Karácsonykor csak a hegyek
magányosak
és a rajtuk díszlő medvék.

Mint ódon épületek között vagy fölött
a villanyvezetékek,
olyanok az alkalmi versek; különösképp karácsonykor, amikor
a szokások kifehérednek.

Nem a közhelyek és nem a rituális cselekvések
feszültségéé a karácsony, hanem
a csengőé, ahogy
elhalkul;
az aranyosan kopogó esőé, ahogy nem csak
a hó helyét veszi át a víz,
de a csengő hangját is az eső kopogásával
helyettesíti,

végül pedig a csengőt is vízzel tölti fel,
ami kiszolgáltatottá válik, mint a szarvasmintás bögrék
a hagyománynak, a mesterséges biztonságnak,
hogy a szarvasokra itt épp nem tud senki vadászni.

Kint esik a hó, benn a kályha sistereg,
a fát táncba fagyott gyerekek állják körbe.

(Illusztráció: Viggo Johansen: Silent Night)

Szent Lélek tér

A szellem ajándéka

Beszédből is sok volt – tornyosul föléd
Jöjj ki börtönödből, hogy életbe lépj –
Ki építetted magad most bontsd le Azt
Ne támaszkodj a kontingencia kilincsre
Nem ment meg a keserűség se a panasz
A régi bőrből: bújj ki ma –
Kérd Adonájt vegye ki az átkot véredből –
Mielőtt elnyelne a posztmodern Bendő
Essen le kezedről a bilincs ajtódról a lakat –
S maradj imakamrádban ha a hó szakad
Ha a kicsit értéknek látod Ő emel a magasba
Mosd le a régi sértődést a csüggedést hagyd abba
Aludj rá egyet ha meghaltál – meglátod feltámaszt
Aki az életedre és a lelkedre áradt

#jezus@egek.ura

Melkicedek és Ábrahám Úrvacsoráztak.
Illés a Kármel hegyén leckéztette meg
Baál papjait. Megbizonyosodtak
A népek, hogy hiábavaló minden bálvány.
Az egyiptomi fáraó megszégyenült
Mózes előtt. Áron gallyacskája kihajtott
A vér az ajtófélfélfára és a szemöldök-
Fára került. A pusztító elment
Az izraeli hajlékok mellett. Nem ment be.
Ráháb, Ruth és Eszter kegyelmet nyert.
Szerette Isten a szent asszonyokat.
Mint Sárát. Huldát és Czipporát.
Dávid homlokon ütötte Góliátot egy kaviccsal.
A saját kardjával vágta le a fejét.
Sámsont megigézte Delilah. Mégis üdvöt nyert.
Jákob birkózott az Örökkévalóval.
Aki pecsétet nyomott a csípőjébe.
És időtlenné vált a gravírozás.
Jézus a kereszt által emeltetett fel.
Hogy magához vonzza a Benne hívőket.
Fel. Ahol nincs halál se szenvedés.
Majd megírta a Népszabadság és az És.

Karácsonyi etűd

Jézus Krisztus. Aki megszületik
a szívben. Legyen ott tiszta fényben.
Betlehemben! Pesten. Bécsben. És Bárhol.
Legyen a lélek jászol.

Allegorikusan ilyesmi a hit.
Ha magában van, hamar elillan.
A sok hópehely meg összeáll.
Azt mondjuk: hóember. S hittan.

Formát a szeretet ad a hitnek.
Szánkón jön az inspiráció, az ihlet.
S a nagy éj fehéren-feketén leszáll.

Mégsem kérdezi senki, hogy hová lett a nyár?
Mert a nyugalom, mint sok hópihe, összeáll.
S lesz a fa alatt matchbox, sapka, sál.

(Illusztráció: Stacy Taylor)

játszani kell

csak bámulom a falat
és nem értem
hogy szerettelek
hogy hagytalak el
és téged is
hogy szerettelek
hogy nem szerettél
és nem értem
hogy az első ember
akinek dünnyögő dalát
a fülem először hallotta
egy piszkosfehér ágyban
egyedül fekszik
és talán meghal ma este
csak nézem a falat
a bevégzett rovarok nyomát
haláltusájuk ezüst illatát
utolsó buja gondolataikat
a kitárt ablakot
a lomhán meglebbenő függönyt
a be-besüvítő szelet
a lapokat amiket elsodort a szél
azokat amelyekkel nyerhettünk volna
nézem a végtelen nagy asztalt is
amelyen a lapok feküdtek
a beláthatatlan küzdelmet
és nem értem
hogyan is játszhatnék úgy
hogy egy kártyát sem fogok
egyetlen egyet sem
sápadt ujjaim között

néma nyár

azt hiszem szőke vagy
mint a tavat óvón körülölelő
kalászos sásszálak
amelyeket úgy ráz
és tép a vihar
mint az én szívem téged

sajnálom
igazán
de semmit sem szeretek tán
jobban a világon
mint a szemed eltökélt csillogását
és a vágyat a lelkedben
hogy akkor is
kemény erővel
gyengéden ölelj
amikor a bennem élő néma vihart
benned támasztom fel

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Búzamező varjakkal, 1890)