A monarchia minden maradéka kikopott
már innen: a vörös és szürke grófok,
az operettszínésznők és más kávéházi
méltóságok – egy városszéli hírhedt zug,
egy omladozó fogadó ad helyet
a gyerekkórháznak.
De ne félj!
Mindenkit számon tartanak.
Ám mit kezdene egy vetélésből lábadozó
régi színésznő a fel-alá rohanó,
zoknis-pizsamás gyereksereggel?
És mi ez a zaj, ez a gépies
robogás a Herminamezőn? Valaha még fák voltak itt,
ösvények, kutak, bokrok,
ősz és tavasz között lebegő kertek.
Pedig jó hely ez ma is.
Kigyógyulsz a hörghurutból,
Elbánnak a depresszióval,
és van gyógyszer az allergiádra.
Ám azért sok a homályos ügy: fertőző félelem,
rémálmok, szúrások, görcsök, nyilallások.
Hát nézze, asszonyom, mondják a szülőnek.
Ne tessék aggódni,
ha a panaszok többé nem jelentkeznek…
És nem is jelentkeznek…
Ötven-hatvan év múlva egy idegen városban
majd abba az idegen szúrásba halsz bele.
Cserbenhagy a ráció, mint éjfélkor a Hungária körúton
zakatoló villamos. A zaj lebeg a sínek fölött,
aztán lassan szertefoszlik, végül elillan, mint egy ködfelhő.
Van itt egy gyerek, nagyon gonosz,
csip-csup ügyekkel visszajár ide
(rémálmok, szúrások, görcsök, nyilallások),
egyesek szerint el sem megy innen, itt lakik,
mióta az anyja, egy szobalány
kilencvenöt éve elrejtette.
Nem volt irgalom: kitört a háború, és minden,
kelet, nyugat, dél, észak, de még a
Hermina-mező is omladozni kezdett.
Ő annyira fél
– látszik a szemén –
hogy nem tud meghalni sem.
