Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története 3.

– Miért nedves a tehén szája?
– Mert mú-ú-száj.

Bőg az új kapura és régire egyaránt. A mezőkön szívja magába a füvet, ezért nem tiszta soha. Mi tőle telik megteszi, maga mögött hagyja lépten-nyomon, hogy mások is élvezzék áldásait. Érezzék át létének nehézségét, amikor könnyít magán.
Efféle időtlen idétlenségek elkísérnek egész életünkön át. Erőszakos öntudattal kapaszkodnak belénk, és mintha vakok lennénk, olyan irányba tuszkolnak, amerre a saját fejünk sosem vezetne. De még így is örülhetünk, hogy csak ők visznek tévutakra vagy szimpla kellemetlenségbe. A rengetegbe! Miután odaérünk az erdőhöz, egy viharvert táblán felirat figyelmeztet: Élet! Szomorú az én szívem, mert nem ismertem fel a lényeget, csak miután jól pofán vágtak vele. A lényeg egyöntetű, a második féldeci már olaj a tűzre. Tűzz!
Mert inni kell vagy írni? Másnap vagy más lap?
Az ivás gyógyír a lélek sebére, belülről fertőz, hogy aztán alámerülve soha többé ne kerüljön felszínre. Az ivás gyógyír lenne? De milyen árat kér ezért, hiszen távoztával csak a romhalmaz marad, újabb megoldatlan kérdések, pusztába hallgatott jajkiáltások. Ahogy Hamvas Béla írta egykoron: Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bárhol, bármikor, bárhogyan.
Az írás viszont papírhalmazzal itatja fel a keserűség nedveit. Elhasznált gondolatok kerülnek kosárba, mert íróasztalfiókra nem telik. Csak az ujjam, amit felsértett a kínai egyszer-használatos írószerszám mérgező anyagból készült teste. Így ölt testet az irodalom. Így szenved az író.
Inni kell! Írni muszáj! S újfent a bokodi gondolkodót idézve: A kocsma, civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament. Az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják.
Írni pedig muszáj, nem lehet nem írni! Csak olvasná el végre valaki, hiszen száz griveny a fél liter!
–  Mikor volt ez már édes öcsém – szólalt meg Mitracsek úr. Mikor is látogattál te utoljára kies otthonodba, a Keleti-Kárpátok lábaihoz?
A lövések az utcáról jöttek, s dolguk végeztével arra is távoztak. A rendőr a nagy köd miatt nem hallotta a fegyverropogást, rutinból fordította el a fejét. A rádióban éppen akkor mondták be a legfrissebb híreket:
– A nemzetközi gyorsvonat pontban tizenkét órakor elütötte a delet. Temetéséről később intézkednek. Ez nem vicces, azóta délen nem járnak a vonatok.
– A főváros csatornáit ezen túl patkányok fogják tisztítani. Az intézkedés a takarékossági program szerves részét képezi. Drága a nemzet, jöjjenek a patkányok!
– Hajdú Töhötöm parlamenti képviselő felesége egészséges néger gyereknek adott életet, mert a házmester nyitva felejtette a bejárati ajtót.
– Lezuhant a dollár a tokiói tőzsdén, az esetnek háromszáznál több halálos áldozata van. A vizsgálat gőzerővel folyik, de a fekete dobozt még nem sikerült megtalálni.
– Soroksári Albert, a népszerű zenész egy házibulin varrás mentén elrepedt. A szerencsétlen mozdulat akkor következett be, mikor az aranytorkú trombitakirály egy fazék töltött káposztáért nyúlt. A nyúlpaprikásra már nem került sor…
Hát kellett ez nekünk, édes egykomám? Demónkrácia meg européér életérzés, IMF kölcsön uzsorakamatra, időzítővel ellátott csoki bomba? Jó volt nekünk azelőtt is! Levágtuk a disznót, aztán egész télen kenyérre kentük. Ráültünk a hordóra, majd az asszony szedett le róla, ha éppen már nem a padlón húztuk a lóbőrt. Az istennek sem akart jönni, pedig nógatta ő is rendesen. Idáig úgy tudtam, hogy az öszvér csökönyös állat és nem a ló. Már megint lóvá tettek minket. Kórságomat egy lóért. Nekem egy ménes is kevés lenne. De egyszer úgyis elpatkolok.
Ahogy Mitracsek Úr mondta volt annak idején, amikor az úthenger vízszintezte a nejét:
– Jé, az asszony olyan, mint a söröskocsi, csak nem hasonlít rá!
Mindig az a fránya alkohol. Sok feszültséget okozott a Mitracsek családban, mégha olykor segített is oldani azokat.  Mitracsekné nem nézte jó szemmel férje italozási szokását, aki szerint már gyerekkora óta gond volt a látásával. Ezért is fordulhatott elő, hogy amikor a nejére bízta a bevásárlást, rendre alkoholmentes sörrel tért haza. Újabban meg citromossal, ananászossal, mangóssal, meg karamellással. Később rájött, hogy nem az asszony látásával van a gond. Igaz, előfordult olyan is, hogy az elfogyasztott italmennyiség hatására észre sem vette, hogy tiszta vizet iszik a vodkás pohárból. Ezért sem halogathatta tovább, hogy ami az asszonyt illeti, végre tiszta vizet öntsön a pohárba. Placebo hatás a javából. Mint amikor a tv-ben nézzük a Barátok közt 1265. részét és végig azt gondoljuk, hogy mi is élünk, mert köröttünk is vannak falak, ablak, ajtó, meg néhány pohár.
– Most, hogy végre így együtt vagyunk, be kell vallanom, engem már nem érdekel ez az egész. Nem félek vállalni közömbösségemet a dolgok iránt. Nekem nyolc. De a nejemet ismerve, amire hazaérek, az is lehet, hogy már kilenc lesz a gyerekeim száma. De minek is mennék haza, ha tönkre is mehetek? Nem kerül ez nekem semmibe. Igaz, a tőzsdén a semmit már 1:2 arányban váltják aprópénzre.
Kifakadásai rendre a kocsmában értek véget. De én már semmit sem értek. Akkor miért kell együtt élni? Miért kell egymást gyötörni? Hiszen régóta feltalálták már a vallást. Akarom mondani a válást. Annyi facér nő és férfi él a világban, csak választani kell. A választás lehetősége mindig adott.
Mitracsek Úr legkitartóbb híve Szütyő Elemérke, betonagyú unokaöccse volt. Az egyik leghitelesebb példája az emberiség hiábavalóságának. Ezen cégéres példánya a halvaszületésnek szentül megvolt győződve, nagybátyja egy nagy gondolkodó. Ő maga megvolt vagy 196 centiméter. Már az iskolában is pizzai ferdetoronynak hívták. Szerette a gombás pizzát. Testtartását hátgerincferdülésének köszönhette. Édesanyja csontkováccsal akarta helyrehozatni, de rossz helyen kopogtatott. A csontkovács.
Mitracsek Úr, akkor még Ödönke, apukája alig látszott ki a kocsmapult mögül. Nem véletlenül kapott szárnyra a pletyka, miszerint más apától fogant. Pedig a hasonlóság szembetűnő volt, hiszen mindketten együltőhelyükben képesek voltak legurítani tíz korsó sört, tíz feles kíséretében. Már gyerekkorukban előszeretettel feleseltek, de erről felesleges szót ejtenem. Talán ez lehetett az ok, amin megtörtek a pletykafolyam szennyes hullámai. Tény, hogy mindketten előkelő helyet foglaltak el a listán. Az alkoholistán. Ki nem? – kérdezhetné a kicsi-huszár, ha időközben nem kapta volna meg végleges obsitját.
Az apa mélynövésére jellemző az alábbi eset, amely azóta ékes darabja a helyi legendáriumnak. Városi legenda a javából. A neje éppen otthonuk felé terelgette súlypontkilengésben tévelygő élete párját, aki borvirággal lepte meg a ki tudja hányadik születésnapja alkalmából. A nők életkorát nem illő sem megkérdezni, sem leírni, sem elhinni. Még ha kifejezetten rondák is. Mint Rhonda James az egyik folyékony szappanoperában. Legalább tiszta volt, mégha nem is a lelke. De az meg a Fekete Erdő Klinikán volt nővér. Három nővér. A többit elbocsátották a reformnak hívott rombolás hevében. HÉV-el utaztak haza Békésmagyarra.
Nos, éppen a helyi óvoda előtt haladtak el, amikor valahogy belekeveredtek egy csapat óvodás közé, akik éppen a közeli sporttelepről tartottak vissza a bázisukra. Két, dögös óvónő kísérte a társaságot. Miután a leendő barmai az emberiség nagy nyájának, visszatértek az intézmény falai közé, a Mitracsek házaspár folytatta útját az otthonuk felé. Hazaérve aztán nagy meglepetés érte az asszonyt. Többen állítják, hogy nemcsak ámulat volt ott. Az ovisokkal történt találkozás alkalmával a férje helyett a Repedtfalviék Egonkáját fogta karon és vitte haza. Hangyász Gedeon szerint, aki Mitracsekék szomszédja és mindig jól értesült, korántsem volt véletlen ez a csere. Állítása szerint Egonka zsenge kora ellenére tekintélyes méretekkel ruházta fel az anyatermészet. Igen, jól gondolják, hosszabbak voltak a karjai, mint az átlag. Azt nem tudom, a kedves szomszéd mire gondolt, de rossz, aki az. De ezt nyugodtan nevezhetjük rágalomnak is, mert köztudott volt, hogy ez a Hangyász ellenségesen viseltetett a Mitracsekek iránt. (Én sem vagyok oda a befizetésre váró csekkekért. – a szerző.) Mint ahogy az jó szomszédokhoz illik. Utóbbiak szerint a konfliktus még Ádámra és Évára vezethető vissza. Az eredendő bűn mindenkit terhel, de ha ez indok a szomszédok háborúskodására, már érthető az a viszony, ami az emberek között fennáll szerte a világon. Avagy világszerte.
Az emberiség legnagyobb hibája az, hogy van. A létezés velejárója a hibalehetőség. A hiba a közvetítő vonalban van. De nem kizárólagosan. Isten azért vesződik az emberrel évezredek óta, hogy ne kelljen bevallania, ő sem tévedhetetlen. Olyan ez, mint amikor hideg éjjelen tábortüzet gyújt a túrázó, és végül leég a fél erdő. A fél, mert az egész már tökéletes. Az ember retteg, a félelem az utolsó útravaló, ami az Édenkert kapujától velünk van. Valóságos kaméleon. Ezerarcú, de lényegében mindig ugyanaz. Vígan ficánkol az agyban, s közben meg a szívet marja hidegen. Nem létezik számára idegen. Mint polipkarok, úgy hálózza be elmék milliárdjait. A szorongás Internete, ahol mindannyiunknak van honlapja.
Visszakanyarodva a felettébb kellemetlen, de mulatságos esethez, az öreg Mitracsek Egonka szerepében asztalhoz ült a többi kis kapura-bámulóval. Ha az eddig történtek nem merítették volna ki az elmebaj esetét, jöhettek az újabb bonyodalmak. A beszédes nevű óvó néni, Drabál Amál kiosztotta a napi tejcsi fejadagokat. Amúgy spontán, frissen csapolva. Pohár és bögre nélkül. Mert az már luxus lett volna, meg így nem kellett mosogatni. Legfeljebb fogat. A kormány takarékossági reformpolitikája megszüntette a zacskós tejet. Az intézmény vezetősége kénytelen volt alternatív módszerekhez folyamodni. Szerintük ez nemcsak költségkímélő, hanem egészséges is. Sőt, igen kellemes a gyerekek számára. Ezt az igazgató úr is tanúsítja, aki jó vezető módjára elsőként próbálta ki az új technikát.
Amikor az öreg került sorra, azonnal felismerte a fenyegető veszedelmet. Kétségbeesetten küzdött az életéért. Hősünket két jóságos lapát tenyér ragadta meg és tapasztotta a mennyek hatalmas tejcsarnokához. Az öreg Mitracsek fenyegető közelségbe került esküdt ellenségével. Hányingerrel küzdve próbálta meg elfordítani a fejét az undor nyilvánvaló jelével az arcán. De kísérletét nem koronázta siker. Se korona, se király. Még csak egy nyavalyás babérkoszorú sem volt a közelben, nemhogy egy fogorvos. Ez ám a pech. A találkozás végzetesnek bizonyult. A tej megtámadta a hozzá nem szokott szervezetet és alapos rombolást végzett. Mint Marci az ivóban. Az öregúr hevesen tagadta, hogy az eset valóban megtörtént volna, de ettől fogva feltűnően kerülte a korábbi cimborák tekintetét. Ahogy fia, aki a cimborám volt, évekkel később kijelentette: „A vak ember akkor hisz a fülének, ha látja, amit hal.”
Édesapja állapota rohamosan romlott, úgy tűnt semmi sem segít rajta. Ágynak esett. De megúszta néhány zúzódással, mivel a karfa puhafából készült. Mint nadrágjában a farpofa. Nem úgy az öreg. De azért láthatóan nem volt minden rendben. Már a kocsmába sem járt el. Otthon ivott. Sokat. Szemmel láthatóan. Hülye egy kifejezés. Hiszen szem nélkül nem is lehet látni. Szóval hősünket igencsak megviselte a fehér szörnyeteggel való találkozása. A történtek után húsz évvel meg is halt szegény. Béke boraira.
Fia sokszor emlegette: „Apám olyan ember volt, aki nem terem minden bokorban.” Enyhe utalás volt ez apja születésének körülményeire. A mindentudó verebek azt csiripelték, hogy egy bokor tövében találtak rá szántóvetők. Hogy a verebek honnét szerezték az információt, azt már nem tudom. Mondták is a hollók, hogy kár. Vagy soha már? A fene se tud már kiigazodni a sok jómadár fecsegéséből.

Illusztráció: Lonely Night By Amy Giacomelli

Váratlanul, rövid, szunyókálásba csúszó olvasást követően csíkos zoknik után kutat nyitott ablakban tanyát vert szárítókötélen és fotelek mélyén málló szivacsok közt: a 6-7. oldal és a nappali kecsegtet fejleménnyel; ráadásul pucér, álmából ugyancsak kitelnének, ha meglennének, legalább ott.
A sorvégi könyv rendre dől, sötétbe takarózó, nyűgösebb izzó, formatervezett por, sárga halogénfolttal stoppolt tapéta lesz a lakás mozdulatlan vagy épp működésen ért berendezési tárgyainak köszönhetően észrevétlen. Egyébként bármi tükörképe megrázkódik az ablaküvegen, amikor csak kifut és célegyenesébe ér a 14-es villamos.
Ennek nincs helye, mondta Bea.
Akkor azért van itt, felelte Káró. A könyvéből persze nem nézett föl. Padlóra terített pléden kényelmetlenül, könyökölve és hason olvasott, de mert izgalmas történetecskét, helyzetén nem változtatott, gyorsan a végére akart érni. Alvó legénység, a kapitány az éjszakából tevőlegesen osztozó, vízben rekedt, meztelen férfit húz ki. Kajütjébe rejti, élelmét, ruháját készül vele megosztani. Valami sehogy sincs rendben.
Jobban belegondolva, nem is Bea. Meglehet, Bettinek hívták. Sötét, göndör haja volt, amikor délután egy körúti kávézóban összefutottak. Kárót és az albérletet is beleértve, kaotikus helyzetekben úgy egyáltalán, nem elhanyagolandó ügyességgel lavírozott. Ahogy fölértek, Káró átölelte, kisiklott karjaiból, nem hagyta magát megcsókolni. Méricskélte, nézegette közelről, aztán pár lépés távolságról Káró arcát, csipát, kivágásokat mindenütt, mosatlan edényeket, szennyest, zsákokat, most leginkább úgy, akárha vonzó, ugyanakkor vitatható tárlatot látna: nem tudná eldönteni, tetszik-e neki vagy sem, amit lát.
Káró elunta a várakozást. Vendégét, mintha az itt sem lenne, magára hagyta, lerúgta cipőjét, lefeküdt, olvasni. A megannyi limlom és kacat támasztotta keskeny folyosókon a lány fel s alá járt, ablakot nyitott, kedvére rámolt. Beült elé a fotelbe, az asztalon hagyott vizes pilléből ivott.
Mielőtt zoknis lába finoman, végleg becsukta volna, Káró a könyvjelzőt idejében a lapok közé engedte.
Másnap nevetve hívta Betti, hajnalban nem találta ezeket a zoknikat, mezítláb rohant el. Akkor lehúzta róla mindkettőt, mégiscsak. Szándékosan hagyta itt őket, biztosra vette. Azokat keresgélte, amikor ugyanígy, percek óta csöngettek és kopogtak a bejárati ajtón. Káró ki tudja, mit vár ettől az egésztől; ami biztos, kétszer nem történhet meg. Legjobb, ha most egyszer se. Zárt ajtó mögött zokogást tételezni, micsoda dolog.

Illusztráció: Yayoi Kusama – Her world of polka dots

36. Bejegyzés

Claire tipikus szegfű-lány volt. Tölgyszínű haját laza kontyba kötve hordta, fehér inggel és egyenes szabású szoknyával. Egy bankban dolgozott. Minden nap hat-hamincötkor lépett ki az üvegajtón, magassarkúja türelmetlenül kopogott az aszfalton. Először betért a sarki boltba, hogy legyen mit ennie otthon, majd felszállt a kilencharmincas buszra, és hazáig üveges tekintettel meredt a sötétségbe. Minden estéjét egy pohár vörösborral kezdte, meg klasszikus zenével. Sosem értettem, mit eszik annyira Mozarton.

Sophie egy igazi tulipán volt: vad és kecses. Mozdulataiból áradt az erő, dinamikus léptekkel szelte át a várost reggelente. Showtánc-tanár volt. Haja szigorú lófarokban vörösödött és mindig ügyelt rá, hogy öltözködésével kiemelje vonalait. Sokáig dolgozott, tíz-tizenötkor vetette csak át vállán sporttáskáját, hogy bezárja a stúdiót. Egy olcsó lyukat bérelt, ahol két macskát és ugyanennyi szeretőt tartott. Minden második hétköznap egy brazil beütésű üzletember jött érte pontban tizenegykor, a hétvégéket pedig Szegfűnél töltötte.

Maya a kardvirágok királynője volt. Decens joghallgató, aki sztriptízkedésből fizette a tandíját. Éjfekete hajába napközben fehér szalagot, este pedig halálfejes kendőt kötött. Nyolc-tízkor kosztümjét bőrnadrágra és szegecses melltartóra cserélte. Az ő műsora vonzotta a legtöbb nézőt a bárba. Előadás után vendégeket is fogadott, ahova több hónapos előjegyzés árán lehetett csak bekerülni. Élvezte, amit csinál. A bilincset és a korbácsot mindig közel tartotta magához. Hűséges törzsvendége, a brazil beütésű üzletember ezt kifejezetten kedvelte.

37. Bejegyzés

Szegfűhalmon vetettem ágyat neki, magzatpózba hajtogattam. Hibátlan combjába az Egy kis éji zene kezdősorát véstem, karjába kedvenc vörösborát helyeztem. Oltalmazón dédelgette, ahogy barna fürtjei arcába omlottak, mellét takarták, és kézfejét simogatták. Feje szeretője lábán pihent, orrában a nő vaginájából kiálló tulipáncsokor illatozott. Másik lábát felemeltem, és térdből behajlított pózba rögzítettem azt szabad végtagjával. Hanyatt feküdt, mellei között fehér bunda. Békés arca fekete jószágán pihent, vörös tincsei a szőrrel keveredtek, másik keze korbácsnyelet markolt. Az eszköz túlsó végén egy nyitott száj tátongott, valamint szétterpesztett lábak, amik feltárták fenekéből kiálló magassarkúját. Sebes hátát fekete hajkoronába temetett kardvirág díszítette.

38. Bejegyzés

A lányok között ért a reggel. A növények kitűnő állapotban voltak, kéjesen illatoztak. Készen álltunk a bemutatóra. Este elözönlötték a műtermet az emberek. Száraz pezsgővel állták körbe alkotásom, mindentudón hümmögtek. Találgatták, mi járt a fejemben, amikor megalkottam mindezt, még heves vitába is kezdtek, de végül zaklatottan hazatértek.

39. Bejegyzés

Egész nap Őket néztem. Vonásaikat, tapintásukat, szagukat memorizáltam, megcsókoltam arcukat. Szerettem és vigyáztam őket.

40. Bejegyzés

Elhervadtak.

Illusztráció

Nemcsak Szent Pantaleon foglalkozott sokat a testnedvek és az üdvösség egyensúlyával, az égitestek és a táplálkozás összefüggéseivel, a húsevés áldásos vagy elítélendő voltával, az állati és emberi vér különbségével, hanem a sziget első királya, Bandemag is. Ő a bizánci doktornál gyakorlatiasabb útmutatót szerkesztett. Ennek töredékére talált rá Riolda a Pantaleon-kódex kötése alá rejtve. 

A madarak, a kacsák, a tyúkok húsa finom, porhanyós, de jó lelkiismerettel csak terhes asszonyoknak és kisgyerekeknek ajánlhatók. A fehér húsok simogatják a beleket, megnyugtatják a félős lelkeket, de erőt nem adnak a harcosnak. A galambhúson hizlalt asszonyok szépek, porhanyósak, kellemesen hízelkedők, de épp ezért nem feleségnek, csak ágyasnak valók.
Mielőtt felhajtanád egy asszony szoknyáját, tudd meg, milyen húsokon nevelkedett, és ennek alapján döntsd el, milyen sorsra való!
(…) A húsok befolyásolják a kitartást és az akaraterőt. Hiszen nemcsak az állat húsát és vérét, hanem akaraterejét, emlékeit, a tapasztalatait is megemésztjük.
Ki ne tudná, hogy a kacsahús fáradhatatlanná és izgágává tesz, hogy a gondos gazda ezzel eteti a szolgálóit. Mert a vízimadarakon nevelt asszonyok sokat fecsegnek, de belőlük lesznek a legtürelmesebb, a legkitartóbb mosónők. A kacsahúson hizlalt nőstények akkor sem fagynak meg, ha telente a puszta földön alszanak, vagy ha a befagyott folyón fehérneműt mosva a köpenyük a derekukra fagy.
A szabad embereknek, a győztes katonáknak, a diadalmas férfiaknak csak friss, vörös húsok valók. Ezek – egy időre – lobogó tűzzel töltik meg a szíveket, erősítik az izmokat, állhatatossá és bátorrá teszik a lelkeket.
Előrelátó atya tej helyett vérrel itatja a fiúgyerekeket! A tehén- vagy kecsketejnek minden cseppje méreg! Puhánnyá és álmodozóvá teszi a serdülő ifjakat.
(…) A nyers marhavér fájdalommentesen megfojtja azokat a félénk és satnya fiúcskákat, akik nem lennének alkalmasak a harcra, akikből a leggondosabb, a legszakszerűbb kiképzés után sem válhatna jó katona.
Ne hallgass hát az asszonyokra! A marhavért nem szabad kisütni, nem szabad fűszerezni, mert megrontja a kisfiúkat, és elveszíti jótékony tulajdonságait.

Zsigerek, vesék, tüdők, szívek, májak, körmök, véres, főtt vagy porrá őrölt csontok. Talán egy recepteskönyv bevezetője? Vagy hadtudományi munka? Vagy szent Pantaleon őrült kiegészítése?
A szorgok gyilkosa, a terhes anyákra íjjal-nyíllal lövöldöző, nagy Alapító talán az étkezés megreformálásával akart unalmában egy mindennél erősebb népet kinevelni?

A háziállatok húsának mértéktelen élvezete a druidák és az ókor legszentebb filozófusainak véleménye szerint előbb-utóbb elkerülhetetlenül lomhává és ostobává tesz. A birka húsa engedelmessé, a tehéné lustává, a disznóé falánkká.  A háziállatok húsa előbb-utóbb lealjasítja a katonákat. Mi lesz abból a harcosból, aki heteken-hónapokon, sőt éveken-évtizedeken át színtelen-szagtalan húsokat vesz magához? Még a gyümölcsön, gabonán, főzeléken hizlalt szolgáknál, az ostoba fiatal lányoknál, a dologtalan vénasszonyoknál is ábrándosabb és beletörődőbb semmirekellő. Egy disznó-testvér, birka-testvér, kecske-testvér nem vágyik semmi másra, csak hogy böfögve, bóbiskolva a múlt legszebb csatáin, az emberfián, a szerelmen és más költői haszontalanságokon merengjen. Ám azért nagyon sok múlik az elkészítésen. A háziállat húsa akkor a legártalmasabb, ha vajjal, fűszerekkel készíted, és balga módon gyümölcsöt vagy kenyeret harapsz hozzá.
A vaddisznó- vagy szarvashús talán nem ennyire káros és veszedelmes, ám mértéktelen fogyasztásuk riadozóvá, félénkké tesz. A vadhúst csak ízesíteni és puhítani lehet. Nincs az a pompás szakács, aki a szarvas húsából ki tudná vonni a félelmet, a menekülés vágyát, a nyugtalanságot.
Egy legyőzhetetlen hadseregnek, a halál katonáinak egészen másféle húsokra van szüksége.
Nem az állatok megadására, riadalmára és emlékeire…

És aztán egy jókora folt a beszámolóban. Mintha valaki rémületében vagy felháborodásában bodzalevélből készült tintával akarná eltüntetni I. Bandemag eszmefuttatásait.

Elpuhult lelkek mézes disznóhúsnak nevezik az emberhúst. Túl édesnek találják, viszolyognak tőle, azt híresztelik, hogy túlzott fogyasztása álmatlanságot okoz, elvásítja a fogakat, mi több, búskomorságra, öngyilkosságra és vérfertőző gondolatokra sarkall.
Ezek puhány, öreg katonák téveszméi, akik ostoba babonákkal akarják a fiatalokat a harctól visszatartani.
Hiszen mi tehetné teljesebbé és tökéletesebbé egy harcos győzelmét, ha nem az, hogy félelem és bosszúvágy nélkül falatozik az ellenségei húsából?
Hogy nemcsak az asszonyait, a földjeit, a szolgáit, a javait teszi magáévá, hanem a legtitkosabb érzéseit és gondolatait is… Léteznek bölcsek akik szerint az emberhús nemcsak bátorrá és állhatatossá tesz, hanem megajándékoz az örök ifjúság mámorító élményével is. Aki felfalja az ellenségeit, az képtelen lesz megöregedni.
(…) Az emberhús kellemetlenül édes ízét petrezselyemből és a csalánlevélből készült mártás segítségével ellensúlyozhatjuk. A legporhanyósabb a gyerekek húsa, de sajnos ez a legédeskésebb is. A csalánleveles mártáshoz érdemes valamennyi paszternákot keverni, így gondos előkészítés mellett a gyerekhús is könnyen összetéveszthető a malachússal! Az érzelgősebb harcosok olykor-olykor persze sajnálják a csaták után feláldozott kislányokat és kisfiúkat. Ám ha a levágásra kiszemelt gyerek belátja, hogy halála nemcsak elkerülhetetlen, hanem hasznos is, és ha nem puszta beletörődéssel, hanem örömmel fogadja az elkerülhetetlen véget, akkor nem olyan viszolyogtató a húsának édeskés mellékíze.
Az emberhúson hizlalt katonák rettenthetetlenek, mert a legyőzött ellenség földöntúli erővel ajándékozza meg őket…
Similis simili gaudet, ahogy Rómában mondják a bölcsek.
(…) Végy egy szép combot, egy csipetnyi zsályát és három gerezd fokhagymát…

Riolda nem volt képes tovább olvasni I. Bandemag őrült eszmefuttatásait. A királyét, aki egy kicsinyke sziget közepén élt a rabszolgáival és tizenegy megmaradt katonájával, és közben egy emberhússal táplált Tökéletes Hadsereg élén akarta Írországot és Angliát lerohanni.
Egyetlen nélkülözésekkel teli tél ilyen gyötrelmes őrületbe hajszolta?
Vagy a lelkifurdalását akarta a hadseregszervezéssel csillapítani?
Elhitetni magával, hogy nem gyilkos, hanem tudós feltaláló? Bölcsebb, mint a bizánci Szent Pantaleon? Nem kegyetlen őrült, hanem a hadtudomány megújítója, művelt és körültekintő „szakíró”?

Riolda felsóhajtott. Éjszaka kiosont az öbölbe, és mikor a köd elhomályosította az égboltot, elégette a pergamencsíkokat.
Megfogadta, hogy gyümölcsön és kenyéren él ezentúl.

Illusztráció: Zdzisław Beksiński