1.
Ma úgy döntöttem, megfogadom egy barátom fölvetését, aki a cigánykérdésről rendezett nautilus-est utáni beszélgetésen, mentegetőzésemre, hogy „Én nem értek a cigány-kérdéshez”, azt felelte: „De ki ért ma Magyarországon a cigánykérdéshez?”.
Egyébként persze, nagyon sokan értenek hozzá, közöttük sok szociális munkás, cigányszakértő, szociológus, nagyon elvétve még írók is beleártják magukat, s vannak politikusok is, akik így vagy úgy hozzáugatnak a témához. Például sok jobbikos is nyilván nagyon „ért hozzá”, mint ahogyan sok cigánypolitikus szintén. Mindannyian azt gondolják, ők értenek hozzá.
De mi van, ha egyáltalán nem értenek, mi van, ha nem is lehet ilyen módon „érteni” a cigánykérdéshez?
Mindenestre én egyáltalán nem értek hozzá, nem laktam közöttük, nem készítettem fotókat róluk, nem írtam róluk soha, nem foglalkoztam a kérdéssel. Annyit tudok az egészről, mint más átlaghalandó. Szülőfalumban békés „csatornacsináló” cigányok éltek a falu szélén, nem voltak ugyan integrálva, de rendben elvoltak. Újabban azt hallom, hogy a falu polgármestere jó pénzért meg akarta venni a házaikat, hogy elpucoljanak onnan. Változik a világ, nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba… De úgy látszik, minden korban akad, akit ki kell telepíteni, hol a székelyt, hol a cigányt. Vándorlás az élet. A bukovinai székelyek Moldvától a Bácskáig vándoroltak, beletelt vagy két évszázadba, amíg „integrálták” őket. Pedig azért nem voltak annyira „másak”, mint a cigányok. Így alakult.
Romániában egyébként a román politikusok szóhasználata szerint megint van „székelykérdés” (illetve „magyarkérdés”): így nevezik a három magyar többségű megye (Hargita, Maros, Kovászna) autonómiatörekvései kapcsán megoldatlanná gyűrűződő kérdés-bokrot. Mert ezek valahogyan nem akarnak integrálódni: sem Romániába, s 2005 óta egyre inkább abba sem, amit úgy mondunk: „magyar”. Mivel 2005 óta egyre érvényesebb az adoma, miszerint a székelyt kérdezik, hogy a székely az magyar-e, mire az, rafkósan a fejét csóválva: ejsze annál es jobb.
Tehát vannak ezek az ilyen-olyan kérdések (a legdurvábbakat, mint „örménykérdés”, „zsidókérdés” stb. most nem is említve), amikhez valahogyan senki sem ért. Az államok és a kormányok főképpen nem: ők többnyire a kitelepítésekhez, a pénzosztáshoz, a népek hecceléséhez, kihasználáshoz, a háborúhoz, az üzlethez, meg ilyenekhez értenek. A multik meg, a jövő – mit jövő, a jelen – államai pedig a haszonszerzéshez, minden áron. Valahogy úgy, hogy a haszon érdekében olykor hajlandóak még jót is tenni, például hallókészüléket vesznek a süket a gyerekeknek a reklám érdekében, vagy ilyesmi. Mert tudják, a történelmet nemsoká nem az államokról, hanem róluk, a Microsoftról, a Gaspromról stb. fogják írni.
Noha egyesek szerint nincs is olyan, hogy történelem, sőt még idő sincs.
Kérdések mindazonáltal talán vannak, s az egyik kérdés többnyire összekeveredik a másikkal. Amikor például azt mondjuk: „cigánykérdés”, ez olyan, mintha most akkor kimondtuk volna, hogy mi is a kérdés, s hogy ez a kérdés függetlenül minden mástól föltehető, és megoldható lenne. Figyelem! Figyelem! Ez itt a cigánykérdés! Mindenki erre figyeljen, ez itt a kérdés. Megtörténik persze, hogy bizonyos „komoly” kérdéseket politikai célra használnak föl: ezt kérdezd, ezen gondolkozz, ez a kérdés. Ha szavaztál, majd mondjuk, hogy mi a következő kérdés. Csak a kérdés fontos, nincs válasz.
A cigánykérdés persze fontos, fontos kérdés. De talán mégsem így. Nem a szavazat miatt, nem a mindenkori párt nézőpontjából. Átcseszte már őket is, minket is nem egy párt. De akkor hogyan? Egzisztenciálisan?
2.
Úgy hallottam, amikor Németországban szociológusok komolyan vették (mint ahogy nálunk ez nem szokott előfordulni) a lakáskérdést, meghívták a vén filozófust, Martin Heideggert is. Az öreg Martin pedig, és most figyeljetek, az azóta Magyarországon is sokat idézett (idézni – na azt tudunk, gondolkodni annál kevésbé), szóval a sokat idézett előadását tartotta meg ezzel a címmel: „…költőien lakozik az ember…”. Sokan tudják, hogy a szöveg Hölderlin egyik csodálatos versének egy csodálatos elemzése, de hogy mindez egy, a „lakáskérdésről” szervezett konferencián hangzott el…
Van persze ebben valami mulatságos: ha valaki az utcán lakik, arra tényleg válasz az, hogy Heidegger szerint az emberi ittlét alapvetően „költői”? Heidegger gesztusa egyszerre röhejesen inadekvát és prófetikus. A hontalanság az „költői”? Az otthonlét az „költői”? Ha éhen döglök, az is „költői”? Ha kitelepítenek, az is akkor „költői”? Mint kifejti, abban az értelemben biztos nem, ha a költőin a nem valódit, a pusztán költöttet, vagyis a kitaláltat értjük. De ha a „költői” éppen ellenkezőleg: az ember legvalódibb igényéről, a valóságos ittlétről tud mondani valamit, akkor lehet itt még miről vitatkozni. Lehetséges, hogy nem csak cigányszakértőket kell például meghívni egy cigánykérdésről szóló konferenciára szakmai önkielégítésre?
Mert elfelejtettük, hogy miként kell a földön valódian és méltón „lakozni” – mondja a vén Heidegger. Hiszen lassan elpusztítottuk a bolygót a rajta lévő ökoszisztémával, s az emberi lét legalapvetőbb lehetőségeivel együtt. És hol tartunk közben mondjuk egy Szent Tamás ragyogó filozófiájához képest? Néha az az érzésem, hogy egyetlen korban sem voltak olyan kietlenek és reménytelenek a mindennapok, mint manapság, amikor ezerféle pótcselekvésre, drogra, szerre, hazugságra, tudományra, okoskodásra, irodalomra, fölösleges termékre, meg elfoglaltságra van szükségünk, hogy egyáltalán kibírjunk egyetlen kibaszott istenadta napot. Miközben egyetlen korban sem kellett (volna) az embernek minden lépésére ennyire vigyázni, mert tényleges kozmikus pusztulásban élünk, nem költött apokalipszisban.
Észre sem vesszük, hogy már állatok sem vagyunk. Az állatnak van méltósága és tud méltón lakozni a földön. Innen nézve – s ebben, bármilyen tragikus, de Madách Imrének volt igaza – az emberiség kozmikus lehetősége az volt, hogy végül kinyírhatja saját magát. Csúfos vég. Az ószövetségi Isten annyiszor megcsillanó kegyetlen iróniája mutatkozik meg itt is: a „tejjel-mézzel folyó” Kánaán valójában ugyanolyan pusztulat, mint a többi, de hát ilyen Kánaánok utáni vágyakozásról szól a történelem; az ember pedig, akit amúgy bibliaian a „teremtés koronájának” mondanak és a többi teremtmény névadó urának, végső sorsa szerint nem is méltó másra, mint hogy kinyírja saját magát. Az ember sorsa ez volt: Káin és Ábel. Ennyire futotta. Az isteni büntetés pedig ez a kegyetlen irónia. Ahol mi állunk, már belátható, megsejthető az a kor, amikor nincsenek állatok és növények a földön, és az utolsó emberek a szeméttelepeken kukásznak, mert nincsen már eledel máshol. Ennyit a termelésről. Bár addig még talán lesz egy-két nehéz napunk egy-két nehéz kérdéssel, amit persze nem fogunk megoldani.
Igen, persze, a cigánykérdést „szegregáltan”, szakmaian kellene végiggondolni. Nem szabad egyéb kérdéseket, össze nem függő problémákat belekeverni. Nem egyik napról a másikra, hanem következetesen. De én nem értek a cigánykérdéshez. Számomra az ő kérdésük a fentebbieket is jelenti. Érti, aki érti. Volt már olyan, hogy az elnyomottak fellázadtak és lemészárolták őket, majd a maradékot még jobban elnyomták. Volt olyan is, hogy az elnyomottak fellázadtak, lemészárolták elnyomóikat, s amikor uralomra jutottak, lenézték, kihasználták, megalázták és kicsinálták azokat, akik korábban ők voltak. Ilyen az ember: féreg – csak egy kicsivel bonyolultabb féreg, mert néha még a szeretetre és a békére is képes, mondjuk egy Rembrandt-képen vagy egy japán fametszeten. Utána pedig megy tovább az idő, vagy micsoda, amit történelemnek is nevezünk, és mocskosul bele vagyunk keveredve a saját szarunkba.
3.
Ma reggel E.-vel egy kávézóban. Én a laptopomat birizgálom, az asztalon pedig a napi Metro-újság. Amíg én birizgálok, ő ezt olvassa. Egyszer csak elkezd nagyon hisztizni: „Utálom! Utálom az egészet”. Sírni kezd. Kiemelem a fejem a képernyőből, rádöbbenek, hogy miről van szó. Görögországban meghaltak a tüntetéseken, a Mexikói öbölben ömlik a tengerbe az olaj, egy óceán-mikrobiológus, vagy mi a szar, szakszerűen leírja, hogy hogyan hat ez a tengerben élő állatokra, magyarán: hogyan fognak megdögleni. Aztán: egyes multik már erősebbek, mint a legtöbb állam, aztán láthatjuk a képeket a következő szépségkirálynő-választásról, satöbbi, satöbbi. Felfogom, miért sír. A „megoldás”, próbálom viccre venni: a Microsoft megveszi Görögországot és vége a válságnak. Az Akropoliszon tartják majd a team-buildingeket.
Az ember megy a városban, ömlik a nép, néha elfogja a sírógörcs, hogy élni kell ebben a töméntelenné duzzadt „micsodában”. Aztán tovább megy, mintha semmit nem tehetne. Mert talán nem is tehet. Ez borzasztó.
Később eszembe jut, hogy amikor középiskolások voltunk, heccből felírtuk az iskola falára: „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!” S hogy ez is régi vicc. Mint Madách.
Aztán – már jócskán benne a délutánban – egy nagy kortárs írót olvasok egyik irodalmi lapban. Novellát ír – erről-arról, ami eszébe jut. Nyelvbuzerál. Budapest, körút, estikornélozik, mittudomén. Az én Kosztolányim, a „cselédregény”szerzője, a csúf ember költője talán azt mondaná erre: magyar badar. Majd a villamosból nézem a körútat: Esti Kornél sehol (meghalt, érted, nem is élt soha, bassza meg!!!) Viszont ezek a hómlesszek itt, azok igen. Meg egy csomó test: cuccok, ruhák, fénylő bőr, krémek, ásványvizek, boltok. Trükkök az élethez. Nők és pasik. Gyerekek bámulják egy meztelen nő melleit a plakáton. Unják már ők is. A „balta képű kurváit”! Azt hiszik magukról, szépek? Járnak-kelnek, mintha minden rendben volna.
Persze, mi mást tehetnének, tudom ezt én is. Mégis bassza meg. És nem is az a hülye író a hibás. De az is bassza meg. Hanem ez a tragikus barom, az a hibás.
4.
Megjelent egy könyv a cigányokról, jó drága könyvnek tűnik. Az ELTE szociális munkás hallgatói készítették. Azt írják, ez nem ámítás, ott laktak velük egy hétig a putrikban. Aztán a fotók után írók és más ismert „szakemberek” vallanak a fotók által kiváltott érzéseikről, meg a szegénységről. A fotók amolyan műkedvelő-fotók. Nincs eldöntve, hogy most akkor mit is akarnak megmutatni: a nyomort, vagy életképeket gyerekekről, akik „ugyanúgy szeretetre vágynak”, satöbbi, satöbbi.
Én is arra vágyom, s nem biztos, hogy megkapom. Ha pedig igen, lehet, abban sincs köszönet. Ezen a nyelven, még ha képekkel is illusztrálják, biztos, hogy nem lehet megérteni az egészből semmit. „Ők is ugyanúgy szeretetre vágynak”. Mintha azt mondanám: „ők is emberek”. Perszehogy. Az írások egy részéből mindössze annyi olvasható ki, hogy szerzőjüknek is foglalkoznia kell valamivel, hát foglalkozik a cigányokkal. S hogy az milyen szép és jó. A többiek maguk is kritikusak a fotók és a könyv kapcsán.
Divat ez is, a cigányozás – a divat szó legmélyebb értelmében. (Vagyis abban az értelmében, hogy nyúlós-ragadós kulturális unalomból, közönyből, általános rossz közérzetből fakad. Előbb „művészetet” csinálnak belőle, végül meg ipart.) Velük lakni pedig – tudományos kalandtúra, tudományos álcába öltöztetett turizmus, ilyesmi. Látnak valami emberit.
A hátlapon például azon csodálkozik, sőt sajnálkozik egyik szerző, hogy a cigánygyerekek bármivel tudnak játszani, ami a kezükbe kerül, ha nincs bolti játékuk. Hát istenem. Végül is nem ez a játék maga: fogni egy követ és azt mondani rá, hogy „ez a ló”; fogni egy fadarabot és azt mondani, hogy „ez a ház”; fogni egy marék sárt és azt mondani, „ez meg az ember”? Aki tud játszani, az mindennel tud, még Istennel is beszédbe elegyedik játék közben. Mert ismer még egy másik nyelvet is: a teremtés isteni nyelvét.
Gyermekkoromban én is fadarabkákkal játszottam. Most akkor nyomorultnak kellene érezzem magam? Nesze nektek bolti játék. Nesze neked ELTÉ-n képzett szociális munkás. Egyiknek még a könnye is kiesett a szánalomtól, amikor látta, hogy fadarabokkal játszik a gyerek. Egy fura názáreti fickó jut eszembe, aki vitte a maga „fadarabkáját” a Golgotára. S amikor a körülötte álló bámész, nyálcsorgató, műkedvelő népség zokogni kezdett rajta, véráztatta pofával rájuk ordított: magatokat sírassátok, ne engem! Kár volt ezért koptatni az ELTE iskolapadjait.
Van még valami, ami furcsa ezeken a „szánalomkeltő” fotókon. Az, hogy szinte kivétel nélkül boldog gyerekeket mutatnak, és nagyon sok boldog felnőttet. Úgy viselik ők Van Gogh szétjárt cipőit, ahogyan semmilyen szandált nem lehet. Érzik, hogy cipő van a lábukon, nem feledkeznek meg róla. Tudnak járni más levedlett bakancsaiban úgy, hogy a sajátjukká járják valóban. A cipő az cipő, a ruha az ruha rajtuk, mint ahogyan a szegénység is szegénység még náluk, nem pedig szégyen. A felnőtteken már látszik, hogy ők szégyellik Van Gogh bakancsait. Mint ahogyan mi is szégyellenénk.
Az ilyen megközelítések szűklátókörűsége, mint amilyen ez a fotós könyv, számomra ott mutatkozik meg, amikor az ún. viszonylagos jóléthez mérten értelmezik a szegénységet és a nyomort. Mert hát éppen a viszonylagos jólét az, ami csődbe visz minket: mindannyian laptopot akarunk, meg jó iskolába, moziba járni, hülyeségeket venni boltban minél többet, felhasználónak lenni, fogyasztónak lenni stb. Mert most ez nekünk a Kánaán. Éppen ez a kultúra az, amit itt most bebukóban van. Az, amely szép lassan eljuttatta odáig a gyermekeket, hogy semmi mást nem akarnak, mint zabálni, nyaralni, csetelni, dugni – s mindent csak felhasználói, mindent csak fogyasztói szinten.
De miért van az, hogy ebben a viszonylagos jólétben is az ember itt szerencsétlen nyomorultnak, baleknak, zombinak kell érezze magát? Mi van ezzel a nagynevű kultúrával, amely nem képes már senkit boldoggá tenni, csak hazugságok árán? Inkább lennék szegény, ennék száraz kenyeret, laknék putriban hasonlóan szegény emberekkel, csak ne érezzem nyomorultnak, kiszolgáltatottnak, átbaszottnak, megalázottnak magam a saját kultúrámban. Talán mégiscsak költőien kellene élni, megtanulni szegénynek lenni. Hülyén hangzik, de néha irigylem azt, aki szegény, ha tud élni szegénységben – mert van valamije: a szegénység. Lehet, hogy nekünk kellene megtanulni szegénynek lenni, nem pedig azon sajnálkozni, hogy a cigánygyerek nem eszik minden nap csokit? Pilinszky írta egyszer, hogy Auschwitz-nek köszönhetően ő visszakapta a „szegénység szavait”.
Ha pedig úgy értelmezzük a szegénységet, mint megszüntetendő csokihiányt, csak meg lesz alázva a cigánygyerek, ahogyan a többi szegény is a földkerekségen, és megint el lesz baszva az egész. Miért akarunk erőszakkal egy csődbe jutott kultúrát rákényszeríteni arra, aki – talán szerencséjére – kevésbé lett részese? Használt, sőt elhasznált terméket árulunk, s ez egész egyszerűen pofátlanság. Ők azért szegények, mert megtanítottuk őket arra, hogy szegénynek érezzék magukat pusztán azért, mert ki vannak zárva egy csődtömeg kultúrából. Arra, hogy ne abból éljenek, ami van, hanem abból, ami kell. Eközben mi is hulladékon élünk, mint ők, csak éppen jobb a csomagolás.
Haszonvágyó, élősködő, bosszúálló dögökké lettek, olyanokká, amilyenek mi vagyunk. Ez végső soron is nonszensz. Cigány vagy nem cigány, ne akarjuk, hogy aki szegény, csokitól jóllakottan ugyanolyan nyomorult, kiszolgáltatott dögnek érezze magát, mint mi. Talán ez lenne a szeretet. Vagy ha tetszik: a költői.
Miért lennének ők jobbak, mint mi? És mi miben vagyunk jobbak – állítólagos kultúráltságunkat, jóltápláltságunkat és törvényeinket is beleértve –, mint ők? Egy rabló miniszter mivel jobb, mint a cigány, aki a szomszédja kertjét dézsmálja föl? Mintha azt hinnénk még mindig, ennyi csőd után is, hogy „az ember jó”, vagy ahogyan régen mondták, „eredendően jó”. Pedig az ember – pusztán csak ember. Mocsokban él, mint amilyenben kevés élőlény itt a földön.
De lehet, hogy mivel így gondolom, soha nem fogok érteni a cigánykérdéshez. A fotós könyv pedig megy a többi közé a polcra, rosszabb esetben egy rohadt pincébe, az eladatlanok közé. Amivel ugyan nem oldottuk meg a cigánykérdést, de a jó ügy érdekében kivágtunk két fát.
Így megy előbbre fajzatom. Hajrá.
.jpg)
Noha a könyv szerzője a kötet lapjain gyakran figyelmeztet a túlzó megfogalmazások veszélyeire, hadd jelentsem ki mégis, már itt, e recenzió nyitányaként: Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi Dezső című könyve az utóbbi évek legjelentékenyebb termése a Kosztolányi-szakirodalomban.
