Címke: Csuka Botond

Bejegyzések

Rettenet és társiasság: vizsgálódások egy hatástörténet mentén

Egy gondolkodó munkássága köré szerveződő konferenciának, illetve egy ráépülő tanulmánykötetnek számos apropója adódhat – elsősorban centenáriumok, évfordulók, de egy régóta hiányzó fordítás megjelenése is bírhat efféle erővel. Edmund Burke fiatalkori, 1757-es Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően című hagyományteremtő művének Fogarasi György általi fordítása 2008-ban látott napvilágot, a hazai esztétika egy jelentős mulasztását orvosolva ezáltal. Részben ez indította Horkay Hörcher Ferencet és Szilágyi Mártont egy kétnapos konferencia megszervezésére 2008 őszén, amely alapjául szolgált a 2011-ben megjelent, Edmund Burke esztétikája és az európai felvilágosodás című tanulmánykötetnek.

 

A kötet már címében is jelzi a vállalkozás interdiszciplináris arculatát, amely szinte elkerülhetetlen, amennyiben a burke-i életmű egészét teszik vizsgálat tárgyává. Esztétikai, eszme- és politikatörténeti valamint társadalomelméleti perspektívák jelennek meg a kötetben – éppúgy, ahogyan a XVIII. század gondolkodásába ágyazott Burke-életműben is. Egyfelől különböző diszciplínák tekintik sajátjuknak a munkásság két sarokkövét: az esztétika a Filozófiai vizsgálódást, míg a politika- és eszmetörténet az 1790-es Töprengések a francia forradalomrólt. Másfelől ezek a művek már magukban hordozzák e perspektívák szétválaszthatatlanságát, abból eredően, hogy a XVIII. századi tradícióban – amelyben gyökereznek, és amelyet a Vizsgálódás megingatni látszik –, az „esztétika” sajátosan összefonódott a kor társadalom-, morál- és politika-filozófiájával.

 

A kötet tanulmányai sorában pontosan ezért azok a szövegek a legérdekesebbek, amelyek ezt a szétválaszthatatlanságot véve alapul, felhívják a figyelmet az esztétikai és a morális közötti feszültségekre Burke gondolkodásában. Mindenekelőtt Radnóti Sándor és Horkay Hörcher Ferenc kontextualizálják a „rettenetes”, emberen és erkölcsön túli, leigázó fenségest, ütköztetve azt a XVIII. századi „társiassággal”, azzal a térrel, amelyet a szabad, egyenlő felek diskurzusában megjelenő, a szép normativitásán alapuló jó ízlés konstruál (amely – ahogyan erre Radnóti Sándor felhívja a figyelmet – maga is „megroppan” a fenséges burke-i elméletével). A Burke-recepciót taglaló tanulmányok közül ehhez kapcsolódik Gárdos Bálint írása az angol esszé klasszikusainak (Leigh Hunt, Charles Lamb, William Hazlitt) fenséges-ellenességéről, ugyanis az emberi viszonyok között maradást, és a bokszmérkőzésként fölfogott konverzáció adok-kapokját összeegyeztethetetlennek tartották a fenséges retorikájával. Nagyon is központi probléma ez – amint arra Hankovszky Anikó rámutat Burke nyelvfelfogását vizsgálva a Filozófiai vizsgálódás mellett a Töprengések alapján –, mégpedig magának a – kommunikáció egyedülálló, ám pl. ideológiák, forradalmak által kihasználható, így sérülékeny közegeként felfogott –, nyelvnek a központi szerepe okán, amelyet Burke nagyon is élesen látott.

 

A Burke-recepciót tárgyaló tanulmányok, közöttük pedig a hazai esztétikai, valamint politikai recepcióval foglalkozó írások teszik ki a kötet legnagyobb részét. A szerzők különböző aspektusokból világítanak rá, milyen módon válhatott lehetségessé, vagy maradt lehetetlen a burke-i gondolatok megjelenése a brit tradíciótól igencsak elütő magyar közegben, ahol nem foglalt el centrális helyet annak a „kultúrtársadalomnak az ideálja” (Gadamer), amely az ízlés fogalmában, és az általa megalapozott társiasságban rejlett. Balogh Piroska Szerdahely György Alajos és Schedius Lajos esztétikáiban kutatva föl a lehetséges Burke-hatásokat, Keszeg Anna pedig Burke erdélyi „negatív recepciótörténetét” vizsgálva mutat rá a korabeli egyetemi-akadémiai intézményrendszer nyújtotta lehetőségekre. Természetesen a német filozófiai hagyományokon átszűrve érkezett a brit tradíció, nem csupán a filozófiai esztétika, hanem a politikai gondolkodás is – ezért bír jelentékeny pozícióval Kontler László tanulmánya a Töprengések német recepciójáról. A politikai hatástörténet során olvashatunk például Dessewffy József gróf konzervatív kiállásáról a sajtószabadság mellett (Vaderna Gábor), vagy a magyar „protokonzervatív” politikai nyelv megjelenéséről az 1790-es évek második felében egy korabeli „burke-iánus” kapcsán (Szűcs Zoltán Gábor). Az esztétika és a politikatörténet esetében is láthatóvá válik, hogy a XVIII. század végének – XIX. század elejének Magyarországa mennyire idegen táptalajt nyújthatott Burke gondolatainak, ám – amint ezt a kötet tanulmányai bizonyítják –, ez korántsem jelent terméketlenséget.

 

A kötet tematikájának és felépítésének konzisztenciája azonban megtörik az eszmetörténeti megalapozás, valamint a külföldi és a hazai recepciótörténet után. A Burke és a posztmodern címmel ellátott V. rész mindösszesen két tanulmányt foglal magába: Bazsányi Sándor a „radikális fenségesről”, az undorítóról, Tillmann J. A. pedig a technikai fenséges kortárs lehetőségeiről ír például az ambient zene, a western vagy Barnett Newman absztrakt expresszionizmusa kapcsán. A tanulmányok önmagukban érdekes perspektívából tematizálják a (burke-i) fenségest, nem „távolodnak el” tőle jobban, mint a korábbi tanulmányok némelyike. Megjelenésük egyben üdítőként hat a kötetben, tekintve, hogy olyannyira elütnek az őket megelőző tanulmányok megközelítésmódjaitól és témáitól. Azonban – és főként a fejezet rövidsége okán (kb. 30 oldal a 330-ból) – fölmerül a kérdés, miért kerültek a kötetbe, mintegy gyorsan a végére tapasztva? Ha már így alakult, én szívesen fogadtam volna még hozzájuk hasonló tanulmányokat. Ugyanakkor nem merült volna föl bennem hiányérzet akkor sem, ha hiányzik a posztmodern „a végéről”.

 

A Ráció Kiadó Burke-kötete azonban ettől eltekintve kitűnően szerkesztett munka, sokfelé mutató tanulmányokkal, amely mégis egy sajátos képet mutat a körültekintő (esztétika-, eszme-, politika-) történeti metodológia szinte valamennyi tanulmányt meghatározó alapállásának köszönhetően.

 

Edmund Burke esztétikája és az európai felvilágosodás, szerk.: Horkay Hörcher Ferenc és Szilágyi Márton, Ráció Kiadó, Budapest, 2011.

Bejegyzések

Angyaltánc és vadászat

A költészetről föltehető kérdések közül kitüntetett helyen áll, hogy miképpen itathatja át azt a filozófia, hogyan lehet – ha egyáltalán lehet –, a költészet „filozofikus.” Jelen írás természetesen nem célozza a belebonyolódást ebbe a rendkívül komplex problémakörbe, annyi azonban bizton mondható, hogy a költészet „filozofikussága” semmiképpen sem egy előre megfogalmazott tézis „megérzékítése” révén áll elő: a költészet sajátos igazsággal bír, amely nem egy korábban letétbe helyezett gondolatnak rendelődik alá, mintegy a rá való emlékezésként. Ha mégis ez történik, tehát ha a vers tézis-demonstrációként áll előttünk, akkor legtöbbször „didaktikus költészetet” emlegetünk. Én ebben az értelemben használtam, illetve használom a „filozofikus költészet” kifejezést, amely azonban időnként elismerésként üti fel a fejét az irodalomkritikában.

 

Karácsonyi Zsolt költészetét is ekképpen méltatták, pontosabban a 2010-ben megjelent Igazi nyár című kötetét. A kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztőjének az említett évben megjelent még egy verses-, illetve egy tanulmánykötete, tehát egy rendkívül „termékeny” évről beszélhetünk. Ez magában természetesen még nem jelent rosszat, kifejezetten érdekes összjáték, megelőlegzés vagy előreutalás adódhatna vizsgálat tárgyául az Igazi nyár és az Ússz, Faust, ússz! szövegének motivikája vagy nyelvezete kapcsán. Most azonban maradjunk csak az előbbinél.

 

A kötet öt ciklusra osztódik, és – jórészt tematikusan elválasztva egymástól –, két tradíció kerül egymás mellé. Az Ámor háborúi és az Orpheus Albionban ciklusok a görög-római mitológiából merítenek és játszanak aztán szabadon az alapokkal, míg a többi ciklus tematikus alapjaként a keresztény kultúra határozható meg, a maga angyalaival és világmegosztásával. Mindezek azonban fel-felbomlanak, keverednek, a szövegekben sajátos módon épülnek föl a karakterisztikus, stilizált versnyelvben, vagy például a megszólaló hang változatossága révén. Az Ámor-ciklusban a „legkisebb nagy isten” „naplójából” olvashatunk, amelyben az önmagát „legvégső oknak” tudó, a törvényadó magabiztosságával beszélő isten szólal meg, kinek „ragyogó nyila” „orgiákba tereli a népet.” De Orpheus is megszólal Albion tengerpartján, vagy egy nimfától halljuk születésének történetét. Ezek az „idegen” hangok idézőjelben szerepelnek, és – bár a legtöbbször nem tulajdoníttatnak ilyen egyértelműen egy meghatározott (cím)szereplőnek –, a versek többségében megjelenik ez a fajta hangjáték.

 

Az angyal- valamint az ezzel összefonódó tánc-motívum megjelenése nagyon gyakori, metaforikájuk azonban kifejezetten sokrétű és ellentmondásoktól sem mentes a kötet szintjén. Az angyal vagy mint a „kövezetre csapódó” „ismeretlen” jelenik meg, aki „tánctanárként” tanítja a pusztítás lépéseinek „véres tréfáit”, vagy a „kondér”-világ fölött „harcolnak a koncér’” részegen kacagva Istenen, de van, hogy üzenetet hoz a „másik, külső” oldalról, amely lefordításra vár. A tánc sem mindig a halál, van, hogy „a mondhatatlan” „lép elő” „táncos lábbal”.

 

Már ezekben a motívumokban is megjelenik Karácsonyi sajátos mítosz- és alakteremtése mint a mítosz kitágítása és átírása. Ez expliciten tetten érhető olyan alakoknál, mint „Nimfaust”, aki az Ússz, Faust, ússz! kötetben lesz kiemelt helyen, de ezzel összefüggésben már átíródik a tenger, és általában a víz motívuma is. Hasonló alakteremtő aktusok már-már átvisznek a fantasztikum és a bizarr területére, amikor az egymást is agyonlövő „vadászok” által fenyegetett „vigaszszín állat” vagy a Ködben vonuló „nagy, tünékeny emlős” alakjáról olvasunk, de nem kevésbé bizarr a „hernyólepkék”, a „szárnyas medvék” vagy „táltos farkasok” szerepeltetése sem.

 

A versszövegek szövetét nagymértékben meghatározzák a részletesen kibontott, nagyívű képek (amelyek néhol a képzavartól sem mentesek, például Az Isten, mint a tengerben). Ezeket olvasva nemegyszer olyan érzésem volt, jogos „filozofikussága” miatt „méltatni” a kötetet. Már-már a rejtjelezettség, a kódolt üzenet kerekedik itt a költői nyelv fölé, mutatva ezáltal a didaxis, a „filozofikus” költészet irányába. Ezt sokszor erősíti a versben megszólaló hang üzenetet-mondása. Az egyes szám második személyű címzett zavaróan gyakorivá válik, és még akkor is így van, ha ezek a hangok sokszor az őket keretbe fogó szöveg megalkotóját célozzák, például az Esti metró–ciklus áradó szövegfolyamában vagy Az üzenetben. Sokszor kifejezetten kínos, mint válik nyilvánvalóvá a „gondolatiság” (sic!) központisága: miképpen keres a megszólaló „Vészes tárgyat, pengeéles, / mondhatatlan igazat”, hogy aztán kimondja, az élet nem más, mint „rosszul rakott kirakat”, vagy méginkább, bőr- és húsfeldolgozó. És hasonló a helyzet a „lényegről”, a „létről” vagy a fent-lent, ideát-odaát tematizálásakor.

 

Mindemellett ott van az erős nyelviség, a humor, és a mitologémák, valamint a képek kifacsarása, a József Attila-, illetve a Pilinszky-örökség ügyes kezelése. Azonban sok olyan elem is van – közöttük a már említett „Te”-nek címzett utasítás, útmutatás, szentenciózus kijelentések hatnak legerősebben –, amelyek elterelik a figyelmet minderről, és azt a kódolt üzenetre irányítják. Hogy ott mit találunk, talán nem is érdekes, nagyobb baj az, hogy versben találjuk azt: a költészet igazságát megfojtja a titkosírás. Természetesen nem mindig és nem mindenhol, igazságtalanság volna didaktikusnak nevezni az Igazi nyár szövegeit.  Igen komolyan veendő a Karácsonyi-költészet, és sokan így is tartják számon. De ez talán éppen azokon a helyeken érdemes és lehetséges, ahol nem akar komoly lenni.

 

Karácsonyi Zsolt, Igazi nyár, Erdélyi Híradó Kiadó – Ráció Kiadó – Irodalmi Jelen Könyvek, Kolozsvár – Budapest – Arad, 2010.

Bejegyzések

Világromláspróféta egy bestiáriumból

Zudor János nevével csak igen elvétve, véletlenül találkozhat a magyarországi olvasó.

Az irodalomtörténet – amennyiben számon tartja –, a harmadik Forrás-nemzedéket követő generáció tagjaként említi az 1954-ben született költőt. Ha el akarjuk helyezni, minden bizonnyal nagyobb sikerrel járunk, ha Nagyvárad bestiáriumában keressük a helyét.

A szélsőségesen nehéz életű költőről anekdoták keringenek, nemzedéktársai, barátai számolnak be találkozásaikról, beszélgetéseikről, kivételes nyomot hagyó személyiségéről. Ezzel ellentétben – bár a Jónás és a mérték Zudor hetedik kötete –, költészetének nyomai alig-alig fellelhetők – kötetei Magyarországon jóformán elérhetetlenek. Amennyire tudni lehet, ez a kötet is barátok, támogatók segítségével állt össze: a nagyváradi Posticum szervezet már Zudor legutóbbi kötetének (És egy kicsit tovább) megjelentetésében is hathatós segítséget nyújtott, ahogyan a válogatást magára vállaló Szálinger Balázs is. A Jónás és a mérték tehát egy koprodukció terméke, a versíróé és a versőrzőké – akik az elkallódástól őrzik a szövegeket, valamint írójukat.

zudor jános jónás és a mértékZudor János költészetének fő motívumai jellegzetesen vészterhes világ konstellációját rajzolják ki. Mind az egészen konkrét, mind pedig a metafizikai síkján. Előbbi a „diktatúra”, a „durva Rend” Balkánjának, pontosabban Romániájának, míg utóbbi a „világkatasztrófa”, a „világcsőd”, az állandó „tűzpróba” és az „örök télelő” síkja. A két dimenzió nem mindig válik külön, és ez a szélsőségesen komor, utolsó pillanatban bevésett világmetszet mindvégig érvényesül, még abban a néhány szerelmes dalocskában is, amelyek – gyengeségük ellenére – helyet kaptak a kötetben (vártalak a vártalak a / teleszart lakásban, / vártalak a vártalak a diktatúrában”). Ugyancsak meghatározó a súlyos múlt, legyen szó a „ceauşescu-időkről”, vagy – tágabb perspektívában – „rakétaelvű madarakról”, tömeghalálról és népirtásról. A versek azonban legtöbbször az általános szintjén mozognak, ami hamar üressé teszi a sokszor amúgy erős képeket, ezért hat üdítően a konkrétra történő összpontosítás, legyen az a személyesen megélt nyomorúság és fájdalom, vagy a szolidaritás felvillantása a csavargók „kicserélhető élete” láttán (Jónás: Az utcák királya). Az elkeseredés, a pusztulás dominanciája már-már túlterheli a kötetet – az említett szerelmes versek közül is a Melinda emelkedik ki, pontosan az idősödő férfi pajzánságában és testi szerelmében rejlő humor kijátszásával. Ugyanakkor mégiscsak tematikus kötetről van szó, amelynek keretét a világ „ninivei” képe alapozza meg. Azonban nem csupán Jónás-verseket találunk a kötetben: a legtöbbször már címükben is a Jónás-tematikát artikuláló versek viszont nem különülnek el a többitől – sem a kötet szerkesztésében, sem a szövegeket strukturáló alapmotívumokban vagy tónusban –, így láthatóvá lesz, hogy a „ninivei” világkép nem csupán a tematika, hanem a zudori poézis alapköve is.

Ebben a világban mozog tehát Jónás, akinek perspektívája, hangja a legtöbb versben megjelenik. Isten szerepének kérdése adódik közvetlenül: a kötet világában látens módon jelen van ugyan – Isten nem halott –, de éppen „hátat fordít vagy körülnéz”. Azonban távol áll ez a költészet a vallási hangoltságtól. A Jónás-motívum, pontosabban a próféta-motívum azt a régi, mára már igencsak kikopott toposzt idézi föl némelyik versben, amelyben a próféta a költő metaforájává lesz. Nem vátesz-szerepről van szó természetesen, hanem a „helyzetjelentő” kitüntetett pozíciójáról. A próféta-költő hang reflektálása a megszólalásra, annak körülményeire és lehetőségeire felveti helyenként a versek ars poeticaként való olvasatának lehetőségét is. Zudor Jónását a „szakmával” járó szükségképpeni magányon túl már-már az Ószövetség Jeremiásának hányattatásaira emlékeztető gyűlöletes kitaszítottság, megvetés övezi, mégpedig a „mértéket” mutatás okán („Ha már a végére / végképp kimerülten / mer még szólni a világ megmaradásáért, / azt rossz szemmel nézik.”). Ez a mérték pedig, olvassuk a versekből, kiküszöbölhetetlenül kiveti Jónást „Ninivéből”, a költőt világából. Azonban nem valamiféle meghatározott értékrend mértékéről van szó, ebben az értelemben nem fonódik össze erkölcs és poézis. Annyiban azonban mégis, miszerint a költő, a prófétához hasonlóan, szólni kénytelen, nincs más választás számára, ha valami, csupán ez jelentheti az erkölcsöt a poézisben: a megszólalás, az el nem hallgatás. És legtöbbször kínos a szembesülés azzal, ami így artikulálódik, ahogyan ezekben a kényszerű megszólalásokban is: a fentebb leírt univerzális fájdalom nem fér meg a ninivei rendben, szép világunk kiigazgatottságán ejt sebet.

„Jónás” hangjában a botrány tehát maga a megszólalás, ez fordítja szembe „Ninive” öncsalásával. Nem fontos, amit mond, sokszor már nem is tud mit mondani („– Azért fogok tollat a kezembe, / hogy ne írjak semmit… / A mondanivalótlanság áldása, / hogy ölni se lehet általa”). Célja vesztett, erőtlenné lett a próféta-költő, akinek „lefénylett ideje is”: „a lejáratott élet / kiszáradt ága lett”. Az imént leírtak közül mindkettő összeforrasztja Zudor Jónását Babitséval, aki ugyanúgy tudta, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma” (Jónás könyve), és akiben ugyanúgy küzdött a megszólalás kényszere a „hűtlenné” lett szavakkal, a „tétova, céltalan, parttalan” létezéssel (Jónás imája). Bármilyen idegenül is hat ma a próféta-költő toposz, annak szoros közösséghez kötöttsége, és bármilyen elfeslett is az idősödő költő idegenség-érzése, valamint szavaiban rejlő erejének megkérdőjelezése, mégis a kötet javára válnak a „lefénylettség” közhelyei (például a Jónás, a mentőben jelenik meg sodró erővel).

Zudor radikálisan szabad asszociációhalmozó, egészen a zavaró feltorlódásig gyűlnek egymásra a képek. Ez nagy ereje lehetne ennek a költészetnek, azonban sokszor – és nem a képek tobzódása miatt –, egyszerűen szétesnek a versek. Mintha híján volnának valamilyen – ha költészetről szólva megengedhető ilyen hevenyészett metafora – centripetális erőnek. A szétszóródás végén pedig nem marad más, mint egymást követő sorok, egymásra dobált képek vagy magukban álló szintagmák sorozata. Legtöbbször a versek szemantikája sérül – nem újul, gazdagodig –, darabokra esik, és eltűnik valahol a sorok, képek, szintagmák, szavak mögött. Ez pedig ellentétes irányban hat a próféta-költő verseinek mondani-akarásával, a közösségben való megszólalással (példa erre a Jónás és az apriori című vers).

A Jónás és a mérték egy gondosan szerkesztett kötet, és komplex képet ad a Zudor költészetében jelenlévő erővonalakról. Mint ilyen, jelentős állomás az életműben. Ugyanakkor láthatóvá lesz ezen erők némelyikének erőtlensége vagy korlátoltsága, esetleg idegensége is a kortárs irodalomban. A képek szuggesztivitása ellenében a szövegek szemantikájának időnkénti széthullása hat, az univerzális fájdalom kényszerű artikulálása ellenében pedig a tematikus kötetben rejlő monotonitás veszélye. Sok erő feszíti tehát a kötetet, amelyek közül kétségtelenül az asszociációk szabadugrásai által kirajzolt képek ragadnak magukkal leginkább.

 

Zudor János: Jónás és a mérték, Kolozsvár, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2010.

Bejegyzések

Cyberapátia

Hozzászólás most!

Nemes András első könyve, az Entropláza 2007-es megjelenése óta nem váltott ki jelentékeny kritikai visszhangot.

 

Az, hogy ennek pusztán műfaji otthontalansága-e az oka a hazai irodalomban, jogos kérdés, s egészen addig az is marad, amíg olvasni nem kezdjük a science-fiction határán lavírozó szöveget.

Az Entropláza három hosszabb, és két rövidebb elbeszélést tartalmaz. Mégsem csupán különálló novellákat tartalmazó kötetről beszélhetünk, hiszen már a harmadik elbeszélésben vissza-visszatérnek a korábbiak hősei, eseményszilánkjai, mígnem az utolsó, Kataklizma című elbeszélésben nyilvánvalóvá lesz: a novellák egyetlen történetet rajzolnak ki, egyazon világ pusztulásának és a pusztulás utórezgéseinek történetét. Az Entroplázának ugyanis saját világa van, amely a történetek által épül fel előttünk, azok során világlik elő. A kötet végéhez közeledve arra is rájövünk, hogy rendkívül szűkös térben mozgunk, az egymástól sokszor távolinak tűnő cselekmények és szereplők valójában nagyon is közel vannak egymáshoz. Össze-összeütköznek lépten-nyomon, hol az új cselekmény kulisszájává lesz a korábbi, hol fordítva, mindenesetre lassan helyre kerülnek az építőkockák.

Az öt összefüggő történeten keresztül felépülő világ a miénktől idegen, talán egy közelgő, jövőbeli, talán egy másik, lehetséges valóság. Mindenesetre az Entropláza a végletekig vitt technicizáltság eluralkodását, és minden emberi pusztulását mutatja föl. Előbbi leginkább a cybervilág tipikus karaktereinek, kiborgoknak és különféle robotoknak a hangsúlyos jelenlétében, illetve a géphatalom állandó fenyegetésében, míg utóbbi az érzékek, illetve a gondolkodás teljes eltompulásában, végül pedig az emberi kézzel épített világ széthullásában figyelhető meg. Ugyancsak e világ fölépítője a valamennyi szöveget lényegükben meghatározó atmoszféra. Sötét tónusú, baljós és komor valamennyi történet, és e hangulatmonotonitás azt sejtetné, hogy nem is képzelhető el másfajta, napvilági szín ebben a világban. Azok a helyek, ahol megszakadhatna e monokróm komorság, felmutatva egy másik lehetőséget, mint például az emberi érintkezések helyei, újból és újból ellentmondanak elvárásainknak. Sorra kiderül, hogy a barátságok nem barátságok, csupán együtt-vegetálás, a szexuális egyesülés nemhogy az intimitás minimális fokát, de még érzéki gyönyört sem nyújt. Egyazon sötét tónus dominál mindvégig, ám ez ahelyett, hogy karakterisztikussá tenné a kötetet, egyszerűen unalmassá válik. Hiányzik az ellentétes oldal lehetőségének felvillantása, és ez nem a „dark” cybervilágtól való idegenkedés. Sokkal inkább úgy tűnik, Nemes a könnyebb utat választja a hangulatmonotonitással.

Ám nem lenne szükség a melegség, vagy az emberi lehetőségének megmutatására sem, a monotonitást már az is megtörné, ha a kötet komolysága lazulna kissé. Az Entropláza ugyanis a végletekig komoly. Nem fér meg benne az irónia vagy az abszurd sem. Semmi, ami akár rövid ideig is fenyegetné a komolyság egyeduralmát. A jelenet például, ahol az irodavezető számon kéri a tőle kihallgatást kérő elbeszélőt, hiszen „A gép szerint ön tegnap délután maghalt,” kitűnő alkalom lehetne az abszurd humoros-kesernyés feloldásának behozására. De nem, a szövegek komolysága elfojt minden más lehetőséget.

Ugyancsak a kötet monotonitását erősíti a központi szereplők köteten végighúzódó apatikus viszonyulása saját világukhoz. Az elbeszéléseknek valójában két visszatérő hőse van, egyikük a rejtélyes Remedio Redento doktor, a másik pedig egyik kezeltje, egy a sok beteg közül. Ebben a világban ugyanis a pusztulás oka, ami alól egyedül Redento ígért szabadulást, a talajvesztettség, a célnélküliség és a kiúttalanság érzése által keltett apátia volt, a visszasüllyedés a „sivár ösztönlétbe”. (A Kataklizma végén találjuk leírását, ám ez nem gazdagítja az addig szerzett tudásunkat, lásd 129. oldal) A „betegeket” a Remedio Redento által kínált gyógyulásba vetett hitük forgatta ki emberségükből: ki prostituált, ki fegyveres rabló, ki pedig bizarr sorozatgyilkosságok elkövetője lett. Kétségtelenül csalódunk, látva az amúgy termékeny fantasztikummal és fordulatokkal dolgozó szöveg eme pontját. Az elhagyatottság, elmagányosodás és jövőnélküliség mint világtünet ma már több mint klisé. Csalódást okoz, és unalmat vált ki. Redento említett kezeltje mint a kötet központi karaktere, a megoldhatatlan esetek többségében összekuporodik a földön és „fél”: „Fekszem a padlón. Teljes létképtelenség. Esőpermet öntözi arcomat. Próbálok, akarok, de nem tudok, nem lehet felkelni a földről. Fáradtságom leküzdhetetlen.” (25.) Ha cselekszik vagy menekül is, azt is szinte álomszerű állapotban teszi, nincs akarás, nincs tudatos cselekvés. Ezért jelent változatosságot például az utolsó elbeszélés idegen erők által már részben „meggyógyított” hőse. Bár ő az első elbeszélésben drogosként vegetált, majd gyújtott föl egy bevásárlóközpontot, most már céllal és tudatosan cselekszik, persze egészen addig, míg újra az apátia világába nem süpped, a sivatagban kuporgó meztelen emberek a köteten mindvégig kísértő képének részévé válva.

Nem is az apatikus hősökkel van a baj, nem is a talajvesztettség-félelemmel mint világtünettel. Ettől még lehetne jó szöveg az Entropláza. Főként fantasztikus, tudományos-fantasztikus elemei, illetve a különböző elbeszélések közötti relációk miatt működhetne. A probléma máshol rejlik. Az egyes szám első személyben, hogy egészen pontosak legyünk. Egy interjújában Konrád György azt válaszolta Vámos Miklós egy kérdésére, hogy amennyiben tanácsot kellene adnia egy fiatal írónak, miképpen szólaljon meg, mindenképpen az egyes szám harmadik személyt ajánlaná. Megtanít eltávolítani, mondta Konrád. És ez az, ami hiányzik jelen kötetben is. Az egyes szám első személyű elbeszélő tobzódik saját félelmében, dühében, cél- és akarásnélküliségében, ugyanazokat a köröket futja mindvégig, bármilyen szituációban legyen is. Önmagába záruló, önmagukat felőrlő köröket. Ehhez köthető a nagyon erőteljes képiség is, a látott világdarabok éles felvillantásai, ám Nemes ezekből sem tud kitörni, a félelem és téboly képei erejüket vesztik mértéktelenségükben. Ugyanez a helyzet a szövegek „nagy mondataival”: a pár szavas, magvas, ütőkártyának szánt mondatok nem akkor buknak el, amikor a narráció szaggatása a cél. Abban az esetben fordulnak időnként kínossá, ha a patologikus lelkiállapotok leírására vállalkoznak. Egyfelől a túlhajtottság, a mértéktelen tobzódás miatt, másfelől amiatt, hogy legtöbbször nem jutnak túl a felszínességen és az elkoptatott szintagmákon („Émelygek a szorongástól.”)

Úgy látom, az Entropláza összességében egy kísérlet. Kísérlet a szövegek közötti szálak finom megkötésére, az olvasó képzelőerejének időnkénti próbára tevésére, és mindenképpen műfaji kísérlet is. Termékeny vállalkozás szépirodalom felől írni science-fictiont, de kétségkívül problematikus. Mindkét oldal számos buktatót rejteget. Nemes András képzelőtehetsége, késztetése a saját világteremtésre megmutatkozik az Entropláza elbeszélésciklusában, azonban a kísérlet félbemarad, a különös elegy hiányérzetet hagy maga után. Sajnos.

 

Nemes András: Entropláza, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2007.

Bejegyzések

Bahtyin után, a szöveghez közel

Hozzászólás most!

Az Elbeszélés és prózanyelv című kötet a párbeszédre épül. A dialogicitás a könyv talán legfontosabb fogalma, ám nem csupán a tanulmányok gondolatmenetei szerveződnek e fogalom mentén, a tanulmánykötet keletkezése is egy termékeny párbeszédnek köszönhető. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán 2006-ban tartott prózaelméleti műhely meghívott előadóinak, illetve a kar egykori és jelenlegi hallgatóinak szöveginterpretációi szolgáltak a kötet alapjául, amelyeket most – azóta továbbgondolva, és Horváth Kornélia szerkesztői munkájának köszönhetően –, egymáshoz igazítva kapjuk kézhez.

„Beszélgetést folytatni annyit jelent, hogy engedjük magunkat a szóban forgó dolog által vezetni” – írja Gadamer. A huszonegy tanulmány eszerint valóban párbeszédet folytat, nem téveszti szem elől „a másik vélemény tárgyi súlyát,” engedi „megszólalni” a szöveget. Szoros szövegolvasattal van ugyanis dolgunk mindvégig, s ezt a szerzők által választott beszélgetőpartnerek változatossága még izgalmasabbá teszi. A világirodalomból Dosztojevszkij, Hugo, Gautier, Camus, Cortázar, Baricco és Vila-Matas szövegei, a magyar irodalomból pedig többek között Mikszáth, Kosztolányi, Szentkuthy, Németh László, Kertész, Garaczi, Spiró és Esterházy szövegei „szólalnak meg”, szólíttatnak meg az interpretációk során.

Bár a kötet tanulmányai – a valódi dialógus egy másik ismérveként – számos különböző hangon szólalnak meg, mégis van egy teoretikus, akinek irodalom- illetve prózaelmélete szervezi és hangolja össze őket. Mihail Bahtyin dialogikus nyelv- és irodalomfelfogásának hatása dominál mindvégig, alig található olyan szerző, aki nem merít a bahtyini örökségből. Ezért tekinthető kulcsfontosságúnak Papp Ágnes Klára kiváló, a kötetet nyitó Bahtyin-tanulmánya, amely a bahtyini életműben mindvégig érvényesülő dialogicitás vizsgálatát célozza. Bahtyin prózapoétikai munkásságának szinte valamennyi eleme visszaköszön a tanulmányokban. Az imént említett nyitó tanulmányban Papp a dialogikusság és a karneválelmélet viszonyát elemzi, Horváth Zsuzsa a zárda kronotoposzát vizsgálja egy Kaffka-regényben, Osztroluczky Sarolta a beszédsokféleségre mint egy Németh-regény téma- és szüzséalakító elemére mutat rá, Heideggerrel állítva párhuzamba a bahtyini gondolatot. Ezenkívül jelentős interpretációk irányulnak a paródiára, a regény műfaji nyitottságának problematikájára, illetve a dialogicitástól különválaszthatatlan intertextualitásra. Az intertextuális vonatkozások feltárása rendkívül termékenynek bizonyul jelen kötetben is: két tanulmány is foglalkozik Kosztolányi és Mikszáth szövegeinek párbeszédével, Nagy Márton Károly Hajnóczy Jézus menyasszonyának bibliai intertextusainak szövegszervező erejét vizsgálja, Szávai Dorottya pedig Esterházy- és Camus-szövegek rokon vonásait fejti ki sokrétű dolgozatában, a közös léttapasztalattól az apai autoritásig. És akkor még nem is ejtettünk szót S. Horváth Géza tanulmányáról Dosztojevszkij és Victor Hugo „fantasztikus” írásmódjainak viszonyáról.

A kötetet tovább színesíti a számos helyen visszatérő motívum- és szimbólumelemzés: olvashatunk többek között a pók, az androgün, a fény/sötétség, a ház vagy a csigavonal szimbolikájáról. Érdekfeszítő Menczel Gabriella Cortázar- illetve a XX. század szemantikai szinten létrejövő fantasztikumáról szóló tanulmánya. Bahtyinon kívül vissza-visszatérnek különböző szerzők mint a kötet viszonylag egységes elméleti irányultságának jelzőbójái. Kristeva, Genette, Iser, de Man, Heidegger és Paul Ricoeur számítanak leggyakoribb hivatkozási pontnak, utóbbi narratív identitás-elmélete például három helyen is visszaköszön, Baricco, Spiró és Esterházy szövegei kapcsán.

A tanulmánykötet tehát – természetesen a műfajhoz képest – egységet mutat, egyedül három tanulmány tekinthető problematikusnak, amennyiben a kötet struktúrájában kívánjuk megítélni a helyüket. Az egyik Emmanuel Bouju tanulmánya Enrique Vila-Matas egy olyan regényéről, amely magyar nyelven nem hozzáférhető. S bár kétségkívül érdekes, messze nem a legjelentősebb írás a kötetben. A másik problematikus szöveg Maczák Ibolya tanulmánya, amelynek annyiban valóban helye van a kötetben, hogy Illyés András XVII. századi püspöki beszédeinek kompilációs technikáját, azaz intertextuális vonatkozásait vizsgálja Pázmány és Káldi műveivel. Talán a beható filológiai kutatás táblázatai teszik mégis idegenné a dolgozatot a kötet más írásainak kontextusában. Bodnár György Füst Milánról és az irodalmi modernségről szóló tanulmánya a harmadik szöveg, amely esszéisztikus stílusa és rövidsége miatt nem találja helyét a kötetben. Főként közeli „szomszédjai” kontextusában érezhető mindez: Érfalvy Lívia vagy Rácz Ádám sokfelé mutató, az elemzett szövegek számos oldalát megvilágító dolgozata mellett hiányérzetünk támad Bodnár írását olvasva.

A Ráció Kiadó e kötettel egyben egy új sorozatot indít „… és a szöveg beszél” címmel, melynek sorozatszerkesztője ugyancsak Horváth Kornélia. Jelen kötet arra bizonyíték, hogy bízhatunk a sorozat sikerében, annak hűségében a címében idézett gadameri szavakhoz: hogy az interpretáló beszélni engedi a szöveget figyelmes „együtt-szólásával.” A Ráció Kiadó kiváló és hiánypótló Aktuális avantgárd sorozatára tekintve csupán az a kérdés merülhet föl, hogy vajon alábbhagy-e majd a lendület, torzóban hagyva ezzel a tervezett sorozatot? Bízzunk benne, hogy nem így lesz.

 

Elbeszélés és prózanyelv, szerk. Horváth Kornélia, Budapest, Ráció Kiadó, 2010.