Címke: irodalom

Napéjegyenlőség

1.

Elindulnék, de mielőtt elérné
kezem a kilincset, visszafordulok,
hogy lehamuzzam a cigarettát:
nagyapám régi borotválkozó
tükre mellett vászonkötésű Rilke,
hosszú pengéjű, fanyeles szúrókés,
s üvegváza, benne kiszáradt virág.
Senki sem járt itt. Árnyékká vékonyult
a téli pernye, s a kihullott parázs
a cserépkályha előtti szőnyegen.
Az anyag magába szívta a tüzet,
nem fog már. A falak is meredten
tapogatják a porhanyósult szagot;
koszos függöny,fulladozó szobák.

2.

Ki kellene rakni a bútorokat
innen, tervrajzokat készíteni,
a kondenzcsíkot fehérre meszelni,
meg a vizet is bevezetni végre,
fürdőt építeni és gyerekszobát,
virágot tenni a kopott komódra,
újat ahelyett, ami már elhasznált;
most kellene elkezdeni itt élni,
nem soká elvirágzik a laboda.
Ha rágondolsz, sokkal többet vársz,
de valójában csak két hónap a nyár:
július sarjaszt, augusztus megérlel,
szeptemberben már szekerek vonulnak,
s a keréknyomban száraz levél ropog.

3.

Két éve ide bevágott a villám,
nagyanyám élt még, bénultan figyelte,
hogy a lángok mint kúsznak át a házra,
összesereglett az egész szomszédság,
húzták a harangokat és fújt a gyár,
amott pár cserép azóta is kormos.
A villámhárító fémvezetéke
most a tetőzet csúcsán acélhegyes,
egekbe felszúrt irónban végződik,
a ház mögött fut le a földélésbe.
Követem a villám útját a háztetőn.
A házak fölött képtelen iramban,
mintha gyorsított felvételen látnám,
rétegekben húznak el a felhők.
Rojtozódásukon átlátszik a
föntebbi réteg: szokatlan térhatás.
A legalsó réteg alacsonyan vonul,
belé akad a villámhárító irónjába.

4.

Az idén is két gombaszedőt vágott
agyon Batrina környékén a villám,
a harmadikat vipera marta meg,
megvakult, mivel – a nővérem szerint –
neki az volt a leggyengébbik szerve.
A Bernád utcában meg a legárvább
az idéntől Géza bácsi lett, mivel
el kellett temetni a feleségét.
Szegény, bolond volt, s nem is falubeli,
kékre meg zöldre verték a kórházban,
és állítólag megerőszakolták.
Talál egy szűk repedést az istálló
falán, és ott saját testmelegébe
fészkeli magát egy szürkéskék veréb.

5.

A Bernád utca esőben ázik,
sípol a zöld víz, szél fuvolázik,
felhők vonulnak, hold, istenek, árnyak,
szívedre nőnek megtépázott ágak,
zörög a csatorna, csattog a födém,
valaki átnéz a Batrina ködén:
apró házakat, sáros utcákat lát,
a kavicsrakáson kinnfeledt lapát.
Gyalog járok, legföljebb vonattal,
így mintha együtt utaznék a nappal,
s ballag egy sötét utcán haza apám,
senki sem látja, vaspor szárad nyakán,
durva kezével szorítja a szákot,
foszló zsebében üres zabkalászok,
éj van, fűhaján koboldkórus hangol,
hosszú pillája puhán porba karmol.

6.

Ami a kép és a szem között moccan,
a nem-én, nem-más zuhanórepülés,
csomókás fekély, fékezett zuhanás,
mintha egy madzagon röptetett madár:
legbelülről jól hallható e matt kép.
A sártömések, fészektapasztások
súlyosan-puhán esnek a házakra,
s ami az időből marad, már nem más,
szárazág-fejék, tövisből szőtt parázs,
fönnakad rajta a mozgékony kényszer,
a mindig-máshol-lét, ami a világ.
Mi megmarad, már csak őszi vázlat,
madarak: sehol, csak kitépett szárnyak,
még egy öltés, hogy áthúzzuk a testén,
fölhangolt drótként rezeg át az estén,
az idő, a holt, szárnyait kitárja.

7.

Már napok óta ugyanaz a dallam,
márványkőből a tengerparti erkély,
s átszüremlik a Capricho Catalan.
Kinéz, az ablak, látja, üvegből van,
a vetítőgép zúg, akár a tenger,
s üresen áll a tengerparti oltár.
Nyár volt, mégis e téli kép a bélyeg,
mert ismeretlen áramlás mozgatja:
én, a grófnő, a tenger és az oltár.
Áll az idő, itt mindig itt maradunk,
ezüst nyáltól csillan vékony szája,
eláraszt a tél melankóliája.

8.

Hidd el, nem olyan, ahogyan te látod,
nyugalmas, fénytelen ház ez az élet,
kezemben tartom, csak egy marék parázs,
áttűnnek egymáson az érintetlen évek.
Ahol a közép, ott vannak a szélek,
a gyökér a virág, magja a szára,
megetetem a macskát, meg a tyúkot,
idén is fölmegyünk a Batrinára.
Metsző verőfény vágja a bozótost,
szederfaágon lefejezett korpusz,
mélylila fejét csak egy pille tartja,
szálkázó homály – elmozdul a fókusz.
Szétfutó ösvényt szélárnyékból figyelsz,
öreg a test földje, rajtad van nyoma,
és belekékül a csontokba az idő,
s nem egyéb már, csak rovátkolt koponya.

(2011)

(Illusztráció: Joan Fullerton: Beyond the Arches)

A. E. Waite költeményei

A Király Titka

 Jól őrzött – túlságosan is – úgy tűnik –
Csak néhány nyom fedi fel a Király Titkát.
A Jelenlét megképződik az est hűvösében
Először azóta, hogy a világ első kertjébe
Napjainkig elzárkózott minden menedék
Legféltettebbjében, az ő leírhatatlan szándékából.
Isten elfedi az Ő dicsőségét kérdő tekintetünk elől –
Nem tudjuk miért; csekély követelés a miénk:
De mindig vágy és remény marad.
A gyenge, zavaros értelmünk a végén talán
Rálel emanációjának új helyére,
Mialatt a lélekben hosszan, mindentől távol,
Dicsőséges hajnalokból és mélységekből
A Király Titkának lélegzete hallatszik.

 

Az immanens felség

Szellemi évődéssel, könnyelmű hajlam,
Élhetünk a síksági városokban.
Idilli réteken, vagy ott, ahol a kertek vannak;
A peremen és a tenger szélén.
Neked és nekem boldog enyhelyet adnak.
De körülveszi a felfoghatatlan,
Mely azokon a szirteken, ahol már nem történik semmi
A hegymászó és egy bizonyos csillag között,
Az immanens felséget a felszínre engedi,
Tudatosan válaszol,
Így, mikor a síkság a csendbe hullik,
Hívogathatja lelkünk hangtalan mélyéig
És az Élet Szavai felelnek odaátról.

(Lovas Sz. Judit fordításai)

 

Arthur Edward Waite (1857. október 2. – 1942. május 19.) ismertebb nevén A. E. Waite mágiatörténész és költő.
Az Egyesült Államokban született, élete java részét azonban Nagy-Britanniában töltötte. A hivatalnokként dolgozó férfi kishúga hirtelen halála után fordult az akkoriban még kevésbé ismert
tudomány, a parapszichológia felé. Waite hamarosan maga is publikálni kezdett, és e tudomány elismert szaktekintélyévé vált. A mágus mégis a kártyajóslás miatt vált világhírűvé, Waite saját
tarotkártyát alkotott, amelynek elgondolkodtató ábráit Pamela Colman Smith festőművésznő készítette.
A londoni William Rider & Son 1909-ben adta ki azt a tarot-csomagot, ami később a kiadó és a szerző nevével fémjelzett Rider–Waite- tarotként lett ismert. Az amerikai születésű Arthur Edward
Waite volt az első, aki módszeresen vizsgálta a nyugati okkultizmus történetét.

 

Tétlenség

Tét nélkül akarok játszani.
Lehettem volna csellista.
Mint a magassarkú cipő,
Értelmetlen-fájdalmasan halad
Tovább.
Hideg az október vége,
És egyre dühösebb a sírás.
Alig folyik már a könny,
Csak a fülem zúg, ahogy
Szorítom a fogam.
Elköltöztek a csodák,
Csak egy kis festék maradt
Tegnapról az orromon.
Vakít a reflektor,
Élesek az árvácskák árnyvonalai.
Tét nélkül akarok játszani.

(Illusztráció: Henrietta Harris: Fixed It III)

Csipketárgyév

 

 

A szív mintakincsei közé dédelgőkből:

    Nem találja. Úgy kezdődik, ahogy más a kulcsát vagy a szemüvegét nem találja – valahogy csak bejutott, a levelet megírta –, valahol itt lesz: tétován.

   Hajóállásról nem, vízről és vontákról volt szó. Pasztell négyzetecskék és téglalapok a túlparton, egykor kitört képük előrejelzésnek megfelelő. Köd, habkőpor. Viszi a vizet a víz – a Feketéből a Feketéhez –, több táblányit még hozzálöknek valamilyen korábbi országból, vagy kihűl, amint ideér. A nyolcvan kiló konfetti, pozsgásan vigyorgó és tátott szájú maszkok. Olyan szomorú, hogy, lehet, Emi nem láthatja meg aznap reggel. Mi mindenhez elegendő a behajított pezsgősüveg, annak merülése.

   Ez egyszer csönd van. Üres utcák, üres autók, villamosok, mintha mindenki eltűnt volna az éjjeli forgatagban.

   Amikor a fiú elmegy mellette, az átfagyott ujjai súrolják Emi kézfejét, úgy, ahogy egy zsúfolt terem adta lehetőséget kihasznál valaki, hogy titokban, mégis megérintse azt a másikat, akit nem szabadna, mintegy véletlenül.

   Megtorpannak. Boldog újévet!, mondja a fiú, miközben egyfolytában Emi szemébe néz, a szájához hajol, megcsókolja. Aztán hátat fordít, tovább imbolyog.

   Talán gonosz bűbájnak köszönhető, amikor Emi délután, az ágyában ruhástól felébredt, semmire nem emlékezett a találkozásból. Megmaradt viszont, egész évre kitartott benne ez az új, idővel egyre ismerősebb hiányérzet. Pontosan egy évvel később, elsején reggel jutott eszébe a fiú; toporgás, fogadkozás ide, emlékeztető sorok oda, hiába, délutánra ismét elveszett. Azóta ismétlődik így. Épp most sincs meg.

 

 

 

(Illusztráció: laceleaf)

Sir Philip Sidney költeményei

1.

Igaz szerelmemet versem megjelenti,
Hátha ő, a kedves örül fájdalmamnak:
Örömében olvas, olvasva megérti,
Értve megszán, részvétből kegyébe fogad;
A bánat legsötétebb arcát festeni
Kerestem, kutattam, szelleme min mulat:
Lapoztam másokat, hátha kezeli
Holmi bővizű zápor napszúrta agyam.
De bénán a szó az Ötlet szárnyát nyeste,
Természet fia fut mostohája elől,
Nem kér Tanítást: csak hűlt nyom volt más verse
Utamon. Így áldott terhem kínja megöl!
Rágtam áruló tollam, letepert a kín –
Bolond! – szólt rám Múzsám:- nézz szívedbe és írj.

5.

Való igaz, szemünk a belső fényt
Szolgálja, s fenn egy égi trónon ül
Az úr, rendjét a lázadó önként
Tapossa, eszét űzve menekül.
Való igaz, Ámor nyila csupán
Egy kép, mit önmagunknak faragunk
S imádunk balgán szívünk oltárán,
Míg Istent éhezve foszlik álmunk.
Igaz, a valódi szépség erény,
Melynek a földi szép csak árnyéka,
Mint halandó porból termett edény,
Igaz, földünk vándorok hajléka,
S lelkünk égi hazánk felé emel:
Igaz, és nekem mégis Stella kell.

39.

Jer, álom, ó, álom, béke biztos kertje,
Szellem lugasa, bánat balzsama,
Koldus vagyona, rab menekvése,
Magas és alantas pártatlan papja;
Pajzs légy, a Kétségbeesés engem
Öldöklő vad seregét feloszlasd!
Ó, ha a háborút, mely dúl bennem,
Legyőzöd, megfizetem jutalmad:
Tied puha párnám, ágyam selyme,
Zajt és fényt elnyelő alvókamrám,
Rózsafüzér és egy fáradt elme –
És ha Kegyelmed ily csere jogán
Mégsem enyém, meglátod szívembe
Metszve legszebben ragyogni Stellám.
Ó, csók, melyben rubin ajkad részesít,
Drágakő, újra lelt éden gyümölcse,
Áldást lehel és a szívre balzsamírt,
Néma ajkak nemesebb nevelője;
Csók, melyben még lelkek is egybeforrnak
Szerelemben s a természet okán:
Dicsérnélek buzgón a világnak
Vagy csak pár adományod sorolnám;
De megtiltja, piruló szóval érvel,
Magasabb dicsőségre tör erénnyel;
De szívem ég, hallgatni nem fogok.
S mert örülsz, ha megbékélek végre
S én őrült vágyban eszem némítom el:
Csókolj te számra új s új lakatot.

Kiss Zsuzsanna fordításai

Sir Philip Sidney: Astrophil and Stella c. szonettciklusából
(első megjelenései 1581, 1598)

Illusztráció: C. P. Friedrich

meg akartam mosni

Thomas Bernhard nyomán

ahogy odaléptem magamhoz
először kezet akartam mosni
vagyis kezet akartam nyújtani
de aztán visszahúztam

természetesen kezet akartam
mosni először
aztán tésztát akartam nyújtani
vagyis kezet

ahogy odaléptem magamhoz
először természetesen
kezet akartam nyújtani
kezet akartam fogni magammal

mindig jó akartam lenni
jó tanítvány
mindig jó tanítványa
akartam lenni magamnak

aztán még vacsora előtt
le akartam hajolni
meg akartam mosni a lábamat
mivel aznap jézus szabadnapos volt

(Illusztráció: Laurie Olson Lisonbee – Jesus Washes an Apostle’s Feet, 2006)