Tündérország még mindig elég távoli és ismeretlen (Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913)

Az idei könyvhétre jelent meg Tóth Gergely Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913  című monográfiája. A könyv előszavában, illetve hátlapján is olvasható, mi indította a szerzőt e vállalkozásra, és az itt felsorolt okok közül különösen megragadták a figyelmemet az alábbi sorok: „… a magyar olvasók először vehetnek kezükbe olyan monográfiát, amely arról szól, hogyan is sodródott bele a Monarchia magyar fele a korabeli „japánimádat eszmemenetének bűvkörébe”, melyből mára a szusi-gésa-ikebana, vagy éppen a manga-anime-J-pop szentháromságának néha bazárjellegű, queeres kúlságú szentélyei is kinőttek és gombamód szaporodnak.” Merész és hangzatos állítás, ideális az olvasó érdeklődésének megragadására, de azért kissé félrevezető: azt valóban megtudhatjuk belőle, milyen volt a monarchiabeli Magyarország Japán-recepciója, ugyanakkor a korszakban a „japánimádat eszmemenete” nem pusztán hazánkra volt jellemző, hanem az egész nyugati világra is, amely bizonyos egyéni, nemzetenkénti sajátosságoktól eltekintve alapvetően nagyon is hasonló volt. És jóllehet, a mai kor felé való pár szavas kikacsintás (manga-anime-J-pop) jó marketingeszköz, azért érdekes gondolatokat is felvet: vajon napjainkban, amikor Japán már nem egy távoli, elérhetetlen tündérország csupán, hanem jóval megfoghatóbb közelségbe került, mennyiben változott a szigetország recepciója a száz-százötven évvel korábbihoz képest? Vagy az esetek nagy részében még most is csupán a felületes egzotikumok uralják azt, a mélyebb megértés tényleges igénye nélkül?
Üdítő volt látni, hogy egy olyan kötet jelent meg, ahol a szerző elzárkózik a „japán-magyar misztikus közelség” érzésétől, és ez a kijelentése már eleve sejteni engedte, hogy végre egy objektív szemléletű munkával van dolgunk (teljes mértékben egyetértek Tóth Gergellyel, miszerint ez a „közelségélmény” nagyon káros, pláne, amikor már a tudományos munkákat is befolyásolja). Tehát a megfelelő szemléletmód adott. A bevezető egyetlen gyenge pontja talán a témaválasztás indoklása, és a japán-magyar kapcsolattörténet kutatása fontosságának hangsúlyozása volt. Lehet, hogy elég lett volna a szerzőnek pusztán a személyes indíttatásáról írnia néhány sorban, és nem ragadtatnia magát ilyen mondatokra: „Reményeim szerint be tudom majd bizonyítani az olvasónak, hogy ez az állítás (miszerint a kapcsolattörténeti kutatásokból nem vonható le sok tanulság, csak egzotikus bogarászás csupán) egyáltalán nem áll erre a kevéssé kutatott témára, és bizony van mit tanulnia egy mai embernek is a kutatások eredményeiből.” Valószínűleg a könyv olvasói nem ilyen előfeltevésekkel fognak közelíteni a könyvhöz, hiszen ki nyitna ki egy olyan, több száz oldalas könyvet, amelynek témáját eleve értelmetlenségnek tartja?
Nyilván a japán-magyar kapcsolattörténet egy viszonylag szűk réteg által ismert és kutatott téma, bár a könyv hiánypótló az itthoni japános közönség számára: én személy szerint tíz éve a fél karomat odaadtam volna érte, még az egyetemi kapcsolattörténeti szakstúdiumokra készülve, hiszen rengeteg munkát megspórol.
De a kötetet olvasva megállapítható az is, hogy a témában járatlan, ám az újdonságokra nyitott olvasók számára is vonzó olvasmány lehet, mert a tényközlés mellett a megfelelő mértékben adagolt források humoros és furcsa részleteket is tartalmaznak. Jól mutatja, mennyire nem változott a Japánhoz való viszonyunk, hogy mai olvasóként is épp ugyanazokra az egzotikumokra „harapunk rá”, mint százötven évvel ezelőtt.
A könyv hét fejezetében, egy megfelelő előkészítő ismertető után különféle szempontok szerint csoportosítva olvashatunk a japán-magyar kapcsolatok történetéről, illetve – fejezetszám nélkül – később még egy anekdotagyűjteményt is kapunk. A hetedik fejezetben, kitekintőként Tóth más közép-európai országok és Japán kapcsolatával is foglalkozik érintőlegesen, talán az egységesség miatt érdemes lett volna ezt a könyv utolsó fejezetére hagyni, vagy akár csak pusztán adatokként a függelékben megemlíteni, hiszen jóval lazábban kapcsolódik a mű témájához.
Az egyes fejezetek elején rövid összefoglaló segít eligazodni a tartalmon, valamint a kötet végén található függelékben a rengeteg és részletes forrásanyag lehetőséget nyújt az érdeklődők számára az esetleges további kutatásokhoz.
Külön dicséret illeti a szerzőt (és a lektort is), hogy a japán nevek és szavak magyar helyesírás szerinti átírása majdnem teljesen egységesre sikerült; a felmerülő egy-két apró eltérés (például az –ei betűkapcsolat egyszer „ei”, más helyeken „ej” átírással szerepel) sem zavaró. Ez pedig a korábbi, hasonló témájú művekről sajnos nagyrészt nem mondható el. Ráadásul annak is megtalálták a módját, hogy a nemzetközileg használt, ugyanakkor az itthoni helyesírási elvnek ellentmondó Hepburn-átírás is helyet kapjon a függelékben, ezzel lehetővé téve a nemzetközi szakirodalomban való problémamentes visszakeresést.
Mindent összevetve tehát elmondható, hogy a Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913 egy igényes, gondosan felépített monográfia, amely nem csak egy viszonylag szűk réteg számára használható tudományos munkaként állja meg a helyét, hanem akár a témakörben járatlan, de érdeklődő olvasók figyelmét is el tudja nyerni.
A könyvet elolvasva és tartalmát a jelennel összehasonlítva pedig azt is megállapíthatjuk, hogy Japánról ma sem tudunk sokkal többet, mint száz-százötven évvel ezelőtt.

 

Tóth Gergely: Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913. Budapest, Gondolat 2018.

 

 

Vélemény, hozzászólás?