Húgunk

Lánynak sem volt normális. Zsilettel hegedült a karján. Szép, mi, mutatott róla néhány régi, barna fotót. A harmincas évek közepén, kilenc évesen. Okosabb volt az mindnyájunknál. A politikusoknál, még Horthynál és Rooseveltnél is okosabb volt, kilenc esztendős korában… Az anyánk két héttel később, akkor hozták haza valamelyik pesti klinikáról, addig látni sem akarta, megtiltotta, hogy bármelyikünk bemenjen hozzá vagy édességet, gyümölcsöt vigyünk neki. Apánk mehetett csak be, egyszer a hivatalos dolgokat elintézni meg valami pénzzel. Kemény és korlátolt asszony volt. Amikor megjött, először hagyta, hogy egyen, csúnyán lesoványkodott szegényke, majd megkérdezte, miért. Aztán hallgatott, egy vázába töltött friss vizet, visszarendezte a nárciszokat, szerette a nárciszt, más virágot meg sem tűrt maga körül, állítólag kivágta az udvarlóit, akik nem nárcisszal hízelkedtek neki, meg francia krémessel (a krémes szeretetét bécsi nagyanyja hagyta rá), még a járási bíró fiát is, pedig az aztán szép férfi volt, bálokba járt, Pesten tanult, két idegenül is beszélt. Idegesítően hosszan tudta állítgatni a nárciszait, így büntette az egész családot, a hallgatásával, hüllőtürelmével, torokköszörüléseivel. Nézett kifelé az ablakon, két keze járt a virágok körül, és nem evett, nem takarított, nem főzött, nem csinált az az ég világon semmit, amíg meg nem kapta, amit akart. Még le sem feküdt, ha bírta, inkább összecsuklott a kimerültségtől, nem engedett. Szegényke leejtette a kanalat is, úgy sértette a levegőt a kérdés. Remegett, mi az ajtóban kuksoltunk, bátorítottuk egymást. Remegett, nem félt, pedig kilenc évesen nem normális nem félni, egyáltalán nem normális nem félni. És nem ismerted anyánkat…
Remegett, a düh remegtette. Aztán elcsendesedett, ilyet sem láttam még, az egész teste csendesedett el, valahogy úgy, ahogy egy gépet kapcsol ki az ember. Felvette a kanalat, szépen megtörölte, leült, egyik lábát keresztbe kígyózta a másikon (az egész család nagyon hajlékony, gyenge csontú), anyámra emelte a tekintetét, édesanyám… és a maga kilencéves beszédével elmagyarázta anyánknak, hogy mit fog zúdítani Európára a náci Németország, még azt is mondta, hogy Hitler majd megöli magát. Mi, idősebbek, kerek szemmel figyeltük, azt se tudtuk még akkor, talán harmincöt lehetett, hogy ki az a Hitler, micsoda az a náci Németország. Mi a szomszéd srácokkal, a babáinkkal és anyánk szeszélyeivel voltunk jóllakatva. Kilenc éves húgunk a világpolitika tragikus fejlődésén eszmélkedett, és felvágta az ereit tiltakozásul egy távoli ország idegen politikusa ellen. Hogy foghattuk volna fel ezt akkor? Meg egyáltalán…
            Két évvel később egy klinikára vitték, mindenfélét beletömtek, egy német orvos beszélgetett vele, sakkoztak is, azt hiszem. Egyszer hazaengedték, talán negyvenkettőben, a háború miatt, nagy szegénység volt akkor, össze kellett tartanunk, ez a hallgatag és kezelhetetlen kis idegen megkeserítette a nyomorunkat, szétzilálta az állandó rettegést, végignézte, ahogy a menekülő katonák megerőszakolják két nővérét, majd megmérgezte a kutat, döglöttek is utána, a falubeliek és mindenki. Amikor anyánk megtudta, hogy ő volt, arcon ütötte. Ököllel, mint egy férfi, megcsontosodott és kiszáradt a háború alatt. A teste és a lelke is. A felszabadítás után úgy nézett ki, mint egy kóró. Szegény, mindent kifacsart magából, hogy túléljük. Ő hasba szúrta, egy átkozott petrezselymes késsel, a saját édesanyját…, az anyánkat. Mi álltunk az ajtóban, mindez kint történt, az udvaron a lugas alatt, és néztünk, először fel sem fogtuk, mi történt. Este volt már, majdnem sötét, azt hittük, végre megbékültek és most összeölelkeznek. Csak amikor szétváltak és anyánk megtántorodott, néztünk össze, hogy a másik is bajt gondol-e. Ottmaradtunk, nem mertünk közbeavatkozni, annyira tartottunk anyánktól, hogy hagytuk volna megdögleni, hagytuk volna, hogy az a szemünk láttára koncolja fel.
            Aztán elment. Fellélegeztünk, örültünk, amennyire akkor lehetett, az első este megittunk egy üveg pálinkát, csak a lányok és az anyánk. Kicsit sirattam, mintha temettünk volna. Éjjel, titokban sírtam utána, egyik nővérem is, egészen biztos, közös ágyban, közös paplannal aludtunk, hogy melegítsük egymást, sokáig rázkódott, remegett azon az éjszakán. Visszagondolva, igen, azt hiszem, külön-külön mindnyájan megsirattuk. Még anyánk is, a maga módján.

Soli Deo Gloria

„Először jöhettem velük aznap. Furcsa amikor a félelem, szinte rettegés, a kíváncsiság és a belső szorongás, vagy talán inkább izgalom így ötvöződik. Nem tudom másokkal hogy történik ez meg, vagy egyáltalán megtörténik-e, de bennem ritkán hatalmasodnak el az érzések, nem engedhetem meg magamnak. Egyszerűen nem vagyok abban a helyzetben.

Hajón jöttünk, és már napokkal korábban elkezdődött a készülődés. Itt Szicílián jól megvagyunk egyedül, mindenki ismer annyi embert, hogy ne legyen szüksége külső segítségre, és a főurak sem utasítgatnak minket, így a szokásos kereskedelmi hajókon kívül, – melyekről csak a posztók, az illatszerek és a kegytárgyak érték el a szárazföldet, a tengerészek s (legfőképp) a hírek sohasem, – nem volt mindennapos az utazás a nagy földrész felé. Különben is hallottuk, ha valaki mégis rászánta magát, furcsa helyzetbe került. Idegen volt otthon, hiszen a nyelv és a nemzetség közössége eltörpül a hagyomány és a megszokott kapcsolatok, titkos vagy nyilvános, sötét vagy tisztaszívű ismeretségek mellett. Nem értette a visszatérő utazókat senki itthon sem, amikor nem csak a lelkendezés hangjait fedezhettük fel az útinaplók papírvékony lapjain, vagy az elbeszélőknek a csalódottság és lenyűgözöttség kettőssége miatt halovány fátyolossá vált hangjából. Én sem értettem. És nem is kérdeztem. Kétségeim mindig is sötét felhőt vontak körém. Visszatekintve mai megnyugvásomból már látom, micsoda szerencsétlen vagy álnok az a felettem álló ok, amivel ez magyarázható. A közemberek, a szolgálók előtti megjelenésem elvárt tökéletessége jéggé fagyasztott kívülről, és későn jöttem rá, hogy e tekintetben nincs különbség a tanult vagy nemességet örökölt és a póriabb sorba született szem között – férjem sem láthatott mást, csak ezt a hidegséget, így lépésről lépésre vesztettük el azt, amiért együtt éli le két ember az életét, és ez a sötétségbe burkolt mindannyiunkat, majd végül az egész elátkozottnak hitt és most hátrahagyott rideg házat.Azt remélem Uram, én leszek az első, aki elmondhatom: Itália megváltott, és én megválthatom a kétkedő embereket gyötrelmeiktől, ha leírom, mi történt velem, és hogyan hagytak el árnyaim a szárazföldön, ahová mindenki a megváltásért indul, de kevesen térnek vissza úgy, hogy megtalálták.”

Andolini nemes úr felindultan olvasta a piros könyvet, amelyet a kezében tartott, és minduntalan meg kellett állnia, mert nem tudta az erős szél miatt, vagy valami felsőbb hatalom miatt, amely érzelmeit keríti hatalmába, de folyton megremegtek az ujjai. Középkorú szicíliai nemes volt, és először ment el egész udvartartásával a húsvét ünnepére Itáliába. A hajóút hazafelé is csendes és napsütötte volt, Andolinit most mégis megnyugvás és boldogság töltötte el, habár idefelé, és előtte már évekig, úgy érezte, az érzések korából egyszerűen kinőtt. Olyan ez – gondolta – mint asszonynál a gyermekáldás. Egy bizonyos koron túl az ember már nem számít rá. Minden asszony kinő abból a korból, mint ahogy a férfi az érzelmeit hagyja el, és az értelemnek adja át a helyet a fejben. Éppen ezért volt, hogy az utóbbi néhány nap eseményeit a Keresztelő Szent János születése körüli csodás eseményekkel hozta párhuzamba, mintha az angyal a megszokott idő elteltével neki még hozott volna olyan boldogságot, melyeket megszokott esetben kora már nem tudhatna magáénak. Visszavette kezébe a kis könyvet, és leült egy árnyékosabb helyre az árboc mellé, nekitámasztotta a hátát, és folytatta az olvasást.

„Első nap kikötöttünk, nagy a zajongás, a szolganépek keresztül-kasul taposnak ilyenkor mindenen, és különben is hasogató fejfájást kaptam attól a szúró meleg napsütéstől, ami erre az országra jellemző, s amitől én a hosszú évek alatt házam homályába burkolva mégis elszoktam. Ünnepséggel fogadtak minket, ami engem azelőtt inkább fárasztott, mint szórakoztatott, így már a partraszállást megelőzően, jó előre próbáltam alvást színlelni, hátha megúszhatom a hangoskodást és a köszöntőket.

Tervem azonban rögtön kudarcba fulladt, amikor a távolból megláttam Itália partjait, a sokat látott utcákat és a szikrázó napsütésben hunyorgó sötét szemű világos házakat. Semmit sem tudott ez a hely rólam, és semmit sem tudhattam még róla. Hirtelen rámtört a gondolat, hogy amikor talajára lépek ennek a földnek, semmi más nem vár itt, sem árny, sem köd, csak amit én hozok magammal múltamból. Azt hiszem, a változás lehet hirtelen, nagyszabású, és lehet lassan beköszöntő, aminek nem látjuk a végét, csak érezzük, hogy bekövetkezett. Én valahogy mégis úgy éreztem abban a pillanatban hogy változhatom. Emlékszem az érzésre, mert akkor töltött el először, amikor a kis házak közt megláttam a hatalmas templomot bölcsen a tengerre kémlelni. Ő köszöntött engem azon a reggelen, amikor Andolini nemes úr és egész udvartartása megérkezett a húsvét ünnepére Itáliába.”

Andolini zavarban volt. Kikötés előtt ő is a templomra bámult, bár teljesen egyedül érezte magát a hajó tatjában, és csak egy kabinablak félhomályából tekintett fel az épületre. De kezdte sejteni, hogy az évek során nem ez volt az első alkalom, amikor tekintetük így sodródott el egymás mellett.

„A partraszállási ceremónia és az ünnepség pedig egészen máshogy zajlott, mint ahogy arra számítottam. Nem tűznyelők és gyümölcskosaras asszonyok vártak ránk, hanem csendesen álló sereglet, közepén a papsággal és a kolostor főapátjával, aki a templom püspöke is volt egyben. Amikor kiszálltunk, csendes áldással fogadtak, majd lassan és gyalogosan indultak el velünk előre eltervezett szálláshelyünk felé. Mi is akaratlanul csöndbe burkolóztunk, habár nem értettem pontosan, miért ez a gyászos túlvilági hangulat. Csendben haladtunk egészen a szálláshelyünkig, ahol hangulatos kertbe vezettek minket. A szolgálókkal felküldték utazóládáinkat és úti kosarainkat, majd az apát úr két kőpadra mutatott a kert egyik árnyasabb részén, az egyikre le is ült, maga mellé vonva egy szerzetesi beavatás előtt álló papot. Én és még néhány ember leültünk velük szemben. Próbáltam kivenni az apát arcának mozzanatait, de – talán a sűrű fátylam miatt – nem sikerült pontosan megfigyelnem az arcát. Ami viszont azonnal megragadott, az a csendes, mégis ércesen zengő, határozott, ugyanakkor simogató hangja, ahogy megszólalt.

Rövid imát mondott, megköszönve az Úrnak szerencsés megérkezésünket, és kérve, hogy továbbra is ő legyen a mi áldásunk. Azután illendően köszöntött minket, majd megkérdezte, nem vagyunk-e túlzottan megfáradva az utazás nehézségeitől, tudnánk-e csatlakozni hozzájuk az esti vesperásra a főtemplomba, mert a város nagy eseménye következik ma este. Minden évben eléneklik ugyanis a világ gyásznapján, feltámadás vasárnapja előtti pénteken a megváltó anyjának fájdalma előtt tisztelegve a hagyomány és hit szerint neki tulajdonított imádságos éneket. Majd meg is ismertetett minket az ünnep itteni szokásaival, beszélt nekünk ezeknek a napoknak a sajátos jelentéséről és szentírásbeli vonatkozásairól, végül pedig az imádságos ének szövegével is megismertetett minket.

Rám, nem is értettem miért, megmagyarázhatatlan módon megnyugtató hatással voltak szavai, amelyek a béke hangján, bölcsen beszéltek olyan dolgokba bevezetve engem, amelyekről eddig igen kevés tudással rendelkeztem. Elmagyarázta, hogy az imádság szövegét miért ilyenkor éneklik el, és megvilágította a szenvedő szűz szavait a Biblia különböző textusain keresztül is. Addig át nem élt gondolatok tolultak fel bennem, és éreztem, nem véletlenül öntött el furcsa érzés már a partraszállástól kezdődően. A szenvedő anya alakjára sohasem gondoltam még a húsvét alkalmával, sohasem köszöntem még meg neki magának, hogy fiát, úgy, mint azt ahogyan az Atya kívánta tőle, kérésére önként engedte feláldozni. És hogy mégis mennyire megszenvedte ez az asszony, hogy a világ bűneit épp az ő méhéből származó csecsemő kellett, hogy elvegye. Áldás ez és átok, kegyelem és büntetés, irgalom és kegyetlenség egyazon időben. Kegyelem a szolgának, büntetés az anyának, áldás a hívőnek és átok az asszonynak. Eszembe jutott két otthon hagyott gyermekem is, és az addig ki nem mondott szavak, amelyekkel tartozom nekik. Ez volt talán az első húsvét, amely az én húsvétom is volt. Nem csak szertartás, hanem ünnep. Együttérzést, csodálatot és imádságot váltott ki belőlem az az asszony, akire keveset gondolunk, pedig mindent odaadott ennek a világnak. És ahogy az öreg apáttal együtt az ő imádságának a szavait énekeltem, kezdtem megérteni, miért kellett hajóra szállnom, miért történik velem mindaz, ami szokatlant megéltem ilyen rövid idő alatt ezen a parton. Pedig ennyi meglepetés az előző húsz évemre összesen nem jutott.”

Egy pillanatra megint abbahagyta az olvasást, mert fordult a hajó, és ismét rátűzött a nap. Andolini a felindultság és a megnyugvás közt ingadozott, és visszaemlékezett azokra a remegő elefántcsont-kezekre, amelyek a szent énekeskönyvet fogták ott mellette a padon. Visszaemlékezett azoknak az ujjaknak a remegésére, és az évek óta akkor először hallott hangra, amelyhez foghatót soha nem hallott még és azelőtt már sok évig el is tűnni látszott az életéből. Visszaemlékezett az indulás előtti percekre, amikor kezébe kapta ezt a kis piros könyvet. És visszaemlékezett az apát úr áldására is a hajóra szállás előtt: „Áldott legyen ő és egész háza népe, mert otthonára talál az, aki a meghalt és feltámadott Úrra talál, és szeretetet talál, aki meg tudja osztani azt”. És kezdte megérteni, hogy mi az a furcsa, de lassan is érkezhető változás, amelyről a kezében tartott kis könyv első lapjain olvasott, hogy mi az az érzés, amelyet ajándékként visszakapott az eltelt néhány napon.

„Aznap este az apát úrral és a fiatal pappal együtt a templomba mentünk és együtt hallgattuk meg a misét. Csendes volt és egyszerű, mégis a dicsőség légköre lengte be minden pillanatát. Az apát szavain és a saját érzéseimen gondolkodtam a templom csöndjében. Hosszan és kitartóan ragaszkodtam az érzéshez. Alig tudtam követni a szentmise menetét, annyira lefoglalt ez az állapot, amelyhez hasonlót nem éreztem még azelőtt, és nem is tudtam – most sem tudom – pontosan elmondani. Nem voltam akkor sem térben, sem időben, nem voltam sem nő, sem férfi, nem voltam sem öreg, sem fiatal. Nem éreztem hideget, sem meleget, nem szomorkodtam, és nem nevettem. Templomban voltam, és az Úr kegyelmezettje voltam. Templommá lettem, és az Isten gyermekévé váltam.

Majd megszólalt az a túlvilági békével és nyugalommal telített ének, ahogy a szerzetesek kórusa elkezdte énekelni a Stabat Matert. Önkéntelenül suttogott egy nép, önkéntelenül nyíltak a torkok, önkéntelenül zengett fel egy város. Stabat Mater dolorosa, juxta crucem lacrymosa dum pendebat filius…

És ott a nyugalom templomában templommá lettünk, és így köszöntött ránk Húsvét ünnepének szombatja. Gyászoltuk a kereszten meghalt Istenfiát, imádkoztunk a szenvedő anyához, szavait vettük ajkunkra és nem sírtunk, nem volt ott szomorúság, hanem tisztelet, nem volt bánat, hanem csendesség, mert megértettük: az Úr feltámadt, az Úr valóban feltámadt, áldassék örökkön az Ő neve.

Akkor néztem önre Uram, sok éve már nem néztem önre. Mert akkor abban a pillanatban megéreztem, az Isten közössége megtalált bennünket. Akkor kértem ránk újra a Mennyország áldását, akkor éreztem először, hogy a feltámadott Krisztus, aki idesegített mindkettőnket. Akkor tudtam meg, hogy ha az Úr segítségét kéri, a fagyott lélek felengedhet. Áldott legyen a feltámadott Krisztus és az ő szülőanyja, a Mi Asszonyunk, aki visszavezetett engem az ön házába! Soli Deo Gloria!”

Andolini most nem ment arrébb. Engedte, hogy a nap az arcába süssön. Felesége a hajó tatjának kabinjában a béke álmát aludta. A kapitány a kormányos tengerész mellől lekiáltott neki a parancsnoki hídról, hogy perceken belül kikötnek ismét Szicília partjainál.
Andolini nemes úr elmosolyodott. És soha többé nem állt az árnyékba.

Kuscan hercegnője

1880 kora tavaszán D. grófot, F.-i kastélyában felkereste Hanzély tiszteletes, a falu lelkésze, pár lépéssel mögötte egy tizenhatéves-forma parasztlány lépdelt. Hanzély, aki régóta igen bensőséges kapcsolatban állt a grófi családdal, némileg zavartan és a szokásosnál halkabb hangon arra kérte az uraságot, fogadja szolgálatába a lánykát, akinek szülei nem élnek, egyéb rokonsága, vagyona, megélhetése pedig nincs. D gróf, lévén jó szívére büszke ember, nem utasíthatta vissza Hanzély tiszteletes kérését, noha sem újabb szolgálóra nem volt szüksége, sem pedig Christine Adler – így hívták a leányt – nem nyerte el tetszését, sőt annak szemtelen, mi több dölyfös tekintete szinte ellenszenvet ébresztett benne. Pedig Christine amúgy csinoska volt, középtermetű, izmos alkatú. Enyhén férfias rajzú, ám vonzó arcát szőkésbarna, göndör haj keretezte. Egész külleme méltóságot és erőt sugárzott, sötétzöld szemében értelem csillogott, D. gróf mégis úgy érezte, valami kegyetlen, idegen és nyugtalanító rejlik e csábító díszletek mögött. Bár a grófnak nem volt szokása a személyzettel való társalkodás, több kérdést is föltett a lánynak, amelyekre rövid és értelmes, de nem mindig kielégítő válaszokat kapott.
D. grófnénak összesen öt lánya született, közülük ekkor már csak a legidősebb, Elza és a két legkisebb Tony és Grete volt életben. Christine a két kisebbik grófkisasszony felügyeletét, ellátását kapta feladatul: a francia nevelőnő és a kulcsárné irányítása alatt kellett tevékenykednie. Hamarosan kiderült azonban, hogy a tisztes kenyérért, amelyhez az F.-i kastélyban jutott, a lány egyáltalán nem hálás: reggeltől estig regényeket s történelmi könyveket olvasott, angolul tanult és a két kontessz felügyeletét többnyire elhanyagolta. Ráadásul időről időre, a gyermekeket halálra rémítő görcsrohamok gyötörték: e rohamok alkalmával szemét forgatta, hörögve fetrengett a földön, és hangosan kiáltozott. Orvossal viszont nem engedte megvizsgáltatni magát, avval fenyegetőzött, gyufát iszik, ha a doktor egy ujjal is hozzá mer nyúlni.
Christine legkellemetlenebb szokása mégsem görcsrohama vagy lustasága, hanem állandó, kényszeres hazudozása volt. Impertinens módon azt állította, hogy ő valójában egy távoli ország, Kuscan emigráns hercegnője, trónjának örököse, kinek trónbitorló unokafivére miatt kell bujdosnia s álnéven rejtőzködnie, egészen addig, amíg fel nem virrad a nap, a hazatérés napja, melyről kellő időben anyai nagybátyja értesíti majd. Nagybátyjától korábban kapott s azóta is kincsként őrzött levelét büszkén meg is mutatta a halovány, fantáziákra erősen hajlamos Elzának, akit teljesen lenyűgözött az új szolgáló különös és titokzatos személyisége. Utóbb a grófné is megvizsgálta az írást: nem latin, de nem is cirill, ákombákom, cirkalmas betűkkel írott szöveg volt címzetlen, különös illatú, viaszpecsétes kopertában. Mikor a grófné arról faggatta Christinét, hogyan kaphatta meg a levelet, ha a boríték címzetlen, ő a zavar legkisebb jele nélkül felelte: hazájában nincsen posta, külön futár hozta az üzenetet s vitte volna a választ, ha meg nem fojtják egy magyarországi fogadóban. A többi szolgáló s a grófi család kezdetben csupán mosolygott a lány lódításain, ám mikor Christine nem csak Elzát, a gróf legidősebb, s legféltettebb lányát, hanem magát a grófnét is láthatóan kezdte megfertőzni hazugságaival, a gróf úgy döntött, elejét veszi a további ostobaságoknak. Maga elé rendelte hát Christinét és felelősségre vonta, a lány azonban semmit nem volt hajlandó visszavonni állításaiból. Arra a kérdésre pedig, hogy hol, merre fekszik ez a nevezetes Kuscan, Európában-e, vagy netán Ázsiában, azt a választ adta, hogy Kuscan egyszerre tartozik Európához és Ázsiához, olyan ország, ahol kereszténynek és muzulmánnak egyaránt csupán hazudják magukat az emberek, mert valójában a hegyek szellemeiben hisznek, és nékik áldoznak ellenségeik vérével.
A gróf hallva e szörnyűségeket, addigi négyhavi szolgálata bérét további háromhavi járandósággal toldva meg, azonnal hatállyal elbocsátotta szolgálatából a lányt, ajánlólevelet azonban nem volt hajlandó adni neki.
Christinét egyáltalán nem rendítették meg a történtek, szó nélkül szedte a cókmókját és Magyarországra utazott, ahol is Pesten, a Király utca egyik emeletes bérházában vett ki szobát. Mivel foglalkozott a magyarok fővárosában, rejtély, csupán annyi bizonyos, hogy esténként, fekete selyemruhájában és feltűnést keltő férfikalapjában magánlakásokon tartott, titokzatos találkozókra járt. Elzával, aki apja tudta nélkül, anyagilag támogatta a lányt, továbbra is folyamatosan levelezett: Leveleiben eleven, ám helyesírási hibákkal tarkított portrékat rajzolt újdonsült ismerőseiről, beszámolt a pesti szenzációkról, azt írta, franciául tanul, és adományokat gyűjt a fegyverekre, amelyekkel majdan kivívhatja népe szabadságát. 1880 decemberében Christine Adler a Rókus kórházba került könnyebb szúrt sebbel, amelyről a rendőröknek azt állította, hogy egy feketeszakállas merénylő ejtette rajta. Az alapos orvosi vizsgálat azonban hamar kiderítette, hogy a seb önkezűség eredménye, s hogy a lány elmebeteg. Elza von D., az eseményekről értesülve azonnal Pestre sietett, ahol meglátogatta szegényes bérletében a lábadozó Christinét, aki bereteszelte az ajtót, asztalára Bibliát, feszületet, tőrt és égő gyertyát helyezett, majd megeskette Elzát, hogy senkinek nem beszél közös titkaikról. Ezután további kétszáz aranyforintot kért kölcsön a lánytól hazatérése céljaira. Azt ígérte, ha sikeresen visszahódítja ősei földjét a bitorlótól, busásan téríti meg majd a kölcsönt. Elza, egy pesti rokona segítségével hamarosan megszerezte a szükséges összeget és átadta az időközben teljesen felgyógyult Christinének, aki forró könnyek között rebegett köszönetet a segítségért.
Christine Adler ezután férfiruhákat vásárolt és Svájcba, Zürichbe utazott, ahol Heinrich Wilhelm Krogmann álnéven orvostanhallgatónak adta ki magát. Ténylegesen eljárt az előadásokra, szorgalmasan tanult, kurzusokat vett föl, sőt sikerrel vizsgázott is némely tárgyból, jóllehet érettségi bizonyítvánnyal nem rendelkezett, így azt egy hamisítótól kellett beszereznie. Házigazdájának, M. doktornak bizalmába férkőzve, udvarolni kezdett az orvos művelt, gazdag, de csúnyácska lányának, Adelheidnek, s mikor kapcsolatukra fény derült, s a derék M. a rendőrséggel fenyegetőzött, Christine még aznap éjjel megszöktette a lányt, akivel Párizsba menekült. A furcsa pár Adelheid költségén meglehetős vidám életet élt egy, a Montmartre-on bérelt manzárdszobában. Együttlétük talán legkülönösebb vonása a szexuális élet teljes hiánya volt: Christine ugyanis bizonyíthatóan soha nem hált Adelheiddel egy ágyban, amit az utóbbi sajnálattal bár, de különösebb méltatlankodás nélkül akceptált. Adelheid, jóllehet a felfedezés erősen megviselte, még akkor sem hagyta el társát, mikor – véletlen folytán – fény derült Christine női mivoltára.
Christinét ekkoriban állandó és heves görcs-rohamok gyötörték, úgyhogy gyakran napokig nem kelt fel az ágyból, kiszolgáltatta magát élettársával, s közben a háziúr szép leányával, Anne-nal szűrte össze a levet, akivel – Adelheid távolléteit kihasználva – állítólag homoszexuális, tribádikus viszonyt is folytatott. E viszonyról egy bizonyos Monsieur Perrault nevű nyugalmazott városi írnok tudósította a rendőrséget, aki lévén a szomszédos szoba lakója, több ízben is kényszerű fültanúja volt a visszataszító eseményeknek. Christinét, Adelheiddel együtt, azonnal kitoloncolták az országból. 1885-ben tehát Adelheid hazatért apjához, Christine pedig az érte felelősséget érző és a botránytól rettegő M. család segítségével az év májusában a hírneves Burghölzli szanatóriumába került, kezelésre.
Burghölzliben Christine nyugodtan viselkedett, női ruhában járt, kötögetett, takarított, mosott, varrt, és a hölgybetegektől tisztes távolságot tartott. Egyetlen esetben került sor kínos jelenetre, mikor Anne, a magára maradt, szöszke Parisienne meglátogatta, s a kényszerű búcsúzásnál, a vendégsereg érthető megbotránkozására, hisztérikusan zokogva csókolgatta, és szemérmetlenül tapogatta Christinét – amit egyébként az utóbbi látható zavarban igyekezett elhárítani.
A szanatórium orvosai azonban, a bíztató jelek ellenére sem hittek Christine felgyógyulásában. A lány ugyanis igen szélsőségesen viselkedett: hol búskomorságba burkolózott, és minden kérdésre csupán igennel vagy nemmel válaszolt, hol pedig valósággal szárnyalt az örömtől, ömlött belőle a szó. Ilyenkor azután sajátos hegyvidéki álombirodalmában játszódó, véres és kegyetlen mesékkel árasztotta el betegtársait. Kifejezőkészsége igen fejlett volt, és elbeszélésébe előszeretettel szőtt – állítólagos – török és görög szavakat is. Bizarr történetei olyannyira lenyűgözték és felizgatták hallgatóságát, hogy az intézet vezetése kénytelen volt betiltani e mesedélutánokat.
Christine egyébiránt nyugtalanul aludt, állandó szorongások és félelmek gyötörték, azt állította, kuzinja gyilkosokat küldött volt ellene, akiknek húszezer frankos vérdíjat ígért, ha sikerül elpusztítaniok. Ahogy telt-múlt az idő, a leány félelmei csak erősbödtek. Folyamatosan ellenőrizte az ablakok, ajtók biztonságát, az új betegeket is tüzetesen és agresszíven kikérdezte, zaklatta, sőt olykor meg is motozta, ezért az intézet igazgatója végül is úgy döntött, hogy bár a leány gyógyulása még korántsem teljes, elbocsátják a szanatóriumból.
Christinét Zürichben a szövetségi ügyészség körözvénye alapján letartóztatták, majd csalásért és okirat-hamisításért négy hónap fegyházbüntetésre ítélték, de ezt nem kellett letöltenie, inkább kiutasították az országból, és átadták a grazi bíróságnak, mert itt D. gróf, időközben, az említett kétszáz aranyforint miatt feljelentést tett ellene. A grazi bíróság átszállíttatta a lányt a helyi elmegyógyintézetbe, ahol a neves Krafft-Ebing professzor 1885. július 24.-től több héten át obszerválta, és vizsgálta elmeállapotát. A professzor végül is megállapította, hogy Christine Adler hazugság-rendszere meglepően konzisztens, jól felépített és ötletes. A gyermekévekről szóló emlékezések egyeznek az okmányokban és iratokban foglaltakkal, amelyek egyébiránt a születési helyről és időről nem tudósítanak. Christine anyja, 1878-as halálakor kijelentette, hogy a lány nem természetes gyermeke, de származásáról nem tudott, vagy nem akart egyebet mondani. Anyja halála után a leány két éven át kolostorban nevelkedett, majd a lelkészi hivatal közvetítésével került D. grófékhoz. Az Elza von D.-nek bemutatott levélről viszont Christine továbbra sem volt hajlandó nyilatkozni. A származásával és Kuscan hercegségével kapcsolatos történeteket a legteljesebb részletességgel adta elő, ellentmondásokba még véletlenül sem bonyolódott. Férfiúi szerepvállalásait üldözési félelmeivel és ezekből fakadó rejtőzködési kényszerrel, homoszexuális kapcsolatát pedig – logikusan – anyagi gondjaival és Anne erőszakosságával magyarázta. Dr. Krafft-Ebing a betegnél diagnózisként “Pseudolalia phantastica”-t állapított meg, avval a megjegyzéssel, hogy e konfabulációkat személyiségzavaros állapotok és emlékezetkiesések súlyosbítják, amelyek a beszámíthatóságot erősen korlátozzák. A beteg hölgy jogi felelősségre vonása tehát – Krafft-Ebing szerint – nem indokolt. A páciens további megfigyelése javasolt, társadalmi beilleszkedésének lehetősége egyelőre kérdéses. A fizikális vizsgálat eltérést nem konstatált, a “görcsrohamoktól” eltekintve Christine teljesen egészséges, az átlagosnál szebb, műveltebb és intelligensebb fiatal nő benyomását keltette.
A továbbiakban, látva reménytelen helyzetét, Christine taktikát váltott és a disszimuláció eszközéhez folyamodott, hogy az áhított szabadságot elnyerje. Az orvosok és ápolók előtt történeteit gyermekmeséknek nevezte, s hangosan gúnyolódott saját hercegi származásán. Társnőit azonban gyakran olyan vad, barbár és szenvedélyektől fűtött mesékkel szórakoztatta, amelyek csak bomlott elmében foganhattak meg.
Christine Adler 1885. szeptember 16-án éjjel, a hanyag őrizetet kihasználva, sikerrel megszökött a grazi elmegyógyintézetből, és mindörökre eltűnt francia, a svájci, valamint az osztrák-magyar hatóságok szeme elől.
Reginald Hibbert, brit tiszt memoárjából tudjuk, hogy 1944-ben az Albánia sorsát eldöntő dibrai csata után, az úgynevezett egyes számú brigád Mehmet Shehu vezetésével megindult fölfelé a Drin völgyében, hogy leszámoljon a rebellis északi törzsi vezetőkkel. Shehu módszere – amelyet utóbb egyébként még Enver Hodzsa is élesen bírált – egyszerű, de hatásos volt: az elfoglalt falvak idősebb férfilakosait, a klánok elitjét kitereltette a falu főterére, és legéppuskáztatta őket. Így történt a dolog Kuscanban is, ahol egyedülálló módon nem férfi, hanem egy vénséges vén asszony volt a klánok vezére, neki, mint fontos személyiségnek, külön hóhér jutott, aki a teaházból kerített párnára ültette, majd tarkón lőtte áldozatát. Pedig az öregasszony – emlékezett Hibbert – nagy tiszteletben állt az övéi közt, állítólag több nyelven beszélt, regényes életet élt, és fiatal korában nyugaton, Svájcban, még orvosegyetemet is végzett egykor. Nevére Hibbert nem emlékezett, csak annyit jegyzett meg, hogy az öregasszonyt a helybeliek “hercegnő”-nek szólították.

A tündér metamorfózisa

bóbita bóbita táncol
filcboa csüng a nyakában
tanga dagasztja szemérmét
krómkarikák ajakában
bóbita bóbita szexi
ujjaival fuvolázik
körben az ördögök ülnek
zsebhokizó paparazzik
bóbita bóbita narkós
dús aceton-szagot áraszt
bárkivel elmegy a cuccért
megteszi bármit ajánlasz
bóbita bóbita bűnbán
húslila térde a rácson
fázva rodáz a blahánál
gazdag idén a karácsony
bóbita bóbita kámfor
zajtalanul jön a mentő
mária szív a volánnál
bóbita pulzusa megnő
bóbita bóbita bólint
nincs amivé ne fajulna
felnyög a túli szerájból
bóbita bóbita hulla
 

Tükörszerelem

Ahogy végiglopózom a folyosón, talpaim nedves nyomokat hagynak a forró csempén. Szinte hallom is a hangot, ami tûzhelyen sercegõ húst idéz, a megtévesztésig. Hajam vizesen tapad hátamra, és egy árva törölközõ takarja testem, mikor megérzem, hogy combom belsõ falán végigcsurognak a titkos vízcseppek is. Már csak pár lépést kell megtennem, és szobám ajtajához érek, most kell igazán csendben lennem, nehogy felverjem a szomszéd szobában pihenõket.

Az éjjeli lámpát már lekapcsolták, és tudom, anyuka szörnyen rossz alvó, a legkisebb neszre is felriad. Mivel résnyire nyitva maradt az ajtóm, kislánykoromban még õk lopóztak éjszakánként. Ha azután meghallottam nyugodt, álomhoz kötött lélegzésüket, tudtam, nem vagyok, és nem is lehetek egyedül, apuka minden betörõvel elbán, hiszen olyan erõs, olyan legyõzhetetlen! Anyuka pedig megóv a rémálmok horzsolásaitól. Vele egyetlen szellem sem merne packázni, anyuka annyira okos! Emlékszem, sokszor feküdtem összegömbölyödve, míg attól rettegtem, apuka légzése váratlanul elnémulhat, és anyukával magunkra maradunk. De ha szuszogásuk továbbra sem akadt meg, mindig megvigasztalódtam, és szorosan arcomra kellett tapasztanom a kezem, ha anyuka hangosabban zihált, mert olyankor azt csinálták, és azon mindig nevetnem kellett.

Álomzajnál intimebb nesz manapság nem sûrûn szûrõdik ki tõlük. Most már õk figyelik az én lélegzetem, és engem mindig is vonzott a gondolat, hogy nem maradhatok teljesen magamra. Még akkor sem, amikor óvszerbe bújt barátommal mûvelünk valamit, ami csak ránk tartozik, és fel kell nyögnöm, mert olyan fiatal vagyok és annyira szabad, hogy már csak pillanatok kérdése és a világ is elzsibbad körülöttem.

Halkan lopózom a folyosón, titkaim nincsenek, mégis úgy izgalmas a játék, ha ujjaim csak leheletfinoman nyomják le a kilincset. Most hallom, amint megnyikordul a sarokvas, és ahogy nedves talpammal a parkettámra lépek, az árulón felreccsen. Magam mögött hagyva a fürdõt és az elõszobát, egy pillanatra megpihenek szobám küszöbén. Behúzom az ajtót, szobám csendjében egyedül ütõerem lüktetését hallom. Utolsó akadályom a bordó bársonyfüggöny, ami – különösen ilyenkor éjjelenként- arra figyelmeztet, hogy feladatom van még elalvás elõtt. Feladat, ami egyedül abban áll, hogy jól érezzem magam, és boldogságot keressek még a hétköznapokban is, hiszen olyan rövid, olyan törékeny az élet, és én szép vagyok, szép lehetek egy kis ideig. Egyes lányok pironkodnak, nem ismerik magukat, nem is szeretik igazán, de nekem fontos az örömszerzés.

Egyszer – évekkel ezelõtt- zokogva bújtam ágyba, azt hittem, összedõl körülöttem a világ, mert minden, minden elmúlik lassacskán. Simogatni kezdtem a vállam és cirógattam a hasam. Emlékszem, ahogy a könnyeim lassacskán elapadtak. A kinti forróságtól négy falam csapdájába szorult a levegõ, nehezen lélegeztem, és a huzattakarót is le kellett rúgnom magamról. Elõször összezárt lábakkal vigasztalódtam, de combjaim égették egymást, olyan érzésem támadt, mintha kemencében sütögetném magam. A sötétben szinte láttam is, ahogy fehér combjaim pecsenyevörösre fõnek. Behajlított lábaimat akkor egészen addig a pontig húztam, ahol hasizmaim túlfeszültek, és ettõl minden inger korbácsütésnek tûnt. Kívül kezdtem a masszázst, akkor kóstolgattam magam elõször, de csakhamar rájöttem, torkosabb vagyok annál, hogy ezzel a kis elõétellel beérjem. Elcsaptam a hasam, hajnalra semmi más nem maradt, mint a finom undor önmagamtól, így mindent elölrõl kellett kezdenem, hogy újból érezzem, fiatal vagyok.

Résnyire libbentem hát meg a függönyt. Színésznõ vagyok, aki lámpalázában képtelen megállni, hogy ne vessen egy titkos pillantást a színtérre, ahol kis idõ múlva minden reflektor és szempár õt fürkészi majd. A függöny fodrain keresztül látom, hogy szobám sötétjének feszültségét gyertyaláng oldja. Most semmi sem olyan, mint mikor egyedül vagyok ebben a kis kuckóban. Tartásom és minden mozdulatom hangsúlyt kap, ahogy megérzem az ágy biztonságos búvóhelyérõl felém parázsló tekintetet. Ez a tekintet, mely úgy éget, hogy harmatos leszek önnön verejtékemtõl, olyan izgatott, hogy szinte lemeztelenít.

Engedem hát, hadd csússzon le rólam a törölközõ. Kihúzom magam, nagylány mellkasom kidomborítom, és gyorsan bebújok a szobába, ahol már várnak, és tudom, ha eljátszom, hogy kívánatos vagyok, ma éjjel megkívánnak. Testemmel ártalmatlan játékba kezdek. Lelki szemeimmel látom magam, jól ismerek minden hajlatot és minden domborulatot, amivel megajándékozott az Isten, és tisztában vagyok azzal a kevés ponttal is, ami megtöri testem tökéletességét, áramvonalát. Azokat alig észrevehetõen háttérbe szorítom, elfedem. A nõ igazán csak ruhában szép. A férfiak akkor élvezik meztelenségünk látványát, ha már nem nézni akarnak, hanem érezni az alaktalanságunkat, ami egy óvatlan pillanatban körülöleli õket.

Két éve a születésnapomon az akkori kedvesem egy áttetszõ fátyollal lepett meg. Hanyagul igazította rám, hiszen mit is értenek a férfiak a nõi holmikhoz! Megtiltotta, hogy ledobjam magamról. Még akkor sem engedett, mikor úgy dolgoztunk egymáson, hogy úgy tûnt, bepiszkolódhat. Teljesen megbolondult, mert úgy hitte, titokzatos lettem az ajándékától. Attól az estétõl fogva lepel nélkül is képes vagyok eljátszani a sejtelmességet, tudom, hogy testem pontjait néha fel kell villantanom, máskor rejtegetnem kell, és ezt abban a ritmusban változtatni, ahogy a férfiak testében pumpálódik a vér.

Egyik pillanatban egy kislány vagyok, eltévedtem, és a szüleimet szeretném viszontlátni. Cserében kielégítem ezt az ismeretlent, aki útbaigazított. Ilyenkor csak fekszem, még ha nem is fáj, arcizmaim akkor is szakadásig feszítem, úgy teszek, mintha ezek a lökések valósággal felnyársalnának. Szófogadó vagyok, és úgy fordulok, ahogy õ szeretné. Ilyenkor sírhatok, mert csak az történik meg velem, amit –látszólag- nem engedélyeztem.

Más esetekben betörhetetlen hárpia leszek. A testem száz pózt ismer, az izmainkat teljesen kisajtolom és elveszem, amire szükségem van. Ha túl hamar szállnak ki a játékból, akkor sem engedélyezem nekik, hogy megpihenjenek, hiszen nekem nem csak a férfiasságuk okoz örömet. Eltûrik, amíg szép vagyok, és valahogy kielégítem õket. Addig úgy sem nyugszom, amíg meg nem tanítom a saját szájízem szerint élvezni mindahányat. Azután, ha úgy döntök, vége az aktusnak, kiscica leszek, dorombolok, és leheletfinoman csókolom le arcukról a verejték-, testükrõl a vércseppeket.

Egyedül a barátnõimmel osztom meg az ilyesmit, olyankor is körülményeskedõn vagy pongyolán, a trágárság játékába bújtatva. Akad viszont, aki elõl szigorúan elzárva kell tartanom. Hiszen a szobám falai között valaki türelmesen bevárta, amíg készülõdöm, és most –hihetetlen az ilyesmi- valóban örül nekem. Hadd higgye, hogy testem, szellemem csakis az övé! Puha csókokkal és bújással elterelem a figyelmét azokról a régi ujjlenyomatokról, amik keresztül-kasul behálózzák a testem, és nem múlnak semmissé. Ebbe a kapcsolatba úgy léptem, mintha érintetlen lennék, mi több: ártatlan. Tapogatózva haladtunk elõre, mindig az én tempómban, mintha félnék, mintha úgy érezném, nagy-nagy titkok és újdonságok várnak rám- általa. Figyelmét sikeresen el is terelem a múltamról, a régi estékrõl, szeretõkrõl, egyéjszakás és hónapnyi boldogságaimról, mikor orgazmusom kissé úgy színezem, mintha csak neki köszönhetõ, számomra eleddig ismeretlen csoda volna. Mindettõl magabiztosan, fölényesen szeret esténként. Úgy hiszi, a saját kombinációival vesz le újra és újra a lábamról, pedig a legügyesebb szeretõimtõl megismert és kölcsönzött mutatványokat produkál, melyeket -ismétlem: észrevétlenül- magam taníttattam be vele.

Zavara szemet szúr, ezért úgy gondolom, jobban teszem, ha várakozó pozícióba helyezkedem. Lábai még ellazulva pihennek, de a pillanatnyi remegésük arról árulkodik, hogy bármikor hozzámûzhetik a testét. Negédes becézgetései, puhatolózó csókjai felkaristolnak. A vér ízénél, amit sebes vitában kergetõzõ nyelveinken ejthetne egy dühödten összecsapódó fogsor, édesebbet képzelni sem tudok.

Csupasz fenekem az íróasztalom sarkára csúsztatom, majd a fenyõlappal támasztatom alá magam. Ebben a pózban pipiskednem kell, mint kislánykoromban, egyedül nagylábujjam hegye érinti a parkettát. Még puszta szépségem édes látványa sem tölti el elég bátorsággal. Lesüti a szemét, és néhány elsuttogott bókkal próbálja palástolni zavarát. Szemhéjára függesztem magukat el nem pislogó szemeim, és megpróbálom kizárni ajkai finom artikulálását, nehogy elcsípjek még egy közhelyet. Egyedül a suttogása áramvonala tölt el kíváncsisággal. Ha suttogunk, megkülönböztethetetlenekké válunk. Ez a fojtott hang – ami a távolságot hivatott megrövidíteni kettõnk között- most valahogy sok embert feltételez, egymásra utalt kettõsünk is terebélyesedni kezd. Suttogását érezve úgy tûnik, nem maradok saját magam, és õ is valaki nem õvé magasztosul.

Összezárt combjaim közt megbújó szeméremdombomra ejtem pillantásom, míg két karom a hátam mögött keres támasztékot, hogy testem kissé hátradönthessem. Ekkor felkel az ágyról, közelebb oson hozzám, így ismét megfürödhetek suttogó hangjában. Most, most készültem fel arra, hogy szeretni tudjam, most, mikor forgatókönyv szerinti csókokkal borítja be testem, és félárbocra engedett szemhéjakkal úgy gyönyörködik bennem, hogy tekintetére hályogot borít a szerelem.

Én magam is homályosnak találom a körvonalait. A szobában gyertyafüstök szaladnak egymásnak, hogy a valóság ábráit új burokkal vonják körül. Mintha ez az este jelentékenyebb volna, mint sok korábbi. Mint percekkel ezelõtt a suttogása, ez a jelenség is eltávolít. Kezdõdött a füsttel minden, de a megélt behatásokat összegyûjtve lecsukódó szemhéjaim a csodákra újra készen álló feltárulása olyan ritmusban történik, hogy lassanként már azt sem tudom, hol vagyok. Azt sem, hogy kivel. Két teljességgel idegen tenyér nyomakodik megfürdetett testem felszínére, bemocskol. Ujjlenyomatai igába hajtanak, és ettõl, mint egy felsõ parancsra, meg kell tennem mindazt, amit kikényszerít belõlem. Valóban ezt élvezem?

Az asztalom biztonságos távlatából parkettámra zuhanok. Áramvonalas testem csattanással tesz ígéretet a holnapi kék foltokra. A falak besûrûsödnek körülöttem, testem kelepcébe zárják. Lábfejeim szobám sarkának feszülnek. Tekintetem a földrõl fel nem emelhetem, a szûkülõ tér a kalodám. Valóban a barátom forgatja, tekeri úgy a kellékeket, hogy büszkeségemet betörje magának? Nyakizmaim az iszonyomtól kölcsönzött erõvel kísérlem meg irányába elforgatni, de óhajomat lesõ, félénk tekintetét elhomályosítja a boszorkánykonyha levegõje. Egy mázsás test nyomakodik iszonyatos tömegével fölém.

A megtévesztésemnek kieszelt, majd felcsiholt gyertyaláng még egyszer fénybe veri a szobát. Futó emlékeket ébreszt bennem, száz este élménye hömpölyög át egymásba. Meztelen alakom a kamaszkori ébredezéstõl máig táncol körülöttem ebben az egyetlen pillanatban. Szavaim, minden tettem és mozdulatom- elhazudott szerelemvallomások, összecsapott szakítások, és az üres kéj-, vagyis mindaz, amirõl azt hittem: élek, torkomig nyomul, hányingert kelt. A gyertyaláng bátor próbát tesz, és megmenekül. Közösülõ alakunk mégsem hull az éjszakába.

Szemeim rányitom a világra. Máris ruhásszekrényem tükre elõtt térdepelek. Ívbe hajló testemre alulról induló pillantással tekintek rá. Összekuszált hajkoronám trónját vesztve hull az arcom köré. Egy tincset szemhéjam alá pislogok. Testem alá szorult kezemmel nem segíthetek magamon, végül könnycseppjeim mosdatják ki a fájdalmat szemeim közül. Könnyhomályos tükörarcomban csak lassan ismerek magamra. A képre, amit hozott anyagból magam készítettem.

A parkettára szorított arcommal érzem, fülemmel hallom az õrült mozgást, amit a testünk – a teste- parancsolt ránk. Oldalvást látom hátam ívét, ahogy altestem, fenekem a magasba tornázza. Mindazt, ami az enyém, ami a titkom volt még valaha, most felkínálom a világnak. Begyakorolt mozdulatsor, testem megszokta már, és nincs elég hatalmam, elég erõm, hogy visszafojtsam a mutatványt. Szemem sarkából reménykedve fürkészem a barátom ismerõs vonásait, de sötét árnyképénél többet nem találok. Megélt szeretõim emlékképei között hiába keresem, nem találom meg az arcát. Nevesincs férfiak furakszanak a helyébe, hogy újraéljék az élményt, amit rájuk osztottam. Ahogy egymás után megelevenednek, megértem, hogy mivé tettem magam, mivé a testem. Átjáróházuk lettem.

Fejem egy eltúlzott lökéstõl a tükörbe vágom. A mozdulattól pár könnycsepp hull a tükörlátványra. Próbálnék kissé hátrahúzódni, de ez a valaki úgy dolgozik rajtam, hogy erre esélyem sincs. Mikor kihúzza magát belõlem, testével még akkor sem engedélyez pihenést. És ahogy megérzem, hogy merre készül, mit tervez ellenem, verejtékem eljegesedik. Megérzéseim helytállóak. Az arca azé a férfié, akinek még azt is megengedtem. Most visszatért, mert újból akar, megint úgy akar. Egy óvatlan pillanatban önzõsége célba ér. A fájdalom felsikoltat. Olyan erõvel csapódom a tükörnek, hogy az megrepedezik, majd vérem is kiserken homlokomon. Testem hullámzása a tükörre ejt néhány cseppnyit belõle, de a lány a túloldalon mindebbõl semmit sem vesz észre, lehunyt szemmel szeretkezik. A megrepedt tükör most már nem csak engem mutat. Ahány repedés, ahány szilánk, annyi lesz belõlem is. A tükör ép felén hullámzó önmagam élvezi a buja játékot egyedül, nem törõdve szilánkos alteregóival. Testem, amit most már gondosan õrizgetnék, sajnos az övé is, rendelkezhet vele. Még a könnyeimtõl, még a véremtõl sem tér észhez. Szeretkezik a túloldalon, ki tudja még hányszor kényszerítve rám a terhét.

A mögöttem tomboló férfiak a csúcsra érnek. Lehunyt szemhéjakkal fejem a padlóra ejtem, próbálom elviselni ezt az utolsó támadást. Az üvegszilánkokon csúszkáló arcom valamikori szépsége véres cafatokra hull. Megérzem az idegen anyagot testemben. A férfiak hirtelen hagynak magamra, nem számítok már, ahogy nekem sem számítanak a kényszerbókok és dicséretek, amit nem a szívük, valami egészen más mondat ki velük.

Elgémberedett testem összegömbölyítem. Kislányságom vigasztalom, és az édes álmokat, amikhez valamikor még volt elég képzelõerõm és bátorságom, hogy akarni tudjam. Kiszolgáltatott helyzetébõl altestem visszahúzom magamnak. Tükörképemre vonszolom a pillantásom. Kíváncsian néz vissza rám. Ahogy a tekintetünk összetalálkozik, egyetlen pillanatra felfedez magának. Rámcsodálkozik. Könnyeim felszáradtak, így kétségbeeséstõl, gyûlölettõl szárazan faggathatom.

A tükörlány a tükörszobában cigarettára gyújt. Anyaszülten a fürdõszobába indul, hogy kérdéseimre csukhassa az ajtót.

A lift

Szeptemberben felkínáltak egy állást, hát otthagytam az egyetemet, és dolgozni kezdtem a Vállalatnál. Aztán hamarosan kineveztek a Képanalízises Nehézfémfázis Szegmentálási és Kutatási Főosztály vezetőjének. Pontosan egy éve. Nem volt rossz karrier az enyém, hiszen még elég fiatal voltam így negyven évesen, de hát azelőtt már hat évig vezettem a helyi műszaki egyetem Hidegtöréses Fémvizsgálati Tanszékét, lassacskán nemzetközileg is elismert szakember voltam, hát amint megszereztem a nagydoktori címemet a bifurkációs ikeregyenletek egyenetlenségi tényezős hővezetés-elméleti alkalmazásáról írt értekezésemmel, nem csoda, hogy átcsábítottak a versenyszférába. Az állás mellett továbbra is tanítottam, hiszen nem adhatjuk fel az alapokat, a gyökereket, a kapcsolatot az egyetemi kutatásokkal, de már kisebb óraszámban, mert a Főosztály és a reprezentáció sok időt elvettek. Energiát nem, ó energiám mindig is volt, sok is.
Az első hónaptól élveztem az új munkakört, észrevettem néhány korrekciós lehetőséget; talán nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy sikerült új perspektívákat nyitnom a homotróp-érzékeny mezőben integrált peremegyenletek vulkanitos eloszlás-meghatározása terén, közben kollégáim többségével harmonikus kapcsolatot alakítottam ki, de hát néhányukat eleve ismertem, hiszen páran már az egyetemen is a beosztottaim vagy diákjaim voltak, tehát nem volt nehéz a dolog, problémát csak a felsőbb régiókban zajló intrikák okoztak — nem a Kutatási Ágazat vezetőjére gondolok, nem, ő kivételesen korrekt, józan, gyakorlatias gondolkodású, barátságos és kitűnő ember, nem, hanem a Fém Üzletági Csúcshivatal zavaros állapotaira, és főként a meglehetősen öreg és hatalommániás ágazati igazgatónkra. Szerencsém, hogy ő nem értett semmit az egzakt tudományokhoz, és ezer szerencsém, hogy kolléganőm, az Alkalmazott Geo-Elektronikai és Alulegyensúlyozott Fúrási Osztály vezetője mellettem állt. Gabriella, egy angyal.
Nyelveket beszél, és úgy volt képes kivédeni a legalattomosabb hivatali cselszövéseket, hogy máig sem értem, hogy csinálja. Valami érzéke van hozzá, mert oda se kell figyelnie rá. Mivel mindenki szereti, még az igazi idióták és a leggátlástalanabb törtetők is, mindenki elmondta neki minden baját, mindenkiről minden tud, aztán hogy hogyan kombinálja ki, hogy ki milyen aljasságra készül, az már az ő titka, de szerintem maga sem veszi észre, hanem csak pár szóval kiolt minden gazságot, mielőtt maga is rájönne, hogy mit csinál. Nem érdekli.
Először a liftben találkoztunk a hetvenhetedik emeletre, a Kutatási Ágazat negyedévi értekezletére menet. Ketten voltunk a liftben, még nem ismertük egymást, és ő szólított meg, kitalálta, hogy én vagyok az új kolléga. Csak ámultam. Valószínűtlennek tűnt, hogy egy ilyen szépség egyáltalán szóba áll velem, hát gondoltam, jobb lesz vigyázni. Jobb lesz vigyázni, mert sokkal öregebb vagyok, igen, és az utóbbi időben a magánéletben rám járt a rúd, bizony, hát nincs szükségem valami új rettentő pofáraesésre. Barátságos leszek, gondoltam, és kész. Tényleg azt gondoltam, vagy csak most gondolom, hogy gondoltam? Senki nem látja magát kívülről, főleg, ha egy pillanat alatt elhülyül a szerelemtől. Tehát, legyünk óvatosak, gondoltam akkor, és közben csillogó szemekkel néztem Gabriellát, és úgy néztem — most már tudom –, hogy a teremben mindenki azt nézte, hogy nézem. Állat vagyok.
Tehát, azon az értekezleten leültem Gabriella mellé, aztán elkísértem az irodájáig, aztán miután elváltunk, tényleg próbáltam a munkakapcsolatok szintjén tartani az ismeretséget — de hát a munka rengeteg volt. És mintha ő apró jelzéseket adott volna. És egyáltalán, hogy azon az értekezleten olyan természetesen ültünk egymás mellett, mintha mindig is az lett volna az ülésrend. És néha egy-egy e-mailjében kedves, személyes mozzanatok bukkantak fel a hivatalos közlemény végén, sőt közben. És olyan is volt, hogy véletlenül találkoztunk, ilyenkor együtt ebédeltünk, aztán egyszer, valamikor novemberben későn leplezett örömöt láttam az arcán, mikor a tanácsterembe beléptem, és még később, januárban felhívott, hogy az irodaházban vagyok-e még, mert… itt valami bájos ürügyet mondott, de tudtam, hogy velem akart lenni. Aznap este megírtuk egymásnak a vonzalmunkat, pár nap múlva együtt vacsoráztunk, aztán valamikor tél végén nála aludtam.
Ettől kezdve hol komoran, hol fékevesztett-boldogan rohantam le az életemet mostanáig. Igen, mert akkor, az első közös éjszakánkon nem is aludtam. Az este bort ittunk, nem igazán sokat, de eleget ahhoz, hogy csendesen megállapítsuk, hogy jobb, ha így nem ülök autóba, hanem inkább nála alszom, és úgy alakult, hogy az ő széles ágyán elfértünk mindketten, feküdtünk a takaró alatt, beszélgettünk, igazán jó vele beszélgetni, simogattam, ő is hozzám ért, hozzátapadtam, éreztem a bőrét, éreztem, hogy neki is jó volt, csakhogy a szemei hirtelen komorak lettek, és eltolt magától.
Persze, már korábban is gondoltam, hogy van valakije, talán éreztette is, de olyan szédítően közeledtünk egymáshoz, hogy nem törődtem vele. Most itt van. Egész éjjel dulakodtunk és beszélgettünk, hol felváltva, hol egyidejűleg, hajnaltájban ő elaludt, de én nem tudtam aludni, aztán ez így ment hónapokon át.
A Valakijéről beszélni nem volt hajlandó, és én nem kezdtem el nyomozni, kérdezősködni, mert gondoltam, semmi közöm hozzá, annak örüljek, ami így is jut nekem belőle. Hírbe is hoztam volna őt, ha nyomozni kezdek. Gyanítottam én amúgy is. Egyszer hallottam a liftben egy rövid beszélgetést, aminek a végén egy félmondat rájuk utalt — a barátjának magas állása volt, a századikon dolgozott.
Időnként este Gabriellánál maradtam, már tavaszodott, ó gyönyörű, gyilkos tavasz volt, és ott az ágyban mindig egy kicsivel több történt, mint előző alkalommal, annyi, hogy mindig azt hittem, hogy na, most aztán már semmi nem maradt a következő alkalomra, semmi nem maradt hátra ahhoz, amire mindketten vágytunk — de mindig tévedtem. Azt mondta, hogy ő nagyon monogám, nem tehet róla.
— Monogám vagy?
— Ó, igen, nagyon!
— Akkor én mit keresek itt?
— Jaj, hát nem tudom, nem tudom, szörnyű, éreztem, hogy veszélyes vagy, de nem tudtam, nem tehettem semmit.
— Hogyhogy veszélyes — kérdeztem.
És azt sem hagyta, hogy megcsókoljam, csak simogathattam, de nem mindenhol, de minden alkalommal közelebb, de soha nem fejezhettük be, mert mindig észbe kapott, akkor térítette magát észre, amikor a legjobb lett volna, és akkor mintha elvágták volna, és ez rengetegszer kezdődhetett és szakadhatott félbe egyetlen éjszaka alatt, és mégis minden éjszaka egy kicsit több volt, pont annyival több, hogy őrülten menni akarjak hozzá legközelebb is. Mikor először sikerült bedugnom a farkamat, akkor azt gondoltam, hogy hurrá, aztán ő egyet rántott magán, és kész. Később már nem is rántott, hanem hagyta, hogy benne legyek, és az utolsó pillanatban térítette vissza magát.
Az volt a játékunk, hogy ha véletlenül vagy készakarva összetalálkoztunk a liftben, én nekiestem, beszorítottam a sarokba, a nyakába fúrtam az orromat, fogdostam a mellét, ő védekezett, és másodperceink voltak, hogy rendbe szedjük magunkat, ha netán valaki be akart szállni, vagy a végcélnál kinyílt az ajtó.
Volt valakije, de egyre lazábban kötődött hozzá, ahogy hozzám egyre erősebben, aztán nyár elején megírta, hogy már nincs senkije, és ha ez nem ijeszt el engem, akkor most ő is eljön hozzám. El is jött, és akkor beteljesült minden, nem állt ellen sem saját magának, sem nekem, na, gondoltam, akkor. Akkor most mi lesz. Lehet, hogy lesz végre egy szép és okos és érzékeny barátnőm, akivel számíthatunk egymásra a munkahelyen és mindenhol, aki fiatalabb ugyan, mint én, de ezt könnyen ellensúlyozhatom, ha nem követelek semmit, hanem annak örülök, ami adatik, és akkor mégsem egyedül fogok elpatkolni majd annak idején, ahogy mostanában kezdtem gyanítani, hanem szépen élhetek, ilyeneket gondoltam, és olyat is, hogy majd most egyre jobb lesz a szex, mert egyre jobban megismerjük egymást. Így szokott lenni.
Egy hét múlva írta, hogy a barátom akar lenni, én erre valami vicceset válaszoltam, ez már nyár közepén volt, azt is írta, hogy megint levelezni kezdtek a Valakijével, és én csak viccelődtem, aztán, ahogy kezdtem megérteni, hogy vége, sértetten hallgatni kezdtem, és egyre rosszabbul voltam. Türelmetlen voltam a munkatársaimmal, összevesztem a főnökeimmel. Elméleteket gyártottam … ő közben, szegény, megpróbált írni, fel is hívott, de egyre eszelősebben reagáltam. Persze, még hogy barátok vagyunk!
Augusztusban szabadságra ment, és én tudtam, hogy kivel, ekkor elrontottam egy tárgyalást a szakminiszterrel, elveszítettük a Nemzeti Autoregresszív Mezők Lokális Homotrópia Vizsgálati Bizottságnak a Félterek és Kvázirendezések Kvázilineáris Hatványsor Alakú Megoldásaira Alkalmazott Tömbtárolásos Gyártócellákra Kiírt Pályázatát, és szeptemberben én is szabadságra mentem. Gazoltam egy biofarmon ingyen.
Mikor a hónap végén visszajöttem — ez emberi és földi mértékkel mérve a mai nap reggele –, a titkárnőm az üdvözlés után, fiatal arcának egy apró, de az előzmények ismeretében nagyon is jól és csak általam megfejthető rezdülése közben azt mondta, hogy a vezérek várnak a Fém Üzletági Csúcshivatal Igazgatóságán. Kifordultam az ajtón, és indultam, hogy felliftezzek a századik emeletre. A tűzlépcsőnél megálltam. Mi lenne, ha gyalog mennék? A harmincadikon voltam.
— Szija.
Hátrafordultam, hát Gabriella állt a folyosón. Várt a liftre. Az agyam elborult a feltoluló agresszió villámgyorsan méreggé fojtott fekete habja alatt, és nem szóltam, csak kihívóan végigmértem őt. Esendő volt, sajnáltam is, de ettől még elszántabb lettem.
— Itt a lift — mondta félénken mosolyogva.
Én megátalkodottan hallgattam, csak néztem gonoszul, aztán eszembe jutott, hogy hátha csak számomra ilyen súlyos ez az egész, egy öregedő kakadu vagyok, aki azt képzeli, hogy belezúgnak a fiatal nők, közben, ha bele is zúgnak, akkor ki is zúgnak belőle, én pedig nevetséges vagyok a nagy bánatommal, az erőlködésem pedig terhes és kellemetlen. Hát, úgyis ki fog szállni három emelettel feljebb, ahol az irodája van, azt a pár másodpercet kibírom, aztán megyek tovább a magasba, hogy ott kirúgjanak, gondoltam, hát komoran beszálltam mellé a liftbe, ő megnyomta a harminchármas gombot, dacosan, kicsit félrehúzott szájjal nézett velem szembe egészen közelről, és a lift elindult.
Rajtam átvillant valami, úgy éreztem, hogy leszámolok a nevetséges daccal, elmosolyodom, és tényleg barátivá, szeretetteljessé alakítom a kapcsolatunkat, tehát rávetettem magam Gabriellára, ahogy a liftben mindig is tenni szoktam. Ő ellenállt, és a lift ekkor két emelet között maradt.
— Jaj, most mi lesz, beragadtunk.
— Semmi baj, csengetünk, így, így, még egyet, de a főportán és az épületgondnokságon akkor is látják az automatikus jelzést, úgyhogy…
A hangszóróból megszólalt a gondnok, megbeszéltük, hogy körülbelül öt perc múlva kinyitják az ajtót a legközelebbi emeleten, és kiszabadítanak bennünket.
— Úgyhogy remélem, nem vagy klausztrofóbiás, mert öt-hat percbe is beletelik, mire ideérnek, és felkurbliznak bennünket a harmincharmadikra. Addig is a Vállalat dolgozója maradok — mondtam.
— Hallottam… hallottam.
— Na. Hát, nem számít, én voltam a hülye, nagyon bekaptam a horgot.
Kétségbeesett-szelíden nézett rám, éreztem a finom illatát a szűk helyen, csak megsimogattam a kezét és a haját, gondoltam, most tudok vele beszélni, de amint nem látom, megint gyűlölni fogom.
— Nincs mit tenni — mondtam — hiába beszélek össze-vissza arról, hogy azzal kell beérni, amit kapunk, az csak az ész munkája, de igazából csak állatok vagyunk a nagy eszünk alatt, látod.
— Jaj, én a barátod akarok lenni.
Nem szóltam semmit sokáig. Nem tudom meddig, de számtalanszor megnyomtam a csengőgombot, már fárasztott az egyhelyben állás, kellemetlen volt a csend, és szomjas lettem. Ismét csengettem, a gondnok válaszolt, de fáradt és távoli volt a hangja, azt mondta, hogy megváltozott a helyzet, legyek türelemmel. Az egész valószínűtlennek tűnt, és csak konokul hallgattam.
— Mondj valamit — mondta elkeseredetten.
— Kedves, így nem lehet beszélgetést kezdeményezni.
Olyan sokáig vártunk rá, hogy valamelyikünk megszólaljon, hogy fogtam magam, és leültem a padlóra, felugrottam, sokáig nyomtam a csengőt, aztán visszaültem, Gabriella váltogatta a lábait ácsorgás közben.
— Milyen volt a nyaralás?
— …
— Hol voltatok?
— Nem akarok erről beszélni. Miért akarod, hogy erről veled beszéljek?
— Miről beszélhetnek a barátok? A nyaralásról például szoktak, nem? Hol nyaraltatok?
— … A nagynénim nyaralójában.
— Hol?
— A hegyekben.
— Milyen hegyekben?
Nem válaszolt. Megnyomtam a gombot, sokáig nyomtam, mire a kis hangszóróból valami torz hangocska halkan és alig érthetően közölte, hogy a hibát nem lehet kijavítani.
Nekem hagyományos, felhúzós órám van, és mikor leállt, nem húztam fel többé, Gabriella kvarcórájának az eleme is kimerült valamikor, eleinte hallgattunk, aztán kicsit többet beszélgettünk, ő kedvesen mosolygott, nem emlékszem, hogy mi történt a testi szükségleteinkkel, láttam, hogy a liftben milyen az élet, észrevettem, hogy egy apró repülő rovar volt velünk a kezdetektől, hogy a sarokban van egy egészen kicsi kavics, és hogy a padlószőnyeg és az oldalfal találkozásánál valami kis penész telepedett meg, megismertem a lámpa fém foglalatánál a karcolást, friss illat áradt és fény.
Végül megcsókolt — derült csillagos ég íze volt.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info