hogy nem, végülis bal, nem jobb, az más. az otthoni lépcső után, a sehol semmiben, igen, a gondolataimban esek el.

és így, na így, üljek csak egyedül a saramon, az egemen, napersze, ropogtassam a kenyerem, a hangyáim a morzsát. egy hét, két hét, hat, hét, ki írja a szavakat, ki féli.

ülve is tudok játszani, ahogy hoz-visz, rakosgat körülszaladva. mesét olvasni, ahogy a szemébe nézve, szememből a szemébe mesélek.

krém, hideg, bokaszorító, bal lábam párnákon, takaró. nem mozgatom a bokám, nem állok rá, inkább fél lábon ugrálok, ha vécére. a tűk, a tüskék szúrós szavai.

holnap földrengés volt, hallom, az egész világ beborult a tengerbe, az erdő, színes szoknyásan, ahogy járt és mesélte.

falépcsőn lemászva, elvinne, de van-e értelme? hát van-e, ha nincs is, legalább az a lombkorona, az a susogó szellő biztonsága, hogy akkor is van valaki, amikor nincs.

és nem, nem kapaszkodni a féligkezekbe, csak várni, napersze, hátha látja, de hát én akarok láthatatlan lenni, nem? a szakadékban, minden szakadékban, természetes élőhelyem.

egyedül, vagyis a tüzekkel és harapós kígyókkal. abba kapaszkodjak, amim van. végig a hegyen, fel, le, lépcsők vagy emelkedő, jobbkorlát. akadályosítás.

ropogtassam a száraz csiripiszlimet, a száraz kenyerem kiszáradt sarkát. és mit mondjak, hogy ígérjek, az út ereje nélkül? innen ígérjek, a sárga homokból?

beestem a szakadékba, kiestem a szakadékból. néztem, ahogy száll a szelem, nélkülem száll a kopár égbolton. sok, vagy nehéz, vagy csak más nyelven, szakadékszavak napsárga virágai.

seholból sehovába, tovább, semmi egek. nem haza megyek, mert nem otthon vagy. másik vonat, a táskák, én, a lábamnak is külön szék, cipő nélkül, legalább addig nem nyom.

akárhogy látnak mások, én láthatom magam máshogy.

☙⚘❧

virág nyílt a sebemen, szavamon. ablak nyílt, szellő járt, nyitogatta az ajtókat, ablakokat. fák sötét és világos fényei, árnyékai, ahogy susogva, ringva, amikor nyitottam a szemem.

ajtón jött be, volt ajtó bejönni. távoli erdők, ahogy a visszhang, hallom, hallak. és hallott. és látott. látszom, vettem le magamról a láthatatlanságszínt.

és a semmi láthatatlan erdők távoli odvas fáiból, amíg feküdtem, érkezett, akit nem láttam meg, de jött, és készített, és hozott.

a fekete, amit a bokámra tett, tőzegpakolás, amíg csak feküdtem és sírtam. kerek felhő úszott, kanyarodott a széllel, és megérkezett a napsugár, az ablakon nézett, hullt rám.

kit látok, amikor magamat. gyógyít a kő, a föld, meleg. aztán a gyümölcsös, fa alá, a kocsiból szedek, aztán a kocsiból kimászva, támaszkodva, cseresznye. van külön cseresznyeszomj.

a mesterséges tavaknál indiai eukaliptuszos krémet kapok, onnan a botért megyünk. és így, egestül, sarastul, sásszavak, tűzszavak. minden, ahogy terveztük, kivéve.

☙❧

2023. 07. 14. ‏‎17:55:19 – 2025. 04. 20. 7:02:53

 

[1] Amit hallok: ’What made you so scared to tell / Open up to the people that love you / And only care when you are well.’
A sor eredetileg: „What made you so scared to tell / Open up to the people that love you / And only care that you are well.”

(Illusztráció: Archanain: Enchanted Valley At Sunset 09ArtbyKittiGaraczi: Saturated Sunset)

 

Brian

 

 „Sok híresség nem azért híres, mert olyan kitűnő és eredeti lenne a munkájuk, hanem mert a tömegek azonosulni tudnak vele. És nem azért azonosulnak vele, mert valós, hanem épp azért, mert hamis – hisz legtöbbjük esetében az eszményeik, tetteik és az életük is hamis.”

                                                     – Charles Bukowski

 

Már megint ott virít a neve a címoldalon.

És most már nem csak a szakportálok boncolgatják a felfedezését, mint pár hónappal ezelőtt, nem, ez itt a rohamosan erjedő bulvárhergelés, a verbális élveboncolás első érlüktetése.

A tudomány és technika legújabb vívmányai csaknem mind jóhiszeműen, jótékony cél érdekében születnek, hogy könnyebbé, kontrolláltabbá tegyék az ember életét, de minden esetben akadnak olyan rétegek, akiknek éppen hogy megnehezíti azt, vagy pedig az előre nem látott következményeitől szenvednek. Végül apró szívszúrások elszabadult légiója pecsételi meg egy-egy felfedezés megítélését, legyen az bármennyire is hasznos az emberiség számára.

Ahogy elnézem, Brian élete épp most fordul fel fenekestül, át sem kell mennem hozzá a laborba, hogy lássam az arcán a pánikot, amit ezek a cikkek okoznak. Ismerem jól évek óta. Szolid, magának való figura, kerüli a feltűnést, valójában még a tudományos sikerekre sem vágyott sohasem igazán, csak egyszerűen hitt abban, amin dolgozott, mert úgy vélte, a nagy körforgásban ez az ő rendeltetése, ez az, amit maga után hagy az emberiség számára.

És végül összehozta.

Az ember egész életében arra vár, hogy megtörténjenek vele a dolgok, miközben már rég történnek. És ez alatt csaknem végig azt a néhány igazán emlékezetes pillanatot, boldogan eltöltött pár órát, napot, hetet, vagy kiemelkedően nagy örömöt  próbáljuk újra átélni, amit időnként éreztünk, amiről azt hittük, hogy az az  élet. Azt kergetjük folyton, időnk ama pár szeletnyi momentumát, melyet igazán értékeltünk, mígnem egyszerre észrevesszük, hogy megsárgultak a levelek, kásás lett a dinnye, és a rosszul megemésztett élet salakja ott tornyosul az emlékek mellett, amelyek életben tartanak.

Az agy mindent eltárol, minden érzést, képet, illatot, amit csak átélt. Elöl tárolja a nélkülözhetetlen információkat, míg a hátsó részlegbe menti a többit. Sokáig nem jöttünk rá, hogyan szelektál. Voltak köztünk olyanok, akik már évtizedek óta az intézetben dolgoztak bármiféle komolyabb erőlelépés nélkül, noha bár egyes területeken valóban elértünk némi haladást. A professzor azonban bármi nemű kudarc ellenére folyvást bizakodó maradt, és bőséges szellemi táplálékkal látta el az alkalmazottakat, szinte éjjel-nappal. Az agy feltérképezésére szánta az egész életét megalkuvás nélkül, minden területen szerepet vállalva, mindig rendelkezésre állva. Elszántsága révén nem tehettünk mást, mint egyre eltökéltebben haladtunk a részlegünk számára kitűzött célok felé.

Forrásaink azonban jó ideje apadtak, az ország gazdasága az évtizedes rablás miatt romokban hevert, nemhogy a nagyurak holmi tudományos intézeteknek szánták volna a maguknak még át nem játszott pénzeket. Nevetséges lett volna azt gondolnunk, hogy az oktatás szándékos és szisztematikus lerombolása mellett majd pont mi számíthatunk valamire. Néhány elvetemült, a rendszeren még kívül álló milliomos adományaiból tengődtünk, olyan hibbant vállalkozók jóindulatára bízva, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit is csinálunk. Pénzüket a jövőbe való befektetésnek tekintették, majdani üzleteket reméltek belőle, az ideológia mit sem jelenthetett.

És aztán annyi fáradhatatlan munkaóra, reménytelennek tűnő próbálkozás után év elején megtörtént az áttörés.

Jól emlékszem, hogy a szokásos havi futóversenyt rendeztük az udvaron azon a meglehetősen hűvös januári reggelen. A hőmérő higanyszála bőven mínuszban járt, de mi a barátságtalan körülmények ellenére sem voltunk hajlandóak engedni furcsa szokásunkból, és ugyancsak megtartottuk beteges szeánszunkat a központi épület irányába futó salaksávon. Az elmúlt időszakban arra jöttünk rá, hogy a hét szakterület külön-külön nehezen halad előre munkájában, míg, ha mindannyian egy részterületre fókuszálunk, akkor jobb eredményeket érünk el – ezért aztán minden hónap elején a hét részlegvezető futóversenyt rendezett az udvaron, azzal a céllal, hogy az adott hónapban melyikük ötletét boncolgassuk tovább, fejtsük ki. Saját pályájukon nem versenyezhettek egymással, így valami semleges kellett, amelyet kevésbé tudományos légkör övez.

Mondjuk egy futóverseny.

De azért, hogy ne hazudtoljuk meg önmagunkat, vittünk bele egy kis tudományt is. Mint minden évben, Clark most is hozta a kis készletét, és a résztvevők combjába beinjektálta a lidokaint. Pár perc múlva kezdődhetett is a futam. A cirka harminc méteres táv lefutása a combokban csak látszólag mulatságos dolog, de hát éppen ez lett volna a dolog spirituális háttere, avagy legyőzve a hátráltató tényezőket célbadobó-ábrázattal vetemedni neki az előttünk álló akadályoknak.

Nem tudom, hogy a fiatalabb kollégák Szilveszter utáni, év eleji bágyadtsága vagy Brian jó formája okozta-e, de ő nyerte a versenyt. Kifulladva állt a salakon, a csupán hét centi előnyével, de ez a hét centi nemsokára széles utat vájt részlegének és egyben az egész intézmény munkájának robbanásszerű fel-pezsdüléséhez. Azt mondta rájött valamire, csak még ki kell dolgozni a módszert, tesztelni kell. Senki nem sejtette, hogy nagyjából egy héten belül képesek leszünk leszedni az agy hátsó memóriájából bármit, amit oda raktározott.

Képek, illatok, érzések.

Állok az emeleti irodám ablakánál, nézek le az udvarra, nézem a salakot, ahol mindez kezdődött.

Képek, illatok, érzések.

Máris megalakultak az első cégek, akik az eljárás legelső és legnagyobb élvezői lesznek, és bizony az ügyvédek meg a jogászok is megnyalhatják minden ujjukat, nem fognak unatkozni. Fél év sem telt el, és a média is keményen rábuzgott. Ott virít a monitorom kellős közepén Brian hülye feje, meg, hogy mit művelt a társadalmunkkal. Hogy ez majdnem olyan nagy szám, mint az internet meg a mesterséges intelligencia.

Hamarosan franchise vállalatok fogják árulni az eljárást, amellyel felidézheted a múltad, letöltheted magadból bármelyik emlékedet és egy apró fejmodul segítségével még illatokat és tűszúrásnyi érzelmi ingereket is kapsz a csomaghoz, amelyben beállíthatod, hogy mit akarsz visszanézni – visszaérezni. Újraélheted, hogyan buktál meg kémiából az érettségin, hogyan szexeltél azzal a csajjal a koleszbulin, az első csók, az első szerelem, hogy mit adott az első füves cigi, a sikereid, a fesztiválok, a gyereked születése, vagy amikor a feleséged a harmincadik születésnapodra behívta közös barátnőjét, hogy töltsétek együtt az éjszakát. Fél évet sem adok, és kreditmilliók fognak gazdát cserélni, mert az effajta kínálatra nem csak a gazdagok fognak áldozni – emlékek, melyek életben tartanak a rosszul megemésztett élet salakjában –  látom már a holo-reklámokat is, meg hogy az állam egy idő után nyilvánvalóan bekebelezi majd ezt is, ahogy elkezd nőni, amikor rájönnek, hogy ez mekkora üzlet: Nemzeti Emlékgyár alakul, vagy valami még sajátságosabb – talán ezért is rohangál máris ennyi újságíró meg riporter a bejárati kapuknál nap, mint nap.

Köszönjük hát meg Briannak a hírnevet és az érdeklődést! Szerencsétlen. Utál nyilatkozni, most meg jönnek és faggatják, hogy mi lesz a szabadalommal, a hanyatló nyugatnak vagy a despota keletnek adná el inkább, hogy érez-e az erkölcsi felelősséghez, az miatt, hogy a módszere meg fogja változtatni az emberi kapcsolatokat, viselkedésmintákat?

Mégis csak le kellene ugranom hozzá.

Egy kis bátorítás ráférne, és jó lenne megbizonyosodni arról, hogy fel van-e készülve a rá váró viszontagságokra, a hírnévre, a meghívásokra, az épület előtt reggelente őt váró ellenzőkre, aktivistákra, vagy az erkölcsi károkra való hivatkozással pereskedő háborgókra, szektásokra, Vikingnek öltözött őrültekre.

Kimegyek hát a folyosóra, majd az első emeleti Büfében megállok, hogy vegyek két karamellás forró csokit (Brian kedvence), és közben nézem, ahogy Marty az új HR-es csajjal flörtöl az egyik körasztalnál. Mire megkapom a papírpohárban gőzölgő italokat, már egymással cserélik emléklemezeiket, amelyre életük bizonyos szakaszaiból vágtak ki jeleneteket. Egyenlőre még korlátozottak a felhasználás lehetőségei, de biztos vagyok benne, hogy év végére a reklámok fele erről fog szólni. (A másik fele marad a gyógyszerreklám) De még koránt sem ismerjük felfedezésünk hatásainak határait.

Ha az ember fogadalmat tesz önmagával szemben, akkor a sors valahogy mindig kétszer annyi akadályt gördít elé. Ez idegrendszeri kérdés. Az meg olyan, mint a hűtővíz egy gép működésénél. Az emberi idegrendszer egyfajta víz a szerkezetben, amit hűteni kell. Ha az autóban lévő hűtővíz felforr, akkor a jármű nem működik rendesen. Az ember idegrendszerét is hűteni kell, avagy szelepeket alkalmazni, amelyek időnként kiengedik a feszültséget. Brian általában mikrodózisban adagolt pszichoaktív gombaporlattal lazította elméjét ilyen esetekben, szelíden magyarázva, hogy hiszen hát mindenki eltapos, kihasznál, elviszi az idődet, s ha ezeket a téged elfogyasztó, lelkedet felzabáló, negatív ingereket nem kompenzálod valami olyannal, ami neked jó – ha nem alkalmazod legalább mikrodózisokban a számodra hasznos a pozitív ingereket: akkor megőrülsz.

Most is ott figyel valami üvegcse az íróasztalán, amikor belépek: tele van kapszulákra adagolt örleménnyel, gondolom valami Ecuadori vagy Perui kivonat, továbbá számítógépe hangfalaiból újfent erősítő mantra szól – míg Brian az egésztől messzebb, az irodai székét távolabb lökve gubbaszt magában.

Máris szarul van, pedig még el sem kezdődött igazán. Még csak most merülünk alá.

– Gondok akadtak? Ezzel számolhattunk volna.

– Az ilyesmivel senki sem számol. Oppenheimer sem nagyon aggódott.

– Valami személyes? – gyanakszom, mert a hatalmas felhajtás ellenére meglátásom szerint nő van a dologban, mint mindig, amikor újra kockákat vetnek felettünk.

– A feleségem… beadta a válópert.

– Nocsak.

– Emlékszel, hogy magamon teszteltem először az eljárást.

– Persze.

– Ott van minden adat a gépemen, több terrányi fájl, és persze én hülye..

– De hát mi történt?

– Nem tudom. Valahogy bekeveredett a dolgaim közé, valami jegyet akart rendelni a neten a filharmonikusok koncertjére, vagy mi…én hülye..faszér’ nem töröltem már ki régen azokat az emlékeket? Csak egyszer akartam újranézni őket, mert már nem is emlékeztem mindenkire, rég elfelejtettem.

– Hogyan?

– Azok a lányok… amikor Annával szétmentünk fél évre, emlékszel? Na akkor én masszívan elkezdtem kurvázni. Pár hónap alatt vagy negyven nővel voltam. Tudom, itt volt az agyamban, csak meg kellett számolni.

– És Anna megtalálta a felvételeket.

– Meg bazmeg.

Ritkán hallottam káromkodni. Szinte mindig választékosan beszélt, kivéve, ha Amerikai Fociról volt szó, mert akkor átvedlett sportriporterré, de egyébként teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott jellemmel rendelkezett, amiből azonban most semmi nem látszódott.

– De hát nem is voltatok együtt..

– Technikailag együtt voltunk.

Most mit mondjak neki? Technikailag igaza van, gyakorlatilag azonban fél év szabad utat adtak maguknak, és ezt igazán nem kérhetik számon egymástól.

Csakhogy az emberi agy másként működik.

A sebek ugyan idővel begyógyulnak, ámde a helyük ott marad. Lényünk egy része sohasem képes elfelejteni azt, ami ártott neki, akárhogyan is magyarázzuk magunknak, akármilyen korrektül is viselkedünk. Az öntudat genetikai emlékezete nem engedi elfelejteni a megszerzett tudást, legjobb esetben is csak eltakarhatja a hegeket.

 Talán majd erre is találunk valami megoldást, talán már nem lesz rá időnk, talán pihenni kellene, megállni egy kicsit, és nem folyton azon agyalni, hogyan tegyük az életünket jobbá. A körülmények egyre erőteljesebben kényszerítenek arra, hogy folyamatosan teljesítőképességeid határán, a maximumon legyél. Nem állhatsz meg, mert a többiek megelőznek, vagy a rendszer nem működik nélküled ugyanúgy. Nem hibázhatsz, mert valaki a helyedbe lép, és mehetsz vissza balettozni. De talán egyszer véget ér a kontroll és akaratunk alá görgetett rögeinket simára csiszolja az idő, meghajolunk a sorsnak, elfogadjuk az egyenletes haladást, megszokjuk a nehézségeket, a fájdalmat, uralkodunk a káoszon, a legkényelmetlenebb helyzetekben leszünk úrrá önmagunkon.

Leteszem végre a karamellás forró csokit Brian asztalára, aki erre kissé megenyhül és visszahúzza magát a helyére. Belemarkol a tégelybe, majd azt mondja:

– Talán egyszerűen csak élvezni kellene a pillanatot, nem törődve a múlttal, sem a jövővel.

(Illusztráció: Mark Rothko)

Bőrönd

 

A szobámban rajzolok. Úgy csinálok, mintha nem venném észre. Anyu megint ivott, a konyhában kiabál, káromkodik, Pétert szidja. Persze Péter nincs itt. Akkor Anyu nem kiabálna. Nem merne. Olyankor némán hagyja, hogy Péter lekurvázza. És megverje. Meg engem is. Péter bármit megcsinálhat, mert Anyu nem akarja elveszíteni. Péter, ritkán, ha nincs berúgva, ölelgeti, puszilgatja Anyut. Azt mondja neki, hogy szeretlek, és nem tudok nélküled élni. Olyankor velem is kedves. Na, hogy ityeg, kacsintgat, és az iskoláról meg a barátnőimről kérdezget. Azt utálom. Inkább verjen.

Anyu azt szereti, ha inkább kedves. Hallom őket sokszor. A szomszéd szobában Anyu hangosan nyög, mintha fájna, de mégis olyan elnyújtva, mint a nő a videóban, amit Sári mutatott, amikor nem voltak otthon a szülei. Én a másik szobában két kispárna közé szorítom a fejem, amikor ezt csinálják. 500-tól visszafele számolok. Néha, mikor csak az utcai lámpa fénye világít be a sárga függönyön át az ablakomon, hallom, az ajtó kilincse, aztán az ajtó nyikordul. Kinyílik, bezárul. Én nem nyögök, csak befelé. Mint a növények.

Anyu tudja. Mikor elmondtam neki, azt mondta, biztos csak féltékeny vagyok. Fojtogató indákat rajzolok nagy, húsos, vérvörös virágokkal. Csak ezeket folyton. Anyu egyszer csak beront a szobámba. Gyerünk, indulunk, siess, három és fél óra alatt Mamáéknál vagyunk, kiabálja. Többet látni sem akarja Pétert, hallom a szomszéd szobából, örökre kitöröljük az életünkből. Izgatott leszek. Pakolj, kiabál át nekem, csak a legfontosabbakat.

Söpröm a fiókokból a ruháimat egy bőröndbe. Betuszkolom Frédit, a plüsskutyámat is. Átmegyek Anyunak segíteni. Rohangál, dobálja be a ruhákat, esnek le a zoknik, egy hajkefe, rálép, dühösen arrébb rúgja. Közben dülöngél, cigizik, hamuzik mindenhová. Most motyog, tőlem megrohadhatsz egyedül, akkor is itt hagylak. A fülemben hangosan zúg a vér. Rángatja a bőrönd zipzárját, remeg a keze, végül becsukjuk. Iszik a vodkából, visszacsavarja a tetejét, és bedugja a táskájába, indulunk.

Szaladunk ki az utcára, a kezemnél fogva húz, én meg a zötykölődő bőröndöt, néha megbillen, a csuklóm sajog. Metróval egy átszállás, és a pályaudvaron vagyunk. Kezd valóságnak tűnni az egész. Vigyázok a csomagokra, amíg Anyu jegyet vesz. Tömeg hullámzik, kerekek kattognak a betonon, recseg a vonatbemondó hangja, távolról sípszó, mozdonyok morgása. Az emberek rohanása megnyugtató, kabátok, cipők, sálak suhannak. Talán mindenki menekül.

Anyu rohan felém a jegyekkel, magas sarkújában nehezen egyensúlyoz. Felkapja a bőröndöket, int, hogy jöjjek. Futok utána, kerülgetem a lábakat, követem a bukdácsoló bőröndöket. Megbillennek, Anyu ránt rajtuk egyet, futunk tovább. Felrángatjuk őket az egyik vonatra, találunk két helyet egy fülkében. Befészkelem magam az ablak mellé, egy fiú segít anyunak feltenni a csomagokat.

Kint már sötétedik. Az ablakban látom a saját és az egész kivilágított fülke visszaverődését. Fényárban úszik minden. Néhány utas még táskákat cipel, helyet keres. Az ablak párás üvegén mozgolódó alakok, kabátok színei, fények halvány csillogása. Mintha egy filmben lennék. Végre meglendül a vonat alattunk. Elsuhan az állomás, összefirkált falak, álló vagonok, házak, fák, aztán csak a visszatükröződésem. Eszembe jutnak Mamáék. Mama folytonos dallamos beszéde, a meleg sárga húsleves, a főtt tészta gőze bepárásítja az ablakot, kint a kert, a mandulafák, a hegyek meredek lejtői. Tata kivisz lovas kocsin, fel a szőlőbe. Hosszan magyaráz a termésről, a borról. Nem zavarja, hogy nem értem, engem sem. Óvatosan emel le a szekérről nagy barna kezével. A tükröződésem rám mosolyog. Elalszom.

Ott élünk a hegy alján a faluban. Segítek Mamának reggel a tyúkokat etetni, aztán együtt csinálunk reggelit Anyunak és Tatának. Felébredek. Az arcom és a fülke visszatükröződésén túl a tájat fürkészem. Havas mezőkről visszaverődő éles holdfény. Anyu ideges. Előveszi a telefonját, aztán elrakja, megint előveszi. Kifurakszik a fülkéből a mosdóba. Táskája a hóna alatt, szorítja az üveget, majdnem elbotlik a lábakban. Mikor visszajön, már mosolyog. Kicsit hangosan arról beszél, Mamáék hogy fognak örülni. Holnap már ott ébredünk, nevet. keresünk neked egy jó iskolát, magyaráz tovább, a szemei csillognak. Nézem, a többi utast, mit szól, de a fiú fülhallgatóval a telefonján néz valamit, a néni olvas, olykor elalszik, előre billen a feje, és még egy lány ül az ajtónál, hosszú körmeivel a telefonján kopog, néha felröhög magában. Anyu egyre többször megy ki táskáját szorongatva a mosdóba.

Mindjárt ott vagyunk. A fiú segít levenni a bőröndöket, mert Anyu majdnem felborul. Kirángatjuk őket a folyosóra, lelassul a vonat alattunk, csikorogva megáll, lerángatjuk a csomagokat. Nagyon hideg van, a holdfényben a hótól szikrázik az állomás. Kevesen szállnak le. Azok is rögtön eltűnnek. Sípszó, a vonat továbbgurul. Mindent elnyel a havas csönd. Csak a bőröndjeink sercegnek a csúszós peronon. Az állomás épületet megkerülve a buszmegálló felé indulunk. Anyu előttem, kicsit inog, sietek utána. A levegő fagyos, a lélegzetem fehéren gomolyog. Átvágunk a parkolón, csak két autó áll ott. Az egyikből hirtelen kiugrik valaki. Anyu elé veti magát. Le. Térdre. A hóba. Anyu előbb hátrahőköl. Tovább akar menni. Péter az. Mindkét karjával, mint valami polip, körbefonja Anyu lábát. Anyu felkiált, mit csinálsz te itt, hagyj békén, de Péter felkúszik rajta, feláll, továbbra is öleli mindkét karjával. Anyu, mint egy kígyó, tekereg, hogy kiszabaduljon, végül elernyed. Összefonódva állnak. Anyu bábként lóg Péter ölelésében. Aztán hangosan, hüppögve bőgni kezd, mint egy kisgyerek. Péter tartja, simogatja. Néhány méterre állok, de hallom, azt suttogja neki, szeretlek, nem tudok nélküled élni. Anyu hüppög, Péter nyakába fúrja az arcát. Nézem őket. Sírok. Némán, mint a növények vagy inkább a kövek.

semmi szín alatt

ma arra a kérdésre ébredtem tiszteletes úr, mi van azzal, aki csak úgy elfárad.

az ébredés mindig jól kérdez, mári néni. már én úgy vagyok, bennem a fáradtság sokszor az, hogy elunom. elunom a lélegzetre kijelölt holdkrátereket. és sokszor van, a gravitációt gondolom egyetlen önzetlen akaratnak.

ez még annak a világnak a maradványa bennünk, tiszteletes úr, mikor nem valami ellenében jöttek létre a dolgok.

az régen lehetett, mári néni. nem hiszem, hogy odáig elhat az emberi emlékezet.

na, az nem is. nem emlékezet nyitja meg azokat az időket.

hanem mi?

hát ez az, hogy azt nem tudjuk. még az is lehet, csak úgy magától néha elnyílik bennünk ez az idő.

ha elnyílik, az már rögtön hervadás.

van a hervadásnál nagyobb ámulás? hisz magánál nagyobbra nyílik.

a jelen mindig a múlás. nem tudom, mári néni, aki magába néz, az távolba néz.

és biza tiszteletes úr, aki távolba néz, nem ez az egyholdas ég borul fölé.

most éppen csak félholdas az ég.

én biza, mindig kiegészítem a holdat. nekem aztán lehet mondani, hogy a fényességes része az érvényes éppen. kiszámolom én a sötét részéből is az időket.

és az ugyanazt az időt adja?

az idő, tiszteletes úr, olyan, mint egy gyerek mászóka. mindig mászik rajta valaki, akit magunknál jobban féltünk. és ez az idő lényege: a magunknál jobban féltés.

na, már maga is játszótérrel kampányol, mint a faluban a tanácselnök. jó lenne tudni a ciklonokon átívelő ígéretekre mi szükség, ha egyszer úgysincs anticiklon.

persze, itt úgyis fára másznak a gyerekek. még sosem gondoltam az időre, mint játszótérre. valahogy nem vagyok egy játékos ember. sem játszótérnek, sem játszó pajtásnak nem gondoltam sosem az időt. lehet, aki ezt gondolja, nem fárad el és nem unja el?

hát bíz ezek az elvtársak is csak elvben társak. ahogy azt a téeszesítésnél mondták: ha nincs ellenállás, ellen akkor is van. ha más nem, az októberi holtak. az elvtársak is csak felekezeti alapon tologatják az időt 13 nappal. aztán így lesz a novemberi forradalmuk nagy októberi.

bizony, fontos nekik, hogy az októberről az ő novemberi forradalmuk jusson eszünkbe. egy másik forradalom. és az októberről a november, mint leveretés. kétszer szálld meg az emlékezést, hogy bevésődjék. ez bizony nem az az idő, mikor a dolgok nem valami ellenében jönnek létre. épp az az időbeli eltolás volt a forradalom időszaka. ha a saját gergely naptárunk szerint tör ki, ők meg a saját julián naptáruk szerint érkeznek leverni, akkor csak nézőpont kérdése, hogy semeddig sem tartott a forradalom.

hát, ilyen ájtatosak az elvtársak! tán gamatok voltak, de nem voltak ezek tiszteletes úr ennyire okosok.

nézze, az ég rozsdaövezete már a fák! mint akkor.

tiszteletes úr: a kenyér nem a bor ellenében jön létre, a bor nem a kenyér ellenében. emelje fel a két jegyet egyszerre: ha nem is látomásos, de áldomásos idők! emelje az ég rozsdaövezetéig!

igaza van, azokra emelem áldomásnak, kik semmi szín alatt úrvacsoráznak.

jól teszi, ha ezt teszi, mert tán ők az a magától elnyíló idő. a semmi szín alatt úrvacsorázva jön létre a valami.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info