Címke: vers

óvatos szerető; utolsó komp

óvatos szerető

 

mert nem elég csak kibolondulnom belőled.
fontos terveznem, hogy gyűlölni tudjalak.
óvatos szerető nem aláz, nem ver és jobb, ha letagad.
hisz nem engedhetem, hogy saját sebem legyél.
tudom, mutogatnálak, boldogan dicsekednék veled.
legyél csak lila folt a kulcscsontom felett,
mindenkinél
könyörtelenebb. és jobb nekem, ha nem tudod,
hogy nem bódíthat tovább fájdalmak gyönyöre.
bár szóltam, mikor tetszett. szeretted. ma már unom,
hogy teljes önátadásod is győzelem, ugye.
önzésre hajlamos, hideg a zárkózott világ.
hiába nyitja combjait, szemeivel idegenné néz.
szisszen, ha húzom haját, kis feszes fenéklyukát.
szavakkal hergelem szerelemre.
többnyire csendes, de ha letépem bugyiját,
megutál. bármit kérhetek, megteszi, ha hagyom.
menekülnöm kéne, amikor van hová.
kívánom az utolsó szavát: bizalom.

 

 

utolsó komp

 

rád bízom most bajaim, veszítsd te, kérlek, el.
én elfelejtem bűneid, halk kösz’t sem érdemel.
hamisan játszol, jobb nekem szeretni ostobán,
gondnak, bolondnak jó teher egy közös délután.
csend van, késő szakítani. Már meg nem kérdem én:
miért aprózod el magad, kettőnknek nincs remény?
félelmed súlyos, mélyre nyom: utas vagy, én a komp.
szökésed rajtam át: erény. Visszhangzik a kolomp.
segítenék, hogy messzire, hogy tőlem el, de menj.
közös a csendünk, jól tudod, veszít, ki csak mereng.
fogyóban van a levegőnk, győzhetnénk. Így se rossz.
egymást nézzük, két idegen, szerelmünk kamaszos.
nagy a teher, ereszt a lánc algás folyófenékre.
számunkra partok nincsenek, mondd ki: mégis megérte.

Ha az angyalok szúrnak…

Akácfaágon angyalok

nem szoktak ülni.

Tüskés akácfaágakat

jobb elkerülni.

Persze, ha belegondolok,

egy angyaltüske

szúrós akácfaágon is

bizton megülne.

 

Úgy lenne szúrós igazán.

Vagy mégse szúrna,

ha az angyal a lábait

lógázva bújna

ágak közé szégyenkezőn,

mert tüskeszárnya,

mindenkit megszúr, aki él,

aki csak látja?

 

Akácfaágon angyalok

úgy tudnak ülni,

törik a fejük, hogy lehet

átlényegülni.

Törik a fejük, tüskösen,

míg be nem ugrik,

hogy az ágon a tüske nem

magában kotlik.

 

Így hát a tüskös angyalok

gondolnak egyet,

akácfaágakon csupa

levelek lesznek,

tüskék és levelek között

virágok nyílnak,

fehérlő sziromszárnyakon

átangyalulnak.

 

 

Az illusztráció Kun Fruzsina munkája.

Edward Lear: A Bagoly és a Cicó

A Bagoly a Cicóval tengerre szállt
    egy csudaszép borsózöld bárkán,
mit megraktak mézzel s egy nagy zacskó pénzzel,
    és siklott a sós habok árján.
A Bagoly egy dalt dúdolt – pengett gitárja –
    s a csillagos égboltra révedt:
“Ó szépséges Cicó! Ó Cicókám drága,
    én módfelett szeretlek téged,
        én téged,
        én téged,
    én módfelett szeretlek téged!”

“Ó kérlek, dalolj, te délceg Bagoly!” –
    szólt Cicó. – “Ó dalolj csak lágyan!
Már oly régen várom, hogy te légy a párom:
    csak gyûrû kell, s teljesül vágyam!” 
Eveztek hát egy esztendõn át,
    s hol a Piszkancsfák erdeje sûrû,
röffentés hallatszott: láttak egy Malacot,
    orrában volt egy szép gyûrû,
        egy gyûrû,
        egy gyûrû,
    az orrában volt egy szép gyûrû.

“E gyûrût – nem ingyen, de három fityingen,
    te jó Malac, megvesszük tõled!”
S hogy gyûrûre leltek, hát egybe is keltek,
    a Vadpulyka eskette õket.
És birsalmát ettek meg krumplikrokettet,
    mit vaskéssel szétdaraboltak,
és kart karba öltve táncoltak körbe,
    és nézték a partról a holdat,
        a holdat,
        a holdat,
    és nézték a partról a holdat.

                                                                                                                                  Havasi Attila fordítása

Felejtés-oltár

Az íróasztal kicsit lomos,
grafitporos lapja, tépett
seb a zöld posztó, a sarka
felszakadt, alatta mézgás,
töredezett fa, ujjamhoz
ragad a titkos lenyomat.
A savanyú fiókban megbújó piszok,
porszemét, kiszikkadt favájatok,
mintha a Nílus öntötte volna el,
de oly rég, a földbarázdák nem
szántani valók (eke nem süllyed
ebbe, állat patája nem kophat
rajta), földabrosz ékei, amit
valaha tudtam, mint a tinta
süllyed el a falap eresztékeiben,
szivacs ha szívja le, először így
akartam felejteni.

***

A fehér nyírfa törzsén mint
a gyanta, egyetlen eső-
csepp folyik a föld felé, és
lent a többi, fűvizes dolog,
már nem föld, még nem
sár, várja, átlátszó gömbjét
otthagyva keveredjen, alul a seb.
Rózsaarcodon, ráncos szirma
porlik, parfüm vagy könny egyetlen
szilánkja szúr szemen. A halál nem,
csak az öregség vakít.

***

Benézett csak, a kerti
ajtón, elintézetlen dolga
akinek épp akad, kirámolni
belőlem a teret, unott orosz
agár arcán láttam vadászat
után ilyet, a megnyúlt
orrtükör kiszaglássza
flegmán, mellékesen a kisebb
zsákmányt az igazi után, mint
aki nyomott sem fogott, mert a
vad elébejárult – elvitte
mindenem, épp csak benézett, és
nem tudom, mim maradt.

Halott cigányasszony

Halott. Már két órája. Halott. A köveken. Marad kő és halál. És por. Porból lettünk – és halott. Megölték. Elvitték. Sikítva szaladt,

                              és kiszakadt

                                                amikor kitépték-  

                                                                              és elvitték, elrángatták, kirángatták, kitépték

                                                                                                              kitépték, kitépték, kitépték

                       kihányták az utcakövekre, halottnak hagyták ott csak,

                                                                                                        mert meghalt.

Elvitték ami volt. Kontyába vért tűztek

                 a sötét utcán késekkel űztek                                                                   végig baglyokat                                                            

                                                                de vége már.
Csak halál terül rá,                                                                                                           csak halál,                       

                                                                                                   csak négy nagy szoknyája terül rá,

 

feje fölé az éjszaka terül,  alá

                                             alá csak a föld

                 beissza vérét                                                                      beissza mohó vérét

kristályokat könnyezett, amikor kétrét

     és eldőlt zsák volt már.   Benne krumplik közt a krumplibogár

                                                                               redős lábaira tapadva a halál.

Ennyi volt. Fekszik. Már csak fekszik. És ennyit

                           tehetett, ennyi volt, ennyi lehetett,                                         é s   m o s t  m á r

halott. Nincs vers, nincsenek ajtók, ablakok

       amik várnák, csak hideg és sötét tárnák

                                                                                                            amik mélyére lesve

már sosem láthatod meg, mert az este

  örökre csukott szájába zárta

                                                                                           a föld mélye lesz számára zárda

de nem. Ábránd csak,

                                               mindez csak mese.

 Nincs már Ő. Sem föld mélyén, sem fönn, sem máshol nem vár

rá már semmi.                     mert nincs már rá ,                     

                                                                                   csak ennyi: VOLT .

                         Végleg halott már. 

 
 
 

Híd a folyó felett

fellobban a hang

a hegy mögött

ahol a lombok sötétje lappang

 

reszket a szél

a híd alatt

a folyó fölé feszített acél

indái közt a sejtelem

 

nincs nyugvópont

nincs folyó nincs híd

nincs mindent átható értelem

 

valaki figyel

valamit valahol

a hídon a folyó felett

zaklatott füttyszó zakatol

 

elszürkül a hang

a csend sötétjében

a folyó felett a fény

és nehéz füst az égen