21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4 

Utóbbi hetekben két koncerten is jártunk Morrisszal, május 21-én a Pavementet néztük meg Bécsben, rá egy héttel pedig a Kisst Budapesten. Nekem a Pavement volt fontos, hogy lássam végre. Két éve, amikor beleszerettem a zenekarba, még azt tervezgettem, ha egyszer az életben még összeállnak, akkor akár Amerikába is elmegyek, hogy lássam őket. Aztán a 2009-re tervezett coachellás visszatérés ugyan elmaradt, helyette azonban egy komplett nosztalgia-turnét jelentett be a zenekar 2010-re. Morris a Kisszel volt úgy, hogy egyszer meg kell nézni az ha már erre járnak, mert „kurva viccesek”. Így aztán testvériesen elkísértük egymást a két koncertre.

A Pavement a bő tíz évvel ezelőtti feloszlása óta mára a klasszikus jelzőt is elnyerte a kultikus mellé. A kilencvenes években a Pavement volt az a zenekar, amelyik a punk-pusztítás utáni gitárforradalom vívmányait, nevezetesen a Sonic Youth-féle sikálós, zajos gitártémáit és az első két Pixies-lemez derűs, lendületes poprockját beach boysos lazasággal és eleinte Fall-os absztraktsággal keresztezve lett szinte kötelező hivatkozási alap a mai Pitchfork-univerum gitárzenekarai számára.

Öt lemezük jelent meg. Ezek közül a legelsőt, a Slanted & Enchanted-ot simán ki lehetne jelölni minden idők legjobb lemezének, annak első számát, a Summer Babe-et pedig minden idők legjobb dalának. A Crooked Rain, Crooked Rain-re a Pavement potenciális slágerzenekarrá lett, de hiába a könnyed Cut Your Hair, hiába az üde Gold Soundz, a szélesebb áttörés elmaradt. Ugyanakkor visszatekintve kicsit talán visszalépésnek is tűnik ez a lemez az első valószínűtlenségükben tökéletes dalaihoz képest. A zenekar válasza a helyzetre, a kimerítően hosszú, de még mindig csomó tökéletes dalt tartalmazó Wowee Zowee lett. Azt hiszem, Mark Ibold basszusgitáros mondta egy interjúban, (Bob Nastanovic volt az – a szerk.) hogy ekkora érett össze igazán a zenekar, és bizonyos értelemben ez lett a zenekar legjobb lemeze. Hát, ez kívülről kicsit máshogy jön le, de ahogy nekem, úgy neki is igaza lehet, ahogy Morrisnak is, akinek a zenekar negyedik lemeze a kedvence, a Brighten The Corners. És nem a Stereo, vagy Shade Lane című minden eddiginél rádióbarátabb dalok, hanem a Passat Dream és a Type Slowly és ezekhez hasonló chill-outosabb témák miatt. („A Blue Hawaiian is ilyen még.”) Az utolsó, már az oszlást sejtető Terror Twilight-ról viszont nem hallottam senkitől még, hogy kedvence lenne. Ezen néha olyan unalmasnak tűnik a zenekar, mint néhány követőjük később, aztán a legvégén a vicces Carrot Rope-pal azért jelképesen kacsintanak egyet zárásként.

A zenekar a korai youtube-videók alapján iszonyú jónak tűnt élőben, azonban a 2010 turnéról készült felvételek csak egy korrekt zenekart mutattak inkább. Persze, a kézikamerás felvételeken sokszor pont a koncertek dinamikája veszik el. Ugyanakkor bizonyos esetekben éppen a telefonnal rögzített felvételek adják vissza legautentikusabban az eseményt. Féltem is kicsit odaúton emiatt, de Morris mondta, hogy ne parázzak, majd ő kér számokat, aztán rendben lesz minden. Toltunk kapunyitás előtt azért az izgalmamra testvériesen két-két Weisenburgert a Gasometer tövében, aztán irány az Aréna névre keresztelt, koncertkomplexummá alakított gyárépület. Előzenekarról nem tud senki, mint kiderül azért, mert csak egy idétlen dídzsé tolat néhány divatos dalt, aztán kisétál a színpadra Bob Nastanivic ütős-énekes, Mark Ibold basszusgitáros, Steve West dobos, Scott Kannberg gitáros és végül maga az indie-atyaúristen: Stephen Malkmus, fogai közt egy műanyagpohár valamivel hátradől, fele cucc a kockásingre borul, ráakasztják a gitárját és már kezdődik is a Silence Kit, amit én is mindig a setlistként vízionált playlistjeim elejére szoktam tenni. Aztán Stereo, majd a zenekar talán legjobb „bé oldala”, a Frontwards. Tökéletes minden, talán a kopaszodását sapkával álcázó Kannberg mozog csak öregesen, valamint az ő dalaiből hiányzik valamelyest a lendület, így a Date w/Ikea pl. elég lapos lesz sajnos. A többiek azonban mint a korai videókon, Malkmus pedig még azon is túltesz. Mintha az amúgy is irononikus hangnemben kommunikáló zenekar tíz évvel a feloszlás után már csak még egy ironikus csavartól indulna be igazán. Malkmusról már nem lehet tudni, hogy még mindig a komolykodó rockerek pózain röhög, vagy azon, hogy ezen röhögött anno, mindenesetre már-már egy retardált zseni benyomását kelti hülye pózaival, a háta mögött pengetésekkel, meg ahogy dobálja, pörgeti maga körül a gitárjait. Ennek ellenére az egész produkcióban valahol megvolt az az őszinte szenvedély, amit – őszintén – én nem is reméltem ettől az egésztől. Most itt a villanykörteláncok fénye alatt bizonyítja a zenekar, hogy a pátosz és az irónia bizony nagyon nagy pajtások tudnak lenni. Egyszer aztán, amikor azt mondogatom magamnak, hogy „itt vagyok, geci, el se hiszem…”, akkor hirtelen Morrist hallom: „Hey Stephen, play the Type Slowly!” Erre Stephen: „No way” – aztán Morris ki is ment cigizni, „vele nem szórakoznak”. A Type Slowly helyett jönnek sorban a slágerek, majd valamikor a főblokk vége felé a Summer Babe is, amiről nincs is mit mondani és nem is lehet, csak katt IDE. Utána a gyönyörű Here, majd a ráadásban Nastanovic a merchandise-os lánnyal keringőzik egyet a We Dance-re, aztán Elevate Me Later ésatöbbi ésatöbbi, mint a mesében – közben annak örülök, hogy Morris elhúzott, mert nem szeretem magam ennyire jól érezni ismerős mellett.

Egy héttel később a Papp László Aréna előtt ütközünk Morrisszal, ilyen prosztó rockernek adta ki magát, rojtos bőrkabát, cowboy-csizma, el lehet képzelni, még egy rőzseparóka is volt rajta. Kiss-maszkot nem akart festeni, mert az a koncert napján úgyis nagy divat, úgyhogy inkább ebben a szerkóban szekálta a csöveseket, akik 5000-ér kinálgatták a jóég tudja honnan szerzett jegyeiket. Így se igen kapkodták a belépőket. Mindegy, legközelebb, ha valami olyan zenekar lesz, ami féláron beleférne és sejthetően nem lesz teltházas, arra majd kinézek próba-szerencse alapon. (pl. Placebo, szeptember 15. – a szerk.) Bár kevés az ember, de azért néhányan Kiss-maszkban tolják, pont annyian, hogy már és még ciki legyen. Két-két Kőbányai után rászánjuk magunkat, hogy bebattyogjunk. És éppen az első szám elejére érünk be, az új lemez címadó dalára, a Modern Day Delilahra. A Kissben anno még meg volt a szándék, hogy valamerre kilépjenek a maguk kalickájából, próbálkoztak diszkóval, kipróbálták arcfesték nélkül, de mindenki maszkban akarta őket, hogy játszák a partizós rock and rolljukat. Ők pedig beadták a derekukat: „You want the best, you got the best”. Most itt vannak hatvan felett, csináltak egy huszonvalahanyadik, a korábbiaknál semmivel sem gyengébb lemezt, hogy annak apropóján újra megkerüljék a Földet. Mivel nagyjából századszorra játszák ugyanazt, ezért igazán nincs is tétje a koncertnek, megy is minden olajozottan. A főblokkba talán tehettek volna több nagy slágert, mert ekkor néha csak a show vitt mindent. Fura világ lehetett, amikor ezt többé-kevésbé igazán kajálták az emberek, de mára egész biztos, hogy nem veszi senki se komolyan a zenekart. Hogy is lehetne komolyan venni, amikor a basszusgitáros miután vért hányt, felrepül a refrektorok közé és elénekli az Az a szép… kezdetű dalt? Az egyik ilyen üresjáratban megfogalmazódik bennem egy elmélet. Lehet, hogy a Kissnek, a hasonlóan egyarcú Ramoneshoz, be kellett volna érnie a tornacipő-bördzseki minimál R&R-imiddzsel, mert az olyan dalok, mint a Love Gun, a Detroit Rock City, a Rock And Roll All Night és hadd ne soroljam tovább, szóval ezek a dalok teljesen megállnák a helyüket enélkül a fantáziafigurás hülyeség nélkül is. Valószínűleg anno kisebb sikerük lett volna, viszont mára, mint az AC/DC-t, többen vállalhatónak tartanák őket, és nekik se kéne estéről estére felkenni magukra azt a szar festéket, meg felvenni ezeket a katasztrófális ruhákat. Akik így is jelen voltak, azok viszont nagyon ették az egészet – ez tény. Végül a ráadásra már csak sláger maradt, így le is szálltam erről az imént meglibbentet gondolatról és csak simán jól éreztem magam. Ahogy kiértünk a sportcsarnokból Morris csak ennyit mondott: „Ez kurva jó volt.” A hangsúlyt nehéz érzékeltetni, de azzal együtt igaza volt.

Május negyedikén, egy keddi estén lépett fel egy Rosa Parksról elnevezett győri, és egy napsütéses glasgow-i napról elkeresztelt philadelphiai zenekar Budapesten, a Dürer-Kert nagytermében. A széltébe-hosszába felvázolt kordináták izgalmas estét ígértek…

Május negyedikén, egy keddi estén lépett fel egy Rosa Parksról elnevezett győri, és egy napsütéses glasgow-i napról elkeresztelt philadelphiai zenekar Budapesten, a Dürer-Kert nagytermében. A széltébe-hosszába felvázolt kordináták izgalmas estét ígértek. A Rosa Parks elvileg experimentális és/vagy posztrock zenét játszik, míg a Sunny Day in Glasgow, szintén elvileg, úgymond cipőbámuló dreampopot némi ambient-hatással tovább oldva. Azt hiszem, éppen Adorno mutatott rá, talán a balladával kapcsolatban, hogy a popzene mennyire hanyagul értelmezi a fogalmakat, de gondolhatunk a romantikus jelző használatára is. Nos lemezen, vagy bizonyos értelemben valószínűleg tényleg igazak a fenti jelzők a két zenekarra, koncerten azonban, főleg a Sunny Day in Glasgow, egész más arcát mutatta.

A Rosa Parks pár perccel kilenc előtt kezdte el húsz perces, három vagy négy számból álló műsorát nagyjából húsz ember előtt. Korábban egy szintén három-négy számos kislemezt hallottam tőlük, akkor, bár elismertem, hogy hangulatos anyaguk van, kicsit unalmasnak találtam zenéjüket. Egy tipikus posztrock kiadvány volt, epikusan építkező struktúrákkal, vihar előtti, borongósan araszoló gitártextúrákkal, majd, ahogy illik, zajviharba torkolló tetőpontokkal. Koncerten aztán meglepő módon kelt életre a zenekar. A főzenekar felől nézve is stílusos esős intró után kezdtek bele a műsorba, ami az első pár percben vegytiszta posztrocknak tűnt, minden extra nélkül, kicsit olyannak, mintha próbálnának találni egy olyan esszenciális dalt, mint amilyen a Pozvakowski Testerje például, vagy biztos lehetne mondani emblematikusabb posztrock-slágert is. Aztán – valahogy a némiképpen a posztrock-szabályokkal keresztbe kezdett el működni a produkció. A posztrock zenekarokkal szemben általában az az elvárás, hogy adagolják csak szépen a hangokat, a vizuális részt meg majd elviszi a vetítés, aztán minden jó. A Rosa Parks négy zenésze azonban kiált az üres, megvilágiított szinpadra, és saját energiájukból helyettesítették a vetítést. A két szélen álló gitárosok amolyan Sonic Youth-os gitárharcosként tették oda magukat – habár a zene közel se volt olyan kisérleti mint a SY-nál bizonyos esetekben – hol komoran nézve a bontásokat, hol a húrokat tépve, a tengelyben pedig a hatalmas basszusgitáros, mint egy néma frontember bólogatta az elmondhatatlant. Lehet, csak én magyarázom bele a basszusgitáros punk/hc-s gyökerei miatt, de a vihar utáni kiállásoknál néha olyan alapot tolt a puffogó lábdob alá, hogy az inkább volt valami tüntető masírozás, mint elszállás. Náluk – a koncert tanúsága szerint – a műfajból adódó „távlat a világtól pozíció” inkább néma sztrájk, vagy kívülről meglátott elmondhatatlan vízió, mintsem álmodozás. Tudtommal a zenekar, szemben a posztrockot egy absztraktabb megközelítésből játszó, szintén győri Pozvakowskival, egy szerves fejlődésen keresztül – nem előzetes megfontoltságból – vált majdnem teljesen instrumentális zenekarrá. De csak majdnem instrumentálissá, hiszen egyik szám közepén elhangzott egy nagyon hatásosan elhelyezett mikrofon nélkül, kórusban kiáltott „hejj”.

Szerintem, nagyjából fél úton van a Rosa Parks egy érett, egyedi produkció felé, a kérdés csak az, hogy stúdiófelvételekre mennyire tudják visszaforgatni a koncertek energiáját, valamint az, hogy el tudnak-e indulni egy némiképp ragadósabb zene irányába, vagy ezzel ellentétes úton, a klasszikus posztrock-formulát dekonstruálva, annak romjain ki tudják-e találni a maguk műfaját.

A Sunny Day in Glasgow név – holmi firkászok szerencséjére – jó kiindulópont lehet a zenekar megragadásához. „Vajon milyen a sok szomorúság közti rövid öröm?” A zenekar – ahelyett, hogy olyan felhőtlen dalokban mondaná ezt el, mint ahogy a jj-től kezdve, az Air France-ig megannyi svéd zenekar tette – egy disszonánsabb és megkapobb megoldást választott. A trillázó, popos vokálok köré kásás gitárfüggönyt és pötyögő effekteket húznak ellenpontozásként. A fenti képlet jó sok dreampopos shoegaze-zenekarra igaz lehet, a Sunny Day in Glasgownak azonban sikerült egy olyan egyedi értelmezést kivitelezni, amivel bekerülhettek az úgynevezett Pitchfork-univerzum fősodrába. Az ASDiG trükkje abban áll a főleg lineáris kiterjedéső zenéjükbe, csomó loopszerűen ismétlődő, maga körül forgó kis motívumot pakoltak bele. Ez a körkörösség elsősorban a két énekesnő, és az egyik gitáros vokáltémáiban figyelhető meg, de koncerten volt egy vagy két dal, amiben a basszustéma is ilyen volt. Ezektől a kis körkörösen működő izéktől válik rítusszerűvé az ASDiG zenéje, utalva – talán – a glasgow-i napok, ha ritkán is, de vissza-visszatérő jellegére, és összességében ezeknek a motívumoknak a zajos gitárokhoz disszonáns való viszonya adja meg a zenekar esszenciáját is.

A zenekarról érdemes tudni, hogy az első lemez után a társaság jó része szétszóródott, és Budapestre már a második albumon is közreműködő két új énekesnővel jöttek el. A tíz előtt kicsivel színpadra álló zenekar nagyjából úgy nézett ki, mint egy rajzfilm szereplőgárdái. Leghátul egy lenőtt hajú siheder püfölte az egyszerű dobfelszerelést, tőle jobbra egy csillogószemű Jonny Greenwood-karikatúra gitározott és nyomkodott különféle effekteket. A dobtól balra egy jószándékú colos élte ki magát basszusgitárján, előtte az apró indiánforma dalszerző-gitáros pengetett és egy kicsi ázsiai lány énekelt mosolyogva. A lánytól balra, egy bölcsészdíva énekelt, és ha a már említett srác gitározott, akkor néha az effektekkel is babrált, vagy csörgőzött.

A koncerten a zenekar valamiért visszavett a gitárok torzításából, így egy sokkal tradicionálisabb zenekar benyomását keltve, és kidomborítva a dalok klasszikus értelemben vett muzikalitását. Így olyan volt az egész, mintha sosemvolt tradicionális dalokat játszana egy randomra, de véletlenül tökjól összecastingolt csapat. A rövid műsorba, talán amolyan egyensúlykibillentőnek, vagy talán egyetlen közös popkultúrális pontként bevették a legendás Misfits nevű amerikai horrorpunk-zenekar Hybrid Moments című korai klasszikusát is. Ezen kívül fél órában és egy röpke ráadásban eltolták a fontosabb dalaikat, majd mire a kábé ötvenfős közönség felocsúdott már ott sem voltak a színpadon, csak némi napfény maradt utánuk a fülledt tavaszi éjszakában.

(Köszönet Andrásnak és Encinek, hogy adtak kölcsön a belépőre.)

(The Indelicates, Songs For Swinging Lovers)

Ha jól rekonstruálom a történteket, akkor valamikor 2007 táján kezdődött a történet. Akkor valahogy több szabadidőm volt olyanokra például, hogy blindre leemelgessek könyveket a Szabó Ervinben, hogy majd hátha leköt valamelyik. Mondanom se kell, sok kacattal lehet így találkozni. Ha a Ganxsta Zolee és a Kartelből ismerős Big Daddy Laci regényére gondolok, akkor például, még most is elfog a röhögés. Azokat nem is említeném, amelyikekre szerencsére már nem emlékszem. Bekötött szemmel lepkét vadászni. Így akadt a kezembe az addigra már rongyosra olvasott Nácik asszonyai című történelmi bestsellernek a második része. Négy nőszemély portréja volt a borítón. Gyorsan kiderítettem, hogy melyik az a szép szőke. Unity Mitford volt, magának a Führernek a feltételezett szeretője. Wow!

Elmondom, amire emlkékszem belőle. Mitfordék egy nemesi angol család voltak, vaskalapos családfővel, hozzá illő hallgatag feleséggel, egy fiúgyermekkel és négy nővérrel. A nagyobb lányok, köztük Unity is már bakfiskorukban kapcsolatba kerültek az angol fasiszta párttal, és – ha hinni lehet a könyvnek – akkor valahogy úgy rajongták körül a párt vezetőit, mint a mai lányok napjaink nyegle popsztárjait, vagy jóképübb futbalistáit. A legnagyobb nővér később hozzá is ment a párt vezetőjéhez, Oswald Mosleyhez, aki mellesleg valamiféle rokonságban az azzal a Max Mosleyvel, aki a Forma-1-es autóverseny-sorozat szervezésében szerzett érdemeket már jóval a történetek, a második világháború ideje után. A legkisebb lány, – talán dacból? – valami anti-fasiszta brigád tagjához ment feleségül. Ő a háború után New Yorkba került, ahol később megírta a családjának viharos történetét. Ha jól emlékszem, akkor ebben a csak angolul megjelent könyvben mesél arról, hogy nem kizárt, ő volt az egyetlen ember a Földön, akinek lehetősége lehetett volna merénylet-közelbe kerülnie a Führerhez.

Unity kiábrándulva a brit fasiszták töketlenkedéséből, a még nem említett hugával Németországba megy tanulni, azzal a tervel, hogy ott majd találkozhat a Führerrel. A kedvenc momentumom a történetben, amikor a két leányzó megpróbál a vezér közelébe jutni, de valami SS-tisztek, vagy valami hasonlók hazaküldik őket, hogy mossák le magukról a túl hivalkodó sminkjüket. Miután ezt megtették, egyelőre be kellett érniük néhány kisebb rangú figurával. Unity azonban nem adta fel, kiderítette, hogy hova jár a Führer étterembe, és ő is elkezdett arrafele forgolódni. A kis mesterkedés eredményeképpen hamar fel is tűnt Hitlernek a Valkűr-szerű leányzó, aki nemsokára egy asztalnál ülhetett a bálványával. Hogy mi történt a két hősünk közt, azt homályban hagyja a Nácik asszonyai II. Vannak olyan feltételezések, hogy a Führer diplomáciai okok miatt hagyta maga körül sündörögni a Mitford-lányt. Unity viszont hamar belelendült a politikusasszony szerepébe, amit valószínűleg jelentéktelen színjáték volt a két hatalom közti vákuumban. A második világháború kirobbanását Unity (figyeljünk rá, milyen jó beszélő név ez itt!) személyes kudarcként fogta fel, ezzel végképp lehetlenné vált álma, Anglia és Németország szövetségbe forrása. Búcsúlevelet írt, majd egy müncheni parkban fejbelőtte magát.

A fejlövés azonban nem sikerült halálosra, a golyó valahol a gerincoszlopánál megállt. A politikai helyzet bizonytalansága miatt a németek nem engedték orvosaiknak, hogy piszkálják Unityt, inkább hazaszállították. Közben eltelt a második világháború, Hitler a bunkerében Unityhez hasonlóan maga ellen forította a fegyverét. Ő nem hibázott, mint azt tudhatjuk. A háború után a megzavarodott Mitford-lánnyal anyja elmenekült egy szigetre a végletekig elviselhetetlenné váló férje elől. Unitynek itt állítólag kitisztult az elméje, majd miután megértette a történteket, az elmozduló puskagolyó, tehát az öngyilkossági kísérleteinek szövődménye miatt meghalt.

Mi után ezt elolvastam, Unity Mitford angol wikipédia-oldalán találtam egy kulturális linket az Indelicates nevű zenekarra, akik – mint olvastam – írtak róla egy dalt. Soulseeken előtúrtam a számot – és bár már előtte is eléggé a dolgok hatása alatt voltam, akkor aztán tényleg le kellett ülnöm. Az innsbrucki koncertfelvételen, amit találtam, egy figura (mint később megtudtam: Simon Indelicate) úgy konferálja fel a dalt, hogy azok biztos szeretni fogják, akik már szerettek bele náciba. Majd egy patetikus zongorás gitáros intro után egy lány (Julia Indelicate) kezd énekelni Hitlerről, olyanokat, hogy mennyire szereti, amikor beszél, hogy akkor milyen szenvedélyes akkor, meg tisztelgő emberekről, akik olyan szépekmint a pipacsok a szélben. Az elsőnél felszabadultabb második versszak pedig pont olyan, amilyen Unity lehetett, amikor a hatalmas, szvasztikás Mercedesével járt városról városra, építve a csak számára létező német-angol barátságot. Abszurdan naív és szenvedélyes – mondtam akkor, és írom most is. A külső nézőpontból elénekelt refrén Rómeó és Júlia-analógiája, amiben a méreg helyett pisztolygolyó van, ugyanezt az esztétikai tapasztalatot erőstheti, erősíti.

A Unity Mitford című dal végül lemaradt a zenekar első lemezéről az American Demóról, talán az elrejtett bónuszszám énekdallama idézi csak meg. Valószínűleg csak a lemez koncepciójának esett áldozatul a dal, mert később Bécsben – tanúsíthatom – játszották ezt a dalt. Az American Demo (2008) röviden a rock and roll kiüresedéséről szól. (Igen, posztmodernnek is nevezhetjük.) „Minden, ami eztuán jön, már csak lábjegyzet, / minden generáció ugyanolyan, mint az előző.” – éneklik. Simonból fröcsög az irónia, Julia közben úgy énekel kontrasztnak, mintha nem vágná, hogy miről van szó, közben pedig megy a középutas, közhelyes rockzene. Maximális érzelmesség, maximális iróniával. A téma tinisen komolytalan, viszont az érzelmi dagályt nem sérti az irónia, inkább csak keretezi. Ha arról szól egy szám, hogy „hé, Júlia, nem a hatvanas években élünk”, akkor az alatt olyan zene szól, mintha a hatvanas évekből lopták volna valami rágógumis csajzenekartól. Vagy talán lopták is, de mindegy – már csak lábjegyzet minden, mint tudjuk. Ezzel az idézetes rock and rolljukkal rokonságban állnak az Art Bruttal, akiket amúgy kísértek is a legutóbbi turnéjukon, és Simon is kicsit olyan, mint egy túlspilázott Eddie Agros. De ez a mesterkéltség szerencséjére pont jól jön ki Julia mellett, aki pedig mellesleg még a Pipettesben is énekelt. Kicsivel az előtt, hogy befutottak volna, hagyta ott a pettyes ruhákat, hogy urával megcsinálhassa az Indelicatest. A Pipettes báját szerencsére nem tudta teljesen ledobni, így – finoman szólva – meglehetősen jó kettőst alkotnak Simonnal.

A Songs For Swinging Lovers című második Indelicates-lemez, mint a címe is mutatja, a párkapcsolatok szélsőségesebb terepein mozog. Van itt apróbb paráktól abortuszon át öngyilkosságig minden, a hátsó borítón pedig hőseink, Simon és Julia szemeznek egymással akasztófakötéllel a nyakukon. A legszembetűnőbb változás a folk felé tett elmozdulás, ami igazából már az első lemez előtt bent volt potenciakénta zenekarban – tanúsítják ezt a korai kislemezeknek és EP-knek az első albumra át nem emelt dalai, (a Point Me To The West például). Sokadik hallgatás után bizton állítható, hogy olyan slágerpotenciállal és krafttal rendelkező dalok nincsenek rajt, mint az American Demón a We Hate The Kids, vagy a Last Significant Statement… voltak. Az új hangszerek ellenére kiegyensúlyozottabb hangzás, az idővel bőkezűbben bánó dalok azonban jól – és úgy jól, mint az első lemezen – passzolnak a balladisztikusabb témájú (itt most egy picit jobban gondolok az irodalmi-, mint a popballada műfajára), néhol a Bonnie és Clyde-témát asszociálható szövegeikhez. Ez utóbbira példa a Savages, ami kétszer is elhangzik a lemezen; egyszer a közepe táján, majd a végén akusztikus bónuszként, a stáblista mellé.

Ha az előző lemezzel nem futott be a zenekar, akkor sajnos ezzel sem fog, mégis, aki valahogy véletlenül talákozik a lemezzel, az szerintem fel fogja tenni párszor, mert ha nem is tökéletes, de nagyon szerethető lemez lett a Songs For Swinging Lovers.

Végül pedig itt a lemez legjobb dala akusztikusan, papírról énekelve: Flesh.

Még mindig nagy feladatnak tűnik annak a kritikának a feloldása, amit Adorno hagyott hátra a pop-/rockzenének, valamint az erre „specializálódott kritikának”. Valószínűleg minden szigorúan immanens elemzés a kortárs komolyzene felé billentené a riszpektet a könnyűzenével szemben. A könnyűzenéhez köthető valamennyi újdonság pedig a komolyzenébe átemelve teljesedhet ki, mondja egy másik elmélet, megtéve a könnyűzenét ilyen kapálatlan föld-toposszá. Hogy ez mennyire van így, azt nem tudom, én többnyire csak olyanokat látok, vagy hallok, hogy bizonyos gitárzenekarok jó száz évvel korábbi klasszikus tételeket játszanak, ha csak nem épp Beethoventől azt a kis kaputelefon-dallamot. Számomra úgy tűnik, hogy bár van egyfajta értéknövekedésként elkönyvelt mozgás egyes könnyűzenei irányzatok történetében, de arra, hogy lényegi összjáték alakuljon ki a könnyű- és komoly-/kísérleti zene között, egyelőre nem sok jel utal. Ami történik, az annyivel leírható, hogy adott generációk a felnőtt társadalomba való betagozódásukkor magukkal viszik fiatalkoruk zenéjének egy letisztultabb változatát, hátrahagyva a tüzet a következő generációknak. Szerintem ez az a mag, ez a tűz, ahonnan a könnyűzene a rockzene megjelenésétől kezdve megfogható. Ez a szociológiailag simán érthető igény, hogy legyen saját identitása a mindenkori következő generációnak. Mivel az idő kérlelhetetlenül múlik, ezért a lehető leggyorsabb médiumra van szükség: gitár, dob vagy újabban laptop stb. Ez lenne a könnyűzene erős oldala. A tűz örzése. A fiatal zenekarok pedig a zászlójukra nyugodtan írják csak fel Adornónak azt a mondatát, hogy – szabadon idézem – a könnyűzene annál rosszabb, minél inkább hasonlítani akar a komolyzenére. 

A fenti zsáner felől induló Girls In The Eighties egy jószerivel teljesen ismeretlen zenekar. Ha például az ember rákeres a dalszövegeikre, akkor a google szívesen dobja ki a Radiohead Fake Plastic Trees című dalát. Mondjuk induljon innen történet: Az előző évtized elején egy Chase Reynolds nevű nashville-i figura zenekart alapított, amit egy Radiohead-félsor után Girls In The Eightiesre (a továbbiakban csak GITE) keresztelt. Az évek folyamán több lemezt is készítettek az íróasztalfióknak – olvasható a last.fm-en a kicsit fura történet, – majd 2009-ben feltöltik myspace-oldalukra azt a Teenage Royalty című lemezt, ami aztán idén fizikai formátumban is beszerezhető lett – szerény öt dollárért. Ezután rögtön igéretet is tettek arra, hogy az esztendő minden hónapjában lesz GITE-lemez.

A Teenage Royalty olyan, mintha az amúgy meglehetősen rossz viszonban lévő Black Lips és Wavves zenekarok összebékülő sessionje lenne. Mentalitásra egy az egyben a fiatalságügyben minimum esszenciális Wavvesre hajaznak sokéves működgetésük ellenére: (még mindig?) együgyü kis popdalokat játszanak jó zajosan otthoni semmittevésekről, b-kategóriás horrortémákról meg hasonló említésre se méltó dolgokról. A Black Lipsszel való párhuzamot pedig a sakálszerűre effektezett vokálok adják elsősorban, de a gitárok is szólnak néha úgy rosszul, ahogy a korai Black Lips-lemezeken. Ami a legfurcsább az egészben, hogy az első két Black Lips-lemeznél nagyságrendekkel jobb a Teenage Royalty, teljesen belepasszol a tavaly tetőző, de még mindig kitartó lo-fi-trendbe, mégis egy jó nagy véletlen kellett hozzá, hogy beleakadjak a zenekarba. Ritka pillanat ebben a hálózati világban, hogy egy olyan zenekar, ami egyszerre jó, és mégis magáénak érezheti ember, mint a kazettakorszakban, amikor hajlamos volt azt hinni egyes kazettákról, hogy talán csak két-három másik ember hallgatja az rajta kívül az egész országban. A Teenage Royalty, vagy talán a következő lemez jobb pillanatokban letölthető a zenekar myspace-oldaláról:

http://www.myspace.com/girlsintheeighties

Pár napja tudható, az ország talán kedvenc zenekara, a Kispál és a Borz egy szigetes búcsúkoncert után feloszlik. Várható volt, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik a dolog, mégis fura érzés. Már egy jó ideje nem jártam el Kispál-koncertekre, utólag azonban úgy tűnik, hogy azért jó volt a tudat, hogy bármikor elmehetek, ha kedvem van. Ahogy a Libresse-reklámban is filozofált a leányzó: „mert megtehetem”. Olvasgattam különböző fórumokat; és nagyjából minden második hozzászóló a fiatalsága lezárásáról beszélt, többen pedig egyenesen az ország rendszerváltás utáni időszakával állították párhuzamba a zenekart.

A kommentelők egy másik, kekecebb csoportja szerint a Kispál és a Borznak már rég fel kellett volna oszlania. Abban persze jócskán megoszlanak a vélemények, hogy pontosan mikor is. A legradikálisabbak azt mondják, hogy az első kettő, legfeljebb három lemez után abba kellett volna hagyni. Szerintem, ez hülyeség. Azzal egyet tudok érteni, hogy  az első két lemez (Naphoz Holddal, ill. Föld, kaland, ilyesmi) a zenekar csúcsműve. Ezek mellett azonban még legalább két lemez (az Ágy, asztal, tévé; és zenekar kései remeke a Turisták bárhol) valamint jópár dal kötődik a Kispálhoz, amelyek nélkül nem lehettek volna azzá, amik, és a magyar popkultúra is jóval szegényebb lenne nélkülük. Ha feloszlottak volna az elején, mondjuk az első doboscsere helyett, akkor – tényleg – valami olyasmi zenekar lehettek volna, mint a Pixies. A Pixies két tökéletes és két csupán jó lemez, és öt aktív év után rögtön fel is oszlott belső ellentétekre hivatkozva, majd szép lassan legendává vált. Ezzel szemben a Kispál és a Borz teljesen kifutotta magát, ahogy mondani szokták „intézménnyé vált”, majd amikor már csak a hülye nem látta, hogy nem megy a dolog, még akkor is megtették maguknak és főleg a közönségüknek azt a szívességet, hogy nekifutottak még párszor, hátha. Azt hiszem, ezt csak megköszönni lehet. Mert ide vagy oda az egész angolszász popkultúrával, se Amerikának, se Nagy-Brittaniának – hiába a Pixies, a Pavement, hiába a U2, a Blur, hiába a Radiohead ésatöbbi ésatöbbi, ismerjük mindet – nem adatik meg soha, hogy úgy sajátjuknak érezzenek egy olyan nagyszerű zenekart, ahogy Mi a Kispált, vagy ahogy mostanában én a korántsem oly nagyszerű, de azért egész jó GITE-t.

A Kispál és a Borzzal egy olyan zenekart veszít el az ország, amelyik a Tankcsapda és az Ákos mellett a harmadik hosszú időn keresztül tömegeket megmozgató zenekar volt az utóbbi két évtizedben, de az egyetlen a három közül, amely bírt egyfajta érzékenységgel, magával és és úgy az egész országgal szemben is. Így már tényleg csak a sors fogja eldönteni, hogy Ákos vagy Lukács Laci lesz az utolsó magyar nagy pop/rocksztár. Ők sose fogják abbahagyni magunktól. Ákos túl profi hozzá, Lukács pedig ilyen időtlen Lemmy-figura. Számukra nincs olyan, hogy kiégés. Ezért lesz nagyon szemét dolog a Kispál-búcsúkoncert azoknak is, akik ugyan nem lesznek ott, de jelentett valamit ez a zenekar: Az okos magyar popkultúra Trianonja lesz az idei Sziget Fesztivál mínusz egyedik napján, augusztus 9-én.