Mondtam is a Misinek,
szoktuk emlegetni, a családban.
De érti a viccet,
nem egy olyan.

Múltkoriban mesélte, hogy jógázott.
Akkor tanulta, amikor Pesten
a nagy körzetben dolgozott harmadlagosként.
Tavasszal sűrűn szüreteli az ászanákat,
de most hideg van, így inkább a tévére jógázik,
a helyettes meg csak a kerszomszédig
hozza a leveleket, ezért
nekünk kell bemenni értük a postára.
A helyettes is érti a viccet.

A Bánszkiéknak három
kutyája van, az egyik négylábú.
Rettentően ugatnak.
A kutyák ilyenek.

A Postás Misi felesége
Diószegi lány volt, takarított
a monori áfész irodán, aztán
mikor a lánya elszökött egy monorival
Frankfurba, nem ment be többet.
Az anyák ilyenek.

Megették a Postás Misi tyúkját,
aztán elmarasztalták.
A kutya ette meg, de a kutyát
nem marasztalták el. Mire az állatorvos
kiért, már veszett volt. Az oltásokat
ezért a tyúkoknak adták be, a maradéknak,
a kocsonyában lehetett is érezni
még egy-két hétig.

(Illusztráció: Pirchala Imre: Vörös ház a falu szélén)

Eső közben

Alszol, de itt az eső szakad
meg a kerek folytonosság fogai közt.
Kettőnk közül most ki a szabad?
Aki vizekben ázik vagy aki füröszt?

Mert miattad van, érted – talán,
hogy helyetted futok az erdő fekete
fái között minden éjszakán,
és hogy a vége az mindig az eleje.

Ha én kiérek, hagyom, hogy engem beérj
majd a kiirthatatlan pontban.
Tenyerem tarkódon, mint ágon a levél,
nem érzed, de tudod, hogy ott van.

Riadt őzek

Megmutatni akarlak, de el se mondanálak.
Nem tudlak. A falak melyik felére rejtselek?
Ablaknál a csipkeárnyék, ilyennek sejtelek,
a lámpafény feketére fakult oldalának.

Ha kérded, mosolyom meztelen. Ki csalt elő kit?
Nézem az arcod büszke, rejtett rezdüléseit,
és te majd azt mondod, így akartad, így, te magad.
Legyek a vadak közt a vágy, a vágyak közt a vad.

Jöttél némán, nesztelen, de én hittem a hangot.
Láttalak. A mezőszélben, mint a riadt őzek,
ha dacosan egymást űzve-csalva kergetőznek,
és nyomunkban szanaszét szállnak apró pitypangok.

Homlokodra ránc

Tudod, én megpróbáltam nem beszélni rólad,
de mint hó alatt a fagyott lábnyom, ha olvad,
te mindig itt vagy megint.

Vízzé leszel te is, és muszáj lesz a veled,
mert már beléd fut vissza és belőled ered
minden bent és idekint.

Csalfa csenddé simul lassan a felszín fodra.
Jégként dermed bennem az idő. Homlokodra
ránc, amikor megreped.

Ősz lesz újra, pocsolyává lettek a tavak,
benned magam, magamban téged okoltalak,
mert hajómat elveszed.

Sziromként szárad le rólam a szép szeretlek,
mindenemet adom a szomorú szeleknek,
magukkal viszik messze.

Ami megmaradt, elveszett a folyó partján,
amikor tegnapokból kelt ki a rét tarkán.
És hogy holnapunk lesz-e

Nem tudom már. Bántsalak?
Hideg van, fázom, szakad,
minden sár, mocsár, salak.

És én úgy szeretném átölelni a tengert,
vagy csókolni a Kerkát, ha engem is elnyelt,
azért, hogy megbocsássalak.

(Illusztráció: Melissa Miller: Drink, 2006)

köpésminta

*

tisztelet a bevételnek

*

mélységes megrendeléssel

*

átadásmentes érintés

*

bűnrészegség

*

egyszerűbb lesz csókhoz jutni

*

az ügy vizsgálati szakaszában szükségüket elvégezték

*

kussba köti

*

nyugtát adott a hold

*

mélyszegénységben élő politikus

*

egyetlen ember hunyt el egy kicsit

*

pesti fenyítés

(Illusztráció: Gyuri Lohmuller: Money matters)

Piszkozat

Tövist neveltem, jössz, kitéped,
nem kell a szívbe holt anyag.
Már hófehér a kinti élet,
ezüst harangok bonganak.

Kinyílt az ég, hogy megsegítsen,
mert álmom gyűrött piszkozat;
nincs senki itt, csak én s az Isten,
fagyos kezével tisztogat.

Vérem csorog, de még nem unja,
sebészszikével húsba vág,
úgy állok közben égbe nyúlva,
mint édenkerti néma fák.

Tengerentúl

Az éjszakát most hagyd el, hadd apadjon,
a házfalak mind tőle védenek.
Testünk az ágyon, mint a sziklaparton
egymásba csúszott kőzetrétegek.

Tévénk a szélbúgással összepaktál,
hangyás a képe, nincsen semmi jel.
Bennünk, köröttünk végtelenség-fraktál,
s csak Isten az, ki minket megfigyel.

Elborzad néha, sír is, mégse retten,
hogy új batyukkal nyomja vállam, vállad,
de forr a lelkünk, napnál fényesebben.

Maradj, hozom már friss matéteádat.
S míg szürcsölünk az édenkerti kegyben,
az óceán az ablakon beárad.

Vadászbaleset

A fákra ólmos fellegek tapadtak,
alattuk sír a sárba gyűrt avar,
szemek kutatják lábnyomát a vadnak,
a naphoz zárszót zeng a kürt hamar.

Vércseppek ízét hordja szét az alkony,
kopók ügetnek át a tölgyesen,
felborzolódott sóhaj ráng az ajkon,
eláll a szél, hogy végképp csönd legyen.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Safe Harbor)

lombgyűjtő-akció, őszi glamour-napok, öltözz
most falevélbe, frissítsd fel ruhatárad az elmúlás
színeivel! akár 50 %-os kedvezmény a vadgesztenye-
fülbevalókra, valamint sírköves gyűrűinkre,
kipusztuló-szobánkban próbáld ki ingyenesen
az utolsó »optimals body« kenetet, légy te is
trendi, enjoy your fall!

***

nyáron még tandemben sétafikáltak a rőt
bodobácsok – bezzeg ősszel az ágyi poloskák!
a hím átszúrja a nőstény testét, úgy adagolja
a spermát, nem firtatva a nyílást. mint új-zélandi
nagy weta szöcske várva a csatlakozást, csáptalanul
vergődöm a télben.

***

letenni valakinek az arcát
a hideg kőre, és ahogy loccsan!
kilúgozni, felmaratni a letapadt
érzelmeket.
nekiesni súrólóval
a falnak, ott összerogyni,
akár a rongy.

***

a vers most egy fáradt arc,
szúrós, száraz szempár, amit
a buszon lehunytak.
a vers lassú egérgörgetés,
egy szomorú emotikon,
miután megbántottál valakit.
a vers most minden csak nem
élvezet, a sofőr kifakadása,
mögötted a széket rugdosó gyerek.
a vers ma korán kelés, görcsös éjjel
után, kitántorgás a megállóba.
a vers egy török sorozat, amit anyád
néz esténként, murat beköltözött, te
kimész cigizni.

***

szükségképpen élek; nem dobtam fel a talpam,
kifelé a télből vakító kéz vezet,
itt már minden lehet, lassan felengedek,
mostanáig talán a halálnak falaztam.

kiszellőzött a szoba, sálam szögre akasztva,
nem fojtogat holmi múlt, a lila mélabú.

***

üres telek, épületes nyarak,
közte tavaszok, őszek,
tarkállva gubbasztanak.

***

cementarcú, ki vagy a tükörben?
évről évre megkötnek a rétegek,
fulladásig unod magadat.
ez talán megszívlelendő észlelet –
pofalemez-karcok: mind adat.

***

falfehér arc, roskatag hó,
kampós halál. csontmetsző hideg,
megkékült betűk.

***

valahonnan hullalé csöpög –
asztmásan zihálnak a falak,
lebben a fényben hollóárny-hajad,
erjednek az ott hagyott sörök.

(Illusztráció: Duy Huynh: Lightness of Being)

Látlelet

Mint hajnali ködpermet a város fölött,
lebeg léha lelkem.
Ki vagyok?
Valójában örökös talány…
Rám felfejthetetlen jelmezt fércelt a sors.
Zsákvászon vagy gyapjúszövet?
Az évek múlásával kitapintani sem lehet.
Színevesztett csuha vagy fakó bohócjelmez?
Egyre megy.
Szolid mintaként foltok bandáznak rajta.
Értő szemek számára nem titok,
mikor mi történt.
Szögre akasztani tisztítani újra festeni nem lehet.
Hozzám nőtt.
Benne az utoljára reszketve elszítt cigi fanyar íze,
az utolsó berúgás morbid mámora.
Évtizedek hullottak a semmibe.
Megannyi régi emlék impregnálta jellemem.
Lepereg róla minden rossz, de legtöbbször a jó is.
Többé nem akarok megfelelni senkinek,
már-már magamnak se.
Akár kötélen a ruhát, kiszárított a nap.
Kávéd koffeinmentes, söröd alkoholfree
– röhög rajtam Hrabal és Capote –
már csak a guminő és a gumiszoba hiányzik.

Napra nap, hétre hét, évre év.
Mért késlekedsz ébredés?

Új kikötők felé

Az idő sajtójában mézízű ígéretek keserű valósága csöpög
Albumokba tuszkolt álmaim némán tűrik
A vágtató világ patáinak dobogását
Sikoly nélkül tiportatnak maszatos vázlatokká
Szürreális világot őrizve
Melyben nincs győztes ez a vesztesek vajúdó világa
Mik nemhogy hegyeket de egeret se szülnek
Meddő csatáik mezőin tébolyult árnyak keresik a köddé vált reményt
Sós illatot sodor a szél
Ez már nem a könnyeké a tengeré mely összenő az éggel
Lelkem lantján te játszol rendületlenül
Valós a dallam melyben csöndjeim épp oly fontosak mint a ritmus
Ez dagasztja vitorlám
Ebbe kapaszkodva sodródom új kikötök felé
Hol a líra még valuta tán
S a vándorigriceknek nem csak alamizsna jut

(Illusztráció: Christine Henehan: Winter Clothesline)