Gíza – Vörösföld határa

 

Messziről világítasz, sugaraid mégis a földet járják…
Ekhnáton: Naphimnusz (részlet), Tornai  József fordítása

 

HUFU

Látomás mert ritkán
adatik – lehámlik
a kéreg
a fölös szárny
táj tejjé nem válik
minden halandóban
Virágzó lét nem
terem kevésfájú erdőn
csak korhadásból
hízik a gombafonal
kalappá
tönkké
Ott
ahol fermentáció
keleszt élővé
– szívkamra
táplál dús falatokkal
Míg a gyermeki száj
égre nyíló virágkehely
addig a felnőtt
megtelik nektár csömörével
és kibuknak rajta
rossz szavak
Fenn rámpát lakó
védelem és
kövek fölött kerengő
sólyomröptű vágy
hogy Örök Otthon legyen
Csodáld az oázist
hogyan terem minden
talajban büszke
deli csíra
legyezőpálmát
és áldd
Vörösföld-sivatagban
a vihart
mi tisztít
homokdűne-igazságot
Tündöklik odafenn
napsugárra tűzve
Hufu fényhegye

 

**
MENKAURÉ

Hegyek homlokán
relief
lépő alakok
saruja súrol
málló köveket
Ametiszt
arany
jáspis mohaszíne
nem nap
de fényforrás
valamennyi
homlokon csillog
égi szem
Összecsiszol
élőt a halandóval
mind a kő és
felkerül gúla-
meredélyre
Átlók kötnek
új átlókkal
bizalmas-fáradtan
örök békét
tonnás tömbön
szkarabeusz nyoma
démotikus jel
az elmúlásról
végtelen hieroglifák
dölyfös vésete ellenében
Hol a korbács
napot földre csorgatni?
Milyen arcot
őriz a virág porló kelyhe?
Kering kering
térítőig a vágy
felszámolni
mi uralhatatlan
homoktenger

 

***
HAFRÉ

Vágyad kettő közt lenni
szfinxtelen –
rejtélyek rejtőzködő árnya
csak akkor ér
ha Hórusz
útra indul
Imát vijjog fenn
két horgas csőr

 

(Illusztráció: Daniel Kordan: Sables de Chara; De longues montagnes)

Sorsok és élettöredékek

januári lapjánló igyekszik bemutatni a frissen megjelent lapok tartalmi gazdagságát.

  1. január 9.

A TIZEDIK: Vörös István: A tágulás pora (vers) [Látó]

A Látó 2023. januári száma Petőfi Sándor és költészete köré szerveződik, így telis-tele van stílusgyakorlattal, Petőfihez és verseihez kapcsolódó lírákkal, szójátékokkal, szöveg-és címvariációkkal. Vörös István verse remekül játszik Petőfi Sándor stílusjegyeivel. A vers játékosságának a létezésre vonatkozó kérdés ad komolyságot. A semmiből keletkezés nehézsége szintén ráül a versre, ahogy az űrként megjelenő hiány is. De milyen fény vegyülhet a bolyongó vándort kísérő árnyékhoz? [E. D.]

A KILENCEDIK: Jürgen Habermas: Utószó (filozófiai esszé, Weiss János fordításában) [2000/1]

A Frankfurti Iskola (és úgy egyáltalán a nyugati világ) egyik legnagyobb élő filozófusa és szociológusa kilencvenedik születésnapján egy rendkívüli munkával lepte meg a világot: két kötetben, több mint 1700 oldalon megírta filozófiatörténetét, magyar fordításban: Ez is a filozófia története című nagyszabású művét. A könyv rendkívüli érdeklődést váltott ki Németországban, számos észrevétel, cikk, kritika érkezett róla, melyekre Habermas egy külön esszében válaszolt: ezt a választ olvashatjuk Weiss János fordításában a 2000 legújabb számában. A mintegy húsz oldalas tanulmányban a filozófiatörténet szinte minden nagyobb kérdése fölvetődik egy elképesztően művelt ember megközelítésében. Az alapvető kérdés az, hogyan különül el egymástól hit és tudás, illetve hogy a varázstalanított világban mi lehet a morál alapja, van-e ilyen egyáltalán. Habermas, jóllehet pontosan érzékeli annak problematikusságát, hogy az ész korántsem motivál olyan erővel erkölcsösségre, mint a vallásos szemlélet tette, mégis optimista: a modern társadalmak polgárai számára egyre fontosabbá váló személyes önmegértés ugyanis „erős motivációs ok lehet számunkra arra, hogy törekedjünk rá, hogy morálisak legyünk.” [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Mészáros Márton: A szópárbajok hiábavalóságáról (tanulmány) [Alföld, januári lapszám]

Mészáros Márton az Ábel a rengetegben segítségével mutatja be, milyen is a gyermekkori olvasmányokat felnőtt fejjel újraolvasni. Már a tanulmány elején felvetődik a kérdés, hogy miért tartják számon ezt a könyvet mind a mai napig gyermekeknek szóló olvasmányként. Holott úgy tűnik, hogy a regény jóval túlmutat Ábel agyafúrtságán, ugyanis a fiú háromszoros kiszolgáltatottsága igen hangsúlyos, ahogy az is, hogy ennek tudatában van, és kudarcokkal teli küzdelmet folytat ez ellen. Mészáros Márton arra is felhívja a figyelmet, hogy az apa és a fiú közti, mókásnak tűnő beszélgetések egyszerre a „legmeghatóbb” jelenetek is. A szerző kiemeli a szópárbajok és az adott kultúra összefüggéseit. Ezenkívül a szócsaták valós harcoknak tűnnek, de a harc megjelenik a természettel való viszony frontvonalán is. A szócsaták viszont sokszor elfedik vagy éppen felszínessé teszik a valóságot, s ennyiben hiábavalóak, az igazi szembenézés, ami a mű szempontjából döntő jelentőségű, nem bennük rejlik.

Nem tudom megállni, hogy kiemeljem Markó Béla Mi a hűség? című versét az Alföld decemberi számának legelejéről.  A vers a hűség és a hűtlenség közötti határvonalat méri fel, illetve azt, hogy mennyiben szükséges hűtlenség a hűséghez, s hogyan dolgozik az emlékezés a hűség ellen és miképp szolgálja a megújulás a hűség javát. [E. D.]

A HETEDIK: Margócsy István: Szerzők, szerepek, szempontok (Petőfi, Jókai) [2000/1]

Margócsy István tanulmánya két olyan szerző recepciótörténetével foglalkozik, akinek vagy már el is érkezett, vagy a közeljövőben érkezik el a 200. születésnapja. Petőfi és Jókai utóéletében kétségkívül sok közös vonás van, és mindkettő rávilágít a magyar irodalomtörténet-írás elmúlt kétszáz évének jópár jellegzetességére. Margócsy higgadtan, olykor ironikus mosoly kíséretében követi végig a folyamatot, ahogyan e kultikus szerzőket minden korszakban a maga képére igyekezett formálni (hol kisebb, hol nagyobb erőszakossággal) a tudományos nyilvánosság. Bár a marxista irodalomszemlélet a második világháború után szakított a megelőző korszak sok előfeltevésével, az életművek monolit, szerzőközpontú, homogenizáló felfogását nemcsak továbbvitte, de meg is merevítette. A rendszerváltás utáni nyitottabb szellemi légkör lehetőséget adott új megközelítések kifejtésére, és csak remélni tudjuk, hogy az évfordulók további lökést adnak majd e két hatalmas hatású életmű termékeny újraértelmezéseinek. [B. Cs.]

A HATODIK: Simona Popescu: Az állatok öregedése (vers, Szonda Szabolcs fordításában) [Székelyföld]

Simona Popescu januári Székelyföldben megjelent verseiben a természet közelsége dominál, lépten-nyomon megjelenik bennük a növény- és állatvilág. Az állatok öregedése című vers az idő múlását figyeli meg, összehasonlítva az emberek és az állatok változását. Az ember folyvást változik, míg az állatban kicsit mindig látszik a kölyök. Vajon az emberben nem rejlik-e benne a gyermek, a „váz mögött ugyanaz a szép,

rejtőző, láthatatlan, szótlan” lány vagy fiú? Ha így van, nem győzedelmeskedik-e fölötte a múlt elmúlásba taszító ereje? Hogy lehetünk Isten képmásai?

Hány képmása 

van Istennek?

AZ ÖTÖDIK: Toroczkay András: Kétely (vers) [Alföld, december]

Három összefonódó sorsról szól ez a vers. A versbeszélő anyjáéról, aki rákban halt meg, egy A nevű fiúéról, az anya egykori egyik tanítványáéról, aki szklerózis multiplexes lett, és egy másik tanárnőéről, aki szintén SM-es volt. A három sorsot egyetlen jelenetbe sűríti a szöveg: fél évvel az anya halála után iszogat a beszélő A-val, aki még mindig egy régi négyest sérelmezett. A hatalmas sérelem, avagy fájdalom, az anya halála, látszólag nem azonos súlyú a „négyes” sérelmével. De kiderül, hogy a történet korántsem ennyire egyszerű, a sorsok és fájdalmak, ennél sokkal komplikáltabban fonódnak össze, és az is kétely tárgya lehet, hogy ki az igazán érzéketlen: aki egy súlyos betegségben meghalt tanárnőn a négyesét kéri számon, vagy aki nem érzékeli, hogy olykor egy négyes nagyobb trauma lehet a legsúlyosabb betegségnél is. [B. Cs.]

A NEGYEDIK: Tandori Dezső: Füst Milánnak (vers) [Tiszatáj, novemberi lapszám]

Tandori Dezső szavainak számvetés ízük van. A múlt merőben hétköznapi mozzanatait felsorakoztatva üldözi a lényeget. A múlt mindennapjaiból számos tárgy és élmény a feledésbe burkolózik. De mit üzennek a szobrok — a múlt kimerevített tartósságának jelképei — a jelennek, van értelmük vagy mind hiábavalóság? Nem bújik-e meg minden torzítás mögött az igazság, s nem épp a jelentéktelennek és feleslegesnek hitt mozzanatokból bontakozik ki? [E. D.]

A HARMADIK: Csabai László: A banda (novella) [ESŐ]

Csabai László szövege a nagy gazdasági világválság idejébe, 1931-be kalauzol minket. Egy beregi napszámos fiú küldözget leveleket anyjának Nyugat-Magyarországról, ahol alkalmi aratási munkákat vállalt el hasonló napszámosok egy csoportjával pusztán a megélhetésért. A levélíró, egy bizonyos Balogh Ferkó, bár mélyszegénységben él, tanult embernek számít, hiszen nemcsak elemit, de polgárit is végzett. Ez teszi hitelessé a szöveget, hiszen egy tipikus napszámos aligha írhatott volna hosszú, irodalmi stílusú leveleket aratás után vagy akár előtt. Persze nem is az a lényeges, hogy realisztikusnak fogjuk-e föl magát az elbeszélői hangot, sokkal fontosabb a levelekben megképződő világkép és sorsszemlélet: a hétköznapi szenvedés és kilátástalanság leírása egy feudális emlékeit szilárdan őrző társadalomban, a megjelenő ilyen-olyan szélsőséges ideológiák átszivárgása a szegény napszámosok tudatába, és a szemlélet egész bájos-szomorú korlátozottsága. [B. Cs.]

A MÁSODIK:  Márton László: Négy pillanat (Tar Sándorról, utólag) (esszé) [Alföld, december]

Az Alföld decemberi számának súlypontja Tar Sándor művészete: nemcsak tanulmányokat olvashatunk a vitatott, de kétségkívül rendkívüli tehetségű íróról, hanem például Kiss Tibor Noé hozzá címzett versét is, illetve Márton László esszéjét. Utóbbi volt rám a legerősebb hatással. Négyszer találkozott – az esszé tanúsága szerint – Márton Tarral, de csak egyszer beszélgetett vele. Mindegyik találkozás a maga módján megrendítő volt, és ezekből a pillanatképekből valahogy hitelesebben, mélyebben, maradandóbban rajzolódott ki számomra Tar alakja, mint számos hosszú tanulmányból. A „bukás” (a besúgás tényének napvilágra kerülése) után Tar ugyan kiváló író maradt, de legfontosabb nem is csak emberi, de (Márton szerint, és egyetérthetünk vele) írói feladatát nem tudta már elvégezni: a saját múltjával való kíméletlen szembenézést, szembesítést. [B. Cs.]

AZ ELSŐ: A tétova óriás: A feleségem története című filmről. Enyedi Ildikóval, a film rendezőjével és Láng Imolával, a látványtervezővel Sághy Miklós beszélgetett (beszélgetés) [Tiszatáj, november]

A beszélgetés elején Enyedi Ildikó azt elemzi, hogy mennyiben tartható A feleségem története maszkulin regénynek, s azt is elárulja, hogy a filmben arra vállalkozott, hogy empátiával közelítse meg mindazt, ami a férfilétet jelenti. A beszélgetés során bepillanthatunk a kulisszák mögé is, a színészek kiválasztásának nem kevéssé zökkenőmentes folyamatába. Az interjúban különösen izgalmas mozzanat volt számomra a térszimbolika kérdése, a „nőies” Párizs és a „férfias” Hamburg kontrasztja. Hasonlóan érdekes a bánat és a humor kettőssége, amelyből a film kontrasztokból születő harmóniája táplálkozik. Az irányítás és az irányíthatatlanság közötti feszültség szintén a történet szempontjából lényeges elemként kerül szóba. A beszélgetés és a történet szempontjából is a legszebb mozzanatnak mondanám azt, amelyben a kapitány ráébred, hogy „ez a világ, amiben élünk, elég nagy csoda ahhoz, hogy boldogan belemerüljünk, és nincs szükség másra. Mert ez maga a titok és a csoda.” (Enyedi Ildikó megszólalásából kiemelve)

Így élünk mi

  1. rész, szerda

Ma reggel kemény fagyra virradtak. Süni boldog, mert ha hideg van, akkor talán előbb-utóbb hó is esik. Ha pedig mégsem, akkor lehet csinálni hóágyúval. A férfi erre a közelmúltban ígéretet tett, és, mint köztudott, az ígéret olyan szép szó, hogy aki nem tartja be, az dögöljön meg. A hóágyú motorja volt a legelső alkatrész, ami rendelkezésre állt. A ház épülésekor keletkező építési hulladékokat és szerelvényeket a férfi mindig gondosan átvizsgálta, lázasan törve a fejét a lehetséges újrahasznosítási módozatokon. A hosszú falécekből példának okáért remek támasztékot eszközölt a frissiben elültetett facsemeték mellé. A ház lábazatát körülvevő folyami kavics maradékából jutott a gépkocsi-beállóra is. Mégse a sárban cuppogva kelljen beszállni. Az asszony már csapott emiatt patáliát. Nem a kavics, hanem a sár miatt. Hogy ő színházba kecses kiscipőben menne, a gépkocsi megközelítése pedig csak sártengeren át lehetséges. Ráadásul, a belseje úgy fest, mint egy istálló.

Az istálló igen találó hasonlat volt, tekintettel arra, hogy Cirmi hetente több alkalommal fordult meg a lovardában. Lovaglás után pedig nem átallott beülni az autóba amúgy lovaglócsizmásan. Lovardába mégse visz az ember váltócipőt, hacsak nevetség tárgyává nem kíván válni. Az asszony rendszeresen hordja mosóba az autót, elkölt rá tetemes összeget, cserébe az autó csillog-villog, kívül-belül. Két vagy három napig. A következő lovaglóóra napjáig. Akkor aztán kezdődik minden elölről, és az asszony már szemet vetett egy kisebb járműre, ami a jövőben potenciálisan második autójuk lehetne. A színházba járó autó, amitől lovaglócsizma és egyéb szennyek szigorúan távoltartandók. A férfi ellenáll, emlegetvén az anyagi terheket, a környezet védelmét, azt a vitathatatlan tényt, hogy a falusi élet ilyen következményekkel is jár, és talán egyebeket is, amiket az asszony már nem hall, mert olyankor a dühtől szikrázik a szeme és kéket-zöldet lát.

Süni a kerti tavat borító jégpáncélon méri a hideget. Megvan legalább hat centi. Nem reped, nem is ropog. Előbb csak óvatos, puhatolózó lépéseket tesz a kemény felületen, mégiscsak félelmetes, ahogyan le lehet látni a tó fenekére. Keresi az egyszem keszeget, amit ősszel horgász-zsákmányként hozott haza (ha legalább ő hozta volna, de vödörért a férfit ugrasztotta, jóllehet ennek a végkifejlet szempontjából csekély vagy egyenesen nulla a jelentősége). Aztán bátorsága mégiscsak a fejébe száll (az inából) és vígan menetel a jégen. Szerencsére nem peches ember. Csúszkálni sem rest, amit kurjantásokkal kísér, ezzel ösztökélve testvérhúgát, hogy a mulatságban őhozzá csatlakozzon.

Testvérhúga ezidőtájt az újonnan beszerzett lovas kellékeket (úgymint türkizkék színű, prémes kötőfék, vele színben tökéletesen harmonizáló nyeregalátét és takaró – amikor az asszony megkockáztatta a kijelentést, hogy talán ezek a holmik nem feltétlenül tartoznak a lovaglás esszenciális kellékeinek sorába, csak egy megsemmisítő pillantás volt a válasz) szemrevételezi. Vizuális típus lévén, mindjárt tudni is szeretné, hogyan festenek majd eme kincsek a pompás állatokon. Odahaza tartott ló híján, egyelőre egy szamár lesz a próbababa. Egy kékes-lilás színű plüss szamár, közismert nevén Füles, Micimackó barátja. Van ilyen szamárból Cirminek egész családnyi. Amíg bátyja a bolhapiacokon kisautókra és plüsskutyákra vadászgatott, ő bizony a barbibabák mellett begyűjtött néhány megkímélt állapotban lévő csacsit.

A szamár egy darabig jámboran tűri az öltöztetést, hanem amikor a kötőfék is felkerül rá, megtáltosodik. Felnyerít – méghozzá ló módjára, nem csak ordítozik, mint egy szamár –, kapál egyet a lábával, és nekiiramodik. Kivágtat a gyerekszobából, végig a folyosón, s az éppen nyitva lévő teraszajtón keresztül egy szempillantás alatt a kertben terem. Megrészegül a saját képességeitől, rázza a sörényét, csapkod a farkával, s a kerítés fölött büszkén nyerít ki az utcán szekeret húzó két lónak. Amazok – beképzelt teremtések – ügyet sem vetnek rá, de ez nem zavarja a jókedvű viháncolást. Foghegyről odanyeríti a jégen csúszkáló kamasznak: „Ha nincs ló, a szamár is jó! Úgy ám, kiskomám!” Cirmi száguld utána, igyekszik megzabolázni, egyelőre hasztalan. Az asszony csak somolyog, futkározzon csak a leány. Ha ezen múlik, vesz ő biza a csacsinak is puccos ló-felszerelést.

A hóágyú motorja a konyhai páraelszívóból lett kinyerve, amikor a gépészek nevezett páraelszívót a ház központi szellőzőberendezésére rákötötték. „Akkor ezzel most mi legyen?” – így a gépész, fél kézzel lóbálva a kisebb görögdinnye méretű, lekerekített kocka alakú masinát, a belőle kilógó vezetéknél fogva. Mintha csak lett volna egy súlytalan léggömb. „Hóágyút csinálunk belőle!” – rikkantott a férfi, és biztonságba helyezte az alkatrészt a konyhaszekrény alsó részében. Könnyelműen ígérgető embert azonban hamarabb utolérik, mint a sánta százlábút. Jött a kamasz tudakolni, hol is tart a hóágyú-projekt.

Vakarta hát erősen feje különböző pontjait a férfi, szégyellvén bevallani, hogy kisebb gondja is nagyobb volt ennél az elmúlt hónapok során. „Teoretice már készen van” – felelte biztatóan, és csakugyan kisvártatva bemutatta a projekt dokumentációt, ami állt egy darab A4-es méretű papírlapból. Ezen, az egyszerűbb projektekhez mérten elegendő részletességgel, szerepelt kidolgozva a motoron kívül beszerzendő alapanyagok listája, a véleményezés céljából megkérdezendők névsora (első helyen mindjárt saját, elsőfokú felmenő férfirokonával), a megvalósításhoz szükséges becsült időtartam (az asszony a megjelölt intervallumot magában üstöllést megszorozta néggyel, korábbi tapasztalatokból tudta ugyanis, hogy amit a férje x idejűnek becsül, az kitesz négy x-nyi időt is, alsóhangon; vélekedését azonban egyelőre magába fojtotta, elejét kívánva venni olyan jellegű vádaskodásnak, hogy ő a kicsit nem becsüli, márpedig a férje kicsiket szokott becsülni), valamint a kivitelezők (úgymint ő és Süni). Fellelhető volt továbbá egy havas tájat ábrázoló, internetes felületről lopott fénykép, és a lap különböző pontjait díszítő, véletlenszerűen elhelyezett hópehely. Utóbbi kettő azonban a megvalósítás szempontjából elhanyagolható.

Most, hogy beköszöntött a kemény hideg, soha jobb alkalom nem kínálkozhatna a hóágyú összeállításához és üzembe helyezéséhez. (Kérdés persze, mi számít keménynek, mert a mínusz tíz már bizony ropogós, csakhogy még mindig nem az az igazi, békebeli fagy, amilyen volt annak idején. Mert annak idején megvolt mínusz tizenöt-húsz is, befagyott a Balaton, és lehetett neki örülni meg lehetett rajta korcsolyázni. Úgy értve, hogy az örülhetett, meg az korcsolyázhatott, aki a közelében lakott. Az asszony és a családja nem laktak a közelében, ezért az a tény, hogy befagyott, mondhatni, hidegen hagyta őket. A hideg keménysége mindazonáltal viszonylagos az egyéni tűrőképesség függvényében is. Az asszony októbertől áprilisig sízokniban érzi jól magát – pedig síelni éppenséggel nem szokása – , míg a férfi zokniból is olykor lyukasat hord. Saját állítása értelmében – melynek valóságtartalmát megdönthetetlen bizonyítékokkal alátámasztani a tudomány jelenlegi állása szerint rendelkezésre álló eszközökkel nem lehetséges – ennek nem a hanyagság az oka, hanem hogy így szellőzik a lába.) Süni a hóágyút fontossági sorrendben a csúszkálás elé helyezi, s a jégről leslattyog.

Elő hát a motorral, elő a szerszámokkal, kell egy kis vezetékelés, csavarozás, ráspolyozás, s lesz nemsokára olyan hóesés, hogy a Mikulás, hátrahagyva az unalmas finneket, a kertjükbe teszi át főhadiszállását. (Hogy a finnek nem is unalmasak? A kivételeknek mindig tisztelet jár, ámbár itt hosszas elgondolkodás szükséges, hogy unalmas vagy nem unalmas finnel találkoztak-e nagyobb létszámban, és eme – reprezentatívnak aligha tekinthető – minta tükrében az unalmas finn a főszabály és a nem unalmas a kivétel, avagy éppenséggel vice versa. Mert a kivétel erősíti a szabályt, és már csak emiatt sem mindegy. Az elgondolkodás szomorú végkövetkeztetéseként azt lehet megállapítani, hogy kizárólag a részeg finn nem unalmas, az korra, nemre, helyszínre, napszakra való tekintet nélkül hajlandó énekelni, és táncolni, mégpedig nem is szolidan, éppencsak csörögve és fejét billegtetve a zene ritmusára, hanem népes csapatban polkát járni, akár fényes nappal, egy hajó fedélzetén is. Bizonyára akadnak más, nem unalmas finnek is, erre azonban jelen elgondolkodás nem szolgál semminemű információval.)

A motornak a nagynyomású vízspriccelő berendezéssel (ami békeidőben vízszintes vagy függőleges, fából, kőből, téglából készült felületek tisztítására szolgál, ám szükséghelyzetben hajlandónak mutatkozik ágyúként is kipróbálni magát) való összecsatlakoztatását követően már csak a záróakkord van hátra, nevezetesen a próbaüzem. Ez bizony a kerti csapra való rákötést igényli (vízre, ugye, szükség van a hóhoz, anélkül senki emberfiának nem sikerülhet, azazhogy talán egyedül az Emberfiának, mert aki tud vízből bort, az nemkülönben tudhat víz nélkül havat is, ám a férfi gyorsabb sikerrel kecsegtetőnek véli a kerti csap igénybevételét, mintsem leborulni a jeges földre és az Ő segítségéért folyamodni, remélve, hogy hátha pont meghallja, pont ráér, és pont teljesíti), amely záróakkord elháríthatatlannak tűnő akadályba ütközik: a kerti csap tekerője, csakúgy, mint a csöve, merevre fagyva rendeli alá magát a természet törvényeinek. Megfagyott csőben pedig a víz is kemény, meghiúsítva ezzel a csövön át való eltávozást és a hóvá alakítandó porítást.

A kamasz e váratlan körülményen úgy feldühödik, ahogyan csak a kamaszok tudnak feldühödni a váratlan körülményeken. Dühét a bejárati ajtónak a közepest jócskán meghaladó erejű becsapásával juttatja kifejezésre. A becsapódástól megremeg a konyhaszekrény, benne a csaknem húsz darabot számláló Hollóházi porcelán kávéskészlettel. Megremeg az asszony is, még ilyet, micsoda viselkedés, a nagymama ajándékát se becsüli a komisz kölyök, majd ad ő neki, mehet az egész tetves hóágyú a kukába. Paprikavörös fejjel vágtat a kamasz szobája felé (aminek ajtaját ugyancsak becsapták), most aztán móresre tanítja (O tempora, o mores! … patientia nostra! Allahu akbár! Gyerekek, könyörgöm, akasszuk fel!).

Az ajtóban azonban megtorpan, valami világít a padlón. Csak nem egy izzó esett ide valamelyik lámpából? És ha igen, a földön heverő izzó ugyan mitől világítana? (Történtek már különös dolgok ebben a házban, kétségtelen, főleg, amióta a ház okos lett, olyan okos, hogy a benne lakóknál is jobban tudja, mikor melyik fényforrásnak kell felkapcsolnia, mennyi időre, mekkora fényerővel.) Lehajol, kézbe veszi a világító gömböcskét. Alig nagyobb egy kajszibaracknál. Színét tekintve éretlen, halványsárga barack lehetne. Szeme nincs, csak szája, s az mosolyra húzódik, az egész kis gömböt átívelő vonal lesz. Ettől aztán fény gyúl az asszony elméjében, a kis gömb fényénél is erősebb, és sejti, honnan származik az eleddig őelőtte ismeretlen jószág.

A gömböcske még mindig mosolyog, és finoman remegni kezd a tenyerén. Ekkor vágtat arra Cirmi, a csillapodni látszó szamarat vezeti a türkizkék, prémes kötőféken. „Csirhallasz! Csirhallaaaaasz!!” – üvölti a szamár a kis lényt észrevéve. Cirmi lefékez, közelebb lép. „Ó, de cuki! Hadd vegyem én is kézbe!” – gügyögi egészen elváltozott hangon, amit az asszony jól ismer, mert igen népes azon élőlények, sőt, élettelen tárgyak csoportja, ami a leány számára végtelenül, elképesztően, szívmelengetően, annnnnyira cukiiiii. A szobájának ajtajában kialakuló csoportosulásra Süni is kidugja fejét. Ezúttal az ajtóval finoman bánik, nem csapkodja. Igaz, kinyitáskor nehéz is lenne becsapni.

„Mi van? Hogy került hozzátok a csirhallasz?” – tudakolja a háromfős társaságnak egyszerre szegezve a kérdést, aztán, meggondolva magát, már csak az anyját és a húgát nézi. Kétségkívül szúrja még a szamár általi lekiskomámozás tüskéje, ezért a felcicomázott állatot igyekszik tüntetőleg levegőnek nézni. Az asszony röviden előadja a történteket, és kérdőn tekint fiára, fedné fel a csirhallasz idekerülésének mikéntjét. A kamasz erre ekképpen szolgáltat magyarázatot: „Ő kérte, hogy az előszoba polcára tegyem. Megtetszett neki, ahogy a sarokban lakó pók a hálóját szövi, és remélte, hátha barátság szövődik közöttük.” A polcra tétel és a padlón heverés között fennálló ellentmondást egy kissé szégyellősen tett kiegészítéssel (a szégyellést pedig flegmának álcázott vállvonogatással) oldja fel: – „Biztos attól esett le, hogy becsaptam az ajtómat.” Azzal finoman kiveszi testvére kezéből a ragyogó gömböt, és visszahelyezi a polcra, a pókháló közelébe. A csirhallasz mosolya ragályosnak bizonyul, mert ők ott négyen néhány pillanatig csak állnak és mosolyognak egymásra. Még a szamár is kap Sünitől is egy halvány félmosolyt. A csendben csak a hajszárító zúgása hallik, amivel a férfi odakint iparkodik a kerti csapba fagyott vizet megolvasztani.

Kép: Paul Klee

Árpád szérűjén

 

Árpád szérűjén

köröttem rozsdás levelek bucskáznak
hideg fuvallat pajzánkodik sálammal
felöltőm nyitott gallérja égnek mered
gyermekkori álmaim szivárványos útján
andalog szembe velem cserépmalacom
mélán hasába szórom múltam fillérjeit
párás szemeim felbontják a fényeket
melyekben decensen dereng múlt és jövő
céltalan őgyelgek arctalan árnyak közt
hasztalan idézek rég feledett rigmusokat
melyek felrázhatnák a szunnyadó költőt
ki elhagyott gesztenyeburokba költözött
minek tüskéin fennakad minden szeretet
szívem szerint bohóc orrot ragasztanék
középső ujjam feltartva a prűd világnak
e szédült táncot járó prostik seregének
kik közszolgaként éneklik ki zsebünkből
kovásztalan holnapunk ízetlen morzsáit is
s hontól és szeretteinktől messzire űzik
ágyékunk magvaiból fakadó hajtásainkat
kiknek nem jut már termékeny gondolat
Árpád gyűlölet-árkolta szellemi szérűjén

 

(Illusztráció: Dusan Vukovic: Three wild chestnut)

Még egy eltűnt kézirat

Magasra tartott kardjára füzérben
szúródtak fel a véres hattyútollak.
Mily egyszerű és fennkölt mozdulat.
Talán épp emiatt lehetetlen utánozni.

(Bálint Tibor: Petőfi)

 

Az életben nincsenek lehetetlenek, csak ügyetlenek. Petőfi Sándort sok mindennel lehet vádolni, ügyetlenkedéssel viszont nem. Ezért ő talpig íróként nyomakodott előre az anyaméhből, jobb kezében kész kéziratát szorongatva, amelyet nagyképűen a szülőcsatorna szájánál várakozó kiadónak nyújtott át. (A kiadót most nevezzük az egyszerűség kedvéért Alajosnak. Nős, negyvenkét éves és a felesége ambíciója miatt ad ki irodalmi almanachot. Az irodalomról azt sem tudja, eszik-e vagy isszák. A költőket ostobának tartja, a regényírókat lenézi, a drámaírók szerinte vagy idült alkoholisták, vagy pedig a bécsi udvarnak kémkednek. Alajos sikeres üzletember: az almanachkiadás mellett van két malma és részesedése egy kisebb dunai hajózási vállalkozásban.
– Néhány helyen még bele kell javítani – mondta nagymellényét igazgatva az újszülött Sándorka –, de mentségemre legyen mondva, rángások és üvöltések között nehéz elmélyült alkotómunkát végezni.
Itt megvető pillantásokat vetett vajúdástól teljesen kimerült anyjára, a kiadó – akarom mondani Alajos –megilletődötten pislogott.
– De egy percig sem leszünk tovább Petrovicsok – mordult rá a bambán ott tébláboló apjára –, uzsgyi a jegyzőhöz nevet változtatni.
Mert egy költőnek már a születése pillanatában gondolnia kell szerzői nevére: tény és való, Petrovics Alexanderként bajos sikeres irodalmi karriert befutni. Márpedig a siker olyan áfium, amelyre minden alkotónak szüksége van. A dicsőség nem a vidáman szökdécselő jambusokon vagy a jól megformált hexametereken múlik – ezt Sándorka is tudja −, hanem azon: miképpen tudjuk a kispolgárok satnya idegeit összeborzolni. Mert erre vágynak a legjobban a hétköznapiságban térdig gázoló, a létben kissé megkeseredett, és saját középszerűségüktől megcsömörlött hétköznapi emberek.
Ezen dolgozott Petőfi Sándorka is fogantatásának pillanatától fogva. Mert ha már az az istencsapás érte, hogy az apja nem Széchenyi István, hanem valami Petrovics, akkor nagyon eredeti gondolatokkal kell előállni, mint például, hogy ő utálja az arisztokratákat. Az más kérdés, hogy mindenki utálja az arisztokratákat, akinek az apja nem gróf Széchenyi István – de ez itt nem szociográfia, Sándorkának sem áll szándékában társadalmi problémákat boncolgatni.
– Az erotikus verseimet nyújtottam át – oktatta a kiadót –, tudom, hogy az ókori poétikák iránymutatásai szerint az ilyesmit érettebb korban célszerű papírra vetni, de nekem nincs időm minden piszlicsáré előírást betartani, amit a jólléttől eltunyult szakállas hatalmasságok alkottak meg.
A fiatal költő módfelett türelmetlen – főleg azok, akik alig egy perce születtek meg. Azonnal akarnak mindent: irodalmi díjakat, akadémiai tagságot, külföldi ösztöndíjat, sikerkönyveket. Az öregeket zsigerből megvetik, minden előttük járó poétát meg mélységesen lenéznek. Eltökélten tagadják, hogy bármilyen formában is elődeik nyomdokait követnék, mindannyian meg vannak győződve arról: velük indul nemcsak a magyar, de még a világirodalom is.
Mivel a tisztelt publikum vágyja gyenge idegrendszerének konstans bizsergetését, minden fiatal ambiciózus és becsvágyó költő örömmel tesz ennek eleget.  Ezért indított Sándorka is erotikus versekkel, hogy majd később így írhassanak róla az irodalomtörténetek: a költő már zsenge ifjúkorában megvillantotta játékos poétikai invencióit, amikor a klasszikus mintákat meghaladva újította meg az európai költészeti hagyományokat korai verseiben, ezzel rögtön a magyar líra élvonalába repítve az akkor még csak készülőben lévő életművet, évszázadokkal meghaladva saját korát.
Persze minden sznob pedantéria ellenére az utókort fikarcnyit sem érdekli a poézis. Csak és kizárólag a testiség hozza izgalomba. Ezt a világért sem vallaná be, hanem lelkes művészetpártolásnak álcázza. A szerző nem marad más, mint alkalmazkodni. Ezért lehetséges – sőt szükséges – megtölteni a műveket méretes káromkodásokkal és nemi szervekkel. Ezért vágyik mindenki zsigerileg arra, hogy kiboruljanak a szúrágta tölgyszekrényekből a magyar költők erotikus versei. Sőt, ha van Isten, akkor homoerotikus poémák kerülnek elő a végtelenül prűd és szemérmes magyar irodalmi múltból. Mert az irodalom nem esztétikai, hanem világnézeti kérdés.
Ezt Sándorka tudja, mert lehet, hogy az imént jött a világra, de már így is okosabb, mint ez az totojázó Alajos, aki felesége unszolására irodalmi almanachokat ad ki, és ennek érdekében éhenkórász pennaforgatókkal alkudozik verslábak, elrontott eposzok és melankolikus merengések felett. Szkeptikusan forgatja az erotikus verseket.
– Kies hazánkban – mondja jó üzletemberhez illően – csak úgy lehet bármit kiadni, ha a címben benne van az érzékeny szó. Ha például az úr nekem átadna egy Nekünk Mohács kell című verset, én azt csak úgy tudnám kiadni, ha a címe az lenne: Nekünk érzékeny Mohács kell.
A kiadó nem látszott osztozni a későbbi korok irodalomtörténészi lelkesedésében, és valami olyasmit motyogott, hogy ilyen szövegeket nem lehet kiadni, ez kész csőd.
– Érzékenyregény nincs? – érdeklődött a felkavaró körülményekhez képest rezignáltan Alajos (a születés mindig sok vérrel jár) – Almanachunk olvasói az ilyesmit kedvelik.
Az újszülött Petőfi Sándor még úgy babafürdetés előtt, csatakosan ragadta meg a kiadót, és úgy megrázta, mint Krisztus a vargát.
– Most, hogy ezt tisztáztuk – mondta a feldúlt költő –, akkor beszéljünk a halálomról.
Minden körültekintő szerző tudja, lánglelkű költőknek illik idő előtt meghalni. Az irodalmi piacon csak vérrel, tragédiával és szenvedéshegyekkel lehet érvényesülni. Kizárólag csak a XXI. század részesülhet ama a kiváltságban, hogy a literatúrai dicsőséghez elegendő szakácskönyveket írni – persze ez is csak az irodalmi dilettánsok privilégiuma.
De Petőfi Sándornak a XIX. században nincs ideje főzicskézni, különben is, hogy nézne ki kezében a fakanállal, a bajuszán csöpögő zúzapörkölttel – Petőfi Sándor mélységesen megveti a pörköltet minden formában. Neki merészebb tervei vannak: forradalmár, a nők kedvence, a magyar poézis megújítója, drámaíró, prózaíró, a legjobb fiú, a legnagyszerűbb apa akar lenni. Minden tekintetben fel akarja robbantani a világot, és erre nagyon kevés ideje van, közben még a marketinggel is neki kell törődnie – szemmel láthatólag ez a mamlasz Alajos semmire sem jó.
Hosszas fejtörés után arra a következtetésre jutott ott az anyja hasában: jobb lesz húzni-vonni a világrajövetelt, mert több szempontból is előnyös december 31-én megszületni. Először is az utókor törheti a fejét, hogy vajon december 31-én vagy inkább január elsején jött-e erre a világra, így hát ebből tanulmányok és szakálltépések hosszú sora következik. Másrészt két éven keresztül is ünnepelhetik a centenáriumát. Ez az életmű szempontjából sem érdektelen, hiszen Az apostol című későbbi művét a december 31-én megszületés motívumára szeretné építeni:

Nevem Szilveszter… nincs apám s anyám,
Nem is volt, úgy találtak engem,
És hazamennem többé nem szabad;
A szomszédasszony azt igérte:
Ha visszamék, a csatornába dob.

Ha már úgy alakult, hogy a dermesztően hideg decemberben – vagy talán januárban − jött erre a világra, ám ezt majd döntse el az utókor, akkor meghalni mindenképpen nyáron kell. Ideális az lenne, ha a hatalmaskodó nagyurak felakasztanák, de még Petőfi Sándornak sem teljesülhet minden kívánsága.
Alajos szeme kikerekedett. Nem volt ő temetkezési vállalkozó! A felesége szerint az nem lenne elegáns. Márpedig az ő hitvese módfelett sokat ad a kifinomultságra.
A költő mintha kitalálta volna a gondolatait:
– Nem kell kétségbeesni! – nyugtatgatta a felzaklatott Alajost – Nem lesz temetés. Úgy döntöttem: el fogok tünni a csatamezőről. Csak még nem tudom melyikről. Így persze az a versem is csak esztétikai hencegés marad, miszerint Síromra, ha meghalok, ültessetek virágokat.
Síromra, ha meghalok ültessetek érzékeny virágokat – javította azon nyomban a kiadó.
– Ne rontsa itt nekem a prozódiát!
– Maga meg a könyveladást!
Alajos akkor már, mint elbizonytalanodott vigéc a fejét vakargatta.
– Vígeposz nincs? – terelte a társalgást valamilyen ártatlanabb téma felé.
– Egy félkész vígeposz még itt lapul a szívem felett – mondta Alexander Petrovics, akarom mondani Petőfi Sándor újszülött, aki már az anyaméhben irodalmi dicsőségét kovácsolta – és néhány későbbi politikai és szerelmes versemnek metaforái is készen állnak, hiszen az élet rövid és előre kell dolgozni.
A kiadó szeme végre felragyog. A vígeposznak van piaca. A vidéki nemesemberek szeretnek pipázgatás közben nevetgélni. Az úriasszonyok is, csak ők ezt nem vallják be.
Petőfi tehát miután félretolta alkalmatlankodó szüleit, mondván: nem kell őt nevelni, nincs neki ideje holmi atyai intelmekre és anyai aggodalmakra, inkább azonnal írassák be valamelyik jónevű oktatási intézménybe, mert nagyon sürgős lenne hároméves kora előtt befejeznie iskoláit, mivel egy eltökélt jakobinus buzog benne, hiszen már az anyaméhben végigrágta magát Étienne Cabet Histoire populaire de la Révolution française című alapművén. Kétszer. Másodszor ki is jegyzetelte.
– Ennek alapján – közölte ellentmondást nem tűrő hangon a költő – kijelenthetem: fel kell akasztani a királyokat.
A kiadó ijedten pislogott, ugyanis felségárulásért sok évnyi kufsteini beutaló járt nem éppen szanatóriumi körülmények közt. Az irodalmi könyvkiadók meg köztudomásúlag puhány, kényelmet szerető emberek, inkább fogyasztanak velőscsontos húslevest valamilyen hangulatos óbudai kisvendéglőben kockáztatva a korai köszvény igencsak kényelmetlen kínjait, minthogy felesleges ribilliókba keverednének, amelynek a vége úgyis mindig a bebörtönzés. De a vehemens költő egy percig sem izgatta magát, ő aztán nem sokat adott a felségárulásra, főleg nem a gyáva irodalmi szakmunkásokra, és hadonászva magyarázta, ahogyan majd a vérözön megtisztítja az emberiséget a bűneitől.
– A mi olvasóink – hebegte a megrökönyödött és ijedt kiadó – unatkozó úrikisasszonyok, akik szerelemről, no meg ráérős vidéki nemesemberek, akik pedig borivásról szeretnek olvasni Vörösmarty modorában.
– Vörösmarty? – vonta fel szemöldökét az újszülött – Olvastam. Nem rossz költő, de én prenatálisan is jobb vagyok.
A kiadó viszont élt a gyanúperrel, hogy mégsem lánglelkű költővel, hanem inkább fűzfapoétával van dolga. Bár engedett felesége unszolásának, aki váltig állította: ha nincs résen, más szemfülesebb kiadók elhalásszák előle az ifjú tehetségeket, ha nem lép időben, és mit lehetne élelmesebb nyomulásnak hívni, mint amikor az ember kész szerződéssel várja a szépreményű szerzőt a szülőcsatorna végénél, fáradozása hiábavaló volt. A fene egye meg – gondolta magában a kiadó – ha nem hallgatok a feleségemre, most ott ülhetnék a Zöld Kakasban sült kolbászt és kovászos uborkát eszegetve.
Az élet rövid, és ebben igaza volt a nagy költőnek. A kiadók megbízhatatlanok. Ezt viszont nem tudta, és így azóta is izgatott filológusok hada keresi Petőfi eltűnt erotikus verseit. Történt ugyanis, hogy a feldúlt kiadó dühöngve ment haza és őrjöngve mesélte a feleségének, hogy ő még életében nem látott ilyen hencegő poétát, pedig már sokkal volt dolga.
A zaklatott Alajos magából kikelve nyújtotta át hitvesének Petőfi Sándor erotikus verseit, hogy a lány majd csomagolhat belé dagadót vagy csalamádét.
– Maga megőrült? – kérdezte a sznob hitves – Ezeket nem papírban tároljuk.
A magából kikelt férj izgatottan kapta ki felesége kezéből a kéziratot, döngő léptekkel rohant be a szobába és egy mozdulattal vetette tűzre Petőfi Sándor erotikus verseit, amelyekről most már sosem fog kiderülni, homoerotikusak voltak-e, avagy sem.

Kép forrása: https://kulturpart.hu/2020/03/15/vegul_is_hol_nyugszik_petofi

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info