Ha szúnyog lennék, téli szúnyog,
lépcsőházi félhomályban,
huzat cibálta testem gúnyos
emléke lenne a nyárnak.
A hideg napok mohikánja,
ki éhezik, ha jóllakott,
ki mást se akar, csak a mára
foldozni még a holnapot.
Kitolni tavaszig a játszmát,
elodázni vereséget,
amíg a vér zenéje átjár:
csörömpölő véredények.
Ha szúnyog, az utolsó példány –
míg le nem hull, lesi a prédát.
A Pitymalló Kesely prezentálja:
GYŐREI ZSOLT – SCHLACHTOVSZKY CSABA:
TÁNCSICS:
A LEGSZENTEBB MIHÁL.
Szóbeszéd négy negyedben.
Személyek:
TÁNCSICS MIHÁL.
TERKA, a felesége.
PROKOTA GYÖRGY, egykori bérlőjük.
PROKOTA GYURI, ennek fia, Táncsics tanítványa.
özv. FIGURA GEDEONNÉ, színházi frizérhölgy.
Történik:
TÁNCSICS Mihál Tömő utcai házában,
1872 tavaszán, majd nyarán.
A második és harmadik negyed között két hónap telik el.
Ki hajol le egy hajléktalanhoz? Talán a jámbor szántóvető. Ő „midőn leszáll az est, hajlékába tér”. A réges-rég kiveszett, baromarcú póron kívül senki sem veszi észre a homelesseket, ha nem ez a dolga. Mint a rendőrnek, szociális munkásnak vagy mentősnek, aki hivatalból törődik a nagyváros emberi hulladékával, és az orra hozzászokott a bűzhöz. Ezek a páriák már nem hatnak meg, és nem is háborítanak fel senkit. Távolságot tartunk tőlük, de ha mégis elkapjuk a pillantásukat, rögtön meg is fizetjük a magunkra rótt büntetést. Segíteni úgy sem tudunk, s ha a helyükben lennénk, mi se várhatnánk semmit.
Nagyon szórakozottnak kell lenni ahhoz, hogy valaki közel menjen egy ilyen szerencsétlen férfihez, és meghallja, amit mond. „Ismerem magát. Egyszer láttam a tévében. Üljön le, valamit el akarok mondani.” Talán azért fogadtam szót, mert nyílt téren voltunk, a Margit híd budai hídfője alatt, a parkban, s a fickótól nem túl messze, nem is túl távol volt egy pad. Elővettem a pénzt, hogy otthagyjam, ha elegem van belőle. Mi bajom eshet? Meghallgatok egy ismerős történetet. Lesznek benne rideg szülők, kegyetlen nevelők, munkásszállás és egy gonosz asszony, aki elvette a gyerekeit, és az utcára tette. Vagy mégsem?
„Elárultam Gagarint. Miattam halt meg. Tegnap éjjel égett el.”
„Magát hogy hívják?”
„Béla, de ez nem érdekes. Bárhogy vigyázunk az iratainkra, előbb-utóbb ellopják tőlünk, s akkor már a nevünknek sincs jelentősége. A csöveseket közköltségen, névtelen sírba temetik, mindegy, kik voltunk, mielőtt utcára kerültünk. Gagarin a barátom volt. Sokszor mesélt arról, hogy apja, Jurij volt a az első űrhajós, a kozmosz úttörője.”
“Elment az esze.”
“Valaha pilóta volt, a Szovjetunióban tanult repülni. Amúgy magyar gyerek, valahonnan Szabolcsból, de egészen jól beleélte magát a történetbe, amit kitalált. Gyakran mesélt arról, hogy csecsemő korában került Magyarországra a Szovjetunióból, nevelőszülőkhöz. Az anyját Váljának hívták, és két lánytestvére pedig még most is él: Lenocska és Gálocska.”
“A koszmosz hőse miért bízta idegenekre egyetlen fiát?”
“Egészen hihetően magyarázta. Az apja tudomást szerzett arról, hogy a KGB merényletet készít elő ellene és őt is meg akarják ölni. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a feleségével együtt magával vigye a külföldi meghívásaira őt is. Amikor 1961 augusztusában, Magyarországon jártak, három éves volt. Jurij egy vidéki tömeggyűlésen, a legnagyobb titokban adta át Feri bácsinak, aki aztán felnevelte.”
“Ostobaság. Honnan ismerte?”
“Iván nevelőapja a második világháború után hadifogoly volt Kazahsztánban. Bajkonurt építette, akkor ismerkedtek meg Jurijjal. Ki tudja ezt ma már ellenőrizni? A lényeg, hogy hitt benne, meg abban is, hogy méltónak kell lennie az emlékéhez. Ezért vette a bátorságot, hogy szembeszálljon a maffiával.”
“Ez csak rablómese. Gagarin hol van most?”
“Mondtam, hogy elégett. Viperával támadtak rá, hárman, és eszméletlenre verték. Utána rádobálták a hálózsákját és a gönceit, és három kanna benzint locsolták rá. Csak ezután gyújtották fel. Ezt nem lehet túlélni. Láttam a holttestét, mikor elvitték.”
“Szadista suhancok voltak. Azok gyakran támadnak a magukfajtára.”
“Bérgyilkosok voltak, láttam őket. Engem is megöltek volna, ha nem mondom meg, hol találják. Lehet, hogy ma éjjel velem végeznek. Hiszen én nevemen is van vagy három káefté, ugyanúgy, mint az övén.”
“Szólíthatom ügyvezető igazgató úrnak?”
“Ne gúnyolodjon velem. Három éve nézett ki magának egy jólöltözött úriember, akiről kiderült, hogy ügyvéd. Ulrik doktor megkérdezte, mit gondolunk, mennyi időnk van még hátra az utcán, és hogy megvan-e még a személyi igazolványunk. Aztán azt, hogy tennénk-e neki egy kis szívességet. Ötezer forintot ajánlott alkalmanként. Ki utasította volna vissza, a mi helyzetünkben? Néhány papírt alá kellett írni az irodájában, és attól kezdve mienk lettek a cégek. Előbb kettő, aztán még négy. Folyószámlát nyitottunk, és mindig ugyanennyit kaptunk, amikor pénzt vettünk fel a bankban.”
“Mennyit?”
“Milliókat. Volt, hogy sok százat. Nekünk soha nem mondták meg.”
“Aljasul visszaéltek a helyzetükkel. Nem sült le a pofájukról a bőr?”
“Iván is azt mondta, hogy ez nem mehet így tovább. Két hónap múlva elérte, hogy a tiszteletdíjunkat a duplájára emelték, aztán pedig azt, hogy egy lakásban megfürödhessünk, mielőtt a bankba megyünk. Szó ami szó, egy olyan puccos helyre tényleg nem mehettünk mocskosan, koszosan, büdösen. Új ruhákat kaptunk, végül pedig egy albérleti szobát vettek ki a számunkra. Nem kellett az utcán aludnunk, és oda már szereztünk tévét is. Ezt mind Iván érte el, ő ellent mert mondani ezeknek a gazembereknek. Nem tudta elviselni az igazságtalanságot, azt, hogy milliárdokat mosnak tisztára a cégeinken keresztül, és nekünk csak morzsákat adnak.”
“Ki ez az Ulrik doktor? Hogy hívták a cégeiket?”
“Sejtelmem sincs. Mi csak a nevünket írtuk alá a pontozott vonalon. De úgy tudom, csupa olyasmivel foglalkoztak a cégeink, amit utólag nem lehet kimutatni. Közvéleménykutatás, PR-munka, médiafigyelés, tanácsadás, program- és tanulmányírás, röplapszórás, projektmenedzselés… Ilyen erővel böfögésért és fingásért is számlázhattunk volna, mert annak sem marad nyoma. Jól ment az üzlet, azt láttuk, mert volt, hogy hetente háromszor mentünk a bankba Rambóval.”
“Annak a nevét még nem hallottam.”
“Az ügyvéd testőre, kopasz, száz kiló és közel két méter magas. Primitív, kegyetlen állat, ő mondta, hogy szólítsuk így. Ő jött értünk, aztán a bank előtt találkozunk Ulrikkal. Hármasban mentünk a pénztárhoz. Ők ketten mindig ott voltak, mi meg Gagarinnal váltottuk egymást. Aztán két és fél év után Iván kitalálta, hogy egyszer, amikor engem visznek a bankba, lenyúljuk a nevemre kiutalt pénzt. Azt mondta, azok a milliók jogilag engem illetnek, és ha ügyesek vagyunk, megszerezhetjük őket.”
“Mit csináltak, maguk szerencsétlenek?”
“Gagarin adott nekem egy mobilt, és amikor amikor a bankban aláírtam az iratokat, titokban jeleztem neki. Ő a bank előtt várakozott három cimborájával, és rögtön bejöttek a forgóajtón. Félrelökték a biztonsági őrt, és kiabálni kezdtek: Tolvajok! Rablók! Rám mutattak: attól az embertől elvették a pénzt, amit most vett fel! Rambó nyomban megszorította a nyakam, de nem merte elővenni a revolverét, mert betódultak a biztonságiak, és hívták a rendőrséget. Eddig pontosan azt történt, amire felkészültünk. Csak akkor vesztettünk, amikor a zsaruk is megérkeztek. Ulrik doktor nem adta ki a kezéből a táskát, benne a húszezres kötegekkel, aminek a tulajdonjogát nem tudta igazolni. De a felügyelő, amikor kiderítette, hogy azt a háromszázhúsz milliót tényleg én vettem fel a cégem folyószámlájáról, úgy döntött, hogy bűnjelként zárolja az összeget. Egy százast sem kaptam belőle. Igaz, az ügyvéd sem. Mindkettőnket bevittek a rendőrségre, kihallgatásra, a többieket pedig elküldték. A kapitányságon ez a dörzsölt Ulrik doktor rögtön feljelentett, magam sem tudom, milyen jogcímen. Néhány perc alatt ügyvezető igazgatóból csaló csavargó lett belőlem, és még örülhettem, hogy szabadon engednek. Talán jobb lett volna Gagarinnak, és nekem is, ha benn tartanak… Mindegy, ott benn is megtalálnak bennünket. Aki lázad, eltapossák. De talán jobb, ha előbb adjuk be a kulcsot, mintha még egy-két évig vegetálunk.”
“Egész jó volt a története. Adok érte kétszáz forintot.”
“Ha van hozzá kedve, írja meg. Találkozzunk holnap ugyanitt, és mondja el, mire ment. Talán megjelenik valamelyik újságban. Megőrzöm majd, legalább lesz emlékem a barátomról.”
Másnap, ahogy megígértem, ott voltam a parkban, a történet első változatával. Elkezdtem, pedig már vagy tizenöt éve nem írtam novellát. De Béla nem jött el, hiába vártam. Megbetegedett? Vagy ő is ugyanúgy végezte, mint Gagarin barátja? Soha nem derül ki. Mint ahogy arra sem tudom, hogy hazafelé menet miért jutott eszembe az Európai Unió himnusza, az Örömóda, mely köztudomásúan így kezdődik: “Üdv rád és házad népére, te jó szántóvető….”
A Lőtéren aznap este mást sem lehetett látni, csak kardvirágot. Ki tudja, milyen szervezet rendelte őket, de bizonyos, hogy sokba kerülhetett nekik. Életemben annyi virágot nem láttam. A téren hosszú vályúk cikáztak keresztül-kasul, melyekben még két méternél is magasabbra nőlt fehér és vörös kardvirágok ágaskodtak. Az ember kiszállt a metróból és azt hihette, arborétumba érkezett, ahol illattól megtébolyultan kóvályog az a sok ember, maguk sem értve, hogyan kerültek oda.
Be kell vallanom, magam is visszahőköltem, mikor a keleti átjáró felől érkezve az Igazságügyi Palota oszlopcsarnokán át megláttam a lenyugvó nap sugaraiba öltözött Lőteret. Pedig az egész napos kutatómunka után (akkoriban Dsemshyd al Sabir politikai iratainak és meglehetősen unalmas költeményeinek olvasásával loptam az időt a Vízügyi Hivatalban) annyira kimerültnek éreztem magam, hogy nem számítottam semmiféle meglepetésre. Lépteim önkéntelenül lelassultak, álmodozásomból a vaskordon bejáratát védő, fején akváriumhoz hasonló sisakot viselő őr bugyburékoló megszólítása riasztott fel. Egyenruháján fehér kitűző, rajta felirat: Dobribán.
– Igazolja magát, Dsemshyd úr!
Amíg a táskámban kotorásztam összegyűrt, lekávézott jegyzeteim között, a Dobribán nevű őr papírt és dohányzacskót vett elő, hogy cigarettát sodorjon. Látva, hogy zavarban vagyok, szuronyával megbökdöste a hátsó felemet. Én vihogva és kacéran elhúzódtam, nehogy megsértsem. De ő kaján vigyorral tovább bíztatgatott, bizonyára sürgősen rá szeretett volna gyújtani:
– Csak kapkodja magát, Dsemsyd úr, kapkodja, különben még a tűzőgépet is használni kényszerülök! – kacagott erre egy nagyot, s a zsebéből merőben váratlanul előkapott egy szem datolyát, amit erőszakosan a szájamba gyömöszölt.
Engedelmesen rágcsálni kezdtem a datolyát arra gondolva, hogy bizonyára most büszkeség tölti el ezt az ostoba őrt, hogy ismeri a nevemet, de közben megfeledkezik arról, hogy én is leolvashatom az ő nevét a mellére tűzött céduláról.
Igyekeztem nyugodt maradni, noha egyre erősödött a gyanúm, hogy pénztárcámat, benne minden iratommal, a Vízügyi Hivatal olvasótermében felejtettem. Akkurátusan elhelyezkedtem törökülésben a bejárat mellett, hogy ne zavarjam a térre belépőket, és elkezdtem kipakolni hátizsákomból a könyveket, jegyzeteket. Hátha mégis megtalálom Dsemshyd al Sabir, múlt századi perzsa költő és politikus munkáiról készített jegyzeteim közé csúszva az irataimat, amelyekkel igazolhatnám magam. Dobribán, látva elszántságomat hosszadalmas, kioktató monológba kezdett, erős célzásokat téve nemzeti hovatartozásomra is.
– Ébresztő, ember, csessze meg a hetvenhétféle szikrát szikrázó magasságos mennyei seregek ura. Hát azt hiszi, hogy én jó kedvemben állok itt, mint a fasz a lakodalomban ezzel a hülye sisakkal a fejemen? Hát azt hiszi, hogy nekem már nincs is lelkiismeretem? – közben belecsókolt a tenyerébe, és megdörzsölte a nadrágját. Ott, ahol erősen kidudorodott.
Rögtön láttam, hogy Dobribán, az őr már nagyon-nagyon szeretne rágyújtani, ezért ennyire enervált, de az irataim csak nem kerültek elő, ráadásul a földre kipakolt jegyzetcsomóimról néhány lapot a szél pofátlanul fölkapott, a levegőben jól megtekergette, majd ki tudja hová, elszáguldott velük az alkonyatban. Egyre kínosabban éreztem magam, de nem jutott más eszembe, lerántottam csutka lábaimról a bakancsokat, és papírnehezéknek a kupacokra tettem. Dobribán most közegészségügyi érvekkel próbálta ellehetetleníteni működésemet, mire én azzal vágtam vissza, hogy a sisak alatt ő egyáltalán nem is érezheti, hogy büdös lenne a lábam. Azt is mondtam neki, mivel a fejembe ment a vér, hogy csak vaktában vagdalkozik, valójában semmilyen elfogadható bizonyítékot nem tud felmutatni ellenem, s hogy hegyes szuronyszúrásaitól megkíméljem magam, elszaladtam összeszedni a jegyzeteimet, amelyek közül néhányat az Igazságügyi Palota oszlopcsarnokaihoz sodort a szél.
Ahogy ott ugráltam mezítláb a magasztos lépcsőfokokon, mint egy csapzott zsidrák, aki valami hallatlan keleti tartományból jőve, maga sem tudja, hogyan, a procurator elé kerül, másrészt kipirulva a futástól és a szégyentől, hogy ilyen nevetséges helyzetbe hoztam magam, egy papírlapot sodort felém a keleti átjáró irányából a szél. Csak egy pillanat volt, míg felkészültem, hogy utána vessem magam, s most utólag látom csak, hogy milyen csodálatos és kijátszhatatlan a fátum akarata, amely már akkor megtörténté teszi a dolgokat, mielőtt mi bármit is tudnánk arról, hogy mit cselekszünk. Nem tudtam, hogy mit cselekszem, csak elkaptam a papírt.
Az oszlopcsarnokból ismét jól beláttam a Lőtér kardvirágokkal borított kiterjedéseit, amely a tér körüli lámpák halovány fényében olyan volt, mint egy római cohors. A tér közepén ott magaslott a Sánta Terrorista hősies ércszobra. Néhány másodpercig elméláztam az éjszaka látványán, majd a vaskordon bejárata felé vettem megint az irányt, ahol magából kikelve üvöltött Dobribán, az őr, és világos foltként fehérlettek a hátizsákból kirámolt jegyzeteim, rajtuk mintegy nyomatékként levetett pár bakancsom.
– Dobribán úr – kezdtem meglehetősen alázatosan –, nem gondolom magam annyira elkurvultnak, hogy ne beszélhetnék őszintén magával. Engem egész nap hajtott a tudásvágy, ám annyira figyelmetlen voltam, hogy a Vízügyi Hivatalban felejtettem a pénztárcámat az igazolványaimmal. Szépen kérem, hallgasson végig… – itt majdnem elcsuklott a hangom a meghatottságtól, de aztán sikerült kicsit lazábbra venni a figurát.
– Szóval, ez van. Ne hidje, hogy engem nem bánt a dolog. Maga is tudja, hogy jelen állapotok között egyáltalán nem biztos, hogy bejutok még egyszer oda. Ez a rohadt csőcselék mindent ellehetetlenít a városban…
– Kapja be – szakított félbe az őr, aki még mindig enervált volt egy kicsit –, de egyébként igaza van. Ettől függetlenül te egy szarfasz vagy. Ha elmondod az igazságot, lehet, beengedlek.
Igen, talán beengedett volna, mert voltaképpen nem tudunk olyan rendeletről, ami kötelezővé tenné az igazolvány bemutatását. Végül is senki nem tudja, hogy kicsoda ez a Dobribán? Bárki lehet. Minthogy bárki lehetett az, aki virágokkal rakta tele ezt a történelmi események emlékétől csak úgy hemzsegő teret, az is bárki lehet, aki vaskordont von köréje. Számítanom kellett volna az emberségére. Ebből látszik, hogy manapság mindenki fél. Úgy járunk az utcán, mint a fegyencek. Nem ismerünk senkit.
Melankolikus hangulatba merültem. Lehúztam a fenekemről a nadrágot, Dobribán, akit immár nem éreztem ellenségemnek, gumikesztyűt húzott a kezére, barátian rá csapott füstölgő húsomra, majd kacarászva beizzította a tűzőgépet. Ekkor is, mint már számtalanszor életem során, Dsemshyd al Sabir, múlt századi perzsa költő és politikus enyhített kínjaimon. Egyébként nem vagyok egy gyáva alak, de a fizikai fájdalom könnyen megtörheti a legerősebb lelkeket is, és a tűzőgép – valljuk be – kegyetlen egy találmány. Ha az embert tűzőgéppel bántalmazzák, mindaddig, míg valamilyen kegyes ismerőse ki nem szedi húsából az apró fémkapcsokat, az az érzése, hogy szűk a bőre. Hiába is akarnánk ezekben a nehéz napokban fölszedni pár kilót, a kapcsok nem engedik lerakódni a kalóriát, felborul a bioritmus, s gyengébb fizikumúaknál előfordul, hogy a szájukon keresztül kell hogy ürítkezzenek.
Velem ez nem fordult még elő, s ezt a költészetnek köszönhetem. A fájdalom pillanatában mindig fölidézem ama gyönyörűséges virágot, mely Perzsia szívében, pontosabban Dsemshyd al Sabir szívében nyílott a hazaszeretet nemes szimbóleuma gyanánt. Otthonra lelvén e költő hatalmas lelkében, bármilyen fájdalmat hajlandó lennék elviselni.
Bejutva végre a Lőtérre, fenekemben a kapcsokkal, lelkemben a Kék Virággal, még álmatagon visszapillantottam Dobribán barátomra, aki végre levehette fejéről az akváriumot és rágyújthatott. Háttal állt nekem, s csak most láttam, hogy egyenruhája fölött a hátán két hatalmas fehér szárny meredezik. Vajon megőrültem? – merült föl bennem a kérdés, de aztán eltévedtem a kardvirágok oszlopai között.
Azon a napon kezdődött minden a Vízügyi Hivatalban. Dobribán, az őr még semmit sem tudhatott rólam, hiszen azelőtt soha nem találkoztunk. Volt egy titokzatos szövegrészlet, amit sehogy sem tudtam értelmezni. Elég reménytelenül pislogtam az olvasóteremben vízmértékkel, mérőónnal, vinklivassal járkáló vízmérnökökre. A szövegtöredék, amit nem értettem, a következő volt:
Déltájban kinéztem a hárem háromszögletű ablakán, s látni véltem Báhrámot, a Nagy Vadászt, amint a sivatagban felénk lovagol, sűrű porfelhőt kavarva maga mögött. Kiköptem a szétázott datolyamaradékot gyérülő fogazatom közül, és a hárem belsejében megpillantottam egy fiatal hurilány ruháján a csillagokat. Olybá tűnt, hogy a látvány arcomra hímezi az olvashatatlanná táguló Világegyetem üzenetét. Nem veszíthetek tehát – gondoltam.
S most már abban is biztos voltam, hogy soha nem leszek sem szolgája, sem katonája a Nagy Vadásznak, akit Sirázban Báhrámnak ismernek. Ha Báhrámnak van szíve, meg fogja érteni döntésemet. De ha Báhrám gonosz – ő és én együtt veszünk. (Dsemshyd Al Sabir: Hurik könyve)
Nevezett szöveg abban a kéziratos gyűjteményben maradt fönn, melyet bizonyos Kápálb készíthetett nem sokkal az eredeti perzsa szöveg megjelenése után. Csakhogy a szerző maga is töredéknek szánhatta, mint sok más művét, amely összefüggéstelen töredékek halmazaként jelent meg. Lelkiismeretes filológusként én persze nem dőltem be ennek a szándékos szerzői megtévesztésnek, a töredék mögött meghúzódó lélektani motívum fölfejtésébe kezdtem.
Dsemshyd al Sabir tudtunkkal soha nem járt Sirázban, noha többször megemlíti a távoli várost, vagy inkább városköztársaságot, ami akkoriban Kelet legpéldásabb önigazgatás alatt álló világvárosainak egyike volt. Életének homályos eseményei közül talán a legrejtélyesebb az a momentum, amikor száműzték otthonából, méghozzá politikai okokból, amely szerintem nem lehetett más, mint Siráz, bár feltevésemet nem tudom filológiai érvekkel megbízhatóan alátámasztani.
Az idézett töredék második része voltképpen a politikai viszonyok összekuszálódásáról tudósít minket. A költő, bár soha nem tért vissza Sirázba, innentől kezdve folyamatos üldöztetést szenved feltételezett szülővárosa politikai elitje részéről, erre utal a költő sivatagi látomása, melyben Báhrám, a Nagy Vadász üldözi és valamilyen megalkuvásra igyekszik rábírni őt. Mármost Dante korában megengedhetetlen lett volna, hogy a költőt firenzei politikai ellenfelei ott is üldözzék, ahová már nem terjed ki felhatalmazásuk. Egy másik Dsemshyd-töredék rávilágít arra, hogy költőnk maga is hasonlónak érezte sorsát középkori elődjééhez. Először Dante sorait idézem:
Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
A sabiri nyelv játékossága, alliterációi, képeinek áttetsző sejtelmessége, úgy vélem sokkal érzékibben jeleníti meg a pokol látomását. Nem is csoda, ha arra gondolunk, hogy Dante korában még igen fejletlen volt a magyar nyelv, e nagy költő érdeme inkább abban áll, hogy megmutatta, politikai ellenfeleinket erős akarattal magunk juttathatjuk a pokol fenekére. Mert Dante nem csak a Pokol című könyvnek, hanem magának a pokolnak is a szerzője. Talán az a mű, amelyből a következő töredék származik, Dsemshyd szándéka szerint nem volt más, mint a pokol modern, indusztrializált változata:
Ó, szörnyű szólni lékek áramáról,
mit pokla rejt e térnek vak vadonja,
de romtanyáján révi fény világol,
ha Báhrám jőve fátyolába vonja.
A tág teremben tűzőgépek állnak,
Rászegezve szörnyű asztalokra,
Jeleként a kegyetlen halálnak…
S vigyáz Báhrám a vészes játékokra.
Soha nem derült ki számomra, hogy miért üldözték őt, de ez a politikában tán nem is érdekes. Dobribán, az őr aznap meglehetősen goromba volt velem, de az esetről hamar megfeledkeztem. Aznap ismertem meg ugyanis Emericust, aki úgy hitte, hogy ő egy királynak a fia, s ami fontosabb, akkor pillantottam meg először Boldog Mária, Emericus húgának szeplős pofikáját. Emericus naív ember volt, legalább húszféle-fajta nemzeti lobogóval érkezett a térre. Egy hatalmas bőröndben tartotta őket, amit hangszertoknak néztem volna leginkább. Amikor végre a Sánta Terrorista emlékművéhez érkeztem, elkábulva a virágillattól és a hátsó felemben nyilaldosó fájdalomtól, Emericus éppen a szobor talapzatán ült, térdein a nagy zászlótokból egy mesterlövész precizitásával szedte ki a halászbotból készített zászlórudakat, egymásba illesztette őket és a végükre aggatta a lobogókat. Bemutatkoztunk. Emericus gépészmérnök volt és egy dobogókői árvaházban nevelkedett. Amióta ott járt Dobogókőn a Dalai Láma – így mondta – nyugtalanság gyötri az ország sorsa miatt.
– Ki az a Dalai Láma? – kérdeztem csak hogy kérdezzek valamit, mert nagyon zavart, hogy a fogaim közé préselődtek a datolya-darabkák, amiket egy halászhoroggal igyekeztem időközben kipiszkálni.
– Elég nagy ember – felelte bennfentesen.
– Ha te mondod … – vontam meg a vállam.
A beszélgetés itt elakadt, mert tüsszentenem kellett és addig ügyetlenkedtem, hogy a horog beleakadt a nyelvembe. A helyzetet a szónok mentette meg, aki iszonyatos hangerővel pont ekkor ordított bele valahol a hangosbeszélőbe, így nem kellett tovább beszélnem, amit igencsak megnehezített volna a nyelvembe akadt halászhorog.
Margarin-halvarin, margarin-halvarin, margarin-halvarin – ezt kiabálta a szónok, valaki közberöhögött, de a kardvirágoktól semmit nem lehetett látni. A felszólalást hangos helyeslés és taps követte. A szónok most már megbátrodva kezdte el a beszédet:
Testvéreim a felsőbesmetyegben! Engedjétek meg, hogy szerényen köhintsek a nevetekben. [a szónok köhint ] A felsőbesmetyeg meghallgatta ím bannyogásunkat, binári poklok balmadára kárhoztatta a bősz buritánt és társait. Grósz vadákat élünk, grószakat, mely mián kötelességünk a burga balvederség ellen nyilatkoztatni, hogy hejába főtt, rüppögött Cseszen a csusza buritán, hejába mutatta föl hatalmas bránerét és verke minket el odva banyja albujába, mink nem szöszhetünk heveny hevedernek hamvedrében toszva. [Harsány kiáltások a tömegből: ballib kutyák, ballib kutyák]
Magam is föllelkesültem e zseniálisan megmunkált rímes prózán, és ordibálni kezdtem a következő jelszavakat: pityk és paszománt, pityk és paszománt.
A szónok folytatta: Felsőbesmetyegben bunnyadt társaim. Én nem vagyok senkinek se fiaborja, egyáltalán. De Cseszen a csusza buritán gyékát-bíkot mondott, amiben gyaszta, hogy őgyintetett nem is kicsit, de sokat, nem is csak fuszli, hanem detren, hevenyen meg lugyonán. Azt is mondta, és most figyeljetek, hogy farcsokán jön már ki a velő, tele a foszulykája a jittel, addig őgyintett. De méges bízzunk két erős baljában, méges bízzunk benne. Én megmondom akkor a véleményemet. Én már nem bízom ennek sem farcsokájában, sem foszulykájában, sem két erős baljában, mert ez már, társaival együtt, széthordta a zoholmányt, csahogot, eladta az összes betyeruszkát és elárulta ez saját enkaláját. Pfuj. [A szónok kiköp, a tömeg egyetértőleg zúgolódik]
A felsőbesmetyeg legyen velünk e grósz vadákban, csigalom, nyugavér. Igen, testvérem, grósz vadák, sőt meggrasszált, pockista, pickos fikák fiai ezek, kiknek semmi sem gurgula. Mert mit mondott Pocki? Hadd idézzem ezt a rüsmeteg picsulát: „Csihányok népekárjai, agyvelőgjetek!” Kell-e ez nekünk? Kell-e csihányok népekárja, agyvelőg? Hát mik vagyunk mi, bomlott kéve, mit sergő csapot, szám foga org a tőre? Testvéreim, menjenek ők a morgába, ők, a buritánok, a bránermutogatók, eszenyei jeszenyők, kik martonkában dornikat vágtak. Minknek van ősveli iramatunk, melyben foglalva van szlittya szlájdunk fittyes ereménye. Hujj a cínyes cihelőkre lető há. Hajrá Csalaország, hajrá csalivér. [ováció, taps, zászlólengetés]
A következő szónok, bizonyos Tar Kopasz, aki a moderátor szerint blogger és bártulajdonos a Fehér Szukák utcájában, sztyeppei nomád öltözékben jelent meg, kevélyen beköszönt, csuma, majd segglukához tartva a mikrofont, pukizott vagy kettőt. Mi, akik nem láthattuk, hogy mi történik az emelvényen, azt hittük, hogy eldördültek az első lövések.
Emericus, aki eközben mind a huszonvalahány zászlóját felvonta, átszellemült arccal fordult felém.
– Nem ismerlek téged, de bízom benned, mert itt vagy.
– Tudnod kell, hogy Mária húgom szerint is, akinek én mindent elhiszek, misztikus pályára állt az ország. Szavak, mondatok, gesztusok ismétlődése, semmi konkrétum. Az este az országos rendőrfőkapitány az Operában a szívére tette a kezét. Azt hiszem, kezdenek eposzi színezetet ölteni az események.
– Te viccelsz! – mondtam.
– Nem viccelek. Tegnap éjszaka is mesterlövészek mocorogtak az Igazságügyi Palota tetején a nemzet papjainak szobrai mögött. Villantós puskáik föl-fölcsillant a sötétben, mint a tigris szeme. És ez már nem az első alkalom. Ha a felsőbb hatalom már a sötétben is ennyire kézzelfogható, annak apokaliptikus következményei lehetnek. Hidd el nekem, ha ezek egyszer elindulnak, nem szarral fognak gurigázni. Szerinted mi lesz?
– Szerintem? Az égvilágon semmi. Elhagytam az igazolványaimat, egy Dobribán nevű őr pedig összekapszálta a seggemen a bőrt.
– Nem azt kérdeztem. Hanem mi lesz, ha itten kitör valami…
– Tudom is én. Mondjuk, forradalom. Vagy polgárháború.
– Miért törne ki?
– Nem bírják a nyomást.
– A nyomást? Hát akkor miért nem mennek futballmeccsekre?
– Kenyér helyett kalács, mi? Szép kis alak vagy, mondhatom.
– Nyálas, unalmas seggfej vagy. – kiáltottam – Ha nem tudnám, hogy fáj, jól seggbe dugnálak.
Nyugtalanított, amit Emericustól megtudtam, de nem mertem hinni neki. Nem hihettem, hogy érdemes meghalni a szabadságért. Úgy képzeltem, az ilyenféle hőstettekhez megfelelő génálománnyal születik az ember, s nem a helyzet hozza magával.
Boldog Mária, Emericus szeplős testvéhúga éppen akkor lépett oda hozzánk hófehér pelerinjében, amikor legyaláztam szűzies bátyókáját. Persze, hogy megbántam. De halálra idegesített már a nyelvem, s egy hirtelen mozdulattal kirántottam belőle a horgot, kiszakítva egy jókora darab nyelvhúst is. Boldog Mária közelebb hajolt a fülemhez, és elmagyarázta nekem, hogy bátyjának szexuális gátlásai vannak, ezért boldoggá fogja avattatni magát. Leomló hajából sült gesztenyeillat csapott meg, ami nem nagyon harmonizált szája eukaliptusz-lehelletével.
– J’adore? – kérdeztem a parfümjére célozva.
– Nem. Ingrid Millet tizenöt milliliteres kaviáros éjszakai krém. Éjszakai tüntetésekre mindig ezt használom.
– Nem. Ampulla kúra.
– Hát jó. Én inkább valami Ted Lapidus-termékre szavaznék – kötekedtem tovább. Éreztem, hogy sérült nyelvemből apró vércseppeket köpdösök Boldog Mária szeplős arcára. Mindenestre sikerült megbeszélnem vele egy randit másnapra a Chat Noir-ba.
Emericus eközben félárbócra engedte huszonvalahány nemzeti zászlóit. Úgy tűnt, magában imádkozik.
Az a másnap soha nem jött el. Soha többé. Úgy él Boldog Mária képe emlékezetemben, ahogyan azon a végzetes éjszakán utoljára láttam. Sötét szobámban magam fölé képzelem az ég csillagos sátorát, betakarózom, és Dantéra gondolok, meg az ő Beatricéjére. Utólag megbocsájtottam már bigottságát, hogy bennem is a Megváltót akarta látni. Én benne csak egy húsevő virágot. Mindenki lehet a Megváltó, ha belátja, hogy minden emberi törekvés a lehető legnevetségesebb, s mégsem kurvul el annyira, mint a sztoikusok – fejtegette gyöngyöző zamattal ajkain. Azt hazudtam neki, hogy értem, amire gondol.
De akkor már eldördültek az első igazi lövések. Az emberek tehetetlenségükben a térre rendelt kardvirágokat használták fegyvernek, azzal mentek neki a kordonoknak. Ide-oda sodródtam a tömeggel, egyszer az Igazságügyi Palotánál, máskor a Lőtér délnyugati oldalán, a metrónál találtam magam, de minden kijárat el volt barrikádozva, s körülöttem egyre csak véreztek az emberek.
Boldog Mária eltűnt mellőlem. Egyszer csak Emericus ugrott oda véres pofával. Zászlói igencsak megfogyatkoztak, és ezt kiáltotta nekem: nincs új a nap alatt, nincs új a nap alatt. Látod, végre lőnek.
Boldognak látszott.
Az általános kavarodásban valaki megtalálta a mikrofont. Utolsó lehelletével kiáltotta bele: vesszen a bősz buritán és az ő guzma ármiája – majd meghalt.
Néhány óra múlva sikerült áttörni a keleti átjáró felőli kordont, én is arra vettem az irányt, elég álmos voltam már. Egy reflektor fényében még láttam a szeplős arcú Boldog Mária hófehér pelerinjét, úgy ugrált a rendőrök között mint egy angyali jelenés. Pár métert szaladt a reflektor felé. Éjjeli lepke, gondoltam. Aztán eltaknyolt a trutyiban.
Az Igazságügyi Palotánál, amikor utoljára végignéztem a téren, erős déja vum támadt. Hirtelen Dobribán termett mellettem. Úgy hahotázott, hogy alig bírtam kivenni, mit makog.
– Idióták, bedőltetek. Leszerződött szarvasmarhák, szarfaszok, lál-lá-lá-lá, balfaszok. – Azzal lerántotta hátsómról a nadrágot és az acélviperával akkorát húzott a sonkámra, hogy percekig meg se mertem mozdulni, mert az volt az érzésem, hogy hiába mennék el, a fél lábam úgy is ott maradna. Később úgy emlékeztem, nem volt rajta kitűző.
– Mihez hasonlítják a költők a Duna hullámait? Fel-alá bukó, apró gyerekkoporsókhoz. Ez a képzettársítás el is rontotta a kedvem, pedig ma reggel a legszebb, apró mintás selyemkosztümömet vettem fel. Ha távolról nézzük, rózsaszín, de ha a fény felé tartjuk, vagy közelről figyeljük, előtűnnek az apró, krémszínű vonalkák. De hát a tömeg nem láthat egyszerre közelről és távolról, gondoltam, és kicsit méláztam egy világoskék ruha és a rózsaszín kosztüm között.
Egyenesesen felháborító a határvidékiek elmaradottsága! És nemcsak felháborító, hanem gusztustalan és illetlen is egyben. Mikor begomboltam a rózsaszín kosztüm kabátját – mert eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, inkább a közelről-látóknak, a fotósoknak öltözöm fel –, eszembe jutott, a tömeg talán elvárja, hogy talpig feketében legyek. Ez az ő napjuk, sóhajtottam, és elfogott a kísértés, hogy a nép kedvéért felvegyek valami fekete-fehéret.
Így rontja el szép lassan saját kedvét az ember. Akármit teszünk, a primitívek úgyis talpig feketében képzelik el az özvegyeket. Kibámultam a korzóra a szállodaszobámból: zuhogott a napfény, ugrándoztak a Dunában az apró gyerekkoporsók, minden nevetett, kacagott, szinte sistergett, és ekkor eszembe jutott, egyáltalán nincs is tiszta feketém. Feketét csak a cárnék hordanak, vagy a spanyol királynék, morfondíroztam, de már kopogtak is, és a szobalány beengedte a lakosztályomba a tudományos fogadóbizottságot.
Fenséges és méltóságos úrnőnk, kezdte az egyik öreg, aki talán valami történészprofesszor lehetett egy határvidéki egyetemen – ám nem a legjobb egyetemen, úgy vélem. Hatalmas a lelkesedés, a körutakon már hullámzik az avatóra induló tömeg, a rendőrség már leállította a forgalmat… Én a kozmetikust vártam, aki késett egy kicsit, úgyhogy nem volt kedvem vele együtt lelkesedni. Elmondtam, kifárasztott a repülőút, elbágyasztott a meleg, és persze idegesít a késlekedő alkalmazott is.
Természetesen kisminkeltem magam, de szerettem volna, ha egy szakszerű kéz is igazít valamit rajtam. Rajta vagy rajtam – melyik a helyes személyrag? De körbevettek a professzorok, és én (mit tehettem mást?) bágyadtan leeresztettem a szemhéjamat. Számomra ez a nap nemcsak dicsőséges, hanem szomorú is, magyaráztam az öregeknek. Hiszen ez az ünnepség engem szeretett férjem, János halálára emlékeztet. Az agg professzor végre értett a szóból. És a háta mögött végre megpillantottam a kozmetikusnőt.
Az öltözőszobámba jöjjön, kedves, intettem neki. A tükör előtt megnyugtattam magam, hogy rólam, Izabelláról még rózsaszín kosztümében sem gondolhatná senki, hogy közönséges – de úgy voltam vele, hogy magamra a tükör előtt is csak mint özvegy királynéra tudtam gondolni. Semmi én, semmi felesleges. Rajta vagy rajtam – nem érdemes töprengeni. De hiszen úrnőnk gyönyörű! Gyönyörű, bánatos és fenséges, mondta a szállodai kozmetikus, ahogy vonásaimat figyelte a tükörben.
A szobámban a saját festményeim függtek. Most is ezeket nézegettem: a Határvidék emlékezetes csataterei – na persze női szemmel. Nem is tudom, melyik csata, a férfiak egy várrom alatt véreznek, a Hölgyek szorongó arccal imádkoznak a Feszület előtt. Aztán egy szép kis rézmetszet Gyulafehérvárról, egy finom, keretbe foglalt kézimunka a Szapolyaiak ősi címerével, és az ágyam fölött férjem, Szapolyai János portréja. Ahogy a képeket sorra vettem, hirtelen nem is jutott hirtelen eszembe, hogy ez a melankolikus tekintetű öregúr az én férjem. Politikus-feleség vagyok, gondoltam, így hát nem is engedi a kötelesség, hogy magamra gondoljak, és bekaptam egy savanyúcukorkát, hogy ne legyek olyan elhagyatott. Ám úgy éreztem, mintha valaki figyelne a tükörből.
Köszönöm, Mariska, mondtam a szállodai kozmetikusnak – bár nem is voltam benne biztos, hogy manapság Mariskának vagy Juliskának hívják a szállodai kozmetikusokat. Ne feledje, drágám, hogy tizenkét éve nem láttam a hazámat, meg kell bocsátania, ha nem emlékszem jól a szokásokra, és gobelin-kézitáskámat a hónom alá szorítva felemelkedtem a tükör elől. Jól tudtam, hogy politikusok várnak a szálló halljában, de rá se hederítve a mögöttem kullogó testőrökre, felemelt fejjel kiléptem a korzóra. A verőfény tényleg jót tesz a kosztümöm színeinek, de rögtön láttam, nem tesz valami jót a korzón egymást taposó határvidékiek arcbőrének.
Ráncok, mindenütt ráncok! Mintha összegyűrődött volna a korzó ebben a nagy, délelőtti tumultusban. Pedig régen, az én időmben még nem engedtek a korzóra minden szerencsétlent, jutott eszembe; de elszégyelltem magam, és megpróbáltam az arcok láttán meleg, emberi rokonszenvet érezni. Talán kamerák is figyelnek, nem szabad savanyú képet vágnom, mormoltam, és átfutott egy gyenge kis remegés a gyomromon. Kesztyűs kezemmel odaintettem a budai vár török helyőrségének. Hiszen lehet, hogy távirányítós kamerájuk is van, lehet, hogy a magasból filmezik minden léptemet. De nem integethetettem, mint valami vidéki színésznő, feltűnően. Latorczayné, az egyik jelentéktelen, menyéthez hasonló öreg udvarhölgy odaosont hozzám, és figyelmeztetett: a szoboravató percek múlva elkezdődik, a tömeg türelmetlen.
Sehol sem látom a szobrot, szóltam bágyadt mosollyal. Méltóságodat elkábította a nagy tömeg, az illetlen meleg, válaszolt az udvarhölgy, akit nagyon-nagyon régen még Szapolyai János, az “öreg” rendelt mellém. Elvonultunk egy talicskás napszámos-csoport, aztán izzadt iskolás lányok, majd a hajóvontatók sorfala mellett. Én, Izabella szelíd méltósággal elpirultam, ahogy a pillantások rámszegeződtek. Milyen furcsa, jutott eszembe, nem tudok magamra mint énre gondolni: úgy figyelem magamat, mintha a saját udvarhölgyem lennék.
Ám ez a rossz érzés nem tartott sokáig. Vágtattunk előre a tömegben, vagyis inkább meneteltünk átizzadt harisnyában, körömcipősen, hiszen vágtatni úgysem lehetett. Egy közepes szálló, az Intercontinental mellett megláttam a hatalmas lovas szobrot, és ez a fura, a hőségben lebegni látszó monstrum csak azért nem rémített meg, mert Latorczayné erősen szorította a karomat. Az embertömeg, a ráncos napszámosok, a rosszul öltözött kamaszlányok engedelmesen utat nyitottak. A hangszórókból nyávogásként szivárgó hangok, a határvidéki himnusz taktusai közben lehúzogattam a kosztümkabátomat, fejbólintással üdvözöltem Cimbalmossynét, Akarnokynét, Petneházy főasszonyt – vidáman konstatálva, hogy az évtizedek alatt mennyire összementek.
Azonnal jobb kedvem támadt, mikor a török himnusz bevezető taktusai alatt felismertem a Határvidék tudományos akadémiájának elnökét, aztán a török követség elegáns, méltóságteljes attaséit, a portugálokat, a katalánokat és más diplomatákat, akik a lovasszobrot, ezt a melegben remegő hús- vagy vastönköt bámulták áhítatosan. Meg kell mondanom, a bronzlovas egy cseppet sem hasonlított Szapolyai Jánosra. Kissé dülledt szemű, eléggé beijedt flótás volt, aki riadtan bámulta a vár felől leskelődő török ágyúkat. Az elsőként felszólaló oszmán fő-fő-attasé józanságra, toleranciára intette az egybegyűlt határvidékieket, és miközben a nap az Armani zakójára kis rombuszokat égetett, ujjai pattintásával az emelvényre szólította a tudományos akadémia elnökét.
Özvegye színe előtt, Szapolyai János emlékére gyűltünk össze, kezdte az elnök a forróságtól elgyötört hangon. A mi Szapolyai Jánosunkat, ezt a jeles, eddig kellőképp nem becsült államférfit csak a nehéz, sorsfordító változások kényszerítették arra, hogy elfoglalja a királyi széket. Nem volt ez igazi királyság – ám a mi Jánosunk bölcs belátása lehetővé tette az oszmán-magyar unió harmonikus fejlődését, a mi jövőnket. Nem kockáztatta hadseregét Mohácsnál, noha ellenfelei – akik ma is a sötétben bujkálnak – azzal vádolják, hogy lekéste a mohácsi csatát.
Vajon olyan nagy bűn-e, ha egy idős ember nem futkos csatatérről csatatérre, kérdezte az elnök, miközben a mikrofonok, hangszórók elárasztották recsegő hangjával a teret. Vajon akkora bűn-e, ha egy idős ember a csatába indulva útközben megpihen? Úgy éreztem, nemcsak a szoboravatóra összegyűlt tömeg, hanem a szállodák ablakaiból a külföldi turisták is minket figyelnek. Időben odaért, folytatta az elnök, hogy kezet csókoljon a nagy Szulejmán császárnak, szeretett jótevőnknek. Mert arra vagyunk rendelve, hogy nagy sokára, kompromisszumok során ismerjük fel igazi küldetésünket, mondta az elnök, és úgy fuldoklott a melegtől, mintha egy láthatatlan kéz húzogatná a nyakkendőjét.
A bronz Szapolyai János arca a felhők közé emelkedett, és onnan meredt csodálkozva a tömegre, a szemközti ágyúkra és rám, az özvegyére. Na persze, én, Jagello Izabella ezt a bölcs uralkodót alig ismertem. Egy köhécselő öregemberhez hoztak Budára, aki félt a törököktől, félt a határvidékiektől, a magyaroktól, oláhoktól, szlávoktól, de még az ő léptein őrködő svájci testőröktől is. Tizenhat éves voltam, és sokáig nem is dőlt el, kinek adja a papácska a kezemet. Ez a köhögő vénember, Szapolyai János a három év alatt tizenötször tett magáévá, s ha meglátott a budai palota parkjában, bűntudatosan mosolygott rám, míg aláírta a csekkjeimet, és azt kérdezgette, hogy bírom ezt a meleget.
Arra sem emlékszem, hogy bárki fejedelemmé vagy királlyá választotta volna. De hát minden lehetséges. Egy kis szellő szaladt végig a Duna-parton, meglobogtatta az antant- és oszmán zászlókat. Az elnök megigazította félrecsúszott nyakkendőjét, és itt, a “gyászoló özvegy színe” előtt tanúságba hívta Közép-Európa nagy államférfiait, hogy vajon a bölcs belátás, a józan kompromisszum-készség nem a legnagyobb politikusi erény-e. Azt hittem, ez csak ostoba szólam, de meglepődve láttam, hogy az elnök köré sereglenek a Jagellók, az Árpádok, a cseh Kázmérok, aztán a legújabb politikusok Zrínyitől a kicsit színpadiasan hajlongó Kossuthig. Azt hiszem, káprázik a szemem, súgtam Latorczaynénak, az öreg udvarhölgynek. Latorczayné finom mozdulattal egy üveg repülősót csúsztatott a tenyerembe.
Még sokáig beszélt volna az Akadémia elnöke, de az egyik török konzul a kezében tartott lófarkas zászlóval leintette ingerülten. Amíg a tömeg az érsekre várt, vagy a bíborosi konklávéra, láttam, hogy újabb ünneplők érkeznek a Duna hullámain. Rosszul vagyok a tömegtől, súgtam Latorczaynénak, de az udvarhölgyem rá se hederített a vízen át közeledő arcokra, a bajszokra, fejfedőkre, parasztos kendőkre, ősz szakállakra. Most egy potrohos főpap lépett a bronzlovas elé. Először megáldotta a tömeget, és aztán közölte, hogy – bármit is állítsanak az ellenségeink – Jézus Krisztus is a világi hatalommal való okos és bölcs együttműködésre biztatott mindenkit. Hát nem maga a fényességes szultán az, aki a tolerancia nevében most Krisztus igéjét védelmezi; és olyan illetlenül csücsörített a lófarkas zászlókra, aztán a bronzlovasra, mintha a távolból meg akarná puszilni.
Néztem a körülöttünk nyüzsgő arcokat, és éreztem, hogy a határvidéki történelem minden szegénye itt gyűlt össze, hogy eltaposson bennünket. És ekkor hallatlan skandalum történt. Egy fiatal lány odafurakodott a pódiumhoz, kikapta az agg és tiszteletreméltó főpap kezéből a mikrofont, és mint a bolond, óbégatni kezdett. Szapolyai János áruló, kiáltotta. Az özvegye Franciaországban utazgat, hogy mindenkinek elmesélje, mennyi megértés, mennyi jóság szorult a törökökbe. Ám szerencsére résen voltak a török mesterlövészek. Egy kis Plurilingue 17-et spricceltem a halántékomra, míg Latorczayné közelebb lépett hozzám, hogy megtámogasson. Mikor minden arc és minden szakállas rémpofa felénk fordult a ráncaival, megéreztem, csapdában vagyunk.
Hiába vették körül a tömeget a parlament felől a törökök, hiába vigyáztak a legragyogóbb szpáhik a korzóra, hiába csendült fel a török himnusz minden hangszóróból, a lázongás megveszekedett szagát éreztem az orromban. Bárhogy ócsárolják az elmaradott ellenfelek, kiabált az új vezérszónok, Szapolyai rendes, józan, a közössége javát szolgáló határvidéki politikus volt. Csontos állát előreszegezve Latorczayné bólogatott, és én éreztem, hogyan fut végig a gerincemen a hideg. Az elégedetlen hangok belekaptak a vállamba, belecsíptek az arcomba, és én rémülten gondoltam arra hogy, a tömeg elzárja a visszautat a szállodába, a hőségtől a sminkem folyni kezd, a szemfestékem elkenődik.
Borzasztó erről beszélni, de a szállodai kozmetikust nem utasítottam, hogy egy kis porpúderrel rögzítse az alapozómat – ám ki számított itt a korzón több órás ácsorgásra!? Csak arra emlékszem, hogy Mariska valami opálos, könnyen folyó türkizt kent fel a szemhéjamra. Mivel a szemem színe mindig alkalmazkodik az égbolthoz és a ruhámhoz, mindig megnyugtat, ha találgathatom, milyen színű szemhéjfesték állna jobban. Zöldeskék volt a szemem, mikor Szulejman belépett a budai rezidenciánkba, átvette a hatalmat, és közben elkápráztatott ódivatú bókjaival és a porcelándobozba csomagolt marcipánszívekkel, amikről azt mondta, remekül mennek a szemfestékemhez. Pedig az elefántcsont-szín sápaszt.
Mogyoróbarna volt a szemem, fiatalasszonyos és meleg, mikor I. Ferenc udvarában a török és magyar konyha, a török és határ menti úrihímzések, az oszmán-török és határvidéki építészet szerves és természetes kapcsolatáról tartottam előadásokat. Persze sem főzni, sem hímezni nem tudok, a francia udvarba főzőnőknek, hímzőnőknek álcázott titkosügynökök kísértek: nagyon elegáns, könnyed, kellemes megjelenésű emberek. A franciákban, akik megvesztegetett bérencnek tituláltak, természetesen nem lehetett megbízni: nevemet, a Szapolyait Sápojának ejtették, amely teljesen nevetségesen és otrombán hangzik. De hiszen lengyel származású, mondogatták, mikor felhívtam figyelmüket a helyes kiejtésre.
Általában helyesen beszélek – de sohasem tudom, éppen melyik nyelven. Mikor kislánykoromban vőlegényt választottak nekem, bölcs és jó nevelőim szinte minden európai nyelvre megtanítottak. De most hiába hegyeztem a fülem, csak durva, otromba szavak jutottak el hozzám nem is kellett visszaemlékeznem jó nevelőimre, hogy kihalljam belőlük a tapintatlanságot, a gyűlöletet.
Hét fiam veszett oda, kiabált egy tenyeres-talpas, durva kezű, rátarti asszony, rázva az öklét felém és a bronzlovas felé. Te meg kvaterkáztál a szultánnal, kezet csókoltál, miután a csatatéren számba vették a halottakat. Nem tudom, melyik csatáról beszélt az asszony, de eszembe jutott a fiam, Zsigmond herceg, aki szekták és szabadkőművesek foglya lett. Hiába szajkóztam a fiamnak, mennyi óvatosság lenne kívánatos az ő helyzetében, az igazságot rá kéne bíznunk a tanácsadókra és a tudományos miniszterekre. Nevetséges dolog, ha egy határvidéki politikus varázslók, félkegyelműek, prédikátorok mellett lebzsel, de az a tökfilkó nem hallgatott rám. Összetörte a szívemet.
Ám nemcsak öklüket rázó, ki tudja melyik századból szalajtott parasztasszonyok taposták egymás sarkát a téren. Vad suhancok léptek elém, kezükben pattogatott kukorica, kecsaposüveg, savanyú uborka, amivel megcélozták a politikusok emelvényét, és közben azt kiabálták, miért nem a Black Sabbath zenél most. Fekete szombat, te Úristen, suttogott Latorczayné, de erre a Duna felől érkező rakodómunkások replikáztak, le ezzel a hazaárulóval, le ezzel a régi Görgeyvel. A félelem összeszorította a torkomat, pillantásom a törököket kereste.
A török hatóságok nem voltak felkészülve ekkora csetepatéra, a szpáhik a tömeg felé fordították irányzós puskáikat, a fényben megcsillant a sok vasveretes parabellum. Nyugtalanító mocorgás hallatszott a dunai flotilla felől, ahol a naszádokat – az ünnepre való tekintettel – csinos, félholdas zászlókkal diszítették. És közben csüggesztő, rettenetes volt a hőség. A török rendőrség sem tudta, hogy mitévő is legyen. Míg parancsra vártak, halkan a török himnuszt sugározták hangszóróikból és aztán az “Izabella, táncolj még” kezdetű, néhány éve nagy sikerű slágert. Láttam, hogy a törökök a korzó jobb oldalán nemzeti színű szalaggal átkötött félholdas kifliket osztogatnak a tömegnek.
Ekkor egy szálas, egyenes ember lépett a dobogóhoz, és én felismertem budai szalonom régi vendégét, Görgey Artúrt. A napfény megcsillant bátor halántékán, míg a nemes öreg szembefordult a tömeggel. Igen, Világosnál én tettem le a fegyvert. De minden csatához időben odaértem, mindig igent mondtam vagy nemet, és nem csókoltam kezet egyetlen uralkodónak sem. De amikor győzött a túlerő, úgy döntöttem, nem áldozom fel az embereimet. Nem én vagyok a ti ellenségetek, kiáltott, és impertinens módon kiköpött a bronzlovas feje fölé.
Jó nagy köpés volt. A tömeg most már csoportokra szakadozva vitatta, hogy hogyan szabad vesztesnek lenni. A hajóvontatók ingyenes néptanfolyamot követeltek a hatóságoktól. A mérges parasztasszony rázta az öklét, a kislányok meg rázendítettek az “Izabella, táncolj még”-re. Latorczayné sápadtabb, öregebb és előkelőbb volt, mint eddig bármikor. De én régi, nemes határvidéki uralkodóasszony vagyok: éreztem, hogy a szpáhik, a mesterlövészek idegessége egyre fokozódik… már nem várnak parancsra, reszketnek a kezükben a muskéták, a távirányítós puskák, a parabellumok… Lehunytam a szemem, nem akartam a vérfürdőt látni.
Nem is kellett látnom. A tömeg most már nem halálfélelmében, hanem ámulatában sikoltozott: a bronzlovas megindult az őt szidalmazó emberek felé, és bármily meghökkentő, éppen felém tartott. Meg akarlak védelmezni kedvesem, szólt a lovas, és erős karjával lenyúlt, hogy felsegítsen a nyeregbe – olyan nagylelkűen, olyan bátran, olyan férfiasan, hogy a boldogság összeszorította a szívemet.
Szebb országot keresünk, Izabella, higgy nekem! Egy olyan országot, amely megérdemel bennünnket. Nem volt az arca ismerős, de én hittem. A szemhéja – csak nagyon picit látható módon – az én türkiz szemhéjfestékemmel volt kikenve.
