– Add már vissza! Ott a tied, játsszál azzal! – rángatom ki Gerda kezéből a pónit, de nem ereszti el. A sörényénél fogva kapaszkodik bele kicsi, sáros körmű ujjaival.
– Neem! Enyimé! – visítja sírva. Egy nagyot rántok a pónin, ő pedig elveszti az egyensúlyát és hanyatt esik, pont az istálló közepébe, amit egy hétig építettem.
– Az istálló! – kiabálom és én is sírok már.
– Mit csináltok már megint? – ront be anya az ajtót. – Nem hiszem el, hogy nem tudtok normálisan játszani! A Mikulás figyel benneteket, ilyen rossz gyerekeknek nem fog hozni semmit! Nyomás a sarokba! Lizi egyik sarok, Gerda másik!
Gerda hüppögve próbálja mondani anyának, hogy én kezdtem, de anyát nem érdekli, ránk csapja az ajtót. – Kis hisztis hülye! – csúfolom, és még a nyelvem is kinyújtom, aztán röhögök. Ettől persze csak még jobban elkezd sírni és vijjog, akár a mentőautó szirénája az oviban, amivel mindig Ákoska szokott játszani.
A húgom egyre jobban sír, nagyon ki fogok miatta kapni. Rámosolygok, hátha abbahagyja, de már sikítozik is. Ekkora egy hisztigépet! Kalimpál az ablak felé, odanézek, de már csak egy piros bojtos sapkát látok elsuhanni. Egymásra nézünk Gerdával és anya után kiáltunk.
Ahogy anya a szobába lép mindketten nekirontunk, és szomorúan meséljük, hogy a Mikulás végignézte a történteket, biztosan nem kapunk ajándékot. Ölbe kap minket, elégedett mosollyal, és azzal nyugtat, hogy ha szépen összepakolunk mindent, akkor talán a Télapó szíve is megenyhül irántunk. Villámgyorsan, szó nélkül rámoljuk a játékainkat, a pónikat a pónis dobozba, az építőkockákat, amiből a karámot készítettem, a másik dobozba. Minden a helyén, kivéve a sötétrózsaszín csillogós pónim, aminek ez a hülye kiszaggatta a sörényét. Gerda aranyosan próbál viselkedni, nekem adja a világos rózsaszín csillogós póniját. Ugyanolyan mindkettő, csak az enyémnek más a színe, a majálison kaptuk őket. Nyereményeket lehetett horgászni, én egyből egy ilyen szerencsés halacskát fogtam ki, amivel őt nyertem, a húgom pedig egy játékautót. Persze ott is elkezdett hisztizni, hogy neki is ilyen lovacska kell, így anyáék megbeszélték az árussal, hogy egy kis pénzért cserébe cserélje ki neki.
Pakolás után kézen fogva battyogunk ki vacsorázni a konyhába. Anya a kisasztalhoz ültet minket, amin összesen négy virsli sorakozik. Beleharapok egybe, majd ki is köpöm a tányérra. Sajtos! Utálom a sajtos virslit! Gerda kezéből kiveszek egy másikat, hátha az övé sima, vagyis pontosabban csak kivenném, de ez a buta azzal a lendülettel rá is harap. Majd hatalmas ordításban tör ki: Megharapott! Anya odarohan és én már csak a tenyerét érzem a számon, ami pont úgy lüktet, mint amikor nyáron megcsípte egy méhecske. Véletlen a gyűrűjével ütött meg, egyre jobban duzzad fel a szám. Gerda kezd megnyugodni, és éppen magyarázza anyának, hogy a virsli helyett a saját ujjába harapott, amikor az ablakban, amivel én éppen szemben vagyok, ők pedig háttal, meglátom a Mikulást. Farkasszemet nézünk egymással.r v Először kicsit megijedek, de aztán úgy döntök, hogy nem szólok róla senkinek. Biztos vagyok benne, hogy mivel ő aztán tényleg mindent lát, anyának igaza van, mindig figyel bennünket, azt is tudja, hogy megint ok nélkül kaptam ki, ezért pedig nem is haragszik már rám, maximum anyára és Gerdára.
Vacsora után anya lefektet minket aludni, én megkérem, hogy dugja be a kis baglyos éjjeli fényemet. Azt hazudom neki, hogy félek, pedig igazából csak meg akarom lesni a Mikulást még egyszer. Csipkedéssel próbálom magam ébren tartani, egyik esti meséből tanultam ezt a trükköt, de úgy tűnik nekem is beválik, hiszen már mindenki elaludt, csak én vagyok még fent.
Türelmetlenül várom, hogy a Mikulás megérkezzen, megkóstolja a sütit, amit délelőtt sütöttünk neki és hozzon nekem sok ajándékot. Közben érzem, ahogy egyre álmosabb leszek, így még erősebben csipkedem magam. Nem sokat kell várnom, a konyhából zajt hallok. Csendben odalopódzom, akár egy nindzsa, és tényleg a Mikulás próbálja valami eszközzel kinyitni az ablakot.
Felbátorodom, és úgy döntök, hogy segítek neki bejönni hozzánk. Odatolom a kisszékem az ablakhoz, és nagy nyújtózások árán, de sikerül elérnem az ablakkilincset majd kinyitom az ablakot. Kikerekedett szemekkel bámul rám a Télapó, de mutatom neki, hogy maradjon csendben, a bedagadt szám elé teszem a második ujjam, aminek még mindig nem tudom a nevét, pedig anya rengetegszer elmondta.
Úgy látom, megértette, mire akarok célozni, ő is odateszi az ujját a bajszos szájához, és rám kacsint! Ettől nagyon boldog vagyok. Kézen fogva vezetem az asztalhoz, amin a sütik vannak, ő pedig mosolyogva súgja a fülembe, hogy sajnos diétázik, azért nem jött a kéményen át, így a sütit sem eszi meg. Még hozzá sem nyúlhat szegény, azt mondta! Pedig vastag, fényes, fekete kesztyű van a kezén, attól nem hiszem, hogy baja lehetne.
A szobám felé int, hogy menjek, majd még egyszer súg valamit, amiből csak annyit hallottam, hogy mivel ilyen jó kislány voltam, hogy be is engedtem őt, ezért kapok ajándékot. Egy szaloncukrot nyom a kezembe és kéri, hogy menjek már lefeküdni. Az ágyamhoz érve szinte úgy érzem, hogy elájulok, azonnal lecsukódik a szemem.
Hajnalban arra kelünk Gerdával, hogy anya ordít, és szinte kitépi az ajtónkat a helyéről. Rohan hozzánk, kérdezi, hogy jól vagyunk-e. Nem igazán értjük a helyzetet.
– Éjszaka betörtek hozzánk, mindent elvittek és három hülye mikulást tett valaki az asztalra!
