Címke: műfordítás

Japán szerelmes versek a IX. századból

 

Régi és új dalok gyűjteménye (905),
Szerelmes dalok negyedik kötete, 708.

 Téma nélkül                                                              Ismeretlen szerző

 

Szumai halász
szítja sópárlók tüzét.[1]
Zord szélfúvásban,
lám, a füstje arra száll,
merre nem is gondolná![2]

 

Dalok későbbi gyűjteménye (951)
Szerelmes dalok második kötete, 647–648.

 

Téma nélkül.                                                           Taira no Szadafumi

Tán csak én izzok,
s tűnök a messzeségbe?
Örökös hévvel,
oh, mégsem lángolhatok:
akár a Fudzsi orma.[3]

 

Így válaszolt:                                                          Dajka a Ki családból

Mint Fudzsi orma,
még ha örökkön égsz is,
ugyan mit tegyek?
Eloltani nem tudom
tüzed, hisz víz nem vagyok.

Fittler Áron fordításai

Taira no Szadafumi (Taira no Sadafumi)

?–923

A IX–X. század jelentős költője. Híres volt szerelmi kalandjairól, ezeket dolgozza fel a fiktív elemekkel is kiszínezett Taira no Szadafumi regénye (Heicsú monogatari, Heichū monogatari) című verses regény. Több alkalommal szervezett költői versenyeket, amelyeken a kor legnagyobbjai, többek között az első császári rendeletre összeállított vaka-antológia, a Régi és új dalok gyűjteményének szerkesztői közül Ki no Curajuki, Mibu no Tadamine és Ósikócsi no Micune is részt vettek. Taira no Szadafumi fennmaradt verseinek többségében a be nem teljesült, illetve a boldogtalan szerelem miatti bánatáról énekel.

 

Dajka a Ki családból (Ki no menoto)

  1. századi költőnő, eredeti nevén Ki no Zensi. Józei császár (uralk. 876–884) dajkája volt.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Szuma a mai Kóbe város egy része, itt található egy hires tengerpart. A klasszikus japán vaka-költészetben – jelen vershez hasonlóan – gyakran szerepelnek az itteni sólepárló kemencék, amelyekben a sós víz lepárlásával nyertek sót. A kemencék izzó tüze a szerelmi lángolást, illetve az a miatti fájdalmat, szenvedést jelképezi.

[2] A sópárló kemence füstje itt azt a személyt jelképezi, aki iránt a (feltehetően női) lírai én (a versben szumai halász) gyengéd érzéseket táplál. Ahogyan a szélben a füst kiszámíthatatlan irányba száll, úgy a lírai én által kedvelt személy is váratlanul választott valaki mást.

[3] A Fudzsi-hegy a IX–X. században aktív vulkán volt, azaz tűz égett benne, amely nem volt látható, csupán a füstje. Ennek megfelelően Japán legmagasabb hegye a korabeli szerelmes versekben a titkolt, máskor a visszafojtott, be nem teljesülő szerelem érzésének szimbóluma volt, és ez az asszociáció kapcsolódott hozzá. Gyakran – ahogyan ebben a vakában is – az ’érzés’, ’vágy’ vagy ’gondolat’ jelentésű „omo(h)i” szó magában foglalja a vulkánhoz kapcsolódó tűz (hi) szót. Jelen versváltás második vakájában, a hölgy válaszában továbbá az utolsó két sor tűzhöz kapcsolódó motívumával a költőnő arra céloz, hogy még nem is találkoztak, és erre nem is kerülhet sor.

Charles Bukowski: Loccsanás

Illúzió, hogy te egyszerűen
csak egy verset olvasol.
A valóság az, hogy ez
több, mint egy
vers.
Ez a koldus kése.
Ez tulipán.
Ez egy katona masírozása
Madridon keresztül.
Ez te vagy a
halálos ágyadon.
Ez Li Paj a föld alatt
nevetve.
ez nem egy átkozott
vers.
Ez egy alvó ló
Egy pillangó az
agyadban.
Ez az ördög
Cirkusza.
Nem egy lapon olvasod
ezt.
a lap olvas
téged.
Érzed?
Olyan, mint egy kobra.
Egy éhes sas
A szobában körözve.

Mussó Erika fordítása

 

Edward Lear: A Kummerbund

Egy dhóbín ült a Szép, s lesé
az Esticsillagot.
„Mi bájos, ah!” – mondták reá
a vándor punkahok.
Kamszammah lombja fűzte bé
szobája ablakát,
s szilaj kitmutgár-fürtöket
himbáltak csóki-fák.

Lágyan löbögve folyt alant
a hömpölygő folyam;
arany csuprászík úsztak ott
rajokban számtalan.
A messze nagy fák ágain
zöld áják ültenek,
s az éjbe egy Muszak nyögellt
édesbús éneket.

S ott, hol bíbor Nullah terít
szeszélyes ágbogot,
s csöndben csobognak csillogó
kis górivallahok,
csöpp bhísztík víg csicselyje szállt
a légben, s messze túl
a bőszült Dzsampan ordított
undok vackán vadul.

A dhóbín ült és hallgatott:
a Nimmak énekelt –
de jelszó harsant hirtelen:
„A Kummerbund közelg!”
Futott, de hasztalan; a rém
egyet kaffant felé,
és egykettőre vége volt:
a Hölgyet elnyelé.

Megette szőri-bőrivel,
meg porcogóival…
Sopánkodának: „Ah, mi sors!” –
s Ekhó felelte: „Bal!”
A falra szegzék dhóbíját,
min utoljára ült,
s pirossal ezt írták alá
intő örök jelül:

Te Többi Szép, légy óvatos
és jól jegyezd meg ezt:
ne ülj ki éjjel, mert jön a
Kummerbund, és megesz.

Havasi Attila fordítása

 

Charles Bukowski: Vers a 43. születésnapomra

Életed végén
egy kriptaszerű szobában
cigi és bor nélkül,
egyedül –
csak egy pucér villanykörte
meg egy pocakos
deresedő hajú vénember,
aki örül, hogy fedél van
a feje fölött.

…reggelente
mindenki rohan
pénzt keresni:
bírák, ácsok,
vízvezeték-szerelők, orvosok,
újságírók, rendőrök,
fodrászok, autómosók,
fogorvosok, virágkereskedők,
pincérnők, szakácsok,
taxisofőrök …

te pedig
a baloldaladra fordulsz
hogy a napsugár
hátad melengesse
de ne bántsa
szemeidet.

 

Márkus László fordítása

 

Pero Meogo: Enas verdes ervas

Láttam zöld füveket,
Szarvasünők jöttek,
Barátom.

Láttam agancsokat,
Vad szarvasbikákat,
Barátom.

Mikor ünők jöttek,
Pántlikám vizes lett,
Barátom.

Vad bikák vágtattak,
S megmostam hajamat,
Barátom.

Pántlikám kimostam,
S arannyal befontam,
Barátom.

Hajamat megmostam,
S arannyal befontam,
Barátom.

Arannyal befontam
Pántlikám s rád vártam,
Barátom.

Arannyal befontam
Hajam, s terád várok,
Barátom.

Sólyom Réka fordításai

Charles Bukowski: Emlékezetes mosoly

 

aranyhalaink voltak és körbe-körbe úszkáltak
dundi üvegedényükben az asztalon, egy nehéz drapéria közelében
ami az ablaknyílást fedte
anyám mindig mosolyogott, szerette volna
hogy mindenki boldog legyen, azt mondogatta: “légy boldog Henry!”
és igaza volt: jobb, ha boldog vagy, ha te is
tudod
apám hetente többször is megverte őt és engem
düh tombolt 182 centis testében, mert nem tudta
megérteni, mi erősíti belülről őt.

anyám, szegény hal,
csak boldog akart lenni, pedig kétszer vagy háromszor verték meg hetente,
mégis azt mondogatta, légy boldog: “Henry, mosolyogj!
miért nem mosolyogsz soha? ”

aztán mosolygott, hogy megmutassa, hogyan és ez volt a legszomorúbb mosoly, amit valaha láttam

egy napon az aranyhalak elpusztultak, mind az öt,
lebegtek a vízen, hátukra fordulva
szemük továbbra is nyitva,
amikor apám hazaért, a macskának vetette őket
oda, a konyha padlójára, és anyámat figyeltük
mosolygott

Márkus László fordítása