Dermesztő hideg éjszaka volt, a januári holdvilág sápadt fénye szikrázott a fagyos havon. Az öreg vadőr az órájára pillantott, negyed tizenegy volt. Nem baj – gondolta magában –, majd holnap később jövök ki. Ilyen tájt már nem jön a vad, ezért a férfi csalódottan hazafele vette az útját. A ház mintegy félórányi járásra volt az út szélén. Az öreg cserépkályhában még estéről maradt annyi parázs, amire csak egy kis száraz gyújtóst kellett rátenni, és máris lobogott a tűz. Megéhezett az erdőt járva, elővette a megmaradt pörköltet, fölmelegítette, és megvacsorázott. Evés után végigdőlt az ágyán, hogy kinyújtóztassa megfáradt végtagjait. Az óra mutatója már éjfél felé járt, amikor elaludt.

Az erdő csöndes volt csak itt-ott hallatszott egy-egy faág reccsenése. Minden fázott a nagy hidegben, dideregtek a fák, és még talán a levegő is megfagyott. A környéken minden csendes volt, pihent a táj, az erdő és a vadőr is. Egyvalaki viszont nagyon is ébren volt, ennek a valakinek a nagy hideg sem ártott, testét megvédte a serte alatt lapuló pihés szőrzete, no meg a vastag zsírréteg. Az öreg kant jól ismerték a környéken, több gyümölcsösben és veteményesben is tiszteletét tette már, hogy hatalmas agyarával és igen kemény orrával kitúrja a fiatal almafákat, amit a gazdák ültettek, és azokból lakmározzon. Már két éve tudtak a létezéséről, de eddig nem voltak képesek kézre keríteni. Nagyon óvatos állat volt. A Máramarosi havasokból járt át az Avas-hegységbe, annak is az északkeleti részébe. Késő éjszaka jött, hiszen nagy távolságot kellett megtennie, és dolga végeztével hajnaltájt el is vonult a nappali pihenőhelyére. Sosem járt egy csapáson, sosem távozott ugyanazon az útvonalon, amelyiken érkezett. Éppen ezért volt nehéz elcsípni. Ezen az éjszakán is későn érkezett, és már pitymallat előtt eltűnt, de véletlenül sem azon a válton jött, ahol a vadőr várta. A kis vadászházban a cserépkályha lassan kezdett kihűlni, már jó ideje nem volt, aki fát tegyen a tűzre, és így hajnaltájt a hideg méginkább megmutatta az erejét. A vadőr arra ébredt, hogy fázik. Felült az ágyon. Az órájára nézett, mindjárt fél hat.

– Jól  elbóbiskoltam – gondolta magában, és följebb húzta az asztalon pislákoló petróleumlámpát. Rágyújtott egy cigarettára. Ráérek még – gondolta magában, és nyugodtan pöfékelt tovább, közben azon tűnődött – vajon megjárta-e és vajon milyen tájt. Nagyon szégyenletes dolog a gazdák és a főnökei előtt is, hogy nem tud elbánni egy vaddisznóval, ami annyi kárt okozott. Hiszen, ha azok tudnák – duzzogott magában –, hogy ez nem egy közönséges disznó, ez egy hatalmas és nagyon okos vadkan – gondolta.
No, de nem baj, ma pontot tesz a dolog végére, ma addig  marad kint, amíg ki nem várja, ha közben megfagy is.

A reggelizés alatt eldöntötte, hogy körbejárja az egész területet, és ott fog lesben állni, ahol már rég nem járt a kan. Miután mindent elrendezett a kunyhóban, még a cserépkályha tűzterét is megpakolta, elindult a felderítő útjára. Mikor kilépett a vadászházból, érezte, hogy a hó már nem annyira fagyos, nem annyira ropogós, mint az éjjel. Enyhül az idő – gondolta és elindult a szokásos körútjára. Délfelé valóban megenyhült az idő, fátyolfelhős lett az ég. Havazni fog – gondolta –, de ez neki csak jót jelent, mivel jobban fogja bírni az éjszakai lest. Területe legtávolibb részét kereste fel, ami egy szép fenyves és vegyes erdő volt. Tudta, hogy amikor havazik, a nagyobb vad szereti a fenyőfák védettségét, és ezen a helyen volt egy pompás, még a nyár folyamán összetákolt magasles. Ezt a nézte ki magának éjszakára. Lerakta cókmókját, és fenyőágakkal kibélelte az építményt oldalról és alulról, hogy a lába se fázzon, még a tetejére is rakott, ha esetleg nagyobb havazás lenne az éjjel, biztonságban legyen. Dolga végezetével hazasietett kis tanyájára, a délutánt pihenéssel akarta tölteni, hogy bírja majd a virrasztást. Sokat nem pihenhetett, amire a vadászházhoz ért, délután fél kettő volt. Tüzet rakott, ebédet s egyben vacsorát is készített, hogy a lesen ne keljen vacakolni azzal sem. A termoszát megtöltötte forró teával, az biztos jót tesz az éjszaka folyamán. Mire mindezzel végzett, már két óra is elmúlott, de ő úgy döntött, hogy azért mégis ledől egy órácskára, ki kell pihennie a nap fáradalmait.

Nehezen tudott elaludni, amikor végre elnyomta az álom, a nagy kannal hadakozott.  Egy idő után úgy döntött, nem gyötri magát tovább, felült az ágyon, megnézte óráját: fél négyet mutatott. Épp ideje indulni, gondolta. Már erősen sötétedett, amire a magasleshez ért. Lassan mozgott, nehogy kiizzadjon, mert akkor megfázhat. Fölmászott, a szénával megtömött zsákot maga alá helyezte, a hátizsákot a termosszal maga mellé rakta, ezután megtöltötte drillingjén mind a három csövet. A jobb csőbe ólom töltényt, durva golyót helyezett, a balcsőbe durva sörétet, az alsó csőbe durva burkolatút rakott. Mire mindezzel végzett, korom sötét lett. Egyedül csak az ösztöneire hagyatkozhatott, meg a kevés világosságot adó hóra, de így is elég jól belátott egy 50 méter sugarú területet. Ez a világosság elég volt ahhoz, hogy a kellő időben biztosan célozhasson. Elkezdődött a hosszú bizonytalan várakozás.

Rágyújtott egy cigarettára, a fenyőfa ágai nem engedték kiszivárogni a füst szagát. A fenyves és a vegyes erdő között egy mély völgy terült el, ezt figyelte, innen remélte a ravasz vaddisznó felbukkanását. Október óta ezen a helyen nem járt a kan. Telt-múlt az idő, de semmilyen vadmozgás nem volt a környéken. Közben nagy pelyhekben megindult a hóesés, ami belepte a magaslesre felrakott fenyőágakat is. Zseblámpája segítségével megnézte az óráját, negyed tizenkettőt mutatott. Eközben a mély völgytől balra, a vegyes erdőben, mintha valami megmozdult volna. A vadőr megélénkült, az álom is kiment a szeméből, feszülten figyelt a mozgás irányába, valami biztosan mozgott, úgy tűnt, mintha a hegyoldal egy része csúszna alá. Nagyot dobbant a szíve, mikor kis idő után észrevette, hogy egy hatalmas disznó közelít felé. A nagy kan tolta maga előtt a havat a lassú mozgásával. A vadőr egyre izgatottabb lett, tisztában volt azzal, mit lát, és nagyon tartotta magát, hogy idő előtt ne lőjön. Készenlétbe helyezte a fegyverét, a felséges állatnak, ha tartja az irányt, néhány méternyire kell elmennie a magasles mellett.  Végtelenek tűnt a várakozás, de tudta, ha most elhibázza, soha többé nem lesz alkalma elkapni.  A vad egyre közelebb ért. Lassan, körültekintően, óvatosan, de közeledett. A férfi már a vállánál tartotta a fegyverét, mikor a nagy kan a rejtekhelyével egy irányba ért. Megállt, szimatolt, figyelt, valami nem tetszett neki. Ebben a pillanatban dördült el a drilling alsó golyós csöve, a vad összeesett, de abban a pillanatban fel is ugrott, mire megkapta a jobb cső tartalmát is. Ám az energia, ami egy ilyen hatalmas állatot hajt, még mindig működött, ezért a vadőr a balcső tartalmát is ráürítette, amitől végképp összeomlott. A vadász ösztönszerűen áttöltötte fegyverének mind a három csövet, de mivel látta, hogy a vad nem mozdul, visszaült a helyére és rágyújtott. Most érezte csak igazán az elmúlt percekben átélteteket, úgy érezte, mintha az egyik percben fázna, a másikban forróság öntené el a testét, és közben kissé remegett is. Ez volt ama bizonyos vadászláz, amit csak igazi, vérbeli vadász szokott érezni nagyritkán.

A cigaretta elszívása után lemászott a lesről, hogy közelebbről is megtekintse a hőn áhított remete kant, ami két éven keresztül annyi sok gondot és álmatlan éjszakát okozott neki. Odaérve a vadhoz felkattintotta a zseblámpáját, egy hatalmas állat hevert ő hóban, körötte véres katyvalék keveredett a természet fehérségével. Egyedül nem is bírta átfordítani, rekord nagyságú vaddisznó volt. Nagy volt az öröme, de mit kezdjen magában egy ilyen állattal? Úgy döntött, a töltényhüvelyeket és zsebkendőjét ráteszi a vadra, ily módon a róka, a farkas, vagy más ragadozók nem mennek a közelébe. Haza sietett a tanyára, azzal a tervvel, hogy holnap az erdészet kocsisával meg még néhány emberrel beviszik a tetemet a településre. Az éjszaka hátralévő részét már nyugodtabban, alvással töltötte. Másnap aztán minden úgy történt, ahogyan eltervezte. Az erdészet udvarán már tudtak az esetről, és mivel a kollégái közül sokan hallomásból ismerték a nagy kant, eljöttek megnézni, milyen is az valójában.  A főnökétől dicséretet kapott a jól végzett munkájáért. Az agyarak mérete elérte a 27 centimétert, ami rekord volt, de ő úgy döntött, hogy a trófea inkább a kis szobája falát ékesítse, mintsem kiállításokon vándoroljon. Amíg él, legalább emlékeztetni fogja a feszült várakozással töltött hideg éjszakákra, és különösen arra az egyre, amikor leterítette a hegyek királyát.

Néhány perccel 10 óra előtt szálltam le a sárga kombinóról a Corvin-negyed megállójánál. Tél volt, december eleje, adventi vasárnap, de sajnos hó sehol. Azért jöttem egyedül, mert Hildának megérkezett a lánya, aki ritkán jár templomba, megjegyzem, én sem túl gyakran, most is, főként az Osztováta karácsonyi koncertje miatt. Néhány pillanatra megálltam, hogy ismét megcsodáljam az Iparművészeti Múzeum kivételesen pazar épületét. Ez a tétovázás azt eredményezte, hogy elkéstem, hiába szaporáztam meg lépteimet. A nehéz kapun át jutottam be a tágas udvarra. Majdnem belebotlottam egy középkorú olasz férfiba. Nem tudom miért gondoltam olasznak, mert bár régies, de magyar öltözet volt rajta, talán mert a néhány méterrel odébb álló másik alak Giorgonak szólította. Ő is történelmi korokat idéző gúnyát viselt, határozottan tudtam, hogy germán, az akcentusából ítélve, talán sváb, de valószínűbb, hogy szász. Történészi ismereteim alapján úgy ítéltem, a XVI. század végén, illetve a XVII. század elején viseltek ily gúnyát komoly egyházi emberek Magyari-országon. Nem szeretek elkésni sehonnét, főként nem templomból, ezért kapóra jött számomra, hogy mögöttem sietett egy idősebb hölgy is. Gálánsan magam elé engedtem, így belépéskor főként rászegeződtek a kíváncsi tekintetek, miközben én gyorsan beosontam a hátsó padsorok egyikébe. Egy vendéglelkész beszélt a szószékről, mégpedig egy nő. A tordai ediktum, a dési egyezség, illetve a dícsőszentmártoni zsinat dacára, úgy hiszem, Dávid Ferenc, Heltai Gáspár, Egri Lukács, Bogáti Fazakas Miklós, Toroczkai Máté és társaik számára ez már túl sok lenne, mármint egy női lelkész, ahogy azt Báthori István fejedelem törvénye is kimondta, miszerint a reformáció befejeződött. Szerencsére e téren nem lett igaza a nagy államférfinak. A reformokra folyamatosan szükség van az élet minden terén, csak nem mindegy, hogy ezek a reformok hová vezetnek. A Báthoriak óta eltelt évszázadok alatt a fejlődés az unitárius egyházban sem állt meg. Sőt, állítom, hogy az egyetlen magyar alapítású felekezet, egyben az egyik leghaladóbb és legtoleránsabb. Ami nem kis dolog ebben az ál-toleráns világban, ahol már csak alig leplezetten folyik a vallásháború. A kereszténység a legüldözöttebb vallás, és még a tradicionálisan keresztény országokban is első számú közellenséggé tették. A mások, akik a másság védelmében üldöznek másokat, akik másképpen mások, mint ők és elvbarátaik. Eszembe jutott egy vicc, ami a Rákosi diktatúra idején született: Hogyan érjük el, hogy minél kevesebb ember járjon templomba? Hozzátok ki a keresztre feszített Jézust, és vigyétek be helyette Lenint! Ez persze kissé furcsán hangzik egy protestáns templomban, de mit számít, hogy római vagy görögkatolikus, református, evangélikus vagy unitárius, a templom Isten háza.  És nem allahé – szólalt meg váratlanul Mitracsek úr, aki a templom legtávolabbi sarkában ült és mindenre figyelve jegyzetelt. Tudósítást írt a Kárpátaljai Hírmondónak, az apropót az adta, hogy az Osztováta megzenésített versei között szerepelt a kárpátaljai Lengyel János néhány költeménye is.

            A lelkésznő a karácsonyi ünnep előtti várakozásról beszélt, a gyermeki áhítatról és a felnőttek gondjairól. Mert, sajnos a végletekig elanyagiasított világunkban, sok pénzbe kerül, hogy az emberek megfeleljenek a karácsonnyal szemben támasztott elvárásoknak, miközben néhány európai országban még az ünnep nevét is megváltoztatták, nemhogy a jelentését.

            – Bizony így vagyon ez, az keresztyén világ romlására! – szólalt meg mögöttem egy gondterhelt arcú, ötvenes évei végén járó atyafi. Az ő testét is régi korok sorsviselt gúnyája fedte. Sőt, a hátsó padsorokban, még vagy két tucat hozzá hasonló férfi ült. Egyesek némán, élénk figyelemmel kísérték a prédikációt, mások, meg is vitatták az elhangzottakat. Eszembe ötlött, hogy idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, ezek a férfiak biztosan ezért öltötték magukra történelmi korok viseletét, és ezért beszélnek egymás között ódon magyarul. Lehet, hogy egyesek számára sértő anyanyelvünk ilyetén jelzője, most, amikor egyik neves budapesti-magyar énekesnő, a Kádár-korszak ünnepelt sztárja, egy interjúban azt találta mondani, hogy a magyar elfajzott nyelv. Jogos a felháborodás. Ám, ha meghalljuk egy csángó ember archaikus szavát, kicsit elgondolkodunk, mai nyelvünknek valóban vannak vadhajtásai, mert nem hallunk olyant, mint: pari, ubi, telcsi, pulcsi, i-pad, üccsi, bifidusz-eszenzisz. Mindig elkalandozok más tájakra. Ezért tartják az írókat, megjegyzem, nem alaptalanul, szórakozottnak. Magam vagyok rá az élő bizonyíték, de aki nyitott csatornákkal jár a világban, az információáradat sokszor rongálja meg a szenzorjait.  Találó, mármint korabeli öltözékekkel megidézni a történelmet, gondoltam és odabiccentettem az uraknak. Ezt látva, Felícián presbiter lépett oda hozzám és csak annyit mondott: Kedves vendégek Erdélyből! Kétszer jártam ott, először egy baráti házaspár kalauzolt Mátyás király ékes Kolozsvárán, már, ami maradt belőle, mióta a vlachok bitorolják. A korábban szólott férfiú mintha hallaná a gondolataimat, a város nevének elhangzásakor, nagyot sóhajtott.  Lelki szemei előtt felsejlett szülővárosa, a szülői ház, az édesapja, kinek jóvoltából, hírös külhoni iskolákban tanulhatott. Eszébe jutott a nap, amikor először szólt a hívekhez, akik már lerázták lelkükről a pápai igát, de még tapogatózva, botorkálva keresték az igaz utat a teremtőhöz. Szolid mosoly futott át arcán, azon kort idézte meg, mikor még jó János Zsigmond fejedelem kormányozta Tündérországot, bölcsen, türelmesen, korát alaposan megelőzve. Tanulmányaim során olvastam, hogy akkoron a hitviták nem csupán a tanult deákok és tudós püspökök kiváltsága volt, erről beszéltek a társadalom minden rétegében, csakúgy, mint napjainkban a fociról és a politikáról. Ahogy a 17. századi krónikás, jó Nagy Szabó Ferenc uram írja: „Akkori napokban hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputatiót és pártolódást: falun, városon, étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal a két religio, úgymint a calvinista és ariana religiokon valóktól disputálást hallottál volna”.

A múltjában bolyongó férfi ült a legközelebb hozzám, egyedül, társai hátrébb foglaltak helyett, látszott, hogy ez nem a kiközösítés, sokkal inkább a tisztelet távolságtartása. Az egyik vitázó kissé elragadtatta magát és hangosan próbálta alátámasztani igazát. Egy pillanatra a lelkésznő is odanézett, a teremben lévők többségével egyetemben, de nem zökkentette ki áhítattal telt állapotából sem ez, sem a szórványosan felhangzó gyereksírás.

Ferencet viszont visszarángatta a terembe Basilius István öblös hangja. Merengése alatt is figyelemmel kísérte a mögötte zajló vitát, most hirtelen felállt és hátra fordulva mondta: “Akiket Isten Lelke megvilágosított, nem szabad hallgatniok, sem az igazságot el nem rejthetik. Akkora a lélek ereje, hogy az emberi ész minden hamis leleményét megvetvén, csak azon célra törekszik, hogy Isten dicsősége terjedjen, az egyház épüljön!”

Közben Dávid Ferenc, mert most már biztosan felismertem, újra visszatért arra a síkra, ahol lelki szemei előtt életének mozgalmas jelenetei elevenedtek meg. Most vettem csak észre a csuklóin a rabvasak nyomát. A láncok régen az enyészeté lettek, de a püspök tanítása ma is élő, lüktető szívvel táplálja fogyóban lévő magyarjaink haza és nemzet-szeretetét. Nagyon fontos ez a magyart-próbáló időkben, amikor a Hibbant Néró és pártja azon magyarok ellen támad újra, akiket a balsors idegenbe szakított otthonra, oly közel, s mégis távol a maradék Magyarországtól. Amikor azt harsogja a böszme, hogy nincs semmi közünk Budapesthez, s ki Kolozsvárott, Kassán, Szabadkán, Beregszászon született, az legyen jó román, szlovák, szerb, ukrán! De ekkor, Ővári Benedek, aki izgalommal figyelte gondolataimat, felháborodottan kiáltotta: Galádság! Üzeném az cudar uraságnak, legyen ő elébb Pesten jó magyar!

–Látom, kend tanult deák – szólt hozzám Dávid Ferenc.

–Nem vagyok deák, az is Ferenc volt, én amolyan historiális literátus lennék.

–Az imént hallám, hogy egyházam pályázatot írt ki.

–Valóban, arra írtam ezt a rendhagyó novellát. Verssel is készültem, de nem vagyok valami ékes rímköltő. Na meg kevés időm volt, későn fedeztem fel a kiírást.

–Aztán miféle rigmust költött kend, felmondaná-é itt nékem?

–Hát persze, ha ily nevezetes ember kéri, csak a bíráló bizottságban ülő szakemberek meg ne hallják! – azzal elkezdtem szavalni.

Déva foglya

Hát felépült mégis
magos Déva vára,
meghozta gyümölcsét
Kelemenné vére hullása.

Ott áll most büszkén,
óvván Erdély népét,
elemészté derék Ferencet,
unitusok lelkészét.

Fejedelmi ukázzal
tették meg börtönévé,
Blandrata árulásának
ártatlan eszközévé.

…….

Ebben a pillanatban kinyílt a templom ajtaja és belépett a terembe az olasz férfi, akivel az udvaron majdnem összeütköztünk.

             Blandrata! – ugrottak talpra a püspök barátai. – Hogy merészel idejönni? Gazember! Áruló!

Dávid Ferenc jobb kezét felemelve csendesítette le társait. Nehéz pillantást vetett egykori barátjára, majd intett, nyugodtan foglaljon helyet. Blandrata mögött Ráv Mátyás is beosont a terembe, amit Beke Dániel püspök nem nézett jó szemmel. Első ámulatomból felocsúdva eszembe jutott, hogy ez mekkora szenzáció, ha ezt megírom, mind történészként, mind újságíróként nevet szerzek, ismert leszek. Előkaptam a fényképezőgépemet, hogy híven dokumentáljam a nem mindennapi történéseket. De hiába, egyetlen felvétel sem sikerült. Gyorsan szóltam Magdinak, hátha ő a kamerájával több eredményt ér el. De sajnos nem. Megértettem, hogy ez most nem a világi hívságról, a hírnévről, a földi dolgokról szól.

A lelkésznő Krisztus, a Fény, a Remény születéséről beszélt. Fájlalta, hogy mi, emberek, elfelejtettük, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. A szeretetben benne van a megbocsájtás is. Ekkor Dávid Ferenc felállt és lassan, de határozottan odalépett Blandratához és a jobbját nyújtotta felé. Amaz fátyolos szemekkel rázta meg barátja kezét, majd átölelte és azt mondta: Bocsáss meg nekem! …. Megbocsátok!

A templom közönsége elérzékenyült, megéreztük a szentlélek jelenlétét. A lelkésznő elégedetten bólintott, majd így fejezte be prédikációját: Ne legyünk XXI. századi Montaguk és Capuletek, legyünk inkább modernkori Dávid Ferencek és Blandrata Györgyök!

Az ezt követő koncert után elragadott a forgatag, odaköszöntem Katának és Zsoltéknak, de azt még láttam, amikor Beke Dániel odalép a megszeppent Ráv Mátyáshoz és Dávid Ferenc példáját követve, békejobbot nyújt neki. A helyi lelkész mindenkit meghívott a közösségi terembe, szeretet-vendégségre. A közösségi szobába az udvaron át lehet eljutni, én a történelmi vendégeket követve léptem az udvarra, ahol távolabb megpillantottam egy újabb prédikátort, aki nem jött be a templomba. Radeczki Bálint ment oda hozzá Péchi Simonhoz és barátságosan meginvitálta maguk közé. Sosem felejtem el ezt az élményt. Jó volt magyarnak lenni, jó volt embernek lenni itt, ebben az eldugott kis unitárius templomban, a béke és a szeretet csendes szigetén, alig pár méterre Közép-Európa legforgalmasabb körútjától. A szeretet csodákat tesz. A szeretet mindennap itt van közöttünk, csak a zajos információ özönben meghibásodnak a szenzoraink, és nem vagyunk képesek felismerni. Vagy mégis?