Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

Budapest, a boldog város, avagy A Boldogság Frakció közleménye

Hozzászólás most!

Ma mindenki a budapestieket akarja boldogítani, hadd tegyük ehhez mi is a magunkét hozzá!

A budapesti lelkületnek nem elég egy sovány önkormányzati választás. Kit érdekel, hogy ki ül majd a városházán, ahova mi a lábunkat se tehetjük! Mi nagyszabásúbb, lelkesítőbb dolgot szeretnénk: az általános boldogságot. Az ÁB (Általános Boldogság, úgy is mint Boldog Város) megszületéséhez több dolog kell, mint egy egyszerű kis főpolgármester, aki a kamerák előtt lebzsel, hajbókol a miniszterelnöknek, és csip-csup dolgokban egyeztet. Ezért is helyes, ha mi, civilek (boldog és boldogulni akaró pestiek) számba vesszük az elvárásokat és a lehetőségeket.

 

Milyen is egy Boldog Város? A földjét nem mérgezi túl sok halott, nincsenek II. világháborús bombák a villamossínek alatt, nem emlékeztetnek a házakon belövések a múlt borzalmaira. Budapestet már annyiszor elfoglalták, hogy ránk férne egy történelmi nagytakarítás. Ha győzni nem lehetett, akkor emlékezni sem kell – legalábbis a vereségre nem. Melyik boldog pesti szeret a Vértanúk terére vagy az Ostrom utcán randevúzni?
És ott van az a számolatlan öngyilkos, balszerencsés lúzer, akikről Budapesten utcákat neveztek el. Ha jól végezte volna a dolgát Széchenyi, Petőfi, József Attila, akkor a budapestiek most boldogabbak lennének. És ki ez a Rottenbiller, Szentkirályi, Csengery, Podmaniczky? Micsoda dölyfös nevek! Szólítsuk csak a saját utcáinkat keresztneveken! Mindenki otthonosabban érezné magát, ha az Anna utcából menne az Emese körúton át a Nikoett térre. Emlékezni jó, de nem ennyit, amennyit a pestieknek kell.
De mért csak a női nevek szolgálnának ürügyül a permanens reménykedésre? Budapest vendégei a hegyekből idezúduló vagy az alföldről idecsámborgó szelek. Egy szélroham, ami októberben felforgatja az utcákat, sokkal jobban meghatározza a pesti lelkületet, mint Kisfaludy, Berzsenyi vagy Táncsics. Szolgáltassunk igazságot nekik is!
És ha már kipiszkáltuk a Gellért-hegy oldalából a csontvázakat, a villamossínek alól a II. világháborús bombákat, és az utcáinkat is szépen átkereszteltük, kicsit jobb lett a hangulatunk, jöhet az érdemi városfejlesztés! A budapestiek közel laknak egymáshoz, de mire A-ból B-be eljutnak, leesik a vércukruk, a fogukat csikorgatják, hadonásznak az öklükkel, elküldik egymást, leszavaznak a szélsőséges pártokra. Mennyivel egyszerűbb lenne gördeszkákat osztogatni, mint költséges lyukakat fúrni a mélybe, combinókat rendelni, buszvezetőkkel húzakodni… Jobb, ha teljesen megszűnik nemcsak a tömeg- hanem a gépkocsi-közlekedés, mert mért csak a szegények szívjanak, akik eddig bérlettel jártak mindenhova. A cukrászdák és bárok kiültethetnék a vendégeiket a 4-es, 6-os vonalára. A Gödör Kombinát (a Gödör Klub jövendő anyavállalata) birtokba venné az összes metróaluljárót, és földalatti piknikeket tartana a Duna alatt.
De honnan lesz pénz? Ez még mindig nyitott kérdés. A 4-es metró alagútjaiban tartott alternatív fesztiválok nem sokat hoznak. Valami grandiózus, nagy üzleti terv kéne, amibe a pestiek beleölik a kreativitásukat, és hoz rendesen a konyhára. De milyen különös tehetsége van a pestieknek? Milyen különös adottsága van Budapestnek? Mi az a megbízható plussz, amivel az itt élők hozzájárulhatnak a világboldogsághoz? A világkereskedelemhez? A lassan aktuális IMF-törlesztőrészletekhez?
Ez a forradalom. Más nincs, lássuk be. A pestiek csak a vérzivatarok, azaz a nagy világszívások idején kerültek bele a világhírekbe. Ha a CNN eljön, és nálunk forgat, akkor tüntetők masíroznak, lángolnak az utcák, recseg-ropog a tévészékház. Ez az egy dolog, a felfordulás megy nekünk.
Pénzügyi gondjainkra ezért a permanens forradalom lenne az egyetlen megoldás. Egy óriási színháztársulat (ide lehetne majd a sok munkanélküli BKV-st irányítani), a hét meghatározott napjain a turisták gyönyörűségére újrajátszaná a magyar történelem sorsdöntő fordulatait. Rohamoznak a törökök, settenkednek a Habsburgok, lőnek a németek, orosz katonák készülnek leteperni a budai hegyeket. Támadnak, tipornak… de a 2010-es önkormányzati választás után már csak a jók győzhetnek.
Az ám, de nem minden idelátogató turistának vannak ilyen avítt nosztalgiái! De semmi gond, kérésre Budapest Főpolgármesteri Hivatala megrendezi Önnek a Csillagok háborúját is.
Budapest polgármestere pedig – oldalán marketingesekkel, idegenforgalmi szakemberekkel, stylistekkel – a Citadella ormáról irányítaná a hadműveleteket.
Ugye, Budapest mennyivel vidámabb város lenne?!

 

Bejegyzések

A technika, a játék, a munka

Hozzászólás most!
A falusi életmódról és a termelésről kialakult internetes vita arra késztet (l. ujnautilus.info/,) hogy kicsit részletesebben összefoglaljam azokat a gondolatokat, amik a téma kapcsán az utóbbi időben bennem felhalmozódtak.
A kezdeti impulzust a technika kérdése adta. Nem a technika mint „objektív” építmény, annak működése, hatása etc., hanem inkább az foglalkoztatott, hogy mi a technika antropológiai alapja. Hiszen nyilvánvaló – annak ellenére, hogy manapság úgy tűnik, a technika abszolúte objektívvé válhat –, hogy a technikában ugyanakkor valami abszolúte emberi – s persze ilyen értelemben, elsöprő hatása ellenére, valami korlátozott – fejeződik ki. Két aspektusra érdemes emlékeztetni, amelyekből máig ki lehet indulni, mert máig meghatározzák gondolkodásunkat.
Az egyik az a görög elgondolás, mely szerint a technika és a poézis között alapvető összefüggés van: mindkettő valamiféle előállítás. Az előállítás szóban ráadásul számunkra is hallható ez a kettősség: egyrészt ipari termékek előállítására gondolunk, másrészt a művészet befogadása, élvezete során előálló „igazságra”, arra az élményre, hogy a művészettel való találkozás során óhatatlanul „előáll valami”, ami nem annyira a mű értelme, üzenete, jelentése, mint inkább maga ez az előállás, a mű faktuma, „vansága”. Példaként talán építészeti műre érdemes gondolni: bizonyára sokakkal megtörtént, hogy befordulva egy utcán hirtelen meglepte egy „ott álló” építészeti remekmű, például egy templom, amely önálló teret és figyelmet követel magának a többi épület között. De egy jó vers ugyanilyen meglepetésszerűen „áll elő”.
A másik, az előbbivel összefüggő kérdés, ami ezzel párhuzamosan foglalkoztatott, szintén régi, ez pedig a természet utánzásának szintén görög alaptétele. Hiszen egyáltalán nem evidens számunkra, hogy Arisztotelész szerint miért kell a művészetnek a természetet utánozni, és egyáltalán hogyan, hiszen nyilvánvalóan nem afféle valóságirodalomról, naturalizmusról vagy realizmusról van itt szó. A tételt az eredeti értelemből kiindulva a romantikus művészet fokozta fel, látható ez például Kant zseni-fogalmánál, ahol a zseni tulajdonképpen a természet erőinek továbbvivője, vagy azoknál a magyar „nyelvészeknél” is, akik magát a nyelvet is a természetből fakadó „organikus” képződménynek tartják. Révai szerint „A figúrák tehát a természetnek egyenes munkái; nem pedig, a’ mint eddig állatták volt, a’ mesterségnek találmányai.”[1] Révai láthatóan (!) érzékeli, hogy a figurában az emlékezés, a képzés és az érzelmek (indulatok) valamilyen szételemezhetetlen szövedéket alkotnak, amely inkább a természeti képződmények öntörvényűségére, mint a mesterségesen létrehozott dolgok célszerűségére emlékeztet: a költői kép – s ez már romantikus sajátosság – nem pusztán a beszéd dísze, kötelezően előírt és elfogadott retorikai „eszköz”, hanem öntörvényű képződmény. Teleki Józsefnél némiképp áttételesebben, mint az ember „természetének” alapsajátossága jelenik meg a nyelv művelésének, képzésének követelménye: a gondolatok „a léleknek természeti munkássága által elrendeltetnek és tiszta képzetekké válnak. Így támad az okosságnak mindjárt legelső mozgásba tételével egy belső lelki nyelv, mely a lélek tehetségeinek míveltetésével egy szoros egyhangzatban vagyon, avval nevelkedik és apad.”[2] Csakhogy a tökéletesedés mint az emberben rejlő alapvető indíttatás egyfajta külsővé tételre irányul, amely a „külső nyelv” feltalálásához vezet. Itt azonban Teleki nagyot csavar az eddig elmondottak egyszerű logikáján, kifejti ugyanis, hogy a külső nyelv nem pusztán a belső puszta közlése, hanem maga az a mód, amely a belső nyelvnek és a kezdeti képzeteknek a kiműveléséért felel. A belső és a külső nyelv viszonya nem genetikus vagy ok-okozat jellegű, hanem inkább dialektikus: a belső nyelv képzi a külsőt, a külső pedig képzi a belsőt. A gondolkodás nyelv általi feltételezettsége is nyíltan kimondásra kerül: „Ekképpen tanult és tanul még ma is az ember az okosság által beszélni, és ekképpen tanít minket a beszéd okoskodni; a lelki tehetségek által míveljük a nyelveket és ezek által a lelki tehetségeket. A kettő oly szoros egybeköttetésben vagyon, hogy az egyik a másik nélkül nem állhat meg.”[3] Az emberei „természet” alaphatározmánya a nyelv által és a nyelvben való művelődés lezárhatatlan követelménye.
A kicsit részletesebb betekintésre azért volt szükség, hogy lássuk: az emberi művelődés, illetve az ezáltal felépített „mesterséges” világ és a természeti világ között ezek szerint nincsen áttörhetetlen szakadék, még ha különbséget is kell tennünk a természetnek mineműség, vagy eszencia értelmű használata (pl. az ember természete), és a természet mint biológiai, ökológiai szféra értelmű használata között (növények, állatok, éghajlat, csillagos ég stb.).
2.
Szerintem föltehetjük, hogy az ember kezdetben, vagyis a technikai eszközök viszonylagos szűkössége korában, legalábbis kétféleképpen „érzett” a természettel szemben: egyrészt tapasztalta azokat az idegen erőket, amelyeket nem képes irányítani, s amelyek gond nélkül elpusztíthatják minden munkáját, tehát félelmetesnek, sőt fenségesnek érezhette; másrészt tapasztalta azt is, hogy a természettel bizonyos értelemben együtt lehet működni: ha ismerem az évszakok váltakozásának rendjét, a vadak vándorlási szokásait, a talaj és a növényfajták összefüggését stb., akkor hasznomra tudom fordítani, tehát szövetséget lehet kötni vele, s ez teszi lehetővé a termesztést és a termelést. Ezek következtében talán úgy érezhette, hogy a természetben valami rajta fölötte álló rend mutatkozik meg, s ez a rend eleve adva van, ezt nem tudja megváltoztatni. Még az ebből a szempontból „kései” és „fejlett” görögök is az erkölcsiséget a csillagok rendjének tapasztalatához kötötték: maga az eleve előírt természeti rend követeli meg az etikus viselkedést.
A természet „eleve adott rendként” való elgondolásának hagyományát szerintem a darwinizmus törte meg végérvényesen, amikor a természet fogalmába beleoltotta a történetiség eszméjét, vagyis a természetet alakulásként, továbbá szabályok és szabályszerűtlenségek, eredeti impulzusok (létfenntartás, szaporodási ösztön) és mutációk, véletlenek időben kibomló lefolyásaként írta le. Persze az eredeti impulzusok, ösztönök tételezésében még maradt valami abból, ami arra hasonlít, ami „eleve adva van”, de a lényeges pont itt az, hogy mindaz, ami a természetben „történik”, sőt eleddig történt, az leírható, fogalomra hozható. Ezáltal a természet is könyvvé válik, de a Természet Könyve itt már nem egy költői alkotás, a Teremtés munkáinak egybefoglalása, amelynek szimbolikus jellegéből adódóan megőrződhet egyfajta végtelen vonatkozás a természetről való beszédben, hanem tudományos mű. El tudom képzelni, hogy Darwinnak mint teológus család szülöttének nem pusztán ilyen tisztán tudományos motivációi voltak, de a végeredmény ettől függetlenül még is egyértelmű.
Ennek következtében a természet már nem áll velem szemben mint a kozmikus rend kikövetelője, ha valamit még egyáltalán követel, az a leírás és szabályokba foglalás, sőt a haszonvételre való ki- és felhasználás, nem pedig egy sajátosan morális világrend. De a természettudományos búvárkodásban még mindig van valami ebből a régi tapasztalatból: a tudományos hipotézist empirikusan kell igazolni, ami a tudományosság előírt szakmai követelménye mellett valami olyasmit is jelent, hogy a leírás akkor tesz szert tudományos érvényre, ha igazodik valami rajta kívül állónak a rendjéhez. Ez a rend még a kísérletező tudós részéről is megkövetel egyfajta tiszteletet. Ez már persze alig hasonlít a természeti istenségek tiszteletéhez, de a „kísérletező ember” szigorú aszketikus figyelme szerintem mindmáig tartalmaz egy vallási komponenst, amit akár tudós „áhítatnak” is nevezhetnék. Az „áhítat” éppen a természet rendjével való szellemi együttműködést nevezi meg, a bevonódást a természet nyitott rendjének világába, s az ott uralkodó szabályok elfogadásába. Azt pedig senki sem tagadhatja, aki átélt erdei vagy akár nagyvárosban tomboló vihart, amely villanyoszlopokat dönt halomra és felforgatja az autókat, hogy a természet fenségességének, félelmetességének tapasztalatát is megőriztük.
Még egy pillanatra elidőznék ennél a sajátos kísérletező beállítódásnál, mivel úgy gondolom, hogy ez nem csak a világhoz való tudományos, hanem művészi jellegű közelítésre is jellemző[4]. Nem az ún. „kísérleti költészetről” van szó, hanem akármelyik mai versről.
A kísérletet mint olyant meghatározhatjuk úgy, mint egy „van” és egy „lehet” feszültségét. Ez megfelel annak a „módszernek”, hogy először valamit „tételezünk”, amit utána megpróbálunk „igazolni”. A tételezés szükségszerű, mivel annak elfogadása nélkül, hogy „valami van”, sem gondolkodni, sem kísérletezni, sem „valamit” mondani nem lehetséges. Az igazolás ellenben a „van” által megadott irányú, mégis egyfajta szabad játékot enged meg, amelyben „el kell találni”, „észre kell venni” valamit, s ez olykor az előfeltételezések kétségbevonását, tehát magának a kísérletező tudásának felülvizsgálatát is jelentheti. Szerintem némileg pontatlan az a hermeneutikai álláspont, miszerint ebben a megértés körszerűsége fejeződne ki. Inkább arról van szó, hogy a kísérletező játékban való részvétel során inkább elliptikussá nyújtjuk meg a kört, amennyiben azt, amik vagyunk és amit tudunk, megpróbáljuk kitágítani egy lehetőség irányába, s mintegy beállítódunk erre a lehetőségre. A kísérlet akkor sikeres, ha ezt a lehetőséget igazolni lehet, ha a természet (vagy az anyagok természete) pozitívan válaszol a feltételezésre, a tapasztalati világ effajta óvatos letapogatására, és ezáltal valamiféle gyarapodás megy végbe a megértésben, amiből aztán újra tovább indulhatunk, tovább kísérletezhetünk.
Éppen ez a gyarapodás az, ami egy szürrealista vagy egy mai modern versre is jellemző. Ezek, amikor látszólag maguk mögött hagyják a valószerűség és a valóságra való referenciális vonatkozás minden követelményét, arra játszanak, hogy ennek ellenére valami nagyon is jellegzetes nyelvi képződményt ismerjünk föl bennük. Ez a „jelleg” vagy „Világjelleg” – ahogyan Németh László nevezi – mégsem nélkülöz valamiféle világismeretet, de ez ellenáll a konkrét tárgyiasításnak: a vers nem szól valamiről, hanem egy lehetséges megfogalmazás irányába tapogatózik, abba kapaszkodik bele, ami előtte áll, mint egy még meg nem valósultba. A mai vers azért formabontó, töredékes, befejezetlen, sőt „egyénieskedő” vagy „érthetetlen”, mert amivé lenni akar, az még előtte áll. Nagyon is hasonlóan ahhoz, ahogy a kísérletezés egy lehetőség igazolására van beállítódva. A mai versben a régi (például a szonettforma) és az új (például a szonettforma „igazolása” egy egészen újszerű alkalmazásban) megfelel a „van” és a „lehet” feszültségének, összjátékának. De a hagyományos formák elvetése sem lehet meg anélkül a vonatkozás nélkül, amire az intenció (nem egy szubjektum intenciójára, hanem magából a lehetőség „hívásából”, vonzerejéből, az általa keltett kísérletező kíváncsiságból fakadó intencióra gondolok) irányul, s ami egy lehetséges „jelleget” akar megvalósítani. Ha a vers – a költő számára is meglepetést okozva, s mintegy váratlanul – „sikerül” és eltalál minket, ha titokzatos módon „összeáll”, akkor nem konkrét valóságismeretre teszünk szert, de annyiban mégis „megtudunk valamit”, hogy mintegy visszaigazoljuk, elfogadjuk mint lehetőséget, mint egy tapasztalat lehetséges megfogalmazását és bevonódunk a szöveggel bíbelődő öncélú, kísérletező játékba.
A megértés elliptikus vonását még egy tudományos értekezés is igazolja, hiszen alaptapasztalat, hogy akkor tartjuk igazán „érdekesnek”, „izgalmasnak”, „ütősnek”, ha az interpretáció hangvétele, beállítódása valami speciális irányba eltolódik, felgyorsul, s ezzel gondolkodási stílus, „jelleg” jut benne kifejezésre. Ez nem annyira körszerű cirkulációra, hanem inkább az energia-áthelyeződésre emlékeztet engem. Virilio az energia fogalmát éppen egy ilyen gyorsulással, kinyílással világítja meg. Az öklöm – mint mondja –, ami kb. 400 gramm, ugyanúgy képes egy hihetetlenül finom érintésre, simogatásra, mint ahogy arra is, hogy összetörjem vele valakinek az arcát[5] (v.ö. „arcrongálás”). Éppen így mondjuk arra, ami eltalál egy értekezésben, egy műalkotásban, vagy bármilyen élményben, amely valóban megérint: „ez erős volt”, „ez igazán ütős”, „mellbe vágott” stb. A modern vagy posztmodern szöveg, vagy maga a „szövegszerűség tapasztalata” nem csak struktúrák, jelentések, jelölési módok, intertextusok, stb., sokkal inkább energiaáthelyeződések játéka. A szövegek bizonyos pontjain egyfajta sűrűsödés, csomósodás, magasfeszültség tapasztalható, amit aligha lehet egyértelmű jelentésekre, vagy jelölési módok játékára lefordítani maradéktalanul. A nyelvjáték éppen akkor a legradikálisabb, ha ilyen energiajáték is egyben.
Nekem úgy tűnik, az olvasásban vagy egy kubista festmény komplex rétegeinek a másodperc töredékei alatt történő „hirtelen-megértésében”, az ún. „leesett”- vagy „összeállt”-élményben mindig is adva volt az fázisváltás, amit az újabb fizika az ún. objektív világban fedezett föl, vagyis hogy a nyugalmi állapot és a mozgás különbségén kívül van egy újabb fokozat: a „mozgás mozgása” – ezt nevezzük sebességnek. Lehetséges, hogy az esztétikai tapasztalat nem más, mint a megértés, konceptualizás hirtelen begyorsulása olyannyira, hogy csak az ugrást érzékeljük, a folyamatot nem?
A kétféle, „fizikai” és „esztétikai” sebesség között azonban adott a különbség: az utóbbi szabad játékteret követel ki és hoz létre, az előbbi a világok közti cirkuláció szabaddá tételével éppen a szabadság tereit, a szabad játéktereket szünteti meg. De ez már nem a tudományos kísérletezés, hanem egy másik minőség, a technika „világuralmának” következménye.
3.
Azt hiszem, túlságosan begyorsultam, térjünk hát vissza egy rövid időre a görögökhöz. A humántudományban ma úgy gondolják, hogy a nyelv (értve ezen a gondolkodástól, a térbeli tájékozódástól, az időbeliségtől, a hatalomgyakorlástól, bármiféle alkotó, létrehozó, előállító tevékenységtől, stb. való függetleníthetetlenségét is) biztosítja az ember autonómiáját a természettel szemben. De a nyelv eközben, vagyis ezekkel együtt – mint ahogyan már az első részben utaltam rá – egyszersmind a technika terrénuma is az előállítás révén. Feltételezem, hogy ha a technikának nem is, de a nyelvnek ezt a természettel szemben álló autonóm hatalmát a görögök is érezték, sejtették. De az a tény, hogy a kézműves-tevékenység is – noha ez Platónnál a költészetnél magasabb státusban szerepel – a természet utánzásaként határozódik meg (az eszköz közvetlenül az idea másolata, a költői kép pedig a másolat másolata nála), ez az elv voltaképpen elvitatja az emberi alkotótevékenység autonóm jellegét, azt a képességet, hogy valami addig nem létezőt hozzon létre. Persze lehet – és kell is – vitatkozni azon, hogy ők voltaképpen így értették-e, s hogy mi az a világtapasztalat, világösszefüggés, amiben ez akkor érvényes megállapításnak számított, s mi miért nem tartjuk a tételt ilyen evidensnek, de az mindenképpen világos, hogy a természet mint esztétikai minőség itt fölé van rendelve minden technikailag és poétikusan előállíthatónak. Az előállítás mindig csak a már ideálisan meglévőt hozza elő, célozza meg.
Egyelőre egyvalamit szeretnék mindebből kiemelni, nevezetesen azt, hogy a természet mennyiben tekinthető tisztán esztétikai minőségnek. A természet mint esztétikai norma egyrészről meglehetősen kiemelkedő szerepet kap az említett mimézis-elméletben, ez világos. Másrészt azonban ott van a kalokagathia szintén görög eszménye, amelyet „szép erkölcsiségnek” szoktak fordítani, s ez egyrészt kifejezi, hogy itt az erkölcsi és az esztétikai érzék egységéről van szó, másrészt azonban szociális és politikai jellege is van[6]. Olyasféle eszmény ez, amely a közvetlen életgyakorlatban érvényesül, s tartalmazza a szépre, a jóra, az igazságosra, a hasznosra és a vallásilag helyesre való hangoltságot. Úgy foghatjuk föl, mint egyfajta sensus communist, közös érzéket, amelyet mindenki egyértelműen ismer, mint az emberi élet láthatatlan szótárát. Fontos, hogy ebben a szótárban nem elsősorban parancsok és előírások szerepelnek, hanem egyfajta „érzületről” van inkább szó, amely nyomot hagy a társadalmi intézményeken, a jogrenden, a műalkotásokon egyaránt, megszabja az idegenekkel szembeni és a háborúban való helyes viselkedést, stb.
Ami itt számomra fontos, hogy a kalokagathia eszményében egyfajta rendnek a követelménye fogalmazódik meg, amely kiterjed az emberi élet minden területére. Ez az a rend, amelynek eszményi mintája a csillagos égbolt, a maga kozmikus törvényszerűségei szerint fennálló természet. A természet itt már nem pusztán esztétikai normaként funkcionál, mint a mimézis-elméletben, hanem egyáltalán minden tekintetben normatív erővel rendelkezik. Sőt úgy vélem, hogy a művészetben is éppen ez a rend az, amihez az utánzás-elmélet szerint igazodni kell, nem pedig a valóság ábrázolásához „úgy, ahogy van”. Számunkra azonban a művészet ki van szakítva ebből a kozmikus összefüggésből, sőt magából a társadalmi rendből is, ugyanis a modern művészet sokszor éppen amoralitásával, a társadalmi konvenciókkal szembeni lázadásával hívja föl magára a figyelmet. Ennek is meg van az oka és jogosultsága a számunkra, de most nem ez az érdekes.
Szerintem tehát igaza van Gadamernek (és Hegelnek), amikor azt állítja, hogy a természet nem rendelkezik olyan autonóm esztétikai erővel, mint a műalkotás[7], de ez csak erre a minden társadalmi és erkölcsi környezetből „kiszigetelt” s ily módon helyettesíthetetlenné – ugyanakkor bizonyos értelemben jelentéktelenné – vált esztétikum-felfogásra igaz. A kozmosz, az univerzum rendje mint működő rend ugyanis inkább erkölcsi tapasztalat, mint esztétikai. Ha jól emlékszem, még Kant is úgy világítja meg az erkölcsi tapasztalatot A gyakorlati ész kritikájában, mint ami ahhoz hasonlítható, amikor a tiszta éjszakai égboltot szemléljük. Ezzel szemben ami a természetben esztétikus, azt a művésziből visszük át a természetbe: a táj „festői”, a sziklák, mint egy gótikus katedrális. A táj csak mint az embert körülvevő természet lehet szép. A természet önmagában szemlélve burjánzó tenyészetnek tűnik, amely közelről nézve inkább riasztó idegenségként mutatkozik meg, s a művészet megvilágító, előállító ereje, vagy a műalkotásokon „edzett” látás kell ahhoz, hogy szépnek lássuk.
Végül is erre szerettem volna kilyukadni: manapság, amikor a „természet mítosztalanítása” jelszó alatt a természettől divat megtagadni mindenféle azonosságot, érdemes fölfigyelni arra, hogy a természettel való együttműködés lehetőségének erkölcsi hozadéka van. A természet ugyanis nyitott rend: ha nem csak szemlélődni, ábrándozni, nosztalgiázni akarunk benne, hanem hajlandóak vagyunk belebocsátkozni a vele való megóvó együttműködésbe, s kíváncsiak vagyunk arra, hogy hogyan is működik, akkor megtermi az erőfeszítések anyagi és szellemi gyümölcseit. Egyáltalán nem csak sűrű tenyészet, hanem szabad játékteret adományoz. Ez azonban odafordulást, sőt egyfajta szakértelmet is követel, beavatódást az évszakok, a talajminőség, az éghajlat, stb., hatásösszefüggésébe, ami a maga nyugodt, ismétlődő és kalkulálható rendjével a világban jelenlévő kifürkészhetetlen rend működését sejteti meg velünk. Ebből világossá válik, hogy nem elég a munkát, a termelést követelni ott, ahol többre, egészen radikális életmódváltásra van szükség, hogy el tudjuk fogadni mindazt, amit a természet a maga sajátjából át tud nyújtani.
Persze, aki csak kirándulni jár a természetbe, aki a televízióban szemléli a hatalmas tornádókat, vagy semmi más nem érdekli, csak a természet kizsigerelésével előállítható haszon, az semmit nem tapasztal mindebből, s legföljebb annyi pozitívumot lát a természet-közeli, falusi életmódban, hogy jobb ott a levegő, s a természetben a kultúrának valamiféle apokaliptikus ősellenségét látja. Ez sem több, mint médiahatás. Ami azonban még ennél is tragikusabb, hogy ma már az is, aki falun él, csak a természet minél erőszakosabb kihasználására, a természet önkényes kultiválására van beállítódva, s nem dolgozni, megismerni, hanem kirándulni jár a természetbe.
A természet azonban olyannyira „beszélgetőpartner” tud lenni a vele folytatott termesztő munkában, hogy válaszol, visszaigazolja a helyes, és elutasítja, „megbosszulja” a helytelen beavatkozást. A természet valóban élő organizmus, folyamatos újrateremtődés, szüntelenül rejtőzködő megmutatkozás, s ez nem csak metafora, mint a műalkotások esetén. Sőt meg lehet figyelni, hogy a műalkotások és az esztétikum tapasztalatának autonómiájáról szóló hermeneutikai értekezések metaforikus szubsztrátuma a „természeti szókincsből” ered, a költemény például úgy áll össze Gadamernél „egységgé”, mint egy hegység formációja, vagy a műalkotással való találkozás mintegy „felborít” minket, mint egy vihar. Mintha a mai napig nem tudnánk felmutatni a természeti képződményeknél jobb példát arra, amit autonóm önmozgásként, a szellem szabad játékaként szeretnek ünnepelni a teoretikusok. Egyik kedvenc képzőművészeti tapasztalatom például, hogy Van Gogh képeit szemlélve az az érzésem, mintha mindig földrengés volna, vagy legalábbis vihar, még akkor is, ha a képet elönti az a jellegzetesen élessárga provence-i napfény.
Még egy rövid kitérő a fenségesről. A természet szerintem ma is csak éppen annyira mutatkozik félelmetesnek és fenségesnek a számunkra, mint a régiek számára: voltaképpen nem tudjuk legyűrni. Egy tornádó még mindig képes olyan hatást előidézni, mint az atombomba. S mivel véletlenszerűen öl, nem pedig célzottan, még humánusabb is. Ha jól emlékszem, Kant a tenger látványára hivatkozott, amikor a „dinamikus fenségesnek” a szemlélőre gyakorolt hatását elemezte Az ítélőerő kritikájában. Ezt a passzust rendre beidézik különféle tárgyú és szándékú esztétikai, meg poétikai értekezések, csak sokszor éppen arról feledkeznek meg, ami szerintem a lényeg. A fenséges tapasztalata ugyanis az esztétikum területéről a moralitás területére való megdöbbentő hatású átcsapásnak az eminens példája Kantnál. Az ember a természet fenségének, félelmetességének elsöprő, maga alá gyűrő élményét úgy képes magában legyőzni, hogy hatására fölfedezi saját, a természettől eltérő „öntudatát”, ahogyan ő nevezi. Vagyis a fenséges élménye hatásárára fölépíti önmagában mint emberben a morális Rendet.
Hadd fejezzem be ezt a kissé kuszán szétfutó szöveget Rousseau egyik „próféciájával”: „Mindama foglalkozások közül, melyek az ember létfenntartására szolgálhatnak, a kézműves munka közelíti leginkább az embert a természeti állapothoz (…) Emlékezzetek, hogy nem tehetséget kívánok tőletek, hanem mesterséget; tisztán gépies ügyességet (art !!!), amikoris a kéz többet dolgozik, mint a fej, és ami nem vagyont hoz, hanem amivel el lehet mellőzni azt.” A munka, ami „nem vagyont hoz”, hanem segít elmellőzni azt, szerintem Marxnak az elidegenült, gépies, embertelen, öncélű termelő munkáról vallott nézeteire is válaszol.
[1] Révai Miklós, A magyar szép toll, Budapest, Akadémiai, 1973, 76-78.
[2] Ld. Teleki József, A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szólásmódok által, Budapest, Szépirodalmi, 1988, 114.
[3] Ld. Teleki, i.m., 114-115.
[4] E tekintetben egy s másban Németh Lászlót követem, l. Németh László, A vallásos nevelésről, in: uő., Sajkódi esték – sajkódi esszék, Balaton Akadémi Könyvek 22, é.n, 8-105.
[5] Virilio, Paul –Lotringer, Sylvére, Tiszta háború, in: A későújkor józansága II, szerk. Tillmann J. Attila, 197-210, 199.
[6] L. ehhez Prohászka Lajos, Variáció a kalokagathiáról, in: Sziget I-III, 1935-1939, szerk. Kerényi Károly, Orpheusz Kiadó, 2000, 225-244.
[7] Gadamer, Hans-Georg, A szép aktualitása, in: uő, A szép aktualitása, Budapest, T-TWINS, 1994, 11-84, 49-50, ford. Bonyhai Gábor.
Bejegyzések

Na ÉS?

Hozzászólás most!

 

 

 

(ÉS, LIV. évfolyam, 29. szám, 2010. július 23.)

 

Múltkor a Nagyítás című hetilapról írtunk egy rendhagyó recenziót, most pedig felsőbb utasításra az Élet és irodalomból szereztünk be egy példányt. Tettük ezt szigorúan a „politikai semlegesség” jegyében, és bizonyos értelemben paradigmán kívülről.

 

Azzal az előítélettel álltunk neki az átolvasásnak, hogy bizonyára értelmesebb, informatívabb lesz a Nagyításnál. Ezt az előnyt pedig majd nullázza a baloldali sajtóban mára simán Tradícióvá váló flegmázás, meg ilyen Tóta Wésen éleslátó okoskodás. Igazából sokat nem tévedtünk. Az előítéletünk finomításához annyit hozzátennék, hogy tuti van egy réteg, amelynek ez a lap jó, hogy van, hogy jár, hogy hivatkozhat rá – mégha számunkra úgy is tűnik, hogy az ÉS egy üresen kongó presztízsszimbólum és semmi több. Egy Index, vagy egy Origo napi követésével simán elérhető az az információmennyiség, amit az ÉS nyújt, a szépirodalmi részről pedig majd szólunk akkor, ha mindenki végigment a Disztojevszkij-összesen. Mélyebb elemzésbe pont azért nem is bocsátkoznék, mivel semmi közöm az egészhez. Ha az ÉS szerzőgárdája, vagy kedves olvasóközönsége úgy érzi, hogy szükség van bármiféle kritikára, önvizsgálatra majd talán megteszi, de ha nem, nekünk az se gond.

 

Végezetül, puszta közszolgálati jóindulatból két részt azért csak kiemelnék a lapból, ha már végignyálaztam. Az ÉS-ben van egy direktbe társadalmi rovat, az Agora. Ez az egy oldalas rovat két írást tartalmaz. Az elsőben Weinek Leonárd, Zugló polgármestere vezet elő egy Kanttal kitámasztott utópiát a politika feladatáról. Publicisztikájának lényege szerint a pártpolitikai határokat kellene feloldani, és ezután simán előtérbe lehetne állítani a közérdeket. Tehát, ha béke az égben, akkor béke lesz a földön is. Weinekkel szemben, mi Morrisszal azt állítjuk, hogy ezeknek a logocentrizmushoz kötődő, fenti rendettételt szorgalmazó elgondolásoknak lejárt az ideje. Már legalább száz éve. (Vö.: Husserl, Az európai tudományok válsága) A rovat másik darabja képviseli a mi álláspontunkat, ebben a konstruált oppozícióban. Mihály Amichay Éva Városnyi társasház című írásában, a logosz helyreállításának víziója helyett, egy decentralizált rendszert vázol fel. Kiindulópontja szerint a magyar adózási morál azért olyan, amilyen, mert az emberek nem látják, hogy mit kapnak a pénzükért, így az adó, ami elvileg egy közös alaphoz történő hozzájárulás lenne, pusztán sarcként tűnik fel. A szerző a társasházak modelljének városméretűre történő kitágításában látja a megoldást. Ahogy a társasház lakóközössége egymással történő kommunikáción keresztül eldönti, hogy mire van szüksége, úgy ez működhetne városi szinten is. Ezzel az elgondolással szemben két ellenvetést szokás csuklóból felhozni. 1. Drága. Válasz: ez hülyeség. Mindössze egy jól működő kommunikációs hálózat kiépítésére van szükség, ami interneten keresztül anyagi befektetést tulajdonképpen nem igényel. 2. Mi van akkor, ha az emberek nem tudják, hogy mi a jó nekik? Válasz: Ez szintén hülyeség. Ebben az esetben, nem a logosz-pozícióba helyezett Közakaratról van szó, amit csőcselék uralmaként is szokás emlegetni, hanem valós egyéni igényeken alapuló közvetlen, de legalábbis közvetlenebb – igen, alulról szerveződő – kommunikációról. És még ha, tegyük fel, rosszabbul is működik ez a rendszer, mint a centralizált, akkor is megmarad az embernek az a pótolhatlan érzése, hogy a maga ura lehet.

 

A másik említésre méltó dolog Szántó T. Gábor három verse volt. Ezekről nem is mondanék semmit, csak kalapemelésem jeléül bepötyögöm nektek az egyiket:

 

Tehát:

 

Szántó T. Gábor: Crotonia Park

 

A vallásos lányok péntek éjjel ülve alszanak.

Szombaton nem fésülködhetnek:

ha kitépik egyetlen szál hajukat,

megszentségtelenítik a szombatot.

Másrészt viszont, ha reggel súlba mennek,

nem lehetnek kócosak, hiszen a parkban,

ima után, sokan sétálnak. Nem lehet tudni,

mikor jön szembe valaki, ki megtetszik nekik,

s kinek, talán, ők is megtetszenek.

 

Felháborodva és irigykedve nézik

a költőket és költőnőket, kik a parkban,

a fűben, pokrócaikon heverésznek,

szendvicset esznek és fecsegnek,

dohányoznak és sört isznak, üvegből,

évődve nyúlnak egymás felé.

Bár jiddisül beszélnek és írnak,

gyanús alakok, szombatszegők.

 

Nyolcvan év múlva gondolok rájuk.

A Lower East Side-ot járom

térképpel kezemben: nyomkereső.

Bronxban nemigen maradt zsidó,

s már innen is továbbálltak:

Forrest Hills, Rego Park, Long Island,

Manhattan Epper East, Upper West.

 

Jiddisül már csak haszidok beszélnek

Boro Parkban és Williamsburgban,

a lányok péntek este ma is alszanak,

vagy kóser hajfixálót vesznek drága pénzért.

Jiddisül nem ír ma senki, legfeljebb szerződést,

számlát vagy kiközösítésről szóló határozatot.

Bronxban ma mások laknak, üres a Cratona Park.

 

 

Legvégül Zugló polgármesterének küldenénk EZT.

ÉS – haha – nyugodtan lehet Kantot olvasgatni, Zugló így is szerethető.

 

Bejegyzések

Miért kell visszamenni falura?

Hozzászólás most!
A kérdés arra utal, hogy valamit meg kell itt magyarázni, mintha nem lenne egyértelmű. Ami tehát egyértelmű és mindenki számára érthető, az úgyszólván természetes, azt senkinek sem kell megmagyarázni. Itt maradni a városban: ez az, amit nem kell senkinek elmagyarázni, mindenki érti. Hiszen nincs is természetesebb annál, mint ott maradni, ahol a legtöbb a munkalehetőség, ahol koncentrálódik az, amit kultúrának neveznek, ahol rengeteg szórakozási és tanulási lehetőséget kínálnak, ahol számtalan barátot, tapasztalatot és életismeretet lehet szerezni. Hiszen évszázadok óta a városokba özönlik az, aki tanulni akar, aki magasabbra tör, aki tehetségét és életrevalóságát próbára akarja tenni, vagy gyarapodni szeretne anyagi és szellemi javakban.
A vidék vagy a falu ezzel szemben mindig kisszerűnek, unalmasnak tűnik, ahol az emberek beszűkültek, merev és konzervatív szabályok kötik gúzsba a mindennapokat, az ember semmit nem tehet szabadon, mert a híre megelőzi, hiszen az emberek unalmukban mindig a másikon köszörülik a nyelvüket, és általában szegénység uralkodik. Még akkor is, amikor a falu látszólagos előnyei kerülnek szóba: a nyugalom, a természet közelsége, az emberek vendégszeretete, eredetisége, közvetlensége, őszintesége vagy a szabad égbolt és a láthatár mérhetetlensége – mindez afféle hamis idillnek van beállítva, ami egy ideig, mintegy pihenés és kikapcsolódás gyanánt, vagy az egyszeri rácsodálkozás erejéig megilleti az embert, de utána vissza kell utazni oda, ahol a valódi élet zajlik: a városokba. A falu hosszú távon kibírhatatlan.
Sőt sokszor éppen a falusi ember nyilatkozik úgy a faluról, hogy kibírhatatlan ott az élet, folyton panaszkodik a megélhetési lehetőségek szűkösségére, s arra, hogy minden magasabb igény teljesületlen marad, az élet pedig elapad a szürke hétköznapok áramában. Senki sem lehet sikeres, aki falun marad, sőt boldog sem.
De vajon a falu siker-, boldogság-, kultúra- és vagyonellenessége, illetve folytonos panaszkodó siránkozása nem egy öntudatlan, vagy nagyon is tudatos tiltakozás, egy határozott „nem” válasza mindarra, ami kultúraként, sikerként, gazdagságként csábítja őt magát is? S ha így van, nem éppen ez lenne a jele ama jellegzetes csavaros észjárásnak, ami kifog a kultúrember tudományán és érzékenységén, miközben persze feltétlen tisztelet mutat irányába? A falvak gazdaságilag és kulturálisan is alárendelik magukat a közeli városoknak. Vajon nem azért teszik, mert ezzel az alárendelődéssel semmit sem veszítenek a sajátjukból? Akkor hát mi lenne ez a saját, ami minden anyagi és szellemi hatalomnak nemet mer mondani, s hová rejtőzik el, ha még azok számára sem mutatja meg magát, akik mindig is falun laktak?
Nagyjából ezek a kérdések foglaltatnak benne a címben. De ha továbbra is a kérdésre figyelünk, akkor még messzebbre mehetünk. Ez a cím azt sugallja ugyanis, hogy nem pusztán egy tetszőleges helyváltoztatásról van itt szó, hanem határozottan vissza-térésről oda, ahol már valamikor voltunk, s amit valamiért elhagytunk. Falura menni mindig vissza-, sőt hazatérésnek tűnik még azok számára is, akik sohasem éltek vidéken. Amikor tehát azt mondjuk, hogy „vissza”, akkor arra is oda kell figyelni, hogy mi az, amire bennünket a falu emlékeztet, s ahová az emlékezés útján lehet eljutni.
Bizonyára igaz, hogy előbb éltek falun az emberek, a városok pedig a történelem egy későbbi, „fejlettebb” korszakában épültek föl. Jerikó és Çatal Hüyük a legősibb városok, amiket a régészek ismernek, s ezek már annak ellenére városok, hogy aligha nagyobbak egy aprócska falunál. A régész, amikor városokról beszél, más értelemben használja a „kultúra” szót, mint akkor, amikor bizonyos kézműves eszközök, edények vagy művelési módok alapján nevez meg egy még városiasnak nem nevezhető „kultúrát”, mondjuk az Andronovóit. Utóbbi esetben a kultúra az eszközre vonatkozik, az ember tevékenysége és életének minősége az eszközhasználat mögött rajzolódik ki. Akik ezt és ezt az eszközt használják, azok tartoznak ehhez és ehhez a kultúrához. De voltaképpen itt az emberek nem is számítanak, s bármennyire is tudatos tevékenységként kell fölfognunk az eszközkészítést, az eszközkészítő tudatához nem tudunk közel férkőzni. Úgy tekintjük, mintha nem személyes döntés eredménye lenne ez a tevékenység, hanem afféle szükségszerűség, amire az ember mintegy rákényszerül. Az eszközkultúra itt még csak eszköz a létfenntartáshoz, az ember pedig csak egy technikai szükségszerűség következményeként ismerhető meg – legalábbis abból, ahogyan ezt a régészek szokás szerint bemutatják. Az eszközök előírják neki az életmódot. A város esetén ellenben úgy tűnik, maga az ember van előtérben: a város az ő munkálkodásának, termelő, kereskedő, felhalmozó és elosztó, archiváló és értékteremtő tevékenységének az eredménye és összessége. Már a kultúrának azon az útján halad, amelyen dönthet majd törvény és szabadság, uralom és szolgaság, kultúra és műveletlenség, hit és hitetlenség, munka és szórakozás között, rendelkezik szabad idővel, s van is, amivel kitöltse. Az ember a városban úgy mutatkozik meg, mint aki már készen áll a történelemre.
Ebből a vázlatos és meglehetősen ötletszerű hipotézisből úgy tűnik, hogy az eszközkészítő ember számunkra, későiek számára ember mivoltában csak annyiban ismerszik föl, amennyiben rá csak mint eszközkészítő emberre gondolunk, vagyis úgy, hogy maga az eszköz konstituálja az ember emberségét. Ezt az embert szakócával a kezében ábrázolják, sőt legtöbbször csak a szakócát. Az eszköz előbbre való az embernél, még ha az ember hozta is létre azt. Az eszközkészítés képességében nem ismerünk föl semmilyen szellemit, amit az ember a maga lényegéből merítene. Az eszköz túlságosan anyagi, a rajta végzett alakítás túlságosan csökevényes az ember későbbi történelmi teljesítményeihez képest. Alig tudjuk értékelni. Mégis bámulattal tölt el, másfajta bámulattal, mint mondjuk egy gótikus katedrális, amelyen a részletek tökéletes technikai megmunkáltsága már valami rajta fölötte állóra vonatkozik, azt szolgálja. A szakócában ellenben még nem a szellemet csodáljuk, hanem az egyszerű és kézzelfogható, mégis eseményként megmutatkozó technikai képességet.
Könnyen lehet, hogy a „technika szellemét” itt csak azért nem ismerjük föl, mert olyan történelmi koroknak vagyunk az örökösei, amikor a technikai ügyességet már mindig is alsóbbrendűnek tekintették a szellem autonóm önmozgásánál. Csakhogy éppen a mi korunkat nevezték sokan a „technika korának”, amikor is megkérdőjeleződni látszik a szellem öntevékenységének ez a felsőbbrendűsége. Hiszen maga a gondolkodás is a nyelvben tárgyiasul, használata technicizálódik, s azt mondják, hogy ez a tárgyiasulás egyben a gondolkodás feltétele is. A látvány a képben ölt testet, s ez a kép ugyanakkor a látás, a saját test, sőt a testiség tudatosításának a feltétele is. Korunk „spiritualitását” is a különféle spirituális technikák teszik népszerűvé és hozzáférhetővé. A létezés a mi korunk számára az, ami valamiben megnyilvánul, s ez a valami éppen az, sőt az elrejtettség is megnyilvánul és hatást gyakorol, s ebben a hatásban lesz az, ami. A nyelv és a kép mint technikák – talán ezek a mi létmetaforáink. A nyelvben az válik igazzá, ami a szó formájában rögzül, a képben az válik igazzá, ami a nyelv rácsai mögött a nyelven túlmutatóan meglátszik. Ami itt látszani kezd, talán csak ennyi: a szellem öntevékenysége technika, nyelv és kép pedig ugyanazok. Vagy talán pontosabban: ugyanannak más-más aspektusai. Csakhogy a nyelvet jobban beszéljük, mint amennyire a képeket látjuk, s a szellem mozgását is jobban ismerjük a technikáénál. Ezért érezzük úgy, hogy uralkodnak rajtunk a képek és a „technika szelleme”. Ezért van még mit tanulni. Mintha megannyi apró részletet, kőszárnytöredéket, volutát, párkányt, szörnyarcot faragnánk, amelyekből már nincsen aki össze tudná rakni a szellem katedrálisát.
A technika értelmének ez a kikristályosodása azonban a városokhoz kötődik, és meglehetősen késői fejlemény, amikor a technika az iparosodás, a népességnövekedés, a tőkekoncentráció és egyebek hatására kiszabadult a szellem, vagyis a tudomány és az igazság követelményeinek uralma alól. A technikai újdonságok azonban már többnyire a tudomány és az igazság szellemének távollétében születtek, a kibernetika például a hadiipar vívmánya. Ma már késő, és meglehetősen hiábavaló azon fáradozni, hogy a programozást, a sokszorosítást és az információtöbbletet visszakényszerítsük a tudomány, a verifikálható és falszifikálható módszerek és szűrőrendszerek hatalma alá. A technika utat tört magának a tudománnyal és a szellemmel szemben, sőt megtörni látszik annak évezredes uralmát. A technika ma arra a jelentőségre tör, amellyel két és fél évszázadon át a szellem rendelkezett. De ezzel semmit nem mondtunk róla, csak azt ismertük be, hogy mennyire keveset tudunk még felőle. A technika „embertelensége”, sőt „istentelensége” még korántsem nyilvánvaló számunkra. Ami azonban sokkal inkább, az az ember „technicizmusa”, az a képessége, hogy különféle technikákba, szellemi és anyagi építményekbe, eszmékbe és eszközökbe transzcendálja saját lehetőségeit.
Ha ez a városokban így megtörténhetett – s amennyiben valóban így történt – akkor az azt jelenti, hogy a város „fogalma”, „képe” és „felépítése” is meglehetősen képlékennyé vált, s mintegy belülről kezdett felbomlani. A város – amelyre saját műveként, civilizáltságának és szellemi méltóságának bizonyítékaként, biztosítékaként, s az élet valódi színhelyeként emlékezett az ember – ma inkább valamiféle üzemre hasonlít, ami csak úgy okádja magából és sokszorosítja az embert, a tudást, a művészetet. Sőt a városok valamifajta organikus tenyészetet képeznek, ahol az üzemszerű létezés és termelési mód „természetes” jellegét bizonygatják, mondván, hogy a kultúra – vagy az, amit annak neveznek – egyenlő az ember természetével, s ugyanolyan organikus, mint maga a természet, amely semmilyen külső beavatkozás nélkül növel fákat, majd dönti ki őket. A kultúrának itt – legtöbbször kimondatlanul – ugyanolyan törvényszerűségeire hivatkoznak, mint régen a természettudósok. A különféle kánonok, paradigmák, tudásrendszerek a kultúra belső törvényszerűségei alapján lesznek evidencia-értékűek, tesznek szert hatalomra és válnak érvénytelenné.
Mindezek ellenében vált szükségessé a technika értelmének az ettől a természet-elképzeléstől, üzemszerűségtől és kultúra-felfogástól való megtisztítása, hiszen a technika most már valami eredendőbbnek és lényegesebbnek mutatkozik, mint aminek pusztán az üzem, a tömegtermelés, a sokszorosítás, az ipari felhasználás vagy a kultúripar termékei alapján gondoltuk.
A technikának ahhoz, hogy megszabaduljon a szellem felsőbbségétől, üzemmé és „létrongálássá” kellett válnia, s az üzemszerűség magát a „technika szellemét” is megrongálta. De a technika mindezzel együtt is hozzánk tartozik, sőt mi vagyunk az. Ez az „az” még meglehetősen távolinak és tárgyszerűnek tűnik, mivel még nem tettük magunkévá. A magunkévá tétel azonban nem a fölötte való uralmat kell hogy jelentse, hanem a technika működésmódjával való együttműködést, a megértő bekapcsolódást abba, amitől még mindig lenézően távol tartjuk magunkat a szellem magaslatán, s ami ennél fogva úgy tűnik, mintha ránk támadna. Az ember léte azonban nem oldódik föl és tűnik el a technikában, hanem egy szabad együttműködésben azzá válhat, ami már a kezdetekkor is volt, s ebben a kezdethez való viszonyban ismerheti föl saját történelmi szerepét és feladatát.
Másfelől a kezdet gazdagsága éppen abban mutatkozik meg, hogy minden valódi történelmi feladat számára a kezdet más és más. Most úgy tűnik, a technika visszatért a kezdethez és elgondolhatóvá vált. De visszatért a városból a faluba is, hiszen a legújabb technikák teszik lehetővé a falunak – amennyiben megtanul nem az ipari tömegtermelés működésmódja szerint élni és gondolkodni –, hogy távol tartva magát az üzemtől elkészítse és megőrizze saját valóságát, szemközt az ipar, az üzem, a város és a történelmi törvényszerűségek erőszakosságával. A falu, amely ugyancsak áldozata lett az üzemszerűségnek, a nosztalgia kultúriparának, s a városok gyarmatává, agglomerációvá vált, nem pusztán a „vidékfejlesztésre” szorul rá – ami a közfelfogásban többnyire a városiasodást és a gyarmatosítást jelenti –, hanem megszabadításra vár. Hiszen a történelem túl régóta zajlik kizárólag a városokban és a csatatereken, a szellem pedig túl régóta írja saját történeteit az egyetemek, könyvtárak, akadémiák elzárt rezervátumában és szellemvárosaiban.
A technika világuralma és a technicizmus „létrongálása” rávilágít a kézművesfoglalkozás, az eszközkészítés, az anyaggal való formáló munkálkodás sajátos örömére és értékére. Ezen technikák értékét éppen a tömegárusítás ellenében szokták hangsúlyozni. Ma az ilyen tevékenységet még sokkal inkább egy képzelt múlt iránti nosztalgia jegyében művelik mint valami ősinek és kipusztulóban lévőnek az életben tartását. Ez a nosztalgia, ami a város felől támad a falura, a technikai készséget haszontalanná akarja nyilvánítani, ezért száműzi azt a hétköznapi élet színtereiről a hagyományőrző és kézműves-táborokba, az eszközöket pedig a múzeumokba. De még megvan, illetve megteremthetőnek látszik a lehetőség arra, hogy a falu ne egy képzelt múlt, hanem a jövő felé tartson. Annyiban van meg, amennyiben az, amit eddig szellemnek, tudásnak, igazságnak, tudománynak hívtunk ma már nem zárja magát a városokba, s ami egyszerű, természetes, anyagszerű, archaikus, sőt primitív, egészséges, vagy éppen tisztességes, az visszaszerzi méltóságát a szellem területén. A falu bekapcsolódhat a szellem munkájába, ha ez képes lesz végre lemondani felsőbbrendűségének igényéről, amitől már a technika uralma amúgy is megfosztotta. Hiszen a technika világuralma és a falusi „eszközközelség” ugyanazon anya gyermekei, ha alig ismerik is föl még egymást. És a szellem volt a gonosz mostohájuk.
Ma sokan a falu jövőjét a városiasodás útján gondolják el, de ugyanilyen érvényes a falu globalizálódásának a ténye is. Minél nagyobb a zűrzavar, annál sürgetőbb a döntés. Az emberi kéz munkájának és a technika világuralmának mélyebb megértésével talán egyszer a Teremtés munkájának megértéséhez is közelebb férkőzhetünk.
Aki arra vállalkozott, hogy valamit véglegesen eldönt, az úgy tűnik föl, mintha tökéletesen biztos lenne annak helyességében, amiről dönt. Valójában az ellenkező oldalról is igazat lehet megfogalmazni: a döntés azért szükséges, mivel nem tudhatjuk biztosan, hogy úgy lesz-e jól.
De a döntésben nem is kell ahhoz kötnünk magunkat, amit még nem tudhatunk, hanem csak ahhoz, ami – hiányos – tudásunk szerint még ezután vár beteljesítésre. Mert amit tudunk, az önmagában többnyire már fölösleges. Csak egy ígéret mutathatja meg, hogy mi az, ami még jó lehet a tudottakból valamire, s mintegy újra kézbevehető.
Aki elindul, visszatér. Aki visszatér, elindul.     
Bejegyzések

Magyar régiségek (A Seuso-kincs megtalálásáról és elvesztéséről)

Hozzászólás most!

 

 
Ha a Kárpát-medencében akarsz élni, ne tervezz hosszú időkre!
Ne tégy úgy, mint Seuso úr, aki a IV. század elején élt Pannoniában, és mesésen szép, talán lakodalmi étkészletének egyik táljára is felvésette a kívánságát: „Õriztessenek neked még sok évszázadig eme edények, oh, Seuso, hogy leszármazottaidnak is javára szolgálhassanak”. Ám ez az optimista latin dedikáció nem hozott túl sok szerencsét a Pelso (Balaton) partja mellett lakó úrra és leszármazottaira.

 

A IV. század végén elárasztották a Kárpát-medencét a barbárok, és a csodás ezüstkészlet birtokosának menekülnie kellett, miután a kincset elrejtette. Amennyiben – miként azt a régészek valószínűsítik – a kincs tulajdonosa, Seuso úr vagy valamelyik leszármazottja lakott a ma feltárás alatt lévő, a Szabadbattyán környéki római palotában, akkor már tudjuk, mi lett a sorsa a háza népének. A barbárok két hatalmas tömegsírba dobálták a tetemeiket. A mesés étkészlet aztán – miképp a régészek azt épp most valószínűsítik – évszázadokig pihent a szabadbattyáni palota fűtésalagútjában.
Sümegh József, a leszerelés előtt álló kiskatona, a mesés étkészlet felfedezője különös fiú lehetett – és Sauso úrhoz hasonlóan talán ő is hosszú időkre tervezett. Nem tanult tovább, nem csajozott, nem rikoltozta a diszkókban, mint akkoriban szinte mindenki, hogy dzsin-gisz-káááán – ő másképp akart boldogulni. A kedélyesen szürke hetvenes években igazi „szerencséről”, mesés kincsleletekről ábrándozott, az éj leple alatt kőfejtőkbe, beomlott pincékbe, elhagyott ásatási területekre járt régészkedni. Nem volt sem okos, sem buta, sem művelt, sem műveletlen, viszont, de – és volt a baj –, számító volt minden ravaszság nélkül: kereste a szerencséjét. De a megtalált kincs nem hozott szerencsét sem neki, sem az ő remélt, majdani leszármazottainak sem. Miután megtalálta az antikvitás legnagyobb ötvösleletét – nem ismervén ki magát az értékesítés körüli játszmákban –, meg kellett halnia.
   Sümegh Józsi mikor mafla módon csencselni kezdett a „kincsekkel” – nem is titkolózott különösebben, hiszen volt földrajztanára, Födelmesi István nem tartotta a leletet értékesnek – talán emelet-ráépítéses falusi házról, vagyis, mint akkortájt mindenki, „egy kis szerencséről” ábrándozott.
Miért is ne? Ki gondolhatta volna, hogy a „Kántor nyomoz” és „Lolka és Bolka” Magyarországán létezhet az amerikai kemény krimik valóságával veteked, terrorszervezetek, hírszerző hálózatok, szervezett etnikai csoportok behálózta alvilág? Márpedig alighanem létezett. Akármilyen minta is van Seuso csodás étkészletének eltűnt darabjain (erdő, balatoni táj, mulató Bacchus, mitológiai vadászjelenetek) – a mi szemünkben azokat már egy másik bomló birodalom, a „szocialista rend” repedései díszítik.
A szocialista krimik és a 70-es, 80-as évekbeli Kék fény a tyúkpereken túl csak a társadalmi élet bizonyos szegleteit világította be: Ezen a nyáron is gátlástalan uligánok garázdálkodnak a Balaton partján, vagy ellopták Manyi néni nyugdíját, de a rendőrség lefülelte a tetteseket. Nyilvános fórumokon szó nem eshetett volna szó a műkincsekkel is seftelő magyar katonai elhárításról, amely (talán) Sümegh honvéd leveleit cenzúrázva értesülhetett a mesés kincsleletről. Nyilvános Nem eshetett volna szó nyilvános fórumokon roma műkereskedő-hálózatokról, akik – elfoglalván a II. világháborúban meggyilkolt zsidó ószeresek helyét – rendszeresen csencseltek Sümegh Józseffel, és az antik ezüsttálakat tízezrekért gagyizták el az Ecserin. (Mert ebben az esetben az antik nem azt jelenti, hogy megbízhatóan háború előtti, hanem hogy antikabb nem is lehetne.)
Mert roma régiségkereskedő hálózatokon keresztül szívódott fel a kincsek egy része. Az egyik hatalmas rézüstöt, amelybe Seuso úr vagy Seuso leszármazottja a kincseit rejtette (és amelynek párdarabja az angol műgyűjtő, Northampton lord birtokába került), mint elsőrendű pálinkafőző edényt adták el – hogy most épp kik és hol főznek benne pálinkát, azt nem tudjuk. De a kincs körüli hajszába más műkereskedő hálózatok is bekapcsolódtak, szerb, albán és libanoni „családi hálózatok”. A Seuso-kincs tizennégy darabját egy magyarországi kapcsolatokkal rendelkező délszláv üzletemberrel, Anton Tkaleccel együttműködő libanoni műkereskedő, Halim Korban juttatja el – egy benfentes szakember, Sir Peter Wilson, a Sotheby’s aukciósház elnökének közvetítésével – Northampton lordhoz.
És a Seuso-kincs kutatói arra is emlékeztetnek, hogy Polgárdi térségében akkoriban szovjet rakétakilövő egységek állomásoztak. De mi köze van egy ilyen komolyan hangzó „rakétakilövő egységnek” Sümegh Józsihoz, a leszerelés előtt álló magyar honvédhez? Nem tudjuk, ám a „szovjet szál” mindig mindenütt felbukkan. A műkincseket Angliában értékesítő libanoni műkereskedő, Halim Korban az „ügyet” megelőzően Moszkvába akkreditált diplomata volt, a „benfentes szakemberről”, Sir Peter Wilsonról később derült ki, hogy ifjúkora óta a KGB-nek dolgozott. Márpedig aki próbált a hetvenes években farmernadrágot csempészni, az nehezen hiszi, hogy magyarországi régiségkereskedők a titkosszolgálatok segítsége nélkül a határon ki-be hurcolhattak volna hatalmas ezüsttálakat.
Egyfajta költői igazságszolgáltatás lenne, ha a Magyarországon és Angliában (vagy talán a volt Jugoszlávia területén, esetleg Svájcban) szétszóródott kincsek egy része nemcsak antik lakomákról, szőlőfürtök közt mulató Bacchusról mesélnének, hanem Seuso úr leszármazottainak szörnyű meneküléséről – vagy akár a megtaláló, Sümegh Józsi haláláról is. De a kincsek a tulajdonosaik szenvedéseivel mit sem törődnek. Így azt azt sem tudjuk, hogy mely szervezet felelős Sümegh Józsi – és egyesek szerint nemcsak ő, hanem barátai, három másik környékbeli fiatalember – haláláért.
Az igazi krimikben ritkán adósnak félreértések, véletlenek, míg a valóságban annál többször. Lehet, hogy Sümegh József, a „kincskereső” félni kezdett, és épp ez a rettegés sokkolta az „üzletfeleit”?
Valaki elvesztette a fejét. Valaki vagy valakik eltaktikáztak valamit: én ezt tartom a legvalószínűbbnek. Ha a kellőképp megfélemlített és megfizetett Sümegh József emeletráépítést húzhatott volna családi házára, akkor jóval kevesebb hírverés támad a „Seuso-ügy” (mert nemcsak kincs ez, hanem számtalan cikk, regény, film témája, tehát „ügy”) körül. Bár a kiskatona halálát a magyar rendőrség öngyilkosságként zárta le, már a nyolcvanas években hallatszottak mendemondák a „kincsei” miatt meggyilkolt fiúról. Semmi sem árt jobban egy lopott kincs értékesítésének, mint a műtárgy körül fellebbenő, „gyilkosos” történetek. Mendemondák, suttogó holttestek nélkül a magyar műemlékvédelem később ébredt volna, a hálózatok is magasabb árat kaphattak volna a műkincspiacon, és Northampton lord, a kincs (egy részének) mostani gazdája is időben túladhatott volna az egészen.
Amit nagyon titkolnak, azt nem lehet eltitkolni – ez is a szocializmus tanulságai közé tartozik.
És persze a kincs, a híres-neves étkészlet számos köztünk bujkáló, Magyarországon fellelhető darabjával is. És most nemcsak a kalandos sorsú, pálinkafőző üstté átlényegült, ki tudja hol található rézedényről van szó. A több mint negyven darabosra becsült étkészletnek számos darabja lappanghat közöttünk, mintha ezek is a mi be nem vallott történelmünk darabjai lennének. A nemzetközi műkincspiacon nem bukkannak fel új Seuso-darabok, tehát a magyar tulajdonosok félnek ezeket értékesíteni. A kincs mostani birtokosai a magyar állam felhívására sem jelentkeznek – és bár úgy tűnik, most először sikerül a szabadbattyáni feltárást végző régészeknek elérni, és talán az egész ügyet felgöngyölíteni –, ők mégis félnek, és inkább lemondanak a tárgyak beszolgáltatásáért járó, tízmilliós állami jutalomról.
De nyilván vannak olyan tulajdonosok is, akik a birtokukban lévő antik tárgyakról nem sejtik, hogy mennyire antikok. Valaki a hetvenes évek végén meglátott egy szép régi ezüstkést az Ecserin. Kifizette, mert megtetszett neki.
Ez a bizalmatlanság, ez a félelem és titkolózás szinte már a szokásunkká lett, és ez is hozzátartozik már Seuso úr örökségéhez. Mi lehet most a tálak felirata? Őriztetnek, hogy ivadékainak is félelmére szolgáljanak?
(Ha vendégségbe hívnak, és a háziasszony nagyon egyedi késsel szeleteli a tortát, ne kérdezősködjél.)

 

Bejegyzések

Cigánykérdés?

Hozzászólás most!
1.
Ma úgy döntöttem, megfogadom egy barátom fölvetését, aki a cigánykérdésről rendezett nautilus-est utáni beszélgetésen, mentegetőzésemre, hogy „Én nem értek a cigány-kérdéshez”, azt felelte: „De ki ért ma Magyarországon a cigánykérdéshez?”.

 

Egyébként persze, nagyon sokan értenek hozzá, közöttük sok szociális munkás, cigányszakértő, szociológus, nagyon elvétve még írók is beleártják magukat, s vannak politikusok is, akik így vagy úgy hozzáugatnak a témához. Például sok jobbikos is nyilván nagyon „ért hozzá”, mint ahogyan sok cigánypolitikus szintén. Mindannyian azt gondolják, ők értenek hozzá.
De mi van, ha egyáltalán nem értenek, mi van, ha nem is lehet ilyen módon „érteni” a cigánykérdéshez?
Mindenestre én egyáltalán nem értek hozzá, nem laktam közöttük, nem készítettem fotókat róluk, nem írtam róluk soha, nem foglalkoztam a kérdéssel. Annyit tudok az egészről, mint más átlaghalandó. Szülőfalumban békés „csatornacsináló” cigányok éltek a falu szélén, nem voltak ugyan integrálva, de rendben elvoltak. Újabban azt hallom, hogy a falu polgármestere jó pénzért meg akarta venni a házaikat, hogy elpucoljanak onnan. Változik a világ, nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba… De úgy látszik, minden korban akad, akit ki kell telepíteni, hol a székelyt, hol a cigányt. Vándorlás az élet. A bukovinai székelyek Moldvától a Bácskáig vándoroltak, beletelt vagy két évszázadba, amíg „integrálták” őket. Pedig azért nem voltak annyira „másak”, mint a cigányok. Így alakult.
Romániában egyébként a román politikusok szóhasználata szerint megint van „székelykérdés” (illetve „magyarkérdés”): így nevezik a három magyar többségű megye (Hargita, Maros, Kovászna) autonómiatörekvései kapcsán megoldatlanná gyűrűződő kérdés-bokrot. Mert ezek valahogyan nem akarnak integrálódni: sem Romániába, s 2005 óta egyre inkább abba sem, amit úgy mondunk: „magyar”. Mivel 2005 óta egyre érvényesebb az adoma, miszerint a székelyt kérdezik, hogy a székely az magyar-e, mire az, rafkósan a fejét csóválva: ejsze annál es jobb.
Tehát vannak ezek az ilyen-olyan kérdések (a legdurvábbakat, mint „örménykérdés”, „zsidókérdés” stb. most nem is említve), amikhez valahogyan senki sem ért. Az államok és a kormányok főképpen nem: ők többnyire a kitelepítésekhez, a pénzosztáshoz, a népek hecceléséhez, kihasználáshoz, a háborúhoz, az üzlethez, meg ilyenekhez értenek. A multik meg, a jövő – mit jövő, a jelen – államai pedig a haszonszerzéshez, minden áron. Valahogy úgy, hogy a haszon érdekében olykor hajlandóak még jót is tenni, például hallókészüléket vesznek a süket a gyerekeknek a reklám érdekében, vagy ilyesmi. Mert tudják, a történelmet nemsoká nem az államokról, hanem róluk, a Microsoftról, a Gaspromról stb. fogják írni.
Noha egyesek szerint nincs is olyan, hogy történelem, sőt még idő sincs.
Kérdések mindazonáltal talán vannak, s az egyik kérdés többnyire összekeveredik a másikkal. Amikor például azt mondjuk: „cigánykérdés”, ez olyan, mintha most akkor kimondtuk volna, hogy mi is a kérdés, s hogy ez a kérdés függetlenül minden mástól föltehető, és megoldható lenne. Figyelem! Figyelem! Ez itt a cigánykérdés! Mindenki erre figyeljen, ez itt a kérdés. Megtörténik persze, hogy bizonyos „komoly” kérdéseket politikai célra használnak föl: ezt kérdezd, ezen gondolkozz, ez a kérdés. Ha szavaztál, majd mondjuk, hogy mi a következő kérdés. Csak a kérdés fontos, nincs válasz.
A cigánykérdés persze fontos, fontos kérdés. De talán mégsem így. Nem a szavazat miatt, nem a mindenkori párt nézőpontjából. Átcseszte már őket is, minket is nem egy párt. De akkor hogyan? Egzisztenciálisan?
2.
Úgy hallottam, amikor Németországban szociológusok komolyan vették (mint ahogy nálunk ez nem szokott előfordulni) a lakáskérdést, meghívták a vén filozófust, Martin Heideggert is. Az öreg Martin pedig, és most figyeljetek, az azóta Magyarországon is sokat idézett (idézni – na azt tudunk, gondolkodni annál kevésbé), szóval a sokat idézett előadását tartotta meg ezzel a címmel: „…költőien lakozik az ember…”. Sokan tudják, hogy a szöveg Hölderlin egyik csodálatos versének egy csodálatos elemzése, de hogy mindez egy, a „lakáskérdésről” szervezett konferencián hangzott el…
Van persze ebben valami mulatságos: ha valaki az utcán lakik, arra tényleg válasz az, hogy Heidegger szerint az emberi ittlét alapvetően „költői”? Heidegger gesztusa egyszerre röhejesen inadekvát és prófetikus. A hontalanság az „költői”? Az otthonlét az „költői”? Ha éhen döglök, az is „költői”? Ha kitelepítenek, az is akkor „költői”? Mint kifejti, abban az értelemben biztos nem, ha a költőin a nem valódit, a pusztán költöttet, vagyis a kitaláltat értjük. De ha a „költői” éppen ellenkezőleg: az ember legvalódibb igényéről, a valóságos ittlétről tud mondani valamit, akkor lehet itt még miről vitatkozni. Lehetséges, hogy nem csak cigányszakértőket kell például meghívni egy cigánykérdésről szóló konferenciára szakmai önkielégítésre?
Mert elfelejtettük, hogy miként kell a földön valódian és méltón „lakozni” – mondja a vén Heidegger. Hiszen lassan elpusztítottuk a bolygót a rajta lévő ökoszisztémával, s az emberi lét legalapvetőbb lehetőségeivel együtt. És hol tartunk közben mondjuk egy Szent Tamás ragyogó filozófiájához képest? Néha az az érzésem, hogy egyetlen korban sem voltak olyan kietlenek és reménytelenek a mindennapok, mint manapság, amikor ezerféle pótcselekvésre, drogra, szerre, hazugságra, tudományra, okoskodásra, irodalomra, fölösleges termékre, meg elfoglaltságra van szükségünk, hogy egyáltalán kibírjunk egyetlen kibaszott istenadta napot. Miközben egyetlen korban sem kellett (volna) az embernek minden lépésére ennyire vigyázni, mert tényleges kozmikus pusztulásban élünk, nem költött apokalipszisban.
Észre sem vesszük, hogy már állatok sem vagyunk. Az állatnak van méltósága és tud méltón lakozni a földön. Innen nézve – s ebben, bármilyen tragikus, de Madách Imrének volt igaza – az emberiség kozmikus lehetősége az volt, hogy végül kinyírhatja saját magát. Csúfos vég. Az ószövetségi Isten annyiszor megcsillanó kegyetlen iróniája mutatkozik meg itt is: a „tejjel-mézzel folyó” Kánaán valójában ugyanolyan pusztulat, mint a többi, de hát ilyen Kánaánok utáni vágyakozásról szól a történelem; az ember pedig, akit amúgy bibliaian a „teremtés koronájának” mondanak és a többi teremtmény névadó urának, végső sorsa szerint nem is méltó másra, mint hogy kinyírja saját magát. Az ember sorsa ez volt: Káin és Ábel. Ennyire futotta. Az isteni büntetés pedig ez a kegyetlen irónia. Ahol mi állunk, már belátható, megsejthető az a kor, amikor nincsenek állatok és növények a földön, és az utolsó emberek a szeméttelepeken kukásznak, mert nincsen már eledel máshol. Ennyit a termelésről. Bár addig még talán lesz egy-két nehéz napunk egy-két nehéz kérdéssel, amit persze nem fogunk megoldani.
Igen, persze, a cigánykérdést „szegregáltan”, szakmaian kellene végiggondolni. Nem szabad egyéb kérdéseket, össze nem függő problémákat belekeverni. Nem egyik napról a másikra, hanem következetesen. De én nem értek a cigánykérdéshez. Számomra az ő kérdésük a fentebbieket is jelenti. Érti, aki érti. Volt már olyan, hogy az elnyomottak fellázadtak és lemészárolták őket, majd a maradékot még jobban elnyomták. Volt olyan is, hogy az elnyomottak fellázadtak, lemészárolták elnyomóikat, s amikor uralomra jutottak, lenézték, kihasználták, megalázták és kicsinálták azokat, akik korábban ők voltak. Ilyen az ember: féreg – csak egy kicsivel bonyolultabb féreg, mert néha még a szeretetre és a békére is képes, mondjuk egy Rembrandt-képen vagy egy japán fametszeten. Utána pedig megy tovább az idő, vagy micsoda, amit történelemnek is nevezünk, és mocskosul bele vagyunk keveredve a saját szarunkba.
3.
Ma reggel E.-vel egy kávézóban. Én a laptopomat birizgálom, az asztalon pedig a napi Metro-újság. Amíg én birizgálok, ő ezt olvassa. Egyszer csak elkezd nagyon hisztizni: „Utálom! Utálom az egészet”. Sírni kezd. Kiemelem a fejem a képernyőből, rádöbbenek, hogy miről van szó. Görögországban meghaltak a tüntetéseken, a Mexikói öbölben ömlik a tengerbe az olaj, egy óceán-mikrobiológus, vagy mi a szar, szakszerűen leírja, hogy hogyan hat ez a tengerben élő állatokra, magyarán: hogyan fognak megdögleni. Aztán: egyes multik már erősebbek, mint a legtöbb állam, aztán láthatjuk a képeket a következő szépségkirálynő-választásról, satöbbi, satöbbi. Felfogom, miért sír. A „megoldás”, próbálom viccre venni: a Microsoft megveszi Görögországot és vége a válságnak. Az Akropoliszon tartják majd a team-buildingeket.
Az ember megy a városban, ömlik a nép, néha elfogja a sírógörcs, hogy élni kell ebben a töméntelenné duzzadt „micsodában”. Aztán tovább megy, mintha semmit nem tehetne. Mert talán nem is tehet. Ez borzasztó.
Később eszembe jut, hogy amikor középiskolások voltunk, heccből felírtuk az iskola falára: „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!” S hogy ez is régi vicc. Mint Madách.
Aztán – már jócskán benne a délutánban – egy nagy kortárs írót olvasok egyik irodalmi lapban. Novellát ír – erről-arról, ami eszébe jut. Nyelvbuzerál. Budapest, körút, estikornélozik, mittudomén. Az én Kosztolányim, a „cselédregény”szerzője, a csúf ember költője talán azt mondaná erre: magyar badar. Majd a villamosból nézem a körútat: Esti Kornél sehol (meghalt, érted, nem is élt soha, bassza meg!!!) Viszont ezek a hómlesszek itt, azok igen. Meg egy csomó test: cuccok, ruhák, fénylő bőr, krémek, ásványvizek, boltok. Trükkök az élethez. Nők és pasik. Gyerekek bámulják egy meztelen nő melleit a plakáton. Unják már ők is. A „balta képű kurváit”! Azt hiszik magukról, szépek? Járnak-kelnek, mintha minden rendben volna.
Persze, mi mást tehetnének, tudom ezt én is. Mégis bassza meg. És nem is az a hülye író a hibás. De az is bassza meg. Hanem ez a tragikus barom, az a hibás.
4.
Megjelent egy könyv a cigányokról, jó drága könyvnek tűnik. Az ELTE szociális munkás hallgatói készítették. Azt írják, ez nem ámítás, ott laktak velük egy hétig a putrikban. Aztán a fotók után írók és más ismert „szakemberek” vallanak a fotók által kiváltott érzéseikről, meg a szegénységről. A fotók amolyan műkedvelő-fotók. Nincs eldöntve, hogy most akkor mit is akarnak megmutatni: a nyomort, vagy életképeket gyerekekről, akik „ugyanúgy szeretetre vágynak”, satöbbi, satöbbi.
Én is arra vágyom, s nem biztos, hogy megkapom. Ha pedig igen, lehet, abban sincs köszönet. Ezen a nyelven, még ha képekkel is illusztrálják, biztos, hogy nem lehet megérteni az egészből semmit. „Ők is ugyanúgy szeretetre vágynak”. Mintha azt mondanám: „ők is emberek”. Perszehogy. Az írások egy részéből mindössze annyi olvasható ki, hogy szerzőjüknek is foglalkoznia kell valamivel, hát foglalkozik a cigányokkal. S hogy az milyen szép és jó. A többiek maguk is kritikusak a fotók és a könyv kapcsán.
Divat ez is, a cigányozás – a divat szó legmélyebb értelmében. (Vagyis abban az értelmében, hogy nyúlós-ragadós kulturális unalomból, közönyből, általános rossz közérzetből fakad. Előbb „művészetet” csinálnak belőle, végül meg ipart.) Velük lakni pedig – tudományos kalandtúra, tudományos álcába öltöztetett turizmus, ilyesmi. Látnak valami emberit.
A hátlapon például azon csodálkozik, sőt sajnálkozik egyik szerző, hogy a cigánygyerekek bármivel tudnak játszani, ami a kezükbe kerül, ha nincs bolti játékuk. Hát istenem. Végül is nem ez a játék maga: fogni egy követ és azt mondani rá, hogy „ez a ló”; fogni egy fadarabot és azt mondani, hogy „ez a ház”; fogni egy marék sárt és azt mondani, „ez meg az ember”? Aki tud játszani, az mindennel tud, még Istennel is beszédbe elegyedik játék közben. Mert ismer még egy másik nyelvet is: a teremtés isteni nyelvét.
Gyermekkoromban én is fadarabkákkal játszottam. Most akkor nyomorultnak kellene érezzem magam? Nesze nektek bolti játék. Nesze neked ELTÉ-n képzett szociális munkás. Egyiknek még a könnye is kiesett a szánalomtól, amikor látta, hogy fadarabokkal játszik a gyerek. Egy fura názáreti fickó jut eszembe, aki vitte a maga „fadarabkáját” a Golgotára. S amikor a körülötte álló bámész, nyálcsorgató, műkedvelő népség zokogni kezdett rajta, véráztatta pofával rájuk ordított: magatokat sírassátok, ne engem! Kár volt ezért koptatni az ELTE iskolapadjait.
Van még valami, ami furcsa ezeken a „szánalomkeltő” fotókon. Az, hogy szinte kivétel nélkül boldog gyerekeket mutatnak, és nagyon sok boldog felnőttet. Úgy viselik ők Van Gogh szétjárt cipőit, ahogyan semmilyen szandált nem lehet. Érzik, hogy cipő van a lábukon, nem feledkeznek meg róla. Tudnak járni más levedlett bakancsaiban úgy, hogy a sajátjukká járják valóban. A cipő az cipő, a ruha az ruha rajtuk, mint ahogyan a szegénység is szegénység még náluk, nem pedig szégyen. A felnőtteken már látszik, hogy ők szégyellik Van Gogh bakancsait. Mint ahogyan mi is szégyellenénk.
Az ilyen megközelítések szűklátókörűsége, mint amilyen ez a fotós könyv, számomra ott mutatkozik meg, amikor az ún. viszonylagos jóléthez mérten értelmezik a szegénységet és a nyomort. Mert hát éppen a viszonylagos jólét az, ami csődbe visz minket: mindannyian laptopot akarunk, meg jó iskolába, moziba járni, hülyeségeket venni boltban minél többet, felhasználónak lenni, fogyasztónak lenni stb. Mert most ez nekünk a Kánaán. Éppen ez a kultúra az, amit itt most bebukóban van. Az, amely szép lassan eljuttatta odáig a gyermekeket, hogy semmi mást nem akarnak, mint zabálni, nyaralni, csetelni, dugni – s mindent csak felhasználói, mindent csak fogyasztói szinten.
De miért van az, hogy ebben a viszonylagos jólétben is az ember itt szerencsétlen nyomorultnak, baleknak, zombinak kell érezze magát? Mi van ezzel a nagynevű kultúrával, amely nem képes már senkit boldoggá tenni, csak hazugságok árán? Inkább lennék szegény, ennék száraz kenyeret, laknék putriban hasonlóan szegény emberekkel, csak ne érezzem nyomorultnak, kiszolgáltatottnak, átbaszottnak, megalázottnak magam a saját kultúrámban. Talán mégiscsak költőien kellene élni, megtanulni szegénynek lenni. Hülyén hangzik, de néha irigylem azt, aki szegény, ha tud élni szegénységben – mert van valamije: a szegénység. Lehet, hogy nekünk kellene megtanulni szegénynek lenni, nem pedig azon sajnálkozni, hogy a cigánygyerek nem eszik minden nap csokit? Pilinszky írta egyszer, hogy Auschwitz-nek köszönhetően ő visszakapta a „szegénység szavait”.
Ha pedig úgy értelmezzük a szegénységet, mint megszüntetendő csokihiányt, csak meg lesz alázva a cigánygyerek, ahogyan a többi szegény is a földkerekségen, és megint el lesz baszva az egész. Miért akarunk erőszakkal egy csődbe jutott kultúrát rákényszeríteni arra, aki – talán szerencséjére – kevésbé lett részese? Használt, sőt elhasznált terméket árulunk, s ez egész egyszerűen pofátlanság. Ők azért szegények, mert megtanítottuk őket arra, hogy szegénynek érezzék magukat pusztán azért, mert ki vannak zárva egy csődtömeg kultúrából. Arra, hogy ne abból éljenek, ami van, hanem abból, ami kell. Eközben mi is hulladékon élünk, mint ők, csak éppen jobb a csomagolás.
Haszonvágyó, élősködő, bosszúálló dögökké lettek, olyanokká, amilyenek mi vagyunk.  Ez végső soron is nonszensz. Cigány vagy nem cigány, ne akarjuk, hogy aki szegény, csokitól jóllakottan ugyanolyan nyomorult, kiszolgáltatott dögnek érezze magát, mint mi. Talán ez lenne a szeretet. Vagy ha tetszik: a költői.
Miért lennének ők jobbak, mint mi? És mi miben vagyunk jobbak – állítólagos kultúráltságunkat, jóltápláltságunkat és törvényeinket is beleértve –, mint ők? Egy rabló miniszter mivel jobb, mint a cigány, aki a szomszédja kertjét dézsmálja föl? Mintha azt hinnénk még mindig, ennyi csőd után is, hogy „az ember jó”, vagy ahogyan régen mondták, „eredendően jó”. Pedig az ember – pusztán csak ember. Mocsokban él, mint amilyenben kevés élőlény itt a földön.
De lehet, hogy mivel így gondolom, soha nem fogok érteni a cigánykérdéshez. A fotós könyv pedig megy a többi közé a polcra, rosszabb esetben egy rohadt pincébe, az eladatlanok közé. Amivel ugyan nem oldottuk meg a cigánykérdést, de a jó ügy érdekében kivágtunk két fát.
Így megy előbbre fajzatom. Hajrá.