Az új fogoly, Riolda pontosan tényleg olyan eleven, ügyes, érzékeny volt, mint amilyen lányt ő szeretett volna – és annyira különbözött Leától, hogy Hanna el is szégyellte magát. Hát hogy lehet egy halott lánygyereket, egy igazit összehasonlítani egy halálra ítélt földönfutóval? Egy fogoly rabszolgával, akit csak néhány órája ismer?
Akiről azt se tudja, hogy mi fűzi ehhez a nagy darab, halott asszonyhoz, akit Riolda és a dán nők borzongó tisztelettel Hildinek neveznek. Akinek csak pár óra adatott a Tökéletes Városban, és akinek Hanna zárta le a szemét.

A termet végre átjárta az a csendes nyugalom, amit a megmosott, szépen elrendezett holttestek árasztanak magukból. Minden holttest félig nyitott kapu – ki tudja hova nyílik? De itt, Almériában, a madarakat is megfullasztó forróságban nem lehetett várni a temetéssel.
Csendes, nyugodt, megkönnyebbült délután volt.
– Látszik, hogy előkelő teremtés volt – suttogta Hanna. – És most még a fiatalságát is visszakapta a haláltól .
Mert ez a diadalmasan nyugodt, csendesen pihenő szobor nem is hasonlított a néhány órája még feldúltan hadonászó, kövér asszonysághoz.
– Pedig talán rabszolgának született – mondta Riolda. – Ő volt a jótevőm, a rossz szellemem, a példaképem, az ellenségem.
És míg a halottvivő rabszolgákat várták, Riolda szinte mindent elmesélt Hildiről. A gyerekkoráról, az első, második, harmadik házasságáról, a gyerekei haláláról, az özvegyi éveiről, és mindennél többet azokról az időkről, mikor Vilmos herceg – a felejthetetlen,  a csodálatos Vilmos herceg – felesége volt.
Hanna elképedt. Riolda beszámolója alapján Hildi beteg és elgyötört volt, de nem öreg.
– A történetek a mi koporsóink – tette hozzá Riolda elcsukó hangon. – Ezért olyan fájdalmas emlékezni.
Hanna elképedve figyelt: az ő családjában is mesélgettek végzetes, szerelmekről, erdőben bolyongó gyerekekről, szörnyű árulásokról, családi gyilkosságokról, időcsapdákról, de melyik józan, zsidó asszony adna hitelt az ilyen gyerekes meséknek! No de Riolda erről olyan könnyedén beszélt, mintha megtörténhettek volna.
És talán tényleg meg is történtek.
Ám az ő családjában egyetlen valamirevaló asszony sem találkozott effélékkel. Megtartották az ünnepeiket, eltemették a halottaikat, felnevelték a gyerekeket. A házasságokat a családfők kötötték, hisz nincs az a megfontolt ember, aki a szerelmet rábízná a szelek játékára vagy a véletlenre. Ők befektették a pénzüket, és a mindenhatóban hittek, nem a mindig változó rögeszmékben. Épp ezért nem is találkozott olyan emberrel, aki unalmában, vagy csak merő esztelenségből terveket szőtt volna az Omajjádok ellen.
– Te tényleg ezzel a szerencsétlen szőke asszonnyal szövetkeztél a kalifa ellen? Hát elment az eszetek? Megőrültetek? – kérdezte megrökönyödve.
Riolda elmosolyodott, és megint elmagyarázta: az angolszászok már évek óta próbálkoztak valami szövetség-félével a frankokkal, a dánokkal, a longobárdokkal és gótokkal. De mire ezek a koronás fők, a nyugtalan északi fejedelmek megállapodtak valamiben, már letaszították a trónjukról őket…, vagy új országot találtak maguknak, hadat üzentek egymásnak, vagy egyszerűen csak elunták a szervezkedést, új vallást vettek fel, és egy új feleséggel új életet kezdtek egy távoli szigeten. Minden terv megfeneklett az országokat elválasztó, irdatlan távolságokon, vagy az emberi természet változékonyságán. Vagy éppenséggel az eltérő szokásokon, ami útját állta bármiféle tartós egyesülésnek. Hiába állapodtak meg bármiben, néhány év múlva megint újra kellett kezdeni a tárgyalásokat. Új hadurakkal, új koronás főkkel.
– Ha ti nem bírtok egymás nyomára lelni a messzi északon, akkor hogy-hogy megtalált benneteket a kalifa nagyvezére?
Riolda széttárta a karját. Az is lehet, hogy a mórok okosabbak. Tapasztaltabbak és bölcsebbek. És talán nemcsak a saját szemünkkel láthatjuk a másikat, hanem csodatevő tükrökkel, amikkel a messzi távolban is megláthatjuk ellenségeinket. Talán tényleg léteznek különleges képességekkel megvert emberek, akik látják a halottakat, akkor ők könnyen megfigyelhetik az ellenük szövetkezőket…
Talán a mórok így jutottak a nyomukra.
És az is lehet, hogy a kalifa, Al-Zadzsr vagy Hákim mit sem sejtett a szervezkedésból.
Valami furcsa okból gyűjtötték be őket.

Hanna, aki Narbonne-ban többször is látta a saját északon csavargó lányát, nem szólt semmit. Mert hiszen léteznek álmok, látomások, költemények, a nők többnyire szűk szobákban fulladozva élnek, ezért ők nagyon jól tudják, hogy a szeretteinket nemcsak a saját szemünkkel láthatjuk. És Hanna azt is sejteni vélte, hogy mire szolgál a „könyvtár” a Tökéletes Városban, ezen a nagy, hihetetlen gonddal szervezett, gyöngyvirágkivonattal boldoggá tett rabszolgatelepen – hogy mire kellenek az idősebb nők, akik keresztül-kasul bejárták Észak országait. Lehet, hogy Hákim, a nagyvezér bizalmasa nem bíz semmit az álmokra, a csodatevő tükrökre, őt a megélt tapasztalatok jobban érdeklik. A pontos útleírások és térképek. A  tengeráramok és a szelek. A nagy kikötők, amiket ezek az asszonyok láttak a saját szemükkel.
És talán már Riolda is sejtette. Ő is tudta, hogy maradhat életben. Csak addig sétálgathat viszonylagos nyugalomban a Tökéletes Város könyvtárában, amíg jobbnál jobb meséket tud kitalálni az emberevők lakta szigetekről, az időkapukról, a rejtélyes járványokról és tengeráramokról. Négyszemközt Riolda persze sokkal összeszedettebbnek tűnt, mint mikor tolmács segítségével a tengeri emberekről, soha szárazföldre nem lépő, állva pihenő hajósokról áradozott a mór geográfusoknak.
De mit számít a hihetőség? Az Omajjádoknak, akiknek a nagyszülei a sivatagban látták meg a napvilágot, szükségük van tengeri flottára, szükségük van jó térképekre,  többé-kevésbé pontos úti beszámolókra. Ezért adnak hitelt bármilyen zagyva tengerész-babonának.
Hanna néhány hét múlva már biztos volt benne, hogy Riolda a felét sem meséli el a móroknak, amit eddig átélt és megtapasztalt – no de vajon őhozzá teljesen őszinte-e? Vagy annyira mások a történetek keretei, fogódzói,  annyira különböznek az ő életétől a nem-zsidók életét szabályozó törvények, hogy egy egész életét Moises bácsi házában leélő özvegyasszony nem is értheti az egészet? Rioldát hallgatva alig tudta a szörnyülködését palástolni. Egy jámbor és erényes asszony hogy flangálhat Európában keresztül-kasul?  Mi vihet rá egy megbízható, kisgyerekes anyát, hogy kockázatos – és lássuk be, teljesen értelmetlen és nevetséges – küldetésekbe bocsátkozzon?
Hanna egyetlen szeretetre méltó, jámbor asszonyt nem ismert, aki csapot-papot hátrahagyva, holmi királyok vagy királynők hívására , vagy csak nyugtalanságtól űzve kockáztatta az életét. No de akkor mi hajtja ezt a Rioldát előre? Talán a szerelem, ami úgy űzi-kergeti a nőket Hágár országaiban, mint a kitárt szárnyú, láthatatlan denevérek?  Beleragadnak a kibontott hajukba, és bármit tesznek, nem hagyják őket pihenni éjszaka… Rioldának derék férje van – no és persze emlékei: furcsa vonzódások egy normann herceghez, egy szláv rabszolgafiúhoz, egy könyörtelen dánhoz, de talán semmi olyasmi, amiről pirulva lehetne mesélni.
Hát akkor mi lehet a kulcs egy ennyire nyugtalan élethez?
Hanna később is úgy érezte magát Rioldával, mintha egy olyan nyelvet ízlelgetne, aminek hiába tanulja meg egyre több fordulatát, képtelen felismerni a szabályait. Egy nyelvet, amire nem tud kellőképpen ráérezni – pedig őt éppen azért hagyták életben, mert könnyen tanul nyelveket.
Ha ráérezni nem is tudott Rioldára, azért elég gyorsan megszerette.
No de milyen öntudatos teremtés az, aki nem tud egy tiszteletreméltó apát és anyát megnevezni, hogy ünnepnapokon hálát adjon értük a Teremtőnek? Ám Rioldát ez sem zavarta. Ő úgy gondolta, azokat is tisztelnünk kell, akik örökös homályban akarnak előlünk elrejtőzni.
Az persze lehet, hogy Riolda tisztelte a homályban maradni akaró ősöket, de ő maga egy cseppet sem gondolkodott homályosan. Annak látta a Tökéletes Várost, aminek Hanna is: Hákim rémálmának, őrült agyszüleménynek, egyetlen élő testté növesztett embertömegnek. Gyöngyvirág-kivonattal mozgásba hozott, lelkeket és sorsokat összetörő hadigépnek.
– És még csak az sem biztos – mondta Riolda –, hogy van értelme. Hogy az emberek tényleg képesek olyan hatékonyan és pontosan együttműködni, mint a méhek. Hogy tényleg lehetséges kitenyészteni csak gondolkodásra, csak szerelemre, csak háborúra képes egyedeket.
Hanna bólogatott.
Ám ők erről is csak a várost a tengertől elválasztó sziklapárkányon mertek erről beszélgetni.
A hátuk mögött a barakkok, a fáradhatatlanul tevékenykedő, szövő-fonó-szerelmeskedő, megtermékenyülő és gyereket szülő egyedek, a lábuk előtt pedig a Földközi-tenger könyörtelen kékje.
– Pedig nem is őrzik elég gondosan ezt a várost – suttogta Riolda. – Hákim azt képzeli, hogy mindenkit annyira boldoggá tesznek a csodabogyói, hogy esze ágában sincs megszökni. Pedig aki éjszaka lebukdácsol ezeken a sziklákon a kikötőig, az könnyedén kereket oldhat.
Lehalkította a hangját, mintha Hákim mögöttük hallgatózna, vagy a sziklák is eleven, érző és élő testrészei lennének a Tökéletes Városnak. – Szökjünk el együtt, Hanna! Hadd lássam még egyszer a gyerekeimet!
Hanna ingerülten legyintett. Két magányos nő egy mór kikötőben nevetségesebb és hihetetlenebb, mintha egy öszvér lerázná a a gazdáját a hátáról, betérne egy városban, fel-alá sétálgatna az utcákon, és a piacon emberi nyelven alkudozna a gyümölcsökre. Ki látott errefelé ilyet? Ki ne csodálkozna? Riolda még viszonylag fiatal, nem tanulta meg illendően lesütni a szemét, és csak néhány szót gagyog arabul. Akármilyen rettenetes hely ez a tábor, ők nem lennének biztonságban a falain kívül.
És a nyugodt boldogság óráit is meg akarta hosszabbítani.
Rioldán kívül egyetlen férfit vagy nőt nem érdekelt, hogy merre járt gyerekkorában, hogy mit gondolt, hogy mit tapasztalt, hogy mit érzett a lánya halálakor, hogy hogy tanult meg olvasni. Igen, a lánya… Lea, az ő egyetlenje szívből sajnálta, hogy az édesanyja nem szebb, nem fiatalabb, hogy nem nevetgél a többi asszonnyal, hogy mindig furcsa dolgokat mond, hogy nem elég népszerű… És leginkább azért, mert árva gyerek fél-gyerek: mert Hanna Moises bácsi védőszárnyai alatt nem tudott újból férjet találni.
Riolda viszont semmiért nem neheztelt.
Vele szeretett együtt lenni, vele, nem a gőgös viking asszonyokkal, nem a frank előkelőségekkel, akik bár maguk is rabszolgák voltak, de Hannára, mint a saját szolgálójukra tekintettek.
És Riolda kíváncsian végighallgatta, hogy milyen is volt Narbonne-ban a falakkal övezett olajfa-liget, ahol fél életét leélte, hogy hogyan szökött el a lánya az egyik hajnalban Benjaminnal, egy megbízhatatlan kalandorral…
Riolda szeme felcsillant, mintha tényleg értené, hogy mit jelent elveszíteni egy serdülő lányt. És talán tényleg értette: mert nem a meditációk, a gyöngyvirág-párlatok vagy a könyvek tették képesssé az együttérzésre, hanem a sors, a megélt élet, vagy az a titokzatos anya és apa, aki nem akart Riolda előtt megmutatkozni.
De azért Hanna pontosan tudta, hogy a Tökéletes Város mesélő foglyai, a Könyvtárban élő asszonyok sem élveznek örökös védelmet. Hákim fél évet szán arra, hogy a nők minden fontosat elmeséljenek azokról az országokról, ahol születettek, hogy felsorolják a legfontosabb szigeteket, tengeráramokat és kikötőket.
Rioldának négy vagy öt hónapja van.
És alig múlt húsz éves.

A kikötő Almériában olívaolajjal és új rabszolgákkal látta el a Tökéletes várost, és elszállította a rabszolgalányok szőtte selymeket. Cádizi és sevillai kereskedők tartottak fenn állandó képviseletet, de néha megfordultak itt Marseille-i zsidók is, józan, megbízható kereskedők, akiknek a Narbonne-i Nagy Moises neve talán mond valamit. Akik akkor is segítenek, ha nem egyik napról a másikra kapják meg a hasznukat, akik jól ismerik az idő értékét, akik tudnak türelemmel várni.
És akik még azelőtt elvihetik Rioldát egy biztonságos kikötőbe, mielőtt összefutnának Hanna nagylelkű pártfogójával, a jó Moises-szel.
Ezért aztán az egyik éjjel a hold bizonytalan fényére hagyatkozva, magában zsoltárokat mormolva  lebotorkált a kikötőbe. A hajók közt őrködő rabszolga-katonáknak azt hazudta, hogy Hákim küldte ide, hogy megkeresse a zsidó kereskedőket. Valószerűtlen és ostoba magyarázat volt – mért pont éjszaka? –, de Hákim bogyócskái és párlatai elaltattak minden kételyt. A jó katona nem gondolkodik, még őrségben is boldog, hogy Allahot szolgálja.
Az álmából felvert ben Naftali józan volt, de szerencsére ő sem különösebben értelmes vagy kíváncsi. Első szóra elhitte, hogy Hanna vér szerinti unokatestvére Moises bácsinak, hogy Moises bácsi majd hatalmas váltságdíjat fizet, ha keresztény üzletfelének nejét eljuttatja egy biztonságos kikötőbe.  És nemcsak váltságdíjat fizet, hanem majd idővel kitünteti a barátságával és a megbecsülésével.
Ben Naftali szerencsére arról sem kérdezősködött, hogy jó családból való hölgyek mit keresnek egy Tökéletes városnak nevezett rabszolgatelepen. Hogy hova akarnak eljutni, miért csak Riolda utazik.
–Jól van, nővérem, megértettem mindent. De nem hajózom rögtön Marseille-be, először kirakom az árumat Velencében.
Hanna hálásan bólogatott, mintha minden mindegy lenne.
Velence épp olyan jó, mint Thulé, a boldogok szigete.

És aztán másnap megpróbálta Rioldát felkészíteni a nagy utazásra.
– Lehet, hogy a férfiak érdekes dolgokról beszélgetnek, de te igyekezz titkolni, hogy nyitva van a füled. Ne hívd fel magadra a figyelmet! Ha szólnak hozzád, ne válaszolj! És eszedbe ne jusson, a hajósokat megbámulni! – Átadott egy csodatevő amulettet, aztán folytatta rendületlenül. – Ne mosolyogj, ne nevess, ne kérdezősködj! Az a szerencse, hogy ben Naftali a rabszolganőjével utazik. Te pedig imádkozz, hogy érje meg a pillanatot, míg kiköttök Velencében, mert ha lehunyná a szemét az út alatt, a hajósok sorban megerőszakolnak. Mindenféle szedett-vedett népség szolgál a gályákon, ezért az a legokosabb, ha végig észrevétlen maradsz.
– De te mért nem jössz velem, Hanna?
Hanna megrázta a fejét.
Minek is magyarázkodna? Hogyan is értethetné meg Rioldával, hogy mennyire méltatlan dolog lenne valahol magányos zsidónak lenni. És nemcsak méltatlan, hanem egyszersmint lehetetlen is. Ő pedig akkorát hazudott a családja fejéről, hogy a közösségéhez  nem térhet haza.
A következő éjjel együtt bukdácsoltak le a forróságtól langyos köveken Alméria kikötőjébe.
A láthatár szélén készülődő napkorongtól már izzani látszott a Földközi-tenger. Mint egy óriási acéltükör, amit a rettenetes távolban már lángok nyaldosnak.
A kikötőben már vár várt rájuk ben Naftali hajója. És maga ben Naftali, aki udvariasan és előrelátóan felséges asszonynak titulálta Rioldát.
No de mit számít?  Fürge kis hajója volt, a vitorlái is szinte izzani látszottak.
– Aztán majd Velencében vigyázz magadra! – sóhajtozott Hanna. – Ne egyél romlott ételt! Ne állj szóba gyanús idegenekkel!
Riolda elmosolyodott. És utolsó ajándékul elmesélte az öreg Hannának, hogy úgy tudja, a lánya, Lea kisfia életben van. Egy furcsa szekta rejtegeti, akik fel-alá kóborolnak Burgundia és Normandia határán: minden évben új lakhelyet keresnek maguknak, egy héberhez nagyon hasonló nyelvet beszélnek, de nincsenek könyveik. – De hát ez mindegy, a fő, hogy életben van. Úgy hallottam, Emmánuelnek nevezték el.
Hanna fájdalmasan elmosolyodott, de szólni nem szólt.
A történetek a mi koporsóink.
Azért a biztonság kedvéért indulás előtt megismételte az intelmeit.
– És ígérd meg, hogy lehajtod a fejed, és nem válaszolsz a kérdésekre. És  nem csatangolsz tovább, hanem hazatérsz a gyerekeihez! Nem illik jóravaló asszonyhoz az ilyen kóborlás! Fárasztó és egészségtelen.

A boszorkány házához egyetlen út vezet, gondolta a fiú. Megforgatta a szájában a pipát és köpött egyet. A boszorkány gyengéd szeretettel nézte. A fiú már három holdtölte óta nála lakott. Rendes fiú volt, mindent egybevéve. Rendben tartotta az udvart, és még a villámokkal is sikerült megbeszélnie, hogy messzebbre csapkodjanak, de azért őrizzék a küszöböt. A kunyhó oldalát kirúgták, és hozzátoldottak egy hálófülkényit. A fiú hívta a borostyánt, hogy fusson fel a falra, sűrű páfrányokkal, mohával és burjánzó cserjékkel ültette körbe, mert még az állatok elől is el akart bújni, miközben aludt. Napközben járta az erdőt és beszélgetett azokkal, akik szóba álltak vele, mert már ismerték. Voltak, akik félénkebbek voltak, ők távolról méregették. A fiú is így méregette a boszorkányt, aki befogadta.

A keze legalább kilencven éves volt, de a szeméből egy élénk, ereje teljében lévő nő nézett vissza rá. Vékonyszálú haja pókfonálra és holdfényre hasonlított. A teste öreges volt, roskatag, de a tartásában látni lehetett a néma fenyvesek szálfa-gerincét. Nem volt igazán szép, széles karimájú kalapot és hosszú ruhát viselt, mint a boszorkányok általában. Az arca leginkább kövekre hasonlított, olyan kövekre, amik messziről utaznak és sokáig csiszolódnak, de amíg a fölöttük rohanó folyók a tengerig érnek, lényegük nem változik, bölcs közönyüket és nyugalmukat semmilyen történés nem rengeti meg. A torka viszont farkas torka volt, és a fiú hamarosan megismerte az üvöltését, amikor egy este óvatlanul megpróbált a hajához érni. A boszorkány nem szeretett beszélgetni, és összességében nem szerette az embereket. Nem szerette, ha beszéltek hozzá, ha nyugalmát oktalan kérdésekkel megzavarták, vagy ha túl közel merészkedett hozzá valaki. A mendemonda ellenére azonban a boszorkány nagy jelentőséget tulajdonított a rendszeres és kiváló étkezésnek, és amíg az erdei gombákból főzött ragu készült, szeretett bámulni a tűzbe és hallgatni a fák sóhajtozását. A boszorkány szerette taposni a havat az erdőben, és szeretett fütyörészni a széllel. A seprűjét kettétörte és kidobta, mert azt az elvet vallotta, hogy ahová gyalog nem lehet eljutni, oda nem is érdemes. Ezüstsarkú csizmájában három nap három éjjel tudott megállás nélkül gyalogolni, és az erdő vadjai tisztelettel félrehúzódtak az útjából. A boszorkány a legtöbb reggelt növények begyűjtésével és szárításával töltötte, főzeteket és párlatokat készített, vagy a kerti növényeket ellenőrizte, hogyan gondozzák magukat. A boszorkány azt vallotta, hogy a növényeknek meg kell tanítani, hogyan táplálkozzanak és növekedjenek, s ahol feltétlen szükséges, segítsék egymást. A megfelelő időpontokban megjelent, és néhány mérsékelten éles, ám lényeglátó megjegyzés kíséretében begyűjtötte a terményt. A növények nevelték magukat és teremtek, a kertben békesség volt. A gyomokat pedig egyszerűen kitiltották. Nemsokára a termény begyűjtése a fiú feladata lett, akinek jó érzéke volt a tanácsadáshoz, és tapasztalatlansága okán kicsit kedvesebb is volt a boszorkánynál.

Esős napok következtek, nedves föld és a bomló levelek illatát hozta a szél. A mocsárban felkavarodott az iszapos víz. A kerti növények örültek és kinyújtóztak az ég felé. A boszorkány és a fiú behúzódtak a házba.

Egészen kényelmes ház volt, a fiú otthonosan érezte magát benne. Az üszkös fák kijelölték az udvar és a tornác határait. A tornácra néhány kerek, simára kopott lépcsőfok vezetett, két oldalán görbe korláttal. A küszöbön át a meglepően nagy közös helyiségbe léphetett a szerencsés túlélő, amiben volt egy régi tűzhely, mellette súlyos teafőző kanna, egy kisebb kemence, egy tölgyfa asztal, rajta mozsár, száradó gombák és gyógynövények, a sarokban szenes vasaló (azt már csak arra használom, hogy agyoncsapjam vele a macskákat, jegyezte meg a vénasszony), szépen faragott, kényelmes székek és egy karosszék (abba nem ülhetsz, fiú), egy zsámoly a fiúnak, a falon a tűzhely körül lábasok, serpenyők, mérőedények és kések, a szoba másik felében pedig egy faltól falig, padlótól plafonig érő polcrendszer, amin a boszorkány könyvtára foglalta el jól megérdemelt helyét. A házhoz tartozott még a boszorkány szobája, ahová a fiú nem léphetett be, és egy barlang, amiben forró, gyógyító vizű forrás eredt és ahol egy kisebb méretű, fürdésre alkalmas medencét vájt magának a víz. Az udvaron volt még egy hideg vizű kút, aminek régi, mohos kövekből rakott falában hűvös páfrányok gyökereztek.

Mivel napok óta esett, az udvar igencsak fölázott, s az esőnek mintha szokatlan, pirosas színe lett volna, de ezzel egyikőjük se törődött. A boszorkány hársfavirágzatból és egy csipet levendulából teát főzött és sokáig nézte a tüzet.

Fiú, szólt a boszorkány. Miért van az, hogy ennyi holdtölte óta laksz nálam, és még nem keresett senki? Azért, mert én vagyok a fiú, aki nem kellett senkinek, válaszolta amaz. A boszorkány várakozva nézett rá. Apám megbolondult, folytatta a fiú, anyám pedig minden hajnaltól minden éjszakáig a könnyével öntözte a veteményt, amíg rá nem borult a krumpliföldre. A nővérem mákvirág lett. Az micsoda, horkant föl a boszorkány. Hát, mákvirág. A kertben termett a mák. Rájött, hogyan kell belőle olyan teát főzni, ami kinyit egy kaput, amitől egy másik világba lép át az ember. Amikor visszajött, azt mesélte, hogy ez egy fényes világ. Mint egy hatalmas tenger, ami tele van fénnyel, és ő fürdik benne. Olyan selymes, reggeli fénnyel, amiben minden könnyű és gyönyörű. Nincsenek emlékek, nincsenek álmok, nincsenek gondolatok. Csak alig elviselhető, súlytalan öröm. Igazi áhítattal beszélt. Azt mondta, megtalálta, amit ennyi éven át keresett. Hogy ezt kereste egész életében. Aztán kinyitotta megint a kaput, és átlépett rajta, aztán minden nap, aztán nem jött vissza többet.

És akkor nagyon koncentráltam, mesélte a fiú. Nagyon erősen gondoltam arra, hogy nem hagyhat itt még ő is engem. Vissza akartam hozni. És akkor elkezdtem azt álmodni, hogy látom a halottakat.

 

 

(Illusztráció: wmw)

 

∞ Eplemøya Songlag: Kvelerslangen; 0: 07–3: 09
(SUS, Røstad Scene, Levanger, 2013)

Belehajózni az égbe. Magamban keresem a csillagokat. Esőcseppek víztükrön. Lépegetés ugróiskolán. Valami kergetés van. Magamra hagytalak, magadra hagysz. Miért pislogunk, amikor a Nap nem pislog. Elegem van a fűnövésből.

Vártam, hogy elmenj, de én mentem el. Sétálni megyünk, sétálni maradunk. Hát madarak vagyunk, hogy fel-le szállunk? Két idegen tekintet. Monoton fák, monoton mezők, ég. Mikor veszed le rólam a szemhéjad?

Kezd idegesíteni ez a sok félrelét. Forog a vízben a várakozás. Mit adtatok be? Mit vettetek el? Nem érzem a fájdalmamat. Kóstolgatod, mint aki most tanulja a levegőt. Hattyúk, mielőtt túl sötét lesz. Nem akarom, hogy félj.

Olyan nézés, ami már a sötétet nézi. Hülye üvegablak, nem fér át a fény. Mennyi felesleges levegővétel. Suhannak a fák. Zuhan az eső. Zajmérgezés, fényhalál. Mezítelen bokák. Kövek alatt a föld. Honnan jöttél, hová jössz.

Ki érzi a fájdalmamat. Futunk az égen, fut az ég, futás van, nincs. Kinek képzellek, kinek képzeled magad. Néhány szédült esőcsepp. Miért hagytok sötétben, amikor Nap van? Szép az üveg, de kit érdekel. Te sem maradsz szabály.

Lehunyt ablakok, elfüggönyzött szemed. Kire nézel, amikor engem nézel? Kinek adod, kitől veszed el a levegőt. Mit mondhatok, üres a kelepce. Minden madár másfelé száll, másfelé zuhan. Sínek metszéspontja. Szívé.

Két férfi a part felé menet. Két part a férfi felé menet. A két férfi felé. Miért kódorog. A kiskutya és a malac a tó partján. A kiskutya és a malac a kertben, új képkeret. Kővel dobálnak a fényben. Minek álltam a fényre.

Megkérem a kezed, kettő van belőle, az egyiket csak odaadod. Azt hittem, rosszabb lesz, de csak rossz, ez jó. A felhők szélében megkapaszkodni. Az ég szélében. Gyűrűzik a madarakat, arany karikagyűrű.

Ki ásott el, amikor még élek? Esténként a tükörben egy arc, a kiskutya és a malac rabsága. Elveheted a kezemet, én nem a kezem vagyok. Kattogó égvas. Alszunk, pedig a Nap nem megy aludni. Miért ásták fel az eget.

Mentünk, te az én kezemet fogtad, de én nem a tiéd. Kő, víz, kő. Megfogtam a kezed, de nem a te kezed volt. Most nézhetünk szembe. Kisavanyodott abból a felhőből egy szomorú kis csepp. Most mondd meg, mire való a szarvas.

Mire való vagy. Arra. Erre. Arra mennek, erre mennek. Kövekkel játszunk, kirakjuk a Napot. Levegőmozaik. Homokszemlencse. Besötétedett, amikor világos van. Nem látod a ködöm? Hová nő a fű. Varjú a parton.

Hátraesek, te fogsz, én nem fogok.

2015. 07. 14. 19: 51: 16

 

(Illusztráció: Linda Rauch: Meditation)

– Apa hívja az űrállomást.

– Apa, ez még mindig nem vicces. És ez nem egy űrállomás, hanem egy földi megfigyelő központ.

– Jól van, na. Hogy vagy?  Üzentek már a marslakók?

– Ne hívd őket így, idiótának érzem tőle magam. Egyébként is, tudod, hogy titkos minden információ.

– Tehát továbbra sem fogtatok semmi jelet.

– Mostanában nem.

– Hat éve dolgozol ott, és még sohasem. Mi a francot csináltok egész nap?

– Apa, ez egy munkahely. És minden beszélgetést rögzítenek.

– Váltanod kéne.

– Nagyon szeretem. Egyébként sem szólhatsz egy szót sem, egy hatalmas terepjárót vezetek, és egy óriási házban élek a város központjában.

– Persze. Csak az autó az államé, a házat pedig hatan bérlitek, a többi kocka haveroddal.

– Nagyon intelligens emberek.

– Pont erről beszélek. Hogy neked is kifizettük anyáddal a diplomáidat: doktoráltál csillagászatból, matematikából, beszélsz hat nyelven, amiből kettő nem is létezik.

– A klingon és a tünde nagyon szépen ki vannak dolgozva.

– Mentél volna egy csillagvizsgálóba! Már régen tehettél volna valami érdemlegeset. Például felfedezhetted volna te azt a bolygót, amiről olvastam minap. Akkor most nem egy számsorról lenne elnevezve, hanem mondjuk édesanyádról.

– Vagy rólad, ugye?

– Mit akarsz ezzel? Nem kell nekem semmi, minden jó, ahogy van. Te is tudnád, milyen érzés, ha megnősülnél. Harminc éves vagy.

– Tudom, hány éves vagyok.

– És ufókat keresgélsz egy kényelmes székben egész nap. Aztán hazamész másik öt férfihoz.

– Megvalósítom az álmomat.

– Amikor én annyi idős voltam, mint te, akkor…

– Apa, le kell tennem.

– Még ezt elmondom.

– De lehet, hogy rendkívüli esemény történik.

– Mindig ez van, aztán meg sosem írnak a hírekben semmit.

– Majd beszélünk, szia.

– Ha jön valami zöld emberke, zavard haza. Rühellem az idegeneket. Szia.

 

 

(Illusztráció: Alisa Amor)

Bíbor lélekszakadtából rohant. Sajgó tüdeje fújtatott, mint egy kohó, mégsem lassított az iramból. Szervezete a végsőkig feszülve hajtott, az életösztön dolgozott benne, mégis, az erdő csak egyre sűrűbben és sűrűbben fogta közre.
Egy gyökér megfogta a lábát és hasra esett. Rémülten fordult meg, hogy hadonászva eltávolítsa magától a kérges ujjakat, de már nyoma sem volt a tettesnek. Saját légzésének ritmustalan zajára kapkodta körbe a fejét, de semmit nem látott. Fülelt. Hallani sem vélt semmit. Feltápászkodott és az irányt sem nézve rohant tovább. Immár, hogy a közvetlen életveszély érzése elmúlt, bátorkodott előbújni az értelem és heves káromkodásba kezdett, szidta az Istent, az életet, a bojárt, aki megbízta, szidta ezt az átkozott erdőt és legvégül magát, amiért idedugta az orrát.
Lassított. Ösztönösen végigtapogatta a derekára szorított erszényt és a mereven oldalára erősített, harci kését. Süvegét elhagyta, háncsbocskora szanaszét hasadt, s ruháit cafatokra tépték az ágak és tövisek. De a lényeg, az erszény megvan. Önkéntelenül elmosolyodott és irdatlan jókedvre derült. Még rá is gyújtott egy nótára, aztán korholva magát abbahagyta. Mégis most, hogy kikerült a kelepcéből, cudar vígan sétált, örvendett életének és csodás szerencséjének.
Hátranézett. Olyan csend volt, mint a veremben, még egy levél se rezzent. Kezdett megnyugodni. Ismét hátra nyúlt és végigtapogatta erszényét. A három kemény dudor jól kivehetően domborodott a puha bőr mögött. Gyönyörködve piszkálta a rézcsatokat. Megnézheti, nem? Alig tudott egy pillantást vetni rájuk. Most már megnézheti.
Lekuporodott egy fa tövébe és óvatosan körbenézett. Se egy rezzenés, se egy neszelés, csak a Hold derengő fénye szűrődött be a mozdulatlan lombok között. Kinyitotta az erszényt és kivette az egyik kerek golyóbist, egy aranyos fényű, fémes tapintású vackort. Végigsimította ujjaival, mintha kedvese arca lenne, s elgondolkodott azon, hogy hány falut érhet meg. Talán egy egész megyét! Mit is ígért érte az a dölyfös bojár? Tíz aranyat? Röhejes. Többet ér ez száznál is! Viszi egyenest a királyhoz, ád az majd marhát érte, elegendőt. Ha a bojár meg követelné jussát a térképért, hát lesz miből zsoldost fogadjon!
Hideg verejték öntötte el, ahogy egy kellemes szellő söpörte végig az avart, amelybe egy kóbor hegedűszó vegyült. Gyorsan visszadugta a vadkörtét az erszényébe és máris kivont késsel rohant a szeme világának. Bíbor a halál szelét érezte a sarkában, de nem olyat, amely az Öregisten ölébe végződik, hanem valami borzasztó, ördögi, kegyetlen életben. Mintegy számba vette az összes borzalmat, amit ismert. Sztriga, vârcolac, kereszteletlen gyermek, szépasszony, meg ezernyi más borzalom mind ott loholt a nyomában és az ő lelkére pályázott.
A zeneszó erősödött, s minden egyes hangszerrel újabb idege pattant el, újabb verejtékmirigye fakadt véres izzadságot és újabb ízülete dagadt meg. Kezdetben csak egy halk hegedűszó kenegette a hátát, finoman, mint a fűzfavessző. Aztán újabb és újabb hangszerek szólaltak meg, sok közülük olyan, amit Bíbor nem ismert. Nagyrészük vonósnak tetszett, de volt valami cimbalomhoz, illetve egy citerához hasonlatos. Ritmus is kapcsolódott az ördögi zenebonához, de nem olyan kellemes a fülnek, mint a gordony, hanem olyan, mint amikor cserepek törnek és óriások serege jár harci táncot.
Egy gyors szólam megragadta a bokáját és elbotlasztotta. Vakon hátracsapott késével, felpattant és rohant tovább. Befogta a fülét és úgy rohant, hatalmasakat hasalva a sötétben rejtőző gyökerektől. De nem segített. A zene a garatjából szólt, s erősítőként szolgált minden fa, mint egy torz, monumentális hangvilla. El is engedte a fülét és minden erejével rohant az orra után, olyannyira hajszolva magát, hogy látása elvörösödött a szemében elpattant erektől.
Aztán hirtelen megszűnt. Nemcsak a zene, hanem minden. A testetlen sötétben ácsorgott, s levegőért kapkodva nézett körül. Előtte egy tűz pattogott, meleg, narancssárga, mellette két tönk, melyből egyik foglalt. Egy görnyedt hátú baksa üldögélt ott, köleskását főzött, s közben tamburáját pengette halkan. Bíbor tudta, hogy a tűz szűk védkörén túl semmi sincs, csak az létezik, amit megérint a meleg fény. És ő távol volt tőle, hátát mardosta a véghideg űr.
– Térülj fiam, mert felemészt az éhínség. – morogta az öreg kortól terhes hangon.
– Miről beszél, öregapám? – értetlenkedett Bíbor, de azért közel húzódott a fényhez és leült a tönkre.
Ámulva nézett végig a koszos rongyokba burkolózott baksán, akinek az arca olyan volt a rengeteg ránctól, mint az ezeréves tölgy kérge. El is képzelte, hogy minden egyes múló évvel újabb barázda jelenik meg ezen a meleg, atyai arcon, mint a fák évgyűrűi.
– Az éhínségről, ami körülvesz. Immár felfalt mindent, csak ezt a kis lángocskát nem. No, meg ezt az öreg baksát!
Hörögve röhögött, erőtlenül, köhögő rohamba fúlva. Bíbor ámulva nézte az öreget. Szerette volna megölelni, mint nagyapját, kezet csókolni, mint anyjának, leborulni előtte, ahogy a pópa előtt szokás, de mindenekelőtt elbújni akart az ölén, megnyugodni és pihenni.
– Fiam, nincs idő, csak egy falatnyi, az is kölcsönbe. Kerüld a szépet, a tökéletest, vesd el magadtól, te csak szedd a földről a férgessit, az való nekünk, s lásd, édes, leves az es. Menj, Isten hírivel.
Mielőtt bármit is mondhatott volna forgószél rontott elő a baksa nevető szájából, s felkapta Bíbort, hányta, vetette keresztül, kasul a világban. Kegyetlen volt és kérlelhetetlen, olyan, mint a töretlen csikó, nem fogott rajta egy nyavalyás ember könyörgése. Bíbor ebben a szélben sokat látott és még többet hallott. Más emberek szemének látásával és fülének hallásával volt tele minden fuvallat, történetekkel és bölcsességekkel, múltnak és jövőnek tudásával. Mégis, hiába kutatta őket, kereste értelmüket, idegen dolgokról beszéltek, sosem hallott szavakat használtak, s ha egy-egy bölcselethez közel is tudott férkőzni, úgy csúszott ki a kezéből, mint egy sikló.
Úgy teremtette földhöz a szélvihar, ahogy felkapta, hirtelen és minden előjel nélkül. Jajgatva dörzsölte a hátát, ahogy ijedten körbenézett. Ugyancsak az erdőben volt, talán egy másik pontján. Ismét csend volt. Most a fejében is. A forgószél mintha kirázta volna a félelmet, a kétségbeesést, a bénultságot. Tudott gondolkodni, ennek eredményeképpen kinézett egy magas, sudár fát és felmászott a tetejébe, hogy tájékozódjon.
Elszomorodott a szíve, amint felült a legmagasabb ágak egyikére. Tenger volt alatta ezüst fényben úszó, zöld tenger, melynek pillanatképpé fagyott hullámai a végtelenségig kavarogtak a szélrózsa minden irányába. Bármerre erőltette a szemét, nem látta már se a Rézhegyeket, se az Ónhegyeket, s abban nem is reménykedett, hogy megpillanthatja az Ezüst-, vagy Aranyhegyeket. Tenyerébe temette arcát és ríni kezdett, meglett férfi létére, mert úgy eluralkodott rajta a reménytelenség. Hiába mentette meg őt az apó, itt fog veszni ebben az erdőben, mindenféle ördögfattya martalékaként, s még csak egy kötele sincs, hogy megkönnyítse az útját.
Bánatosan nyúlt hátra erszényébe, s vette ki az aranyvackort, minden bajának okozóját. Ahogy megbabonázva nézte a csillagporból született, napfényen érlelt gyümölcsöt, eszébe jutott a baksa intelme. Vesse el? Ezt? Hát azért szenvedett ennyit érette, hogy most elvesse magától? Dühösen harapott bele a kezétől felmelegedett gyümölcsbe, három falásból le is nyelte. Ha már veszni kell, hát tele hassal, gondolta. Nyúlt is volna a következőért, de kacajt hallott a közelből. Meglepetten mászott lennebb. Szeme egyből rátalált a smaragd derengésre, ahonnan hajadonok kacér hangjai szűrődtek ki. Lemászott, tátott szájjal, megbabonázva a gyomrából áradó meleg borzongástól, s szemének új látásától. Minden megmozdult, sugárzott, rezgett és zizegett, mint megannyi lomha bogár, s ebben az éjszakai sötétségben is olyan szivárványos volt minden, akár egy rózsabogár páncélja a napfényben.
Egy tisztásról lüktetett a fény, mely olyan gyönyörű zöld fényben játszott, mint az Üveghegyek, ha visszatükrözik a végtelen dombok zöld füvét. Ennek a tisztásnak a közepén volt egy tó, annak a tónak partján pedig számtalan tündér, fehér, gabonasárga, aranybarna és ébenfekete ruhákban, keblük alatt aranycsatos övvel megkötve. Mindnek lobogó hosszú haja volt, széles csípője és gyűrűbehúzott dereka, tejfehér bőre és kecses bokája. Egymás kezét fogva táncoltak, mezítlábasan, könnyeden, s közben harsányan nevettek, énekeltek, csujogattak.
Bíbor nem rejtőzött el. Tudta, mi a dolga. Már menet közben vetkőzött. Letépte magáról az inge maradványait, megoldotta bocskora szíjait. Kivette erszényéből a maradék két vackort és mint egy mérleg, két tenyerén vízszintesen egyensúlyozva lépkedett a körtáncot járó tündérekhez. A mulatság megállt közeledtére és egy másik kezdődött, aminek ő volt a középpontja. Kivetkőztették maradék ruhájából, s elvették tőle a két aranygyümölcsöt. Így, mezítelenül, üres kézzel merült alá a fényt sugárzó, azúr vízbe. Mély levegőt vett és lebukott, ereszkedett lefele, mint egy kútban. Tisztán látta a fenekét, onnan sugárzott Napnak fénye, mely épp delelőre járt. Erőseket rúgott, húzott kezével, mert egyre nehezebbé vált a haladás. Evezett, mint aki tengeri kígyó elől menekül.
Úgy törte át a felszínt, mint aki most szabadul háromnapos fogságából a bálna gyomrában. Sötétséghez szokott szeme majd kisült a nagy fényességtől, pedig szemhéjait összeszorította. Már hallotta is fegyverek csörgését. Erős kezek ragadták meg és se szó, se beszéd, vitték, mint egy kóbor ebet. Hisz az volt.
Márvány padlóra térdepeltették, de hátrakötött kezeit nem engedték el a karok. Szemei fájtak a lecsukott szemhéjain keresztül is átsugárzó bíborhajnaltól.
– Ki ne nyisd a szemed, mert menten megvakulsz. – suttogta az egyik dalia, aki őrt állt mellette.
Bíbornak esze ágában sem volt ilyet tenni, tudta ő ezt anélkül, hogy mondották volna neki. Érezte, hogy egy hatalmas teremben van, s ebben a teremben rengeteg ember figyeli kíváncsian minden mozdulatát. Ezek az emberek között pedig van valaki, egy hatalmas nagy úr, akinek méltósága akkora, hogy akár lábmosóvizet is készíthetne a Teremtő Istennek.
– Ember, válaszolj. – Bíbor érezte, hogy kardból van a nyelve a beszélőnek és lángnyelvek csapnak ki szájából minden szavánál és villámokat szór a szeme minden pillantása. – Miért jövél a Napbaöltözött Király birodalmába?
– Felséges királyom, egy életem, egy halálom, türelmes kegyelmed kérem.
Ezzel elbeszélte, hogyan került ide, a pillanattól, ahogy a bojár nagy jutalmat ígérve útnak eresztette, egész addig, hogyan bukott alá a fényességes tóba. Senki egy pisszenéssel meg nem zavarta mondandóját, még egy légy sem mozdította szárnyát.
– Különös a történeted, de szavad nem csalfa. Megkíméllek, mi több, nem eresztelek üres kézzel.
Forró lehelet és fuvallat közeledett feléje. Erős kezek felruházták, derekára övet csatoltak és kezébe egy kerek érmét nyomtak.
– Menj, Isten hírével.
Immár nem vitték, csak vezették zárt és nyitott tereken, folyosókon, udvarokon. Istállók mellé értek. Bíbor nem értette, mit hall, mert süvítő parázs és jóízűen ropogtató lovak hangjai jöttek ugyanarról a helyről. Mint egy rongybabát rakták fel egy tüzes ménre, ujjait a sörényre szorították és kíváncsi csodálattal szólottak:
– Kapaszkodj, s ha sikerrel jársz, jer vissza.
Nem volt ideje gondolkodni, így csak cselekedett. Felágaskodott a mén és táncos vágtába indult szélnél és gondolatnál sebesebben, s egy idő után már patadobogás sem hallatszott. Múlt a fényesség és a hő, mígnem Bíbor egy hangot hallott.
– Nyisd ki a szemed, kedves gazdám.
Így tett. Felsikított és görcsösen a hollófekete sörénybe kapaszkodott, térdeivel szorított, mintha az élete múlt volna rajta. Mert alattuk ködös tájak voltak, felhők és erecskének tűnő folyók vidám kanyargása. A hegyek apró vakondtúrások csupán, a szántóföldek zsebkendőnyi foltok, az erdők kis kóbor, zöld báránykák. Fölötte az ég tintakék óceán, benne megannyi gyöngy, s az mind fényes és tiszta, nem mind a földről.
– Ne félj, mert míg a hátamon ülsz, hajad szála sem görbülhet. De most jól figyelj, mert mindjárt leszállunk, és onnan egyedül kell szembenézz a veszedelemmel. A dicsőséges Napbaöltözött Király felvértezett sugárból szőtt sodronyinggel, s öveden fénynek pisztolya.
Bíbor végignézett magán. Ahogy hátasa mondta sugárból szőtt, bő ruhát viselt, s bár nem zörgött, súlya sem volt, bizonyosságot érzett annak ereje felől. Derekán valóban sárgaréz öv, azon csüngött két színaranynál fényességesebb hatlövetű pisztoly. Kezében pedig ott szorongatta még mindig az aranypénzt, amit a markába nyomtak. Rápillantott. Nem volt azon írás, csak egy koronás fej, de annak szeme mozgott és mindig ugyanabba az irányba nézett.
– Egyetlen feladatod van, s ez mindenek felett. Tizenkét fejű sárkány ellen vonulsz hadba, erre forgótáradban van tizenkét golyó. Mindenik fejnek egy. Kezedben van egy aranypénz. Ez mutatja az utat, s mikor elvégezted dolgod, ez lesz díja a koporsókészítőnek. Vigyázz, mert küldetésed pengeélen táncol, kóborolj egy hajszálnyit és elbuksz.
Míg mindezt elmondta, már patája a rézszűrön koppant. De Bíbor nem akart leszállni.
– Kedves lovam, ne rakj le, én nem akarok itt lenni. Balszerencse vezetett ide, nem vagyok én sem királyfi, sem lovag, hogy sárkányokkal mérkőzzek. Vigyél vissza.
A mén irdatlan dühre gerjedt. Egyetlen erőteljes rántással levetette magáról és mielőtt felröppent volna, még csípősen odavágta:
– Nem a te dolgod, hogy ítélkezz sorsod felől. Menj, teljesítsd feladatod, vagy halj meg férfiként.
Bíbor pedig ottmaradt, sajgó derékkal és határtalan szomorúsággal. Dühösen toporzékolt, káromkodott, szidott mindent és mindenkit, de hamar lecsillapodott. Igaza volt ennek a lónak. Nincs más választása, mint mennie, és felkínálnia életét a sorsnak. Elővette az érmét és követte a koronás fej pillantását.
A rézszűr hatalmas volt. Rézből valók voltak mind a fák, a füvek, a vizek, az állatok, s ezek erőt adó táplálékául szolgáltak a számára. Megpróbálta felidézni szájában az aranyvackor ízét, de az már olyan távolinak tűnt, mint egy elfeledett álom utolsó kapaszkodó részlete. Rengetegeken vágott át, dombokat, hegyeket mászott meg, völgyeket szelt át, mígnem egy napon visításra lett figyelmes. Hamar megtalálta a forrását.
Egy asszony jajveszékelt segítségért, ahogy egy katona lenyomta és boros nevetéssel csókolta a nyakát. Mellette nem messze egy csecsszopó gyermek nyöszörgött pólyájában, mert sírni nem mert. Bíbor meghökkent és elbújt egy kő mögé. Segíthetne, mert nem vették őt észre, de tizenkét golyója van, ha egyet is ellő, neki vége. Kipillantott a kő mögül. A nő zokogott és ordított, ahogy a támadója megeresztette övét és ügyetlen, részeg mozdulatokkal próbálta letolni nadrágját. A gyerek bömbölni kezdett, mintha éppen őt kínoznák. Bíbor nem bírta tovább.
Kiugrott a kő mögül, előhúzta fegyverét és egy golyót eresztett a katona tarkójába. Odarohant és lecibálta a hullát a nőről és egy félénk mosollyal kezét nyújtotta. Az asszony halálfélelemmel vegyes undorral tolta el magától. Rézport kavarva ugrott fel, kapta ölébe csecsszopóját és menekült, amerre látott, kígyót-békát kiáltva.
Bíbor keserű szájízzel kutatta ki a halott katonát, de egy kevés elemózsián kívül semmi használhatót nem talált. Milyen katona az, akinél még egy kés sincs? Megadóan, beletörődve végzetes hibájába folytatta útját, a koronás fej pillantásának irányába.
Az egyik éjszaka átlépte a határt és az ezüstszűrön találta magát. Itt ezüst volt minden, még a folyók vize és a benne úszó halak is. Kezdetben gyönyörködtette szemét és kellemes boldogsággal töltötte el a gyönyörű táj, de hamar ráunt és reménytelen küldetésének súlya ráült a nyakára, mint a tüzes nyomóember. Sokat káromkodott, énekelt, átkozódott, de ennek ellenére töretlenül ment.
Egy útszéli feszülethez ért. Ennek tövébe egy hatalmas rongycsomó hevert. Bíbor megállt egy pillanatra, háromszor keresztet vetett s gyors imát mormolt. Még ki se mondta az áment, a kupac megmozdult és egy öreg anyó buggyant ki belőlük. A vándort majd megütötte a guta ijedtében.
– Áldjon meg a Teremtő, édes fiam, szánjál meg egy szegény özvegyasszonyt.
Bíbor keserűen vette elő az aranypénzt, tenyerére fektette és az asszony elé tárta:
– Nézze meg, öreganyám, ez minden vagyonom. Én magának adom, pedig lelkemre kötötték, hogy el ne veszejtsem, mert a fejem bántja. Ez mutatja utam, s ez lesz fizetsége a koporsókészítőnek, ha legyőzőm a tizenkét fejű fenevadat. De egy golyót már elveszejtettem, s lássa, most ezt az aranyat is elveszejtem.
Tenyerét lefele fordította, az aranypénz pengve hullott a földre.
– Ej, fiam, de semmirekellő vagy. – csóválta a fejét. – Ily nagy ügyben jársz és egy szerencsétlen asszony, vagy anyó könyörgését meghallgatni nem röstellsz. Legyen hát fiam, elfogadom a pénzed, de adok cserébe egyebet. Nesze. – Bíbor elvette a rongyok közül kiemelkedő ezüstfustélyt. – Vesd az égnek és bunkójával célod fele esik le mindég. Ha majd a koporsókészítő meg kéri a bérét, hát… – huncut röhögésbe fogott, büszkén villantva fel egyetlen megmaradt fogát. – Menj, fiam, Isten hírivel.
Bíbor megköszönte az ajándékot és folytatta útját. Vezette a bot keresztül erdőn, mezőn, patakon és hegyen, mígnem egyszer újabb határt lépett át. Itt pedig fekete volt minden, mint a legszebb ónixkő, csak imitt-amott kandikált ki a felszín alól az eredeti aranyos szín. Érezte, hogy közel az úr, aki megfertőzte ezt a földet, talán már ki is szagolta az idegent a birodalmában. Fáradt volt és keserű. Nem akart továbbmenni, nem akart küzdeni. Lefeküdt.
– Kelj fel, te kutya! – dörögte egy dühös hang.
Bíbor bágyadtan magához tért. Fényesség volt körülötte. A helyen, ahol nyugovóra hajtotta fejét visszahúzódott a fekete szenny és egy jó kőhajításnyi távolságban minden aranyos fényben úszott. Ennek határán pedig ott állt a hatalmas, fekete, tizenkét fejű fenevad. Szeme csak úgy szórta a szikrákat borzasztó haragjában.
Bíbor fáradt volt a lelkében. Nem érdekelte, mi lesz vele. Előhúzta a két pisztolyt és a halálra várók hűvös merevségével négyszer meghúzta a ravaszt. Négy fej hanyatlott le és sorvadt el szemlátomást. A sárkány gyors cikázásba indult, kerülgette a szabályos, aranyos kört, de a határt nem lépte át. Az aranyos sodronying sugarai ontották a tisztító fényt, s védték viselőjüket. A fegyverek pedig maguktól tették a dolguk. Bíbor keze, mintha csak egy támasz lenne, a két pisztoly folyamatosan a célkeresztben tartotta a fejeket. Neki csak meg kellett húznia a ravaszt. A sárkány dühösen köpte a fekete mérget, de ezeket Bíbor könnyen kikerülte ilyen nagy távolságról. És lőtt és lőtt és lőtt, mígnem üres kattogás válaszolt a ravaszra.
A fenevad, immár egyetlen fejjel rogyott össze. Vergődött, mint a kígyó, minek kapával rávertek a nyakára, s el is nyesték a gerincet, de még valami hús és bőr összetartja a két véget. Bíbor, mint a béres, ki a mezőre megy kullogott el bűvköre széléig, a vergődő sárkány mellé. Megfogta a pisztoly csövét és se szó, se beszéd az aggyal elkezdte szétverni a haldokló fejét, mintha csak egy partra vetett hal lenne, semmi több.
Felelőtlen volt. A bestia utolsó erejével vakon odakapott. Könyökből letépte Bíbor kezét. Lenyelni már nem volt ideje, kilehelte a lelkét, ott feküdt a vérző, rángatózó csonkkal a szájában, üveges szemekkel.
Bíbort a fájdalom magához térítette harci transzából, melybe a halálraítélt nyugalmával lépett be, s egy megcsonkított dezertőr kétségbeesésével mászott ki. Üvöltött és kétségbeesetten tépte szét sodronyingét, ezzel pólyálta be a sebét. Összeesett és elájult.
Hidegrázás és tüzes gyulladás hullámai ébresztették és egy kajánul vigyorgó, halálszagú, csontsovány öregember tenyérdörzsölése.
– Szüksége van egy koporsókészítőre? – kérdezte minden hájjal megkent kupec módjára.
Bíbor csak bólintott. Szédült, de ezüst botjára támaszkodva felkelt. Amint az öreg csontos tenyerét kinyújtotta, várva az aranypénzt, a fustély lecsapott. Szédültében elvétette a fejet és a vállát kapta el. A koporsókészítő arcáról lefagyott a mosoly. Kinézetét meghazudtoló sebességgel hátraugrott, bal keze úgy fityegett, mint egy darab rongy. A bot eltörte a vállát, de ez nem akadályozta meg a menekülésben. Hátat fordított és nyurga lábain el is iszkolt, épp egy undok megjegyzést köpött hátra:
– Hát akkor rohadjatok meg, mind!
Bíbornak nem volt ereje gondolkodni. Ismét elájult.
Mikor felébredt teste borzasztó lázban égett. Mellette a sárkány oszló teteme lassan cseppfolyósodott és beivódott a földbe. Felkelt, ezüstfustélyára támaszkodva és elindult a fekete világnak. Nem tudta merre, nem is érdekelte. Már olyan rég óta ment, hogy ez tűnt a természetes állapotnak. Tudta, hogy meg fog halni. Fekete erek futottak végig meztelen felsőtestén a sebből indulva. Fújtatott és lődörgött, de apró lépések ezreivel ellenkezett az elkerülhetetlennel. Gondolatai még lassabban vánszorogtak, mint teste, de csendesek voltak, tiszták és egyre erősebbek. Az életére nézett vissza, s annak is csak arra a rövid részére, mióta útra kelt. Ebből is mi maradt meg? A zöld erdő, ahol zöld a hegy is. Az izzó forróság, amelyet érzett, de nem láthatott, csak bíbor derengést szemhéjain keresztül. S most? Most minden fekete. Rossz ez? Nem. Igazából olyan ez a három, mint a zászló, csak egymás mellett van értelmük. S az ő élete a zöld, a bíbor, meg a fekete.

 

 

(Illusztráció: Eyvind Earle)

Innen már látszott az a csapás, amelyen vadászni jártak a Többiek a hegy másik oldalára, ahol egy lándzsahegy alakú kék víz volt, feljebb erdő, ameddig csak láttak. A vörös törésvonal mentén nyílt a barlang, két bejárattal. Belül a vackokat ebbe a vörös anyagba fúrták. Csontok és szerszámok hevertek a földön, középen pedig, ahol a legmagasabb volt a barlang, egy kört találtak kirakva kőből, a belsejében kavicsokkal.
Fekete és fehér kavicsok voltak egymás mellett, olyan sok, hogy nem tudták megszámolni. San ötig tudott számolni, Lo kettőig.
De jobban is érdekelte őket a szanaszét heverő egyéb holmi. Sok agancsot találtak, egyik részük megtisztítva, a többi úgy, ahogy hazahozták, és ebből látszott, hogy jól vadásztak. A legtöbb csont kétéves lehetett, szerencsés évük volt ez. Az utolsó már nem volt ilyen a szerencsés, ezt mondták a csontok.
A barlang előtt is találtak szerszámokat; San egy hegyes csontot, amelynek még tokja is volt, rajta szíjdarab. Forgatta, nézegette, ilyet még nem látott. Vajon mire használták? – töprengett. A derekára kötötte, és tetszett neki.
Lo egy halom követ talált, és köztük egy nagyon érdekeset, amely csaknem olyan volt, akár egy dárdahegy. Ha megpöccintette a körmével, furcsa hangot adott. Ez tehát egy beszélő kő volt. Megszagolta, és mintha Otu szagát érezte volna. Sannak ugyanez volt a véleménye.
Nem találtak vérnyomokat, pedig többször is átvizsgálták a környéket. Meggörnyedve, óvatosan lépkedtek, és egymáshoz is halkan szóltak, mint aki rossz szándékkal jár valahol. Mert akik itt laktak, elmentek már, és nem volt, aki elmesélje, mi történt. Amikor pedig nincs, aki elmesélje, az olyan, mint a titok, és jó titok nincs.

Hara némán hallgatta a beszámolójukat. Megmutatták, hogy mentek be a barlang egyik bejáratán, és hogy jöttek ki a másikon. Lerajzolták a kőrakást, amit a barlangban találtak.
– Annyian voltak – mondta Hara, és ez biztosan így volt, mert erre még Mos tanította őket. Fekete kavics a vadász, fehér a nőstény.
De nem tudták megmondani, hány volt.
Lo megmutatta azt a követ, amit elhozott, San pedig az agancsot, amelynek tokja volt. Hara megszagolta mind a kettőt, de nem érzett semmit, mire Oro kivette a kezéből.
– Otu! – mondta. – Nem Otu! – ezt a csontra mondta.

Amint Mete elaludt, Csonkaujjú hátralopakodott az új vackához, ahol kellemesen büdös volt. A kecskebőrt is magával vitte. Mete szeme csukva volt, tehát nem látta, és Csonkaujjú úgy gondolta, ha felébred, elfelejti, hol volt a bőr. Amíg eligazította, megjelent előtte a kecske képe. Ránézett, és bólintott, közben megrezdült a szakálla: ez a szakáll volt Csonkaujjú legnagyobb vágya. Egész nap húzkodta a szőrt az állán, mert úgy gondolta, gyorsabban nő, és amikor elég nagy lesz, kimegy majd a barlang elé, és mindenkinek tetszeni fog.
Álmodozva lehunyta a szemét, lábát felhúzta, akár egy béka. Mete mindig rávágott ilyenkor, ezért nem szeretett mellette aludni.

San ismét megszagolta és betakarta a farkasbőrrel a beszélő követ. Kemény kő, mormogta. Kemény kő vagy. Lassan leereszkedett a szemhéja, de úgy is látta, hogy mindenki a vackán van. Mete mozdulatlan volt, akár a kő, Lo orra bukva hevert, mint aki futás közben vágódott el, Csonkaujjú pedig felhúzta a lábát álmában, akár egy béka. Egyik talpán pók mászott. Néha megrándult a lába ujja, de nem ébredt fel, mert ha aludt, felverni se lehetett.
Azt álmodta, hogy valami mozdult a bokorban, egy nagy állat, a melegét is érezte. Körülnézett, de egyedül volt. Nem volt ott Otu, és nem volt ott Kim sem. Ó, gondolta, hol vagytok?
Valami surranást hallott amint egy meleg test furakodott mellé. Kia szagát érezte. Úgy figyelte a mocorgását, hogy nem is figyelte. Kia, gondolta.

Kia pedig azt álmodta, hogy gyereke született. Medvebőrön feküdt és egyszer csak kipottyant belőle a kölyök. Megnézte, megnyalogatta, és látta, hogy jön a másik. Fájdalmat érzett, de nem az ágyékában, hanem a nyakában. Odanyúlt, és egy csontot talált. Hé, gondolta, miközben egymásután potyogtak ki belőle a kölykök. Egymásra másztak, egymást lökdösték, a talpával terelte össze őket, hogy le ne essenek a vackáról. Ennyi kölyök, Mos meg lesz lepve. Mindjárt, gondolta, és még szorosabbra fonta karját San nyaka körül. Közben lenyalta a kölyköket, egyiket a másik után, a karjukat, a fülüket, érezte az édes kicsi szagot, a finom bőrüket, a fiúkét és a lányokét, de mindegyikből nagyon sok volt, alig fértek el. San türelmesen viselte, és annyira hálás volt ezért, hogy megnyalta őt is. Az egyik kölyök íze éppen ilyen volt, csak a szőre puhább, érezte nyelvével a kis csontját, ahogy mozgott, figyelte az oldalát, amint emelkedett és süllyedt, ahogy megtalálta a Mana, ezt a kölyköt már kiválasztotta magának. Om lesz a neve, San lánya-kölyke, olyan hosszú haja nő majd, mint Kiának. Szőre, mint a mókusé, és jó szaga lesz, amire minden hím felkapja az orrát, aztán pedig kölyke születik, és szoptatja, annyi teje lesz, hogy másoknak is jut belőle. Így mennek tovább a dolgok, amíg csak mehetnek, rengeteg hús van, fortyog a velő, csak a tüzet kell táplálni, és mindenki eszik, amennyi bele fér, hogy erős legyen, és feljön a Nap, végigsimítja melegével a hegyet, a kövek örülnek és örülnek a virágok is, mert tudják, hogy ma nőni fognak.

Csonkaujjú egy fán ült álmában, és vijjogott, akár az ölyv. Pikkelyes volt a lába, a végén karmokkal. Jól van, gondolta, kapaszkodni ez a jó. És kapaszkodott.
A fát a szél himbálta, és vele együtt őt is. Akkor látta, hogy szárnya nőtt, nagy, fekete tollakkal. Suhintott velük, és már repült is.

Oro azt álmodta, hogy tigris, a cserjésben gázol, a mancsával félresöpör mindent, kövek repülnek szét, hallani a morajlásukat, mindegyiknek más hangja van, egyik éles, a másik tompa, a kisebbek csörögnek, de mind azt mondja, hogy itt van Oro, aki a hegyet is szétrombolja, ekkora tigrist még senki se látott. Kirázza a medvét a lyukból, a medve bőg, vicsorog, érezni a leheletét. Most megölsz, ugye? – kérdi. Meg – mondja ő –, megöllek, medve!
És átharapja a torkát. Érzi a vér ízét, a melegét. Kéjesen fordult egyet álmában, valamit lelökött a vackáról, félálomban odanyúlt, és érezte, hogy a varázsszere.

És mintha ez mind megtörtént volna, kövek morajlását hallotta, mintha egy folyó változott volna kővé, és minden mozgott. Amíg legurult a vackáról, a medvebőr után kapott. Egy kő zuhant a tűzbe, és a felcsapó szikrák fényénél látta, hogy Hara a kijárat felé rohan. A domboldalon egy óriási sziklatömb gurult lassan a tó felé, magával sodorva más köveket, és letarolva a cserjét, amíg a vízbe zuhant. A morajtól nem hallotta a csobbanást, csak a felverődő vízport látta, amely hófehér volt a holdfényben.
Mindenki a kijárathoz rohant, kivéve Csonkaujjút, aki még mindig a hátán feküdt, lábát felhúzva, és amikor ismét megmozdult a föld, szájába vette az egyik lábujját, és szopni kezdte. Látta, hogy egy nagy kő hever a tűzben, Oro pedig eltűnt: vackán, a bőr szélén valami fénylett. Oro fekete köve volt, amit a nyakában hordott egy kis zacskóban, és amit ő mindig annyira kívánt. Gyorsan a szájába dugta.
Eltűnt az ő vackának a helye is, a két lapos kő. Csonkaujjú kuncogott, mert ezután már senki nem mondhatta, hogy menjen vissza Mete mellé, tehát maradhat hátul, a büdösben, háborítatlanul.

 

 

Megjelent: Napkút, 2016

(Illusztráció: 20min)