Falak és fülek

Amikor a falak fülekké váltak
szemekké az ablakok
s a félelem nyirkos mancsával
már álmainkban matatott
lábujjhegyre álltam
s megcsókoltam a Holdat.

– Hozz szabad holnapot!

S zúgni kezdtek a szelek
és támadt nagy áradás
és megrepedtek sorjában
a falak s ablakok.
Mert szólni kezdett mind
ki addig hallgatott.

 

Létár

Mint homokórában a homok
úgy fogyok
napról napra
percről percre.
Minden tiszta
szoba-konyha
kiseperve.
Elég.
S amit érzek, gondolok
mint fodros felhőt az ég
úgy issza fel a semmi.
Lenni
vagy nem lenni.
E néma bénaságban
ennyi maradt csupán
mint jégbefagyott virágon
a csepp – olvadás után.
A remény
Isten tenyerén.

 

Kézfogó

Anyám kezét anyja fogta
s övét, az övé
így vagyok az ősök foglya
magas tető s pincemély.

Van köztük, ki gázba fulladt
s van, ki föntről hegedült
vért spriccelt a forgó színpad
ki megmaradt, az elvegyült.

Láthatatlan kezek fognak
s nyirkos, nyálas félelem
van, ki ezen átlapozgat
szégyenük lett szégyenem.

Arcotok most eltakarva
– az összegyűlt magány –
ne lássék a karma karma
miért nincs, ha van hazám.

Véresen hullt madár tolla
s könnyeztek a csillagok
szólni, tenni kellett volna
de sunyított, ki jól lakott.

Összezárva, szétszakítva
elárult és áruló
láthatatlan kezek írják
szembe nézni volna jó.

Ki kezdte, hogy visszaütött
ki kezdte a szitkokat
bélyegét, hogy rád sütötte
ki kezdte, hogy szolga vagy?

Bottal vertél édes hazám
s lettünk száműzött
lelke mélyén mit talál
ha az üldöző lesz üldözött?

Borostyánba dermedt kínunk
kasztrált álmunk földereng
egymással, ha mégis bírunk
az új, édes hazát teremt.

Láthatatlan kezek írják
– s az Írás régtől írva van –
tisztítsuk ki múltunk piszkát
kiben lássam meg magam?

Anyám kezét apám fogta
s által jött az ősi seb
lesz, lehet annak bocsánat
ki szégyenében vétkezett.

 

Hagyaték

A nagymama elment a füstbe.
A házmesteré lett ezüstje.
A nagypapa cipője megmaradt.
Nem szakadt be a rakpart a súlya alatt.
Most ezüst cipőben táncolnak végtelen.
Az élet mulandó. Nem így a szerelem.

 

A rózsatüzér

A költő többnyire megmondja előre
hogy mikor töltik a puskát csőre
hogy mikor jön föl a mélyből az alja
s hogy lesz hirtelen szénából szalma.

Érzi messziről a rózsa illatát
hogy ki árul kenyeret, Istent vagy hazát
akkor is mondja, ha nem kérdi senki
ha nem tud érte paszulykát venni.

A költő költ, ahogy a varjú károg
egyszerre lesi a közelt s távolt
zsigeri az élmény, kínja van a dalnak
s ebbe a költők olykor bele is halnak.

Némelyik sejti, mindez csak álom
s vidoran pecázgat egy másik világon
a költő a semmiből húzza ki a halat
ott van otthon, itt így lehet szabad.

Ez persze túlzás, van ilyen mesékben
rabság, ha belelát a kollektív vesébe
és megmondja merészen, mi lészen előre
rózsát látna inkább minden puska csövében.

 

Rejtő Gábor, A rózsatüzér, 2021.

(Illusztráció: Evgeni Gordiets: Blue sun and bird)

(a két kerúb közül. Onnan beszélt hozzá.)

 

[nem az alt]

Ha nem csak meghallgatás,
meghallgattatás is lenne,

Nem az alt, a hegedű
akarok lenni az
erbarme dich áriában,

Hogy ne csak meghallgatás,
meghallgattatás is legyen.

 

[akkor kezd]

Mindegy, az elbeszélés
hányadik oldalon ér oda.

Zuhanni akkor kezd József,

mikor azt olvasom:
Mélységes mély a múltnak kútja.

 

 

 

[Éva leveléből]

Anyám szerint (ki részecske
természetében fizika tanár)
a világegyetem anyagszerűsége

érthetőbb lenne, ha egyáltalán
nem volna
fény.

 

 

 

[saját]

Készülődhetem?
A bizonyság sátrát

mint saját lakhelyem
felszedhetem?

A test sátrát
sem én bontom el.

A felhő még nem indult el.
De már felemelkedett.

 

 

[homo erectus]

Öt szigma körül van
a teljes bizonyosság.
Erős feltételes módokban.
Csak talán gyógyuljak.

Egyszer, még ha végre is,
felegyenesedjen, mi eddig
csak égig nőhetett.
Maradjon bár a csomó

csomónak.

 

 

 

[tetőzés]

Elég az húsvéti ígéretnek
hogy akkorra tetőzik a
járvány?

A legtöbb halottal.
A feltámadás járulékos
áldozatai. Vagy apámnak

csak igaza lehetett, mikor
már az érintéstől is bevérzett:
Ahogy az életben
körülvesz minket a halál,
a halálban körülvesz minket
az élet.

 

 

 

[féltétlen reflex]

Már megint majdnem holdtölte.
De még nem most vasárnap előtt
lesz teljes. A csodálkozás súlya

nem a kimondás sorrendje.
Előbb esik a majdnemre
mint a megintre.

A tavaszi napéjegyenlőséget
követő első holdtölte utáni
vasárnap csak a jövő héten van.

A feltámadás egyetlen
féltétlen reflexem. Lefagyva is
mozgó ünnep.

Telni, fogyni,
nem olyan mint kelni
nyugodni.

Hagyni egy másik égi
test töltse be híját
az időnek.

Vissza a csillagokig épp
ennyi napéj egyenlőtlenség
békéltet.

 

 

 

[zárvatermő]

Belső csend.
Szakadatlan figyelem.
Örökös jelenlét.

Magamra kell ehhez
maradnom egy cellában?

Vagy üres sírként
ez van a sejtjeimbe
magnak zárva.

 

 

 

 

 

Illusztráció: Hegedűs Gyöngyi, magaspart266, részlet

 

 

http://www.naputonline.hu/2021/03/28/hegedus-gyongyi-magasparti-napejegyenloseg-verskep-ciklus/

 

Kányádi Sándor Előhangja nyomán

Vannak vidékek, tört jövők,
imákat hittel gyöngyözők,
vigyázó vének, ott, ahol
kimondhatatlan szó dalol.

Apám szemében láttam én:
vannak vidékek, láng s a fény;
ahogy beszélt a nép előtt,
hatalmas szíve égbe nőtt.

Vannak vidékek, csendesek,
ahol karácsonyt csengenek
öröktől fogva holtnapig,
ahol a tisztesség lakik.

Vannak vidékek, s fájdalom,
ahol a gond a vállakon
megélni sarkall, nem fenyít,
akár a gerle, oly szelíd.

Vannak vidékek, van magyar?
Mit ér a tő, ha sarja hal?
Hűségre int a magvető,
a homlokára gyűrt redő.

Vannak vidékek, ősi kincs,
ahol szabadság ölnyi sincs,
hazám hazádban…, közte tér.
De még a lelkünk összeér.

 

(Illusztráció: Raven: A Sanctuary of Calm)

 

Koronás bújócska

Sugárban ömlik a koranyár
a szörnyeteg bendőjű lakóparkokra,
honnan a kék ég alá ma már
nem pörög ki a friss világ tarka csokra.
Kaszáját megfente hangtalan
egy öntudatlanul gyilkoló tenyészet.
Vitába szállunk alaktalan
zabáló árnyak seregletével:
Aki bújt, aki nem, megyek!

Elosztjuk vetésünk aranyát,
bukott diákok, újrabújjuk a kevés
eléggé tételének tanát.
Négy fal között lenyűgöző holdas esték.
Pereg a festék mítoszokról,
az ember sohasem egészen comme-il-faut.
Szabálytalan szabadságunkból
hiába maradt annyi porszívó:
Aki bújt, aki nem, megyek!

Eresz alatt a cinkevilág
pártolásunk nélkül is zenétől zsibong.
Terápiát keres a lélek,
mi elmúlt vagy eljövő világból írt hoz.
A maszk alá begyűrt félelem
grimasz ma, holnapra összetartó mosoly.
Gyufásdobozba zárt lelkeken
a vész fogást se lel. Hosszú a sor:
Aki bújt, aki nem, megyek!

Köröskörül pörög a válság,
vízóra közepén a surrogó kerék.
Fogyasztunk, fejlődünk, és aztán?
Megáll az óra, részekre hull az egész.
Hogy volt, emlékszünk a jövőre?
Elölről kezdjük a múltat, ha nincs kiút.
Teremtett világunknak őre,
elárulója is magunk vagyunk…
Aki bújt, aki nem, megyek!

 

Capriccio koronavírus idején

Nézd a naptár üres lapját,
odaadnám érted Szatmárt.
Lásd a platán bársony kérgét,
kereslek görnyedve hétrét.
Maszkom fülemre akasztom,
ha nem jössz, fejem horgasztom.
Nem kérdezel, lefegyverzel,
összekötsz a végtelennel.
Virul a lonc, nő a páfrány,
szándék, tudás csupa zárvány,
a rend távoli szivárvány.
Besüppedő síron márvány,
szerelemből lenne járvány.

 

Zörgessetek, és megnyittatik

Almavirágsuhanás a szélben
lenge-könnyedén érkezik,
mint mikor táncolsz, kacagsz gyanútlan,
vagy kezet nyújtasz vagy szembenézel,
egyre megy, egyszerre megérkezik.

Gyanútlan éltél és adtad magad
munkának, csóknak, hitnek, faltörőnek,
formáltad azt, mi kezedbe került,
megültél már vadabb hullámokat,
egyre megy, udvaroltál felhőnek.

Széllel beszélsz, ennyivel beéred
gyolcspuhán, csendben fürösztöd fiad,
lányod, a nagyvilágon e kívül
nem láthatod közelgő lépésed,
egyre megy, a kék azúr élni hagy.

Körben magány üt tanyát, és indulsz
némán. Mire, kire hivatkozik,
hogyha ránk zárul a ház, míg épül?
Rozsdásra sírja magát küszöbön a kulcs
a lábtörlő alatt, várakozik.

 

(Illusztráció: Lynn Sposito: Sunset, Wine, Sublime)