Nem szörnyek vagy más effélék nehezítették a hazajutást, hanem a tenger a maga rendíthetetlen egykedvűségével. Pedig a tenger is élőlény: alszik, mozog, prüszköl, ébred, fél, vágyakozik, talán még élvez is, márpedig ha élőlény, akkor megvannak a maga törvényei,  csak éppen ezeket senki sem ismeri. Rendnek rend, csak egészen másféle, hiszen senki sem látta meghalni vagy megszületni. Illighaen már arról is letett, hogy a madarak vagy a szél mozgásából próbáljon meg a tenger szokásaira következtetni.
Pedig az Urraca királynő rejtegette csónak meglepően kényelmes volt. És miközben Fargein a vitorlákkal bajmolódott, ő a négy éves kislányt, Rioldát próbálta szóra bírni – vagy legalább elhallgattatni. Mert a gyerek dünnyögése még a nyakukba zúduló vízpermetnél is fárasztóbb volt: parakatalirisz, parakatarum, oradalarisz …
Még szerencse, hogy átkok csak azokat teszik tönkre, akik fáradtak életben maradni!
Illighaen próbálta a gyereket néhány értelmes mondókára, találós kérdésre is megtanítani, de Riolda, ha embernyelven szólalt meg, egyre csak azt hajtogatta: fáj a lába, a kötél kidörzsölte a csuklóját és nagyon éhes… De hát mind a hárman rettentő éhesek voltak.

A harmadik nap egy szigetre sodorta össze őket az áramlat. A köpenyükbe burkolózva, a sziklák közt, a földön rothadó madártollak közt aludtak. Előtte Fargein néhány szem mogyorót halászott elő a zsebéből, megtörte a sziklákon, és az éhségtől nyüszítő gyerek szájába tömte.
Talán tényleg a saját lánya, gondolta Illighaen.
De másnap nem kellett bogyókat keresgélniük. Ahogy a nap áttört a ködön, a kósza reggeli fény elvezette őket egy takaros palotácskához. És ahol az emberek palotákat építenek, ott esznek is, – bár Illighaen elsősorban nem kenyérre vagy sült húsra vágyott, hanem egy értelmes tekintetű férfira, aki elárulja, hány nap múlva érhetnek Normandiába.
De sehol egy lélek. Se az öblöcskében, se a panaszosan nyögdécselő borókafenyők közt.  No és a palota! Olyan puha volt a csend a fogadótermekben, mintha a szigetet egy asszony hagyta volna magára.
Asszonyszag, mindenütt asszonyszag. Tűz a kandallóban, lesimított takarók az ágyakon, tej és sajt a kamrában. Illighaen rábeszélte Fargeint, hogy csak az előtérben várakozzanak, mert lehet, hogy a ház úrnője csak sétál, kiszaladt, vagy ki tudja, mi dolga van –vagy egyszerűen csak kedvét leli az ilyen ostoba tréfákban. De a sziget úrnője (akárki volt, és akármiben lelte a kedvét) soha nem került elő, ám Illighaen azért  óvakodott attól, hogy belépjen a legbelső szobákba. Ki nem hallott még hajótöröttekről, akik egy néptelen sziget palotájának kárpitjain saját életük eseményeit látják viszont? De ha volt is valahol ilyen mindentlátó szem, az nem őket, hanem a gyereket figyelte. A sziget láthatatlan úrnője mindenhova nyalánkságokat rejtett el.
Míg a jó szélre vártak, megpróbálta Fargeint kifaggatni: hogy ment a sorsa Írországban, milyen volt a nagy csata, hogy tudott ő, egy egyszerű ír Bandemag király szigetén életben maradni. De Fargein csak Fargein volt: egy nehézkes, gyanakvó, katona. Mindenkije az ír király katonája volt, az apja, a nagyapja, ám egyetlen tetvére sem élte meg, hogy családot alapíthasson. Halix király ugyanis mindenkivel háborúzott. Fargein számára a múlt a nagypapával kezdődött, a túlélés pedig egész egyszerűen a megfelelő ennivalón múlott. Ő gyerekkorában sok szamártejet ivott, megerősödött, ezért viselte el a bolondériákat a szigeten.
– No, és ez a kislány? – faggatta Illighaen.
Fargein elmesélte, hogy a felesége egymaga szült, és bár ott fityegett az asszony térdénél a köldökzsinór, ő nem találta meg a csecsemőt. No de csodák csodájára, egy csecsemő feltűnt Bandemag palotájában… Hát mit gondolhatott volna…? Ő, Fargein nem akarta, hogy a lánya valamiféle kísértetként nevelkedjen.
Illighaen a bolondériákra akarta terelni a szót, ám Fargein ravaszul elhallgatott, és utána is csak kurtán-furcsán válaszolt. Az éhség mindenhol káprázik. Főleg egy olyan szigeten, ahol évek óta nem lakott jól senki. Ugyan mikor értettek meg a jóllakottak a világból valamit?
–Szóval magad sem vagy abban biztos, hogy Riolda a te gyereked.
Fargein nem tartotta különösebben sértőnek a kérdést. Egy nőnek tett ígéret volt a feladata, ez volt az egyetlen, ami életben tartotta, mit bánta ő, hogy kire hasonlít Riolda.
Illighaen unalmában a tenger törvényeiről beszélt a kislánynak, és igyekezett rávenni, soha senkinek ne beszéljen halandzsa-nyelven. De minden rossz szokásán nem sikerült változtatnia. Ő is félig nyitott szemmel aludt, ahogy édesapja, de neki rózsaszín pupillájú szeme és igen furcsa barázdájú tenyere volt.
Akár a szorgoknak, gondolta Illighaen.

Aztán a szél egyszercsak kegyes lett hozzájuk. Már épp cihelődtek volna, mikor az öbölben kikötött egy fekete ruhás, koszos öregember.
– A gyerekért jöttem – mondta és rámutatott a rémült Rioldára.
De szó sem volt gyerekrablásról. Norric, ez a vénséges vén öregember mind a hármójukat odatessékelte a saját bárkájához. Mert-nem-lehet-itt-lebzselni-ítéletnapig… Illighaen hallott már a tenger nomádjairól, a tengeri emberekről, akik már nem tudnak a hullámok zaja nélkül elaludni. De Norric semmilyen értelmes kérdésre nem válaszolt: én-Noric-vagyok-neked-elég-ennyit-tudni…
Már megint egy gyengeelméjű, sóhajtott Illighaen. De egy hét hánykolódás után találkoztak Vilmos herceg egyik hajójával, és ez az áruval megrakott bárka elröpítette őket Normandiába. Riolda meg is jegyezte: – Könnyű út volt.

– Ez a Normandia már nem ugyanaz az ország, mint amit itt hagytál – sóhajtott Vilmos herceg.
És ebben talán van igazság, töprengett Illighaen. Normandiából szebb arcokra emlékezett – több békességre, több nyugalomra, több jóindulatra. Hogy tele a kikötő lökdösődő, éhes kölykökkel? Hogy meg nem született gyerekekkel találkozik egy normann erdőkben bolyongó  királyfi? Hogy fura járvány kezdődött a hegyekben? Megint eszébe jutott ez a különleges, álomszerű visszaút.
Mintha a gyerek és a katona valami üzenetet hozott volna. De milyen üzenetet?
Nem volt ideje ezen töprengeni, mert a mélabú foglyul ejtette.
– Megbomlott a jó és rossz dolgok rendje – mondta Vilmosnak. – Talán az idő betegségeivel függ össze, hogy már a normannok is koldulni küldik a gyerekeiket.
Vilmos elgondolkodott: – De mi is az idő, barátocskám?
– A dolgok megfelelő rendje –  felelte Illighaen. – Hogy ami elmúlt, az elmúlt. Hogy tudatlanok vagyunk a bekövetkező eseményeket illetően.
– És ki az, aki az időért felel? – nevettek a katonák. – Ki tartja a kezében? Hol a székhelye?
Illighaen nem akart könyvmolynak látszani, ezért velük nevetett. – Újra kell az időt alapítani.  Vissza kell foglalni azokat a helyeket, ahol az idő felfeslett. Képzeljetek csak el egy olyan világot, ahol a halottaknak nincs hová menniük. És akik még meg sem születtek, eljönnek ide, hogy mindannyiunkat próbára tegyenek…
Rémült, boldog csend lett a teremben. Hiszen minden pattanásos alabárdos tündérekről álmodozott, hogy egyszer majd odavész, ha nem tud a hívásuknak ellenállni. Illighaen végignézett a sok fiatal testőrön, és elnevette magát.
– Talán történt még más is, Illighaen? – kérdezte a herceg. – Mi a fenét csináltál azon a borzasztó szigeten?
Bár a kalandok nem nagyon érdekelték. Arra is ígéretet tett, hogy egyszer kihallgatja Fargeint, aki arról a „borzasztó szigetről” szökött meg. És arra is, hogy – bár a fickó nem tűnik tagbaszakadtnak – egy kis időre befogadja a kíséretébe. Ámde ez a kislány? Hogy is hívják? Riolda? No de mit csináljanak egy nyüszítő négyévessel a palotában?
Ez a kislány jobban zavarta Vilmost, mint az idő összeomlása.
Vele már összeomlott az idő ifjúkorában.
Becsvágyó, egészséges férfi volt, de nem született gyereke.
Marcenda akasztotta meg a csendet. Persze, persze vigyázni fog a kislányra. Hogy hívnak, kicsim? Vagy ő sem tud normannul? Túl sokan vagyunk felnőttek, ugye? Kézen fogta a kislányt, és a toronyszoba felé indult, ahol Vilmos nagynénjei, az aszott, szomorú vénkisasszonyok élnek.
Fargein nem mert a gyereke után menni. És a gyerek sem mert sírni vagy ellenkezni. Hiszen félig-meddig foglyok voltak itt, gyanús, szokatlan idegenek. Egy morcos ír katona, akit Normandiában legfeljebb csak a tyúkketrecek őrzésével bíznak meg.

Fargein amúgy csalódást okozott az udvarban.
Először csalódást, aztán meglepetést. Neki kellett volna a titokzatos szigetről, Bandemag országáról a legféltettebb titkokat elárulnia, de konok volt, rosszkedvű, mogorva, zárkózott.
Igen, néha egy hét évekig is eltart Bandemag országában. És sokszor hónapokig le sem hunyják az emberek a szemüket. No, de mit lehet várni olyanoktól, akik örökké éheznek? Igen, meztelen törpék is élnek velük, a szorgok. Mért is ne? Kevesen bírják ki ott a hideget és az éhezést, csak egy-két sovány, éhségtől szédelgő birka vagy juh. Fargein mintha szégyellte volna a ne-emberi lényeket, de közben úgy beszélt, mintha az idő a testek kipárolgásából keletkezne.
Vagy mintha Bandemag király vagy a hóbortos felesége megeskette volna, hogy senkinek sem árulja el a titkaikat.
Talán ez volt az ára, hogy ők kiszabaduljanak?
Illighaen megköszörülte a torkát: – És nem emlékszel, hogy ott találkoztál olyan emberekkel, akik meghaltak? Vagy olyan napokkal, amik régesrég elmúltak?
Fargein türelmetlenül dobbantott. Most már lepergett róla az alázatosság, és az sem zavarta, hogy épp az udvar krónikásának vág vissza.– Ugyan! Csak a halottak foglalkoznak halottakkal.

Ahol nincsenek romló-bomladozó városok, ott nehéz menedéket lelni. És ez a tisztaság! Dániában még a csillagok is úgy ragyognak, mintha hétről hétre kisuvickolnák őket.
– Csak a lótolvajok és gyilkosok menekülnek novemberben, nem a becsületes emberek  – mondták a hajósok a kikötőben. – Várjátok meg a tavaszt! Béküljetek meg a királynővel!
De békülés helyett Riolda megint a szolgálatot választotta.  Hiszen még a királyi udvarhoz leghűségesebb családokban is vannak életunt kamaszok, akik rászorulnak egy idegenből jött lány figyelmére.
– Gazdagok, akik nem találják a szájukat! – dünnyögte Sjön.
Talán tényleg nem találják, gondolta Riolda.
Mert nem az ütések, nem a sebek, nem a daganatok gyilkolnak, hanem az elfertőződött titkok,a hallgatás, ami nem hagyja beforrni a sebeket. Így ahogy alkalom nyílt rá, elfogadta Knut sógorának meghívását egy Hjelmarkinden melletti várba.
Másfél-éve-emészti-a-kórság.
Nem-tudok-mit-csinálni-a-lányommal.

A tizennégy éves Otridot feleségül ígérték egy izlandi harcoshoz, Hjalmarsson vagy Ingerborsson vagy valami hasonló fiához. De a család szeme fénye, az édes, kicsi Otrid nem volt képes az apai parancsnak engedelmeskedni. Talán én sem találnám a számat, ha egy ismeretlenhez kéne indulnia Izlandra.
De a baj énnél is nagyobb volt.
És Otrid apja, ez a mélabús nagyúr aggodalmasabb, mint azt sejteni lehetett az első beszélgetéskor. A lányt tizenkét éves kora óta gyötörte barnás vérfolyás, kóros álmatlanság és – az apja szavaival – a „túlzott” szégyenérzet.  Az „izlandi vőlegény csak amolyan metafora voltak, Knut sógora ezzel akarta leplezni, hogy mennyire aggódik egyetlen gyerekéért.
Egy olyan országban, ahol az aggódás felér egy felségsértéssel.
Én már hagytam meghalni egy vérfolyásos gyereket, gondolta Riolda. Mert az az átkozódó, magányos ír lány a tengerparton még azt sem engedte, hogy a kezét megfogjam. De ha megfogtam volna… ugyan mit csináltam volna a halálos kórral? Csak a fájdalmat lehet csillapítani, nem a méhben vagy a lélek legmélyén lapuló fertőzéseket.
Én-nem-vagyok -gyógyító, nem-tudok-csodát-tenni.
Csak menj és beszélgess vele!
Otridot még nem sötétítette úgy el a félelem, mint a többi haldokló gyereket. És nem is volt annyira „aggodalmas”, mint szegény édesapja. A görcsök szüneteiben kíváncsi volt, hogy Riolda hasában mozog-e a kisbaba, hogy a lányok hogy hordják a hajukat Normandiában… De az arca ráncos volt, a szeme karikás, a hasa duzzadt, mintha valami gyanús fertőzés vagy valami kimondhatatlan bánat gyengítené.
No de minek vesződni egy beteg gyerekkel? Ha Otrid – valami csoda folytán – jobban lesz, őt, Rioldát elkergetik. És szerencséje van, ha nem adják át a királynőnek.
De minden nap életet jelent. És ez a dán lány, Otrid ugyanúgy élni akart, mint a magzat hasában. Higgye el, kegyelmes úr, semmi szükség porrá tört rubinra vagy kígyóméregre.
Jóslókövek, főzetek, varázsigék híján maradtak hát a szavak. Először „csak úgy” a szerelemről, aztán a kisbabákról, végül Otrid édesanyjáról, akit a várat elfoglaló varég kalózok erőszakoltak meg, és aki hamarosan belehalt a szégyenbe. Aztán Otrid féltestvéreiről, akik valami járványnak estek áldozatul, és szegények itt haltak meg egymás hegyén-hátán a vár kapujában. És végül a legeslegszörnyűbb dologról, hogy apja búskomorsága miatt nem maradnak meg a várban a háziállatok. Se kutyák, se birkák, se madarak, senki, senki…
Ez a lány talán tényleg nem találja a száját.

Megpróbálták hát szépen, lassan szétszálazni az összegubancolódó történetszálakat. Ülni a sötétben. Beszélgetni, beszélgetni, elmondani újból, aztán megint elölről kezdeni. Hogyan is történt? Anya, apa, féltestvérek, varégok… Három magányos, rettenetes tél a várban, míg apa Bilgerdis királynő udvarában próbálja a dán nyelvet és hagyományt a káros múltba nézéstől megtisztítani. És mikor szegény Otrid végre megkönnyebbült, akkor beszélgetés közben eljutottak egy hét évvel ezelőtti vendégségbe. Ahol a málnabokrok között egy fekete csuklyás férfi… nem is egy férfi… De ezt már nem bírom…! Menj-innen, hagyj-békén, ne-akard-hogy-meghaljak…
Riolda nem akarta. Idegen volt itt, ezért még csak a csuklyát viselő férfi nevére se volt kíváncsi. De férfi vagy férfiak? Milyen járvány az, ami életerős féltestvérekkel végez, de a „kicsi lányt”meg életben hagyja? Ahol egymás hegyén-hátán pusztulnak el a fiúk, mégpedig nem akárhol, hanem épp a „vár kapujában”?
Mi volt az a „szégyen”, amibe Otrid édesanyja belehalt? Mit vétettek a fiai? És miért olyan melankolikus Otrid édesapja?
– Most már ha meg akarsz gyógyulni, meggyógyulsz, Otrid. Csak ne felejts el minden nap sétálni! Barátkozni, beszélgetni, énekelni! Ha nem kelsz ki minden nap az ágyból, ha nem mosakszol, ha nem fésülködsz, a démonok is gyorsan rád találnak.
Sjönnel együtt egy kutyát akartak a várba csalogatni, ami ha a kalózokat nem is, de a hajnali rémálmokat elűzi.
Ám Otrid nem tartott tovább igényt a szolgálataikra.
– Csak akkor vagy bizalmas barátnőm, Riolda, ha a titkaimat jó messzire elviszed magaddal. Hallottam, hogy a királynő el akar küldeni a kalifa országába.
Riolda a kezébe temette az arcát, Otrid gyengéden elmosolyodott.
– Hát mért nem szöktök el, Riolda? Mért nem keresitek mega tengeri embereket, akik télen is hajóznak, és nem tartoznak a mi királynőnknek semmivel?  Egy tengeri ember épp itt kötött ki a kastély fölötti öbölben.

A fekete arcú hajóssal Sjön beszélt először.
– Mintha várt volna – mesélte Rioldának –, de csak a sziklákon ugrálva beszéltünk, mert nem léphet ki a szárazföldre. Azt mondja régtől ismer téged.
A ködben elbújva várakozó, fekete ember Rioldában furcsa emlékeket ébresztett. – A jó öreg Noric! Ő hozott engem Normandiába!
De Noricot – ha ugyan így hívták a hajóst – egy cseppet sem érdekelte, hogy Riolda mire vagy kire emlékszik. Csak a szabályok, amik tizenhárom év alatt sem változtak. Nem-szabad-este-indulni. Nem-szabad-a-hajón-ugrálni. Nem-nem!… Fecserészni sem kell! Jobban tennék, ha mind a ketten aludnának utazás közben. A saját biztonságuk érdekében. Riolda elképedt, hogy a fekete hajós nem kíváncsi arra, mi történt Illighaennel vagy az édesapjával, ahogy arra sem, most honnan jönnek, és miért menekülnek.
Ám Sjön nem képedt el. Gyorsan beszállt a hajóba, maga alá húzta a lábait, és felkészült arra az unott révületre, arra az állatias bizalomra, ami minden tengeri átkelést megkönnyített.
– Te nem bántál meg semmit? – kérdezte tőle suttogva Riolda. – Nem sajnálod az anyádat? A testvéreidet? Nem bánod, hogy másfél éve csak menekülünk?
Sjön ki sem nyitotta a szemét, csak félálomban dünnyögött valamit.
Mert nem ugyanabból az anyagból szövik az álmainkat. A vikingek a tengeren alszanak téli álmot, a medvék a barlangban, a denevérek a hasadékokban. Miután kikerülte a szirteket, aludni látszott a fekete ember is, a feje előrebukott, a válla összegörnyedt, mintha csak szenderegne az északi szélben. Ha egy gálya vagy hadihajó jönne szembe, azt hinnék, gondolta Riolda, két halottal és egy meg nem született élettel sodródik a megsemmisülésbe.
De hát nem így van-e?
És a hasában ott a meg nem született gyerek, ami úgy hajtja előre a hajót, ahogy a szív korbácsolja egyre magasabbra, egyre messzebbre a madarakat.
Félálomban elsodródott mellettük a Kék kövek szigete, aztán egy szomorú földdarab, aminek a dánok nem adtak babonából nevet. Ám lassan a hasában alvó gyerek is elfáradt az örökös ringásba. Riolda térdét a harmadik nap maszatos lé öntötte el.
– Ó, istenem! Még korán van … Ki kéne kötni!
A tengeri ember megrázta magát. – Nincs itt más, csak Szirben szigete!
Riolda könyörgött, hogy keressék meg a szigetet, keressenek meg bármilyen szigetet, csak álljanak meg, de a tengeri ember csak nevetett. – Szirben szigetén nem lakik senki. Egy asszony jár oda, a széllel jön-megy, megsüti a kenyeret, megágyaz, talán és várja a házában a gyerekeket. Azon a szigeten csak gyerekek élnek.
– Tudom – mondta Riolda. – Jártam már ott. Emlékszem a víz ízére. Oda akarok visszajutni.
A tengeri ember megfordult, és rátette a hasára a kezét. – Még korán van. Csak ha velünk van egy eleven gyerek, akkor tudunk a partján kikötni.
– És ha senki sem találkozott még a sziget úrnőjével, akkor honnan tudjuk, hogy Szirben a sziget neve?
– Ezt már kérdezted tizenhárom éve. De ne félj! Minden hullám közelebb visz a megsemmisüléshez.
A görcsök Rioldát már egész testében rázták. – Ha már mindent tudsz, akkor áruld el, kik a szüleim? Hogy mért kellett a saját szigetemről eljönnöm? És mi lesz majd Sjönnel? Látod, a kíváncsiság még nem enged meghalni.
A tengeri ember visszasüppedni látszott a korábbi közömbösségébe. – Nem olyan könnyű meghalni – felelte a tengeri ember.
De akár nehéz, akár könnyű volt a halál, az éles hideg, a tomboló rugdosódás elviselhetetlen volt. Talán azért küzd ennyire ez a gyerek, mert neki egy lélegzetvételnyi élet sem jutott? Mit mondott N. herceg a szigeten hallott versekben? A meg nem született gyerekeket a tenger tartja fogságban.
A nemlét megaláztatása. A könyörtelen, halálos hideg.
– Fogódzkodjatok össze! – szólt rájuk a tengeri ember. – Ha összekapaszkoddtok, akkor nem fagytok meg!
Sjön félálomban magához húzta Rioldát. De ő is hideg és kemény volt, mint a szigetek szélén sodródó faágak. Pedig minden test üzenet.
A hullámok végül elkábították Rioldát.

Aztán reggel elzsibbadt tagokkal hallgatta, hogy Sjön és a tengeri ember árpasörökről vitatkoznak.
Árpasörökről. Teremtett lélek nem látta még a tengeri embert kenyeret enni vagy vizet inni. De hát mi az, amivel Sjön a legrettenetesebb emberek rokonszenvét is elnyeri? Ahogy végeztek a sörökkel, rátértek a kisbaba születésére. Hogy kinek a szemét, száját, pupilláját, vállát fogja majd a gyerek örökölni? És hogy fogják majd a születést megünnepelni… Egyelőre Sjönnek nincs semmije, úgyhogy lehet, hogy csak egy tánccal fog a fiának kedveskedni…
Észre se vette, hogy egy viharfelhő felé hajókáznak a novemberi ködben, és egy tengeri embert próbál rábeszélni, hogy jelenlétével tisztelje meg az ünnepséget… legalább egy félórára! Mert egy órácskára a tengernek se hiányozhat annyira… Egy elátkozottnak mondott sziget felé tartva, kölcsönbundával a vállán, fagyoskodva és éhesen, boldog és büszke… Mégiscsak és mindazonáltal…
És még a vérfolyás is elmúlt, mintha sohasem lett volna. Az éjszakai rosszullétre már csak egy folt emlékeztette a szoknyáján.
A tengeri ember elnevette magát: – Mi ez a kis vihar? Gyorsan túlleszünk rajta, és meglátjuk Riolda szigetét!  Aztán kiderül, lesz-e kedved gyakorolni a tánclépéseket. De mielőtt fogadnánk a gyerek fülcimpájára, Sjön, jegyezz meg valamit. A legtöbb gyerek nem egyetlen anyára vagy apára hasonlít, hanem mindazokra, akik gondoltak rá, amikor megszületett. Nézd csak meg a feleséged tenyerét! – Riolda felsikoltott, és a háta mögé rejtette a kezét, nem mintha Sjön nem látta volna még a furcsa, pókhálószerű mintákat. – Minden test üzenet. Ennek a szigetnek a bolond királynője evvel a furcsa ábrával üzent a nővéreinek. Az egyik meghalt, mielőtt Riolda odaért, a másik pedig gonosz lett. De mit számít? Minden jelet meg kell fejteni. Mert ha valamelyik elveszik, az idő is megzavarodik.
Az áthatolhatatlan ködfüggönybe furcsa folyosót vágott a napfény.
– Most már nem kell sietnünk – mondta a tengeri ember. – Akinek oda kell érni, az odaér.

Csóka Kata

Knut itt, Knut mindenhol. Csak szólj, ha nem érted! Csak szólj, ha kényelmetlen! Ha nem elég világos, ha nem elég sötét, ha fázol, ha valami baj van, ha nem találod… Nagynénje, a dán királynő, Bilgerdis ugyanilyen tolakodóan szívélyes volt. Csak mondd, mi a kedvenc ételed, rögtön megfőzetem. Ne szégyelld magad, egyetlen szavadba kerül, gyermekem… De Rioldának nem volt kedvenc étele – hogy is lett volna? –  ezért csak hümmögött, bólogatott, és próbált vigyázni magára.
Ez a lármásan nagylelkű udvar kivel téveszti össze?
Mi folyik Dániában? Egyetlen szavadba kerül, erősködött mindenki – de ő tudta, itt egyetlen szó nem deríthet fényt minden rejtélyre. Az is lehet, hogy csak bódultak, vélekedett Sjön. Ha a méhserbe szárított bogyót vagy virágszirmot keversz, akkor csak vigyorogsz, és nem érzel fájdalmat.
Riolda szívesen elhitte volna, hogy néhány bogyó vagy szirom is elég az általános és tökéletes boldogsághoz – de ha ez így van, akkor más bajkeverők mért nem élnek vele? A frankok, a mórok, a szászok, a görögök? Mire jó a háború, ha már néhány szem áfonya vagy aszalt ez-meg-az is gyógyítja nyugtalanságot?
Akár a konyhai praktikáknak, akár Bilgerdis jóindulatának köszönhetően a dánok soha nem voltak feszültek vagy dühösek. Talán a napköveik miatt? Az is lehet. Aki minden alkonyatkor egy kristályon át megpillanthatja a felhők fölött diadalmasan vonuló napot, az talán mégiscsak boldogabb. Meglehet, jó valamire az egyistenhit: talán mégiscsak helyes és hasznos, ha valaki a pillantását egyetlen pontra szegezi…
Ám Bilgerdis királynő nem tűnt vallási fanatikusnak. Megtermett asszony volt, de csak távolról emlékeztetett a bizánci császárnőkre, akik egyetlen nyavalyás kép miatt máglyára küldik az alattvalókat.. Igen, igen néha rosszalkodnak a fiai, hadakoznak a szelekkel, de aztán hazatérnek, mert jól akarnak lakni az anyjuk főztjével… Bilgerdist a normann politikai viszonyok sem érdekelték, hosszan tanulmányozta viszont Riolda tenyerét, mintha jeleket keresne rajta.
Vagy egy halott rokona üzenetét.

Minden pompás. Minden nagyszerű. Megy minden, mint a karikacsapás. A halottak nem is halottak, csak eltévedtek a királyi várat körülvevő ködben. Mindenki alig várja, hogy visszatérjenek, és végre megkérdezhessük, mit kívánnak ebédre. No, igen, Vilmos herceg hősi halált halt a mórokkal hadakozva – ha már halál, akkor az csak hősi lehet – de Bilgerdis gondoskodott róla, hogy a trónra az özvegy visszatérhessen.
A legelső lakomán Riolda még célozgatni próbált, hogy az arabokat a normannok hívták be, hogy a dánok árulókat támogatnak végtelen nagylelkűségükben, de nem hallgatták végig. Hogy te micsoda rosszindulatú kislány vagy, néztek rá a dánok. Nem szabadna ennyi zsírosat enned, figyelmeztette jóságosan Bilgerdis, még a végén megzavarja a szívedet. És megint felajánlotta, hogy megfőzeti Riolda kedvenc ételét.
De Riolda, mint mindenki más, csak ürücombbal és szóvirágokkal lakhatott jól a királynő lakomáin.
Talán azért ilyen kényszeredettek és udvariasak, mert épp túléltek egy szörnyű polgárháborút, gondolta. És megfogadták, hogy mind úgy tesznek, mintha a halottaik elkóboroltak volna. És mivel annyi halott „kóborolt el”, annyi szenvedésről kellett megfeledkezniük, ezért úgy döntöttek, leteszik a hatalmat a nagy túlélő, az anyakirálynő kezébe.
– A vajas-áfonyás tekercset szereted-e? – kérdezte Bilgerdis jóságosan.
Riolda bólintott, de ahogy a fogolypecsenyét gesztenyével, vagy a kagylós tintahalat korzikai módra, úgy ezt a nevezetes tekercset sem szolgálták fel soha. Három tagbaszakadt szakácsnő dolgozott a konyhán, ők sütötték az ürühúst, a lepényt, mégpedig pontosan úgy, ahogy a legelső vikingek.
De azért minden étel pompás volt. Lenyűgöző, csodálatos, mi több, változatos. Mint ama nevezetes, messze földön híres perzsa almák, amiből egyetlenegyet Riolda is megkóstolt Vilmos herceg asztalánál.

A perzsa alma húsa elomló és selymesen lágy, a bőre hamvas, a magja pedig különleges, kemény, már-már fúrtonfúrt, mesélte Knut hercegnek. És az íze! Ilyennek képzeli az ember a reménységet.
Knut nem vitatkozott. Reggel óta Riolda nyomában járt, és most szétfeszítette a lány tenyerét, hogy belecsókolhasson a csillagszerűen szétfutó barázdákba. – Én szeretem az olyan gyümölcsöket, amik nem emlékeztetnek semmire.
Riolda bókot várt, de Knut – egyedüli dánként – megpróbált komolyan beszélni vele. – Te is tudod, Riolda hogy a szégyen pusztítja el a leggyorsabban az embereket. A farkas megérzi, hogy a többi állat fél tőle, de nem akar mentséget a tetteire. Akár győz, akár veszít, nem szégyenli magát. Viszont mi, emberek, győztesek és vesztesek, akármit teszünk, csak bánkódunk utána.
– És feltaláltátok a köntörfalazást? Amivel óvni próbáljátok a többi dán becsületét?
– Nem a becsületét. Hanem az életét – felelt a herceg.
Az életét? Talán bizony nem halunk meg többé, ha nem mondunk ki bizonyos szavakat? És megváltozik-e az emlékezet, ha egy királyné betiltja a folyamatos múltat?
– Nekünk szerencsére már nincs szavunk a szégyenre, Riolda. De van egy váram, gyere el, és ott vitatkozz velem! Oszd meg velem az életedet! Én majd titokban tartalak, folyamatos titokban, szeretni foglak, és többé nem engedlek el.
– Ha jól értem, egy dán herceg nem engedhet meg magának fekete hajú feleséget.
Knut bólintott. De persze ő nem gondolta volna, hogy sértő lehet egy ilyen ajánlat! Hiszen Riolda úgysem akarna udvarhölgyekkel, cicamicákkal cseverészni. Akkor az egész mit számít…?
–Téged, Riolda, egy zavart és tudatlan mamlasz nem érthet meg. Mindenki látja, hogy egy méltatlan semmirekellőre pazarlod az életed. Neked egy komoly ember kell, aki melletted áll az összes tapasztalatával, minden tekintélyével… Ne feledkezz meg róla, hogy nemcsak a szavak védenek! Hanem a kőfalak, a származás, a magabiztosság….
Minden-tekintélyével… Minden tapasztalatával …
Talán ilyen egyszerű minden. Belépni egy nagynénje udvarában unatkozó, egy ilyen nem egészen törvényes örömökre áhítozó nagyon-nagyúr meséjébe.
No, de a valóság mindig szilárdabb és biztosabb, mint a legkáprázatosabb ígéretek. Azok a reggeli rosszullétek már egy valóságosan érkező kis lényt jelentettek.
És hét meg kettő egyenlő kilenc. A dánok nem beszélnek megbánásról, nem beszélnek szégyenről, de osztani, szorozni talán képesek.
– Sjönnek én jelentek mindent.
– Derék fiú, ügyes fiú. Majd talál egy másik mindenséget.

Bilgerdis palotájában hét szoba volt, és a hét szobának a hét égtájra nyíltak az ablakai. Mert a bölcsek szerint hét kapuja van a testünknek: a hetes szám jelenti a teljes odaadást. A csodás hét égtájat a legenda szerint egy sárkány mutatta meg a dánoknak. – Ez a híres sárkány reformálta meg az igeidőket? Ő őrködik az illemen? – kérdezte Riolda pimaszul az ebédlőben.
A grimasz a királynő arcán gyorsan átváltott üdvözült mosolygássá.
– Az a szerencséd, Riolda, hogy az ilyen gúnyolódás nem zavarja Knutot, az unokaöcsémet. Ha az ágyasa leszel, akkor majd kedvedre köszörülheted a nyelvedet. De jól figyelj! Akár Sjön, akár a herceg a gyereked apja, a magzatot nem tarthatod meg. Te idegen vagy, az a drága-drága kisbaba nem a mi fajtánk lenne. Megértettél, ugye, gyermekem?
–Ki vagy te? Hogy merészelsz?
Az uralkodónői mosoly most bocsánatkérővé szelídült.
Mert hiszen ő, Bilgerdis nem az a sertepertélő, mindenbe beleakaszkodó fajta. De Riolda megértheti: egy jó gazda nem keveri a kecskéket a bárányokkal, az embereket a szorgokkal. Hiszen róluk mindenki tudja, hogy nem férfi és nő öleléséből, hanem a tenger mocskából születnek. – De ha te visszaadod a tengernek a gyermeked, ha helyesen és udvariasan viselkedsz, akkor közöttünk maradhatsz egész életedre. Megértettél, ugye?

Nem volt mit megérteni, hisz kezdődött a vacsora.
Ünnepélyes lárma támadt, ahogy a szakácsnők körbehordozták az ürühúst. A királynő nagylelkűségét, a királyi konyha változatosságát dicsérve, mind a hét irányból sereglettek az udvaroncok. És nemcsak az udvaroncok, hanem a követek, a sógorok-sógornők, a kedves unokahúgok-unokaöccsök. És leghátul végre feltűnt Sjön.
Mint mindig: boldogan és éhesen.
– Nagy nap ez a mai, gyermekeim! – kezdte a királynő ünnepélyesen. De mivel az ő udvarában minden nap egyformán nagy és ünnepélyes volt, ezért a leglelkesebb udvaroncok sem figyeltek. Bilgerdis gyorsan megkocogtatta az ezüsttálat. – Mi, dánok, figyelemreméltó levelet kaptunk a córdobai kalifától. Aki amellett, hogy legeslegmelegebben üdvözöl minket, részletesen beszámol az udvarában folyó kutatásokról. Mennyi-mennyi izgalmas hír! Míg mi itt a napköveinket csiszolgatjuk, ők az idő titkait fürkészik!
Ám hiába volt minden igyekezete, az asztal körül csak ernyedt csámcsogás hallatszott.
– De most lássátok, gyermekeim, micsoda ajándékot küldött a mi fényességes barátunk!
És azzal az egyik testőr egy letakart kalitkából egy nevetségesen horgas csőrű, rikító színű madarat eresztett szabadon.
– És csak annyit kér tőlünk a kalifa, hogy küldjük el hozzá Rioldát, a mi normann vendégünket!
– De én nem akarom! – ordított Riolda. – Nem akarok elmenni! Nem akarok a rabszolgája lenni!
Az ordítást elnyomta az ajándék-madár felháborodott rikácsolása.
Nézd-csak-azt-a-kék-foltot! Nézd-csak-a-bóbitáját! Micsoda-vicces-micsoda-dühös-madár!
–Nem értem a dühöngésedet, Riolda. Hiszen élvezheted a kultúrát, a tudományt, és még világot is láthatsz! Ahogy tanítómestered, a nagy Illighaen. Úgy tudom, ő ajánlott téged a fényességes kalifa figyelmébe.
–Nem akarok Hispániába menni! Nem akarok! Ott kiveszik a szívemet!
– Ha valamelyik férfi igényt tart a szívedre, az más dolog, gyermekem. Megírhatom a jóságos kalifának, hogy bánatunkra nem tudjuk viszonozni az ajándékát, mert te már Knut háza népéhez tartozol. És ha betartasz néhány apró szabályt, akkor én soha nem leszek annyira szívtelen, hogy egy szófogadó, gyengéd lányt elküldjek az ismeretlenbe. A derék Knut! Mit gondolna rólam? el sem tudod képzelni, gyermekem.

Riolda a kamrájában zokogott tovább. Ostobaság lenne menekülni, hiszen a dánok királynéja mindent lát. Az ő kamrácskájában is hét apró ablak van – ez jelképezi a mindenséget és a teljes odaadást.
Bilgerdis keze pedig elér Hispániáig vagy azon túl, a képzelet legszélső határáig. És hova menekülhetne? A kőfalon túl itt a tél és a holtan is ellenséges tenger. És már nincs egyedül. Egy egészen pici, mindentudó sárkány növekszik a hasában, aki belelát az álmaiba, és éjjel-nappal figyeli. De ez a nyavalyás Bilgerdis talán nem tudhat mindent! És ahol víz van, onnan menekülni is lehet…
Illighaen szerint a kuporgás mindenkit beletörődővé tesz. Ezért kényszerítette magát, hogy a hátát kiegyenesítve végignyúljon a kőpadlón.
– Te most mit bőgsz? – kérdezte a szobába benyitó Sjön.
Enyhe sörszagot, és közben mégis valami földöntúli nyugalmat árasztott. Lassan, megfontoltan körbejárta Rioldát. – Minek így nyúzni magad, ha úgyis menekülni kell.
–Te maradhatsz – mondta Riolda. – Knutnak a királyné azt ígérte, hogy mint valami nemesembert, befogad a kíséretébe.
Sjön legyintett. – Ezek reggeltől estig csak ürühúst zabálnak, talán ettől ilyen szívtelenek. És mit képzelsz, Riolda? Miért maradnék itt? Hisz te vagy a feleségem.

(Illusztráció – Győrfi András: Játékosok)

A hajnal a rovarokat is megszelídíti.
Az éjszaka utálatos rémeiből, az alvók körül cirregő, csattogó, pittyegő szörnyekből reggelre ártalmatlan bogárkák lesznek, a levegő apró játékszerei. De engedd szabadon őket éjszaka! Próbálj meg a kis ártatlanok között álomba merülni! Vagy ezek nem ugyanazok a lények, mint akiket reggel nevetve elhessegetünk?
És talán a nőkkel is így vagyunk, töprengett Illighaen. Csak a sötétség engedi felismerni igazi természetüket. Kevés az igazán feszes, vonzó test, na de ha beborítasz egy meztelen nőt fekete lepellel, mindjárt ellenállhatatlanul titokzatos lesz. Nem nő, hanem egy csábhegy, húshegy, rejtőző paradicsomkert.
Vagy egy fekete rongyokban cirregő szörnyeteg.
Cádizban vannak női utcák és férfi utcák, ahogy női házak és férfi házak is. Persze a női házakban is laknak férfiak, mert errefelé magányosan (be- és letakarás nélkül) csak egy öregasszony élhet, ezért aztán a szegény utcákban is férfiak őrzik a nőknek mondott szerelmi kúpocskákat. Az illatuk akkor ott lebeg a szobákban, ha már visszavonultak a konyhába sütögetni a süteményeiket. Méz, mandula, pisztácia, rácsok, kúpok, dombok, kockák, kosárkák, falatkák – már csak az ízekben érzed a testüket.
A nők – meglehet – vonzóbbak ízekké szedve, mint a maguk teljes valóságában.
És nemcsak női házak vannak Cádizban, hanem női órák is, töprengett Illighaen. Éjszakai órák, mikor ezek a nővé vált kísértetek cirregni kezdenek. Az álmomba merült Cádiz tele van ilyen fekete ruhás lepkékkel, motoszkáló kísértetekkel – no de kinek is jutna eszébe egy ilyen kis zizegőt a múltjáról kifaggatni? A nők amúgy sem számítanak. Ha tudnak beszélni, akkor csak elkábítanak a surrogásukkal. És ugyan miféle múltja lehetne egy feddhetetlen asszonynak?

Illighaen unta az örökös hőséget és ezeket az álmok idején settenkedő asszonyokat. Neki egyetlen feleség sem jutott Cádizban, csak egy homályos zug egy geográfiáért bolonduló, magát tudósnak képzelő kereskedő házában. Hispánia urai, a hadvezérek és a kalifák nem tartottak igényt Illighaen szolgálataira. A szakértelmére, a lelkesedésére, de még a különleges ismereteire sem. Áttért muszlimként sem kapott fedelet az udvarban – mert ugyan mi dolga lehet a toledói bölcseknek egy olyan jöttmenttel, aki hírből sem ismeri Arisztotelészt?
Aki azért jött, hogy mentse az életét, és magyarázatot leljen néhány északi babonára. No de a muzulmánok – gondolta Illighaen – mindent szétválasztanak, nemcsak a nőket és a férfiakat, hanem a hagyományt és a tapasztalatot is. Így aztán nem fordulhat elő, hogy hithű muszlim az idő mibenlétéről kutakodjon. De nemcsak a Történelem Értelmét, hanem a Nagy Katonai Összeesküvés tervét sem találta Toledóban, csak agyonmásolt antik szerzőket és persze a Koránt, ezt a sugárzó könyvet, amit a meghalni kész katonák ereje tartott életben.
Hogy mi az idő? Ez nem tudományos kérdés, jelentette ki egyszer Mutamid, a nagyvezír fő-fő-filozófusa. És hogy hogy lehetne a jövőre emlékezni? Efféléken öreg szakácsnők morfondíroznak, miközben a könnyen dermedő, cukros masszákat kevergetik. Térképek? Az öblöket, a tengeráramokat, a szeleket azért teremtette Allah, hogy a szavai akadálytalanul terjedhessenek. Ha Allah akarja, akkor majd odavezet minket. Hisz egy-két emberöltő múlva az egész világ szelestül-öblöstül, szőröstül-bőröstül a miénk lesz!
Hogy ez ilyen egyszerű lenne? A nappal és az éjszaka, a szárazföld és az ég csak ennek a csodálatos déli tengernek a partján válik szét ilyen egyértelműséggel. Márpedig a hit csak az ilyen szemmel látható ellentétek fölött tud könnyedén diadalmaskodni. Viszont északon – ahol a köd és a kétség minden egyértelműséget felbomlaszt – a lüktető idő is megbokrosodik.
– Majd felszáll az köd, ha eljutunk északra – jelentette ki a kalifa geográfusa.
No, de hogyan? Allah felcsippenti netán a mutatóujjával? Egyetlen mozdulattal megszünteti az ár-apályt, és a szeleket visszaparancsolja az odvaikba? A muszlimoknak nem voltak jó térképeik, de mintha lettek volna északon füleik és szemeik, olyan sok mindent tudtak az északi birodalmaikról. Talán többet ér egy jó kémhálózat, mint a fejlett kartográfia?
Illighaen, akit a kommentároknál, kódexeknél, de még a térképeknél is jobban érdekeltek az emberek, már a fejtartásukról is meg tudta különböztetni az asszonyokat. Mert másként lépdel az, aki szabadon, vagy rabságban született! Más a szaga annak, aki parancsolhat, vagy aki a tányérokat súrolja a gazdája konyhájában. Pedig a lényegüket illetően… No de Illighaen vénségére már kételkedett abban, hogy ez volna a lényeg. Ha Allah mindenható, akkor minden kis nyílvesszőt, amit kilő, egyenként kézbe vesz. Férfiakat, nőket, fehéreket, feketéket. Mi más magyarázata lenne, hogy az emberek olyan reménytelenül különböznek?

Nem gondolta-e régen tévesen, hogy az erő az egyformaságban van?

Cádiz utcáit mostanában elárasztották a fekete leplekben cirregő normann nők – Illighaen honfitársai. De még ezek a fekete lepellel letakart új Dzsamilák és Fatimák sem maradtak felismerhetetlenek. Hórihorgas vízimadarakként lépkedtek a cádizi piac mindent megszégyenítő ragyogásában. Illighaen látott mór testőröknél is magasabb, suta gyereklányokat, akik – a karjukon illedelmes kis kosárkával –, majd összecsuklottak a piac fény- és illatáradatában. Talán már ízekre szedve. Túl a megsemmisülésen. Kit érdekel Platón vagy Arisztotelész? Ennyi élet is felfoghatatlan a maga valóságában.
És rettegve gondolt arra, hogy az egyik lepellel letakart rabszolganőben egyszer majd valamelyik lányára ismer.
Cádizi kereskedő-pártfogója társaságában Illighaen vendégségről vendégségre járva végigkóstolta a legomlatagabb arab gyümölcsöket. Bár mint tudóst Hispániában semmibe vették, a gasztronómiai élményeket nem engedte volna át senkinek. Olyan csudát, mint a füge, a sárgabarack vagy a gránátalma egyetlen költő sem találhatott volna ki. No de még ezek a gránátalmák mind sajátságosan egyformák voltak. Egyformán pirosas-sárgák, egyformán hatalmasak. És milyen egyforma íze van magocskáknak! Az északi mesékben egyetlen satnya kis alma is elég, hogy egy herceg halhatatlan legyen, vagy nekivágjon a szeretőjével a tengernek.
– Ami a mozgást illeti, Zénón érvei a legtanulságosabbak – folytatta Ál-Kúdszí úr, Illighaen vendéglátója –, és talán ezek az érvek adnak magyarázatot az ár-apály illúziójára.
Illúziójára? Talán, gondolta Illighaen.
Mandulás és ki-tudja-még-milyen finomságok után végre sörbetet szolgáltak fel. Van Cádizban „déli álom” sörbet, van „hajnali csillag” sörbet is, ahogy „örök ifjúság”nevű is, csak éppen fiatalok nincsenek. Az ilyen kényelmes palotákban öregemberek bölcselkednek. A fiataloknak az a dolga, hogy kis katonákat nemzzenek, vagy idétlen kiáltásokat rikoltozva, elessenek a hit védelmében.
Illighaen elnyúlt a kereveten, hallgatta a badarságokat, az innen-onnan zümmögő közhelyeket, és már azt sem érdekelte, hogy előbb vagy utóbb tuskónak titulálják majd.
Az ő útja is végetér egyszer.
A görög szavak jóllakottan dongtak körülötte. Boldogan, elégségesen. Ahol a hagyomány és a hit nyújt biztonságot, ott mi szükség lenne egy tengeröblök közt utazgató tudósra. Illighaenben már a fájdalom is elernyedt.

Az este, mint egy frissen mosott lepel ráborult a városra.
Fűszeres szellő viháncolt a fák közt – talán kereskedők vagy kalózok hozták lepecsételt korsókban Cádizba, hogy szabadon engedjék egy málészájú, önelégült, vén tudós házában. De lám…! Olyan ütemesen verdes a szél, mintha valaki a fák között próbálgatná a szárnyait. Mi történik itt?
– Bocsássatok meg kedves vendégeim! Az unokaöcséim, az iskolás fiúcskák épp egy időgéppel játszanak.
Időgéppel! Illighaen a homályba merült szökőkút felé sandított. Talán metafora ez az időgép, csak valami kápráztató lírai lelemény. Azért olyan jó költők ezek az arabok, mert a háborún, a szavakon túl semmi mással nem foglalkoznak. Ezért nincsenek haditerveik.
Ahogy jó térképeik sem. Míg lefutja Akhilleusz a tíz kört, tíz lépést halad előre a teknősbéka… és így tovább, a végtelenségig, ameddig csak Allah akarja…
De Allahhal vagy Akhilleusszal mit sem törődve Illighaen az egyik sörbettel csetlő-botló lány homlokát figyelte. Nem is könnyű ez az illegés-billegés! Ellenállhatatlannak látszani, és közben mindenkivel elhitetni, hogy testestül-lelkestül a középütt ülő öregúrhoz tartozunk… No de milyen szép ez a lány! Szép… és mint a frissen fejt tejjel teli serleg, olyan fehér! Talán pár hónapja az ujjai hajókötelet fontak…
Csillogtak-villogtak a lányon a karpereckék, a gyűrűcskék, a láncocskák, de volt valami kábaság mozgásában. Talán a herceg második felesége, Hildi lenne ez a boltozatos homlokú, fel-alá szédelgő lány?
Nem, ennek a leányzónak gyerekesebb a csípője. A filozófiai vita és a kényelmesen araszolgató teknősbékák védelmében Illighaen odasúgott pár normann szót a rabnőnek.
Az álmatagon lezárt, gyöngyházszínű szemhéjak megrebbentek. De Illighaen semmi meglepődést nem látott az aranypöttyöcskékkel telehintett, kék szemekben.
– Mikor kerültél ide? Hogy hívnak, gyermekem?
Az a gyönyházfényű szemhéj megint leereszkedett. A titok, amelyet fiatalon annyival nehezebb elrejteni, mint öregen, bezárult ebbe a tündöklően fényes kagylóba.
A lány olyan kába volt, hogy már-már azt sem fogta föl, hogy normannul szólnak hozzá. –Dzsamila vagyok, Én semmit sem borítottam ki – motyogta.
Hány titka van még ennek az estének?

Egyszercsak égtelen robbanás rázta meg a kertet. Mintha a fák között az a szárnyait próbálgató irtózatos nagy valami hirtelen megemelkedne!
Az időgép! Illighaen mit sem törődve a kényelmesen loholó teknősbékákkal, titokzatos dzsamílákkal, sebbel-lobbal kirohant a fák közé.