Nem jön álom a szememre. Az ágyneműt a hátam mögé gyűrve forgolódom. A rossz lelkek órája ez, hajnali három.
Jobb, ha felkelek. Kikászálódom az ágyból. Csak ácsorgok és topogok a panzió ablakában. Kezemben egy pohár pincehideg rizling. Forgatom a bort a pohárban, és a sárgaréz színen át figyelem az előttem elhúzódó M 45-öst. Ízlelgetem a bort: minden érzékemet betölti az enyhe, fanyar íz.
Az autók lángcsóvái végigsöprik az udvart, az út menti vetést, akár a tejút fénypászmái az égboltot. Agresszív, de mégis közömbös, túlvilági fény bombázza a szobánkat, a parkolót, a dombokat, de még a híres kunhalmot is. Az egyik tetején magot vető fiatal paraszt szobra. Csökönyös, magabiztos fiú, az a fajta, aki nem hagyja magát, hiába üti-veri, ostromolja vakító fény. Ha a szemét verik ki, akkor is megőrzi titkát.
A legény úgy szórja a kötényéből a magvakat, mint szél a permetet. Mert vetni kell. Vetni mindig kell.
Itt születtem én is, a Zöld Keresztben. Apám még pengővel fizetett Józsi bácsinak, a szülészorvosnak. Az öreg már évtizedek óta az égi klinikákon vezeti a komplikáltabb szüléseket. Mestere volt ő a bonyolult eseteknek. A bába hozzá küldte anyámat, mert hatalmas gyerek voltam. Sokáig a Zöld Keresztben sem voltam hajlandó előbújni. Nem is csoda, hiszen a környékünkön üvöltött a Sztálin-orgona, és tankok dübörgése rázta a falakat. Élet és halál között lebegtünk az 1945-ös hadiút mentén.
Most inkább visszafekszem. Álmos vagyok, fáradtan vergődőm. Ám ahogy lefekszem, megint felkelek. Hallgatózom. A hideg ablaküvegre tenyerelek, így takarom el az autók okádó fényét, hogy kiszűrhessem közülük az ismerős tanyákat. Úgy zúgnak mellettünk az óriás kamionok, mint a bombázógépek. Pedig ezek itt már a béke zajai. Visszabújok az ágyba, de továbbra sem jön álom a szememre.
A puszta, mindig a puszta rejtelmei járnak a fejemben.
Feleségem tenyerébe fekteti az arcát, fejére húzza a takaróját, és néha-néha meg-megrándul, mikor a fények lecsapnak rá. Feneke az én térfelemen. Úgy csúszom mellé, hogy csípőjét a combom és a hasam ölelje. Mindig így alszunk, de most hiába süti hasamat az acélos fenék, nem tudok álomba merülni, se megnyugodni. Más eszembe se jut. Megöregedtem.
No, de mit súghatnak nekem a rossz lelkek a hajnali órákon?
Megint felkelek. Cipőt húzok, magamra cibálom a dzsekimet.
Itthon vagyok. Itthon. Emlékezem.
Kimegyek az autópálya mellé. Nyelvemen már nem a rizling otthonos ízét érzem, hanem a kipufogógázok fojtó és savanyú bűzét. Sehol egy kis törkölyillat. És nem érzem a levegőben sehol a frissen szántott föld testes illatát. A szemem azért rátapad a távolban pislákoló fényekre. Bámulom a távvezetékeket, a piros gömböket, a terpeszállásban magasodó tartóoszlopokat. A szemközti akácerdőt, ami megfogja az őrült, álnok futóhomokot. Próbálom kilesni az éjjel is száguldozó madarakat. Érzem a nyugtalanságukat a levegőben.
Egy repülőgép húz el felettem. Az utasok talán unottan lapozgatnak az üléstámla hálójából kiemelt színes prospektusba vagy bóbiskolnak. Ha a kivetített térképre tekintenek, akkor láthatják a kiírást: Hungary. Némelyikük éhesnek vagy mérgesnek fordítja.
Lassan szendereg körülöttem az éjszaka. Az elaggott parasztok talán hurutos torokkal krákognak. A hatalmas ágyban régen elfért az asszony és a gyerek is. Ma már csak egy embernyi helyen melegszik át a lepedő. Van, aki a sötétben is rémülten hallgat, van, aki a párnákba süppedve hortyog. A fiatalok pedig meg sem állnak az üveghegyekig. Vagy az Óperenciáig.
A hold sárga fénye öleli át a titkos dombokat, a kunhalmokat.
Emlékezem.
Ezeket a dombocskákat csak tévedésből nevezik kunhalmoknak. Ki tudja, kik, mikor emelték ezeket a fura dombocskákat, melyek évezredek óta hirdetik, hogy milyen szorongva, mennyire otthontalanul vagyunk itthon ebben a világban. Emlékjeleket próbálunk hagyni, mint a Húsvét-szigetek szobraival a polinéz vándorok.
A második világháború végén a szovjet hadseregből szökött katonáknak már minden mindegy volt. Sejtették vagy tudták, hogy hiába arattak nagy győzelmeket, a falujukba nem térhetnek haza, a háború után átnevelő tábor vár rájuk. Fiatalok voltak, de se élni nem tudtak, se meghalni. Itt, az alföldi tanyavilágban vadul, részegen, kiskirályként tomboltak: kergették az asszonyokat. A parasztok élelmeit, értékeit elvették, teheneiket, lovaikat elhajtották. Géppisztollyal lőtték a tyúkokat, utána megfőzették maguknak. Aki ellenszegült, azt azonnal lelőtték. A gyerek mellett állóval is végeztek, ha nem kapták meg az asszonyt. Ha nem kellett, akkor is erőszakoskodtak. A terhes nők kötőtűvel kapartatták el a magzatot a bábaasszonnyal. Volt, aki saját magának. Sokan bele is pusztultak. Amelyik életben maradt, az egy életen át undorral nézett a kötőtűre és az orosz katonára. Mert a nép nem szovjetnek tekintette őket, hanem orosznak.
Egy kanadainak meséltem egyszer mindezt, és erre ő ezt válaszolta:
– Oh! Hát miért nem hívtatok rendőrt?
A hős katonák a többnapos orgiákon halálra zabálták magukat és csontig lerészegedtek. A megalázott parasztok itatták őket, aztán ásóval, kapával, csákánnyal agyonverték azokat, akik asszonyokat erőszakoltak. Némelyeket a kunhalmokban ásták el. A többit ott temették el, ahol érték.
Emlékezem.
A parasztok álmaik legmélyére temették el ezeket a napokat. Akiből párttitkár lett, az is betapasztotta a száját. Még a papnak sem merték bevallani. Hamisan gyóntak egy életen át, vagy inkább nem is mentek a templom tájékára. Pengeélen táncolt az életük.
Engem egy öreg paraszt hatvan év múlva fogadott a bizalmába. A halála előtt kibeszélte magából a bűnt.
Ezután kezdtem faggatni az öregeket, hogy mely halmokban van háborús tetem. Igen kurtán válaszolgattak:
– A fene tudja már, öcsém!
