- változat
Ősz: fekete léptek az erdő szélén; néma rombolás pillanata; leprás homlokot érint a csupasz fa alatt. Régmúlt este, mely most a mohalepte lépcső fokain alászáll; november. Harangszó hallatszik és a pásztor fekete és vörös lovak csordáját hajtja a faluba. A zöld vadász egy vadat belez ki a mogyoróbokrok alatt. Kezei vértől gőzölnek és az állat árnyéka a férfi szeme felett sóhajt a lombokban, barnán és hallgatagon; az erdő. Elszéledő varjak; hármasával. Röptük, mint egy szonáta, telve halványuló akkordokkal és férfiúi melankóliával; csendesen foszlik szét egy arany felhő. A malomnál fiúk gyújtanak tüzet. A láng a leghalványabbik fivére, emez bíborlila hajába temetve kacag, vagy egy gyilkosság helyszíne, mely mellett sziklás út vezet. Eltűntek a borbolyák, ólmos levegőben a fenyők alatt álmodnak évek óta; félelem, zöld sötétség, egy fuldokló gurgulázása: a csillagos tóból nagy fekete halat húz ki a halász, az arc embertelen és tébolyult. A nádas hangjával, veszekedő férfiakkal a háta mögött ringatózik egy vörös csónakon a fagyos őszi vizek felett, nemzettségének sötét legendáiban élve, éjszakára és szűzi borzalmakra nyitott megkövült szemekkel. A Gonosz.
Mi vesz rá, hogy némán állj az atyai ház omladozó lépcsőjén? Ólomfeketeség. Mit emelsz ezüst kézzel szemeidhez, hogy mákonytól részegülve hulljanak le szemhéjaid? De a kőfalon át látod még a csillagos eget, a Tejutat, a Szaturnuszt, vöröslőn. Őrjöngve veri a kőfalat a csupasz fa. Te a romos lépcső fokain: fa, csillag, kő! Te, halkan reszkető kék állat; és az, aki lemészárolja magát a fekete oltáron, a halovány pap. Ó, a te mosolyod a sötétben, szomorú és gonosz, hogy még egy gyermek is elfehéredik tőle álmában. Rőt láng lobbant fel kezedből és elégetett egy molylepkét. Ó, a fény fuvolája, ó a Halál fuvolája. Mi kényszerített, hogy némán állj az atyai ház omladozó lépcsőjén? Lenn a kapuban egy angyal kopogtat kristályos ujjal.
Ó, az elnyugodottak pokla; sötét sikátor, barna kertecskék. Halkan kondul kék estén a holtak alakja. Zöld virágocskák lengik körül elhagyott arcuk. Vagy sápadtan hajol a sötét folyosón a gyilkos hideg homloka fölé; imádat, a gyönyör bíbor lángja; halva zuhant fekete lépcsőfokokról az alvó a mélybe.
Valaki elhagyott a keresztúton és hosszan elidőzve nézel vissza. Ezüstös léptek vézna almafácskák árnyékában. Fekete gallyakon bíboran ragyog a gyümölcs, a fűben pedig a kígyó vedlik. Ó! A sötétség; veríték, ami jeges homlokodon kiüt, és a szomorú álmok a borban, a falusi kocsmában, fekete füstös gerenda alatt. Te, még vadon, aki rózsás szigeteket varázsolsz elő a barna dohányfelhőből, egy griff vad sikolyát tartóztatva magadban, amint fekete szirtek körül vadászik a tengeren, viharban és jégben. Te, zöld fém és tüzes arc belül, mely halni vágyik, sötét idők csonthalmáról és az angyal lángoló bukásáról énekelve. Ó! Kétségbeesés, mely néma sikoltással térdre rogy.
Egy halott látogat meg. A szívből önkézzel ontott vér szivárog és a fekete szemöldök alatt kimondhatatlan tekintet fészkel; sötét találkozás. Te – vöröslő Hold, midőn a zöld olajfák árnyékában megjelensz, amit el nem múló éj követ.
Lovas Sz. Judit fordítása
