Címke: irodalom

a víz nosztalgiája

 

mennyire mély is a múltnak a kútja?
vízbe borulhat, senki se tudja.
fáj beleveszni, benézni a mélybe
a nyári szemekkel, mondja a mérce.

ennyit a kútról, ez meg a nyílt víz:
nem titkol, csak gyorsan elintéz
mélyet, mércét, téged és engem.
nem fáj ebben az ócska jelenben.

ócska jelenbeli ló ez a hullám,
meglovagoljuk a nyár puha húsán.
úszik a nyár-hús lassan a múltba,
így telitődik a múltnak a kútja.

nyár-jelenünket a múltba szerettem,
hússal a kútmélyt túltelitettem.
mércénk embere én sose voltam,
mégis a kútból ömlik a múltam.

nyártól teltek a kútbeli mélyek,
ócska jelenbeli fájdalom éltet:
tisztul a minden a víz jelenében,
vége a nyárnak, ússz haza szépen!

szárad az új most. fekszem a fűben.
hogy hova tűntél és hova tűntem,
nem tudom én már. nap süti seggem.
vízbe borultam: senki se lettem.

 

(Illusztráció: Johnathan Harris: Horseshoe Bend Sunset)

Nanojáratokban ülő pisszenet

 

Mindenhová lődörgő gondolatai végül bebújtak a hullámtér alvó zugaiba, légzések szüneteibe, és humusszá lassítva
végigtolják a nanojárataikban ülő pisszenetet.

Az aggodalom joga és kibontakozása félúton megáll, szeme lesütve, ólommal festve. Kifújom, ami neki kell, beszívom, amit ad… szimbiózisunk odavisszája. Mosolytalanul is kedvesen bambul ránk a Semminek mondott Valami. Nem messze, itt ülünk.

A ceruza hegyére figyelek, gömbölyödnek a vízgöbök pókháló szaggató szálai mentén, vonatrajz ablakán, átomlik a táj. Irányba tolva szétterül. Benne ők, füstöt fújva a valóságon nevetnek, mert látják. Ott kint.
Te meg vissza tudsz-e jönni a sok nem szavaknak született közül? Ha a türkizszemű tinta letegez, ne félj! Átvisz a papír vastagságán és visszahoz a folyón kompon.
Nem ad meg az apátiának. Kiszed, kikapar a kocsonyás karok közül. A kintiek közepébe rak. És a hideg párában végre nevethetsz.

A lezúgó szemhéják keltette szélben várakoznak az álmok.
Befordulva magam opálos vizébe, mindig felfelé emel a levegőbuborék. És a test finom ritmusos úszása.

A náthás hang drámai töltésében rezeg az űr szegélye. Mi ez az anyag, ami motyog, miközben kapaszkodok belé?
Ha lesz átjáróm hozzád, akkor több jobban illő szavakkal indulok neki az éjszakádnak. A zongorista billentyűlépéseivel. Utánam lebegő szabad kacifánttal.
A lapok, amiket teleírtam, ott vannak még mindig tintával átitatódva, darálják a múltat illékony masszává, amiből kiszöktem a megújhodókhoz.
Követni a légmozgást a belváros szűk utcáinak cikcakkján. Több száz variációból az egyiket. Követni, bár tömény szemetet csap fel az ég felé. És belső sivatagom kvarcait a szembejövők szemében látom.

A balettvirágszál rögtön hasra esik szóültetvényeimen, néhol indák törnek az utcákba be, letörik autók visszapillantó tükreit. Autómentes világért tüntetnek, a fotonmotor csendességében.
Mélymosollyal az istálló mögül előlép. Szép. Holmi szemmel, hassal, csípővel nem foglalkozva. Szembogarát az értelmen tartva világok átfedésén gondolkodik. Ha robban, hát robban. A szavak pergését akármilyen csendben, szeretném elsimítani.

Lenne, ha menne. Partra szállni a betűk tengeréből, valami egzotikus rakománnyal, hajókürt hangjára. Ha várnátok.
A haladás előszobáját festem meg, az irányok, a színek, a nincs baj végett. A fellélegzők szabad sóhajaiból párnát hajtogatnék a sarkokba.
Kék legelőt nyelek más nyelvek szavai köré. És ott fekszik a szóközökben. A jövőből néz a záporon keresztül.
Szavak mentén kalapálva ki kell tartani. Mindenképpen. Feltölteni az üregeket belevaló természettel. Kihajózni a szavak óceánjából. Megrajzolni a víz térképeit. Ügyesen. Szárazulatra vetődve az ólmokat leválasztani és a mélybe süllyedők vágyának adni. Megmaradni a jelennek ezer karral több verzióban éppen most. Nem kell a tuti. Csak szemenként gyűjthető világerő.

 

(Illusztráció: Kazuya Akimoto: The Abstract World Sea Routes)

A dolgok és az én; Imahárfa; Vas István – atlasz

 

A dolgok és az én
A nyelv és a világ

A nyelvében megalkotódó személyiség
A személyes viszony, ami önmagát kimondja.
Mint a szóban az illat, virágban a méz.
Az igehirdetés szakrális bolondja.
Lezáratlan történet. Egy új tapasztalat egén.
Csillámló szubjektumok. Az utcákon történő lét.
Szövete, folyók és tavak aranya.
A sebekre tekert, idilli géz.
Az idő és a nyelv. A beszéd, ami teremt.
Az oszthatatlan egyediség.
Ami árnyékként az értelmezés függönyén mereng.
A praxis. A mátrix. A tiszta ész.
A szeretetben nincsen félelem.
A hatás a közmegegyezés helyébe lép.
Formáját juttatja érvényre az értelem.

 

Imahárfa
Szenzitív artikuláció: klasszifikálja ön-lényét

A zeneiskola gyantaillatában
Rácsukja az ajtót egy félmeztelen gordonkára.
S ott a folyosón ír egy szonettet.
A szóródásról, a képződésről.
Halmazállapot, íz és tapintás révén
Lesz felület, szín és pöttyös ananász.
Szétcsavarozható ősállapot-megértés.
Alakzat és érzéki tapasztalat.
Fenomenológia-virradat. Új lap.
Nadrágtartók, kockás nyakkendők,
Zsilettek, melltartók. Szattyánbőr szaga.
Léthelyzet-rekvizitumok.
Gránátalmás álmodozás. Éjszakai ábránd.
Jácintba oltott fréziák vörös szirmai.
Szoprán hegedűszóló. Narratíva-esszenciák.
Érzés-sűrítmények a lélek legalján.
Valahol a múlt alatt, ahol egy súgólyuk ordít.
Nézzetek fel a rézkígyóra!
Ő az írás hús-vér teste.

 

Vas István – atlasz
30 éve távozott közülünk

A fénybe emelt tárgy.
A teljesség, az abszolútum hibátlan erudíciója.
Formába tört érzések. Ellesett nyelv.
A klasszicizmus, mint belső világ.
Az alexandriai könyvtár, Gesamtkunstwerk.
Akaratlan alliterációk. Galaktika. Gének. Világ.
Álló pillanat. A legkékebb szöveghely.
Messzeség fátyla alól kibújt rejtjel.
Kitapogatta a sötétben a hűs kontextus réseit –
Ujjai behatoltak a halhatatlanság szövetébe.
Igéket szőtt a pillanatba s az évbe.
Tudta, hogy a lehelet testté lesz.
Nem rendítette meg a kezdet, s a vég se.
Mintha sejtette volna, hogy narratíva a lélek.
S a boldog pesszimizmus egy érv lett.

 

(Illusztráció: Olesya Dybovik: The music of wind Painting)

Századunk vonatán

Élj századoddal, de ne légy teremtménye;”
Friedrich Schiller

Elkeseredve látta, hogy a kocsi túlsó ablakánál egy csinos lány fejhallgatóval mered a kezében szorongatott képernyőre. Nem is beszélve maszkjáról, mely még ha az elidegenedés egyik attribútumává is vált, ilyen időkben mégiscsak szükséges viselet. Hogy azonban valaki önként bújjon egy fejhallgató párnái közé, pixelrács mögé a világ csodája elől, valóságos öngyilkosságnak tűnt. Századunk vonatán bővebben…

Rose Ausländer: Prut

Csörögnek a kavicsok a Prutban
múló mintákat vájva a
talpunk alá

Nárciszok fekszenek a víztükörben –
saját karjainkban vagyunk

Az éjszaka betakarja a szelet
a meder telve halakkal –
Hold-aranyhal

Pajesz susogása:
a rabbi kaftánban és strájmliban
haszidok veszik körül boldogság a szemekben

Madarak – nem ismerjük
a nevetek a rikításotok
csalogatva és ijesztgetve
készen állnak a tollaink
követünk titeket
a kukoricásba
a düledező zsinagógához

Mindig vissza a Pruthoz

Tutajok
(erdőből vagy szentjánoskenyérrel?)
leereszkednek a Prutvölgyön

Miért siettek
és itthagytok minket
egyedül
a kövekkel?

/Száva Csanád/

 

Rose Ausländer (1901–1988) Fontosabb kötetei: Der Regenbogen (’A szivárvány’, 1929), Blinder Sommer (’Vak nyár’, 1965), Mein Venedig versinkt nicht (’Az én Velencém nem süllyed’, 1982). Csernovicban született, német nyelvű zsidó családba. 1921-ben későbbi férjével New Yorkba vándorolt ki, a harmincas években Bukarestben telepedett le, majd ismét Csernovicba költözött, 1967-ben Nyugat-Németországban, Düsseldorfban telepedett le. Németül és angolul is alkotott.