Címke: irodalom

Ha mégis énekel

Tekintete elszakad a földtől.
Föl az égnek, egy léghajót,
hatalmas Zeppelint követve száll.
A félelemtől kis
luftballonná lesz, s a nagy hajó
megittasult hullámai közt
hánykódva szédeleg.

Nyávogást lobogtatva maguk
körül, elnyúlva templeton dupla
szárnyain, kifacsart álmokból
kibújó, tékozló monológok
érkeztek. Érlelődött
a fény szenvedése.
Érlelődött bezárva,
akár egy kubista festmény szecessziós
keretben.

Elpattant,
s széthulló, mázas, kagylóhéj keretét
a vászon robbanva dobta le.
Foszló, narancshéj csillagok maradtak
nyomában, s a gyémánt puha, olvadó
lélegzetében a színek. A színek színei,
mint egyetlen gép,
dugattyús rándulásoktól lökődve
mozogtak fölfelé.

S ahogy nyílott lassan a
sötétség, szeme ketrecében egy
meztelen, tollatlan medúza énekelt.
Énekelt
mélyen, gazdagon. S fenn, a széttört
horizont felett hánykódott, szállt
céltalan a léggömb. Az ének sűrű testéből
egy fáklyásfényű, komor dugattyú száguldott
felé.

A kis luftballon, a kis félelemgolyó már
rég nem figyelt. Pedig láthatta volna
merre tart. S ha énekel mégis, talán
megmentheti. A léghajókosárban két
szárnyatlan ember. Egy régi, üres délután
oldalához tapadva, mintha aludtak volna
ébren is. A festő, alkonyi
csillagképekre szomjazott, s
a hanggyöngy-
halász egy szonátára várt.
Álmuk összeért.

(Illusztráció: Alexandra Romano: Wild Fire)

A kagylószemű

Lázas vagyok még a Naptól,
Fulladok az Óceántól,
Most kelek a gyermekágyból,
Kezemben zárt héjú kagyló.

Hang: morajlás, búgó sziklák
Énekelnek egy városról,
Benne egy romos templomról,
Falán egy graffitis pingál

Élettelen női aktot.
Haja maga a borostyán,
Kóró nő szeméremdombján,
Tüdői toronyharangok.

Zöldséges az utcasarkon
Éppen petrezselymet árul,
A levele egyre árvul,
Mögötte írással karton:

Zöldülő az árvalányhaj,
De nem viszik, de nem viszik,
Gyökere alatt a whisky
Átszűri őt magányában.

Egy hegedűs játszik néha
Bach-ot az aluljáróban,
Lába alatt a napóra
Lapján nem nyúlik árnyéka.

Hegedűje kagylóhídja
Fölé feszülnek habhúrok,
S énekében összezúgó
Sziklák morajlása hívja.

Énekel egy messzi tájról,
Tengerekről, szigetekről,
És egy szigeten csak fekvő,
Barna, rövid hajú lányról,

Kinek szeme meghasadna,
Ha kinyitná.

Így mondanivalója sincs.
Gyereklány még.
De hamarosan a felhasadt kagylóhéjon át
Beszűrődik hozzá az igazi emberek
Igazi beszéde.
És akkor lesz miről írnia.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Symphony of the Sun)

A puszta kéz filozófiája

A PUSZTA KÉZ FILOZÓFIÁJA
(Részlet a Levágott fül című regényből)

 

   Na de hova illik egy levágott fül? Egyrészt annak a fejére, akiről levágták, éljen vagy haljon, járjon vagy heverjen bármerre a világban. Fura elgondolni, hogy valaki, valahol most anélkül a fül nélkül közlekedik, amely feleslegesen hever itt az ablakpárkányunkon, hiszen én semmivel sem hallok jobban attól, hogy három fülem van, más nem tudja használni ezt a darab porcot, csak akié valóban, és kérdés, hogy ha visszavarrnák, vajon nem sorvadna-e el, tudná-e használni egyáltalán, vagy felesleges macera lenne az egész műtét.

Dominikék iszonyú gazdagok, a faterja nemzetközi hírű sebész, angol nyelvű lapokban publikál, és folyton a világ körül röpdös, hogy előadásokat tartson. Egy ujjműtétre volt a legbüszkébb, ez lett a mesterműve. Egy nő szerelemféltésből leharapta párocskája mutatóujját. A pasas valamit érvelt, és rábökött az asszonykára, az meg hamm… Vérmesebb fajta lehetett. Marha melós egy leharapott mutatóujjat visszavarrni, alig látható idegeket és inacskákat kell összeöltögetni úgy, hogy működőképes maradjon, meg esztétikája is legyen a dolognak, gusztusos legyen a végeredmény. Ráadásul a pasas visszajárt, és követelte, hogy vágják le megint az ujját, mert így elvesztette a babája ellen indított kártérítési pert. A bíróságon arra hivatkoztak, hogy nem érte maradandó károsodás, pedig dehogynem, csak ez az idióta sebész teljesen eltüntette a nyomokat. Inkább élt volna mutatóujj nélkül egy talicska pénzzel, mint talicska pénz nélkül úgy, hogy az összes ujja hibátlan. Dominik apja végül üvöltve kizavarta, hogy haraptassa le a kedvesével, ebben ő nem tud segíteni.

Szóval a régi háztartások tele voltak veszélyes borotvapengékkel, sarlókkal, kaszákkal, cipész-árral meg hegyes orsóval meg más múzeumi tárgyakkal, de nekem akkor is borsózik a hátam, ha elszabadult háztartási gépek jutnak az eszembe. Egy hajszárító simán agyonráz egy kád vízben, egy botmixer szétturmixolja bárki fejét, vagy üreget váj a hasába, láncfűrésszel sorozatgyilkolni lehet, fúrógéppel agyakat lyukasztani, szóval egyik kor se veszélyesebb a másiknál. Mondjuk, ma már kevés kertben van kút, amibe beleugorhat az ember, és a cselédlányok sem isznak Domestos-t, ha babát csinál nekik valaki. Inkább elvetetik vagy felveszik a családi pótlékot, és tologatják a kicsit az utcákon, elvannak, mint a befőtt. Bár a biosztanár szerint ez szegényellenes kijelentés, próbálnánk egy szál gyesből vidámkodni, gyereket nevelni, miegyéb, és még a kétes pasasokat is elhessegetni, akik úgy rámozdulnak az ilyen leányanyákra, mint gyöngytyúk a takonyra.

Az ablakpárkányra anyám szokta kitenni néha a maradékokat, mert a hűtő megtelik, és olyankor a kinti hideg is jó helyette. Néha kinn is felejtődnek, és csak amikor már rohadtak, erjedtek, szivacsosak és penészesek, akkor jutnak megint eszünkbe. Egyszer egy másfél kilós mélyhűtött kocsonyahús ment így tönkre, tél vége volt, langyos napok jöttek, és szellőztetéskor intenzív dögbűz kúszott a lakásba. Apám velem ásatta el az egész rohadást, szerinte edződnöm kellene, nem úgy, hogy edzőterembe járok, mert az neki úri muri, a parasztok sose jártak fitneszbe, mégis olyan szíjas testük volt, félnapi kaszálás után kidőlne mellőlük az összes proteinen hízott, béna body builder.

Apám gyakran jön nekem a parasztokkal, de hiába hord kalapot meg mellényt, hiába tanítja citerázni a már nem fiatal, népművészetre éhes anyukákat a környéken, azért mégiscsak egy taxisofőr, nem más, hupisárgára matricázott kocsival, megnézném, hogy tartana el bennünket a nyúltenyészésből meg a citera-vakarászásból, ami a bolondériája. Dominik nejlonparasztnak nevezte apámat, amivel jól kiakasztott. Én annak nevezem az ősömet, aminek akarom, őt viszont elküldtem az anyjába, ne higgye, hogy pofázhat összevissza. Persze a Dominik erősebb nálam, ha nem is olyan paraszt Svarcenegger, akikről apám beszél, meg Arany János a Toldiban, az az ipse tiszta superhero-t játszik, ha lett volna film akkoriban, tuti, hogy leforgatják a sztorit, és nem rímekben írják meg. Szóval a Dominik bemosott egyet, zúgott meg zsibbadt meg minden, pár percig fogalmam se volt, hol vagyok. Már akkor elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, meg kell erősödnöm, nem mint a parasztoknak, akikről apám beszélt, mert mire mennék a sok kaszálással, attól még simán belekalapálnak a földbe.

Inkább úgy lennék erős, mint a szamurájok, hiszen az erő nem azt jelenti, hogy ügyesen ölsz, hanem hogy minden körülmények közt megőrzöd szíved legbelső nyugalmát. A kar, a láb, a térd és a könyök használata az erőkifejtés négy alapformája, a puszta kéz filozófiája pedig a legnemesebb minden gondolat közt. Ha két egyformán képzett, gyors és erős ellenfél áll szemközt egymással, az dönt köztük, melyik tudja jobban kihasználni az ellenfél stílusát, érvényesíteni a saját mozdulatait. A harcművészet nem látványosság, hanem gyakorlati fogások összessége, nem színpadi bohóckodás, bár annak is menő, hanem arra szolgál, hogy megvédd magadat, és az ellenfelet megsemmisítsd.

 

 

(Illusztráció: Jankovics Marcell)

kit érdekel; háromszor annyit

kit érdekel

Thomas Bernhard nyomán

ugyan kit érdekel
hogy valakit szájbavertek
ugyan kit
hogy valakit szájba

ugyan kit érdekel
hogy valakit fejbevágtak
ugyan kit
hogy valakit fejbe

ugyan kit érdekel
hogy valakit szívenütöttek
ugyan kit
hogy valakit szíven

ugyan kit érdekel
hogy valakit gyomorszájon vágtak
ugyan kit
hogy valakit gyomorszájon

ugyan kit érdekel
hogy valakit tökönrúgtak
ugyan kit
hogy valakit tökön

ugyan kit érdekel
hogy valakit seggberúgtak
ugyan kit
hogy valakit seggbe

háromszor annyit

Thomas Bernhard nyomán

háromszor annyit eszem
mint amennyit ilyenkor szabad
mintha csak az evés
öröméből állnék

háromszor annyit iszom
mint amennyit ilyenkor szabad
mintha csak az ivás
öröméből állnék

háromszor annyit vizelek
mint amennyit ilyenkor szabad
mintha csak a vizelés
öröméből állnék

háromszor annyit székelek
mint amennyit ilyenkor szabad
mintha csak a székelés
öröméből állnék

háromszor annyi
vécépapírt használok el
mint amennyit ilyenkor szabad
mintha csak a törlés

a törölgetés
a kitörlés
az eltörlés
öröméből állnék

(Illusztráció: Gennady Privedentsev)

Fagyszimfónia

A jövő tava egy marék vészkő és frissen hajtogatott papírrepülő.

Egyet bedob, lemerül, kettő alámerül, három elmerül. A homok szúr, a kavics fáj, a kő testet ölt. A kő testnegatívumot növeszt, s ahogy leválok a formától, összerázza testrészeimet.

És a suhanás pályáján talán célt ér a repülő. Ropog a vak pilóta, a vad kapitány, görbén siklik alá. Szutykos is, zagyva is, aki tervekkel hajtja a gép turbináját. Merész is, vakon száll, aki ösztönből ugrik a kanóc után.

A jövő tavának víztükrében a szirén némán dereng. Hosszú ujjai, görbe karmai üvegesen kopognak odalenn. Dobhártyát szaggat az él, nem rian a jég.

Én riadok. Lent a fagyban félig fagytam, a hal szájából lógok ki. Megevett a küldetés, végignyalt a pálya, a parancs habarcsként köpött ki. Nyálkás légtérbe kényszerített, fekete membránjával beterített. Lent a fagyban félig fagytam, a halál szájából lógok ki. Üszkös testem nyársra verten verítékben kavarog.

Nyújtott embrió vagyok, csőbe verten, idegekkel megtámasztva. Minden napon, minden héten járom a leépülés fokait. Míg a mellem kint van a vízből, újra toppanthat tiltakozva. Míg a vállam meg nem roggyan a jégpáncél felett, nem kell bedőlnöm. Míg a nyakam kékre fagytan nem villantja erezetét, kérhetek hátraarcot az elfekvő tengerén.

Hangszálaimon futott egyet a perc és jaj volt a felelet. Hármat dobbant, a szálakon szikár, fehér billentyűket érintett. Szikáran vert, mélyebbre szállt e három hang, emberöltők még nem taposták. A bejáratott hanglapu még sincs elég mélyen, hogy verje, verje az ismétlés szimfóniáját.

A jövő tavának partján a Spagettikirály, kezében két villa, napvilágot szürcsögött. Beszürcsölte a napvilágot, a fény a tóra holdsugarakban vetődött.
 Holdsugarasra húzta utamat, dideregve, szilánkosan vánszorgok.
Egy napsesütötte, csinált halmazállapotban, a napot siratva vánszorgok.

(Illusztráció: Lino cut)

A katedrális; Kémlelőablak

A katedrális

gyémánt hasító fényözön
alabástromszín éjsötét
lélegzik, ömlik, lüktet a fény
istenpor száguld szerteszét
a lélek lebeg a vizek felett
reccsen a téridő, s felragyog
valami gubancolt szorításban
feszülnek ki a csillagok

Kémlelőablak

acélon koromszín ragyogás
mívesen kivésett betűk
egyenként is gót csodák
jelzik a mindennapok sorát
a kémlelőablak lemezén
mondják el hűlt lángok helyett
ki elfordítasz és rám nézhetsz
írva látod: Totenkopf SS

(Illusztráció: Stanley Donwood, Dark Estuary, 2015 )