– Mihez hasonlítják a költők a Duna hullámait? Fel-alá bukó, apró gyerekkoporsókhoz. Ez a képzettársítás el is rontotta a kedvem, pedig ma reggel a legszebb, apró mintás selyemkosztümömet vettem fel. Ha távolról nézzük, rózsaszín, de ha a fény felé tartjuk, vagy közelről figyeljük, előtűnnek az apró, krémszínű vonalkák. De hát a tömeg nem láthat egyszerre közelről és távolról, gondoltam, és kicsit méláztam egy világoskék ruha és a rózsaszín kosztüm között.

Egyenesesen felháborító a határvidékiek elmaradottsága! És nemcsak felháborító, hanem gusztustalan és illetlen is egyben. Mikor begomboltam a rózsaszín kosztüm kabátját – mert eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, inkább a közelről-látóknak, a fotósoknak öltözöm fel –, eszembe jutott, a tömeg talán elvárja, hogy talpig feketében legyek. Ez az ő napjuk, sóhajtottam, és elfogott a kísértés, hogy a nép kedvéért felvegyek valami fekete-fehéret.

       

Így rontja el szép lassan saját kedvét az ember. Akármit teszünk, a primitívek úgyis talpig feketében képzelik el az özvegyeket. Kibámultam a korzóra a szállodaszobámból: zuhogott a napfény, ugrándoztak a Dunában az apró gyerekkoporsók, minden nevetett, kacagott, szinte sistergett, és ekkor eszembe jutott, egyáltalán nincs is tiszta feketém. Feketét csak a cárnék hordanak, vagy a spanyol királynék, morfondíroztam, de már kopogtak is, és a szobalány beengedte a lakosztályomba a tudományos fogadóbizottságot.

Fenséges és méltóságos úrnőnk, kezdte az egyik öreg, aki talán valami történészprofesszor lehetett egy határvidéki egyetemen – ám nem a legjobb egyetemen, úgy vélem. Hatalmas a lelkesedés, a körutakon már hullámzik az avatóra induló tömeg, a rendőrség már leállította a forgalmat… Én a kozmetikust vártam, aki késett egy kicsit, úgyhogy nem volt kedvem vele együtt lelkesedni. Elmondtam, kifárasztott a repülőút, elbágyasztott a meleg, és persze idegesít a késlekedő alkalmazott is.

Természetesen kisminkeltem magam, de szerettem volna, ha egy szakszerű kéz is igazít valamit rajtam. Rajta vagy rajtam – melyik a helyes személyrag? De körbevettek a professzorok, és én (mit tehettem mást?) bágyadtan leeresztettem a szemhéjamat. Számomra ez a nap nemcsak dicsőséges, hanem szomorú is, magyaráztam az öregeknek. Hiszen ez az ünnepség engem szeretett férjem, János halálára emlékeztet. Az agg professzor végre értett a szóból. És a háta mögött végre megpillantottam a kozmetikusnőt.

Az öltözőszobámba jöjjön, kedves, intettem neki. A tükör előtt megnyugtattam magam, hogy rólam, Izabelláról még rózsaszín kosztümében sem gondolhatná senki, hogy közönséges – de úgy voltam vele, hogy magamra a tükör előtt is csak mint özvegy királynéra tudtam gondolni. Semmi én, semmi felesleges. Rajta vagy rajtam – nem érdemes töprengeni. De hiszen úrnőnk gyönyörű! Gyönyörű, bánatos és fenséges, mondta a szállodai kozmetikus, ahogy vonásaimat figyelte a tükörben.

A szobámban a saját festményeim függtek. Most is ezeket nézegettem: a Határvidék emlékezetes csataterei – na persze női szemmel. Nem is tudom, melyik csata, a férfiak egy várrom alatt véreznek, a Hölgyek szorongó arccal imádkoznak a Feszület előtt. Aztán egy szép kis rézmetszet Gyulafehérvárról, egy finom, keretbe foglalt kézimunka a Szapolyaiak ősi címerével, és az ágyam fölött férjem, Szapolyai János portréja. Ahogy a képeket sorra vettem, hirtelen nem is jutott hirtelen eszembe, hogy ez a melankolikus tekintetű öregúr az én férjem. Politikus-feleség vagyok, gondoltam, így hát nem is engedi a kötelesség, hogy magamra gondoljak, és bekaptam egy savanyúcukorkát, hogy ne legyek olyan elhagyatott. Ám úgy éreztem, mintha valaki figyelne a tükörből.

Köszönöm, Mariska, mondtam a szállodai kozmetikusnak – bár nem is voltam benne biztos, hogy manapság Mariskának vagy Juliskának hívják a szállodai kozmetikusokat. Ne feledje, drágám, hogy tizenkét éve nem láttam a hazámat, meg kell bocsátania, ha nem emlékszem jól a szokásokra, és gobelin-kézitáskámat a hónom alá szorítva felemelkedtem a tükör elől. Jól tudtam, hogy politikusok várnak a szálló halljában, de rá se hederítve a mögöttem kullogó testőrökre, felemelt fejjel kiléptem a korzóra. A verőfény tényleg jót tesz a kosztümöm színeinek, de rögtön láttam, nem tesz valami jót a korzón egymást taposó határvidékiek arcbőrének.

Ráncok, mindenütt ráncok! Mintha összegyűrődött volna a korzó ebben a nagy, délelőtti tumultusban. Pedig régen, az én időmben még nem engedtek a korzóra minden szerencsétlent, jutott eszembe; de elszégyelltem magam, és megpróbáltam az arcok láttán meleg, emberi rokonszenvet érezni. Talán kamerák is figyelnek, nem szabad savanyú képet vágnom, mormoltam, és átfutott egy gyenge kis remegés a gyomromon. Kesztyűs kezemmel odaintettem a budai vár török helyőrségének. Hiszen lehet, hogy távirányítós kamerájuk is van, lehet, hogy a magasból filmezik minden léptemet. De nem integethetettem, mint valami vidéki színésznő, feltűnően. Latorczayné, az egyik jelentéktelen, menyéthez hasonló öreg udvarhölgy odaosont hozzám, és figyelmeztetett: a szoboravató percek múlva elkezdődik, a tömeg türelmetlen.

Sehol sem látom a szobrot, szóltam bágyadt mosollyal. Méltóságodat elkábította a nagy tömeg, az illetlen meleg, válaszolt az udvarhölgy, akit nagyon-nagyon régen még Szapolyai János, az “öreg” rendelt mellém. Elvonultunk egy talicskás napszámos-csoport, aztán izzadt iskolás lányok, majd a hajóvontatók sorfala mellett. Én, Izabella szelíd méltósággal elpirultam, ahogy a pillantások rámszegeződtek. Milyen furcsa, jutott eszembe, nem tudok magamra mint énre gondolni: úgy figyelem magamat, mintha a saját udvarhölgyem lennék.

Ám ez a rossz érzés nem tartott sokáig. Vágtattunk előre a tömegben, vagyis inkább meneteltünk átizzadt harisnyában, körömcipősen, hiszen vágtatni úgysem lehetett. Egy közepes szálló, az Intercontinental mellett megláttam a hatalmas lovas szobrot, és ez a fura, a hőségben lebegni látszó monstrum csak azért nem rémített meg, mert Latorczayné erősen szorította a karomat. Az embertömeg, a ráncos napszámosok, a rosszul öltözött kamaszlányok engedelmesen utat nyitottak. A hangszórókból nyávogásként szivárgó hangok, a határvidéki himnusz taktusai közben lehúzogattam a kosztümkabátomat, fejbólintással üdvözöltem Cimbalmossynét, Akarnokynét, Petneházy főasszonyt – vidáman konstatálva, hogy az évtizedek alatt mennyire összementek.

Azonnal jobb kedvem támadt, mikor a török himnusz bevezető taktusai alatt felismertem a Határvidék tudományos akadémiájának elnökét, aztán a török követség elegáns, méltóságteljes attaséit, a portugálokat, a katalánokat és más diplomatákat, akik a lovasszobrot, ezt a melegben remegő hús- vagy vastönköt bámulták áhítatosan. Meg kell mondanom, a bronzlovas egy cseppet sem hasonlított Szapolyai Jánosra. Kissé dülledt szemű, eléggé beijedt flótás volt, aki riadtan bámulta a vár felől leskelődő török ágyúkat. Az elsőként felszólaló oszmán fő-fő-attasé józanságra, toleranciára intette az egybegyűlt határvidékieket, és miközben a nap az Armani zakójára kis rombuszokat égetett, ujjai pattintásával az emelvényre szólította a tudományos akadémia elnökét.

Özvegye színe előtt, Szapolyai János emlékére gyűltünk össze, kezdte az elnök a forróságtól elgyötört hangon. A mi Szapolyai Jánosunkat, ezt a jeles, eddig kellőképp nem becsült államférfit csak a nehéz, sorsfordító változások kényszerítették arra, hogy elfoglalja a királyi széket. Nem volt ez igazi királyság – ám a mi Jánosunk bölcs belátása lehetővé tette az oszmán-magyar unió harmonikus fejlődését, a mi jövőnket. Nem kockáztatta hadseregét Mohácsnál, noha ellenfelei – akik ma is a sötétben bujkálnak – azzal vádolják, hogy lekéste a mohácsi csatát.

Vajon olyan nagy bűn-e, ha egy idős ember nem futkos csatatérről csatatérre, kérdezte az elnök, miközben a mikrofonok, hangszórók elárasztották recsegő hangjával a teret. Vajon akkora bűn-e, ha egy idős ember a csatába indulva útközben megpihen? Úgy éreztem, nemcsak a szoboravatóra összegyűlt tömeg, hanem a szállodák ablakaiból a külföldi turisták is minket figyelnek. Időben odaért, folytatta az elnök, hogy kezet csókoljon a nagy Szulejmán császárnak, szeretett jótevőnknek. Mert arra vagyunk rendelve, hogy nagy sokára, kompromisszumok során ismerjük fel igazi küldetésünket, mondta az elnök, és úgy fuldoklott a melegtől, mintha egy láthatatlan kéz húzogatná a nyakkendőjét.

A bronz Szapolyai János arca a felhők közé emelkedett, és onnan meredt csodálkozva a tömegre, a szemközti ágyúkra és rám, az özvegyére. Na persze, én, Jagello Izabella ezt a bölcs uralkodót alig ismertem. Egy köhécselő öregemberhez hoztak Budára, aki félt a törököktől, félt a határvidékiektől, a magyaroktól, oláhoktól, szlávoktól, de még az ő léptein őrködő svájci testőröktől is. Tizenhat éves voltam, és sokáig nem is dőlt el, kinek adja a papácska a kezemet. Ez a köhögő vénember, Szapolyai János a három év alatt tizenötször tett magáévá, s ha meglátott a budai palota parkjában, bűntudatosan mosolygott rám, míg aláírta a csekkjeimet, és azt kérdezgette, hogy bírom ezt a meleget.

Arra sem emlékszem, hogy bárki fejedelemmé vagy királlyá választotta volna. De hát minden lehetséges. Egy kis szellő szaladt végig a Duna-parton, meglobogtatta az antant- és oszmán zászlókat. Az elnök megigazította félrecsúszott nyakkendőjét, és itt, a “gyászoló özvegy színe” előtt tanúságba hívta Közép-Európa nagy államférfiait, hogy vajon a bölcs belátás, a józan kompromisszum-készség nem a legnagyobb politikusi erény-e. Azt hittem, ez csak ostoba szólam, de meglepődve láttam, hogy az elnök köré sereglenek a Jagellók, az Árpádok, a cseh Kázmérok, aztán a legújabb politikusok Zrínyitől a kicsit színpadiasan hajlongó Kossuthig. Azt hiszem, káprázik a szemem, súgtam Latorczaynénak, az öreg udvarhölgynek. Latorczayné finom mozdulattal egy üveg repülősót csúsztatott a tenyerembe.

Még sokáig beszélt volna az Akadémia elnöke, de az egyik török konzul a kezében tartott lófarkas zászlóval leintette ingerülten. Amíg a tömeg az érsekre várt, vagy a bíborosi konklávéra, láttam, hogy újabb ünneplők érkeznek a Duna hullámain. Rosszul vagyok a tömegtől, súgtam Latorczaynénak, de az udvarhölgyem rá se hederített a vízen át közeledő arcokra, a bajszokra, fejfedőkre, parasztos kendőkre, ősz szakállakra. Most egy potrohos főpap lépett a bronzlovas elé. Először megáldotta a tömeget, és aztán közölte, hogy – bármit is állítsanak az ellenségeink – Jézus Krisztus is a világi hatalommal való okos és bölcs együttműködésre biztatott mindenkit. Hát nem maga a fényességes szultán az, aki a tolerancia nevében most Krisztus igéjét védelmezi; és olyan illetlenül csücsörített a lófarkas zászlókra, aztán a bronzlovasra, mintha a távolból meg akarná puszilni.

Néztem a körülöttünk nyüzsgő arcokat, és éreztem, hogy a határvidéki történelem minden szegénye itt gyűlt össze, hogy eltaposson bennünket. És ekkor hallatlan skandalum történt. Egy fiatal lány odafurakodott a pódiumhoz, kikapta az agg és tiszteletreméltó főpap kezéből a mikrofont, és mint a bolond, óbégatni kezdett. Szapolyai János áruló, kiáltotta. Az özvegye Franciaországban utazgat, hogy mindenkinek elmesélje, mennyi megértés, mennyi jóság szorult a törökökbe. Ám szerencsére résen voltak a török mesterlövészek. Egy kis Plurilingue 17-et spricceltem a halántékomra, míg Latorczayné közelebb lépett hozzám, hogy megtámogasson. Mikor minden arc és minden szakállas rémpofa felénk fordult a ráncaival, megéreztem, csapdában vagyunk.

Hiába vették körül a tömeget a parlament felől a törökök, hiába vigyáztak a legragyogóbb szpáhik a korzóra, hiába csendült fel a török himnusz minden hangszóróból, a lázongás megveszekedett szagát éreztem az orromban. Bárhogy ócsárolják az elmaradott ellenfelek, kiabált az új vezérszónok, Szapolyai rendes, józan, a közössége javát szolgáló határvidéki politikus volt. Csontos állát előreszegezve Latorczayné bólogatott, és én éreztem, hogyan fut végig a gerincemen a hideg. Az elégedetlen hangok belekaptak a vállamba, belecsíptek az arcomba, és én rémülten gondoltam arra hogy, a tömeg elzárja a visszautat a szállodába, a hőségtől a sminkem folyni kezd, a szemfestékem elkenődik.

Borzasztó erről beszélni, de a szállodai kozmetikust nem utasítottam, hogy egy kis porpúderrel rögzítse az alapozómat – ám ki számított itt a korzón több órás ácsorgásra!? Csak arra emlékszem, hogy Mariska valami opálos, könnyen folyó türkizt kent fel a szemhéjamra. Mivel a szemem színe mindig alkalmazkodik az égbolthoz és a ruhámhoz, mindig megnyugtat, ha találgathatom, milyen színű szemhéjfesték állna jobban. Zöldeskék volt a szemem, mikor Szulejman belépett a budai rezidenciánkba, átvette a hatalmat, és közben elkápráztatott ódivatú bókjaival és a porcelándobozba csomagolt marcipánszívekkel, amikről azt mondta, remekül mennek a szemfestékemhez. Pedig az elefántcsont-szín sápaszt.

Mogyoróbarna volt a szemem, fiatalasszonyos és meleg, mikor I. Ferenc udvarában a török és magyar konyha, a török és határ menti úrihímzések, az oszmán-török és határvidéki építészet szerves és természetes kapcsolatáról tartottam előadásokat. Persze sem főzni, sem hímezni nem tudok, a francia udvarba főzőnőknek, hímzőnőknek álcázott titkosügynökök kísértek: nagyon elegáns, könnyed, kellemes megjelenésű emberek. A franciákban, akik megvesztegetett bérencnek tituláltak, természetesen nem lehetett megbízni: nevemet, a Szapolyait Sápojának ejtették, amely teljesen nevetségesen és otrombán hangzik. De hiszen lengyel származású, mondogatták, mikor felhívtam figyelmüket a helyes kiejtésre.

Általában helyesen beszélek – de sohasem tudom, éppen melyik nyelven. Mikor kislánykoromban vőlegényt választottak nekem, bölcs és jó nevelőim szinte minden európai nyelvre megtanítottak. De most hiába hegyeztem a fülem, csak durva, otromba szavak jutottak el hozzám nem is kellett visszaemlékeznem jó nevelőimre, hogy kihalljam belőlük a tapintatlanságot, a gyűlöletet.

Hét fiam veszett oda, kiabált egy tenyeres-talpas, durva kezű, rátarti asszony, rázva az öklét felém és a bronzlovas felé. Te meg kvaterkáztál a szultánnal, kezet csókoltál, miután a csatatéren számba vették a halottakat. Nem tudom, melyik csatáról beszélt az asszony, de eszembe jutott a fiam, Zsigmond herceg, aki szekták és szabadkőművesek foglya lett. Hiába szajkóztam a fiamnak, mennyi óvatosság lenne kívánatos az ő helyzetében, az igazságot rá kéne bíznunk a tanácsadókra és a tudományos miniszterekre. Nevetséges dolog, ha egy határvidéki politikus varázslók, félkegyelműek, prédikátorok mellett lebzsel, de az a tökfilkó nem hallgatott rám. Összetörte a szívemet.

Ám nemcsak öklüket rázó, ki tudja melyik századból szalajtott parasztasszonyok taposták egymás sarkát a téren. Vad suhancok léptek elém, kezükben pattogatott kukorica, kecsaposüveg, savanyú uborka, amivel megcélozták a politikusok emelvényét, és közben azt kiabálták, miért nem a Black Sabbath zenél most. Fekete szombat, te Úristen, suttogott Latorczayné, de erre a Duna felől érkező rakodómunkások replikáztak, le ezzel a hazaárulóval, le ezzel a régi Görgeyvel. A félelem összeszorította a torkomat, pillantásom a törököket kereste.

A török hatóságok nem voltak felkészülve ekkora csetepatéra, a szpáhik a tömeg felé fordították irányzós puskáikat, a fényben megcsillant a sok vasveretes parabellum. Nyugtalanító mocorgás hallatszott a dunai flotilla felől, ahol a naszádokat – az ünnepre való tekintettel – csinos, félholdas zászlókkal diszítették. És közben csüggesztő, rettenetes volt a hőség. A török rendőrség sem tudta, hogy mitévő is legyen. Míg parancsra vártak, halkan a török himnuszt sugározták hangszóróikból és aztán az “Izabella, táncolj még” kezdetű, néhány éve nagy sikerű slágert. Láttam, hogy a törökök a korzó jobb oldalán nemzeti színű szalaggal átkötött félholdas kifliket osztogatnak a tömegnek.

Ekkor egy szálas, egyenes ember lépett a dobogóhoz, és én felismertem budai szalonom régi vendégét, Görgey Artúrt. A napfény megcsillant bátor halántékán, míg a nemes öreg szembefordult a tömeggel. Igen, Világosnál én tettem le a fegyvert. De minden csatához időben odaértem, mindig igent mondtam vagy nemet, és nem csókoltam kezet egyetlen uralkodónak sem. De amikor győzött a túlerő, úgy döntöttem, nem áldozom fel az embereimet. Nem én vagyok a ti ellenségetek, kiáltott, és impertinens módon kiköpött a bronzlovas feje fölé.

Jó nagy köpés volt. A tömeg most már csoportokra szakadozva vitatta, hogy hogyan szabad vesztesnek lenni. A hajóvontatók ingyenes néptanfolyamot követeltek a hatóságoktól. A mérges parasztasszony rázta az öklét, a kislányok meg rázendítettek az “Izabella, táncolj még”-re. Latorczayné sápadtabb, öregebb és előkelőbb volt, mint eddig bármikor. De én régi, nemes határvidéki uralkodóasszony vagyok: éreztem, hogy a szpáhik, a mesterlövészek idegessége egyre fokozódik… már nem várnak parancsra, reszketnek a kezükben a muskéták, a távirányítós puskák, a parabellumok… Lehunytam a szemem, nem akartam a vérfürdőt látni.

Nem is kellett látnom. A tömeg most már nem halálfélelmében, hanem ámulatában sikoltozott: a bronzlovas megindult az őt szidalmazó emberek felé, és bármily meghökkentő, éppen felém tartott. Meg akarlak védelmezni kedvesem, szólt a lovas, és erős karjával lenyúlt, hogy felsegítsen a nyeregbe – olyan nagylelkűen, olyan bátran, olyan férfiasan, hogy a boldogság összeszorította a szívemet.

Szebb országot keresünk, Izabella, higgy nekem! Egy olyan országot, amely megérdemel bennünnket. Nem volt az arca ismerős, de én hittem. A szemhéja – csak nagyon picit látható módon – az én türkiz szemhéjfestékemmel volt kikenve.