Címke: irodalom

TOLVAJKULCS; ODA, VISSZA

 

TOLVAJKULCS

Domonkos István halálára

János befelé halad, a kijárat
kimarad életéből, nevén nevez,
nyomkövető a múlt és a jövendő
között pattogó labda, aminek csak
hangja van, elképzelni sem lehet, mert
kilyukad valahova, kifelé lát.
A jó jegyszedő összeszedi magát
az autóbuszban, kiolvasná a
zsebében lapuló csillagokról
a szemközti üzletek nevét, de a
zsebe rég kilyukadt, ezért sem tudja
megjegyezni szőröstől-bőröstől ezt
az elhanyagolható, méhkasnyi tényt.

 

ODA, VISSZA

Jánosnak esze ágában sincs, vagy a
semmi ágán rágcsáló kövér kukac
a célja, hiába veti ki magát
hétszer az első emelet légyszaros

ablakából, ettől csak jól elfárad,
elmegy a kedve, hogy a hetedikről
kiugorva végül öngyilkos legyen,
bizonyítva a semminek az árát.

Jánosnak már a jövőre kellene
gondolni. Aki véget akar vetni
az életének, annak enélkül nem
sikerülhet méltósággal meghalni.

 

(Illusztráció: Jean Kigel: Main Street Waldoboro)

A KIVÁLÓ

 

(Egy mészkavicshoz)

Szeretettel:
oltva is olthatatlanul.

 

Szerelem, Te láttad.
Vakító partod,
hegyek születését;
aljból nyiladozó arcodon
pigmentek polipkertjeit.
Piramidionodon,
mint elsőként von
aranyba a nap:
pattanni lenn,
folyó párakígyóján
az ég vízililiomait.
Hogy válik, úgy gyűlik
veled ide minden.
Te vízből született,
amint tűzbe vettettél,
az oltott por:
kifehérült holtak,
szülőházak vakító
vakolatai. Delphoi
omphalosza,
Pompei ahány
kavicsmécse,
csillagzó járdák
macskaszemei.
Kezek, lábak,
szitkok és imák:
megannyi rajz –
alap s a sír,
küszöb, szeglet,
oltárszobor; kátrányba
fojtott murvák.
Te arcba vetett,
te tiszteletül helyezett.
S magad, aki nem voltál,
csak csepp kövecs,
kimeríthetetlen tár,
ásványi trigonálisa
a születő fénynek.
Érák ékessége,
freskók kristályváza.
Csengő magasság,
nyiladékán vacoknyi
muraria-fészek.
Hegymélynyi cseppkő,
csönddel mért idő.

Csendülj, Gyönyörűm,
kacagó fogadon!

 

Zenei melléklet: Hegyi Botos Attila: Viola’s Dance (posztszimfonikus költemény, 1999, felvétel: 2005)

(Illusztráció: Le Tichodrome échelette, un oiseau mythique”)

Rosemary Dobson: Konvex tükörben

 

Nézd, a körben, ahogy állunk,
Az angyalok megérintik szárnyaikat
Lángra lobban egy holland enteriőr
A születésről beszélve, jövendölve a királyokat.

A szoba nesztelen és szürkülettel van kifestve;
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az órát
Hát nem a legékesebb szólás
A tikk- és a takk közötti csend?

Rögzítve kéne lennünk a kereten belül
A fény hideg-tiszta levegőt fúj az üvegre
S amíg önmagunk képe vagyunk
A szavak egy bölcs hallgatás felé tartanak?

Rosztov romos, lángokban áll,
A városok összeomlanak, nyomuk elvész
Az idő szelíd vizei mélyen folynak
Az itt és a most mintha Babilonban történne.

A kavarodás a keretben
Széthúz kettőnket,
Elnyel minket a megszámlálhatatlan áradás
A szív rejtett terei.

 

(Szabó Dárió fordítása)

A Mikulás mindent lát

– Add már vissza! Ott a tied, játsszál azzal! –  rángatom ki Gerda kezéből a pónit, de nem ereszti el. A sörényénél fogva kapaszkodik bele kicsi, sáros körmű ujjaival.
– Neem! Enyimé! – visítja sírva. Egy nagyot rántok a pónin, ő pedig elveszti az egyensúlyát és hanyatt esik, pont az istálló közepébe, amit egy hétig építettem.
– Az istálló! – kiabálom és én is sírok már.
– Mit csináltok már megint? – ront be anya az ajtót. – Nem hiszem el, hogy nem tudtok normálisan játszani! A Mikulás figyel benneteket, ilyen rossz gyerekeknek nem fog hozni semmit! Nyomás a sarokba! Lizi egyik sarok, Gerda másik!
Gerda hüppögve próbálja mondani anyának, hogy én kezdtem, de anyát nem érdekli, ránk csapja az ajtót. –  Kis hisztis hülye! – csúfolom, és még a nyelvem is kinyújtom, aztán röhögök. Ettől persze csak még jobban elkezd sírni és vijjog, akár a mentőautó szirénája az oviban, amivel mindig Ákoska szokott játszani.
A húgom egyre jobban sír, nagyon ki fogok miatta kapni. Rámosolygok, hátha abbahagyja, de már sikítozik is. Ekkora egy hisztigépet! Kalimpál az ablak felé, odanézek, de már csak egy piros bojtos sapkát látok elsuhanni. Egymásra nézünk Gerdával és anya után kiáltunk.
Ahogy anya a szobába lép mindketten nekirontunk, és szomorúan meséljük, hogy a Mikulás végignézte a történteket, biztosan nem kapunk ajándékot. Ölbe kap minket, elégedett mosollyal, és azzal nyugtat, hogy ha szépen összepakolunk mindent, akkor talán a Télapó szíve is megenyhül irántunk. Villámgyorsan, szó nélkül rámoljuk a játékainkat, a pónikat a pónis dobozba, az építőkockákat, amiből a karámot készítettem, a másik dobozba. Minden a helyén, kivéve a sötétrózsaszín csillogós pónim, aminek ez a hülye kiszaggatta a sörényét. Gerda aranyosan próbál viselkedni, nekem adja a világos rózsaszín csillogós póniját. Ugyanolyan mindkettő, csak az enyémnek más a színe, a majálison kaptuk őket. Nyereményeket lehetett horgászni, én egyből egy ilyen szerencsés halacskát fogtam ki, amivel őt nyertem, a húgom pedig egy játékautót. Persze ott is elkezdett hisztizni, hogy neki is ilyen lovacska kell, így anyáék megbeszélték az árussal, hogy egy kis pénzért cserébe cserélje ki neki.
Pakolás után kézen fogva battyogunk ki vacsorázni a konyhába. Anya a kisasztalhoz ültet minket, amin összesen négy virsli sorakozik. Beleharapok egybe, majd ki is köpöm a tányérra. Sajtos! Utálom a sajtos virslit! Gerda kezéből kiveszek egy másikat, hátha az övé sima, vagyis pontosabban csak kivenném, de ez a buta azzal a lendülettel rá is harap. Majd hatalmas ordításban tör ki: Megharapott! Anya odarohan és én már csak a tenyerét érzem a számon, ami pont úgy lüktet, mint amikor nyáron megcsípte egy méhecske. Véletlen a gyűrűjével ütött meg, egyre jobban duzzad fel a szám. Gerda kezd megnyugodni, és éppen magyarázza anyának, hogy a virsli helyett a saját ujjába harapott, amikor az ablakban, amivel én éppen szemben vagyok, ők pedig háttal, meglátom a Mikulást. Farkasszemet nézünk egymással.r v Először kicsit megijedek, de aztán úgy döntök, hogy nem szólok róla senkinek. Biztos vagyok benne, hogy mivel ő aztán tényleg mindent lát, anyának igaza van, mindig figyel bennünket, azt is tudja, hogy megint ok nélkül kaptam ki, ezért pedig nem is haragszik már rám, maximum anyára és Gerdára.
Vacsora után anya lefektet minket aludni, én megkérem, hogy dugja be a kis baglyos éjjeli fényemet. Azt hazudom neki, hogy félek, pedig igazából csak meg akarom lesni a Mikulást még egyszer. Csipkedéssel próbálom magam ébren tartani, egyik esti meséből tanultam ezt a trükköt, de úgy tűnik nekem is beválik, hiszen már mindenki elaludt, csak én vagyok még fent.
Türelmetlenül várom, hogy a Mikulás megérkezzen, megkóstolja a sütit, amit délelőtt sütöttünk neki és hozzon nekem sok ajándékot. Közben érzem, ahogy egyre álmosabb leszek, így még erősebben csipkedem magam. Nem sokat kell várnom, a konyhából zajt hallok. Csendben odalopódzom, akár egy nindzsa, és tényleg a Mikulás próbálja valami eszközzel kinyitni az ablakot.
Felbátorodom, és úgy döntök, hogy segítek neki bejönni hozzánk. Odatolom a kisszékem az ablakhoz, és nagy nyújtózások árán, de sikerül elérnem az ablakkilincset majd kinyitom az ablakot. Kikerekedett szemekkel bámul rám a Télapó, de mutatom neki, hogy maradjon csendben, a bedagadt szám elé teszem a második ujjam, aminek még mindig nem tudom a nevét, pedig anya rengetegszer elmondta.
Úgy látom, megértette, mire akarok célozni, ő is odateszi az ujját a bajszos szájához, és rám kacsint! Ettől nagyon boldog vagyok. Kézen fogva vezetem az asztalhoz, amin a sütik vannak, ő pedig mosolyogva súgja a fülembe, hogy sajnos diétázik, azért nem jött a kéményen át, így a sütit sem eszi meg. Még hozzá sem nyúlhat szegény, azt mondta! Pedig vastag, fényes, fekete kesztyű van a kezén, attól nem hiszem, hogy baja lehetne.
A szobám felé int, hogy menjek, majd még egyszer súg valamit, amiből csak annyit hallottam, hogy mivel ilyen jó kislány voltam, hogy be is engedtem őt, ezért kapok ajándékot. Egy szaloncukrot nyom a kezembe és kéri, hogy menjek már lefeküdni. Az ágyamhoz érve szinte úgy érzem, hogy elájulok, azonnal lecsukódik a szemem.
Hajnalban arra kelünk Gerdával, hogy anya ordít, és szinte kitépi az ajtónkat a helyéről. Rohan hozzánk, kérdezi, hogy jól vagyunk-e. Nem igazán értjük a helyzetet.
– Éjszaka betörtek hozzánk, mindent elvittek és három hülye mikulást tett valaki az asztalra!

irodalmi félreolvasások 64., 65.

 

irodalmi félreolvasások 64.

Fukuyama segíthette az őskori vadászokat
(futóhomok)
*

verseiben egyszerre van jelen a komorság a veszettség és elmúlás tudata
(veszteség)
*

ez nem egy símaszkos olvasószemüveg
(sima)
*

hóhér papírlap
(hófehér)
*

óllakó végzet
(ólálkodó)
*

Szemlőhegyi albumkönyv
(Szemiotikaközeli)
*

7 teljesen patrióta filmcím
(idióta)
*

írótörpék
(íróportrék)
*

Vaskor az első bében
(Vackor)
*

kezdeményezte hogy nyilvánítsák Magyarországon honos népcsoporttá a szitákat
(szkítákat)
*

meghalt az aszkézis
(az a kézis akit nemrég még eltűntként kerestek)
*

csak a köszvény a tiszta beszéd
(törvény)

 

irodalmi félreolvasások 65.

Lenin Erdély földjén
(lenn)
*

visszavonul az egykori bolond színész
(Bond-színész)
*

véleménye fontos számunkra – tossza meg véleményét
(ossza)
*

etikus női alakok tűntek fel Debrecenben
(erotikus)
*

10 fotó ami bizonyítja mennyit számít a hajszín és mink
(egy kis smink)
*

a korai illusztráció térhódítása online és offline
(koreai)
*

kútba zuhant egy ispán Kőszegen
(kislány)
*

a Hold ragyog a bútorfény is lefoszlott róla
(bíbor fény)
*

lomha földi békák szanaszét röhögnek
(görögnek)
*

tudod melyik költő édesanyja volt Grúz Mária?
(Hrúz)
*

krimik thrillerek és más borozgató történetek 30–60% kedvezménnyel
(borzongató)
*

népies gólyacsapat lepte meg a balástyai traktorost
(népes)

 

(Illusztráció: Tetiana Teresh: Purple Moon)

J. K. a sikátorban

A fiatal J. K. fölült a piszkos járdán, és megdörzsölte zsibbadt lábait. Néhány percnyi masszírozás után az ereiben csörgedező vér szinte hömpölyögve ömlött vissza elhalt végtagjaiba. Úgy érezte, mintha ezer apró tű járná át mindkét lábát. Megkapaszkodott a mögötte levő koszos falból kinyúló fémcsőbe, és föltápászkodott. Tőle nem messze egy pokrócba bugyolált férfi hordóban lángoló tűz felett melegítette tenyereit. Dermesztő hideg volt, éppen hajnalodott. A szűk sikátor fölött vonuló szürke felhők mögül akkor bújt elő a felkelő Nap. J. K. megpaskolta combjait, és odament az ismeretlen férfihez.
– Elnézést, szabad? – kérdezte tőle, és az utcai tűzhelyre mutatott.
Az alak kissé arrébb állt, hogy J. K. elférhessen mellette.
– Köszönöm – mondta J. K., és a lángok fölé tartotta elgémberedett ujjait. – Elárulja, hol vagyunk?
Az illető szemügyre vette J. K. gyűrött öltönyét és kioldódott nyakkendőjét, vállat vont, és csak annyit mondott:
– Nem mindegy?
Bizonyára igaza van, gondolta némán bólogatva a fiatal J. K., itt vagy valahol máshol: nem mindegy?! Felpillantott az égre, ahol fekete varjak köröztek. Rossz idő lesz, fordult meg a fejében, a varjak mindig rossz időt jeleznek. Megrázkódott, és feltűrte zakója gallérját, hogy tarkóját megvédje a széltől.
– Legalább azt mondja meg, hogyan és mikor kerültem ide.
– Senki sem mondhatja meg magának, hogyan és mikor került ide, a lényeg az, hogy már régóta itt van – válaszolta az ismeretlen férfi, le nem véve tekintetét a lángokról.
– Régóta?! – hüledezett J. K. – Hisz az képtelenség, tegnap még…
Torkán akadt a szó.
– Aki egyszer beteszi ide a lábát, annak nincs többé tegnap, nincs többé visszaút – mondta közömbösen az idegen.
– Igazán nem értem… – hebegte J. K., majd hirtelen hátrafordult. – Maga ugrat engem, látom a kijáratot a sikátorból, egy utcába vezet! – kiáltott fel, s ezzel már indult is arrafelé.
– Hasztalan a fáradozása – mondta higgadtan a másik –, az csak egy délibáb. Maga választotta.
A fiatal J. K. hitetlenkedve a sikátor végéhez ment, és megbizonyosodott arról, hogy a pokrócba bugyolált férfi nem tréfált.
– Azt mondja, hogy én választottam?! – kérdezte megrökönyödve, miután kissé visszanyerte lélekjelenlétét.
– Igen. Mindenki azt kapja, amit választ – mondta az idegen. – És csak azt – tette hozzá.
– Ezek szerint ez a szürke felhőkkel díszített égboltrész az enyém? – érdeklődött J. K. a magasba pillantva.
– Úgy bizony!
– És az életet jelentő napsugarakból is csak ezek a szétmálló, vörös foszlányok járnak nekem?
– Igen.
– Ezeket a körbe-körbe repülő varjakat is én akartam a fejem fölé?
– Ahogyan mondja.
– És a dermesztő északi szelet… Meg a hordóban parázsló tüzet… Azokat is én választottam?
– Azokat is.
– És maga? Maga is pontosan ugyanazt választotta, amiket én?
– Nem. Engemet is maga választott.

 

 

(Illusztráció: Alison Watt)