Címke: vers

Nincs hogy védekezni (Romantika Zuglóban)

 

 

A monarchia minden maradéka kikopott

már innen: a vörös és szürke grófok,

az operettszínésznők és más kávéházi

méltóságok – egy városszéli hírhedt zug,

egy omladozó fogadó ad helyet

a gyerekkórháznak.

De ne félj!

Mindenkit számon tartanak.

Ám mit kezdene egy vetélésből lábadozó

régi színésznő a fel-alá rohanó,

zoknis-pizsamás gyereksereggel?

És mi ez a zaj, ez a gépies

robogás a Herminamezőn? Valaha még fák voltak itt,

ösvények, kutak, bokrok,

ősz és tavasz között lebegő kertek.

Pedig jó hely ez ma is.

Kigyógyulsz a hörghurutból,

Elbánnak a depresszióval,

és van gyógyszer az allergiádra.

Ám azért sok a homályos ügy: fertőző félelem,

rémálmok, szúrások, görcsök, nyilallások.

Hát nézze, asszonyom, mondják a szülőnek.

Ne tessék aggódni,

ha a panaszok többé nem jelentkeznek…

És nem is jelentkeznek…

Ötven-hatvan év múlva egy idegen városban

majd abba az idegen szúrásba halsz bele.

Cserbenhagy a ráció, mint éjfélkor a Hungária körúton

zakatoló villamos. A zaj lebeg a sínek fölött,

aztán lassan szertefoszlik, végül elillan, mint egy ködfelhő.

Van itt egy gyerek, nagyon gonosz,

csip-csup ügyekkel visszajár ide

(rémálmok, szúrások, görcsök, nyilallások),

egyesek szerint el sem megy innen, itt lakik,

mióta az anyja, egy szobalány

kilencvenöt éve elrejtette.

 Nem volt irgalom: kitört a háború, és minden,

kelet, nyugat, dél, észak, de még a

 Hermina-mező is omladozni kezdett.

Ő annyira fél

– látszik a szemén –

hogy nem tud meghalni sem.

Berzsenyi-arcmás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

G. István Lászlónak

Romok – talán csak angyalok vigyázzák,
mint láthatatlan kőre írt jelet,
virágkehelynyi tájba szórt talányok
maradnak megfejtetlen, mint a Szfinksz,
s a felgyűlt szóknak pánikviharában,
mintha rejtett félgömbjét a holdnak,
örök trükkök és metaforák rejtik
arcod valódi mását, vélt korod.

 

A szó feledte régi tartományát,
űrbe kong, mint elhangolt harang,
s már semmit nem jelent, de mégis hangzik
idők sebzette, fals elégiád,
episztoláid félbe-szerbe hagytad,
mint lázadó, ha túlhevül korán,
és nem lakhatva jól magát emésztve,
fogával tépi szét a könyveket.

Szóvár indul romlásnak, torz remek
düledékein, korok határán,
hitek palánkján áttört mellkasokkal
bagózunk mélán: hős utódaid;
lila ködben, felszántott rommezőkön
dalol s botorkál sok szibéri váz,
festett talányban vélt korod kutatják,
mint láthatatlan kőre írt jelet.

A tízedik menyasszony

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tízedik menyasszony*

Gyarmati Ágnes-Melindának

I.

Radnót és Iernut között a műút egyik szélén, hermetikusan zárt, párás fürdőkabin áll. (Síkos, torlódó páfránylevelek), egy vetkőző lány, ruhátlan férfi; utóbbinak kilátszik a foga fehérje.

 

Az ajkait szétnyitva figyel; a lány szájában a várakozás szaga, húsa, fogidegig futó kísértés. [Radnót és Iernut között a sejthető élek mentén, domborodik és meglassul, a mattbarna földből a rohanás, szinte érzed a tág görbületeket a hátcsigolyákon.] Már rég eltelt az évszak, a várakozás szaga, húsa besűrűsödik, de nem érintik egymást.

II.

A fürdőkabin párás, gomolygó káddá összpontosul. Az egyik szöglet méregzöld testápoló, afféle mocsár, ketyegő ebihalak – mint fekete zsebórák – nyüzsögnek benne. A másik szeglet hordónyi esővíz, házak cserép- és csatornaleve (mondjuk). Elszabadul a zselatinos puha falióra is. A víz, az élő szövet. Legalább memóriában légy fegyelmezett, riad a lány (rég nincs ruha rajta) és kiszáll; a bal melle kibuggyan a törülközőből, úgy ver a szíve.

A szív alatti tárna zuhog.

III.

Radnót és Iernut között évszakok óta azon az egy sávon süvít a kamion, kávégép őröl, torkaszakadt szivar. A sofőr talpát, testét panírozza az érdes, édes füstdög. A műút szélén, hermetikusan zárt fürdőkabin, benne egy férfi; és egy nő, amint tenyerében tart, kiválaszt, archivál egy percet,

(legyen gömb alakú, vagy golyó – s ha elgurul?)

még nem szűz,

férjhez megy benned.


[függelék

                                              a Tízedik menyasszonyhoz

*

kioldod a mályva-ízt a nyelvizomból.

néhány lágyszárúból a sziromgrimaszt.

esetleg sziromficamot. nyelveken szólsz még?

lehetséges ez?

*

füstös, tüdőformájú. kihűlt helyek

a fényképkeretben. igaz a februári cserepes,

zúzott szánnyom, s a madárcsontú váz,

a bodzáé, most tűnik újnak.

*Sz. G. A tízedik vőlegény című verse mellé.

Részlet a Varjú-ciklusból; Alkalmi vers

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Részlet a Varjú-ciklusból
 
Igen, ő az. Vibrálóan fekete.
Varjú a novemberi, elektromos
esőben. Téged figyel, de még a csőrét

 

sem fordítja el. Ez az ő földje.
Az ő esője. Az ő novembere.
Te meg a hibája. Nem félsz,
Anna? Ő elrepül, te meg ittmaradsz.
 
Alkalmi vers
 
Ez a vers,
ez a kis vers
még nem látott sértődött embert.
Fehérbe mártott tollal írták.
Egy fehér reggel, a nyolcadik napon,
éppen ébredés után.
Él, amikor először kézbe veszed.
A szárnya csak kicsi távolságot
bír el. De még szerencse, hogy nem vagy
nagyon messze. A földszinten ücsörögsz,
tizennégy lépésre tőlem.
Manapság dominák írják a verseket:
az egyik kezükben korbács, a másikban
a nemtudommilyen összes, valami
nagyon bátor, nagyon fejbevágó dolog.
Hát nézd el nekem,
hogy én ilyen óvatos vagyok.

Ha Wass Albertről írnál; Rettentő szomorú vers

HA WASS ALBERTRŐL ÍRNÁL
(A funtinelli boszorkány rajongóinak)

Szerteszét fürtök, kallódó, szanaszét
nyáj. Az ifjú gróf boldogan kutató
keze. Schubert-fuvallat a szél helyén.
Hol a nyájad, lánykám? Avarillatú,
sokszoknyás táj: Magyarország,
annyira boldog – annyira-annyira
belehalni… Pedig a pásztorlányok
nippek között élnek, mért legeltetne ma
egy jó kis csaj nyájakat? És ki kér manapság
egy ifjú grófot? Édes Erdély… édes, édes,
a hegyháton Fidesz-koszorús vendégházak,
hát lásd, a grófok ma nem aktuálisak.
De belehalni… belehalni lehet még.

Ha vannak másféle szavak.

 

RETTENTŐ SZOMORÚ VERS

Ki hitte volna, hogy beteg?
Hogy óvni kéne? Védeni és félteni?

Boldog és büszke volt.

Ha támadott, összetett mondatokkal
támadott, vagy – ellenség híján – csak motyogott
magában, mondat-csordákat terelgetve az Akadémiai
Könyvtár folyosóin. A sok reflex, a sok komplex,
az izék, az ezek és az azok úgy veszik körül,
mint kezes, hű ebek a jó pásztort.

És aztán… ki hitte volna? Szegény kollégából
semmi sem maradt. Egy éjjel véresre
marcangolták az éjszakára a cselédszobába
megláncolt szavak. Gyenge volt? Játszott velük?
Hergelte őket? Meggondolatlan lett volna?
Ki tudhatná…? Tragikus hirtelenséggel – a lapok így írták.

A beteg, éhes ebek ma az akadémia környékén
kóborolnak, és komplex mondatokban a pásztort
dicsérik. A felejthetetlen pásztort, a jó kollégát.

A büfésnő olykor vet nekik valamit.

A félbehagyott költő dala

 

máriavers

 

Pont olyan, mint egy

üreges szobor semmitmondása

vagy mások világfájdalma

valami mellékszereplő a nem tudom miben

idegen kamaszok szerelme

 

máriavers

 

Pont olyan, mint egy

üreges szobor semmitmondása

vagy mások világfájdalma

valami mellékszereplő a nem tudom miben

idegen kamaszok szerelme

 

Mária, az Isten édesanyja…

 

de amikor Isten neve előtt ott a névelő

akkor is el kell mondani

valamit, amit nő nem érthet

és férfinak mesélni szégyen

 

 

A félbehagyott költő dala

 

a töltött káposztáról lehetne írni

egy meglepően mély allegóriát,

de nem tudom magam ma szóra bírni,

s levert is vagyok, mint egykor Góliát

 

a rímek valahogy kifogynak belőlem,

mint húsgolyók tűnnek el a tálból,

és arra gondolok igencsak erősen,

nekem az írás t.képpen nem áll jól

 

én törtem magam hetvenhét percet,

hogy valami legyen, apró dal csupán;

és bármi is lett, sehogy se tetszett,

mint éles kődarab, úgy vágott kupán

 

nem megy nekem ez a káposztás dolog;

Isten valahogy ebből is kiszállt,

– legalábbis én erre gondolok –

én az vagyok, Ő dettó enervált…