Lepaca Samael!; Samael; Emet

 

Lepaca Samael![1]

A póráz általában bosszantó,
mert csak beleakad az ember, még
akkor is, ha nem akar megszökni.

Nem bitófa tartja, mint a kötelet,
hogy a füled mögé simítsd, mielőtt megfeszül,
ahogy a rakoncátlan hajtincseket szokás.

Lazán lóg a nyakból, ha nem húzzák-vonják,
de hátad mögé vetni már rövid.

Szégyellem-e jobban, mint ahogy zavar?
Szégyen és bosszantó nyűg, pimaszság közt
vékony határmezsgyén az avar

ázott televény, amit időnként feldúl, hogy…
Jöttömre van, aki ennyire vár?

Tétován nézek fel az így hivalkodóra
Lepaca Samael!
Az eső is eláll.
Mire peremig gyűlt a szobortalapzatban
– megihatná, aki lehajol –
ügyet se vet a velem egyívásúra
a falevél-ringató tükörkép alul.

Nem marok belé, ahhoz túl messze van,
de hogy meg sem ugatom, itt az a győzelem,
a kovácsoltvas kapu úgy áll, mint a fák,
nem kaparom, nem feszegetem:

bizalmatlan lesz, ha nyikorog tőlem.
Mint két csapzott szőrű eb. Az egész olyan.
A kutyák alatt – mondom – lengőajtók nyílnak.
Tudom” ad igazat komolyan.
„Na meg ördögalma.” ezen felderül.
Ezért már megéri felkötni magam.
Te nem úgy véled?” Kiköttetni inkább.
Felelem. Az mégis hosszabb távra van.

Sötét hajam a szemembe hullik,
nyitott könyvben megszáradt virág,
ha nap süt, zilált, homlokomon játszik;
az este enyém – kalitkámba zárt.
Felbontatlan, átázva remél,
néha egy-két jó szó fontosabb,
tűvel átszúrt bábu a levél,
gyermek-árnyékként hintázó alak.

 

Samael

A Mester

Ha a külső képességem belsővé
is válik, a hozzám hasonlót meg nem érintve,
vagy megérintve valamiféle szükségemmel együtt,
ami a kinti dolgok helyett vall egyszer-egyszer

rólam, ha nem sikerült bevonni mégsem
a különböző tehetségeket, képességeket,
eltompítva bennem, hogy nem vagyok
jó abban, e kisebb mértékkel

mérhetem csak meg a dolgok lényegét,
bár nem kérdeznek róla, hogy a
hallgatásuk közé ékelődjön
valamiféle képességem az átalakulásra…

 

Samael

A sötét domboldalon növesztett
árnyékom kegyeltje túlságosan
megnyúlt egy emberhez képest,
fehér vitorlás árnyék, vagy ezüst

tőr a fantasztikus teremtmény
szügyén, melyben a szégyen
kertjéből ellopott szívet takargat.
Már nem vadásznak rám,

hitvány tartozékom.
Kitartóan, szigorral önmagad felé,
állad úgy pihen csukott kézfejeden,
ahogyan dúsan omló virág

átbukik a kőfalon, szertelenül
pazarolva e kiáradásban rám
szabott gondolataidat.
Bár a szépség néha lemállik

rólam, mint elfagyott, sötét
gyümölcsről a húsa, csak edd!
A komor figyelmeztetésem akkor
majd úgy őrzi a fal finom kis

hasadékait, mint a rontás új szellemét,
még ifjú alakjában, feketén
hintáztatva a mosolyod.

Régen nevettem már ítélkezés nélkül,
mert az őszinte tékozolja az erőm,
hiábavalóan feszegeti tűrőképességem
határait, mikor a hangom szaggatva,

az estében fehérré változott virágok
levelét hinti szét, bármit is tennék ellene,
de csak az igazán megőszültekét,

ezért jövök el, ha látom,
hogy az egyik te vagy,
koszorút fonva fejedből.
Azt mondják, szőke, hullámos

hajad volt. Milyen uralkodóra
vártál, hogy kényszerítesz
lába elé vetni magadat, vagy
megkoszorúzni dicsőségeddel,

mondd!

Te, aki belököd végre a rózsás vaskaput,
melynek gazdag árnyéka most úgy vesztegel
a Hold-szítta fövenyen,
mint bennem a malícia,
bolond természetű, álnoktalan ördög!

 

Emet [2]

Levél Eszteréknek

Ott maradok, ahol kell,
talán meddő figyelemmel,
amíg szándékotok nem ad új célt nekem –
többet
háziállaténál;

tegezni is csak (magamban teszem)
azt szoktam, akit nem akarni
megszűnök, ahogy elmúlik az éjjel,
ahogy törékenyen feleselni,

vigyázva, hogy ne rendetlenkedjek
a nyílásaitokban hevenyésző fénnyel
igazságot és szépséget szolgáló
takargatni való büszkeséggel,
melyben barátok torz árnyéka a hitem:

mintha soha nem akarnék elmenni innen,
e játékba az ön-elmúlásig vetett,
hogy ébren kell maradnom egész éjjel,
hogy nevelitek majd, mint gyermeket.

Ó, Uram, Úrnőm mennyire fáj,
hogy minden történetet ilyen jól ismerek,
belőletek is, nem egyet láttam már,
így leszünk egymásnak kísértetek.

Könnyen megtartom az éjszakát,
a folyóparti ember gyengéd nevére,
míg testem csak füvet és gyomokat táplált,
lágyan hordalékán
rebbent, mintha élne.

 

[1] Lepaca ~ vagy Lepacha szellemként jelenik meg, mint Astaroth szolgája. Színe fekete, nevét „nyitónak”, vagy „felfedőnek” fordítják. Lepaca felkérhető, hogy segítse bármely adott spirituális entitás megidézését/ megjelenítését, pl. Lucifer megidézésénél a „Lepaca Lucifer”. Lepaca dicsőítést, dicsérést, valamint köszöntést is jelent.

Samael ~ héberül: Isten mérge, arkangyal a talmudi és a poszt-talmudi irodalomban, akit a Sátánnal azonosítanak. Néha bukott angyal, aki nem feltétlenül gonosz. Elsőként Énok könyvében találkozunk vele a lázadó angyalok között. A midrási hagyományban az Exodus Rabbah (héb. Shemot Rabbah) a Halál Angyalának is nevezi.

[2] Emet, héber szó, jelentése, igazság. A cím a zsidó folklórban szereplő Gólem mondára utal. A legenda szerint Maharal (Júda Löw ben Becalél rabbi) a kabbala tudományának segítségével életet varázsolt a Moldva folyó partjáról származó agyagból gyúrt emberbe, és az mindenféle szolgálatot végzett neki. Ha a rabbi az Isten nevével ellátott cédulát elvette tőle, a Gólem ismét agyagtömbbé változott. A legenda más verzióiban, a prágai és chelmi, valamint a Grimm fivérek történetében a Gólemet a homlokára írt emet, vagyis „igazság” szóval hozták létre. A lény élettelenné akkor vált, ha a szó első betűjét א (aleph) eltávolították, mert így a jelentése met, vagyis „halott” lett.

(Illusztráció: Talia Benson)

Charles Bukowski: Te iszol?

Elmosódott, partra vetődött, régi sárga irka
került újra kezembe.
Az ágyból írok,
mint legutóbb,
tavaly.
Meglátogatom az orvost.
Hétfőn.
“Igen, doktor úr, gyengék a lábaim,
szédül a fejem…
és fáj a hátam.”
“Iszol?” – kérdezi majd.
“Végzel elég
a testmozgást, szeded a
vitaminjaidat?”
Azt hiszem, csak beteg vagyok.
az élettől, ugyanazok a megavasodott, mégis
ingatag
körülmények.
Még a pályán is.
Nézem a lovakat, ahogy futnak
és olybá tűnik
értelmetlen ez az egész.
Korán távozom, miután megvettem a tiketteket a
a hátralévő futamokra.
“Elmész?” kérdezi a motelben
a recepciós.
“Igen, ez merő unalom.”
mondom neki.
“Ha szerinted unalmas.
odakint”, mondja nekem, “akkor vissza kell majd jönnöd,
mert neked itt a helyed.”
Tehát itt vagyok,
párnáimnak vetett háttal,
újra.
Csak egy öreg fickó,
egy megvénült író,
kopott, megsárgult
jegyzetfüzettel.
Valami jön…
sétafikálva a
a padlón
közelít
felém.
Ó, hiszen ez csak…
a macskám.
Valóban.
Ezúttal csak a macskám.

Márkus László fordítása

Paul Bowles: Polemos, Sidi Amar télen

Polemos

Teljesen egyetértek azzal, amit mondasz.
Amikor a felhők és a szavak szétszakadnak,
A levegő megremeg és a világ darabjaira hull.
Amíg a szándék nem fedi fel magát,
A kitaposott utat senki nem találja.
India poros, leopárd bújik a sziklák árnyékban,
A város széléig jöttem,
fehéren  ragyogott a napfényben.

A tájkép különös, míg meg nem  hunyászkodik.
Salaamed megnyalta az ajkát és a földhöz érintette.
Ő a völgy és a völgy az övé.
De megtagadom tőled, hogy ezt kiejtsd a szádon.

 

Sidi Amar télen

Azt hiszem, soha nem láttam az arcodat
Egy esős napon, az ég szürke artériája
Lüktet a fákról, és a szívedben
Víz folyik. Még soha nem hallottalak zokogni
Az éjszaka hangján, a lelked ellenáll a csendnek.

Eljön a nap, amikor az égi határvonalak
Nem csak a tornyokba kapaszkodnak,
És neked, aki az éjszakában reszketsz,
Társad már csak a magány lesz unalmas útjaidon.

 

Kakuk Tamás fordításai

 

Bélyegkép: Paul Klee

A vadkan

Dermesztő hideg éjszaka volt, a januári holdvilág sápadt fénye szikrázott a fagyos havon. Az öreg vadőr az órájára pillantott, negyed tizenegy volt. Nem baj – gondolta magában –, majd holnap később jövök ki. Ilyen tájt már nem jön a vad, ezért a férfi csalódottan hazafele vette az útját. A ház mintegy félórányi járásra volt az út szélén. Az öreg cserépkályhában még estéről maradt annyi parázs, amire csak egy kis száraz gyújtóst kellett rátenni, és máris lobogott a tűz. Megéhezett az erdőt járva, elővette a megmaradt pörköltet, fölmelegítette, és megvacsorázott. Evés után végigdőlt az ágyán, hogy kinyújtóztassa megfáradt végtagjait. Az óra mutatója már éjfél felé járt, amikor elaludt.

Az erdő csöndes volt csak itt-ott hallatszott egy-egy faág reccsenése. Minden fázott a nagy hidegben, dideregtek a fák, és még talán a levegő is megfagyott. A környéken minden csendes volt, pihent a táj, az erdő és a vadőr is. Egyvalaki viszont nagyon is ébren volt, ennek a valakinek a nagy hideg sem ártott, testét megvédte a serte alatt lapuló pihés szőrzete, no meg a vastag zsírréteg. Az öreg kant jól ismerték a környéken, több gyümölcsösben és veteményesben is tiszteletét tette már, hogy hatalmas agyarával és igen kemény orrával kitúrja a fiatal almafákat, amit a gazdák ültettek, és azokból lakmározzon. Már két éve tudtak a létezéséről, de eddig nem voltak képesek kézre keríteni. Nagyon óvatos állat volt. A Máramarosi havasokból járt át az Avas-hegységbe, annak is az északkeleti részébe. Késő éjszaka jött, hiszen nagy távolságot kellett megtennie, és dolga végeztével hajnaltájt el is vonult a nappali pihenőhelyére. Sosem járt egy csapáson, sosem távozott ugyanazon az útvonalon, amelyiken érkezett. Éppen ezért volt nehéz elcsípni. Ezen az éjszakán is későn érkezett, és már pitymallat előtt eltűnt, de véletlenül sem azon a válton jött, ahol a vadőr várta. A kis vadászházban a cserépkályha lassan kezdett kihűlni, már jó ideje nem volt, aki fát tegyen a tűzre, és így hajnaltájt a hideg méginkább megmutatta az erejét. A vadőr arra ébredt, hogy fázik. Felült az ágyon. Az órájára nézett, mindjárt fél hat.

– Jól  elbóbiskoltam – gondolta magában, és följebb húzta az asztalon pislákoló petróleumlámpát. Rágyújtott egy cigarettára. Ráérek még – gondolta magában, és nyugodtan pöfékelt tovább, közben azon tűnődött – vajon megjárta-e és vajon milyen tájt. Nagyon szégyenletes dolog a gazdák és a főnökei előtt is, hogy nem tud elbánni egy vaddisznóval, ami annyi kárt okozott. Hiszen, ha azok tudnák – duzzogott magában –, hogy ez nem egy közönséges disznó, ez egy hatalmas és nagyon okos vadkan – gondolta.
No, de nem baj, ma pontot tesz a dolog végére, ma addig  marad kint, amíg ki nem várja, ha közben megfagy is.

A reggelizés alatt eldöntötte, hogy körbejárja az egész területet, és ott fog lesben állni, ahol már rég nem járt a kan. Miután mindent elrendezett a kunyhóban, még a cserépkályha tűzterét is megpakolta, elindult a felderítő útjára. Mikor kilépett a vadászházból, érezte, hogy a hó már nem annyira fagyos, nem annyira ropogós, mint az éjjel. Enyhül az idő – gondolta és elindult a szokásos körútjára. Délfelé valóban megenyhült az idő, fátyolfelhős lett az ég. Havazni fog – gondolta –, de ez neki csak jót jelent, mivel jobban fogja bírni az éjszakai lest. Területe legtávolibb részét kereste fel, ami egy szép fenyves és vegyes erdő volt. Tudta, hogy amikor havazik, a nagyobb vad szereti a fenyőfák védettségét, és ezen a helyen volt egy pompás, még a nyár folyamán összetákolt magasles. Ezt a nézte ki magának éjszakára. Lerakta cókmókját, és fenyőágakkal kibélelte az építményt oldalról és alulról, hogy a lába se fázzon, még a tetejére is rakott, ha esetleg nagyobb havazás lenne az éjjel, biztonságban legyen. Dolga végezetével hazasietett kis tanyájára, a délutánt pihenéssel akarta tölteni, hogy bírja majd a virrasztást. Sokat nem pihenhetett, amire a vadászházhoz ért, délután fél kettő volt. Tüzet rakott, ebédet s egyben vacsorát is készített, hogy a lesen ne keljen vacakolni azzal sem. A termoszát megtöltötte forró teával, az biztos jót tesz az éjszaka folyamán. Mire mindezzel végzett, már két óra is elmúlott, de ő úgy döntött, hogy azért mégis ledől egy órácskára, ki kell pihennie a nap fáradalmait.

Nehezen tudott elaludni, amikor végre elnyomta az álom, a nagy kannal hadakozott.  Egy idő után úgy döntött, nem gyötri magát tovább, felült az ágyon, megnézte óráját: fél négyet mutatott. Épp ideje indulni, gondolta. Már erősen sötétedett, amire a magasleshez ért. Lassan mozgott, nehogy kiizzadjon, mert akkor megfázhat. Fölmászott, a szénával megtömött zsákot maga alá helyezte, a hátizsákot a termosszal maga mellé rakta, ezután megtöltötte drillingjén mind a három csövet. A jobb csőbe ólom töltényt, durva golyót helyezett, a balcsőbe durva sörétet, az alsó csőbe durva burkolatút rakott. Mire mindezzel végzett, korom sötét lett. Egyedül csak az ösztöneire hagyatkozhatott, meg a kevés világosságot adó hóra, de így is elég jól belátott egy 50 méter sugarú területet. Ez a világosság elég volt ahhoz, hogy a kellő időben biztosan célozhasson. Elkezdődött a hosszú bizonytalan várakozás.

Rágyújtott egy cigarettára, a fenyőfa ágai nem engedték kiszivárogni a füst szagát. A fenyves és a vegyes erdő között egy mély völgy terült el, ezt figyelte, innen remélte a ravasz vaddisznó felbukkanását. Október óta ezen a helyen nem járt a kan. Telt-múlt az idő, de semmilyen vadmozgás nem volt a környéken. Közben nagy pelyhekben megindult a hóesés, ami belepte a magaslesre felrakott fenyőágakat is. Zseblámpája segítségével megnézte az óráját, negyed tizenkettőt mutatott. Eközben a mély völgytől balra, a vegyes erdőben, mintha valami megmozdult volna. A vadőr megélénkült, az álom is kiment a szeméből, feszülten figyelt a mozgás irányába, valami biztosan mozgott, úgy tűnt, mintha a hegyoldal egy része csúszna alá. Nagyot dobbant a szíve, mikor kis idő után észrevette, hogy egy hatalmas disznó közelít felé. A nagy kan tolta maga előtt a havat a lassú mozgásával. A vadőr egyre izgatottabb lett, tisztában volt azzal, mit lát, és nagyon tartotta magát, hogy idő előtt ne lőjön. Készenlétbe helyezte a fegyverét, a felséges állatnak, ha tartja az irányt, néhány méternyire kell elmennie a magasles mellett.  Végtelenek tűnt a várakozás, de tudta, ha most elhibázza, soha többé nem lesz alkalma elkapni.  A vad egyre közelebb ért. Lassan, körültekintően, óvatosan, de közeledett. A férfi már a vállánál tartotta a fegyverét, mikor a nagy kan a rejtekhelyével egy irányba ért. Megállt, szimatolt, figyelt, valami nem tetszett neki. Ebben a pillanatban dördült el a drilling alsó golyós csöve, a vad összeesett, de abban a pillanatban fel is ugrott, mire megkapta a jobb cső tartalmát is. Ám az energia, ami egy ilyen hatalmas állatot hajt, még mindig működött, ezért a vadőr a balcső tartalmát is ráürítette, amitől végképp összeomlott. A vadász ösztönszerűen áttöltötte fegyverének mind a három csövet, de mivel látta, hogy a vad nem mozdul, visszaült a helyére és rágyújtott. Most érezte csak igazán az elmúlt percekben átélteteket, úgy érezte, mintha az egyik percben fázna, a másikban forróság öntené el a testét, és közben kissé remegett is. Ez volt ama bizonyos vadászláz, amit csak igazi, vérbeli vadász szokott érezni nagyritkán.

A cigaretta elszívása után lemászott a lesről, hogy közelebbről is megtekintse a hőn áhított remete kant, ami két éven keresztül annyi sok gondot és álmatlan éjszakát okozott neki. Odaérve a vadhoz felkattintotta a zseblámpáját, egy hatalmas állat hevert ő hóban, körötte véres katyvalék keveredett a természet fehérségével. Egyedül nem is bírta átfordítani, rekord nagyságú vaddisznó volt. Nagy volt az öröme, de mit kezdjen magában egy ilyen állattal? Úgy döntött, a töltényhüvelyeket és zsebkendőjét ráteszi a vadra, ily módon a róka, a farkas, vagy más ragadozók nem mennek a közelébe. Haza sietett a tanyára, azzal a tervvel, hogy holnap az erdészet kocsisával meg még néhány emberrel beviszik a tetemet a településre. Az éjszaka hátralévő részét már nyugodtabban, alvással töltötte. Másnap aztán minden úgy történt, ahogyan eltervezte. Az erdészet udvarán már tudtak az esetről, és mivel a kollégái közül sokan hallomásból ismerték a nagy kant, eljöttek megnézni, milyen is az valójában.  A főnökétől dicséretet kapott a jól végzett munkájáért. Az agyarak mérete elérte a 27 centimétert, ami rekord volt, de ő úgy döntött, hogy a trófea inkább a kis szobája falát ékesítse, mintsem kiállításokon vándoroljon. Amíg él, legalább emlékeztetni fogja a feszült várakozással töltött hideg éjszakákra, és különösen arra az egyre, amikor leterítette a hegyek királyát.

Hozzátok szól; Álmok hajnalán

 

Hozzátok szól

Hozzátok szól
Ereimben folyó élet vizével festem
testem falára utolsó óráim imáit.
Gondjaim viharvert kabátját,
s annak fura alakját
két kézzel szorítom,
s csak halk sóhajjal kiáltom:

Én volnék, minden élő délibáb réme,
s minden halott remény éltetője.
Én volnék, ki elmossa múltad,
s ki építi utad.
Én volnék e lét csupasz hullája,
s minden halott ura.

Én volnék e Föld kék ege,
s megannyi érzelem ereje.
Én volnék minden villám fénye,
s minden zseni elméje.
Én volnék, ki sosem lehetek,
s ki sosincs veletek.

Szűz lelkek keblére helyezvén
e hosszú út fáradalmait,
s ez, mit tennék utoljára:
Könnyek tükrébe pillantva,
gyászos ködbe elillanva.

 

Álmok hajnalán

Fák leveleit,
Mint süvítő álmokat,
Lepel alatt őrízem.

Őrízem még,
Utolsó könnycseppem.
Hagyatékul a fájdalomnak,
A szomorúságnak.

S bánatom,
Vihar vonultával,
Lebbenne tovább.

 

(Illusztráció: Daniel Valentine: Lightning Strike)

APOKALIPTIKUS SZÜRREALIZMUS

                                     Új meghökkentés, vagy alszunk tovább?

                                  Kiket figyelhet ma az író, és mit írhat róluk?

 

Felvetés

Bár Bruce Morrissette megítélése szerint nem, attól tartok, mégis óriási a mentális és irodalmi-műfaji szakadék Homérosz és a „modern regény” között. De óriási a szakadék az egykori, ókori ember és a mai, mondjuk úgy „posztmodern” lény között is. Mintha nem is ugyanaz a faj lenne az a Valaki, aki az egykori mitológiai embertől, a romantikus álmodozón át a realistáig, majd a szürrealizmus megteremtőjéig, és a posztmodern regényig jutott, nem feltétlenül önmaga erkölcsi és politikai világának felemelése által. Ezt, az ember számára végtelennek tűnő időintervallumot, akár úgy is szemlélhetjük, mint egy olyan roppant mértékű metamorfózist, melyben ez a fura lény, egyre inkább önmagát tekintette a világmindenség alakítójának, Istenét kisfiúvá tette, önmagát mindenek fölé emelte, de mindeközben kicsúszott lába alól a talaj. Rá kellett ébrednie arra, hogy lehetetlent kíván önmagától. A ráébredések zseniális regények, drámák és filozófiák sorozatain át meg is nyilvánultak, de a tényleges következtetések levonása, ha tetszik, akkor a megjavulás, az embernek önmagához való visszatérése, egyfajta újra-megtérés folyvást halasztások áldozata lett. Az irodalmi művek tekintetében, az önmagát marcangoló, becsületéért halni kész regényhős és életideál helyét egyre inkább a közömbös, közönyös, önmagától is undorodni képes „alany’ foglalta el. Az époszok, regények „regényes” cselekményei, fordulatai, érzelmi fűtöttségei mint a szerelem, az idő fogságában, kihűlni látszottak, mígnem megsemmisültek. A nagy jellemek szinte feloldódtak a történelmi-műfaji viharokban. Röviden – szinte egy szóval – azt mondhatnánk, hogy fásulttá tette magát az ember: nem pusztán a halandó hétköznapi sorslény, de lényegében az író, az alkotó is azzá vált. Mert utóbbi mit is tehetett volna? Ő (Ők), a mindenkori „kortársak” voltak – ma is azok – , és rendkívüli érzékenységű antennájukkal „vették” a jeleket, mindenféle titkos és kinyilvánított „üzenetet”, felfordulásokat, hogy önmagukban, sokszor önmaguktól is megdöbbenve adják vissza azt, amit a megvezetett tömeg-egyedek észre sem vehettek.

Az „Új regény”

De itt álljunk meg egy pillanatra, mégpedig a  francia eredetű „új regénynél”, és annak kritikai fogadtatásánál, mert izgalmas paradoxonra derülhet fény az idő függvényében. Az egzisztencialista regény szerepének rohamos csökkenése, továbbá a társadalmak minden rétegét átható „objektív szemlélet” konfrontációja, persze nem utolsó sorban az írók – ha tetszik – játékossága, újító kedve is közrejátszott abban, hogy egyfajta „objektív irodalom” ütötte fel a fejét, melyben az egyén, mintha a kihalt őstulkok csoportjába soroltatott volna, és a társadalmi viszonyok szinte elillantak ezekben a kísérletekben. Esetünkben nem is az a lényeg, hogy mely társadalmi-műfaji-ideológiai és egyéni ambíciók okán alakult így „a helyzet”, hanem sokkal inkább azok az egykori kritikusi megnyilvánulások, melyek a ma írói és az életmódok alaposabb szemlélői számára minimum enyhe megdöbbenést jelenthetnek. Ők ugyanis arról, mondhatni olyan emberi és társadalmi körülményekről írtak, melyek mára valóságossá váltak. (Az áttekintést Magyar Miklós: „A francia regény tegnap és ma” című műve alapján végezzük.)
Pierre de Boisdeffre a következőket írja kritikájában az új regényről: ”…egy hiányt, visszautasítást, szorongást fejez ki. Nem forradalmi vállalkozás; egy krízis terméke.” (p. 78.).
Krízis a szépirodalomban? Lehet…1967-ben ugyanő: „Ha valaki mindent elutasít, ami értelmet adhat az életnek, arra ítéli önmagát, hogy mindent elfogadjon, hogy megállíthatatlanul a lejtőre kerüljön…egészen a legrosszabbig…Új regény, új színház, új kritika…minden új, de hol vannak az új alkotások?…Mire való ily hosszasan, ily fecsegőn, ily filozofikusan ’hallgatni’?” 1961 tavaszán, Edouard Lop és Amdré Sauvage, a Nouvelle Critique hasábjain, Robbe-Grillet regényéről („A Kéjleső)”, illetve annak rendkívüli objektivitásáról a következőt írja: „…ennek a technikának az alkalmazása végső soron sajnos oda vezet, hogy Robbe-Grillet a fürdővízzel a gyereket is kiönti. Mert bár igaz, hogy művében az új hős megszabadul túlzott meghatározottságaitól, ám megszabadul minden más meghatározottságától is: érzelemtől, társadalmi és családi köteléktől; emberi kapcsolattól, sőt még az öntudattól is.” (p. 78.). De volt valaki, nevezetesen, Olga Bernal, aki Robbe-Grillet-et egyenesen „realista regényírónak” nevezte, sőt társasalombírálatáról is megemlékezik. Miért is? Mert véleménye szerint: „Nem azért végződik „A kéjleső” a ’fehér’ és a ’mosott’ képeivel, mintha Mathias valamiféle mágia révén visszanyerte volna ártatlanságát. Azért van így, mert a többiek szemében, a társadalom szemében a leány megerőszakolása és meggyilkolása csupán egy újsághír.” (p. 79.). Korunk átlag polgára, szemrebbenés nélkül, zabálva, itókákat fogyasztva nézi végig az „egyenesben közvetített” terrorista cselekményeket, háborúkat és egyebeket…Vagy nem? Tovább menve: „Magáról az új regényről, Robbe-Grillet és Nathalie Sarraute nyilatkozatait értelmezve, Goldman azt állítja, hogy „…műveik abból a legszigorúbb és legradikálisabb törekvésekből születtek, hogy megragadják korunk valóságát, annak leglényegesebb tulajdonságaiban.” (p. 79.). Akkor hát az új regény – focinyelven szólva – nem csupán „technikai trükk” lehetett…Volt miből, kikből meríteniük.
És ma? Kiket figyel, kikkel kerül szembe az író? „Miféle” emberekről, emberekből kell, ha tetszik, történeteket, jellemeket faragnia? Lehet egyáltalán? Vonjunk még néhány párhuzamot „akkor” és most között. Robbe-Grillet szerint az ember és külvilága között nem létezik az a bizonyos hagyományos, bensőséges kapcsolat, mert: „Az ember nézi a világot, és a világ nem néz vissza”. Hogyan is van ez manapság? Leginkább úgy, hogy az ember nézi a másik embert de az nem néz és nem szól vissza. És itt folytathatjuk Robbe-Grillet mondatával, mert aktuális: „De azért mégsem szakítja meg minden kapcsolatát a világgal; épp ellenkezőleg, hajlandó anyagi célok érdekében felhasználni: egy használati eszköznek soha sincs semmilyen mélysége…” Igen: felhasználni más embereket saját céljaira, és a végsőkig kizsarolni a természetet…Azt sugallja és ki is fejezi, hogy az élet, valahol tragédia, mégpedig a világ és az ember, de mondhatjuk az ember-ember között kifejlődő idegenség feloldási lehetőségeiből, vagy inkább lehetetlenségeiből, illetve kísérleteiből adódóan. (Magyar M. p. 83.).
Ha az írói és kritikai szövegek igazi mélységeire gondolunk, akkor megleljük benne a posztmodern, avagy újkapitalista embertípust. Az „új regény” hősei, ebben a tekintetben megelőzték korukat! Akkoron felháborodott „a világ” ezeken a személyiségüket, szeretetüket, identitásukat, önmagukat elvesztett emberábrázolásokon. Ma itt élnek velünk. Róluk kell, kellene írni – ha lehet, ha egyáltalán van még kikről írni…Ez itt a súlyos paradoxon!
Ez hát „a helyzet” ma, és tarthatunk tőle, hogy már sohasem lesz „az”. Csak egyvalami változatlan mindenkor: a jelen jelenléte. Nem mellesleg, az egész eszmefuttatás, csakúgy, mint az egyes ember számára észrevehetetlenné váló érték és/vagy értéketika az a társadalmi-irodalmi gerinc, melynek mentén terelődnek a különféle viselkedések, akár ember-ember, akár ember-javak relációkban. A figyelmes olvasó nem kis megdöbbenéssel veheti észre, hogy Max Scheler: „A formalizmus az etikában és a materiális értéketika” című művében (1927), már oly gyakran szembesülünk „mai” értékszemléletünk – mondjuk most úgy, hogy tragédiáival -, mint egy pointilista festményen a pöttyökkel. A magasröptű filozófiai eszmefuttatásokba szinte betörnek a mára megszokott hétköznapi jelenségek. Íme: „A benned lakozó automatizmusnak az a tendenciája, hogy szellemi fejlődésed során az öröm puszta ’későbbre’ halasztását, mint értéket, ennélfogva mint elérésre méltót lebegtesse meg előtted…”, lassan hétköznapi eseménnyé vált, ami egyfajta „illúzió”, és „…arra késztet, hogy a semmibe kapaszkodj.” Mindezt holmi „modern átéléstípusnak” is nevezhetjük, mely lényegében „…a vak munkára törekvés tendenciáját” mutatja, „…mely egyszerre alapul a dolgok végső gyökerének teljesen evilági-hedonista értékelésén és az öröm aszketikus elnyomásán, amely kétségtelenül a bonyolult modern civilizáció egyik hajtóereje.” (p. 385), de mi már tudjuk, hogy pusztulásának is egyik oka. Nos, utóbbira terelődött át a fő téma…

Kérdés: mindezek mentén, vajon hol vergődik a mai „kortárs” irodalom?

Megérzésem szerint – a szépirodalom, – a XX. század végére, és a XXI. elejére -, mintha kiesett volna ebből a jelenből, mintha kifulladt volna, mintha „lerágott csontok” újra való feltálalásával foglalkozna, mintha félne ténylegesen szembenézni a lassan, de egyre biztosabban megszűnő emberi-egyéni önállóság szörnyűséges gondolatával, melyről oly bátran írtak az „új regény” kiagyalói. Persze nem csoda, ha, mondjuk fél a kitenyésztett techno-robot lények kiszámíthatatlanságától…Tán minegy is, ám a manapság, magukat „kortársnak” nevező írók, mintha egy másik („fantasy”) világot építenének, vagy újabb limonádé-koktélokat kotyvasztanának, – már „strandirodalom” is van! – mintha menekülnének ettől a jelentől, és a súlytalan tartalmaikkal, leginkább saját sikereik kovácsolásával törődnének. (Persze kivételek mindig akadnak. Ilyen kivétel például, Bence Erika: „Családszótár” c. könyve, vagy pl. Eco, Szorokin, művei, de e tekintetben Pinter is örök klasszikus stb…). Az alternatívák adottak: szembenézés, vagy holmi más világok, giccs-romantikák építése. Utóbbiak, lényegében nem mások, mint figyelem elterelések, esetlegesen kimenekítések, vagy menekülések a mindenkori szerzőkkel együtt. De hová? Leginkább a televíziók képernyői elé, ahol ismételten „nyálas” nosztalgikus sorozatok fogadják a szerencsétleneket: irodalom, művészi színvonal kizárva. Az alja talán a thriller filmek világában keresendő, melyekben az elmebeteg, kegyetlen ösztönlény őrjöngései kapnak szabad utat, hogy általuk aztán végképp kioldódjon a fajból a kreativitás és mindenféle más, egykoron emberségnek nevezett jelenség.

Megújulás kellene

Eljött az utólsó másodperc. Valamit szólni kell, az efféle „hülyeségekről”, át kellene térni a tényleges jelen ember-tényeire és létmódjának leplezetlen megmutatására. Bizonyára meghökkentés, és valami féle brutalitás is kell az ébresztéshez, de „más” szinteken.

Szómagyarázat, Györkössy – Kapitánffy és Tegyey: „Ógörög-magyar szótár” című művéből:

αποκαλυψις = 1. kinyilatkoztatás Plutarchos 2. isteni kinyilatkoztatás Novum Testamentum.

αποκαλυπτω = 1. felfed, leleplez. 2. kijelent Platon

Bár a szürrealizmus fogalmával nem szoktunk utalni az ógörög nyelvre, de nagyon érdekes, ha megnézzük a hasonló hangzású fogalmak jelentéseit. Mintha ismerős lenne valahogyan…

Kezdjük a συρρεω fogalmával, mely összefolyik, ugyanoda folyik, második jelentésében pedig sereglik / áramlik /gyülekezik/ jelentéssel bír. Hangzásában talán, de etimológiai tekintetben semmi köze a szürrealizmus fogalmához. De menjünk tovább.
A συρρημα jelentése: összecsapás, ütközés. A συρρηγνυμι activum, I/1. jelentésében:  darabokra tör, széttör, az I/2. jelentésében: háborút robbant ki jelentésekkel bír.
A szürrealista és dadaista művészek, gondolkodók, talán nem akarták szétzúzni az éppen divatos filozófiákat, eszméket, avagy a regnáló társadalmat és hatalmat? Nos, erre nehéz nem igennel válaszolni. André Breton, „A szürrealizmus kiáltványa” című műve ugyancsak nem fukarkodik a bátor kijelentésektől, mely az ember, pontosabban: a hétköznapi robotoló, észtől, értelemtől, de leginkább önmagától, továbbá az élet elemi lényegétől eltérített állapotát is ostorozza. A kiáltvány elejétől a végéig kinyilatkoztatás.
„Addig jár a gyermekded hit az életre…,amíg eltörik. … „Egyre több a veszedelem, az ember meghátrál, lemond a meghódítandó terület egy részéről. Most aztán már csak azt engedélyezik, hogy hajdan határtalan képzelete valamilyen önkényes hasznossági elv szerint működjék, s minthogy ezt az alantas szerepet képtelen sokáig betölteni, húsz éves kora körül általában inkább magára nagyja az embert, sötét sorsával együtt.”
Így jut el az ember, a gyermeki naivitástól a testi-lelki, ha tetszik, akkor szellemi rabszolgaságba. Persze: „…az ember később imitt-amott megkísérli, hogy ismét felülkerekedjék, mert úgy érzi, lassanként elveszti élete minden értelmét…” Kísérlete azonban „aligha sikerül.” „Nem, mert immár testestül-lelkestül a parancsoló gyakorlati szükségszerűség rabja lett…Kicsinyessé válik minden tettre, s földhözragadttá minden gondolata. Ami megesik, vagy megeshetik vele, abból csak azt fogja fel, ami ezt az eseményt egy sereg hasomló eseményhez kapcsolja, olyan eseményekhez, amelyekben nem vett részt, olyan alkalmakhoz, amelyeket elszalasztott…” Mi más is lehetne a társadalmak legfőbb „mentális” parancsa, mint: „Rabláncra fűzni a képzelőerőt. A siker tökéletes, hiszen a „techoevolúció”, már jelen szakaszában sikeresen szétválasztotta az embereket egymástól, darabokra szaggatta a mentális és egyéb kapcsolatokat, ugyanakkor szerencsétlenek százmillióit kutyapóráz módján kötötte hozzá az okostelefonokhoz, számítógépekhez, kiütve a kezekből a könyveket, és egyre súlyosabb, tárgyakhoz kötődő pszichózisokat gyártott. A XXI. századra, alapviselkedéseiben vált beteggé a Homo sapiens.
Érdekes, sőt izgalmas Breton következő gondolatának kiemelése, mely az Ő tolmácsolásában, még a „költészetre”, „lírára” vonatkozott, mint a „csordaállapotból” (Nietzsche után) való kiszabadulás gondolati-érzelmi lehetőségeire: „Ember tervez és ember végez. Csak tőle függ, hogy teljesen önmaga ura legyen, vagyis, hogy anarchikus állapotban tartsa vágyainak napról napra félelmetesebb rablóbandáját. Erre tanítja a költészet. A líra tökéletesen kárpótol minden nyomorúságunkért.” De hová lett mára a költészet, avagy a költészet művelése, a költemények olvasása? Mert, ha az eltűnik, akkor maga az ember tűnik tova valamely sötét szellemfosztott alagútban. A „vágyak rablóbandája” ma már nem a szertelen irodalom, a csapongó képzelet, hanem a fogyasztás kómája, az anarchikus nemgondolkodásba sodort tudat parttalan vergődése, a gondolat-fosztottság elmebajában hánykolódó „egyedek” önsors-rontó kapkodása, rohangálása, zavarodott, anarchiába züllesztett életmódja. Bekövetkezett egy egészen hihetetlennek tűnő, ugyanakkor a „gyakorló egyedek” által észrevehetetlenné váló „anarchikus állapot”, melyben a fő okot átterelték az „idő” metafizikus fogalmára, ami persze „nincs”, hiszen „nincs időm semmire”, így aztán senki sem tehet semmiről. Mintha valami ismeretlen, misztikus  tényező ölné meg az értelmet, szedné darabokra és vágná tűzre az ok-okozatok emberi találmányát, és természetszerűleg, ezzel együtt a gondolkodás képességét is. Breton ebben a tekintetben is próféta volt.
Röviden: a hétköznapinak nevezett „élet” szürreálissá vált.
Az emberi értelem elszennyezett, mocskos galacsinjai, szakadt foszlányokká lettek, majd, mint holmi kórokozók, egyre sűrűbb hálót szőve, agyműködésekre, érzelmekre telepedtek.
Nem kellene „valamit” megpróbálni?

Mi is az az apokaliptikus szürrealizmus?

Az apokaliptikus szürrealizmus, nem más, mint a szürrealitást leleplező szürrealizmus.
Ha tetszik, akkor: a szürreálissá lett életvitel kinyilatkoztatása.
Egy realizmus, mégpedig: az emberi őrültség legvadabb realizmusa.
Ugyanis nem tagadható már, hogy – úgymond „napjainkban” – az emberi civilizáció egy különös, apokaliptikus szürrealizmus csapdájában hánykolódik, melyet önmagának köszönhet.
Felfedés, leleplezés.
Mégpedig, az értelmesség fogalma elfeledésének, a filozófia, különösen az ontológia léthiányának leleplezése. Az értelem véletlen-szerűvé vált előfordulásának felfedése, mint az emberi mivolt eltűnésének egyik alapjelensége. Így jönnek majd létre a véletlen értelem szövegei, melyek mint automatikus, logikát, értelmességet nélkülöző  zagyvaság-tömegek bukkannak elő a mozgó ajkak közül. Az értelem véletlen-szerűen csap le, mint a villám. Vagy föltámad valakiben, vagy nem. Az értelem-foszlányok és az általános gyakorlattá vált, zűrzavaros tudat-zagyvaságok együttese csak fokozza az értelmesnek már egyáltalán nem nevezhető „gondolati” káoszt. Az apokaliptikus szürrealizmus célja, tehát, az értelmességét elvető, káoszlénnyé vált ember sorstalanná lett, vak világának bemutatása, mely többé már nem szürrealitás, hanem markáns realitás.  Nem erről szól a „Sorstalanság” is?
„Napjainkban” IS megélhetjük az apokaliptikus szürrealizmus legmélyebb erkölcsi „csúcspontját”, melynek neve: háború.

Amennyiben „a cél szentesíti az eszközt”, akkor Apollinaire módszerére kell tekintenünk, aki a „Teiresziasz emlői” című szürrealista darabjával a „meghökkentést” választotta, melyről 1917-ben, egy előadásában is szólt: „Az Új, a meghökkentésben rejlik. És az új szellem is a meghökkentésben rejlik. Ez a legelevenebb, a legújabb benne. A nagy, új mozgatóerő a meghökkentés…” (In: Magyar Miklós: Költő, barát és szerető. Guillaume Apollinaire. p. 142-143.). Vulgárisan kifejezve: meg kell hökkenteni a csordalényt. Sokkolni kell, hogy ráébredjen „valamire”…De kik fogják „venni az adást?”

CODA

„Felismered, hogy az embereknek saját maguk által választott bajuk van,
ezért nyomorultak, akik a közelükben lévő jókat nem látják,
és nem is hallják meg. Kevesen ismerik a rosszaktól való szabadulást.
Az efféle sors árt az elméjüknek: hengerek módjára
gördülnek ide-oda számtalan baj közepette.
Mert nem tudják, hogy gyászos, nyomukban járó viszálytól szenvednek, amely
velük született, és amelyet nem fokoznunk kell, hanem hátrálva menekülnünk előle.”

Püthagoreus Aranyversei /részlet/ XXIV (54-60). Fordította: Steiger Kornél. (Gondolat Kiadó, Budapest, 2018.).

A témához kapcsolható, ajánlható olvasmányok:

Magyar Miklós irodalomtörténész írásai az „Ectopolis” hasábjain, illetve jelen szerző (Kiss Tamás) írásai, ugyancsak az „Ectopolis”, továbbá a „SzövetIrodalom” folyóiratokban.
Magyar Miklós könyvei. Többek között:
Regény, vagy új regény? – Akadémiai Kiadó, 1971.
A francia regény tegnap és ma. – Akadémiai Kiadó, 1986.
Hagyomány és modernség. – Aula Kiadó, 2002.
Jean-Paul Sartre és az undor. – Holnap Magazin, 2015.
Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter. – Napkút Kiadó, 2021.
Költő, barát és szerető. Guillaume Apollinaire. – Napkút Kiadó, 2021.
Bence Erika, irodalomtörténész, kritikus, prózaíró műveiből, például a „Holdkatlan” hasábjain. Vagy „A múlt horizontja” című könyve. – Fórum Könyvkiadó, 2011.
Kiss Tamás munkái közül elsősorban: „A mitológiai ember” – Kossuth Könyvkiadó, 2014, illetve a „Biofunkcionális filozófia” – Kossuth Könyvkiadó 2014., a „Requiem az emberért” 2018, – Szülőföld Kiadó, továbbá „A kollázsember” – Novum Publishing Kiadó (Ausztria), című mobil kollázs-regény, 2021. ajánlható, továbbá Magyar Miklós Eszterházy könyvéről, és Apollinaire könyvéről írt recenziói. (Ectopolis).

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info