Mindig kicsit vadaknak, durváknak láttam a fiúkat. Inkább lányokkal barátkoztam, őket valahogy finomabbnak, türelmesebbnek éreztem. Kerülték a durva beszólásokat, és ha szomorú voltam, megvigasztaltak.
Nem barátkoztam a fiúkkal, de ők barátkoztak velem. Voltak köztük, akik kifejezetten keresték a társaságomat. Együtt csellengtünk a lakótelep házai között, együtt fedeztük fel a külvárosi nappalokat és estéket. Baráti társaságokba verődtem, és ha nem is megbecsült, mindenesetre állandó és megkerülhetetlen tagja lettem ezeknek. Megismertem a kültelki focipályák, trafikok, kis bódék és italozók világát, a durva és titokzatos nagy felnőttekét, akik fűvel-fával, szögekkel, autóalkatrészekkel, pecabotokkal kereskedtek, vagy járták a kocsmákat, és munka után a sárga földig leitták magukat.
Krisztián, a szomszéd fiú vezetett be ezekbe a társaságokba. Az apja szobafestő volt: egyik éjszaka, egy családi veszekedés végén kivetette magát a panelház ötödik emeletéről, és szörnyethalt. Nem ő volt az egyetlen akkoriban. Emlékszem, egyszer napokig téma volt a lakótelepen, hogy egy fiatal lány a szomszéd ház tizedik emeletéről vetette a mélybe magát. Sötét gondolataim támadtak. Hiszen kiugrani csak egyetlen erős mozdulat. Elég egyetlen másodpercnyi megőrülés. Lehet, hogy ezért is lettem azóta betegesen tériszonyos? Nemcsak a magasságtól, de ezektől a gyerekkori emlékektől is rettegek?
A fő programunk persze a focizás volt. Krisz mindig átjött délutánonként, kezében a focilabdával. Mindig megörültem, ha nála volt a labda. Szerettem a csellengéseket is, de focizni még jobban szerettem.
Amikor az utcán átadta nekem a labdát, és én önfeledten pattogtatni kezdtem, rám szólt:
„Ne pattogtasd!”
Ekkor tudtam meg, hogy az egész lakótelep hallja, ha a döngő aszfalton pattogtatom.
Kedvenc focipályánk az iskolánk udvarán volt. Az udvart kerítés zárta el ugyan, de volt egy kiskapu, ahol ki-be lehetett járni. Mindenki tudta ezt, a pálya mindenkié volt. Pontosabban két pálya. Az alsó, a nagyobbik, igazi pálya volt, persze aszfaltozott, de fölfestették rá a vonalakat, egy kézilabdapálya vonalait, a hatos félkörét, a középvonalat, a büntetőpontot. A pálya mellett volt egy kis lelátó is, három sor, falócákkal. Az évek során persze a fölfestések elkoptak, egyre halványabban látszódtak, az aszfalt egyre több anyaghibát mutatott, itt-ott feltöredezett, a lelátó lócái pedig el-eltörtek, így idővel végül le is szedték őket.
A felső pálya csaknem ugyanolyan méretű volt, de kevésbé jól kimunkált, hiányoztak a vonalak, sőt még kapu se volt, azt csak el kellett képzelnünk, pólónkat, táskánkat a földre rakva, és egy-egy lövésnél persze el is lehetett vitatkozni, benn volt-e a labda, nem volt-e túl magas, nem hagyta volna-e el az elképzelt felsőlécet. Ha persze tényleg nagyon magas volt egy labda, akkor elhagyta a pályát, és szerencsés esetben az aszfaltos részt leválasztó kerítés mögötti bokrok között megtaláltuk, ám olyan is volt, hogy egészen messzire elpattogott, ki az iskola területéről, a lakótelep utcái közé, és olyankor érte kellett menni, mászóügyességünket is latba vetve, kisebb karcolásokat és sérüléseket is kockáztatva.
Mindig az volt az ünnep, ha az alsó pályán játszhattunk Krisszel és barátaival. Mert azt sokszor más társaságbeli fiúk foglalták el, és bár sokszor megtörtént, de nem mindig, hogy bevettek minket, kicsiket is maguk közé.
Milyen fiúk voltak ezek? Egyszerű munkások fiai, környékbeli szegény, sokszor rongyos srácok. Cigányok is voltak köztük, ők néha különösen ördöngösen cseleztek. A nagyok, a húsz-huszonkét évesek ellen esélyünk se volt labdába rúgni. Egyszer-egyszer, de ez nagyon ritkán történt meg, még felnőtt férfiak is csatlakoztak a játékhoz. Ők már mindent tudtak a labdával, és fizikumuk miatt is bármikor könnyedén fölénybe kerültek ellenünk.
Játék közben folyamatosan ment a beszólogatás, a froclizás. Olyan szövegeket hallottam, melyek egy jó részét nem is értettem akkor még. Túl ártatlan voltam. Amikor kilőtte valaki a labdát az elhasználódott drótkerítés valamelyik lyukán, egyből megszólaltak a srácok:
„Jó a lyukérzéked!”
Én is mondtam aztán velük, bár a mondásnak nem minden mellékjelentése volt egészen világos előttem.
Az egyik ilyen beszólás különösen megtetszett.
Egy elpuskázott helyzet után az egyik srác magában kezdett dühöngeni, szidva az eget és a földet, egy másik pedig tréfásan odaszúrt neki:
„Ideges vagy? Szedjél hangyát!”
Hirtelen nem is értettem az összefüggést a hangya és az idegesség között, de éppen ez fogott meg igazán a mondatban. Szinte költészetként hatott rám. Elkezdtem magamban ismételgetni.
Aztán nem is csak magamban.
Elkezdtem mondogatni játszótársaimnak is, akkor is, amikor nem is voltak idegesek.
„Ideges vagy? Szedjél hangyát!”
Először csak nevettek rajta. De a harmadik-negyedik ismétlődésnél már rám szóltak:
„Jól van, állj le!”
Ám ekkor belém bújt az ördög, mint életemben oly sokszor is később. Nem álltam le, a megjegyzés, hogy álljak le, csak még inkább arra ösztönzött, hogy ne álljak le.
„Ideges vagy? Szedjél hangyát!”
„Vigyétek innen ezt a gyereket, mert kurva idegesítő!”
Krisz is rám szólt.
„Hagyd abba!”
Nem hagytam abba.
Az egész közösség ellenem fordult.
„Meg kell verni, abból majd szót ért.”
Rám támadott a társaság, felfüggesztve a focimeccset. Egy nagydarab fiú keményen gyomorszájon vágott. Nem kaptam levegőt. Aztán jöttek a többiek. Volt, aki lábbal rúgott. Aztán olyan is volt, aki eltalálta a legérzékenyebb pontot: az arcomat ütötte. Nevettek közben, mert megszabadultak az idegességtől, melyet provokáló beszólásaim keltettek bennük. Tíz-tizenöt fiú kezdett verni, ahol értek, ott bántottak. A legfélelmetesebb a karfeszítés volt. Azt hittem, kitépik a karomat, rettentően fájt. Krisz nem vett részt a spontán lincselésben, ő csak szemlélőként nézte a váratlan irányba futó történéseket.
Vagy negyedórán át tarthatott az ütlegelés, rugdalás, öklözés.
Aztán elérte csúcspontját az indulat, és kielégült. Ahogyan pedig a többiek elfáradtak, úgy lett Krisz élénkebb és erősebb. Noha ő volt az egyik legfiatalabb, úgy tűnt egy pillanatra, hogy főnökké nőtt.
„Elég volt már. Ne bántsátok tovább!”
És nem is bántottak már.
Mindenki kimerült a végén, és pihegett. Ott ültünk mind a focipálya lelátóján, én kissé sajgó testrészekkel, ők meg levegőért kapkodva, mint egy kimerítő birkózás után.
De olyan volt, mintha nem egymás ellen, hanem egymással játszottunk volna. Úgy éreztem magam, mint akit befogadtak.

 

 

Elephantine szigete, Egyiptom, időszámítás előtt 402

 

Valójában menekülünk. Nem a múlt elől. Miért tennénk? Jól élünk. A jövőnk elől futunk. Nem félelemből, mert a jövőtől, ismeretlensége miatt félni szokás. Tudjuk mi vár ránk, attól félünk. A bizonyosságtól, aminek elkövetkezésében biztosak lehetünk.

Elephantine még áll, és kövei elégett homokként párolognak a hőségben. Otthonaink falai lassan emelkednek egymás fölé, mint óriás lépcsőfokok, akár mint lejjebb a Níluson, Thébánál vagy Luxornál a fáraók sírjainál, ahol piramisok épülnek. Azt mondják, amikor a zsidók rabszolgák voltak a fáraó birodalmában, ők is dolgoztak valamelyik építésénél. De én tudom, hogy ez csak mese, ott nem épültek a fáraóknak sírok, mint itt, a folyó felső folyásánál.

Ezek az eléget kövek ma még az otthonunk. Holnap már sem otthonunk, sem a kövek nem lesznek velünk. A pusztulás sem lesz látható. Csak az elhagyott kövek, amelyek nem adják indokát annak, hogy miért hagyjuk el azokat. Nem adnak magyarázatot arra, miért temetjük alájuk edényeinket, amelyekben étellel várták a nők a férfiakat, és az edényekbe, amelyekben hús főtt, miért rejtjük el ékszereinket, amikkel férjeink halmozták el asszonyaikat.

Ezekben az edényekben őrzünk minden papirost, amely az életünket rendezte el. Amelyikkel apám váltotta ki anyámat és elsőszülöttjét, a bátyámat a rabszolgaságból, még a születésem előtt, a zsidó Meshullamtól, és annak fiától, akiknek rabszolgája volt az anyám. A megegyezést, amellyel megvette házunkat a perzsa katonától, és annak feleségétől, aztán továbbadta anyámnak, annak a papírját is itt rejtettük el. Későbbről, amivel nekem és a férjemnek ajándékozta a ház részeit. De még azt is, amit Jeruzsálemből kaptunk a tanítással, hogyan tartsuk meg a pészach ünnepét, Széderkor, mennyi bort és milyen fajtát ihatunk. Mindez ott marad, a kövek, házunk padlója alatt. Az ünnepi kerámiaedényekben, és ami nem fér azokba, a többi, napi használatos edényeinkbe. Mindig is azokban tartottuk.

 Nem viszünk magunkkal semmit. Mindentől megszabadulunk. Az is lehet, hogy az edények, a fövő hús, az ékszerek, meg ezek a papírok szabadulnak meg tőlünk. Nincs ránk szükségük, csak a történetre, amit elmesélnek. Mindig is fontosabb volt a történet, mint az események, amelyek velünk estek meg. Fontosabb volt, hogy elmeséljük fiainknak, és ők továbbadják az ő fiainak, hogy végül megíródjon a kivonulás története. Az elhagyás története. Könnyebb másokat okolni, és mindig a maradók tehetnek mindenről. Akik vándorolnak, azok nem lehetnek bűnösök, hiszen menniük kell. A kérdés az, ki írja meg a történetet? Akik maradnak, vagy akik mennek?

Úgy tudtuk, zsidó katonák vagyunk. A legjobb fajta. Akik a perzsa szatrapa parancsára és megbízásából őriztük Egyiptom núbiai határait. Akik pénzért teszik dolgukat. Úgy tudtuk, különbek vagyunk mindenkinél. Isten kiválasztott népe.

Ezt hívják az öregek az egy Isten hitének. Úgy tudjuk magunkról, hogy Menelik herceg kíséretének gyermekeitől vagyunk. A herceg úgy hasonlított apjára, Salamon királyra, hogy csak bőrének sötétségét örökölte anyjától, Sába királynőjétől. Ezt mesélik. De a kíséret itt maradt, félúton, a Nílus szigetén, ahol elefántok agyarával kereskednek. Ezért is Elephantine a falu neve. Ezért kell őrizni, hogy ne rabolhassák el kincseit. Itt alapították meg őseink, és nem törődtek a herceggel, aki Isten szövetségének jelét, a frigyládát lopta magával Jeruzsálemből.

Apám nem hitt ebben. Mese, mondta, amikor szombat este körül ültük az asztalt. Ő úgy tartotta, Manasse, Izrael királya vétkezett a teremtő ellen és előle menekültünk. Akkor is magunk elől, a magunk királya elől. Izrael túl gyakran vétkezik, vezetőik pedig még sűrűbben. És ha csak az úr ellen tenné, azt tán még megbocsátaná, de önmagunk, népünk ellen. Amikor ilyenekről beszélt, lehalkította hangját, mintha olyat mondana, amit nem szabad. Mélységesen megvetette azokat, akik számára a törvénynek csak írott betűi voltak. Mint azokat is, akik nem hajlandók engedményt tenni az életnek. Mintha Izrael legfőbb törvénye nem az volna, hogy az élet minden más rendelkezést felülír.

Ahogyan Afrika vándorló állatai, hatalmas gnú és zebra csordák, a megszokott, vagy ismeretlen utakat követve vágnak neki a kiszáradó füvel borított mezőknek, jobb élet reményében és vándorolnak napkeltétől napnyugtáig, hosszú napokon, heteken át, mindegy, hogy szombat van, vagy sem, úgy vágunk neki mi is, ennek az útnak. Ezt látjuk magunk előtt. A vándorlás végén dús legelő és megáradt folyók vize várja az éhes és szomjas állatokat. A csordák a megérkezés örömére párosodásba kezdenek. És mert mind tovább akarja örökíteni magjait, a hímek egymásnak esnek, hogy megszerezzék maguknak a párosodás jogát. Valamennyi nősténnyel, mint az a perzsa uralkodókat, vagy a fáraókat illeti. Nem eggyel, vagy kettővel, mint nálunk szokás, hanem minddel, mint azt Egyiptom uralkodói szokták. Minden nővel, aki a fáraó útjába akad, mindnek megtölti a hasát.

Azt mondják, akik jártak a palotájában, hogy a hercegek, akik ott élnek körülöttük, mind úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Azt is beszélik, hogy ezek a tojás emberek, nem épelméjűek, annyira egyformák az egyforma vértől. Ezért tiltja nekünk a törvény, hogy ne háljunk apánkkal vagy testvéreinkkel. De az egyiptomiaknak nem tiltja és egyébként sem érdekli őket a mi törvényünk. A mi Dávid, vagy Salamon királyunk sem volt más, ha megkívánták valamelyik alattvalójuk lányát vagy asszonyát. Vagy másik ország királynőjét, mint Sába uralkodóját. Ámbár ezzel az előkelő asszonyok sem lehetnek másképpen, máskülönben miért látogatta volna meg Sába Salamont.

Csak az alligátorokkal teli folyók nehezítik a csordák vonulását, az átkelést, de itt, ahol a Kék- és a Fehér Nílus összefolyása alatt csempészek vetik oda a gyengébbeket és fiatalokat, már az emberi élet a tét. Évszázadokig vártuk Menelik herceg, Salamon fia szavát, hogy királyi vérének szüksége van ránk.

Már nincs Perzsia, vagy ha van, nagyon messze. Nincs határ, nincs mit őrizni, nem kellenek katonák, és a sziget körüli népek nem szeretik, hogy itt vagyunk. Ma még csak a szemük mutatja, holnap a karjuk is. Mire várjunk?

A kos, amelynek égő áldozatával tiszteltük az urat, Elephantine lakóiban annak tüze gyűlöletet keltett, hiszen az ő hitük szerint az ő uruk éppen a kos. Ezért rombolták le néhány éve a mi templomunkat. Nem öltek meg senkit, arra vigyáztak, de értésünkre adták, nem szívelik a mi hitünket. És a templom azóta sem épült újjá.

Tegnap újra olvastuk az összes iratot, amiket apám és anyám őriztek meg. Mintha újra élhető volna az élet. És valamely útkereszteződésnél volna jogunk másfelé fordulni, mint tettük korábban. De ez csak illúzió, semmi egyéb. Nincsenek újra élhető napok, és nem hozhatunk másféle döntést, mint akkor, régen, bármilyen rosszul is tettük.

(Illusztráció: Thomb-Chapel of Rekhmire )

 

 

Marga egyenes derékkal ült. Nem először csinálta, a második férjét végezték ki. Az első alkalommal nem viselte ilyen jól a tortúrát. Mentségére, nagyon fiatal volt. Tapasztalatlan. Akkor végig zokogott. A Herceg kéjes boldogsággal figyelte vergődését. Marga tudta előre, hogy a Herceg így fog viselkedni: ha ő sírni kezd, a férfi elégedetten fog élvezkedni a látványban. De ennek ellenére képtelen volt gátat vetni kiáradó könnyeinek, teste rázkódásának, lelke vergődésének, szíve ugrálásának.

Marga jól ismerte a Herceget: együtt nőttek fel. Reggeltől estig csatangoltak a kertekben hármasban: a Herceg, a bátyja, Manu és ő. Késő este kerültek elő, sokszor menesztettek valakit értük, hogy azonnal menjenek haza: vacsoraidő van. Néha ugyan a Herceg megráncigálta Marga copfját. Volt, hogy a játék hevében meg is pofozta, erre válaszképpen Manu fenékbe rúgta őfelségét, de más komolyabb incidens sosem történt.

A dolgok akkor változtak meg, amikor nagyobbak lettek: Marga egyszer majdnem kútba esett. Tulajdonképpen a Herceg akarta belökni.

A kertekben futkároztak, amikor a fiú felvetette: üljenek fel a kút peremére, és nézzenek a mélységbe, ahol rengeteg érdekes dolog kavarog.

– Halott nők lelke mesél a kút fenekén – mondta a tizennégy éves fiú, Marga meg kíváncsian nézte, ahogy a fény játszik a felszínen. Zavaros, sötét volt a víz, néha tényleg olyan, mintha női szempárok néznének vissza rá. Akkor lökte meg őt a fiú. Marga ösztönösen ragadta meg a kút szélét, de a teste már átbillent, húzta lefelé, érezte: nem tudja tartani magát. Kétségbeesetten sikoltozott. A fiú nevetve nézte. Marga karjai egyre erőtlenebbül kapaszkodtak. A bátyja, Manu, jött rohanva, nyomában loholt az unokatestvérük Árminka, aki csak véletlenül járkált épp arrafelé – a legjobb pillanatban.

Ő kapta el Margát és rántotta vissza a hívogató mélységből. Majdnem tíz évvel volt idősebb náluk, így nemcsak erősebb, de eszesebb is a többieknél. A Herceg akkor már nem nevetett, hanem mérgesen nézett. Manu majdnem sírt. Árminka a fűbe fektette Margát, aki a rémülettől megdermedt. A lány akkor már meglátta a kút fenekében élő nők lelkét, akik szörnyű történetekről meséltek.

Árminka idegesen dörzsölgette Marga kezét, paskolgatta az arcát, majd hirtelen felpattant, és lekavart egy hatalmasat a Hercegnek.

-Megőrültél?! − üvöltötte.

A Herceg meglepődött. Őt soha senki sem merte megpofozni, még az anyja sem nyúlt hozzá.

-Elrontottátok a napomat – mondta a Herceg a feldúlt Árminkának –, ostobák.

Árminka elképedve látta, ahogy a Herceg a mozdulatlanul fekvő Margához megy, és megvetéssel nézi, ahogy a lány arcáról eltűnik a jeges rémület, amelynek a helyét átveszi az ijedelem utáni csendes apátia.

-Így már nincs benne semmi élvezet – mondta a Herceg –, ha legalább sírna, de nincs az arcán semmi nyoma a szenvedésnek, ijedtségnek. Pedig nincs szebb a lassú női agóniánál. A férfiak nem tudnak olyan szépen meghalni.

Árminka szólni sem bírt, fogalma sem volt miről beszél az őrült kölyök, csak azt tudta, ott nyomban agyon kellene verni.

Marga többet nem mehetett a kertekbe, főleg nem egyedül, a Herceget messzire kellett kerülni.

Az első kivégzéskor nemcsak a férjét siratta, hanem tudta: hamarosan a fiát is elveszik tőle és ő hadi özvegy lesz. Rostokolhat az özvegyek otthonában, bolyonghat a kertekben, amíg újra férjhez nem megy. A Herceg mintha csak kitalálta volna a gondolatait.

-Ez nem fog bekövetkezni – mondta mérgesen –, ha rajtam múlik. Márpedig ebben az unalmas kócerájban még mindig én vagyok az úr.

Marga a kínos jeleneteket akarta elkerülni második férje kivégzésekor, így készült és elfátyolozta az arcát, hogy ne lássák, mit gondol; ne tudják, mit érez.

A Herceg, mint valami varangyos béka csatakosan és elégedetten terpeszkedett. Élvezettel bámulta Marga vergődését. A nő ettől még jobban szenvedett, még jobban zokogott, a Herceg meg egyre boldogabb lett. Csak azért nem nevetett harsányan, mert az nem illett volna a ceremónia emelkedettségéhez.

-Nincs senki itt e földön – udvarolt a Herceg Margának –, akinek az arcára nálad szebben ülne ki a gyötrelem.

A Herceg nem volt boldog. Egy kicsit sem. Ha már állami rendezvényeken kell feszengni, akkor legalább legyen öröme benne. Utálattal figyelte Marga fátylát, és azon morfondírozott, mi van akkor, ha egyszerűen letépi az alkalmatlan rongydarabot, elvégre ő bármit megtehet, mégis csak ő a Herceg.

De még mielőtt a tettek mezejére lépett volna, hirtelen fehér papírlapok kezdtek vitorlázni az égből. Marga térdére hullott az egyik. A zenekar játszott tovább. Sokan elolvasták a röpiratot, mert az volt. Nyilvánvalóan.

Itt jön a belterjesség átka:

túl sok a vérbefagyott dáma.

A Herceg csak bolyong,

Az állam meg szorong.

Közeledik a végső balhorog.

E.G.

Marga megrázkódott. E. G. azaz Emmanuel Guiscard. A bátyja, Manu. Már pont ez hiányzott – gondolta. A kancellár vérvörös arccal olvasta, de nem tudta megakadályozni, hogy a Herceg ne vegye észre. Őfelsége egykedvűen nyúlt a méltóságteljesen ejtőernyőző lap után, és unott arckifejezéssel olvasta el a gúnyverset. Nem úgy tűnt, mintha túlságosan meghatódta volna a limerick alá írt monogram.

-Rosszak a rímek – mondta a Herceg –, és nem elég szellemes. Manutól azért többet vártam volna.

A kancellár intett az ott álló kadétoknak, akik azonnal eltakarították az ünnepélyes pillanatot elrontó röpiratokat.

Évszázadokkal korábban hatalmas felfedezést tettek. Rájöttek, az emberi lét alfája és ómegája a hasznosság. Ami sz­ükséges az hasznos; ami nem, az haszontalan. Ilyen egyszerű az egész. Felesleges túlbonyolítani. Ez a hasznosság elve. És csakis a tökéletes lehet hasznos és válhat javára a társadalomnak. Erre kell törekednie mindenkinek. Akinek nem megy magától, annak segít az állam. Ezért van a biotechnológia.

Persze az ideális az lenne, ha nem lenne szükség a tudomány vívmányainak a bevetésére, mert ugyan lehet frissíteni az elrontott DNS-szekvenciákat, de azért az eredeti mindig jobb. Sebészeti beavatkozással a kampós orrból piszét lehet varázsolni, de legyen bármilyen ügyes az orvos, az eredetivel semmi sem veheti fel a versenyt. Ez olyan, mint a mesterművek, festhet csodálatos fákat Hollán Sándor, attól még a kertekben lévők szépsége és üdesége magával ragadó. Hiszen a művész fái csak értelmezések, ugyanígy a kijavított DNS-szekvencia is csak koppintás.

Így aztán, aki korrekcióra szorul, annak levonnak a pontjaiból. Amikor megszületik a csecsemő, automatikus pontokat kap: annak függvényében, hogy a szülei milyen szinten állnak. Ha a szülők a társadalom magas régióiban foglalnak helyet, azaz makkegészségesek és szépek – az sem árt, ha egy kicsit okosak, de nem feltétlenül kívánalom −, természetesen magas pontszám dukál. Azonban, ha a gyermekről kiderül: rövidlátó, lúdtalpú, színtévesztő, balkezes, az jelentős pontveszteséggel von maga után. Ha a gyermeknek indokolatlan dühkitörései vannak, márpedig a városállam szerint minden szélsőséges érzelmi megnyilvánulás indokolatlan, ez is pontlevonást jelent.

Mivel az ember alkalmazkodó állat, gyorsan megtanulta a társadalom, hogyan tudja a kisebb hibáit leplezni. Ezt oly sikeresen tette, hogy genetikailag fejlesztette ki magában az alakoskodás képességét. Az újszülött már a szülőcsatornában nyomakodva azon törte a buksiját, hogyan rejtse el az orvos elől dongólábát. A csecsemő nagyon vigyázott, hogy miképpen pislog a mózeskosárban, hogy leplezni, tudja a rossz látását. A kétéves kisgyerek is tudta, hogyan kell lúdtalppal színlelni, fájon bármennyire is. Mert bár ezek az apró hibák korrigálhatók, pontokat senki sem szeretne veszíteni ilyen potomságokon.

Ez a fajta össztársadalmi alakoskodás odavezetett, hogy notóriusan öröklődtek át generációról generációra a hibák, és az állam semmit sem tudott tenni, hiszen minden család eltökélten titkolta a genetikai elhajlásokat.

Így aztán a Hercegnek bár kisgyermekkorától kezdve rémesen fájt a gerince, mindent megtett, hogy ezt senki se vegye észre. Bár majd megőrült a szúró, hasogató belső feszítéstől, mégis mosolyogva vonult a Palota csarnokaiban, vidáman köszöntgetve udvaroncait. Ilyenkor nemcsak a sétálás, de az ülés is felért egy emberkínzással, de természetesen akkor sem árulhatta el: micsoda kínokat él át.

Legalább nem Händel Vízizenéje szól – gondolta Marga második férje kivégzésekor. Sok évvel korábban, amikor Marga alig volt tízéves, a mostani Herceg apja idejében ünnepélyes keretek közt felavatták a Tengerészeti Központot. A hercegség mindig is nagy jelentőséget tulajdonított a tengernek és a hajózásnak. Kár, hogy náluk csak hegyek és sivatagok voltak. De talán pont emiatt vágytak annyira rá, még jobban, mint azok a népek, amelyek évszázadok óta bámulták a fenséges óceánok végtelen horizontját, majd halált megvető bátorsággal lélekvesztő bárkákra szálltak, hogy eljussanak addig még ismeretlen földrészekre és létrehozzanak új birodalmakat.

Nekik nem adatott meg a végtelen vizek látványa, sem a merész vállalkozások gondolata, de a képzelet és az álmok útját a valóság nem keresztezheti, és bumfordi okvetetlenkedésével nem is zúzhatja porrá. Ezért világraszóló ünnepséggel nyitották meg az újonnan felépített Tengerészeti Központot.

Az akkori kancellár azt találta ki, hogy kislányokat vízbe állítanak, miközben egy zenekar a Vízizenét játssza hajóra emlékeztető pódiumon.

Ott állt tehát Marga másik kétszáz kislánnyal fehér ruhában, derékig érő vízben. A zenekar pedig olyan lassú tempóban játszott, mintha Mozart Requiemét adnák elő.

A Herceg – elvileg a 238., de egy vérzivataros, királydrámás évszázadban, amikor havonta más herceg ­ült a trónon, abbahagyták a számolást – boldog volt. Hajózás nélkül nincs birodalom, tenger nélkül nincsenek szabadon szárnyaló vágyak, és tengerészek nélkül nincs vakmerő alkotóerő a jövő alakítására. Márpedig, ha valami igazán fontos, az pont maga a jövő. Erre alapozta az egész hercegség az identitását: a tengerre, ami nincs. Aki tengerre építi házát, azé a mennyeknek országa.

 

(Illusztráció: Alfabetikus szolfézs)