Wislava Szymborska: Utópia

Sziget, ahol minden világossá válik.
Itt álljon, bizonyítékok alapján.
Nincs más elérhető út ezen kívül.
Felelet súlya alatt roskad a bokor.

Időtlen idők óta nő itt, szabadon
az Érvényes Hipotézis fája, ágakkal.

A Megértés fája vakítóan egyenes és
egyszerű, tavasszal érik rajta az Aha.

Minél sűrűbbek a fák, annál hatalmasabb
kilátás nyílik a Nyilvánvalóság völgyére.

Ha kétely merülne fel, a szél eloszlatja azt.

A visszhangok hívatlanul felkavarják
és buzgón elmondják a világ összes titkát.

Jobbra egy barlangban az Értelem pihen.

Balra a Mély Meggyőződés tava látható.
Igazság a mélyéből tőr elő és úszik fel-le a felszínén.

Meginghatatlan Magabiztosság tornyai emelkednek
a völgy felett. Innen remek kilátás nyílik a Dolgok Lényegére.

A sziget lakatlan, minden kedvessége ellenére.
A bátortalan lábnyomok szétszóródva,
kivétel nélkül, a tenger felé néznek.

Hogyha mindent, amit tettél, itt hagysz,
és alámerülsz, vissza se nézve, a mélységbe.

A feneketlen életbe.

Nagypál István fordítása

Cloaca Maxima

 

Lucius Tarquinius Priscus király utasítására eltűnt a szenny Róma utcáiról. A város polgárai derűsen, minden újra nyitott lélekkel léptek ki reggelente házuk ajtaján. Nem kellett tartaniuk attól, hogy lábuk emberi ürülékbe süllyed. Etruszk vízmérnökök csapolták le a dombok közötti mocsarat, és épült meg a Cloaca Maxima, a nagy szennycsatorna.

Tufakő-tömbökből, kötőanyag nélküli dongaboltozat nyugodott falain. Az első ismert fedett csatornarendszer, a hozzáillesztett utcai beömlőnyílásokkal nem csupán a szennyvizet fogadta magába, de elvezette az esővizet is. A város nem kívánatos szennyét az átfolyó patakok, a város fürdőiből, szökőkútjaiból leengedett vizek, a városi vízvezetékek természetes sodrása vitte a Tiberisbe, amely végül a tengerbe juttatta. Ahogy az ivóvízhálózatra, úgy erre is a módosabb rómaiak csatlakoztak rá. Bő tere nyílt a naponta hatalmas mennyiségben termelődő emberi fekáliától való megszabadulásnak. Nagymértékben járult hozzá a járványok megelőzéséhez.

A Cloaca Maxima a birodalom mindenhatóságát mindenek felett állóságát tükrözte. Azé a rend, aki a szennyet elvezeti.

Róma ad arra, hogy elvezesse. Kényszer- és közmunkások serege, a rabszolgaság politikailag korrekt elnevezése szerint, mossa tisztára csatornáit. Épül a fal, amely képes eltakarni és magába fogadni minden ürüléket, embertől, állattól és várostól egyaránt. A mocsok zárt rendszerben hömpölyög. A tiszta, rendezett város a nagyság jelképe.

Ámbár ez túlságosan is birodalmi szemlélet, így szólt a mester és felé fordulva, tanítványának nevezve őt, még hozzátette: Tudhatod, hogy a virágot nem te kapod és a köszöntőket sem hozzád írják majd. Homlokodat nem ékesíti babérkoszorú, nem vonulsz át csapataid élén a rólad elnevezett diadalív alatt. Csak a seprűt nyomják a kezedbe, hogy takaríts. Ez a feladatod. Naponta seperd fel Róma mocskát és szemetét. Ereszd rá a csatornák vizét. Tüntess el minden szennyet, tisztának lássák lakói.

A polgárok szeretnek rendben élni. Ez az ő kiváltságuk. Előjog, amely a születésüknél fogva jár nekik. Civitas Romana, a közösség tagja, akinek joga van. Szabad, teljes értékű ember. Rendelkezik szavazati joggal, szerződést és házasságot köthet. Adót fizet, és katonai szolgálatot teljesít. Hűséggel tartozik a városnak, amely felruházta őt mindezen jogokkal. A Városnak, amely vagyont és státuszt ad hűségéért. És viseletet. Jó minőségű fehér vászonból, bíborszegéllyel. A tógaviselés jogát, ami csak a szabad, római férfit, a polgárt illeti. Akit szeretnek. Akinek ruháját nem szennyezi be az utca mocska. Mert nincs az utcának mocska.

A tanítvány, aki a köz szolgálatára készült, mióta az eszét tudta, de lehet, hogy már az anyatejjel szívta magába ezt, örömmel tette magáévá a birodalmi szemléletet. Mást sem kívánt, mint hogy ne csak szíve, de gondolatai is ezt tükrözzék: Értelme van a birodalomnak. Pax Romana, Róma békéje. Bárki élhet vele. Bárki szabad római polgár. Aki génjeiben hordozza a szabadságot. A gének öröklődnek és csak ritkán emlékeznek.

Szabadnak és polgárnak születni kell. Nem akárkié a kiváltság. A békét meg kell kötni. Azé a béke, aki szerződik rá. Nem holmi pitiáner, haszonelvű béke. Évszázadok nyugalma az.

 

(Illusztráció: Jackson Pollock )

Véletlen; Végső város; Az ünnep előtti este

 

Véletlen

Én hiszek a véletlenben,
és ez cseppet sem véletlen.

Véletlen szükségszerűen van,
és nem tompítja,
de éppenhogy
megerősíti az Isten létét.

Az isteni terv
és a szabad emberi döntés
keresztezik egymást
időről időre.
Egy ilyen kisülésből
melléktermék mindig adódik,
és ez lerakódik,
összegyűlik, s elkezd működni,
egy senemisten, senemember forma.
Kúszónövényként beleakaszkodik
az égbe, a porba,
a földmagba
meg a fekete lyukakba.

Az Isten persze kiismeri,
tisztában van az összes jó
és rossz kimenettel,
és néha ezért hajlandó
átformálni az eredeti tervét,
csak hogy az ember megmeneküljön.

Néha meg úgy tesz, mintha a terve is
épp az lenne, amit az ember döntött,
hogy így jól összezavarja
a véletlent, ezt az ördögi fegyvert.

Az ember persze nem ismeri
soha ki magát,
na de nem is az a dolga.
Csak az, hogy higgyen,
például az Istenben,
meg a véletlenben akár,
és persze magában.

Ha jól hisz,
megértenie semmit sem kell,
és érteni fogja, miért.
Ha meg érteni akar,
hát küzdenie kell
minden aprócska hitért.

 

Végső város

Csak azt a helyet vihetjük magunkkal
az utolsó utunkra,
amit két lábunkkal bejártunk.
Az nem elég, ha elképzeltük,
ha körbehordtuk rajta a tekintetünk,
ha bemetróztuk, körbekocsikáztuk…
De biztos, hogy a miénk lett a hely,
ha végiglépkedtük a járda szélén,
a cipőnkbe vasaltuk
ereklyeként az út porát,
végighúztuk az ujjaink
a fákon és a kerítéseken,
megérintettünk egy-egy házfalat.

Az utolsó utunkra
ez mind-mind elkísér,
és lesz belőle egy nagy végső város.
Ahol csak oda léphetünk,
abba a cipőnyomba,
amit mi hagytunk rajta valaha.
Ha benéztünk egy sikátorba,
hiába láttuk át,
hogy hova lyukadt volna ki,
nem merészkedtünk bele akkor ott,
nem léphetünk a köveire most.
Ha holnap netán utazol,
ne felejts el minden utcában járni,
minden járdára lépni,
így építgesd a végső városod!

 

Az ünnep előtti este

Hogy mire várok folyton? Nem titok:
az „ünneplés előtti éjszakára”.
Előtte rettentően izgulok,
utána minden elszáll, mint a pára.

A nagy esemény előtti napon
felkészítem magam az üdvösségre,
mert mikor, ha nem épp akkor kapom
meg a rég várt boldogságomat végre?

Persze nem jön el ez a pillanat,
de boldog vagyok, amíg kiderül,
puha ujjaival bennem matat,
libabőrös leszek kívül-belül.

Az ünnep előtti éjjel a csúcs.
Elképzelem, hogy táncolok vele.
Felforr a vér, és egybefő a hús,
egymás illatával leszünk tele.

Előre jóllakottan alszom el,
reggel korán kipattan a szemem.
Az ünnep napja gyorsan elszelel,
egész nap a ház óráit lesem.

Aztán kezdetét veszi a mulatság.
Én hirtelen magamba roskadok.
A többiek mind kurjongatva ropják,
bennem felborulnak az asztalok,

minden ital az ölembe folyik,
száraz búbánatommal itatom fel.
Már csak azt várom, mennyi még, amíg
szólnak, hogy vége, rég elmúlt az éjfel.

Ha itt lenne, se táncolna velem.
A nők a vidámakat szeretik.
Közöttük én is őket kedvelem,
de én még úgy se kellenék nekik.

Nekem marad az előeste bája,
huncut mosolya, lágy idomai,
a nőkét tőlem az élet sajnálja,
sebaj, nem nagy csalódás a mai.

Holnap a mának úgyse lesz nyoma,
egyedül majd a másnaposság szed szét.
Emlékeztet, hogy alig várjam a
következő ünnep előtti estét.

 

(Illusztráció: Patricia Coenjaerts: Two Trees, Belgium)

Szellem és kép

 

Minden egyes fűszál az igazságba kapaszkodik.

Bezáródik és átalakul és az emberek egymás arcába néznek. Kifordítják a kalapjukat, és átvágják a hasát. Évekkel azelőtt hang nélkül hívta, és érezte, hogy a helyén van. Rövid történelem a teremtés napján azokból a dolgokból. Később elkezdődött a hegy, és Zsófi. Egymás mellett az embertelen tájban. Még nincsenek emberek, mondta a kígyó, egyelőre Ádámnak  meg Évának bele kellene egyeznie. Egymást kacajjal üldözik tovább.  A történelem igazságait követve eljutott addig, pontosabban a zsebkendőjét zászlóként lobogtatva eljutott, jobban mondva belenyomódott a levegőbe, jobbra meg balra CSAVARGATTA A VONALAKAT, meg a köröket. Elvárható volt, többször vágott neki a hegynek. Kibontakozó szellemek jobbra meg balra. Körülöttünk, mondja, a levegő fénylik. A legjobb, ha egymásra gondolunk, mondja. Megtudta, hogy a lábnyomok közvetítenek. Nekiment, igaza volt, fellökte, sokáig állt ott.

Zongorajáték hallatszott, és betűket rajzolt. Értem a rajzait, mondja Zsófi, mert az maga a meztelenség. Én nem fogom beperelni magamat, mondom, és egy másik igazságra gondolok, nevezetesebbre, eltömíteni ezeket a csöveket, mert valakik lövöldöznek a másik kertből. Felülről látszik egy macska, átfekszik a kerítésen, a bajuszát bujja, meg a célpontokat, ahol a katonák magasra ugrálnak. Felülről az látszik, amit az országok még soha sem láttak. Egyik nap, mikor kitört a felkelés komolyan dolgoztak egymásnak háttal az őszies éjszakában. Felülről látszik a műsorfüzet, meg kell vizsgálni a hétköznapokat. Több száz egyedből áll, ennek ellenére rángatják őket. Hosszú, szőke hajú nők és férfiak darabokra vágva ülnek a gépkocsiban. Esznek, isznak, míg valami gázt sikerül fejleszteni szájjal és orral. Semmi olyat nem tapasztaltam, amit ne lehetne megírni, csak a kutyám jött ki átlátszó szürke tréningruhában.

Ez a legjobb mesterség a mennyországban. Ketten mellette, egy ellene. Nem mintha a szavakra kíváncsi volnék. Gépkocsiban ülnek, egyszerűek és világosak, nem hiszem, hogy érdemes vitatkozni velük. Ráborult az asztalra, azt hitte, hogy a szárazföldön van. (Most írsz, most vigyázz, hogy jól csináld! Pontatlan idézet.) Körülbelüli szavakat mondanak a hatalom csúcsán. Egy másik igazság agyonveri, most látott ilyet, harmatcseppek hullnak, amazok meg számolják a rivális jótéteményeket. Kíváncsi szavakat mond, ma amikor inkább ehetne. Csak úgy lement a közértbe körülményeskedni. Maga köré gyűjtött mondókákat, melyek a sáros homokban szaladgáltak.

Állatkísérletekről álmodunk. A tekintet csupa figyelmeztetés és intelem, eszembe jutnak a gömbök, és a tekintete mintha bőröndöt cipelne. A nők szemüvegesek, és a vitorlákat jobb felé hajtják. Egy kutya embernek öltözik, testté válik, kigombolkozik. Fájni kezd a feje, képes tüzes köveket hányni. Zsófi a szemöldökét dörzsölte. Józsikám bácsi lövöldözött, és Zsófi úgy gondolta, hogy most még veszélyesebb.  A nők szemüvegesek, és ügyelnek a bajuszukra.

Zsófi Hamburgba megy és színházat alapít. A hosszú, sárga köpeny fizikailag feszül. Kisebb szünetek látszanak a szemében, éppen átalakul. Az emberek kínok között hajkurásszák a bombát. Zsófi bámulatos gyorsasággal kettesével rohan felfelé a lépcsőn. Szétnyílik a test, mint egy kocka, vagy szalmavirág.

A bonyolult természetfeletti jelenségek, olyanok, mint a lábatlan ember. Toporog, mintha egész életében azon igyekezett volna. Egy kopasz távozik, felbukkan egy másik, a hóban szétgurulnak a fogai.  Ünnep meg sztrájk a nemzedékek életében. Sétálgatva kulcsfontosságú dolgokat énekel. Csereberél nagy dülöngéléssel és remegéssel, mint az öregek. Sok mérföldnyi folyosó a palotában. A kristálygömb is afféle táplálékkiegészítő. Akkor megkettőzi és négyzetre emeli, részletek nélkül, roppant különös, ahogy intézkedik. Bosszút kell állni az emberi képzelőerőn. Töltényt cserél, lámpát olt. Kényszerítés nélkül, az események mesterséges igazításával. A legmagasabb helyen voltak. Azt ette, amit akaratlanul sem tesz meg soha.

Az a kérdés, hogy mitől ilyen fehér ebben a kabátban? A szarvai, mint egy pálmalevél viszik magukkal az embert.  Vér helyett a fehér szín a  repeszdarabok színe. Szűkszavúak, kalimpálnak, döngetnek. Zsófi kering még néhány centimétert. Az iskola mögött, vagy néhány kilométerrel arrébb. Egyik déli-sarki útján egy torzonborz ember. A testmagasság ennyi meg ennyi, ez az, amit az ember önként vállal   tettlegességig hajló becsületsértésként.

Ők azok, akik új ruhában is dolgoznak.  Az akácok lefelé csorognak a dombon, furulyáztak, meg hárfáztak. A Duna parton valaki beleharapott Zsófiba, mert deréktól lefelé lány volt abban az értelemben, hogy a köpenye szabályosan és törvényesen követte a vonalakat. Az egész hely szőke, a haja a szemébe lóg. Egy kissrác keresztülhúzta az autóját az úton, és közben mellékszámításokat végzett. Egy buta rálépett, és a kisfiút verekedésre kényszerítette. Először jöttek a tankok, majd a lovas kocsik, végül a székely lovasok.

Először jöttek a féllábú gyalogosok. A tankokat felfújták, kidurrantak, repültek három lábon. A kezükben különféle állatok keze, meg füle. Akik a világűrben születtek, azok visszafordulhatnak. Arra számítottak, hogy a szemük elé tárják. (Gonosz kedvű manók a falka harcosai.) Olyan volt, hogy csakúgy ellenőrizte, kilyukasztotta mint egy villamosjegyet, csévélte, töretlenül könnyezett a szeme, hátha jó illatú útra tér. Sikerrel megalkotott utcácska a bolygók között. A tejúton apró lila költők. A házamat szemmel tartom, mondja Zsófi, talán felemelem. Nem állítottam valótlant, mondta, amikor azt mondtam, hogy az egész föld. Megpihentem annak a sornak a végén. Leállás, vesztesek hídja, sírgödrök a városban. Benyomulni a fénycsíkok közé repülőgéppel. Gondoskodni, táplálni, ápolni.  Képzeljétek embernek az állatokat. A sok értelmű szöveget az arcára festette, és épített hozzá. Elvették azt, amit most tudott. A drónok beszéde, emberi beszéd. Elárulta, hogy a fényvisszaverődés alatt (miatt) az ember közömbös. Zsófi átlépi Józsikám bácsit, az oldalára billen, elszárad, gombolkozik. A sok drága, a sok temetésből visszamaradt ruha visszatér a temetőbe. Tudatomra ébredtem, mondta, felálltunk és elindultunk. Szarvasbogarak harcolnak.  Az eltömődött utcán sok drága barátom és totálfélelem. Ezekben a történetekben Józsikám bácsi nem fog győzni. Az lehet, hogy felbukkan, még mindig olvas. Memóriáról memóriára. Letölti, megnézi, le kell lökni a Tajgetoszról, mondja.  Mindig nézni, míg   kikristályosodik benne.

 A kalap közös, kakaós, zsíros, összefogunk benne, mondja. Fújható anyaggal töltik meg. Az ablakpárkány beleakad, lefelé húzza. Olyan, mint Józsikám bácsi  dögcédulája.  Egyre gyakrabban alkalmazott autonóm terület.

Éjfélig érnek oda, a forró, pettyes az út. Azt az álláspontot képviselik, hogy. Fogalmazzunk úgy, hogy tolókocsiban. Sírni és könyörögni, a gyerekek fellázadnak, elbújnak az autó mögé. Öröklött cukorbetegséggel, melynek itt már nincs jelentősége. Odaérünk, a templom ablakában tömjén. A kerekek érintkeznek, szikráznak, lesben állnak.

Illusztráció: Magén István – Görög színház)

Izumi Sikibu versei (Japán, X–XI. század)

A nyolcadik hónap végén egy lednekágra kötözve[1] küldte valakinek.           


Izumi Sikibu

 

Még ha mulandó
kapcsolatunk egyszer tán
szertefoszlik is,
harmat lepte lednekről
érdeklődjél legalább!

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Őszi dalok első kötete, 299.)

 

Hajnalkáról költötte.                          Izumi Sikibu

Habár most itt van,
hihetjük-e: soká él?
E világunknak
természetét tudatja
hajnalkának virága.

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Őszi dalok első kötete, 317.)

 

Téma nélkül.                                      Izumi Sikibu

Cu földjén Kunyhó –
Mondanám, jöjj lakomba,
de sok kíváncsi
tekintet még egy percnyi
rést sem hagy nádkévék közt.[2]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Szerelmes dalok második kötete, 691.)

Fittler Áron fordításai

 

 

Izumi Sikibu (和泉式部)

976?–1030?

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője. Udvarhölgynevének első felét első férje, a tartományi kormányzó Tacsibana no Micsiszada (橘道貞) megbízatási helye, Izumi tartomány (a mai Ószaka prefektúra déli része), második felét pedig apja, Óe no Maszamune (大江雅致) beosztása után kapta. Jól ismert Reizei császár (Reizei tennó [冷泉天皇], 950–1011) két fiával való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, 和泉式部日記) egyikükkel, Acumicsi herceggel (Acumicsi sinnó [敦道親王], 981–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Acumicsi herceg halála után Sósi császárné szolgálatába állt udvarhölgyként. Az udvarban ismerkedett meg második férjével, Fudzsivara no Jaszumaszával (藤原保昌), akit 1020 és 1023 közötti tartományi kormányzósága idején elkísért megbízatási helyére, Tango (丹後) tartományba (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján). Versei rendkívül nagy hatást gyakoroltak a későbbi vakaköltészetre. Ezernél is több költeménye maradt fenn, melyekből több mint kétszáz darab császári rendeletre összeállított vakaantológiákba is bekerült.

Borítókép: bokorhere (a fordító felvétele)

 

 

[1] A kor szokásai szerint gyakran küldtek verset az annak tartalmához, illetve az évszakhoz kötődő virágra vagy faágra kötözve. A lednek a bokorhere (jap.: hagi, 萩; lat.: Lespedeza thunbergii), amely a japán koraősz egyik jellegzetes virága. A vakaköltészetben gyakran szerepel együtt a harmattal (lásd a borítóképen).

[2] A vers többértelmű kifejezések során keresztül írja le egy nádkunyhót (amely egyben egy helynév is), illetve egy hölgy panaszát, amiért a sok kíváncsi tekintet miatt nem tud találkozni kedvesével. Az eredeti szövegben a „koja” szó jelent egy helynevet (昆陽) Szeccu (más néven Cu) tartományban (ma Hjógo prefektúrában) és kunyhót (小屋), de azt is, hogy „jöjj” (来や). A „hima” szó pedig időbeli (暇) és térbeli (隙) közt is jelent, ez által kapcsolódik a kunyhó anyagául szolgáló nádkévékhez, egyúttal kifejezi, hogy a lírai énnek nincs egy percnyi nyugta sem, mert környezete kíváncsian figyeli, ezért nem tudja meglátogatni kedvese.

Túratársnő; Csöndes rabszolgaság; Párizs-szindróma

 

Túratársnő

Szemem előtt, mint egy háremhölgy,
vagy mint egy kecses keleti hastáncos
táncol nyurga, sportos, hajlékony alakod;
olyan lennél (ha léteznél), mint egy serpa,
egy idegenvezető vagy egy újkori kalandor,
aki lazán oldja meg a rábízott feladatot –
kacagva, vagányan, fürgén, könnyedén,
spontán, semmi őrültségtől vissza nem riadva:
akinek meg sem kottyan, mennyire messze
van Kamcsatka, Amazónia vagy Sri Lanka,
mert a lét fatörzsének finom erezeteit keresi
és az élmény minden pénznél többet ér neki,
hiszen tudja, hogy a gazdagságot nem rideg
bankszámlákban találja meg, hanem a körötte
zizegő varázslatban, ami oly meghitt és éteri,
miközben ő tudja díjazni, ha a másik nem áll
be a sorba, és az ásványok, a lepkék, a gombák
vagy más ritka földi kincsek nyomába szegődik,
akkor is ha azt, ez mennyire ciki s nem túl vonzó
a nők szemében, neki már sokszor megmondták.

Elképzelem, hogy együtt fedezzük fel
hosztelről hosztelre barangolva a világot;
hogy neked nem kell pezsgő, dzsakudzzi,
kabrió, mert a teremtést nélkülük is imádod,
mivel őszinte vagy és egyszerű, nem pedig
valami kényes pózerhölgy vagy instadáma –
nem érdekel téged, ha sátorban kell aludni,
szabadban szeretkezni s puha wigwamjába
húz a vágy, sem ha utunkat magas hegyek,
sűrű erdők vagy vad folyamok szegélyezik,
sem ha bringával kell körbetekerni egy tavat
vagy szigetet, amíg ha az ember megéhezik,
nem kell egyből Michelin-csillagos étterem,
egy csinos kávézócska vagy drága úri faloda,
hanem csak kibontja szerény kis uzsonnáját,
aminek minden rétege maga a mennyei csoda.

Érzem, hogy összebújunk egy kempingben,
a tábortűz mellett vagy valami olcsó ágyban:
megnyugszunk, hogy ott vagyunk egymásnak,
és elmondhatom, hogy igazi otthonra találtam
mindenütt, ahol csak veled lehetek s mehetek,
mert nomád szívemnek mindegy, merre jár,
amíg van kivel megosztanom a kirándulást,
legyen bár akadály a sár, a jég, a tél, a nyár,
meg bármilyen fránya helyzetet megoldunk,
majd rendületlenül szárnyalunk tovább előre,
és ha nehezen is indul a vándorút, folyton
a legszebb pillanatokat hozzuk ki belőle,
aztán ha felértünk a dombtetőre, a csúcsra:
átéljük megint, hogy az egész csak a miénk
és senki sem veheti el tőlünk e szent percet,
mígnem fölébredek zsibbadt hagymázamból
és rájövök, hogy épp ily felhőtlen életet élsz
künn a nagyvilágban, csak valaki más mellett.

 

Csöndes rabszolgaság

Itt van ez az akaratlan zsarnokságod,
amiről te nem tudsz s neked nem fáj;
ami koponyámba s szívembe
egyre több csalfa emléket váj,
amíg önként s boldogan hajszolom
bele magamat kényelmes rabságba
csak azért, hogy szemem ragyogó,
bronzfényű vonásaidat legalább
addig a néhány percig hadd lássa,
amikor nem tudjuk kikerülni egymást,
és összeláncolnak a külső kényszerek.

Talán tökéletesen tisztában
vagy mindennel, annyira
bárgyún s maflán színlelek,
és sosem éreztél úgy, mint én,
amikor legalább álmomban
megfoghattuk egymás kezét,
hogy átadjunk egymásnak sok
fájdalmat, félelmet és reményt
és ez mindkettőnket feloldozzon,
akár egy minden bűnre gyógyírt
adó és titkokkal eskető gyóntató,
aki arra biztat, hogy az Üdvösség
tán’ itt a pokolban is megoldható.

 

Párizs-szindróma

Azt hiszi az ember, hogy ha megnézi
a Louvre-t, a Diadalívet, a Tuileriákat,
sétál a Szajna-parton, vagy épp
a Temzénél, vagy az Arnónál,
hogy megcsodálja a híres Uffizit
és a Ponte Vecchiót, Machu Picchut
vagy a gízai piramisok dűnés romjait,
vagy Kappadókia szikláit, az Adria partjait
vagy Hokkaido ősi templomait, úgy azonnal
felnyílik a szeme, mint az első emberpárnak
az Édenben, amikor ettek a gyümölcsből,
vagy egy gólemnek, amely életre kel,
vagy Neónak, amikor a Mátrixban
választott magának a kövek közül,
vagy, hogy belé csap a villám,
mint egy görög mítosz hősébe,
vagy felfedezi lefojtott álmait,
mint egy romantikus hollywoodi
filmben, vagy eléri a megvilágosodást,
mint Sziddhárta herceg a pálmafa alatt,
és onnantól kezdve új fordulatot vesz léte,
s mint a halálközeli pillanat után, értékel át
mindent magában, hogy hátra tudja hagyni
mindazt a terhet, amely koloncként lógott
addig a nyakában és taszította le a mélybe.

Én is azt hittem, hogy mint kellemetlen
mocsári varangyot vagy víziszörnyet,
lenyomhatom a kút fenekére a bennem
tanyázó és dagonyázó rémséget, amely
szüntelenül azt kuruttyolja, hogy még
nem elég jó, hogy lehetne sokkal több is,
hogy egy Akhilleusz vagyok a teknősbéka
mellett és nem sikerül beérnem, nem sikerül
elérnem azokhoz a felső szintekhez, amelyek
orvosi beutalómat jelenthetnék a Mennyei
Harmónia Szanatóriumába, és félistenként
irigykedem az Istenek Birodalmára, akik
elérik az Örök Élet Fáját mohón habzsolva
az élményeket és az élvezeteket, így lázasan
gyűjtögetem én is albumomba a helyeket,
a sikereket, a nőket, a forró nyári estéket,
hogy ne csak egy ruhakötélre kifeszített
kőmerev árnyéknak érezzem a testemet
és ne egy rongyként centrifugába gyűrt,
kimoshatatlan szennyesnek a lelkemet,
de továbbra is azt bugyborékolja a kút
mélyéről ez a kancsal, gúnyos mumus,
hogy ez még mind semmi, sivár puszta,
és bárhová is váltom meg az útijegyet,
bármilyen szférákba is menekülnék el,
bármilyen hegyre vonulnék remeteként,
bármilyen kocsmába züllött korhelyként,
bármilyen múzeumba ámuló turistaként,
nem tudok elég altatószert bevenni ahhoz,
hogy a rém megszelídüljön, hogy a fenevad
elhallgasson, pedig ha nem másutt keresném
szüntelenül Eldorádó kincsét és Kolkhisz
aranygyapját, mint egy nyughatatlan, nomád
argonauta, akkor még tán’ a végén a Médeiák
és a Medúzák átkát levetkőzve és félredobva
rá is jöhetnék arra, hogy a varázslat már itt van
körülöttem, és nincs szükségem többé másra –
mert a boldogság, amelyet hét tengeren át űztem
s szomjaztam: egész idő alatt bennem volt elásva.

 

(Illusztráció: Alessandra RC: Sycamore tree bark natural pattern 2)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info