Egyetlen halk szusszanással, pillanatra megtorpanva, finoman és halvány színekkel irányt vált a habok puha összeluccsanását simogató gyümölcsillatú, fényes tengeri szél, tanácstalan és a végtelen kékségben magányosan úszkáló selymes felhőcskéből rézsút és bizonytalanul, néhol csak derengve, máshol meg metszőn és pengeszerű élességgel (Fireblade) aranysugár tűz, forró, valószínűtlen tengelyét a csendesedő fuvalom épp csak meglegyezi, amint visszahajlik, majd sűrű bodrokat, remegő ellenhullámokat kavar a nyugalmasan hömpölygő hűvös víztömeg felszínén, aztán árnyszerű, szárítkozó kormorán tollába fut, a félig kibontott, föltartott szárny hegyes csontszögellései alá, amelyek kétoldalról ingatag szimmetriába rendezik az S alakban hajladozó fekete, nedvesen csillámló nyak kényeskedő elfordulásait, némelykor pedig tehetetlenül megrázkódnak, akárha le akarnának válni az orsó formájú, könnyű test áramvonalas görbületeiről. Ilyenkor az ékalakú, keskeny fej merőlegesen az égnek mered, és a kettéváló hosszú csőrből szaxofonlélegzet hallatszik, rekedtes, mélyről föltörő vibráló élethang, amely a megnyugvó szárny lassuló lökéseit fojtott, rikácsoló, de egyre komorabb zajgömbbe, végül tompuló dübörgésbe vonja, mintha az ébensszínű ügyetlen madár könnyű teste is csak valami illékony, nyirkos álomlét volna, amit megérint és elpárologtat a zenitre kuszó kíméletlen Nap.

 

Az ananászosan csurgó érlelő és édes fénycsóvák, mint amikor fúvódó-összeeső, kikerekedő és rózsaszínbe laposodó oxigéntömlőcskék ágasan-bogasan parafaszerűen lyukacsos, meleg lebenybe futnak, töppeteg és megnyíló véres hörgőcskék, nyújtózó és összehúzódó, sötétbe zárt nyákos-váladékos tüdőmadár tétován-billegőn, csontok közé szorítva szárítkozik és csapdos, világosak, határozottak és tiszták, a sziklákra érve lassan elveszítik színüket és ikrássá fakulnak, aztán ezüstporként belepik az olajfákat, sókristállyá csomósodnak a záróvonal mellett, amely fölforrósodott hegyi szerpentin szűk kanyarjaiba fordul, helyenként megszakad, majd teljesen eltűnik, akár egy hajladozó mondat titokfonala, végül, épp a legrosszabkor, mégis visszatér, és a tenger verejtékéből kicsapódó sókristályok alatt síkosan, észrevétlenül az első kerék alá fut, és a térdkoptatóra fektetett kétkerekűt harántirányban kimozdítva pályájáról forróságával előbb a pupillába, az állkapocs izmaiba, a verejtékmirigyekbe, a molyhos kókuszhéjjá keményedő herezacskóba és a gilisztaszerűen-tehetetlenül visszatekeredő szivacsos hímtagba, utoljára a koszorúérbe rohan, és a rettenetes hevületben, amely olyan, mint amikor úszkáló-eltévedt, párnás felhő mögül előbújik az olvadozó mediterrán Nap, a megriadt tüdőmadár szétbontja szárnyát…

 

Az elgyötört, de boldog Gendajú, hosszú, kíméletlen lovaglás után egy tobozformájúra összegyűrt-pikkelyesre repedezett műanyag flakont ásott a délibábokba mosódó, tökéletes felületű aszfalt melleti kavicságyba, és a pattogva-percegve hűlő Fazer 190-es hátsó gumiabroncsát előre-hátra hintáztatva az oldalálvány kiszélesedő papucsát óvatosan a már olvashatatlan matricára engedte, és megvárta, amíg a finoman berugózó tömeg megnyugszik, kétkerekűje biztonságosan föltámaszkodik, majd épp csak kesztyűjét dobta le, és összezárt gerinc-, vesevédővel, szegycsontig zippzárazott kabátban, bukósisakosan Spidi hevedere alól dísztelen, de opálosan vakító, forradásos medvekoponyát keresett elő, amelybe üledékes, lángoló, májbarna bort töltött szivárgó, hozzávetőlegesen bekötött, lapos tömlőből, és bal kezével kínkeservesen leküzdött sisakjára telepedett, arccal a locsogó, langyos tenger felé.

 

Virakocsa volt a meleg és a fény, és Virakocsa volt a hideg és a sötétség, ezért Virakocsa volt Tauapaka, a kezdete mindennek, és a teremtője mindennek, és a vége mindennek, és a pusztítója mindennek, szétszórta a növények meg emberek magvait a földön, és kiégette az életnek sarját, szakadékot hasított a hegyek közé, iszapot szórt a tengerbe, aztán forrást fakasztott a sziklából, LED csillagokkal világította be az éjszakát, és marcipánholdat rajzolt az öblök fölé, megerjesztette a szőlőlevet és Tauapaka volt Virakocsa, borzas ölű asszonya a mindenségnek, aki hátára fekszik, és tenyerét arca mellé fekteti, és combjával rácsavarodik a lihegő halál medencecsontjának titánium protézisére, halántékát a moszatos föveny hullámdombocskái közé ejti, amelyeken ondótajték sistereg és örvénylik, és Virakocsa volt a reszketés és ráják zsibbasztó, narancsos kéje, Virakocsa volt a zuhogó mélység, Tauapaka, a fehér-sűrű nyirokmerülés, szederfekete, részegítő gyümölcs pépmelege, gondolta Gendajú, aztán ropogó csontokkal fölállt, és a vérszínű csepekkel kigyöngyözött koponyát a szirteken lármázó kormoránok közé dobta.

Az átfolyás erős, nem lehet megkülönbözetni

Sima arcú, fekete átlátszó kísértetek. Itt biztonságban vagy, összeszedted magad, aztán azt mondtad, mindennap le kell feküdni. Simahajú lányok, soha oda ne jussatok, hogy nem bírjátok. Mindannyian tudták, nincs mit beszélni. Igen, mert ez még akkoriban volt, amikor feljöttél hozzám, én próbáltam kiigazodni. Kedvesen mesélted, csináld, szükségem van rá. Ezért lettünk kifordított halak, remegő húsok, mondjad. Akkoriban a vízfolyás sokkal kézzelfoghatóbb lett. Verebek. Megyek az utcán, ülök az irodalmi esten, zuhanó szubjektumok, remegő húsok találkoznak. Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni.

A fák, ezek a hallgatag tündérek, magasak. Sötéten, komoran állnak, tekintetük az ítélet. Esetleg feketék, mindenhol szerepelnek, naphosszat gondolkodunk, hogyan lehet őket kiengesztelni, szükség van rá. Szépek, vidámak, üvegesek, itt vannak, nézhetjük, magányosak, magukért élnek. Tudtam, nem kellene találkoznunk, túl sok mindent beszéltünk meg. Egy kiterített fehér medúza arca, kiveszik, mégis hagyom élni, kicserélik a szemét, leszednek egy darabot belőle, aztán hagyják úgy, betoldják, átrendezik, másik medúzák, mindennap elmondják, ezt nem jól csináltad, tudod, megint nem jól csináltad, érzékeny ütődés, a fények bennem mindig elemekké válnak, oda kell jutnom, legjobb, oda kell adnom, ha ez a szívem lesz. Ha életben akar maradni, hagynia kell, a kislány ma született bárány, nem szeret mást, mint rostokolni, aztán mindig elélvez. Akkoriban sokmindent mondtál.

A főkonzulnak hosszú, nagy ruhája van, sokszor nevetségesnek érzi magát, mert van farka és nyugtalan a járásában. Mi megnyugtattuk, nem az. Hagynod kell, hogy odaérjek. Oldalakból kell összerakni. Fényes, jól látható, kinyomtatott oldalakból. Megint oda megyünk. Minden reggel össze kell vele vesznem, már megőrülök ettől, beverem a fejét a kádba. Addíg csinálom, amíg fáj neki, nem beszélem meg vele, de gyorsan, nem bírom kivárni, amíg ráér. Megfürdünk, bársonyos melegség, te nyoszojába csavarsz, jó így nagyon, fel-alá csoszogsz a lakásban, igen a legnagyobb hatású szavam a szeretkezés. Még nem haltam meg, nem, görcseimben ott vannak a nyomok, kódvonalak, piros itatós tinta, csak egy-két oldal van rajtam kinyomtatva. Segítsél.

Szeretkezésünk annyi, hogy semmi sincsen. Meglátod, miben különbözik. Te férfi vagy, hagyom, hogy megdugj, a kislányok mindig hagyják. Ezer találat bennem, mondat kering fel-alá. Ha akarod, mindennap elmondod. Meglátszik a szeretkezésen, Történetünk különbözik a többiekétől, meg kell tartanod magad, egy álom. Azt mondják, belédhatolt, szép volt, el kell képzelnem.
Azt mondják, ezer éjszaka, ezer nappal után nem érzünk semmit. Nem érzel semmit, egy eksztatikus szeretkezéssel más a helyzet. Nehezen hatol belém, valami őrület, én veszlek körbe, végére lyuk leszek. Galamb. Hiszen ugyanazt csináljuk. Nisszán tizedik hónapjában, akkoriban mindenki lefeküdt, bolondok, ne szégyelld magad. A lány újra egy szótár volt, nem tudta elfeledni. Sokat kell csinálni, és rájövök. Hagyd abba, durva, dobni, szél, szivacsok, győzni akarok, mondja. A lány fekete ruhát hordott, a férfiak azt gondolták róla, itt van. A lányok, azt gondolják, ismerik. Reggelenként, amikor belenézett, egyedül találta magát. Mindent el lehet képzelni, ami elmúlik, teste van a fának. A lányok, hagyd, túlságosan gyenge. Az anyukája szőrős volt, és buta, nagy fejű. Mintha üldöznének, nem félt, tudta már vége van akkor a szavaknak, vége van akkor mindennek, hiszen rózsaszín arca nem vakít rám, sátán. Nem fél, ezek ősi szokások. Az áldozatvállalás bosszúja nincsen itt, fáradt, gyenge, kicsigázott, és vonul. Rózsaszín, sebes bugyival van, ha szeretsz, nem vagy úr. Rózsaszín, árnyalt síkság. Itt van, meg kell csinálni. A víz sikít, a testem, ne legyek test, az átok áthatol rajtam, vonaglik, a vonalak is olyan egyértelműen fehérré válnak, mindig erre vártam, az átfolyás erős, már nem lehet megkülönbözetni.
Keménység, felfűzve égő lécen, elpusztult újra. Amikor megismered, kiszeded belőle a lelkét, elpusztítani. A forma, végre vére sincsen. Fekete asszonyok jönnek, mosolyognak. Halott, mindnyájan tudjuk, szívesen áldozok neked egy bárányt. Ő elment, ez egyszer fájt. Áldozzatok bárányokat, felgyújtották az égő falvakat, nem jött értem senki. Fekete, okos, kiátkozott, kettős gyengeség. Ne átkozódjatok, legyetek úr a némaságban. Félt, ezért megteremtette őket, eljössz értem, készen leszünk.

Készen vannak a levelek is, bocsánat uram. Levetkőzünk, valami messziről azt mondja, ismétlek. A történet kezdetekor az anyaföld. Gyökerekből, és szavakból állok, lányok, vigyázzatok mit találtok, a szigeteket, a keserves édenből való kiűzetés után nem tettük vissza. Elmenni, az embereknek adni. Megbeszélt helyeken találkozni, azt mondják, már nem kellek, szüksége van rájuk. Aztán jön egy profi, otthagyni, hadd sikítozzon.

Mindennap a konyhában mosogat, ezért otthagyja a fogát. Kísértő szubjektumok, az ezerarcú fény.

Szerinted mit akar majd?

Betonok, ragyogó telepek. Minek is döntünk mi, hiszen akkor le lehet vele feküdni. Úgy döntött, el fogja árulni. Amíg ott állsz a földben, vársz egy hívásra, az már ő maga, nem tudni a végét, nincs. A mosóteknőkben mindig koncentrálni kell. Őszi ébredés, újabb ébredés, a nyelv.

– Szerelmem, azt ígérted ázott galamb leszel.
– Még egy évig paradicsom volt.
– Lassú, konok halott. Az üdvözítő.
– Mosolyogj.
– Szerelmem, mindennap szivacsos lassú teknőkben aludtunk, és úgy próbáltunk téged megtalálni.
– Amíg nem írtam, nem próbáltam semmit.

Szerelmem. Tudom mindennap koncentrál a békákra. Mindennap előlép. Már nem lehet abbahagyni. Dobál, nem te. Az értelmemmel próbál koncentrálni. Az átfolyás olyan erős, nem lehet megkülönböztetni. Ma is halott. Minden reggel mindegy lesz minden, a paradicsomból való kiüzetés is.

Jeruzsálem utcáinál a lányok mellett gömbök vannak, jól vigyázzatok. Színes gömbök, mosogató vizek, lében áznak, még mielőtt elkezdtek volna egy táncot. De már nem. Gyere ide, és merülj bele. Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni, az öröklétet eltűrő ezerarcú fény, krákogó figyelem, ez az. A szöveg mindig kinyílik valahol, utcákat tép fel benned a figyelem. Úgy érzed, nem lehet megerőszakolni, dermedten néz rád, szemei nem kellenek.

Melyik sikít itt, add meg a kódod. Egy dologra gondoltam, kinek adjam a gondolataimat, gyönyörű, kikristályosodott gömbök, megnéznek, elmennek. Arra mondod, nincs mit megtalálni. A történet, ezerarcú fény, sárgahajú lány, azt mondod, nem unod még. Azt gondoltam, vesztettem. Nem találsz semmit. Azt mondtam, Heidegger. Sikítottam egyet. Az ablakok a kocsmában üvegesek, meredt szemmel bámulok, összesűrűsödnek, elmondják, azután szétesnek. Nem tudhatod, melyik igaz, a bogár vagy az idő. Belemerülsz a századik ütembe, a történetekbe, történetbe, mielőtt elvesznek. Így nem leszel fény. Lelassul, a végén beletalál egy történetbe, szép. Nem lehet eldobni, semmi, csönd.

Belemegyünk, tudod, mi, akiket így kiraktak, megtaláljuk.
Az átfolyás olyan erős, nem lehet megkülönböztetni.

Újra a nő, akit nem lelek, elmegy, mosolyog, elmegy. Csakazértis. Nem lehet felelősségre vonni. Értük. Szelíd szeme alszik, bogár, diktál újra. Abban a fényben felvállalták. Abban a percben, azt mondom. A holnapok nem könnyűek. Igazi vagy. Menekülés, minden percben fény. Ez a nap is el fog múlni.

Kell lennie valaminek mégis. A kapu.
– A kapu szerelmem.

Nehéz lefejteni a mezítelenséget.

Újra találkozni kell. Sűrű szövedékes agyhalál, mindenféle lefagyott kísértés, csakhogy összefogjunk. Elhallgattunk, amikor felgyújtottuk a lámpát, kinyitottuk, nyitjátok az ablakokat, megtaláljuk. Szemembe néz, üveges.

Omladozósak a falai, néma halak, némák.
Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni.

Genitália aprócsak – bár ez viszonytási pont kérdése – szigetcsücsök, azonban egyes őrültek, gondolkodók, a valóságban nem is egy, hanem csekélyke csoportosulásról beszélnek, melyek mozgószigetek, a ritkásabbtól különböző alkalmakkor csatlakoznak egymáshoz, amiképp a határok elhomályosulnak, bár ez sajátos elgondolásom alapján mégis csak szemtelen hazugság. Egyébnek iránta Leszbosztól található mindjárt délre, bizonyos helyi szóval, altájon, nedves-száraz égtájt illető elhelyezkedéssel. Nevezett genitoloidok, szerencsésebb esetben kétfélék, európai szokás szerint, franciásan kedélyes-játékosak, németesen merevek, bizonyos esetekben a langyostól az egészen fagyosig tendálnak mérsékletben egész a jeges skandinávokig menőleg.
Gentiália élővilága esetenként változatos, nagyritkán szerény számú, mivel időleges infernalitással lakói elpusztulnak, vészidőben a nagy láva- és kéreglemez-mozgások idejére emigrálnak, (s meg is jegyzem itt mindjárt érdekes felfedezésem, ünnepi alkalmakkor ugyanis a tripperoidok közössége a szomszédos szigetre vándorol évente legalább ötször, ha nem gyakrabban az egyesülések idején, hogy aztán jókora rumlit hagyjanak maguk után, majd békében visszatérjenek anyaföldjükre) helyenként bőséggel megugranak számban és időnek adtával a teljes szigeten elszaporodnak.
Felszinre meglehetősen buja természeti fejlemények, az őselemek munkálokodnak helyenként rajtuk, jellemzően az olyféle tájegységeken, amelyeken a mezőgazdaság a maga technikjával még nem ül tort a dzsungel felett.

Egy közönséges ember volt csupán. Jelentéktelen, és épp annyira értéktelen tagja a társadalomnak, mint mindenki más. Egy kisember. Egy ételfeldolgozó telepen dolgozott, 16 órában, a munka végeztével fáradtan hazatért, sötét és lerobbant otthonába, elolvasta a napi sajtót, amiben azonban soha nem talált semmi érdekeset, majd lassan elbóbiskolt.
Ő is pont olyan volt, mint mindenki más ebben a világban, ahol az emberek naphosszat dolgoztak, hogy fenntartsák magukat. Bőven az apokalipszis után volt ez. Mindenki tudta, hogy a Föld felszíne teljesen megsemmisült egy atomháborúban, mely a világ nagyhatalmai között tört ki, elpusztítva minden élőt odafent. Az emberek föld alatti barlangokba kényszerültek, városokat létesítettek itt, és elkezdtek dolgozni, a túlélés reményében. Az élet eleinte szörnyű volt, de lassanként kezdték megszokni az örökös munkát és gyötrődést.
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Felkelt kényelmetlen molyrágta ágyáról, felöltötte szintén molyrágta, koszos ruháit, és elindult a telep felé, hogy folytassa mindennapi monoton és fárasztó munkáját. Már félúton járhatott, mikor a távolból kiáltozásra lett figyelmes. Elbújt egy betonkiszögellés mögé, én onnan figyelte, ahogyan egy fickó elrohant előtte, majd azután kettő másik. Ezek nem szokványos munkaruhában voltak, fekete, cseppet sem kopott formaruhát viseltek, „felügyelet” felirattal.
– Állj meg! – kiáltották a menekülő után.
– Neeeem! Kijutok! – üvöltött vissza a körülbelül 40 éves férfi, és folytatta a rohanást.
Kijut? Ugyan hova? Nincs kint semmi, csak fekete hamu.
– Mindnyájunkat megölnél! Ha nem állsz meg, lelövünk.
Az egymást kergetők már épp eltűntek volna a szeme elől, de ő nem bírt a kíváncsiságával, és utánuk eredt, persze csak úgy, hogy ne vegyék észre.
A menekülő férfi egy hosszú sikátorba futott be, aminek a végén rideg téglafal volt. Felkapott egy földön heverő vascsövet, és azzal ugrott neki, hogy szétverje a falat.
– Hagyd abba, te disznó! – ordította az egyik őr – Nem figyelmeztetünk többet!
– Mindegy! Már úgyis mindegy. – motyogta maga elé a férfi, és a következő csapása beszakította a téglafalat.
Pont ekkor egy dörgő hangot hallott, és a mellkasa éles fájdalommal robbant rá az előtte lévő, félig szétvert falra.
– Tudtam. – hörögte utolsó leheletével, amint a téglákba ütött lyukon átnézett, és összeesett.
– Szóltunk. – morogta az egyik őr és odaléptek a férfihez.
Ő még egy darabig figyelte a felügyelőket, hogyan röhögnek a halott felett, miközben rugdossák a testét, majd elrohant. Szíve hevesen dübörgött a mellkasában.
Aznap elkésett a munkahelyéről, ezért a napibére felét kapta csupán meg, de emiatt nem szólhatott egy szót sem. Akinek nem tetszett a rendszer, az könnyen úgy járhatott, mint reggel a férfi a sikátorban. Hiszen itt mindenki azon dolgozott, hogy ismét jobb legyen a világ, aki pedig ezt nem tette, élősködővé vált, fölöslegessé, akitől meg kellett szabadulni. Így hát mindenki vigyázott a munkájára, hiszen ez volt egyben az élete is. Nem voltak jók és rosszak, nem voltak gazdagok és nincstelenek… itt mindenki egyformán dolgozott reggeltől-estig, hogy fenntartsák az emberiséget.
Senkinek sem beszélt a reggel látottakról, a történtek azonban mégsem hagyták nyugodni, így, mikor lejárt a munkaideje, hazafelé ismét benézett a sikátorba. Addigra már eltűntették a hullát, csakúgy, mint a vérengzés összes többi nyomait, és a lyukat a téglafalon. Inkább csak ez utóbbi keltette fel a figyelmét, hiszen amikor a háza mellett a határfal megsérült, senki sem javította meg hónapokig, pedig a közterület-felügyeletnél rögvest be lett jelentve.
Akkor lehetséges talán, hogy ez nem olyan határfal, mint a többi? Gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat és tovább indult, hogy hazatérjen végre és lepihenjen. Elolvasta a napi sajtót, de semmi nem volt benne a reggeli lövöldözésről, és ezt meglehetősen furcsállotta. De mit is várt, hiszen az újságokban ilyesmikről sohasem írnak, csak arról, hogy miből mennyit kell termelni, hogy a következő évet átvészeljék az emberek. Azon az éjjelen szörnyűeket álmodott. Álmában ő rohant az őrök elől és őt lőtték szitává a téglafalnál, erre riadt fel legalább háromszor.
Reggel mikor felébredt egyáltalán nem volt kipihent. A szemei még az átlagosnál is karikásabbak és vörösebbek voltak, neki pedig semmi kedve nem volt kikelni az ágyból. De hogyan is gondolhatott ilyet? Megunta tán az életét? Felkelt végül, és most igencsak megszaporázta magát, hogy ezúttal nemhogy ne késsen el, de legalább egy fél órával előbb érjen be a telepre.
És a munka megint elkezdődött.
– Már nagyon elegem van az egészből. – súgta oda neki a kollégája, miközben a könyékig dagonyáztak a salátalében.
– Mi? –kérdezte ő értetlenül, ugyanakkor némileg megrökönyödve.
– Egész nap, egész évben dolgozunk, és nincs semmi. Érted! Azt mondják, kevés a kaja, a ruha, minden, amit megtermelünk, de én már nem hiszem el.
– Mi? – kérdezte megint, most már teljesen butának érezve magát.
– Valamelyik nap az ételkiadásnál voltam. – suttogta a kollégája – A kaja felét az egyik kamionba pakolták be, a másik felét pedig a másikba.
– És?
– Az egyik kamiont nem munkás vezette, hanem egy őr. Érted? Egy őr! Miért vezet egy kamiont egy őr?
– Nem tudom. – vágta rá a választ – De hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Lehet, hogy a többi őrnek vitte a kaját.
– Tényleg? Ez akkor is furcsa. Minden 20 munkásra jut egy őr, a kaja fele mégis az övék? Ez így nem jó…
– Hagyd már! – ripakodott rá – Nincs elég bajunk e nélkül is? Mi közünk hozzá?
– Ezért gürizünk megállás nélkül! Ezért szakadunk meg!
– Pofa be!
Ezzel letudottnak tekintette a témát. Nem volt kíváncsi a munkatársa nyavalygására. Ő elfogadta a helyzetet, hiszen változtatni nem tudott rajta. Mit tehettek volna ők? És egyáltalán, mi ellen? Ha idegeskednek megváltozik valami? Nem. Ugyanúgy föld alatti városokban fognak élni, ugyanúgy dolgozni fognak naphosszat, ugyanúgy rossz marad a világ, csak legfeljebb az őrök lelőnek párat közülük.
– Meg kell innen szöknünk. – lihegte a kollégája.
– Ugyan, hova mennél? – kérdezte ő – Hova? Egy másik városba? Ott is ugyanez van. A felszínre? Megölne a sugárzás, vagy belefulladnál a radioaktív hamuba! Nem maradt semmi! Csak ez! Ezt kell elfogadni! Vagy inkább megdöglesz?
Aznap már nem szóltak egymáshoz többet.
Munka után megint ellátogatott a téglafalhoz, ahol a férfit agyonlőtték, ezúttal azonban nem csak távolról nézegette, hanem egészen közel ment hozzá. Teljesen átlagos falnak tűnt, nem értette, mi oka lett volna bárkinek is ripityára verni.
A meglepetés akkor érte, mikor megérintette a falat. Az meleg volt, mintha mögötte valami hőforrás volna. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen itt, a föld mélyén hogyan is lehetne egy határfal mögött bármi is, ami melegít?
– Hé, te! – hallatszott a háta mögül egy hang – Mit csinálsz ott?
Halálra rémülten fordult meg. Egy őr állt a sikátor másik végében, fegyverét egyenesen rászegezve.
– Takarodj onnan azonnal! – szólt az őr ingerülten – Húzzál haza!
– Jó, jó, megyek! – dadogta remegő hangon, és elindult az őr felé. Szeme előtt a két nappal azelőtt történtek lebegtek, látta maga előtt, ahogy a falat csépelő férfi vére a téglákra fröccsen. Most teljesen leizzadt, kezei jéghidegek voltak. Reszketett a félelemtől. Azt várta, mikor hallja meg ismét azt a rettenetes dörgő hangot, de nem történt semmi.
– Meg ne lássalak itt még egyszer! – ripakodott rá az őr, amint elhaladt mellette.
Olyan gyorsan ment haza, ahogy csak tudott. Hetente csak egyszer lehetett fürdeni, hiszen spórolni kellett a vízzel, mert már abból is csak kevés maradt, és most volt ez a nap a héten, úgyhogy egy lavórba vizet engedett és megmosakodott a lehetőségekhez képest alaposan, majd vette a nem kevéssé koszos törülközőt és leült, hogy úgy törölje magát tisztára. Ezen a ponton nem bírta tovább. Rettentő zokogás tört rá. Csak ült a félhomályos, koszos szobában, a lavór előtt, amiben szinte fekete volt a víz a kosztól, és keservesen zokogott. Órákig nem tudta abbahagyni, ott aludt el, sírva, a széken.
Amikor felkelt, rémülten nyugtázta, hogy már több mint egy órája elkezdődött a munkaideje. Ez lehetetlen! Ezért… ezért lehet, hogy az egész hetet levonják.
Amilyen gyorsan csak tudott felöltötte munkaruháját, és rohanvást indult dolgozni. De nem jutott sokáig. Szinte rettegett attól, mit szólnak majd bent, és hogy milyen következményei lesznek a második késésének a héten. Ezért hát igen gyorsan útvonalat változtatott. A lábai ismét az ominózus téglafal felé vitték, és ezúttal ő ragadott a kezébe vascsövet, és ő kezdte el hevesen csépelni a téglákat. Maga sem tudta, miért csinálja, vagy, hogy mit remél, mit talál a fal másik oldalán… sőt, igazság szerint úgy gondolta, nem lesz ott más, csak egy barlangüreg, vagy a nyers föld, de nem hagyta abba a csépelést.
Rövidesen át is ütötte a falat, ami mögött valami könnyebb anyag, látszólag valami burkolólapok hátulja volt. Ezek még inkább sugározták a hőt, mint a tégla, amiben lassan akkora lyukat vágott, amin ő maga is kifért volna. Ezután jöhetett a burkolólapok leverése. Amikor az elsőt kiütötte, a fal túlsó oldaláról olyan fény áradt be hirtelen, hogy azt hitte, rögtön megvakul. Nagyot kiáltva esett a földre, kezeit a szeme elé rakva, de rövidesen újra látott. Ekkor már óvatosabb volt. Lassan kiütögette az összes burkolólapot, és miközben szemével hunyorgott, hogy ne vakítsa el a fény, majd mikor meg volt a járat kilépett, a fal túlsó oldalára.
Mindenhol fény. Nem értette, amit látott. Amikor felnézett, odafent… nem volt semmi. Kék volt. Lent, a földön mindent fű borított, és más növények, amiket ő nem igazán ismert. A fény az égből jött, valami nagy világító golyóból, ami olyan távolinak tűnt, hogy szinte lehetetlen volt, hogy a fénye elérjen idáig, és így felmelegítsen mindent. Rémlett neki, hogy gyerekkorában hallott a szüleitől történeteket, hogy réges-régen, még jóval a háború előtt valami Nap nevű dolog adott fényt a világnak, ez volna tán az? A levegő olyan friss volt, amilyet még sohasem tapasztalt azelőtt. Álmodik talán?
Pár méterre a férfitól, a mezőn szőke hajú kislány játszott, fehér ruhában, vidáman ugrándozva. Ő közelebb lépett a lánykához, de nem szólt egy szót sem. A kislány felnézett a férfire, aki tiszta kosz volt, arca ráncos, és borostás, de nem ijedt meg.
– Én Julie vagyok. – mosolygott – Téged hogy hívnak?
– AS-1021-532. – felelte ő.
– Hmmm? Tényleg ez a neved? De fura! – nevetett vidáman a kislány.
– Tényleg. – mondta vontatottan – A Julie név is furcsa.
A kislány ezen is jót nevetett.
– Julie! – hallatszott egy lágyan csengő női hang a távolból – Mit csinálsz?
A kislány a hang irányába fordult.
– Nézd anya! A bácsi a föld alól jött elő. És nagyon mókás neve van!
– Hol vagyok? – kérdezte a férfi, a közeledő nőre nézve – Kik maguk? Mi történik itt? Miért? Miért ilyen szép idefent minden?
A nő is makulátlanul tiszta ruhát viselt, csakúgy, mint a kislány, látszott rajtuk, hogy semmiben nem szenvednek hiányt. A hatalmas ház, amerről jött, szép volt, és szintén mentes minden kosztól, csakúgy, mint a város a távolban.
A nő döbbent arcot vágott. Hogyan juthatott fel egy munkás? Hogyan merhetett feljönni, és hol voltak a felügyelők?
– Ő egy dolgozó, kicsim. – mondta az anyuka, Julie-nak.
Ekkor a férfi megértett mindent. Nem szólt egy szót sem. Megfordult, és visszament a sikátorba, onnan pedig a telepre, hogy folytassa a munkát. Aznap nem fizettek neki semmit a késése miatt.

VÉGE