Egy pillangó álma
A pillangó arca apró és csúnya.
Hosszú fekete csápok csüngnek,
széttárva,
mint papír a szobában, olyanok nagy,
vastag szárnyai.
Felébredtem, és magányos, fehér ágyamon
csöndesen, csöndesen hagyd, hogy álmom
visszatérjen kicsinyes lárvakorába.
Vissza ahhoz az őszhöz, mikor gyászom
született,
elhagyatott, bús alkony, a fény tovatűnik,
rothadó régi ház és gyermeksírás,
a gyermek tehetetlen lelke sírt akkor,
mint fűből kiáltó nedves béka hangja
a rothadó ház rothadó kertjében.
A gyermek szívébe hasító
legrémesebb dolgokat
elringatni látszott a sok kis fény
amely
ott derengett
a távoli vízen, s én sírtam
az álom hosszú, hosszú óráin át.
És egy új szobában
pillangó bontogatja roppant szárnyait,
vastag papír-fehérségüket
szélesre tárva.
Ártó állatok
Az olyanok, mint a kutyák, ugatással;
torz gyerekké válva az olyanok, mint a libák;
az olyanok, mint az éjen átvillanó rókák;
kristály-fagyottak, mint a teknősbékák;
és az olyanok, mint a farkasok, loholva, ahogy senki más:
mindezek ártanak az ember egészségének.
Fehér hold
Fogfájástól feldagadt arcomat fogva
ástam a jujube fa alatt,
kukacok közé mártottam finom ujjaim,
próbáltam vetni, bár nem magasztosan,
valamiféle magvakat.
Emlékszem,
ahogy a fagyott földben ástam,
egy hűvös nap hideg hajnalán,
csúszva-mászva, találtam
frissen ásott lyuka mélyén
egy gyötrődő kukacot.
Erre feleszmélvén,
egy kopott kunyhó mélyéről
a hold felcsusszant az égre. Megsimította
egy nő fehér fülét. Felcsusszant
az égre,
fehéren,
csúszva-mászva.
Teknős
Erdő és
mocsár és
azúr ég és
az ember kezének nehéz
aranyszín teknős pihen csendesen
csillogása
a magányos természet súlya
bélyegét az ember szívére nyomja
s az azúr ég mélyébe tűnik a teknős.
Erdei egér
Hol van a boldogságunk?
Minél mélyebbre ásunk a sárban,
nem telepszik-e ránk egyre jobban a gyász,
és egyre inkább nem bízunk kezünkben,
ahogy gyengesége egyre biztosabb,
és minden táj elfolyósodik?
A függöny árnyékába bújó tavasz
elfutott, akár egy riksa.
Mondd, mondd, hol van igaz szerelmünk?
Bár mezőn állunk, mely tágas, mint a szél,
és szellő fütyül, mégsem találunk rá soha
az álmainkban látott nőkre. Soha többé nem jönnek
vissza.
És remény, s becsület nélkül, érdes állúan,
könnytől nedves rongyokban, mint az ázott vászon,
amit a tengerészek hordanak, rám esteledik és én
jövőm tegnapja felé megyek.
A bűntudat mindazok felett, amiket soha meg
nem javíthatok,
felkapja fejét, s elinal, mint az erdei egér.
Égbolt
Békésen tovanyikorog a szekér,
fény felé csillan a halovány tenger,
távolba hullámzik a búza,
békésen tovanyikorog a szekér.
Halaktól és madaraktól fénylő égbolton túl,
építménye kék ablakain is túl,
békésen tovanyikorog a szekér.
Pillér Emília Réka fordításai
