Ki vízbe gázol,
fölhasítja a folyó medrét,
dereka köré csavarja a
felszín terítőjét,
magára veszi az
Égbolt lepedőjét —
Langyos ár mossa nyomát,
rosszabb esetben
poshadt szemét —
Folyóvíz tükrén a
végződő világ —
Ki vízbe gázol,
fölhasítja a folyó medrét,
dereka köré csavarja a
felszín terítőjét,
magára veszi az
Égbolt lepedőjét —
Langyos ár mossa nyomát,
rosszabb esetben
poshadt szemét —
Folyóvíz tükrén a
végződő világ —
Megrendelőim és üzletfeleim
(én megértem őket)
pillanatnyilag úgy látták jónak
ha inkább vedernyi pépes masszává zúznak össze
és így raktároznak el
Én megértem őket.
Ez számos szempontból praktikusabb.
Jóval kevesebb helyet foglal,
könnyebb szállítani, tárolni,
mint a bonyolult, kiszámíthatatlan, nagy helyigényű
izgő-mozgó
organikus rendszert
ami vagyok
(Az energiatakarékosság szempontjáról nem is beszélve.)
Így aztán fogták a csillogó gépeiket
Jól irányzott mozdulatokkal
Beadagoltak
és pépesre klopfolták húsomat
Szilánkokra zúzták a koponyámat
És addig préseltek, gyömöszöltek, gyúrtak
amíg az utolsó idegszál, izomrost és csont is
homogén masszává nem állt össze
Most itt vagyok
a hűtőház aszfaltján
gyalulatlan raklapomon
Jól záródó dobozba csomagolva
Várom, hogy mikor ragadnak meg
Mikor pakolnak fel egy kamionra
És szállítanak rendeltetési helyemre
Nincsen park legalább egy játszótér,
s legalább egy, vagy több emlékmű nélkül.
Ha lefekszel a földre, homlokadat
csiklandozzák a fűszálak,
s ez vagy idegesít téged, vagy nem.
Illetőleg látod, hogy a fák koronái
beleakadnak a felhők rojtjaiba,
s e kép tetszhetik is neked, meg nem is.
Ha jó az idő, kutyát sétáltatnak
fiatal párok, vagy özvegyek, öregek,
s hogy odaszaratják őket akármindenhová,
ez zavarhat téged, de nem feltétlenül.
A hősöket a föld alá elásták, vagy
tömegsírba tették, vagy eltűntek örökre,
de nem baj, mert a nemzet hű fiai
följegyzik és magasztalják őket.
A gyerekek ebből még semmit sem értenek,
a kutyák úgyszintén szarnak az egészre,
az öregek pedig rendre mind elhülyülnek,
vagy viszik feküdni az elfekvőbe őket.
Közben a szerelmesek lefekszenek egymással.
Ha fejedre mászik egy bogár, amíg fekszel,
csapd jól agyon a kezeddel, oszt jól van,
s ha szarszagot érzel, feküdj kicsit odébb.
Ha ott is büdös van, tehetsz még egy próbát,
de ha az sem használ, lehet, te vagy büdös,
mert öreg, vagy gyermek, vagy eb, vagy halott vagy,
s ez ellen már úgysem tehetsz semmit.
Ha tetszett a séta, máskor is gyere ki,
ha nem tetszett, akkor maradj inkább otthon.
„…Egy bizonyos: világszerte kevés manapság az a vallásos versszerző, aki Thomashoz (és az egykori vallásos tollforgatókhoz) hasonlóan a deus absconditus, a rejtőzködő, illetve a metaforák csipkebokrába rejtett Isten költőjének vallja magát. A. M. Allchin *Imádság mindenek fölött* című könyvében meggyőzően fejtegeti ennek az elhallgatásokban gazdag képes beszédnek az erejét a hagyományos walesi költészetben, s elsőként éppen R. S. Thomast nevezi meg a legszentebb név ki-nem-mondásával, illetve a szüntelen kételyek és vívódások közepette is a Teremtő létét bizonyító és igenlő alkotók sorában.”
(A fordító, PETRŐCZI ÉVA előszava R. S. THOMAS verseihez)
(Kötetben: R.S. Thomas, Egy pap, népéhez, ford. és előszó: Petrőczi Éva, illusztrálta: Békési
Sándor, Szenci Molnár Albert Egyházművészeti Intézet és Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2007, Bolti ár: 1500 Ft)
A TÁVOLLÉT
(The Abscence)
E jelenlét-szerű
nagy hiány kényszerít,
hogy megszólítsam, a válasz
remény nélkül. Olyan szobába lépek,
amelyből éppen eltávozott
Valaki, fogadócsarnoka ez Annak,
Aki még meg sem érkezett.
Nyirbálgatom a nyelv
ódon ellentmondásait, de ettől
még nem lesz jelenvalóbb. Őt felidézni
a gének és molekulák se kaptak
nagyobb hatalmat, mint a választott nép
oltárairól felszálló tömjén. Minden párhuzamom,
szavam esendő. Erőm ugyan mi másból származhatna,
mint Tőle megfosztott, üres lényemből,
az űrből, amely Benne aligha kelt iszonyatot?
A SZÓ
(The Word)
Egy tollat nyújtott valaki, s így szólt hozzám az Úr:
„Írd le, mit jelent embernek
lenni”. És hosszasan habozott
kezem az üres papír felett,
míg végül, akár egy eltévedt
utas lábnyomai, betűk
jelentek meg a papír
haván, s olvashattam
a szót „magányos”. Mozdult kezem,
hogy kitöröljem; de a lét
ablakában várakozók egy emberként
kiáltották fülembe: „Így igaz.”
FARIZEUS – HUSZADIK SZÁZAD
(Pharisee – Twentieth Century)
Uram, más voltam, mint a többség.
Amíg ők dolgoztak, nyüzsögtek, iddogáltak,
A vadonban tanyáztam én, s a töprangés
A csontomig hatolt. Tollamon átfutott
A szív költészete, miként a vér.
Amíg sokan az autóikban pöffeszkedtek,
Én térdrehulltam, megköszönve
Az ama percre jutó kegyelmet.
Észlelték mindezt, persze. Bivalytüdejük,
Hordómellük és erős testük felém
Sok alig-észlelt tréfát megeresztett.
Megnyúlt arcom, hosszú hajam
Felingerelt őket: röhögtek nagyképűen,
A sír szelében dőzsölő megannyi lélek.
NAGYPÉNTEK
(Good Friday)
Nyugalom volt. Az őrszem ugyan mi
mást kiálthatott, mint hogy a kilencedik
óra ez, s hogy közeleg a vég? Fölszállt a
sötétség lassan, de meg
senki sem világosodott. És ácshoz
méltó módon tette
dolgát az ács: a kereszt mesterből
művésszé emelte őt.
HEGYI KARÁCSONY
(Hill Christmas)
Megérkeztek a havon át, a kenyér
még tisztább havához, hatalmas mancsukkal
meg-megtapogatták, úgy kóstolgatták,
mint az állatok, belenéztek a kehelybe aztán,
ahol felragyogott a bor, úgy érezték,
karcolja nyelvüket, megremegtek, akár
bűnre-emlékezőben és kiéhezett szívük
kevés időre meghallotta a szeretet szavát.
Felállván visszatértek szegényes
hajlékaikba, a sivár decemberi fénytől
leleplezetten. A horizonton felrajzolódott
a kicsiny, kőfal-kerítette mező,
a fával, amelyre a zord idő felszegezte
az e világra könyörgött, megrémült testet.
EGY FALUSI TEMPLOMBAN
(In a Country Church)
Egy szót se szólva térdepelt,
Csak a szél dala húzta még szomorúbbra
Az üvegablak komoly szentjeinek ajkát,
Vagy láthatatlan szárnyak suhogása.
Nem angyalok, csak denevérek, a tető alatt.
Térdepelt hosszan, a csöndre ügyet se vetve,
S meglátta, amint a sötét töviskoronában
Felizzik a szeretet, s a száraz fán
Egy emberi test gyümölcse felaranylik.
költemény Havasi Attila modorában
Mert érdekelte, az Öröklét mire megy,
Bacon úr hóval tömött ki tyúköket.
Ujjongott: lenne bár a tyúk halhatatlan!
De sajnos megdöglött mind a kétszázhatvan.
A történet vége méginkább tragikus:
Bacon úr elkapott valami tyúkvírust,
s olyannyira, hogy meg is halt beléje…
Nos, nekünk sem ad ez sok okot reményre.
Már sok mindenhez volt közöm,
és láttam csoda dolgokat;
nevetve játszottam olyat,
amiben nem volt sok öröm.
Szolgáltam sok nagy férfiút,
kitől jutalom sose jut,
s köztük sok idióta volt,
ki nők között, bizony, tarolt.
És láttam, sokszor úgy esett,
nem szerette férjét neje,
s előbb kapta meg sok hülye,
mint az igaz s értelmesek.
Láttam férfit, ki oly bolond,
hogy nőkre szórt el nagy vagyont;
kihasznált szerelmeseket,
szép nőt, aki rosszul szeret.
És az a hölgy se ritkaság,
kit udvarol művelt lovag,
de jön egy izgága alak,
fecsegve mond sok ostobát,
és egyből mindent megszerez.
Miféle hitvány asszony ez?!
Van hölgy, kinek — úgy látom én —
legjobb a legnagyobb kretén.
És láttam képzett szeretőt,
ki bölcs, s a lelkét tette ki,
kifinomult volt, udvari,
s a bugris ért célba előbb.
A hitvány árulás ilyen:
a legkiválóbb hullik el;
viszont a balga nem kevés;
alul marad a józan ész.
Láttam, van olyan hölgy, tehát,
ki, amit egy férfira ken,
azt pont maga követi el,
és őt érhetné érte vád.
Mikor megpillantottam őt,
bezárkózott szivem előtt:
a legnemesebb vágyaim
jutalma baj és kínra kín.
Horváth Viktor fordítása