Címke: vers

Fény; Drót; Fél; Fék

 

Fény

Jobb napokon kinyitod a szemed. Ilyenkor nem kell
a párás levegőt orrlyukaidon át megszűrni, ilyenkor
elég annyi, hogy látod, itt vagyunk. Rozsdás vasként
nehezedik rád a beszélgetés, amit fölötted folytatunk,
mégis örülsz, örülsz nekünk. Sétálni szeretnél, az orvosok
nem engedik. Sétálni szeretnél, beléd karolunk, az udvarra
vezetünk. Látod, amit régen annyira szerettél. A földet,
lábad előtt az idő ette nyálkás faleveleket, a tavasszal
friss gyepként világító letaposott pár szálat. Kedvenceid
a fatörzsek, mindegyiket megérinted, amelyik mellett
elhaladsz. Évektől rücskösödik az anyag, itt töltött óráidtól
a bőr. Mondjuk, menjünk vissza, mielőtt ránk szólnak,
még maradnál. Beviszünk, ingatag vaságyad halkan nyikordul,
kicsi testedtől. Inni kérsz, hoztunk gyümölcslevet.
Megígérjük, hogy holnap is jövünk,
de csak a hazaút alatt érezzük súlyodat.

 

Drót

A kertben ültünk, épp lefordult rólunk a szél.
Boldog voltam, mert megtudtam, hogy
felvettek az egyetemre.
Boldog voltál, mert megtudtad, hogy
felvettek az egyetemre.
Nevetés után egymásra néztünk, itt
ért véget a nyár.
Azért majd néha hazamegyek, Apám.

 

Fél

Valaki fél a mellkasomban, ki kellene vágni.
Nem merek hozzányúlni, az oviban azt
tanították, ilyenkor nem szabad. Júlia
volt az egyetlen, egyedül csak Júlia tudta.
Nem erősen kell, csak meg kell neki mondani.
Nem azt, hogy ne féljen, arra úgysem hallgat,
csak annyit, hogy ne itt, ne pont bennem.
Hogy remélem tudod, az Úristennek is éppen
annyi értelme van, mint minekünk.

 

Fék

Kisfiam nem éri meg, hidd el, nem éri meg,
ügyvédnek vagy politikusnak inkább,
tanítani az egyetemen, az is egyészen jó,
de nem, költőnek semmiképp,
nem fontos, mivel, csak az, mennyi
pénzt keresel vele, abból majd nem
lehet eltartani egy családot,
jól van, még nincs, de majd a gyerekeknek
ruhát, meg az iskola, az se olcsó ám,
kisfiam, nem olvasnak az emberek,
nézd meg, apád se, én se, mégis
megvagyunk, én a gyárban, ő meg a postán,
hidd el, nem akartunk soha mást,
mert tudtuk, ebből megélünk, jól megélünk,
te is milyen szépen felnőttél,
sosem volt semmiből hiány,
nekem gyerekkoromban egy pár cipőm volt,
te meg nézz csak körül, kisfiam, mindig
volt mit enni, pedig ma már nem olcsó
az se, régen még megtermeltük otthon,
nagyanyád reggeltől estig a kertben,
nagyapád meg a hegyen munka után, az más
volt, ma jó állás kell, kisfiam hidd el,
írogatni úgy is lehet, ha dolgozol, hogyha
rendes munkád van, nem kell úgyse annyit,
jaj pedig hogy örültünk, mikor megtudtuk,
fiunk lesz, meg olyan szép jegyekkel végezted el
a gimnáziumot, tanultál mindig, azt hittük
tisztességes pályára készülsz,
erre ezt mondod nekem kisfiam, hogy te költő,
hogy te ilyen fölöslegeseket akarsz az egyetemen,
nem kell neked ez, kisfiam,
nem kell nekünk, apád ha megtudja,
mérges lesz, meg aztán nekünk arra nincs,
hogy téged még tovább eltartsunk, spóroltuk
a pénzt, hogy tanulhass, kisfiam, hidd el, ha
valami rendeset, jogot vagy amiből minket is
öreg korunkban, de arra, hogy te költő,
na, arra nekünk nincs, én elhiszem, hogy
neked nőkre, meg borra, meg könyvekre,
mi az, hogy nem kell, ezt tudom, tanultuk
elemiben a Petőfit, nekünk arra igazán
nincs, meg hogyha kérdezik a faluban, mit
mondjak, mit tanul a gyerek, hát kikacagnának.

 

(Illusztráció: Thomas Habermann: Old olive tree)

ESTI ZENE; GULLIVER SEHOVÁ; A PARLAMENTER

 

ESTI ZENE

A tisztáson leplombált zongora,
mellette vacsoraasztal.
Asztalon templomi hegedű hassal
a zsíros vágódeszkára borulva,
pallója repedt.
Eső utáni vizekben mosdik a Hold.
Arcai, miket az ég szór
számolatlanul kéttenyérrel
– füves tócsákba ezüstpénzeket –
hörpölik az éji éneket.

Hallatszik régvolt zene:
esti szelek ingébe bújva
szaladnak hűvös dallamok.
Nem idegen a harag sem tőlem:
de boldog vagyok és hallgatok.
Tisztásomon az idő szalad az érrel,
kereszteződik a víz a vérrel.
Föláldozott barmok sikolya nem ér el,
hiszen hinni nem tanított senki,
mégis tudom a füves legelőket.

Tudom, hogy vannak csendes vizek,
és tudom, a zenék tanítanak nevetni,
vagyok a csendek behajtója,
ajtója mindenféle bibliás ólnak,
ott a hazatérő bárányok meghajolnak.
Este van, zenélnek régi, elnémult
hangszerek az elalvó réten:
rendelt angyalok. Zene az égi
csöndben, zenétlen. Csukott
énekeskönyvön kapocs: az vagyok.

GULLIVER SEHOVÁ

Ártó, tétova szívek országába születtem,
ahol szabad a hajnali emberölés,
ahol szabályok mentén halad az ölelés
és szétbombázott tüdejét dróttal,

kátránypapírral tekeri emlékké az ország.
Ahol a kihugyozott sört is motozzák
és ahol az elégnél több a kevés.
A bort itt haszon szerint fokozzák,

rablók kezén hízik a fürt,
fekete fogakkal érik a jóság.
Húsomon kések haladnak nyígó éllel,

tolvajlás van a színen és hallgatás,
árnyékba fordul minden lélek és tudás.
Háttal vagyok. Tarkóm szemez a széllel.

A PARLAMENTER

„…a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.” [Babits Mihály]

jönnek elmetszett torkú szavak,
a szájüreg beomlott vezúv
és némán szótagol a szív:
hallana bár, a hangra vak.

s ha lélegzet volna még,
a rémült tüdő visszaszív
mindent, mit adna a néma ég:
lent csukódnak a fönt-tükre tavak.

töklevél alatt alszanak kedves cetek:
volna itt valami feladat!
és vannak fekete hullákkal tellő tengerek,
a szó halott, hullám múlik a hullám alatt.

 

(Illusztráció:  Fábián István:  Az argonautak sem hősök; Erdőkirály menekül; Odusszeusz, a Senkise)

Deus

 

A várfalon
az esőcseppek
egyben maradnak,
utat keresnek,
ember nélküli
emlékezetig folynak
– töredezik, vékonyodik.

A kard becsapja
a királyokat, a királyok
a pék
kislányát, a pék kislánya
a lovász-
asszonyt, a lovászasszony
a lovakat és a kutyákat,
a kutyák és a lovak
a királynőket, a királynők
a szerelmet
szerelemistenek nélkül.

A várfalak
szégyellik,
nem számolják
a repedéseiket;
dőlnek
be-
felé.

 

(Illusztráció: Sergey Lukashin: Medieval knight’s castle, 2016)

áramszünet; februári dal

 

áramszünet

sohasem voltál az apám
csak egy ember
aki férfi
aki mégis
az apám
egy iskolai adatlapon
félrehányt szövegben
alatta
csöpp bekezdésben
én félrehányt
gyerek vagyok
mert a neved
rosszul kötött
kardigán vállamon
inkább csak súlya
semmint melege van

nézz oda
lehetnél
idegen az utcán
aki a villódzó
zöldnél rohan át
foltos ingben
mert képtelen mosni és
már nincs aki
mosson rá

vagy
kábult tinédzser
felemás zokniban
ül az állomáson
hónapok óta tudja
hogy az apja
nem az apja

ezért a lányodnak majd
te sem leszel az
csak kezet emelsz
vagy rákiáltasz
hogy ne sírjon
nőjjön fel az istenit
és én hatéves vagyok akkor
te harminchat már
nézek rád
nézel rám

a sötétségben
mint vízben
lebeg a hajam
vagy te fogod talán
és markod körül
égnek a gyertyák
a falak vékonysága
szűk héjként
feszül körénk

a szomszéd nő
most is
énekelve fürdik
és hat óra
harminchat perckor
én abbahagyom a sírást

 

februári dal

csak a csendes penészfolt
kíséri árva lépteim
amikor ágyadhoz térek
és két elgyöngült lábam alatt
vádlón
megreccsen a fa

fakón még érzem
két nehéz tenyerem alatt
susogó szép szavaidat
lecsurranni
megfáradt torkomon

tört derekam csöpp
ajkadként görbül és
fejem ágyadra nem öledbe
hajtom ó
két nedves pillám

alatt láttalak utószor

 

(Illusztráció: Duy Huynh: Counting on the Cosmos)

Psyhé Alteregónia

 

Alkonyatban lépked,
amikor ősz rajzol
macskaszíneket.
Első alkalommal
soha nem csókol meg,
csak odahajol
arcodhoz, mint mikor
közel száll egy méh,
szempilla-szárnyával
finoman simogat.

*

Szigorúnak tűnt,
haját kontyba csomózta,
senki sem tudta,
hogy bokáig ér;
féken tartott zuhatag,
felgöngyölített vízesés.
Kívülről egyszerű, szürke
fehérneműi
vörös bársonnyal voltak bélelve.

*

Tudja,
hogy a lángokból apró
tűzpollen száll
a földre,
de mégsem lesz belőle
tűzliliom.
Tudja, hogy
hogy a haldoklók
előtt megjelenik
a tenger,
akkor is, ha soha életükben
nem látták.
Szerelemben nem hisz,
de tudja, hogy rabság ez is.
Tudja, hogy az is szabadság,
ha halála után
a szélben
szétszórják hamvait.

 

Psyché Velencében

Ahol a nap a saját köldökében kel fel,
és felhőkig zendülnek a hegyek,
kertek szegfűszeg-tüdeje,
kamarazöldek elegáns melankóliája,
a színek vonzata a kövekben
feledteti, hogy a nappalikban itt
szombatonként átlebeg a világtörténelem,
és a polgárok puha álomhuzatokkal
takaróznak a nagy hőségben,
ott, ahol a szárított időt
kis tasakokban tartják a polcokon,
ahol egy kéz évszázadokat
vezetett át a magasba.
Ahol túl sok a templom,
és a só az áhítat
a tenger sötétjében.

Madárimágók pusztulása,
egy űrhajó szállt az arcra,
öregedtünk maszkban
és szkafanderben,
akkor jött a péntekóriás,
azt mondta, tilos repülni,
hölgyem, ne álmodjon
pusztulásról, nem illik.
Megjönnek a sírásók is,
ne mélyre áss, magasra,
kiabálják egymásnak.
Zsákmélyébe bújik az utca,
emitt ül egy macskadonna.
Csipkerózsikák álomkaranténban
és fehérségig kitakart táj.

 

(Illusztráció: Sandra Lett: Fire Lily)

„A papíreperfa kérge”

 

Hajós Eszternek

„A papíreperfa kérge”

Talán a nyugalom parkjában található, egy diófa és egy szomorúfűzfa között, ahol az inspiráció patakja folydogál. Ha megvágod a kérget, vér folyik a fából. De ha rákened a szemedre, másképp látsz. Egy szaxofon alakú felhő lesz a begyógyult sebből. Majd égbolttá lesz a növény. Mellette oázis. Édes tinta a nyelv itatóspapírján. A fanatikusan racionális életvitel kódja van benne. Utolért szeretet. A vonakodás tökéletes zenéje. Persze kudarcot vall a szép szó, majd elkezd bízni valakiben a szív, akit nem lát, de érez. Így az elvágyódásnak be kell csukódnia, mint egy éjjeli virágsziromnak. Sűrű szövésű tűnődés szövi át a héjakat. Tüntető virradat. Pillangók repdesése a csillagkupola opál búrában. Színes szárnyak, szivárványos hártyák. Vitorlák kibomló kontya. A szél egy munkával telt szombat. Körülsimogatja a metaforákat. „Az egykori lét emlékezetét.” Most helyénvaló a szép. Mint egy pont. A taps hullámpapírja. Mintha egy sisak mögül ló vágtatna el. A kétely esőfüggöny mögött tűnik el. S marad a páraburok: a papíreperfa kérge visszanő a reggelre, mint a szem íriszébe gravírozott kék és sárga színek.

 

A papíreperfa kérgének követői

Ahogy besötétedett, a papíreperfa kérgének a nedve kicsurrant a felszínre, egy folyófű szender szállt rá. Pödör nyelvével érintette csupán a szuverenitást és tovább repült az aranyló gyökérrágó lepkék kolóniájához. Belehallgatott a piros gyantamoly monológjába. „A beszélő nyelv világot teremtett.” A kis színjátszó lepke folytatta: „A gyönyörködtetést a természet egybeszerkesztette a gondolkodással.” A pávaszem is hozzátette, ami nyomta a szívét: „Az igazi beszélgetés játékká lesz, az érzés pillangóbábbá.” A narancssárga-fekete Atalanta lepke leszállt a papíreperfa kék gallyacskájára és megszólalt. „A szellem megelevenítette az éjszakát. Mert a beszéd, amit Immanuel szólt, élet és pneuma.” Az Örökkévaló hallgatta a mondatokat és esőt permetezett a nyári pára könnyfelhői közé. Akkor a metafora-díva kezébe vette a pávaszemet és odasúgta neki: nem tudják az emberek, hogy a lepkék a hátsó lábaikkal kóstolnak.

 

Beleíródik a hang[1]

Nem létezik
Hogy a halál életben maradt
A pontszerű semmi megingott
S ezen nagyon meglepődött valaki
Aki épp ott volt nála
És újfent keletkezni kezdett
Megjelent a színen egy tömbnyi vörös agyag
És Isten maga elé vette
Nem vált köddé
Akarta hogy az ember testet kapjon
Átstrukturálódott az érzés az anyagból a lélekbe
A semmiből a székekbe
S a trón emlékezni kezdett a fára
Amiből kivájták kifaragták valahára
Nagy műgonddal rügyeket ontott a lépték
Egy sugallat bejegyezte magát a nyelvbe
Egy papíralapú kertbe
Ez a létesülés visszaíródás volt a tudatba
Kommunikálhatatlanságok egész garmadája
A beszéd a történet és a dolgok
A gyönyörködés a gondolkodásba áradt
A könyv s az én bőre alá kéredzkedett
Kihallgatta a beszéd a szót
Amit szeretett bennem
Visszakérdezett

 

[1] Voltaképp nagyban támaszkodtam Hajós Eszter erudíciójára, így ez egy virtuális négykezes vers-zongoradarab.

 

(Illusztráció: Federico Cortese:  Big butterfly)