Kinyitom a szemem, rám zárul az ég. Ajtaja, ablaka. Beesett a Nap a szakadékba. Hideg eső. Téli szél. Én a lángok szórta sivatagból jöttem! Akkora a szobám, mint az ég.
A fehérfarkú fényfácán, amikor a rododendron erdőn keresztül. Lement a Nap a szakadékba, utána a Hold, és a fehérfarkú fényfácán farktollai, amint az ég kékjébe.
Lángokban álltak a vizek. Tűzzé ég?
Néztem utána a könnyek egén át. Külön ege van a lement Napoknak, elrepült fehérfarkú fényfácánoknak? Esti tavak. Tengeri rózsák. Nem az lett, amit a tűz akart.
Sűrű köd jött a szobába. Nem látok el az ajtótól az ablakig, padlótól a plafonig. Bejött a köd a szobába és elbizonytalanodtam. A sivatagban, az óceánban merre induljak?
És bezárta magát a könyv belülről. A fiókon belülről nincs fogantyú. Lakatot az ég minden sarkára! Felhőbe kapaszkodom, és esőn csodálkozom? Könnyet nevettél?
A mikádófácán, egy pillanatra láttam, a bús bozótosban, bambuszfenyők közt. Úsznak, úsznak a szirokhalak, keresztül-kasul a vízen, a felhős égen.
Mi az a köderdő? Nekünk van ilyen a kertben? Hajnalban biztos. Akkor csak hajnalban lakhat nálunk ez a madár? Majdnem elbuktam egy felhőben. Csúszik, mint a szappan!
A szőlőfürtös kertben, a mikádófácános kertben. Nem is látni az eget a felhőtől, felhőt az esőtől. Harasztok és mohák távoli illata. A vakond ilyenkor mivel tölti az idejét?
Dobj felhőt az égre, mondta, aki hónapok óta az eső nélküli világban élt. Maguk alá esik az esőt. Amerre mennek, arra viszik az esőjüket. Kiszáradnak a mohák.
A fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán találkozásakor a víz is megsérült. Vérzik a víz. Mi nem, és elrejtették a tüskéket és tüskés szavakat a földbe, de véres volt a víz.
Megrepedt a felszíne, futott a repedés végig a vízen. Szakadékban a szavak, a Nap megvilágítja őket. És hiába a rulrul levélfakasztó énekei. A mikádófácán nyugalma a csend.
Nem értették egymást, mert az egyiket nem érdekelte, amit a másik mond.
A köderdőben. Meglátod a másikat, de amíg elindulsz felé, keletkezik egy felhő közöttetek. Nem találod többé. Megpillantod, egyet lépsz, a szemed láttára kialakul egy felhő.
Elfújom! De miközben elfújod az egyik felhőt, a helyén másik keletkezik. Míg ezt a másodikat fújod el, másik kettő. Miközben hajtod, tereled a felhőket, visszatér az első felhő.
Hasonlítanak egymásra. Lehet, hogy testvérek, barátok, vagy csak találkoztak. Akik találkoznak, hasonlítanak egymásra kicsit? Te vagy a tükör, megnézlek magamat benned.
Mi itt születtünk, itt élünk. És minden percben újabb és újabb felhők születtek. Beborították a fák ágait. Elhomályosították a vizeket. Vízi pillangó keresgél.
A könyv minden lapján megjelent egy felhő. Esik az eső a könyvben. Áznak a lapok. Besurrant egy felhő a fiókba. Régen varrták a könyveket. Áznak a zoknik a fiókban.
Olvashatatlan régi szavak, amiket nem mondunk egymásnak.
Nem látom magam, csak a ködöt látom. Nem látom a tükröt. Köd van a tükörben. A húsevő növény éhes? Esik az eső a tükörben, elmossa a szavakat, színeket. Kígyók sokasága.
Homályos a tükör. Homályosak a szavak. Mielőtt kimondom, már. Mikor beszélek, köd. Amikor a köd és a köd a tükörben egymást nézik.
Találkoztál mostanában a mikádófácánnal? Kérdeztem a fehérfarkú fényfácánt. Ilyen ködben nem lehet találkozni.
Lehet, hogy találkoztatok, csak nem láttátok egymást.
Mónika a válása napján kapott egy nyulat az anyósától.
Aznapra a lány szabadságot vett ki, délelőtt tizenegykor kimondták a válást, este hétre pedig két üveg fehérborral meg is vigasztalódott. Akkor állított be az anyósa, a volt anyósa. Mónika körül kissé forgott a lakás. A rókázástól még messze volt, de sajnos már egy-két pohár után is úgy tudott mosolyogni, hogy bárki azt hihette, hogy fel akarja csípni. Nem lett volna jó, ha pont a volt anyósa gondolta volna ezt.
Aranka néni, az ex-anyós vörös szemmel adta át a rémült, szürke nyulat: Napi nyolc érintésre van szükség a lelki egészséghez. Nem akarom, hogy beteg legyél. Ezt simogathatod.
Mónikának így lett egy nyula. Ennek hat éve. Hat év már rekord. A férjével csak négyet bírtak ki. Mónika a béka feneke alatt volt a válás előtti hónapokban. Hiába mondták neki, hogy ne várjon sült galambra, és ebcsont beforr, meg kicsi a nyúl, mégis megfuttatja az agarat. Mónika nem értette ezeket a tanácsokat.
Mégis malaca lett a nyúllal. Ki hitte volna, hogy boldogabb lehet egy nyúllal, mint egy férjjel. Mónika új hobbija a fotózás lett: nyúl a hintaszékben, nyúl a gitártokban, a nyúl nézi a karácsonyfát (negyven centi szobafenyő cserépben).
Mindenki nevet akart adni a nyúlnak, aki fiú volt.
Jeromos – mondta a gyerekkori barátnő. – Jeromos-napon kaptad, egyszerre tarthatod a születés-és névnapját.
Foglalt! – vihogott Mónika a telefonba.
Mi?
A név! Jeremos, az remeterák.
Gyuszi – írta sms-ben a nővére.
Megőrültél – pötyögte Mónika. A volt sógorod volt Gyuszi. Már elfelejtetted?
Szilárd – simogatta a nyulat Jucika, a nyugger szomszédasszony. – Szilárd vagy Leó – és Mónika kinyitott egy üveg bort. Jucika ideális poharazó társnak bizonyult, szinte az orráig se látott, így nem érthette félre Mónika mosolyát, nem gondolhatta azt, hogy Móni fel akarja csípni.
Bálint! – győzködte a lányt az anyja. Olyan jó bálintos feje van, mint keresztapádnak.
De Mónika nem akart nevet adni az állatnak. Mi lett őbelőle? Felvette a férje nevét, így lett Bogár Mónika, és mire ment vele. Most itt áll megint mint Kis Mónika. Mit ér az ember, ha bogár? Megelégelve a névadó javaslatokat kijelentette, Nyuszi is csak Nyuszi a Micimackóban, ezért egyszerűen Nyulam vagy Nyulacskám lesz az állat neve.
Nyulam jellemes lakótársnak bizonyult. Megtanulta a szobatisztaságot. Szívesen volt egyedül, de hálásan fogadta a simogatásokat, és még Jucika macskájával is összebarátkozott. A fájdalomküszöbe azért a fajra jellemzően alacsony volt, mert egyszer Mónika borozgatás közben a fülénél fogva akarta beletömködni a csizmájába vagy a sapkájába, ám a nyúl olyan nyüszítésbe kezdett, hogy Mónika rögtön józan lett. Utána napokig rémálmok gyötörték, azt álmodta, hogy főz, Nyulam ott lábatlankodik, s egyszer csak hopp, a forró vizet ráönti az állat hátára és a saját lábfejére, és ott állnak leforrázva, a nyúl pedig lassan eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Nem marad ott csak egy icipici nyúlfarok.
Mónika a borról átszokott a tévénézésre. Hogyan használjuk hatékonyabban az élesztőt? Milyen egy színes nyomtató félbevágva? Ki az a tíz színész, aki megérdemelte volna, de sose kapott Oscar-díjat? Nyulam szinte birkatürelemmel fogadta, hogy elmaradnak a simogatások. Hogy nem hetente, hanem kéthetente takarítják a ketrecét. Hogy széna helyett kelkáposztát kap, amitől felfúvódik. De hát vak tyúk is talál szemet, no meg kecskére se bízzunk káposztát.
Nyulacskám ösztönös megoldásra lelt. Mikor Mónika bement a szolgáltatóhoz, hogy lemondja a tévé-előfizetést, megkérdezték, mi az oka. Költözés? Szolgáltatóváltás? Tévénézési szokásainak a megváltozása? Egyéb?
Nem merte elmondani, hogy a nyula elrágta a tévé vezetékét. Az ok: egyéb.
Azóta élnek, mint hal a vízben.
Dona Inezt don José kísérte az oltárhoz. Szülei már nem lévén, a könyvtáros, dona Inez úgy gondolta, hogy valakinek azért mégis férjhez kellene adnia, és a kocsmárosnál jobb személyt keresve sem találhatott volna. Don José volt a tanúja is. Don Alcalde, a polgármester, leendő férj, erre a szerepre a csavargyár igazgatóját, Flores urat kérte fel, aki örömmel vállalta, hiszen a város legfontosabb férfijának tehetett szívességet.
A vacsorán mindenki részt vett, aki számít, don José bárja megtelt vendégekkel. Don José megengedte Flores úr titkárnőjének, Belénnek, hogy feldíszítse a helyet, főleg hogy Flores úr hozzájárult ehhez egy kisebb összeggel. Mauro, aki segédkezett a dekorálásban, végigtekintett a művön, amikor végeztek.
– Angyalka, nem sok egy picit a tüll? – kérdezte Belént.
A nőt sértette a kérdés. Csak a bárpulton futott végig a tüllszalag, meg a székek támláját díszítette, és az asztalon lévő virágdíszt csavarogta körül. Nem válaszolt. Jézus szíve – Regényrészlet bővebben… →
Ferenc a Margit-hídon sétált, esős novemberi délután volt. Vidéken a nyirkosság ilyenkor mindig utat talál magának, hogy elérje a talaj legalsó rétegeit is, ezáltal járhatatlanná téve a globalizmus ösvényeit, az emberi fül számára pedig hallhatóvá varázsolva az évszak lelkét. Budapesten azonban ez az égi víz csakúgy, mint a jóra való lelkület, egyszerűen nem képes célt érni és kilátástalanságunkat képviselő pocsolyákban gyűlik meg, melyekben korábban az utca szemete létezett s most egy amolyan realista szörpként egy-egy figyelmetlen ember napjának részévé vált.
Ferenc már tizennégy hónapja nem lakott a fővárosban, egyetem után a Magyar-Mongol Barátság Mezőgazdasági Termelőszövetkezet mezőtúri telephelyén kapott ügyvivői állást s lakhelye is a helyi kommunában volt. Feloldozásért jött Pestre, a tsz-elnök négy napra elengedte.
Ahogy a híd közepére ért, pillanatra lenézett a sziget csücskére, amit most is büdös vizek csapkodtak, csakúgy, mint annak idején, amikor halálosan szerelmes volt egy Sári nevű lányba, akivel együtt lógatták lábukat a hideg folyamba egy augusztusi éjszakán és megígérték, hogy sosem hagyják el egymást.
Ferenc a híd lábánál megtalálta a Bem Mozit, régi érzéseinek másik lenyomatát, ahol annak idején kettesben nézték meg Huszárik Zoltán Szindbád című filmjét és miután vihar támadt, ahonnan a didergő Sári Ferenc karjaiba menekült. A férfit most is lázba hozta a fiatal lány forró bőrének és nedves, húsos ajkának emléke.
– Kit szerethet most Sári? – morfondírozott Ferenc, ahogy elhaladt a mozi büféjének párás ablakai előtt.
Esteledett, amikor a férfi a Déli Pályaudvar melletti szűk utcácskába ért, itt volt Sári lakása, melynek sárga keretes ablakát bármikor megismerte volna. A festék azonban már megkopott az ablakkereteken és a lány virágai is eltűntek a párkányról.
– Vajon itt lakik még? – tette fel az újabb kérdést magában a fiatal férfi.
Csak egy módon tudhatta volna meg a választ, de ahhoz nem volt ereje. Percekig nézte az ablakot és nem tett semmit. Végül úgy döntött, hogy a lakás alatti kis kocsmába, a Nyitott Műhelybe megy, ahová sokszor jártak Sárival és akinek azt mondta, hogy bármi baja van, őt mindig megtalálja itt esténként.
Ferenc belépett a helyiségbe, semmi sem változott. A polcokon több száz könyv, melyeknek nagy részét évtizedek óta nem háborgatta ember, a polcok tetején nikotinlerakódás sárgás pora, az egyik sarokban egy farmerdzsekit és kék baseball sapkát viselő férfi éppen a Bauhausról olvasott az Építészek Lapjában. A pultnál egy előrenyúló szakállú, kalapos úr fél centi Lánchidat ivott, Ferencet ez a férfi Hamurappi egyik domborművére emlékeztette. Jöttek-mentek a gyűrött arcú, magányos emberek és Ferenc tudta, hogy ő is ilyen véglénnyé fog válni 12-15 éven belül.
A fiatal férfi minden estét itt töltött és akárhányszor egy hosszú, barna hajú lány ment el az ablak előtt csontkeretes szemüvegben, ő mindig azt hitte, hogy Sári az és ez a hamis reménykép volt, ami most is az őrületbe kergette és amiért Pista nevű barátja mindig rászólt, hogy „Ha az ilyen szarokon rágódsz, akkor lemaradsz az élet szép pillanatairól és egy megkeseredett vén faszkalap lesz belőled öregségedre!”
Ferenc budapesti látogatásának utolsó napja sem telt másként, ugyanúgy várt az apró poharazó belső terében, várva, hogy Sári eleget tegyen régi, szerelmes ígéretének, de Sári nem jött. Legbelül Ferenc is tudta, hogy nem fog megjelenni a lány, azonban valamilyen ok folytán mégis reménykedett benne, hogy talán a véletlenben még bízhat, de a véletlen is elmaradt.
Hajnalodott a fővárosban, a férfi beletörődött abba, hogy már így is túl sokat áldozott Sári emlékének és visszaindult az Alföldre. A vonatút során Ferenc szemeire nem jött álom és amikor a Hochmeiss-dűlő horizontig elnyúló száraz szőlőtőkéi suhantak el mellette, rájött arra, hogy az emlékek mindig megszépülnek, de a világ ugyanúgy szar marad.
A Nyitott Műhely feletti lakás kis, sárga keretes ablakára jégvirág nőtt.
Azt kérded mi volt a legszebb Isztanbulban?
a legszebb isztanbulban az volt hogy
nem ennel írjuk hanem emmel
hogy a határon a mecset már messziről látszott
hogy a nők hajukat becsavarva szállingóztak a vécére
ami nemis igazából angol vécé volt hanem egy nagy lyuk
amely elnyelte egész európai méltóságom
hogy a török a cigarettával füstölte a kebabot
és parazsában sütötte a krumplit
hogy az autók dudája harsogott a levegőbe
és a boszporusz verte vissza a hangot
hogy a mecsetben lábszag terjengett
hiába a mosakodás
hogy a sok fényűző mozaiklámpa varázslata
felcsillant lelkemben
ahogy a bazár ezernyi arca egyszerre kínált
mindenféle nyalánksággal
arab szóra ugrottak a szuvenírek
a családnak
hogy a bőrdzsekit nem tudtuk megvenni
de ázsiába menet bódi guszti énekelt a taxiban
a legszebb az volt
hogy megnéztük kemál házát a végtelen szerelemből
még képem is van a lelakott ház kapuja előtt
talán az volt a legszebb
hogy a macskák pofátlanabbak mint európában
vagy hogy a török édesség made in china
vagy hogy a török pacek ott arab pacek
az volt a legszebb
hogy a macskák egyiptomi mivoltuktól
annyira beképzeltek
hogy Szulejmán képzeletbeli sírján
gubbasztott az a fekete.
Az volt a legszebb Isztanbulban
hogy aki oda egyszer belép
hagyjon fel minden reménnyel
mert a legszebb az egészben
hogy lelke egy darabja ott marad
és mindig visszavágyik.
Az igazat megvallva, azt gondoltam, temetni hoztak valakit Mirandába. A menet élén egy fuvolás lépdelt talpig feketébe öltözve, akit egy ministráns követett, buzgón lóbálva füstölőjét. Volt velük még egy alak, ibolyaszín csuklyás köpenyben lovagolt, és egy jókora feszületet emelt a magasba. A kapunál megállt a díszes menet, és a kaszáló kőkerítésének tövében pihentek meg. A muzsikus nagyon szomorú dalba kezdett, a ministráns pedig lódított még egy utolsót a füstölőn, ezzel sűrű tömjénfüstbe burkolta mindhármukat. A lovas levette süvegét: a tonzúrája szerint minorita szerzetes lehetett, és mint később a fülembe jutott, Lancaster hercegének udvarában volt oltárszolga. Gazdám nógatására én ekkor szélesre tártam a kaput, és ezalatt ő is ibolyaszín ruhát öltött magára, süvegét fejébe tette, és fodros sálat kötött a nyakába. Ezeket a fura öltözékeket még Montpellierből hozta, abból az alkalomból, hogy ott mindkét medicina doktorává avatták. Dona Ginebra a középső erkélyen állt napernyője árnyékában, mert hát a nap igencsak égetett ezen a szeptemberi délutánon. Fájlaltam, hogy engem senki se értesített, és a díszes menet elnyűtt facipőben, harisnyában, foltos ingben-gatyában lepett meg. Marcelina asszonyság és Manueliña rózsából, gyékényből és rozmaringból szőnyeget készített. Ők bezzeg szép ruhában feszítettek! A kapu kitárult, és két egyforma kese lovon beléptetett két igen nyalka lovag oldalukon kardjukkal, és utánuk még egy, aki csak málhanyeregben ült, mégis ő volt mind közül a legdíszesebb, látszott rajta, hogy ő a legelőkelőbb a menetben. Ez a fényes öltözetű lovag a málhájához kötve tartott maga előtt egy kis arannyal berakott faládikát, míves zárszerkezettel. Ő is ibolyaszín ruhában volt. A kardot viselők leszálltak a lóról, és kezükbe vették a ládikát, majd leszállt az uraság is. Öreg nagydarab nemesember volt, szép szakállal. Rögtön össze is ölelkezett a gazdámmal, de előtte lekapta duplakarimájú kalapját, és az erkély felé fordulva Dona Ginebrát is üdvözölte egy fényes bókkal. Merlin úr a kabátujjából előhúzott egy pergament, és átnyújtotta a lovagnak, az pedig megparancsolta, hogy a ládikát tegyék gazdám és tanítóm, Merlin uraság lába elé. Ezután felszálltak lovaikra, a szerzetes ezúttal maga mögé ültette a ministránst, ne kelljen gyalog mennie neki se. Mély reverenciával búcsút intettek gazdámnak és Ginebra asszonynak, aki az erkélyről követte figyelemmel az eseményeket, majd elindultak a Quintasi úton. És látom ám, hogy a fuvolás velünk maradt. Kissé lomha, kövérkés fickó volt. Nemcsak a haja volt vörös, hanem sűrű bajsza is. Legfeltűnőbb mégis óriás kardja volt, amit övre függesztve viselt olyanformán, hogy járás közben folyton a fenekét verdeste. Bal oldalán félrőfnyi rész és a markolat lógott ki, jobbfelé meg vagy kétrőfnyi a festett kardhüvelyből. Kezet csókolt gazdámnak, aki rögvest parancsolt is nekem:
– Hé, Felipe, fogd meg Flótás mester úti ládáját és eredj vele a fogadóterembe. Te meg, Flótás barátocskám, akaszd fel kardodat a fegyvertárba, mert ezzel ugyan bajosan közlekednél. De tisztelj meg azzal, hogy az én lándzsám mellé helyezed!
Én bizony alig tudtam a vigyornak parancsolni az arcomon, csakhogy gazdám végig nagyon komolyan beszélt. Málészájú ember volt valójában ez a Flótás mester. Először szétszedte és kifújta a fuvoláját, beletette egy kék daróczsákba, és leoldozta övéről félelmetes méretű kardját. Ezután elvezettem a fegyvertárba, ahol felakasztotta fegyverét Don Merlin úr lándzsája, a nápolyi puskák, francia pisztolyok és karabélyok mellé. Előhúzott a nadrágja zsebéből egy kockás kendőt, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Bajuszát megpödörte, süvegét leporolta, és még a kakastollat is kiegyenesítette rajta. Hogy ilyen szépen rendbe szedte magát, elindult kifelé, a faládikát pedig rám bízta, hogy vigyem utána. Nemcsak az esze járása volt lassú, de mintha meg is kukult volna ez a fickó. Azt is észrevettem ám, hogy gazdám viszont cseppet sem volt nyugodt, sőt izgalmában szinte toporgott a ládikó mellett, és idegesen legyezgette magát a süvegével. A ládikó semmiképp sem lehetett nehezebb, mint huszonkét galego font, esetleg huszonhárom és fél a Medina del Campói mérték szerint – mert külföldön azzal mértek annak idején. Felemeltük a ládikót az asztal tetejére, és ekkor Merlin úr meggyújtotta a petróleumlámpást. Hogy elbűvölt mindig ez a lámpás! A burának mind a négy oldalára Don Quijote egy-egy kalandját festették, sárgarézszínű festékkel. A szélmalmokat, a gályarabokat, a borostömlőket, no meg az oroszlánt, aki odajárult Kasztília királya elé. Le se tudtam venni róla a szemem, amíg a lámpás égett.
– Most pedig – mondta nekem gazdám nagyon komolyan –, fordítsd rá háromszor a kapu kulcsát, és szólj Xosénak, hogy engedje ki a kutyákat. Ti meg menjetek ki Flótás mesterrel a konyhába és vacsorázzatok meg, hiszen már kilenc óra van. Az új padláson ágyazz meg magatoknak. Későre jár, holnap találkozunk!
Flótás mester most is némán jött mögöttem, csak a konyhában dörmögött valamit az asszonyok felé. Marcelina asszonyság egy sült szalonnás pompost tett elénk, no meg egy kancsó San Fizi bort. Habár Flótás mester nyelve még ekkorra sem oldódott meg, legalább jóízűen tömte bendőjét. Repetázott a pomposból, majd vágott még magának a húsból is, ezután annak a galego disznónak a fél fülét is gyomrába küldte, ami a kútba volt leeresztve hűsölni. Olyan gyorsan megrágta ez a fene ánglius, mintha ott se lett volna, és a legvégén még húzott is egy jókorát a boroskancsóból. Úgy evett, mint a gazdám, ő is előbb meglazította az övet a derekán, majd a támlás padon kényelmesen hátradőlve tömte a hasát. Egyszer csak amúgy kedveskedve megveregette a vállamat, de olyan erővel, hogy ijedtemben kiköptem az almát, amit éppen majszoltam. Nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem, hogy megszólított, mégpedig olyan cérnavékony hangon, mely úgy hangzott, mintha kisegér cincogna. Hogy nevettünk ezen akkor!
– Hála a magasságosnak, hogy eljött a vacsora is, és szállásom is van! Kukurikú! – ez utóbbi a három kappannak szólt, akik csendesen kapirgáltak a ketrecükben. Ekkorra már mester is könnyezve nevetett.
– Eddig azon okból nem szóltam hozzátok, – kezdett bele, most már rendes, bajuszához méltó hangon – mert ajkam száraz volt. És azért sem, mert elfelejtettem a ti nyelveteket, meg aztán nem is szólítottatok kellő tisztelettel. Meg azért is vártam a szólással, hogy szóhoz engedjelek titeket, meg hogy egy kicsinyég mulathassak is rajtatok. Sok keserves úton töltött nap áll mögöttem, és a bánat miatt már azt sem tudom, hogy fuvolám emlékszik-e még a tánc fürge ritmusára. Mind eme szerencsétlenség Marduffe-ben kezdődött, harminc mérföldnyire Anglia udvarától, de ma már nincs időnk, hogy mindent elbeszéljek. Holnap majd megtudtok mindent, már ha a Jóisten is úgy akarja, hiszen az én Istenem a tiétek is.
Mindezeket a mi nyelvünkön és nagy lelki nyugalommal mondta. Feltápászkodott az asztaltól, elindult kifelé, és én is mentem vele, hogy megmutassam az ágyat és a reterátot.
– Mindig is kedveltem a szalonnás pompost! – fordult vissza Flótás mester az ajtóból, és egy széles mosollyal elbúcsúzott Marcelina asszonyságtól.
Reggel, mikor Flótás mester még javában horkolt, lementem az udvarra, hogy munkához lássak. Sejtettem én, hogy gazdám sem fog hajnalban kelni, hiszen már este sem akaródzott lefeküdnie. Gyertyafénynél Raimundus Lullus és Cornelius vastag köteteit böngészte, és Gabir Arabicus értekezését hagyta könyves állványán. Ott volt kinyitva, ahol az emberi testet hasonlítja össze az egyszerű testekkel valami Dioszkuridész táblázata alapján. Jók voltak nekem ezek a tudós könyvek és híres nevek arra, hogy később, ha művelt társalkodás folyt körülöttem, megemlítve őket engem is jeles tudósnak tartsanak. Merlin úr, azon kívül, hogy olvasott, a kemencét is befűtve tartotta, merthogy amikor seperni kezdtem a hamut, még találtam közte égő parazsat.
– Ne seperj most, fiam, inkább ülj le – szólt rám a gazdám – és figyelj jól! Most aztán van miért törnöm a fejemet. Nem végezhetek fércmunkát, mert tartozom ennyivel az agg nemesúrnak, aki a ládikát hozta. A ládikában egy igazi angol hercegnő van, a Marduffe-i kastély örököse, született Tear hercegnő, ez galegóul annyit tesz: könnycsepp. Negyven darabkára tört szét, és még a legnagyobb darabka is akkora csak, mint egy gyűszű. Én mondom, nem egyszerű mulatság az ilyen hercegnők összeillesztése, azt sem tudom, hol kezdjem el egymáshoz illesztgetni a darabkáit. A fejénél vagy a lábánál induljunk vajon, már megbocsáss? Ezüstből készült ez a szépséges leányzó, a csontjait meg kristályüvegből öntötték. Marduffe ura egy szempillantás alatt beleszeretett ebbe a kecses kis teremtésbe.
