Címke: irodalom

óvatos szerető; utolsó komp

óvatos szerető

 

mert nem elég csak kibolondulnom belőled.
fontos terveznem, hogy gyűlölni tudjalak.
óvatos szerető nem aláz, nem ver és jobb, ha letagad.
hisz nem engedhetem, hogy saját sebem legyél.
tudom, mutogatnálak, boldogan dicsekednék veled.
legyél csak lila folt a kulcscsontom felett,
mindenkinél
könyörtelenebb. és jobb nekem, ha nem tudod,
hogy nem bódíthat tovább fájdalmak gyönyöre.
bár szóltam, mikor tetszett. szeretted. ma már unom,
hogy teljes önátadásod is győzelem, ugye.
önzésre hajlamos, hideg a zárkózott világ.
hiába nyitja combjait, szemeivel idegenné néz.
szisszen, ha húzom haját, kis feszes fenéklyukát.
szavakkal hergelem szerelemre.
többnyire csendes, de ha letépem bugyiját,
megutál. bármit kérhetek, megteszi, ha hagyom.
menekülnöm kéne, amikor van hová.
kívánom az utolsó szavát: bizalom.

 

 

utolsó komp

 

rád bízom most bajaim, veszítsd te, kérlek, el.
én elfelejtem bűneid, halk kösz’t sem érdemel.
hamisan játszol, jobb nekem szeretni ostobán,
gondnak, bolondnak jó teher egy közös délután.
csend van, késő szakítani. Már meg nem kérdem én:
miért aprózod el magad, kettőnknek nincs remény?
félelmed súlyos, mélyre nyom: utas vagy, én a komp.
szökésed rajtam át: erény. Visszhangzik a kolomp.
segítenék, hogy messzire, hogy tőlem el, de menj.
közös a csendünk, jól tudod, veszít, ki csak mereng.
fogyóban van a levegőnk, győzhetnénk. Így se rossz.
egymást nézzük, két idegen, szerelmünk kamaszos.
nagy a teher, ereszt a lánc algás folyófenékre.
számunkra partok nincsenek, mondd ki: mégis megérte.

Ha az angyalok szúrnak…

Akácfaágon angyalok

nem szoktak ülni.

Tüskés akácfaágakat

jobb elkerülni.

Persze, ha belegondolok,

egy angyaltüske

szúrós akácfaágon is

bizton megülne.

 

Úgy lenne szúrós igazán.

Vagy mégse szúrna,

ha az angyal a lábait

lógázva bújna

ágak közé szégyenkezőn,

mert tüskeszárnya,

mindenkit megszúr, aki él,

aki csak látja?

 

Akácfaágon angyalok

úgy tudnak ülni,

törik a fejük, hogy lehet

átlényegülni.

Törik a fejük, tüskösen,

míg be nem ugrik,

hogy az ágon a tüske nem

magában kotlik.

 

Így hát a tüskös angyalok

gondolnak egyet,

akácfaágakon csupa

levelek lesznek,

tüskék és levelek között

virágok nyílnak,

fehérlő sziromszárnyakon

átangyalulnak.

 

 

Az illusztráció Kun Fruzsina munkája.

Edward Lear: A Bagoly és a Cicó

A Bagoly a Cicóval tengerre szállt
    egy csudaszép borsózöld bárkán,
mit megraktak mézzel s egy nagy zacskó pénzzel,
    és siklott a sós habok árján.
A Bagoly egy dalt dúdolt – pengett gitárja –
    s a csillagos égboltra révedt:
“Ó szépséges Cicó! Ó Cicókám drága,
    én módfelett szeretlek téged,
        én téged,
        én téged,
    én módfelett szeretlek téged!”

“Ó kérlek, dalolj, te délceg Bagoly!” –
    szólt Cicó. – “Ó dalolj csak lágyan!
Már oly régen várom, hogy te légy a párom:
    csak gyûrû kell, s teljesül vágyam!” 
Eveztek hát egy esztendõn át,
    s hol a Piszkancsfák erdeje sûrû,
röffentés hallatszott: láttak egy Malacot,
    orrában volt egy szép gyûrû,
        egy gyûrû,
        egy gyûrû,
    az orrában volt egy szép gyûrû.

“E gyûrût – nem ingyen, de három fityingen,
    te jó Malac, megvesszük tõled!”
S hogy gyûrûre leltek, hát egybe is keltek,
    a Vadpulyka eskette õket.
És birsalmát ettek meg krumplikrokettet,
    mit vaskéssel szétdaraboltak,
és kart karba öltve táncoltak körbe,
    és nézték a partról a holdat,
        a holdat,
        a holdat,
    és nézték a partról a holdat.

                                                                                                                                  Havasi Attila fordítása

Név nélkül

Stand up and show me your face!

NÉV NÉLKÜL

 

Ezt írtam három napja

egy üres word-fájlba:

Név nélkül.

Úgy hangzik, mint egy cím,

és kifejez valamit,

amit név nélkül kéne kifejezni.

 

Három napja,

hogy ezen gondolkodom.

Hordozom magamban,

mintha egy név lenne.

Közben meglátogattam

anyámat, apámat.

Fölidéztem egy felakasztott kutyát

gyermekkoromból.

Egy kellemes éjszakát

töltöttem Emesénél.

Egy reggel tojást ettem

és elolvastam egy mordvin történetet

bizonyos Haaka vadászról.

Dúdoltam egy dalt, mely így hangzik:

„Jönnek már a kis békák,

a kis békák, ta-tam-tam-tam.”

 

Hazafelé jövet

nem vettem észre semmit.

Azon kívül, hogy a sarki vegyesboltnál,

eszembe jutott:

ma van az év utolsó napja.

Jövőre talán, ha egyebet nem is,

megnövelhetném a szakállamat.

 

Amikor beléptem az ajtón,

valami sejtelmem támadt.

Ezt később így tudtam megfogalmazni:

a fogolytábor lesben áll

sarló kutyák ugatnak

nincs neve a szavaknak

a fogolytábor lesben áll

 

Most kellene átlépnem

általánosabb síkra.

Kissé magam fölé emelkedni,

hogy zuhanórepülésben

érkezzek e költemény végéhez.

 

 

 

DECEMBER

 

Ez itt a tél.

Pár behavazott ág.

Tisztogatom az egérszaros szobát.

Nem nagyon, csak épp hogy

köztük én is elférjek,

s fekhelynyi ágy, ha jönne,

Emesének.

 

Na és tovább.

A csempe.

Megtartani ezt még.

A másikat lebontotta apám,

s ez sem képvisel már túl sok eszmét.

Nem melegít, tudod,

csak tüzel.

Holnap karácsony.

Beérem ennyivel.

 

Még annyit sem,

hogy bár ingre vetkőzzek,

s ha jő az este, üvegből borozzak.

Figyelem, hogy hámlik

bőre egy festékes doboznak.

Ha megszomjaznék,

hóval oltom szomjam.

Erősebb kéne,

de most itt csak bor van.

 

S mi még?

Talán a Maros.

Befagyott.

Fotónak épp takaros

lenne, ha lenne fényképezőgépem.

S a kosár, mit a nyáron

vettem egy cigánytól.

Fát hasítok, megrakom, ciba.

Lépkedek a hóban.

Kirántja valami

az időt is alólam.

 

Valami akad mindig.

Emlék, szó vagy ember.

Ha ez se lenne,

tényleg csak szeszekkel

lehetne kibírni,

noha így is.

Semmit se jelent,

amibe véletlen belebotlasz.

S hogy miért kell erről írni? –,

attól is csak egyre rosszabb

lesz a képlet.

Ideje lenne végre

abbahagyni az egészet.

 

 

FALTÓL FALIG

 

Mostanra már az erdők is alig.

Ami maradt, elfújta a szél.

Szoktam sétálni ugyan,

de kerülöm az erdők roncsait,

folyópartokat.

Csak fotókat nézek: mosolygó sajnálattal.

Ma este például százhatvanötször

sétáltam át a szobát.

A hangszórókból szólt valami metál.

Ismétlésre állítottam,

04:05 hosszú a track,

max hangerőn

sétám sebessége kábé 2 km/óra,

de untam kiszámolni,

hányszor futott végig ezalatt a szám.

Az ilyesmi úgy is csak fontoskodás.

Közben próbáltam nem gondolkodni:

Keresztes Szent János szerint

ugyanis csak a kezdők elmélkednek,

a haladók már csak szemlélődni szoktak.

Tehát próbáltam haladóvá válni

a „lélek sötét éjszakájában”.

Az eredmény kissé eltér a várttól:

tetovált fejjel saját

lelkemre vadászok,

torkomban világítanak

az üvegszilánkok.

 

Dragan Velikić: Asztrahánprém

 

Ahogyan a háború poklából előkecmergett a belgrádi házak romjai közt, 1944 októberében Stanimir Delićet kényes feladattal bízták meg: felkutatta a néphatalom ellenségeit, és rövid úton eljárt a kapott parancs szerint. A polgárfejek aratásának kivételesen sikeres első hulláma után, amelyhez a testvéri vöröshadsereg tévedhetetlen detektorait hívhatták segítségül, olyan periódus következett, amely kifiomultabb megoldásokat követelt.

Bosszúra fenekedő házmesterek hazafias fellobbanásból leadták a gyanús elemek neveit, boszorkányosan váltogatva az árulás minéműségét. Noha a belgrádi polgárság második aratása a fejek számát tekintve nem vetekedhet az elsővel, elég alapos volt ahhoz, hogy csírájában elfojtsa ezt a kétes réteget.

Hamar kiderült, hogy Stanimirnak gyöngéje a kipúderezett fürdőközönség. Elöljárói kiegészítették a dossziéját néhány „zaftos részlettel”. Hogy a dolog még rosszabb legyen, az ifjú tisztecske románcba bonyolódott egy középkorú dámával, mi több, annak fiatalkorú fiát megpróbálta kivonni a szerémségi frontszolgálat alól. Felettese, Miladin Djurović őrnagy javaslatára Stanimir vezeklésül ráállt, hogy tartja magát egy jól kifundált, bár számára nem egészen világos akció tervéhez. Szeretőjét, Verát feljelentette kémkedésért. Villája pincéjében állítólag nagyértékű festményeket találtak, melyek egy rejtélyes németországi szállítmányhoz tartoznak. A fiát kiküldték a szerémségi frontra, és ott fapuskát nyomtak a kezébe. Egy nagy bajszú krajinai barátságosan hátba veregette mondván, puskát a háborúban nem ajándékba kap az ember, hanem szerez. Rohamhoz pedig elegendő a fapuska is.

Aznap éjjel belgrádi diákok osztagát indították el fapuskákkal az arcvonalba. A városi ifjak avatatlan kézzel, nagy gyorsan kiásott sekély lövészárkai nem sok fedezéket nyújtottak.

A hadi stratégia tótumfaktumai a Szerémség sík vidékét eszményi terepnek találták a belgrádi fiatalság megtizedeléséhez test test elleni küzdelemben a visszavonulófélben lévő ellenséggel. A szerémségi front elnyelte az egyetemisták és középiskolások alkotta óhatatlan ellenzéki szellemet, amely a háború után leleplezhette volna a partizánhatalom álnok játszmáit. Közrejátszottak más okok is. Rossznyelvek szerint a Jugoszlávia területén az ellenséggel vívott harcban elesettek számaránya eltörpült a testvérháborús leszámolásokban elpusztultak tekintélyes száma mellett. A szerémségi front valamelyest enyhített ezen az aránytalanságon.

Sok év után a túlélők meséi, amelyek családi összejöveteleken csak suttogva, bizalmas körben terjedtek, szürrealisztikus rémlátomásokra hajaztak. No persze a partizánok közt találtattak szürrealisták is.

Mielőtt Stanimirt áttették volna a rijekai házak árnyékai közé, aláírt néhány tanúvallomást, és Verának, a szeretőjének szökést ajánlott. Együtt utaztak el Rijekába.

A határőr golyója egy gondolattal azután érte a nőt, hogy a busásan megfizetett kalauz odabökött a kezével: az már ott Olaszország.

Pont került hát az ügyre, amelyet Djurović őrnagy vezetett, hibátlanul végrehajtva a Berlinből származó rejtélyes műkincsegyüttes lefoglalását, hamarosan elő is léptették alezredessé. E műveletben Vera asszony célzott meggyanúsítása csak a nyomravezetéshez kellett.

Stanimir pedig nyugdíjasfővel is kiaszott bőrén érezte a titkosszolgálat hatalmas szervezetének forgolódását, amelyben az ügynökök mind szeplőik által testvérek. Nem volt olyan fontos esemény Stanimir életében, hogy ne jutottak volna eszébe megszeppenten az éber kartotékosok. A levelet is, amelyben Nikola Obrovac pulai ügyvéd arról értesítette Markót, hogy megörökölte Josip Baldo minden ingó és ingatlan vagyonát, eme láthatatlan figyelők lehetséges húzásának tulajdonította.

Josip haláláról két héttel korábban értesültek, Marija táviratozott nekik. Nem mentek el a temetésre. Az elhunytnak nem voltak egyenes ági leszármazottjai. A testamentumba foglalt végakarata mindkettejüket nagyon meglepte.

Marko az öröklés hírét deus ex machinaként fogadta remetéskedésében. Négy nap múlva vonatra ült azzal az elhatározással, hogy Belgrádtól távol, Pula csendjében fejezi be regényét. Úgy gondolta, hogy Josip félretett pénze két-három gondtalan évre elegendő. Marko ifjúi lényében megint egyesült a két árnyék: a cselekvőé és a szemlélődőé. 

Felejtés-oltár

Az íróasztal kicsit lomos,
grafitporos lapja, tépett
seb a zöld posztó, a sarka
felszakadt, alatta mézgás,
töredezett fa, ujjamhoz
ragad a titkos lenyomat.
A savanyú fiókban megbújó piszok,
porszemét, kiszikkadt favájatok,
mintha a Nílus öntötte volna el,
de oly rég, a földbarázdák nem
szántani valók (eke nem süllyed
ebbe, állat patája nem kophat
rajta), földabrosz ékei, amit
valaha tudtam, mint a tinta
süllyed el a falap eresztékeiben,
szivacs ha szívja le, először így
akartam felejteni.

***

A fehér nyírfa törzsén mint
a gyanta, egyetlen eső-
csepp folyik a föld felé, és
lent a többi, fűvizes dolog,
már nem föld, még nem
sár, várja, átlátszó gömbjét
otthagyva keveredjen, alul a seb.
Rózsaarcodon, ráncos szirma
porlik, parfüm vagy könny egyetlen
szilánkja szúr szemen. A halál nem,
csak az öregség vakít.

***

Benézett csak, a kerti
ajtón, elintézetlen dolga
akinek épp akad, kirámolni
belőlem a teret, unott orosz
agár arcán láttam vadászat
után ilyet, a megnyúlt
orrtükör kiszaglássza
flegmán, mellékesen a kisebb
zsákmányt az igazi után, mint
aki nyomott sem fogott, mert a
vad elébejárult – elvitte
mindenem, épp csak benézett, és
nem tudom, mim maradt.