Címke: próza

/csillagképek előtt/

 

Tatár népzene: Három moll-jellegű ötfokú lírai dal
(Finnugor és török népek zenéje, gyűjt. Vikár László, 1984)

a dombok mögött jár a Nap, mert eszembe jutott, vissza szeretnék menni.

keresősen indult, a kezével keresett.

ruhát hozott a húrosnak.

álmosan mendegélt a Nap.

mutatta, fogjam a karját. de ő vezetett.

fák és fák.

bot is volt neki, és azzal nézett. kereste a fáknak a lábát.

laposan estek a sugárok, de azt a bottal nem látta. hallja?

mindjárt leérnek a sötétek, de nem féltem, mert ő se félt.

nem fázott.

zöld, sárga, kék levél, ég, virág. gömbölyes hegyek, felhő.

tudta, hol vannak a fák, és virágot is szedett levesbe. tudta, hol laknak a melyik virágok.

minden levélnek saját illata van?

tudja, honnan jöttem?

neked készítettem. nem tudok egyszerre játszani a kettőn. és akkor nem tudnak beszélgetni.

szavakat is készített, hogy ezeket nekem mondja. mert a szemei nem beszéltek.

zenéltem kicsit, válaszolósan.

nem jött tovább. vissza szeretett volna.

zenéltem a Napnak, egy kicsi halnak. zenéltem a fáknak.

beszél a hangszer! énekel!

nem a szemem nézésével, a hangokkal kerestem. a hang hangot keres.

ösvenyre léptem. és a foltosok is jöttek. hideg lett.

velem jöttek kicsit, de én nem tudtam velük úgy menni. és nem jöttek volna velem vissza. nekik az nem vissza.

leesett ág, leesett levél, itt még nem járnak söprőzni. szedegettem, ahogy a madár csinálta, de nem olyan ügyesen, mert csak nem úgy figyeltem rá, hogy megtanuljam.

néztem, hol vannak, és hol fognak lenni, ha elmegy a Nap.

fánál, mert állt ott egy óriási, és annak volt odú is.

ágokból és levélből megcsináltam nekik a szobát, mert egyedül mentek és kicsik voltak egyedül menni. bogárt is tettem a levéllel, mert az kint is van.

megmutattam nekik, és belementek. bujkáltak, de mosolygósan, mert jó meleg volt a levélben. jó szagú virágokot is tettem, meg puha szirmút, meg szépen susogósat.

milyen az, amikor valakinek nincsen sötétje meg világa, egy kicsi se? mint a csillagképek előtt?

a csillagképek előtt volt, hogy nem volt sötét meg világos, a csillagképektől már világ van.

hogyan válaszolgat a fával, az éggel?

a hangokat látja?

együtt néztük az eget, mert visszaértem és az alvás jött, jó fészek is lett, és a csillagképeket is láttam, ahogy rajzolnak, mint a fakérgek.

2018. 12. 16. 6: 25: 59

 

(Illusztráció: Angela LeClair: Mixed-Media Poppies (photographed by Sharon White Photograpy); Mike Lathrop: Sunrise at Goldstream)

Fehér folt

– Takaríts fel! – szólt és én összerezzentem.
Már az ajtónál állt, én remegtem és nehezen kaptam levegőt, még mindig sírtam, amikor rám mordult:
Hallgass már el! – fel sem tűnt, hogy a vonyító, megvert kutyára emlékeztető hang énbelőlem jön.
–   El ne járjon el a szád! Ha mégis a bemocskolásomon járna az eszed, verd ki belőle, de gyorsan! Azt mondom majd, elcsábítottál. Mit gondolsz kinek fognak hinni, nekem, akinek még a neve is makulátlan, vagy neked, a jött-ment cselédnek?
Olyan érzésem volt, mintha az ördög szállt volna meg, nem éreztem a karom és a lábam, pedig eleinte nagyon fájt ott, ahol leszorított. Nem mondtam semmit, az úrfi pedig kiment.
Az asztal körül minden a földön hevert és én nem is tudtam, hogyan szedjem magam össze. Kinek szólhatnék? Az István, az inas úgy el van telve magától, hogy vagy megszidna, amiért nem a dolgom végzem, este meg mikor a család aludni ment már, röhögne. Megtöröltem az arcom és megigazítottam a ruhámat. Megpróbáltam lehajolni, de megint jajgatni kezdtem, csak csendben, magamnak.
Elvették tőlem azt is, amit nem adtam, nem maradt semmim. A földre ereszkedtem, mert négykézláb, mint a kutya könnyebb volt fölpakolni, mint hajolgatni. Összepakoltam és a szobámba siettem. Levetkeztem, lemosdottam és felvettem a meleg ruhám, mert azon kívül csak a vasárnapi ruhám volt. István megszidott és mondta, hogy öltözzek át, hiába mondtam, hogy nincs mibe, mocskos az, ami van. Gúnyosan elmosolyodott és én megint pucérnak éreztem magam.
Hetek teltek el. Az úrfi mindig követett a szemével, de már nem úgy, mint korábban. Mindent megtettem, hogy ne maradjunk ketten a szobában, de mindenféle indokkal magához rendelt. Eleinte már a szagától is rosszul voltam. Sosem felejtem el azt a leírhatatlan és sajátos bűzt, ami mindig áradt belőle. És a száraz kezeit, meg a kicserepesedett ajkát. Egy idő után viszont már össze se rezzentem. Sosem mentett meg az, hogy a téli ruha miatt izzadtam, ha sírtam, ha kiáltani próbáltam, megütött, vagy befogta a számat. Egy idő után már csak túl akartam esni rajta, mert békén úgysem hagyott.
Senki sem segített, Anna, a másik cseléd azt mondta, hogy mocskos vagyok és megkaptam, ami jár nekem. Úgy éreztem, hogy titkon örül, hogy neki nyugtot hagynak és van miért lenéznie. Nem maradt semmim. Aztán megint azt éreztem, hogy az ördög száll meg. Valahányszor megpróbáltam nem menni az úrfi hívására, István megszidott és maga vitt el a szobáig.
Nem volt hova elfutni, így már csak egy dologra tudtam gondolni, meghalok. De ha meghalok, mi lesz édesanyámékkal és a beteg húgommal? Ha nem lesz miből megvenni a bérem nélkül az orvosságot? Ezt a gondolatot nem tudtam kiverni a fejemből. Templomba már nem tudtam járni, először azért, mert nem engedtek, aztán már nem tudtam, hogy tudnék a pap szemébe nézni. Tényleg nem maradt semmim. Mikor legközelebb hívott, megint a dolgozószobába kellett mennem, mint először. Megint felborított mindent az asztalról. Először a földre néztem, aztán rá. Az egyetlen, ami az asztalon maradt, az a lámpa volt. Nehéznek tűnt, de mikor megcsókolt tudtam, hogy nem hagyhatom magam tovább…

Mikor magamhoz tértem, szétnéztem. Már megint az ördög bújt belém?

Csak álltam ott, a munkámra meredve és azon járt az eszem, hogy vajon fel kell-e takarítanom, mielőtt elvisz a rendőr.

 

Vissza

Szimbád úr meghalt, írta az üzenőtáblára Géza bácsi.
Milyen Szimbád? Lajos, Feri, Karcsi?, kérdezgette Aranka.
A fene se tudja, motyogta Géza. Elég annyi, hogy Szimbád.
Vera, a nyugdíjas óvónő szomorúan csóválta a fejét.
Nem Szimbád, mondta megróvón, hanem Szinbád, n-nel. És úgy emlékszem, hogy Gyula volt a keresztneve. Tudják, hogy színész volt régebben? Azt mesélik, hogy még Latinovitscsal is játszott. Hű, de szerették a nők őket!
No, a nők! Ezt ki is néztem belőle, hunyorgott Géza.
Négy melegítőnadrágos asszony üldögélt a hirdetőtábla előtt az Arany alkony otthonban. Őket Géza bácsi nem is igazán tartotta nőknek. De milyenek is az igaziak? Hajnalonként feszes és fiatal nőket látott maga előtt, de egyiküknek sem volt arca.
A fene megette az egészet, morogta.
És mibe halt meg? Őt is a szíve vitte el?, kíváncsiskodott Aranka.
A szív, a szív, hát persze. Mindenkit a szív visz el. magyarázta Géza. Haha! Látott már valaki olyan halottat, akinek még dobog a szíve?
Az asszonyok bólogattak.

Szindbád eközben ruganyos léptekkel sietett a Duna-part felé. A tavaszi levegő, a kékeslila fények, a várakozás-illat egészen felvillanyozták. Közel hajolt egy virágzó bodzabokorhoz, tündérhónaljszag, suttogta elégedetten. A benzinbűz sem volt éppen az ellenére, világ életében szerette a sietős, csapzottan rohangáló nőket. A parton fiatal lányok cikáztak, olyan gyorsan, olyan sebesen, mintha az autók vagy a felhők kergetnék őket. Szindbád bólintott. Mindig is a rohanásban átnedvesedő halánték volt a gyengéje.
Mondja csak, kérem szépen, hogy jutok el Óbudára a legkényelmesebben?
A fiatal lány meg sem hallotta. Ahogy a babakocsival küszködő szemüveges, hamvasszőke anyuka sem. Jobb meggyőződése ellenére Szindbád odalépett egy mobiltelefont szorongató, aktatáskás nőhöz.
Óbuda, mondta hangosan. Azt kérdezem, ez a villamos elvisz-e oda?
A nő meg sem rezzent. Csak fintorgott, mintha kavics ment volna a cipőjébe.
Rám támaszkodhat, nagysád, csak nyugodtan, mondta Szindbád előzékenyen. De feltűnt a kanyarban a 19-es, és a nő sziszegve a hátsó ajtókhoz rohant.
Talán tényleg meghaltam, töprengett Szindbád. Látom és érzem az embereket, de ők rám se pillantanak. A temetőben lenne a helyem, nem egy villamosmegállóban.
A lassan kékülő este a lába elé öntötte a nőket: izzadt gyereklányokat, illatos fiatalasszonyokat, és néhány elhagyott, párra sóvárgó, idősebb nőt, akik úgy fürkészték a férfiakat, mint a vadász, aki tudja, minden este éhesen, reményt vesztve  haza.
Milyen szomorú világ ez, sóhajtotta Szindbád, és a tőle telhető egyenes léptekkel megindult a Margit-híd felé. De nem volt könnyű dolga: egy kocogó rátaposott a lábára, egy biciklis felöklelte Szindbád feljajdult, de a fiatal lány csak tekert tovább az esti levegőtől részegen.
Csodálatos vagy, szerelmem!, kiáltott utána Szindbád. Ekkor egy rongyos, rossz szagú nő rántotta meg a könyökét.
Mit tekeregsz itt, papa? Talán beittál, és nem találsz haza?
Szindbád ránézett a csapzott hajléktalanra.
Vigaszra szorul? Elbántak vele a férfiak?
Ki vert össze ilyen könyörtelenül, gyermekem?
A nőnek rossz szaga volt, fekete körmei, gyanakvó, éles pillantása, de legalább látta és érezte Szindbádot.
Ütődött vagy? Kiszöktél valami kórházból?
Szindbád felajánlotta, hogy igyanak meg egy csésze csokoládét valahol.
A nő nevetett, és a rakparti lépcső felé cibálta Szindbádot.
Gyere, öreg! Csokoládézzunk ott lent, ahol nem lát senki sem.
Szindbád könnyedén belékarolt, úgy tett, mintha támogatná lefelé a lépcsőkön, mert nem szerette az erőszakos nőket.
Vagy meg akarod várni, tata, míg teljesen sötét lesz?
Nem kell a sötét, felelte Szindbád, megelégszem a történeteddel.
A nő az egyik törött lépcsőfokon maga alá húzta a lábát, és zavartan nevetett.  Hallgatom kegyedet, sóhajtott Szindbád, csak ne legyen szégyenlős,
Pár lépésre tőlük egy szarka tollászkodott. Ez aztán a meglepetés, gondolta Szindbád. Régen a szántóföldeken és a veteményeskertekben lehetett találni szarkát, ma meg ideköltöztek  ezek a szégyentelenek!
A nő előbb kibújt volna a ruhájából vagy a bőréből, minthogy a történetébe belekezdjen. Senkit sem szórakoztatok ingyen, hajtogatta szégyenlősen.
Ne szórakoztasson, kedves, hanem csak meséljen!
A történet Paks mellett kezdődött egy epilepsziás anyával, egy szörnyű albérlettel és egy még szörnyűbb mostohaapával. Egy gyerekszoba körül tapogatózó léptekkel, egy kislány takarója körül motoszkáló kezekkel. Egy elveszett pénztárcával, ami soha nem került elő, de a beteg anya a kislányt gyanúsította. Hazudós vagy, mondta, egy szavadat sem hiszem el. És akkor sem hitte a gyereke szavát sem, mikor az elmesélte, miket követel a mostohaapja tőle.
Miket követelt, kérdezte Szindbád kevés érdeklődéssel.
Tudja, tata, hogy van, valahogy belecsúszik ebbe az ember,  és nincs kegyelem. Azt mondják rólad, te jóféle vagy, az egészet élvezed. Élvezem, élvezem, élvezem, hajtogatta a nő. Mindig egyetlen dolgot élveztem, ha nem veszekednek velem.
Szindbád bólogatott, a Dunán ringó hajókat figyelte, és érezte, hogy a csontjai megtelnek erővel. Mintha egy láthatatlan, és mégis áldott kéz alkoholt vagy lelket pumpálna az ereibe.
Ha most sütne a nap, talán észrevennének az emberek, gondolta reménykedve.
És mi történt a mostohaapa után? Sorolja , nagysád, ne szégyellje!
Valamit meginnék, nyöszörögte a nő. Úgy könnyebb lenne nekem.
Szindbád szomorúan legyintett. Ő maga is korgó éhséget, kínzó szomjúságot érzett. Mit evett két napja az idősotthonban? Tökfőzeléket egy kis kaporral ízesítve, hozzá valami híg teát. Erdei gyümölcs, sok cukorral, az öregasszonyok szeretik. De miért is szeretik? Talán csak a tea neve miatt. Erdei gyümölcs… szeder, málna, áfonya. Regényes dolgok. De ő, Szindbád most inkább egy kis konyakra áhítozott.
Ám hova vonulhatna el ezzel a szutykos teremtéssel?
Mondja csak, kedves, gyereke van-e? Meglehet, leányka. Ugye, jól sejtem?
Úgy bizony, leányka, Szindbád jól sejtette.
A kislányt nem adták ki a kórházból az anyának, mert nem lett volna hova vinnie. De még van egy hónapja, hogy elintézze a szükséges papírokat. Hogy szerezzen egy állandó lakcímet… kiságyat, TAJ-kártyát, egyebet, hogy végre ideadják a gyereket. Nem egészen egy hónap…
Tudok főzni is, és bármit megteszek, súgta Szindbádnak a nő  reménykedve.
Szindbádnak, akinek szintén nem volt bejelentett lakcíme és TAJ-kártyája, felélénkült, a nő ábrándjaitól hevesen kezdett dobogni a szíve.
Most  szinte olvasott a nő gondolataiban. Ez a nevetséges, régimódi öregember talán itt lakik a környéken. A gyerekei, unokái külföldön vannak, és észre sem veszik, ha ő csendben odaköltözik. A nő félresimította  a tincseit, és talán átsuhant rajta, bizony egy hajmosás ráférne. Ha kicsit összeszedné magát, elmehetne hajat vágatni. És a manikűr! Még soha életében nem járt manikűrösnél. Ez is olyasmi, ahova időpontot kell foglalni? No és a kislány! Vinné magával az öreget is az IKEÁ-ba, hogy kinézzék a kiságyat a gyereknek. Egy nyugdíjasnak tenger az ideje, sorban állhatna vele szépen a kormányhivatalban is, míg kiadják az igazolványait. Adókártya, TAJ, személyi. Másképp beszélnének ott vele, ha ott látnák a válla mögött ezt a csokornyakkendős, rozzant öreget. Rozzant, de valahogy tiszteletre méltó. A bácsikám, mondaná róla mindenkinek. A bácsikám, igen. Ő segít talpra állni. Basszuskám! Hiszen nekem is lehet szerencsém egyszer az életben.
A reménykedés és a Margitsziget felől közeledő szállodahajó fénye egy pillanatra megszépítette  az arcát.
Diánának hívják a gyereket, mondta csendesen. Öt és fél hónapos, szeretném magamhoz venni egyszer.
Diána, sóhajtott Szindbád. Istennőhöz méltó név. Tudja, kedves, hogy Diána a serdülő lányok védelmezője? És magát hogy hívják, ha szabad megkérdeznem?
Bea vagyok, mondta a nő elhalón.
Bea, Bea, Bea, ízlelgette a nevet Szindbád.
A nő reménykedve rásandított, míg a játszmától felélénkült Szindbád a csontjait megropogtatva komótosan felegyenesedett. Már csak ezen a meredek lépcsőn kell visszamennie, és visszakerül a város véráramába. Hány óra lehet? Egy ilyen bűnösen tündöklő, hatalmas városban, ahol a levegőben érezzük a madarak röptét és a vágyakat, soha nem bukik le a nap.
Talán meg kéne nézni, ezek a szemtelen szarkák hova fészkelnek.
Sok szerencsét, kedves, mondta elmenőben a nőnek.

(Leonora Carrington)

Éjszaka Málta felett (regényrészlet)

Ruthnak neveztem el útitársamat, aki szemtakaróval arcán és homlokán az alig észrevehető forradással alszik a repülőgép hajtóműveinek monoton zúgásában; az előttem lévő monitoron Máltát jelzi a zölden világító piktogram, a dél-afrikai légitársaság járata a Földközi-tengeri szigetország felett célozza meg a líbiai sivatagot, hogy éjjel hosszában átszelje az afrikai kontinenst. Az éjszakai repülés zsibbadt félálmában könnyű elképzelni a Golden Day’s luxustengerjárót, ahogy a verőfényes nyári reggelen befut a valettai Grand Harbour-be, az üdülőhajó fedélzeti teraszán Ruth és John éppen kávézik. A lélek, ha úgy adódik, érzékeny rezonanciával képes előhívni az emlékeket, például ennek a máltai utazásnak a ködképét; erre az említett útvonal nem lehet elegendő magyarázat, tudniillik az ember ritkán választhatja meg álmai helyszínét és cselekményét, de szomszédommal mégis ez történik. Ruth álmában az öböl vízén szivárványosan csillognak a hajómotorokból szivárgó olajfoltok, a tengerjáróktól távol, a partközeli földnyelvek hasítékaiban drága jachtok és viharvert halászbárkák horgonyoznak, egész nap parttól partig cikáznak az izgága vízitaxik. A kikötők közti félsziget csúcsán az égbolt túlságosan is kék hátteréből emelkedik ki a Sant’ Elmo-erőd, ez a szabálytalan csillagalakú hatbástyás citadella az ezerötszázas évektől védte szigetet, manapság háborús múzeum, de az erődítményt semmiképpen ne tévesszük össze a nápolyi sziklákba vájt névrokonával.
Amennyiben házastársunkkal, esetleg szeretőnkkel járunk Vallettában, valószínűleg Ruth-hoz és John-hoz hasonlóan mi is egész délelőtt kézen fogva sétálnánk az óvárosban, frissen facsart narancslével csillapítanánk szomjunkat a zajos piacon és az egyik bodegánál megkóstolnánk a „cannolót”, ezt a szicíliai eredetű, ricottával töltött sült „tésztacsövet”. Természetesen, jégbe hűtött édes moscatot innánk hozzá, aztán a melegtől és a bortól megrészegülve kótyagosan csókolóznánk a szűk sikátorokban, cinkos kíváncsisággal kémlelnénk egymás arcát, mint Ruth és John, az ifjú nászutasok. Alkonyatkor felkaptatnánk a Barakka-kertekhez és a teraszok magasából jól kivehetnénk, ahogy párhuzamosan futnak a hosszirányú középkori utcácskák, amikre merőlegesek az itt-ott meredek lépcsőkkel könnyített közök, s emiatt fentről úgy láthatjuk, hogy a közvilágítási lámpák négyzethálója fogja össze várost, mint modern épületeket a szilárd, de mégis hajlítható vasbetonszálak.
Ha dezertálunk Ruth álmából és csatlakozunk az Airbus ébren lévő utasaihoz, akik unalmas filmekkel, ostoba videojátékokkal múlatják a kilátástalannak tűnő időt, a mélyben felfedezhetnénk a tripoli kikötő lámpasorának homorú ívelését, ahogy az Al-Shat Road-on cikk-cakkban követi az öböl hajlatát, s ez a szabályozott rend az Al-Kumish Road-on törik meg, ahol a világító pontokat éhes vadállatként elnyelik a városi park fáinak lombkoronái. Ha mindezt mégsem látjuk, annak oka nyilvánvalóan az, hogy a stewardessek Róma után kedves határozottsággal lehúzatták az utasokkal a kabinablakok redőnyeit, kikapcsolták a fedélzeti fényeket, s ezzel jelképesen éjszakai nyugodalmat rendeltek el, így csak a menekülési útvonalat jelző fehér vonalak derengenek az ülések közötti keskeny folyosón.
Hogyan került Ruth a München-Johannesburg járatra? Látszólag, erre kérdésre egyszerű a válasz, a bajor fővároshoz közeli Starnbergben látogatta meg zimbabwei barátnőjét, a városkáról érdemes megjegyezni, hogy hajózható tavával, kellemes erdei környezetével a müncheniek kedvenc kirándulóhelye; a távolban az Alpok hófödte süvegcukor csúcsai pontosan olyan szépek, mint a havas hegyek a jó ízlést nélkülöző nappalik giccses posztertapétáin. Ruth és Rebecca iskolatársak voltak a fehérek harrerei magániskolájában, ebből a jó hírű intézményből eredeztethetjük barátságukat, amit az eltelt évtizedek alatt is megőriztek, s ezen az sem változtatott, hogy Rebecca férjhez ment az alpesi ház nappalijában vidoran sört vedelő tagbaszakadt bajor férfihez. Megismerkedésükkor Martin tigrishalakra horgászott a Kariba-tónál, a Zambézi-folyó kétszáz kilométer hosszú és negyven kilométer széles víztározójánál; Rebecca akkor az ottani Caribbea Bay Resort recepciósaként dolgozott, innen a házastársi elfogadássá szelídült szerelem.
A hatalmas kiterjedésű mesterséges tó létrejöttét a múlt század ötvenes éveiben határozta el a brit fennhatóság alatt álló dél-rhodesiai állam, hogy a duzzasztással lezúduló irdatlan víztömeggel forgassa meg az újonnan épülő vízerőmű turbinalapátjait, hogy a generátorok szorgalmas zizegésükkel hasznosítható villamosenergiát termeljenek. A gigantikus völgyzárógát többéves megfeszített munkával készült el, s ezzel a betonmonstrummal lezárták a Botererkwa-dombok hosszan bevágódó meredek oldalú szurdokát, egyúttal a gát gerincén átvezették a karbantartó- és összekötő utat a szomszédos Észak-Rhodéziába, amit ma Zambiaként találunk meg a térképen. A Kariba elárasztásakor a halászó, vadászó, növénytermesztő bennszülött batonga törzsi falvakat – az ott élők felháborodott tiltakozása ellenére – a magasabb fennsíkokra telepítették, a vadonélő állatokat többségét pedig igyekeztek kimenekíteni a környék nemzeti parkjaiba.
Ruth és Rebecca hétköznapjai egyformán kezdődtek, reggel iskolatársaikkal együtt felszálltak a menetrendszerű mustársárga iskolabuszba, a kényelmes jármű a kertvárosi negyedekben szedte össze a fehér diáklányokat; a sofőr az elegáns egyenruhába öltözött  ifjú hölgyekkel megkerülte a belvárosi parkot, ahol a Chapman Golf Club tagjai már a korai órákban megpróbálták beütni tömör kislabdáikat a gondozott gyep zászlókkal jelzett lyukaiba.
A lányoknak a hajdan kiváló játékos női trénerük irányításával hetente háromszor volt field hockey edzésük, a hajlított végű, tenyeres oldalon lapos ütőkkel kitartóan gyakorolták a gyeplabda támadási kombinációit. Ha a lelátóról alaposan megnézzük a lányok barátságának e fontos helyszínét, megállapíthatjuk, hogy a játéktér szinte olyan, mint a biliárdasztal hibátlan zöld posztója, persze, nem véletlenül, hiszen a fekete kertészek már hajnalban nyírták a gyepet, locsolták a pázsitot, és a mészporos kiskocsival javítgatták a kifakult fehér vonalakat.
Meccsnapokon a frissen vágott fű fanyar illata lengte be a pályát, Ruth pólóból kilátszó karját jólesően cirógatták a délelőtti napsugarak, a csapatok bevonulásakor ütemesen tapsolt a közönség. Ruth intelligens, jó tanuló volt, de csak évtizedek múlva, a párizsi operában ismerte fel és azonosította Bizet Carmenjének közismert dallamát, amit torreádor-indulóként emlegetnek. Élünk a rosszindulatú gyanúperrel, hogy Dél-Rhodéziában, a majdani Zimbabwében akkoriban talán kevesen járatosok a zenedrámák világában, viszont az igazság kedvéért tegyük hozzá, Salisburynek, a későbbi Harrerének nincs operaháza és a komolyzenei koncertek sem voltak túl gyakoriak.
A gyeplabdapálya nézőtéren üldögélő mamák és nagymamák ugyanitt, ebben a patinás high-schoolban tanultak, így jól ismerik a gyeplabda minden csínját-bínját, tehát nem véletlenül dobognak a lábukkal, amikor a házigazdák a mérkőzés elején egy „szerencsés kanalazással” megszerzik a labdát. Az ellenfél védelmében kitör a pánik, langaléta kapusuk hiába nyugtatgatja társait, azok feleslegesen lökdösődni kezdenek, ezért a bíró büntetőkornert ítél ellenük. A kékmezesek – a szabálykönyv előírása szerint – az alapvonal mögé vonulnak, hogy a beadáskor kirohanjanak a felrajzolt félkörig, hogy megpróbálják blokkolni a hazaiak várható kapura lövését.
Egyik bevetődő játékosukról Ruth elé pattan a labda, aki rutinosan féltérdre ereszkedik, hogy előkészítse csatártársának az újabb lövést, de az ellenfél védője mindenáron szeretné ezt megakadályozni, ezért hevesen mozdulatokkal igyekszik Ruth elől elkotorni a labdát, eközben szabálytalanul magasra lendíti az ütőjét. Ruth a későbbiekben úgy meséli, nem érzett fájdalmat, sőt, az ütő csattanását se hallotta a homlokán, csak süketen zuhant, zuhant, zuhant egy kiszáradt kút feneketlen mélységébe, Rebecca kétségbeesett, hangos zokogását sem hallhatta.
Ruth kábán hátrasimítja haját zimbabwei házuk hálószobájában, ujjaival hozzáér homlokán a heghez, az alig látható forradás már annyira hozzátartozik az arcához, mint az apró szeplők a járomcsontjának a bőrén, az ágyban jeges félelemmel hallgatja a nyitott ablakon bezúduló válogatott szidalmakat. A gyakran kimaradó áramszolgáltatást helyettesítő aggregátort ismeretlen tettesek két napja megrongálták, John a függöny mögül lesi a szurokfekete udvart, kezében az édesapjától örökölt Remingtont szorongatja, Ruth csendesen fohászkodik, férje nehogy elsüsse a puskát, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
A környékbeli hírek nem sok jót ígérnek, az éjjeli látogatók a házak felgyújtásától sem riadnak vissza, a farmerek bennégnek a gyorsan terjedő tűzben, vagy kifutnak a bosszúra éhes földfoglalók karjaiba. A napokban emelkedett törvényerőre a zimbabwei kormány telepeseknek szóló ultimátuma, mely szerint, ha a fehér gazdálkodók nem mondanak le önként birtokaikról, fekete honfitársaik kiszámíthatatlan haragjára kell számítaniuk.
A farmerek igazságtalannak és felháborítónak tartják az utóbbi időkben történteket, családjaik a gyarmatosítók harmadik nemzedékéhez tartoznak, ők már itt születtek Afrikában, úgy érzik, ez az ország az ő szülőföldjük is. Az tagadhatatlan, hogy a fekete lakosságnak szabadságot, de az egész társadalomnak békétlenséget hozó választásokig, a fehérek túlságosan kiváltságos életét élték, ezért nehezen fogadják el a dolgok ellenkezőjére fordulását, mégsem akarják elhagyni az országot, de végül a fokozatosan növekvő társadalmi légszomj és az életüket egyre inkább megkeserítő veszélyérzet erre kényszeríti őket.
Az emigrálók közé tartoznak Ruthék is, akik az utolsó pillanatban  készpénzre  váltják ingatlanjaikat, földjeiket, hogy áttelepedjenek a biztonságosabbnak vélt szomszédos Dél-Afrikába, a zimbabwei gazdálkodást külföldről importált locsoló berendezések forgalmazására cserélik. Nincs okuk panaszra, új barátokat is találnak, mégis, ha naplementekor Ruth a kertjükben üldögélve behunyja a szemét, az eladott dohányültetvények alkonyi horizontját látja és lelkében ott sajog az elveszített múlt hiánya.

(Kép: Paul Klee)

Egyet a földnek, egyet az égnek…

Minden csupa vér. A kezem, a kezem is véres. A combom.

Vörös, ragacsos. Valami van itt, a vécé is véres, a vécé széle, a vécé fehér hidegsége. Megint egy. Megfogom a vécépapírt, megtörlöm magam, bevizezem, dörzsölöm a combom, a kezem, a fekete szoknyám. Letekerem az összes vécépapírt, betekerem a vörös, ragacsos, alaktalan testet. Tekerem a barna papírt rá, ameddig már nem ázik át a vér, ameddig elmúlik a szag, ameddig kiszáradnak a

könnyek.

 

Na végre! Mi

a faszom tartott ilyen sokáig? – éles, női hang, durván arrébb lök, amikor kinyitom a kocsma vécéjének az ajtaját, hangos csattanás. Csak kifelé, az ajtó felé, az ajtó után már nincs más, csak a sötétség. A sötétség jó, a sötétség fekete leplével letakar, nincs baj, nincsen semmi baj, mindjárt ott vagyunk, mindjárt megszűnik. Már érzem a szelet, hideg, csípős, mindjárt ott vagyunk. Te meg én. Mindjárt. Mindjárt megszűnünk, és maradok én.

 

Itt a folyó.

Ott a híd. Lemegyek a híd mellett, átmászok a kerítésen, fáj. Ne félj, szorosan tartalak, mindjárt ott vagyunk. Leveszem a cipőm, a harisnyám, lemegyek a lépcsőn, az utolsó fok már a hideg víz. Beleengedlek, tudom, tudom, hideg, de mindjárt vége, elvisz a víz. Még mindig szivárog a vér, érzem, csorog lefelé a combomon, meleg. Megmosom magam a folyóban, ami elviszi a titkaimat. Felveszem a harisnyám, a cipőm, még mindig fáj, elindulok a kórház felé. Marcsi, ő majd segít, ő majd rendbe tesz mindent, mindig rendbe tesz mindent, engem is mindig rendbe tesz. Megint? Megint. Felfekszem az asztalra, hideg, fázok. Fáj. Megkapom a gyógyszert, nem, nem maradhatok, ne mond el neki. Biztos? Biztos. Haza akarok menni. Hazamegyek.

 

Egyet a

víznek…

 

Hol voltál? Csak találkoztam valakivel, beültünk meginni valamit. Igazán szólhattál volna, cseszd meg, aggódtam! Tudom, ne haragudj. Fáradt vagyok, lefekszem, rendben, én is megyek nemsokára. Megengedem a meleg vizet, lemosom magamról ezt a napot, ezt az újabb egyet, az újabb mi-t. Befekszem az ágyba, odabújok a meleg testhez. 

 

Már megint

álmodok. Tudom, ez álom, mert ez már megtörtént egyszer. Kempingezünk az erdőben, felriadok az éjszaka közepén a sátorban. Ő horkol, alszik. Nekem pedig vécére kell mennem, görcsölök, félek, nem érek el a bokorig. Leveszem a nadrágomat, csupa vér, ne, már megint, gondolom, és elkezdek sírni. Aztán kijön belőlem minden reményem, és ott hever a fűben. Halott remény. Leveszem a adrágomat, becsavarom vele, semmi baj, semmi baj, suttogom, odamegyek az alig pislákoló tűzhöz, dobok rá tűzifát, megéled a láng. Semmi baj, nem mondtam el neki, még  jó, hogy nem mondtam el neki, nem tudja, nem fogja megtudni, hogy nem tudok magamban tartani egy gyereket sem. Nem tudom magamban tartani egy gyerekét sem.

 

Egyet a

tűznek…

 

A tűz

megégeti a kezemet, felriadok, éget, éget, látszik az égés nyoma, sosem múlik el. Mit csináltál vele?, kérdezte, fáztam, fát dobtam a tűzre. Belém kapott. Megégetett. Bekötötte, hazajöttünk. Oldalra nézek, az ágy másik oldalán nincs senki, már nyolc óra. Már dolgozik. Egyedül vagyok. Azon a hétvégén is egyedül voltam. Akkor, először. Hét hónap. Hét hónapig bírtam magamban tartani az elsőt. Megindult a szülés, bementem taxival a kórházba. Marcsi már várt. Felhívta őt. Gyere azonnal, elkezdődött. Jött azonnal. Kisfiú. Tamás. Nagyon kicsi, nagyon gyenge. Hét napig élt. Agyvérzés, mondta Marcsi. Agyvérzés, ismételtem, agyvérzés, agyvérzés. Megindult a tejem. Mit csináljak vele? Fájdalmas, fehér, folyékony emlékezet.

 

Ne járj már

folyton feketében, mondta nekem, kiakadt. Nem kell, hogy mindenki azt higgye, gyászolunk! De hát gyászolunk. De nem akarom, hogy mindenki tudja! Azért még mindig feketében járok, a fekete mindent eltakar, a fekete elnyel mindent. Elnyeli a vért is. Évek telnek, múlnak, évek visznek el élettelen, alaktalan testeket. Még mindig semmi?, kérdezi mindig, most már egyre kevesebbszer. Semmi, semmi, minden hiába, még mindig semmi. Emlékszem, amikor jött a második. Hamar el is ment, kiszakadt belőlem, én pedig eltemettem a hátsó kertben a rózsák mellé, földet szórtam rá.

 

Egyet a

földnek…

 

Kimegyek a fürdőszobába, levetkőzöm, nézem magam a tükörben. A hasamon halványan látszanak a terhességi csíkok, nagyon halványak, megsimogatom őket, terhességi csíkok vannak, de gyerek sehol. Sebek vannak, de gyerek nincs. Szülési fájdalom van, de gyerek nincs. Név van, de gyerek nincs, akinek adhatnám. Gyerek. Tamás. Panka. Baba. Nincs, nincs, nincs. Eltűnt a köldököm, nem látom, nem érzem, nincs. Lapos a hasam, üres, sima, nincs köldököm. Hol a köldököm? Nem értem, tapogatom, keresem a mélyedést, de nincs sehol. Kell, hogy legyen köldököm! Anélkül nem lehetek! Anélkül gyerek sem lehet. Nincs gyerekem, mert nincs köldököm? Nincs köldököm, mert nincs gyerekem?

 

A szoknya.

Nem szedte ki a mosógép a vért. Fogok egy kis mosószert, ráöntöm, dörzsölöm. El kell tüntetni a vért. Dörzsölöm, dörzsölöm. Piros a lefelé csordogáló víz. Rózsaszín. Átlátszó. Dörzsölöm. Foszlik az anyag, foszlik az emlék. Egyet a földnek, egyet a tűznek, egyet a víznek…

 

Vérzek.

Menstruálok. Szivárog belőlem a nemlétező. Újabb hónap, újabb üresség. Viszket a köldököm, a köldököm helye, seb, amely nem gyógyul, viszket a sima hasam, viszket a bőr, ahol egyszer a köldököm volt. A köldököm eltűnt, takargatom a hasam, ő se lássa. Nem veszem le a pólóm, akkor sem, nem akarom, mondom, maradjon, rendben. Maradjon. Vérzek. Vérzek.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Növekszik.

Növekszik a hasam, gömbölyödik, feszül. Teljesen sima. A köldököm helyén seb, kapartam, viszketett, kapartam. Nincs köldököm, mi nő bennem? Esz engem, rág, harapdál. Fáj, takarom. Nem tudja senki, nem látja senki, Marcsi se tudja, Marcsi, a drága, jó Marcsi. Ő se tudja, elment, kiköltözött. Itt hagyott, kihagyott. Új élete van, új lakása, engem elhagyott valahol a régiben. Kell egy kis idő, egyedül akarok lenni. De hát így is túl sokáig voltunk egyedül. De most ezt akarom. Egyedül egyedül. Nem akarok egyedül egyedül lenni.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Nő.

Növekszik, gyarapodik, telítődik. Belőlem. Kerekedik, kikerekedik, valami rossz, valami nem emberi, az anyja húsát eszi, a vérét issza, tépi, szaggatja, kaparja, fáj. Ki akar jönni, rúg, küzd. Ki akar jönni. Magzatvíz, vér, fájdalom a világosbarna parkettán, ő választotta. Nyomás, szakadjon ki belőlem, rúgom az ágyneműt, a fehér paplant, le, le az ágyról. Menj ki belőlem, takarodj, nem lehetsz bennem, kieszel minden helyet belőlem, belaktál minden zugot bennem, elfogyasztottál, most már tűnj el, ne legyél. Szakadok, szét, szakít a fájdalom ezerfelé.

 

Az ágyon

mindenhol vér. Apró, mozdulatlan test, kezek, lábak, ujjak, összeragadt fekete haj. Szörnyeteg, húsevő, vérivó. Fogom a fehér paplant, beleteszem a testet, ragad, meleg. Éjszaka, sötétség, hideg. Megyek az utcán, valamelyik lakásban egy kisbaba sír. Hangos, üvölt, valaki menjen oda hozzá, valaki ringassa, valaki csitítgassa, etesse, ápolja, vigyázzon rá. Még mindig sír, egyre hangosabban. Itt a folyó. Ott a híd. Egyet a víznek, egyet az égnek, egyet a víznek… Jól van, már itt vagyunk, mindjárt vége, mindjárt megszűnünk és maradok én. Egyedül egyedül. Hideg, igen, tudom.

 

Sír, sír,

sír…

Dalba kuporodtam; Szavaktalan

 

Dalba kuporodtam

Dalba kuporodtam, sötétszoba, melengetem a szívem. Hozzám kuporodott, a dalomhoz, kintről bejőve. Napját a Napomhoz. Égszakadékunk, egyfolyónk.

Nap sütött ki, besütve. Szirmok emelkedtek, levelek. Jött velem, amerre mentem. Akkor is, mikor nem tudtam, merre. Egyegünk. Hulltak a sugarak bele a patakba.

Kuporgott a Hold is, csillagosan. Csendben a madarak, madarak csendjében. Egyre közelebb, egyre távolabb. Egy. Besütött a Hold a Napba, holdsugarat.

Ujjaim a húrokon, szaladva, megállva. Napszemünk, egymástükör. Ez egy szavak nélküli. Napra nézve nyílnak, Holdra nézve csukódnak a szirmok.

„Ma este látlak, az már egy napsugár.”

2022. 04. 30. 20: 07

 

Szavaktalan

Szavaktalan a fagyott esőben. Félig leérő sugár áll, áll.
A Nap keresésekor, így indulunk.
Lecsukott szemem, Napom.

Lehullott az égbolt, mint eső, levelenként.
Sárga szirmok, kék árnyék.
Kinek a melyik labirintusa, melyik szakadéka, a Nappal, a Holddal, három csillaggal és négy gubancos felhővel.

Melyik egünk, ha egy egünk se, talán egy kósza csepp eső, ha a szél átsírja, égről égre.
Patakokban a szavam, halak az eső elől.
Hidegen mosdat napsugár, szellő, százszorszépillat.
Szavaktövis.

Csend.

2023. 04. 05. 11: 19: 19

 

1. Dalba kuporodtam
2. Tükörben tüskés
3. Szavaktalan
4. Holdfénynap
5. Erdőközöttünk

(Illusztráció: Mike Lathrop: Spring Sunrise at Summit Park; Summer Sun on Sidney Spit; Sunrise on the Sand and Stones at P’kols Beach)