Édesség versben – avagy a franciakrémes és a baklava véletlen találkozása a kávéházi asztalon

 

Becsy András, noha különböző folyóiratokban megjelenő verseivel már közel tizenöt éve jelen van az irodalmi életben, első önálló kötetével mégis csupán 2010-ben jelentkezett.

Így lehet a Franciakrémes címet viselő kötet a költői életút első jelentős állomásaként egyben annak összegzése is, mely ebből következőleg izgalmas beszédhelyzetet ígér. A három ciklus átgondolt felépítése, a versek érett, letisztult formái is nagymúltú költői tapasztalatról árulkodnak. A Franciakrémes, ahogy az ajánlón is olvashatjuk: „régóta várt meglepetés”. A borítón látható elhagyott, alakra és színre különleges módon épp franciakrémesre emlékeztető állomásépület távolba vesző, elkanyarodó, egymásba fonódó vágányaival Becsy András költészetének jellemző motívuma is lehetne. A romos épületet „díszítő” egyetlen graffiti, a nagy szív ugyancsak egy másik fontos központi témára hívja fel a figyelmet: a szerelemre.

Az R küldemények ciklus címzettje a magyar és világirodalom egy-egy költő vagy író óriása, a nagy elődök, kiknek hatását, még ha nem is válnak példaképpé, lehetetlen figyelmen kívül hagyni (József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Szabó Magda, Szilágyi István vagy Ernest Hemingway). Az R küldemények egy-egy klasszikussá vált művet vagy annak szereplőjét is megszólítja, mely játékos dialogicitást eredményez kötet és kötet, szereplő és szerepet játszó költői én között (Széljegyzetek A lóvátett lovagokhoz, A sok hűhóhoz, Tonio Kröger levele). Ez a rész, ha a könyvet, mint jelképesen a költői életút folyamatát felvázoló történetet tekintjük, a költői szárnypróbálgatás, tanulás, különböző stílusok mentén való kalandozás és egyensúlyozás szakaszának feleltethető meg, mégis ettől jóval többnek. A szerző egészen rendkívüli stílus- és formaérzékével, empatikus képességével

„… arcodnak kamaszos mosolyával / súgod, hogy nincs semmi, mitől tartani kéne, / tartani fogsz, felemelsz, ha a sárba rogyok, s ihatóvá / szűröd a megposhadt pocsolyát” [Százsoros ekloga (Radnóti Miklós évfordulójára)]

és játékos kedvével

           „Bóbita büszke: dalának / már mobilja a háza, / film-zene dallam a fanfár, / egyre csak azt dudorássza.” [A törpe (Weöres Sándor részére)]

nemcsak felidézi, hanem meg is idézi a választott példaképet vagy művet. A homéroszi eposz formáját imitáló, Odüsszeusz és Krúdy Gyula szellemét egyszerre megidéző cikluskezdő „invokáció”, valamint Márai Sándornak címzett záróvers foglalja keretbe az R küldemények darabjait.  A címzetteket, bár eltérő idő és tér a sajátjuk, mégis összeköti az elvágyódás, a hosszadalmas utazás és a szerelem toposza. A költői én is utazó, méghozzá szerelmes, „kis gyáva hamiskártyás utazó / aki poggyászában hordja, akárhol jár is, gesztenyebarna hajadnak a jambikus ívét” [Franciakrémes (Márai Sándor részére)]. Az imént idézett címadó Franciakrémes közvetlen kapocs a két egymást követő ciklus között, ugyanis a Zsena-történetek előzménye olvasható ki belőle: „Húsz perc.” – arra is elegendő, hogy a költői én meglévő szerelmét feladja egy másikért, egy akkor, húsz perc alatt kibontakozóért: „(franciakrémest ettetek épp kolleganőddel, / … ő az, igen: Zsena! – baklava-íz’ neve balzsam a nyelven)” … „Kérlek, könnyítsd tűrni hiányod! / S add meg a számát!” [Franciakrémes (Márai Sándor részére)]

A Zsena-történetek huszonegy darabja egy-egy apró történet, életkép egy beteljesült, mégis kiábrándító szerelemről, arról, hogy mit jelent a költői én számára Zsena és arról is, hogy mit nem. Arról, hogy próbál közeledni a nőhöz: „kövek vagyunk gyémánttá csiszoltak / rácsos szerkezetem hajszálrepe / déseiből burjánzó indák in / dulnak szigonyként feléd kötni” (Zsena Pest felé), mennyire vágyik rá: „időtlenül szívott be már az ágyad” (Zsena és a karóra) és hogyan távolodik el tőle: „… látja, / hogy időről időre / egy másik asszony várja, / hogy verssé forrjon főztje,” (Zsena és a töltött káposzta), „Aztán te arra mentél, én meg erre, / … te / mentél pont erre, / s én pedig amarra” (Zsena és a tévedés). A Zsena-versek kísérletként is felfoghatók, melyek annak megfejtésére irányulnak, hogy kit, hányféle arcot és tulajdonságot takar a francia hangzású és „baklava ízt” idéző név. Zsena, a szerető, az anyáskodó, a házias, a rendetlen, a barát, az ellenség, a tiszta, a romlott, a szép és a rút, ő ez, mind-mind egyszerre és még ki tudja mi minden. Akinek a személye ennyi mindent jelenthet a másik számára, attól nehéz, vagy talán lehetetlen is végérvényesen elválni, így az utolsó, Hátrahagyott versek című ciklus egyes darabjaiban is fel-feltűnik alakja, de már csak mint az elválás utolsó stációjának szereplője – ottlétének nincs már se súlya, se értelme.

A ciklus többi költeménye egy-egy hétköznapi, kávéházban, a szabadban vagy a költői én életében játszódó életképet mutat be. Bár ezzel a résszel lesz kerek egész a kötet, és minden egyes versében találni sorokat, melyek igazi meglepetésként hatnak, mégsem tudják feledtetni azt az érzésemet, hogy ez a rész, bár csak egy verssel tartalmaz kevesebbet, mint a második, mégis kevésnek érződik.

Összességében elmondható, hogy Becsy András költészetének különlegessége, hogy egy-két erőltetettként hangzó rímpártól eltekintve költeményei ritmusa és verselése könnyed, sodró és magával ragadó. Mindvégig, még a legkiábrándítóbb, legcsalódottabb szerelmi jelenet leírásában is ott lappang a játékosság. Minden szóban a ritmust, a verssé komponálás lehetőséget látja a költő: „a Nagy Bevásárlóközpontban / a név védett, nem írom itt le / … pe- / dig egészen jó jambus lenne, mert ránézésre az van benne)” [A gyűrű 1 (Szökés az életből)]. Becsy vonzódik a klasszikus metrumokhoz és kötetével azt is bizonyítja, hogy az ősi hexameterek, ritmusok és szabályos rímelés pontos használata a modern tartalommal karöltve a XXI. század költészeti áramlataiban is megállja helyét.

Az egész könyv majdhogynem egy franciakrémes kényelmes elfogyasztásához szükséges időn belül elolvasható. Az olvasó érzése – miszerint a krémes és a baklava émelyítő párosítása ellenére sem volt elég a versekből – is azt mutatja, Becsy András számára ez a kötet nem lehet végállomás. Én személy szerint a könyv olvasásával hasonlóképpen voltam, mint magával a süteménnyel. A teteje (az első része) a legfinomabb. Becsy András kötetét nemcsak édesszájúaknak ajánlom, hanem minden utazónak, szerelmesnek és épp nem szerelmesnek, verset kedvelőnek vagy épp nem kedvelőnek egyaránt. A Franciakrémes igazi desszert, érdemes belekóstolni.

Becsy András, Franciakrémes, Budapest, Kortárs Kiadó, 2010.

Christian Morgenstern három versének fordítása

 

Palmström

 

Palmström a tóparton állva

egy nagy piros zsebkendőt széthajtogat:

ezen egy stilizált tölgyfaábra

látható, alatta olvasó alak.

 

Palmström beletüsszenteni nem mer,

lévén az a fajta ember,

kit a Szépség mindenütt

borzongatva szíven üt.

 

Gyöngéd kézzel hajtja össze,

mit alig bontott ki épp.

Érző szív pálcát nem tör fölötte,

hogy tüsszenetlen tovalép.

 

 

 

Az előaludt gyógyalvás

 

Palmström tizenkét szakértő előtt

híres „Éjfélelőtti Álmot” alszik,

szemléltetvén a benne rejlő gyógyerőt.

 

Mire éjfélkor fölébred, nos, addig

a tizenkettő teljesen kifárad. –

Ő friss, akár egy növendék vadállat!

 

 

 

Zajvédelem

 

Palmström szeret zajba burkolózni,

részint oltalomként más zajoktól,

részint hogy ne hallja harmadik fül.

 

Így tehát köröskörül falára

számos szörtyögő csapot szereltet,

és ekképpen védve, gyakran elkezd

 

órahosszat szónokolni, óra-

hosszat szónokolni, mint a tengert

túlüvöltő bölcs athéni hajdan,

 

mint Démoszthenész a parti sziklán.

Jézus kiáltása

II.

            A különböző értelmezések közül, azokból kell kiindulnunk, melyek szerint Jézus az imádkozó zsoltáros kiáltásával identifikálja önmagát. Az Éli, éli lamá sabaktani azonban nem egyszerűen csak a 22. zsoltár egy versét idézi meg (esetleg az egész zsoltár kontextusában), hanem általában jeleníti meg a zsoltárok beszédhelyzetét, ami azt jelenti, hogy a zsoltárt mondó személy a zsoltáros szituációjával identifikálja önmagát. „Semmi kétség – írja Kraus –, hogy ezt a panasz- és segítségkérő éneket a legkülönbözőbb időkben a legkülönbözőbb imádkozók használták.”[20] A zsoltáros pozíciójába való behelyeződés nem egyszerű szerepjátszást jelent, hanem ahogy ezt Gerhard von Rad írja: „Az istentiszteleten belül, ahol ezeknek az imádságoknak funkciójuk volt, szükségképpen meg kellett hogy maradjon az egyéninek a tipikushoz való kapcsolódása, minthogy éppen ez biztosította az egyes ember kapcsolatát a közösséggel. Az egyes ember panaszának a tárgya tehát nem kizárólag a maga nyomorúsága volt.”[21] Hasonló összefüggésben tárgyalja a zsoltárok kultikus szerepét Ricoeur is, amikor arról beszél, hogy a zsoltárok lírai beszédmódjában megszólaló “én” tulajdonképpen egy mások által betölthető üres hellyé változik át.[22] Jézus kiáltása tehát sem szerepjátszásként, sem pedig egyéni panaszként nem fogható fel, sokkal inkább van szó arról, hogy Jézus “belehelyezkedett egy imádság szavaiba” kiábrázolva ezzel a kereszten történő esemény kultikus jelentőségét.[23]

            A zsoltárok beszédhelyzete az Istenhez való fordulás kultikus eseményét fejezi ki, ami az aposztrofé alakzatának az alkalmazásával valósul meg. Az odafordulás aktusát a héber nyelvben a pánáh ige fejezi ki, amelyből a pánim (arc) szó is származik.

Gesenius valószínűsíti a pánáh ige és a pánim főnév szoros kapcsolatát, amikor azt írja, hogy szokás a főnevet erre az igére visszavezetni, másrészt azonban megjegyzi, hogy ez az etimológia bizonytalan, mivel az asszír panú-nak nincsen ilyen igei megfelelője. Mindez Gesenius szerint abból fakadhat, hogy a pánáh esetleg egy denomináció eredménye, tehát nem a pánáh tekinthető a pánim alapjának, hanem pont fordítva.[24] A Wörterbuch zum Neuen Testament, amikor a proszopon-nal kapcsolatban a pánimról beszél, úgy fogalmaz, hogy a héber pánim egybefügg a pánáh – fordulni – igével, mivel az odafordított arcot is kifejezi: egy ember arcát éppúgy, mint egy élettelen tárgy elülső oldalát.[25]

Gerhard von Rad csak az említés szintjén beszél a pánim-ról, méghozzá azzal kapcsolatosan, hogy Jahwe pánim-ja együtt vándorol Izráellel. Különösen érdekes összefüggésként kezeli, hogy ebben a kijelentésben „az “arc” (pánim) szinte személyes, önálló létezővé válik, amely sajátos megjelenési formát jelent Jahve és Izráel között.”[26]  Rövid elemzése azonban ahhoz vezet, hogy a pánim-ban egy kultikus maszk etimológiáját lássa, ami esetleg Jahve jelenlétét jelképezte.[27] Érdekes azonban megfigyelni, hogy hogyan bukkannak fel ezt követően a pánim (pánáh) szó származékai Az Ószövetség teológiájában. Amikor von Rad a bölcsességi és himnikus irodalmat tárgyaló fejezetnek azt a címet adja, hogy Izráel Jahve színe előtt, akkor a Jahve színe kifejezésben a pánáh szó egyik származékát használja (lifné Jahve). Ezen kívül árulkodó részlet, hogy a Zsolt 104,29-ben szereplő “elrejted arcod” kifejezést Rad úgy interpretálja, mint Istennek a világtól való elfordulását.[28] Kraus a következőt írja a pánimmal kapcsolatban: „Az Ószövetségben a pánim szó egy megjelenítési mód, melyben Jahwe kijelenti magát.”[29] A pánim és ennek származékai az al panaj, és a lifné, nem egy konkrét helyet jelentenek, hanem általában kell érteni alattuk az Isten színe előtti teret.[30]A pánim etimológiája alapján arra kell következtetnünk, hogy egy olyan arcra utal, ami az odafordulás aktusában képződik meg. A zsoltárok beszédhelyzetében megjelenő beszédaktus nemcsak az aposztrofé, hanem ezzel egyidejűleg a prosopopeia által létesül, méghozzá úgy, hogy az arc megformálódása éppen ebben az odafordulásban valósul meg.

            A 22. zsoltár 2. versében megfogalmazódó kiáltás tehát nemcsak az odafordulás, hanem az arc adásának aktusát is kifejezi. A prosopopeia Paul de Man meghatározása szerint: „a megszólítottat  a beszéd képességével ruházza fel, s megteremti számára a válaszadás lehetőségét. A hang szájat, szemet, s végső soron nevet feltételez, ez a láncolat pedig kifejezetten benne van a trópus nevének etimológiájában: prosopon poiein, maszkot vagy arcot (prosopon) adni.”[31] Az Ószövetségben az arc elrejtése gyakran hozható kapcsolatba Isten kijelentésének (válaszának) a hiányával, mint ahogy ezt például Jób könyvében is olvashatjuk: „Szólj hozzám, és én válaszolok, vagy én beszélek, és te felelj nekem! Mi a bűnöm, mi a vétkem? Hitszegésem és vétkem ismertesd meg velem! Miért rejted el arcodat, miért tartasz ellenségednek?” (Jób 13, 22-24) Másrészt de Man arra is felhívja a figyelmet hogy „a prosopon-poiein azt jelenti, hogy arcot adni, és ezzel magában foglalja azt, hogy az eredeti arc hiányozhat vagy lehet, hogy nem is létezik.”[32] Az eredeti arc hiánya ebben az összefüggésben úgy értelmezhető, hogy Isten pánimja, mely végigkíséri Izráel történetét, mindig éppen az aktuális viszony függvénye.

            Isten megismerhetetlensége nem valamiféle titokban maradást jelent, vagy egy álarc viselését, hanem azt a folyamatot, ahogy Isten arca minden egyes megszólítási aktusban más és más lesz, miközben ugyanígy változik meg az őt megszólító személy arca is. Az alapvető félreértés itt abból fakadhat, hogy a szövetség nem Isten megismerhetősége és megismerhetetlensége, hanem praesenciája és távolléte kontextusában jelenik meg, austini értelemben tehát a megszólítás performatív aktusának sikerültségéről, vagy sikertelenségéről van szó. Sem Istennek, sem a népnek nincsen egy tulajdonképpeni “eredeti” arca (hacsak ezalatt nem azt a helyet értjük, ahol ezek a különböző arcok megjelennek, miközben a kijelentés tartalma hozná létre az arcokat). Minden egyes odafordulásban új arcokkal, egy új viszony létesül.

Hegel az Esztétikai előadásokban úgy írja le a zsidó költészetet, hogy abban tulajdonképpen nem is Isten van kiábrázolva, hanem vonatkozása a tőle teremtett világra.[33] Ez a vonatkozás antropomorfizálódhat tehát a pánim szóban, mely azonban nem maszkként jelenik meg, hanem egy fátyolként. Paul de Man így értelmezi Hegel szövegét: „Hegel példaválasztásának erőssége világossá teszi, hogy az óda dicsőítésének tárgya nem az általa megszólított – hiszen a megszólított létező megjelenését lehetővé tevő világosság mindig egy fátyol, hanem mindig a fátylat, az aposztrofálás eszközét dicséri, amiért az a megszólítás illúzióját lehetővé teszi.”[34] Az így megjelenített fenséges azonban de Man szerint egyáltalán nem fogható fel reprezentációként, mivel az aposztrofálás aktusa nem vezet okvetlen reprezentációhoz: „Míg a reprezentációról kimutatható, hogy az aposztrofálás egy formája, addig ennek fordítottja nem érvényes. Az aposztrofálás egy alakzat vagy trópus, miként ez világos Hegel következő Zsoltárok-idézete alapján, amelyben az öltözet arccá válik: „Elfordítod orczádat, megháborodnak”.[35] Mikor az aposztrofálás nem vezet reprezentációhoz a megszólító nevetségessé válik. Az a személy, aki elől Isten elrejti arcát, olyan mintha a levegőbe beszélne: nevetséges és a gúny tárgya lesz, ahogy Jézust is azzal csúfolják a kereszt alatt állók, hogy nem érkezik meg az általa hívott Illés.

Amikor a zsoltáros Istenhez könyörög tulajdonképpen Isten színe elé járul: nem véletlen, hogy az Isten jelenlétét kifejező szószerkezet a lifné Jahve (Isten színe – arca előtt, vele szemben), szintén a pánim főnévre vezethető vissza, s ezáltal az odafordulás aktusára. Isten arcának az elrejtése már a zsidó történetteológiában is megtalálható. A rejtőzködő Istent a Deuteronómium 31, 16-18 alapján a hászter pánim (elrejtem arcom) kifejezés segítségével írták le: „Az Úr ezt mondta Mózesnek: Te most pihenni térsz atyáidhoz. Ez a nép pedig paráználkodni kezd annak a földnek idegen isteneivel, amelyre most bemegy. Elhagy engem, és megszegi szövetségemet, amelyet vele kötöttem. De akkor haragra lobbanok ellene, elhagyom őket, és elrejtem arcomat előlük, és megemészti őket a rájuk szakadó sok baj és nyomorúság. Akkor majd mondja, hogy azért szakadtak rám ezek a bajok, mert nincs velem Istenem! De én akkor egészen elrejtem arcomat minden gonoszsága miatt, amelyet elkövetett, mert más istenekhez fordult.”A héber szövegben egyébként a más istenekhez való fordulást természetesen a pánáh ige jelöli, amiből arra következtethetünk, hogy a szöveg írója tudatosan játszik el azzal az aposztrofikus aktussal, melyet a pánim szó etimológiája jelöl.

Ahogy az odafordulás arcokat teremt, ugyanúgy jelenti az elfordulás Isten arcának az elrejtését. A kegyelem aktusa az arc megmutatása, mint például az ároni áldásban: „Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad, fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet.”(Móz 4,25-26)Isten színe elől nem lehet elbújni: „Orcád elől hova fussak?” (Zsolt 139) Ezzel szemben Isten arcának a megvonása egyet jelent a pusztulással. Ezért kéri a zsoltáros: „Ragyogjon rá orcád szolgádra” (Zsolt 31,17). Az aposztrofikus szerkezet leginkább a zsoltárok könyvében, Jób könyvében (azon belül is a panaszénekekben), valamint a prófétai iratokban kap komolyabb hangsúlyt. Az Ószövetség úgy deklarálja a hívő identitását, mint ahogy az Isten színe előtt megképződik: Istennel a kapcsolatot felvenni azt jelenti, hogy Isten színe (arca) elé járulni. A viszony tehát két egymásra utalt tekintetet feltételez.

A zsoltárok könyvében megjelenő költői hang egyrészt arra kéri Istent, hogy Isten arca ragyogjon rá (Zsolt 80,4,8,20; Zsolt 31,17; 119,135), melyben egyértelműen az isteni kegyelem felé való törekvés fogalmazódik meg, másrészt a zsoltáros annak a félelmének is hangot ad, hogy Isten elrejtheti előle arcát (27,8,9; 44,25; 69,18; 88,15; 102,3;), mert ha Isten elrejti arcát, akkor a hívő olyan lesz, mint a sírba leszállók (143,7). Hans Joachim Kraus a zsoltárokról írt kommentárjában úgy fogalmaz, hogy míg Isten arcának az elrejtése az ember Istentől való elhagyatottságát jelképezi, addig Isten arcának a hívőre ragyogása nem más, mint a Deus praesens.[36] Kraus szerint: „Jahwe arcának a mindenféle szükségben való keresésére vonatkozó nyomatékos kérés nagy szerepet kellett hogy játsszon Isten népének az életében.”[37]

Martin Buber Én és te című esszéjében az Arc szintén Isten praesenciájának a kifejeződése a szövegben, mint ahogy ezt a szövegben több helyen meg is figyelhetjük: „Csak aki ismeri a viszonyt, és tud a Te jelenlétéről, csak az képes dönteni. Aki dönt, szabad, mert a döntéssel az Arc elé lépett.”[38] Míg másutt: „Mi különbözteti meg az áldozatot és az imát minden mágiától? A mágia hatni akar, anélkül, hogy belépne a viszonyba, és üresen működteti a mesterség fogásait; amazok „az Arc elé” állnak, a szent alapszó beteljesülésébe, mely a kölcsönhatást jelenti. Te-t mondanak és fogadnak.”[39] Bubernél tehát a Te kimondása az Arc (Isten színe) elé állás kinyilvánítása, melyet a világtól való elfordulás előz meg, és aminek következménye az autentikus élet: „az Arc előtt élt élet az egy valóságbanélt élet, az egyetlen igazi „objektívum”-ban élt élet, s az ember, aki kivonul, a valóságosan létezőben keres menedéket.”[40](kiemelés Martin Buber)Isten pánimja tehát úgy jelenik meg, mint a kinyilatkoztatás tere.

Isten arcának a hívőre ragyogása, illetve ennek az arcnak a hívőtől való elrejtése természetesen alapvetően egy etikai kontextusba írható be: a becsületes és igaz emberek meglátják az Úr arcát (11,7; 17,15), de ugyanígy azok a nyomorultak is, akik hozzá fordulnak segítségért (22,25). Egyes esetekben a zsoltáros arra kéri Istent, hogy ne tekintsen az ő vétkeire. Ez az etikai viszony még hangsúlyosabbá válik a prófétai iratokban, ahol szintén fontos elemként jelenik meg Isten arcának az elrejtése (Ézs 54,8; 64,6; Jer 33,5; Ez 39, 23; 39,24; 39,29; Mik 3,4) azzal a megkötéssel, hogy itt a panaszzsoltárokból ismert kifejezés új értelemben jelenik meg: Ézsaiás már nem arról beszél, hogy Isten elrejtette előle az arcát, hanem arról tesz tanúságot, hogy Jákób háza elől rejtette el.[41]

Az arc elrejtésének és felragyogásának az aktusa egy kommunikációs folyamat kontextusában értelmezhető. Isten arcának elrejtése, ahogy ezt Ámósz könyvében is olvashatjuk – szoros összefüggésben áll Isten beszédének, igéjének hiányával. Az Isten és ember közötti kommunikációs viszonyban az etikum úgy jelenik meg, mint felelősség.[42] Martin Buber szerint valódi felelősség (Verantwortung) csak ott lehetséges, ahol valódi válasz (Antwort) van. Az olyan felelősség, ami nem egy szóra, vagy egy kérdésre válaszol (Ádám, hol vagy?) csak a morál egy metaforájaként értelmezhető, ehhez a felelősséghez azonban szükség van a szó beszélőjére, akinek válaszolnunk kell.[43]

Az arc elrejtésének kifejezésében Izráel idegenségtapasztalatának a kinyilvánítását figyelhetjük meg. Jacob Taubes szerint az apokaliptika legfontosabb kulcsszava az idegenség, mely otthontalanságot, hontalanságot fejez ki az Itt-ben, ahol Isten és a világ elidegenedett egymástól.[44] Isten arcának az elrejtése úgy értelmezhető, mint Izráel személyes apokalipszisének a leírása, mely egyszerre figyelhető meg a történetteológiában és több prófétánál, valamint az egyéni kegyesség szintjén a zsoltárokban. „Mit jelent az, amikor Jahwe Izráel elől elrejti arcát? Egyáltalán nem azt, hogy Jahwe tevékenysége egy kifürkészhetetlen titokban marad. Amikor Isten népére ragyogtatja arcát, kegyelmével fordul hozzájuk. Amikor elrejti arcát, akkor kiszolgáltatja őket a rémületnek és az elhagyatottságnak.”[45] Másrészről a próféták szövegeiben gyakran már nemcsak az arc elrejtéséről esik szó, hanem arról is, hogy Isten elfordul a néptől, valamint, hogy a nép fordult el Istentől. A zsoltárok könyvében Isten jelenlétét tételező megszólítások arra szolgálnak, hogy e jelenlét – a ráragyogásban – visszahajoljon a tételező személyére, miközben az arc megvonása egyenlő a pusztulással.

Paul de Man Az önéletrajz, mint arcrongálás című sokat idézett írásában a prosopopeia alakzatának a használatát úgy mutatja be, mint amely “menthetetlenül előhívja a prosopopeiában megbúvó látens veszélyt, nevezetesen, hogy a holtak megszólaltatásával – a trópus szimmetrikus struktúrájának köszönhetően – az élők ugyanazon oknál fogva egy csapásra némává válnak, beledermedve saját halálukba.”[46] A prosopopeia egyszerre hajtja végre az arc adásának és megvonásának az aktusát. Az arc adása (felragyogása) és megvonása (elrejtése) közötti mozgás az Ószövetségben tulajdonképpen nem más, mint Isten és választott népe közötti szövetség története: az arc felragyogását csak az arc elrejtésének, míg az elrejtést csak az arc felragyogásának a kontrasztjában képzelhetjük el. Az elrejtés már eleve magában hordja a megmutatás, míg a megmutatás pedig az elrejtés lehetőségét. Az arc megvonásának a fenyegetettségében élni az ószövetségi hívő jelenlétének a tétje. Isten jelenlétéért való könyörgés a zsoltáros számára önnön jelenlétének a tételezéseként kerül színre.

De Man szerint a prosopopeia segítségével olyan dolgoknak is arcot adhatunk, amelyek korábban nem rendelkeztek arccal.[47] Az arc adás aktusa az Ószövetségben mindig a megszólításhoz köthető. Paul Ricoeur helyesen mutat rá, hogy a héber Bibliában az ima, ahhoz az Istenhez szól, aki már eleve megszólította az embert.[48] Az arcadás aktusa, tehát elsődlegesen Isten cselekedete, míg az ember kérése már csak egy válaszreakció. A zsoltárok könyvében csak az a személy kap arcot, akire Isten arca ráragyog, mivel a bűnös ember elől elrejti arcát az Úr. Isten arcának a hívőre való ragyogása tulajdonképpen megelőlegző kegyelmének, és szövetségének a kinyilvánítása az ember számára, tehát úgy is megközelíthető, mint az (élő)halottaknak való arcadás, akik csak ebben a ragyogásban lesznek elevenné. Amíg azonban Isten arca jelenlétéhez a szöveg folyamatosan olyan fényjelenségeket társít, amelyeknek forrása éppen ez az arc, addig az arc elrejtése a fény hiányaként határozható meg. Cynthia Chase a zsoltárok fénymetaforikáját hozta összefüggésbe a prosopopeia alakzatával, amikor Hegelnek már említett zsoltárkommentárjáról ír: „A “Fény a ruhád” egy figura, egy megszólítás, amely leír, vagy inkább tulajdonít egy figurát. Mint ilyen hasonló szerepet tölt be, mint a prosopopeia, ami Hegel következő idézetében nyíltan meg is jelenik: “Elrejted arcod…””[49]

Jézus kiáltása, amikor a 22. zsoltár 2. versét idézi az arc adásának és esetleges elrejtésének az összefüggésbe írható be. Az Istentől való elhagyattatás a passiótörténetben úgy értelmezhető tehát, mint Isten arcának az elrejtése. Amíg azonban a zsoltárosok folyamatosan attól félnek, hogy Isten elrejti előlük arcát, addig a 22. zsoltárban és ugyanígy Jézus kiáltásában ez a félelem realizálódik. Joachim Gnilka hasonló összefüggést figyel meg, amikor a Zsoltárok könyvében olyan textusokat vizsgál, amelyek az elhagyattatástól való félelmet mondják ki: „aki azt a tényt, hogy Isten elhagyja a zsoltárost, nem rendkívüli, hanem tipikus mozzanatnak tekinti, nem vette észre a Zsolt 22,2 sajátos jellegét. A megadott ‘helyek’ mindegyikén azért imádkozik az ember, hogy Isten ne hagyja el őt. Ez pedig nagyon különbözik attól, hogy Isten ténylegesen elhagyta.”[50]

Isten távolléte azonban korántsem ilyen egyértelmű a szövegben, mivel Isten arcának az elrejtettségét felülírja az a körülmény, hogy a textus szerint a keresztrefeszítés idején beállt sötétség éppen a kiáltás pillanatában szakad meg. A fénymetaforák pedig, mint korábban láttuk éppen Isten arcának az elrejtetlenségét jelenítik meg az Ószövetség szövegében. Amikor például a zsoltáros arra kéri Istent, hogy ragyogtassa rá arcát tulajdonképpen egy teofániáért könyörög.[51] Mindebből arra kellene következtetnünk, hogy Isten mégis jelen van a kiáltás pillanatában, aminek azonban pont az elhagyatottság kimondása mond ellent. Az elhagyatottság kimondását azonban – mint azt már korábban is tettük – külön kell választanunk attól az interpretációtól, melybe az evangéliumok írói helyezik. A kiáltás kimondása után megjelenő fényjelenség pontosan az elhagyatottság kimondásának a brutalitását ellensúlyozhatja a szövegben, s ezáltal hasonló funkciót tölthet be, mint a kiáltás szövegének helyettesítése a lukácsi változatban. A kiáltás erejének tompítását szolgáló motívumok azonban mindkét esetben a szöveg eredetiségét támaszthatják alá.

Jézus kiáltása tehát egy olyan kijelentésszituációba íródik be, ahol Isten és népe szövetségét nem egy dogmaként kell elképzelnünk, hanem úgy, hogy e szövetség tulajdonképpen egymás után bekövetkező oda és elfordulásokat, megszólításokat és megszólíttatásokat visz színre, s mindennek nyomán egy folyamatos, kölcsönös prosopopeiát, mely a jelenlét deklarálásának és megvonásának a kontrasztjában újra és újra létrehozza a szövetség eseményét. A szövetség két egymás felé forduló, és egymás arcát kölcsönösen és folyamatosan létrehozó tekintetet jelent, amelyek képesek a másik jelenlétét biztosítani. Csak ebben az összefüggésben válik érthetővé Jézus kiáltása, mivel ebbe a kontextusba illeszkedik az Újszövetség Atya – Fiú viszonya is, mely szintén egy kölcsönös arcadás következtében valósul meg. Jézus kiáltását így az intertextualitás függvényében úgy kell értelmeznünk, mint egy összekötő kapcsot az Ó- és az Újszövetség kijelentésszituációja között, mivel a zsoltáridézet egyszerre idézi meg és kapcsolja egybe a két szövetség kinyilatkoztatási szituációját.

A Fiú kiáltása a kereszten az Atya jelenlétének a hiányát deklarálja miközben maga a kiáltás figurálisan éppen ennek a hiánynak a felszámolására törekszik. A kiáltás megteremti az Atya jelenlétének az illúzióját, de úgy, hogy közben lelepleződik ennek a jelenlétnek az illuzórikus volta. Az Atya hiányának élménye kényszeríti a Fiút arra, hogy megpróbálja helyreállítani kettejük viszonyát. A megszólító fiúsága azonban annak a megszólításnak a függvényévé válik, amelyet végrehajt, s ami nem vezethet máshoz, csak a megszólított jelenlétének illúziójához: saját Atyja atyaságának és önnön fiúságának az illuzórikus feltámasztásához, szemben a valódi feltámadással.

A pánim a zsoltárok szövegében Isten és ember egymásra vonatkozásának közvetítő médiuma. Jézus kiáltása nem csupán e vonatkozás eredendő problematikusságát mutatja be, hanem az elhagyatottság kimondása szotériológiai kontextusba is állítható. Az Újszövetség a pánim helyére Krisztust helyezi, aki egyszerre képviseli az ember felé Isten és Isten felé az ember arcát, mint e kapcsolat mediátora. Jézus kiáltását tehát azt a pontot jelenti az evangéliumban, ahol az Ószövetség kijelentészituációjában megszületik az újszövetségi kijelentés. A fátyol, mely Istent az őt keresőktől addig eltakarta meghasadt.


[1] Hartmut Gesse: Vom Sinai zum Zion, Alttestamentliche Beiträge zur biblischen Theologie, Chr. Kaiser Verlag München, 1974. 196.o.

[2] Gesse: 195.o.

[3] Gesse: 196.o.

[4] Gesse: 195.o.

[5] Gesse: 196.o.

[6] Joachim Gnilka: Márk,  fordította: Turay Alfréd, Agapé Kiadó, 2000. 885.o.

[7] Samuel ben Chorin: Bruder Jesus, Mensch nicht Messias, List Verlag München, 1972. 224.o.

[8] Ulrich Luz: Das Evangelium nach Matthäus, in: EKK (Evangelisch – Katolischer Kommentar zum Neuen Testament), 342.o.

[9] Luz: 342.o.

[10] Luz: 343.o.

[11] Luz: u.o.

[12] Gnilka: i.m. 885.o.

[13] Paul Ricoeur: A panasz, mint ima, in.: Paul Ricoeur, André LaCocque: Bibliai gondolkodás, fordította: Enyedi Jenő, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003. 353.o.

[14] André LaCocque: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet? (Zsoltár 22) in: Bibliai gondolkodás, 347.o.

[15] Luz: 335.o.

[16] Gerhard Ebeling: Dogmatik des christlichen Glaubens, Zweiter Teil, Der Glaube an Gott den Versöhner der Welt, Evangelische Verlagsanstalt, Berlin, 1982. 192.o.

[17] Kraus: Systematische  Theologie im Kontext biblischer Geschichte und Eschatologie, Neukirchener Verlag, 1983. 421.o.

[18] Karl Barth: K.D. III./1. Evangelischer Verlag A.G. Zollikon- – Zürich, 1947 121.o.

[19] Gnilka: i.m. 885.o.

[20] Hans Joachim Kraus: Psalmen 1-59. Neukirchener Verlag, 1978, 325.o.

[21] Gerhard von Rad: Az Ószövetség teológiája, fordította: Görföl Tibor, I.kötet, Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 315.o.

[22] Ricoeur: im.: 358.o.

[23]Hans Joachim Kraus ezt a következőképpen világítja meg a kiáltásnak a 22. zsoltár szövegével való kapcsolatát: Pedig õ mindebben, összhangban van a Zsolt 22,2 kiáltásával;  az Istentől elhagyott imádkozó zsoltárossal, valamint az összes hasonlóan elveszett ember szituációjával identifikálja önmagát. Hans Joachim Kraus: Systematische Theologie im Kontext biblischer Geschichte und Eschatologie, Neukirchener Verlag, 1983, 421.o.

[24] Wilhelm Gesenius: Hebräisches und Aramäisches Handwörterbuch, Leipzig, Verlag von F.C.W. Vogel, 1921.

[25] Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament, Band VI. herausgegeben: Gerhard Friedrich, W. Kohlhammer Verlag, Stuttgart, 1966.773.o.

[26] Gerhard von Rad: Az Ószövetség teológiája, 227.o.

[27] u.a. 228.o.

[28] u.a. 127.o.

[29] Kraus: Psalmen, 242.o.

[30] Gesse: 67.o.

[31] Paul de Man: Az önéletrajz, mint arcrongálás, fordította: Fogarasi György, Pompeji 1997/2-3. 101.o

[32] Paul de Man: Hypogramma és inskripció, fordította: Nemes Péter, in: Olvasás és történelem, Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 421.o.

[33] G.W.F. Hegel: Esztétikai előadások, fordította: Zoltai Dénes, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952. I. kötet 380.o.

[34] Paul de Man: Hegel a fenségesről, in: Esztétikai ideológia, fordította: Katona Gábor, Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 111.o.

[35] u.o.

[36] Kraus: Psalmen, 368.o.

[37] Karus: Psalmen, u.o.

[38] Martin Buber: Én és Te, fordította: Bíró Dániel, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999. 63.o.

[39] u.a. 100.o.

[40] u.a. 145.o.

[41] Hans Wildberger: Jesaja, Kapitel 1-12, Neukirchner Verlag, 1980. 347.o.

[42] Martin Buber: Zwiesprache, in: Das dialogische Prinzip, Lambert Schneider, Gerlingen, 1994.

 161.o.

[43] u.a. 164.o.

[44] Jacob Taubes: Nyugati eszkatológia, fordította: Mártonffy Marcell, Atlantisz Kiadó, Budapest, 2004. 53.o. Taubes az apokalipszis leírásában elsősorban a gnosztikus apokalipszisekre támaszkodik, amelyek azonban már egy kulturálisan erősen kevert gondolatvilágot képviselnek. Az elrejtem arcom, mint apokaliptikus kifejezés ebben a korszakban már nem töltött be központi szerepet.

[45] Hans Wildberger: Jesaja, Kapitel 1-12,  Neukirchner Verlag, 1980. 347.o.

[46] Ö.A.: 103.o.

[47] H.I.: 421.o.

[48] Ricoeur: i.m. 354.o.

[49] Cynthia Chase: Arcot adni a névnek, De Man figurái, fordította: Vástyán Rita és Z. Kovács Zoltán, Pompeji, Szeged, 1997/2-3. 124.o.

[50] Gnilka: i.m. 885.o.

[51] Kraus: Psalmen, 398.o.

Fekete Anna: Húsvéti vers

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ilyen minden péntek, tele rohanni- és intézni-

valóval. Mint a ki nem feslett bimbó, olyan

vagyok, piros is, sárga is, fehér is, mindent akarok,

mindig mindenhol ott szeretnék lenni. Vigyél kabátot,

hova rohansz, állj meg! Pedig én nem tudok várni,

nem tudok megállni, szeretek minden pénteket,

szeretem a remény- és virágporillatot a levegőben,

úton vagyok, úton, mindig azt hiszem. Ott is vagyok,

ahol elköszöntem, és már ott is, ahova sietek. Pedig

még néhány kínterhes óra, és nem marad a nagy

ragyogásából semmi. Fázom, mint egy áruló, fázom,

mint akit se a tűz, se szolgálólány nem melegít. Hova is…

Mert hova is… Jéghideg az éjszaka. Reménytelenül hideg,

csúfondárosan. Sarokvas csikordul. Ő már elköszönt

tőlünk, és kitárta a lábunk előtt a földmélyi kapukat.

Várni kell, talán mégiscsak várni kell.

(Milyen törékeny vagy, Jeruzsálem,

oszlopaid mily romlandóak, illatodat,

a nárdust egy legyintés elsodorja…)

Cyberapátia

Nemes András első könyve, az Entropláza 2007-es megjelenése óta nem váltott ki jelentékeny kritikai visszhangot.

 

Az, hogy ennek pusztán műfaji otthontalansága-e az oka a hazai irodalomban, jogos kérdés, s egészen addig az is marad, amíg olvasni nem kezdjük a science-fiction határán lavírozó szöveget.

Az Entropláza három hosszabb, és két rövidebb elbeszélést tartalmaz. Mégsem csupán különálló novellákat tartalmazó kötetről beszélhetünk, hiszen már a harmadik elbeszélésben vissza-visszatérnek a korábbiak hősei, eseményszilánkjai, mígnem az utolsó, Kataklizma című elbeszélésben nyilvánvalóvá lesz: a novellák egyetlen történetet rajzolnak ki, egyazon világ pusztulásának és a pusztulás utórezgéseinek történetét. Az Entroplázának ugyanis saját világa van, amely a történetek által épül fel előttünk, azok során világlik elő. A kötet végéhez közeledve arra is rájövünk, hogy rendkívül szűkös térben mozgunk, az egymástól sokszor távolinak tűnő cselekmények és szereplők valójában nagyon is közel vannak egymáshoz. Össze-összeütköznek lépten-nyomon, hol az új cselekmény kulisszájává lesz a korábbi, hol fordítva, mindenesetre lassan helyre kerülnek az építőkockák.

Az öt összefüggő történeten keresztül felépülő világ a miénktől idegen, talán egy közelgő, jövőbeli, talán egy másik, lehetséges valóság. Mindenesetre az Entropláza a végletekig vitt technicizáltság eluralkodását, és minden emberi pusztulását mutatja föl. Előbbi leginkább a cybervilág tipikus karaktereinek, kiborgoknak és különféle robotoknak a hangsúlyos jelenlétében, illetve a géphatalom állandó fenyegetésében, míg utóbbi az érzékek, illetve a gondolkodás teljes eltompulásában, végül pedig az emberi kézzel épített világ széthullásában figyelhető meg. Ugyancsak e világ fölépítője a valamennyi szöveget lényegükben meghatározó atmoszféra. Sötét tónusú, baljós és komor valamennyi történet, és e hangulatmonotonitás azt sejtetné, hogy nem is képzelhető el másfajta, napvilági szín ebben a világban. Azok a helyek, ahol megszakadhatna e monokróm komorság, felmutatva egy másik lehetőséget, mint például az emberi érintkezések helyei, újból és újból ellentmondanak elvárásainknak. Sorra kiderül, hogy a barátságok nem barátságok, csupán együtt-vegetálás, a szexuális egyesülés nemhogy az intimitás minimális fokát, de még érzéki gyönyört sem nyújt. Egyazon sötét tónus dominál mindvégig, ám ez ahelyett, hogy karakterisztikussá tenné a kötetet, egyszerűen unalmassá válik. Hiányzik az ellentétes oldal lehetőségének felvillantása, és ez nem a „dark” cybervilágtól való idegenkedés. Sokkal inkább úgy tűnik, Nemes a könnyebb utat választja a hangulatmonotonitással.

Ám nem lenne szükség a melegség, vagy az emberi lehetőségének megmutatására sem, a monotonitást már az is megtörné, ha a kötet komolysága lazulna kissé. Az Entropláza ugyanis a végletekig komoly. Nem fér meg benne az irónia vagy az abszurd sem. Semmi, ami akár rövid ideig is fenyegetné a komolyság egyeduralmát. A jelenet például, ahol az irodavezető számon kéri a tőle kihallgatást kérő elbeszélőt, hiszen „A gép szerint ön tegnap délután maghalt,” kitűnő alkalom lehetne az abszurd humoros-kesernyés feloldásának behozására. De nem, a szövegek komolysága elfojt minden más lehetőséget.

Ugyancsak a kötet monotonitását erősíti a központi szereplők köteten végighúzódó apatikus viszonyulása saját világukhoz. Az elbeszéléseknek valójában két visszatérő hőse van, egyikük a rejtélyes Remedio Redento doktor, a másik pedig egyik kezeltje, egy a sok beteg közül. Ebben a világban ugyanis a pusztulás oka, ami alól egyedül Redento ígért szabadulást, a talajvesztettség, a célnélküliség és a kiúttalanság érzése által keltett apátia volt, a visszasüllyedés a „sivár ösztönlétbe”. (A Kataklizma végén találjuk leírását, ám ez nem gazdagítja az addig szerzett tudásunkat, lásd 129. oldal) A „betegeket” a Remedio Redento által kínált gyógyulásba vetett hitük forgatta ki emberségükből: ki prostituált, ki fegyveres rabló, ki pedig bizarr sorozatgyilkosságok elkövetője lett. Kétségtelenül csalódunk, látva az amúgy termékeny fantasztikummal és fordulatokkal dolgozó szöveg eme pontját. Az elhagyatottság, elmagányosodás és jövőnélküliség mint világtünet ma már több mint klisé. Csalódást okoz, és unalmat vált ki. Redento említett kezeltje mint a kötet központi karaktere, a megoldhatatlan esetek többségében összekuporodik a földön és „fél”: „Fekszem a padlón. Teljes létképtelenség. Esőpermet öntözi arcomat. Próbálok, akarok, de nem tudok, nem lehet felkelni a földről. Fáradtságom leküzdhetetlen.” (25.) Ha cselekszik vagy menekül is, azt is szinte álomszerű állapotban teszi, nincs akarás, nincs tudatos cselekvés. Ezért jelent változatosságot például az utolsó elbeszélés idegen erők által már részben „meggyógyított” hőse. Bár ő az első elbeszélésben drogosként vegetált, majd gyújtott föl egy bevásárlóközpontot, most már céllal és tudatosan cselekszik, persze egészen addig, míg újra az apátia világába nem süpped, a sivatagban kuporgó meztelen emberek a köteten mindvégig kísértő képének részévé válva.

Nem is az apatikus hősökkel van a baj, nem is a talajvesztettség-félelemmel mint világtünettel. Ettől még lehetne jó szöveg az Entropláza. Főként fantasztikus, tudományos-fantasztikus elemei, illetve a különböző elbeszélések közötti relációk miatt működhetne. A probléma máshol rejlik. Az egyes szám első személyben, hogy egészen pontosak legyünk. Egy interjújában Konrád György azt válaszolta Vámos Miklós egy kérdésére, hogy amennyiben tanácsot kellene adnia egy fiatal írónak, miképpen szólaljon meg, mindenképpen az egyes szám harmadik személyt ajánlaná. Megtanít eltávolítani, mondta Konrád. És ez az, ami hiányzik jelen kötetben is. Az egyes szám első személyű elbeszélő tobzódik saját félelmében, dühében, cél- és akarásnélküliségében, ugyanazokat a köröket futja mindvégig, bármilyen szituációban legyen is. Önmagába záruló, önmagukat felőrlő köröket. Ehhez köthető a nagyon erőteljes képiség is, a látott világdarabok éles felvillantásai, ám Nemes ezekből sem tud kitörni, a félelem és téboly képei erejüket vesztik mértéktelenségükben. Ugyanez a helyzet a szövegek „nagy mondataival”: a pár szavas, magvas, ütőkártyának szánt mondatok nem akkor buknak el, amikor a narráció szaggatása a cél. Abban az esetben fordulnak időnként kínossá, ha a patologikus lelkiállapotok leírására vállalkoznak. Egyfelől a túlhajtottság, a mértéktelen tobzódás miatt, másfelől amiatt, hogy legtöbbször nem jutnak túl a felszínességen és az elkoptatott szintagmákon („Émelygek a szorongástól.”)

Úgy látom, az Entropláza összességében egy kísérlet. Kísérlet a szövegek közötti szálak finom megkötésére, az olvasó képzelőerejének időnkénti próbára tevésére, és mindenképpen műfaji kísérlet is. Termékeny vállalkozás szépirodalom felől írni science-fictiont, de kétségkívül problematikus. Mindkét oldal számos buktatót rejteget. Nemes András képzelőtehetsége, késztetése a saját világteremtésre megmutatkozik az Entropláza elbeszélésciklusában, azonban a kísérlet félbemarad, a különös elegy hiányérzetet hagy maga után. Sajnos.

 

Nemes András: Entropláza, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2007.

Alkotni a megnevezhetetlent

A vers zenéje és szavai által férkőzni közel a kozmosz titkaihoz, meghallani és kiolvasni törvényeit, betűkbe szedni a rendezett világot – metafizika és költészet a felsejlő, szemlélhető igaz igézetében.

 

A léttapasztalás fizikai és szellemi tartományainak egybenlátása, transzcendálása, holisztikus összekapcsolása érvényes költészet művelését jelenti akkor is, ha a vonatkoztatási rendszer maga az univerzum. A lényegek kifejezhetőségét állító, a kimondandó anyagát és formáját a nyelvhez igazító, természetessé, egyetemes természetté igazgató, a léthez igazodó költő szükségképpen kozmológiát művel, különösen akkor, ha mindezt korunk természettudományos eredményei, a kvantumfizika, a genetika, az evolúciókutatás, csillagászat és más területek ismeretanyaga által formált szemlélettel teszi. A tudományok igazságigényét elismerve hisz a múzsai beszéd kifejezőerejében, teremteni, láttatni és hallatni akar. Rendezni a mindenséget, a káoszból kozmoszt, igazolni a létezést, megszólaltatni saját magát – és a világot önmaga által.

Mócsai Gergely költészetéről nyugodtan állítjuk, hogy a kortárs magyar líra legkülönösebb teljesítményei közé tartozik.  Eddig megjelent két kötetével (Csumasz. FISZ, Bp., 1999; Eleig. Ráció, Bp., 2005) is bizonyította, hogy egyéni látásmódjával és nyelvezetével sajátos versvilágot teremt. A ritkán jelentkező szerző Igaz című kötete a FISZ Hortus Conclusus sorozatában jelent meg, tartalmazza az első két kötet helyenként átdolgozott anyagát, és a korábbi kötetek versmennyiségének megfelelő új darabokkal egészül ki. A Szeret cikluscím alatt szereplő versek a 2006-ban elnyert Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj ideje alatt, illetve azóta íródtak. A három kötetrész alapján azonban kijelenthető, hogy a szövegek időtlenek, keletkezési idejük közti több mint évtizedes távolság ellenére sem mutatható ki szemléleti-poétikai változás. Ez persze nem azt, éppenhogy nem azt jelenti, hogy Mócsai költészete már a pályakezdésnél megrekedt volna, sokkal inkább arról van szó, hogy tudatosan időz annál, amit megtalált, abban a világban, amely már az első kötet borítójáról is visszaköszön. A Csumaszon egy Mandelbrot-halmaz látható, egy fraktál, olyan komplex önhasonló alakzat, amelyben a felnagyított kisebb részek a nagyobbal megegyező struktúrát mutatnak. A fraktálhoz hasonló ismétlődés jellemzi Mócsai költészetét is, a kötetek versei, és az Igaz és a benne összegyűlt kötetek között hasonló viszony figyelhető meg; a rész és egész egymásravonatkozása mellett az egymásrakövetkezés, a fragmentáltságban is ugyanannak a világlátásnak az ismétlődéseit figyelhetjük meg. A szép kiállítású Igaz borítóján pedig egy világítótorony magasodik (Fuchs Tamás festményének felhasználásával Bátrory Péter tervezte), ahonnan kémlelhető a világ, és amihez igazodni tudnak a világban kémlelők.

Nem csak az időtlenség, de a lokalizálhatatlanság is jellemző jelenségként írható le. A megszólalás téridő-koordinátái nyomán nem azonosítható egy adott esemény vagy hely, a beszélő pozicionáltsága helyébe egyfajta mindenütt-mindenkor levés lép, amely a gnóma-szerű szövegeknek kinyilatkoztatás-jelleget kölcsönöznek. Mócsai Gergely nyelvi tömörségével és poétikai megoldásaival szétterjedő tereket és időket sűrít egybe, vagy éppen a lecsupaszított részletek, lényegek egymás mellé helyezésével, egyfajta közöttiségben hagyja lebegni az olvasót a sokrétű textúrák szövetében. Halmazterek ezek, egymásnak való megfeleltethetőségük, „összeférhetőségük” megállapítása azonban bizonytalan, hiszen a redukált látványok metafizikai-transzcendens összefüggésrendszerre utalnak. Ezt bizonyítja, hogy sok vers cím nélküli; noha önmagában is megáll, mégis az egészben nyeri el helyét, értelmét. Az érzéki valóság darabjai csupán nyomok, amelyek a megsejthető, megérthető „igaz” létezés felől szemlélhetők egészként, időiségük kikerül a történetiség láncolatából: „így bármilyen élet leírható lesz / nem kell többé görcsösen hajszolni a megoldást / inkább örülni végletes lejártán / annyira kis emésztetlen hólyag a töri / alig van hasznos felület / hova csatlakozhat a nagyidő / a természeti bekerülés tere / feltornyosul” (Hajnalkony).

Mindemellett nem hiányzik a mozgás, a mozgalmasság sem. A versek fizikailag és szellemileg megtett utazásokból szerveződnek, a vízió-, filmkockaszerű képrészletetekben a létezés vitalitása jelenik meg. A létlehetőségekre történő rámutatások – akár a halálra is, egyszerre tárják elénk a létezés példáit, mindegyre analogikus és metonimikus jellegüket hangsúlyozva. Az átjárhatóság, megismételhetőség és egyenértékűség mellett azonban ott az érvényesség, az igazság kimondásának igénye, tétje. Belátni, beláttatni a létezés csodáját, mert „minden tudás ég és föld közé reked / elkékül” (Elkékül)

Mócsai Gergelynél a nyelvnek kitüntetett szerepe van. A nyelv teremtő erejét éppen a szűkszavúsággal, tömörséggel, illetve a nyelv alapokig történő bontásával sokszorozza meg, a rendelkezésre álló és egy poétikailag formált saját alapszókincs kifejezőerejében bízik. A nyelv roncsolásával megnyitott réseken át meg áttörve más vonatkozások tűnnek elő, a határok megnyílnak, s eltűnnek. A tagolatlanság, a csonkolás, az archaizálás, a sajátos grammatika, vagy éppen a nyelv zeneiségének hangsúlyozása hipnotikus világot nyit meg, amely az ösztönök, vágyak, érzelmek megértésének lehetőségét kínálja. „kibe mi dől ele / roppant atavér / zsigeri hő loha / bimbós az egész / közösségi helyzet / industria nyelvzet / koromba láng hamvadom / saját magam angyalom” (Ez az 1. nap) Olyan analógiákra is rávilágít, amelyek – akár megsokszorozott asszociációkon keresztül – folyamatos transzfigurációkban válnak, ha válhatnak egyáltalán nyilvánvalóvá: „nekünk ez a világ /magába hajtogatott tenger / Balaton, nyári rostok / a parton, rekkenő fény / zsivaly kinek-kinek a test / mozdulatlanul is bejárható látvány / együtt állsz, merülsz, fújsz, tűzöl / a többivel”. ([nekünk ez a világ])

Az emberi nézőpont elhagyása, egyetemessé (intellektuálissá, kozmikussá?) tágítása mellett megfigyelhető a szám/személy váltogatása, akár többször is egy versen belül, rávilágítva a szubjektivitás, sőt az interszubjektivitás, a kommunikáció problémájára: „a személyragok is / oly esetlenül / keringenek még a számban / valahányszor belekezdtek / ebből fogtak idézni.” (Véletlen)

Az Igaz Mócsai Gergely eddigi költői munkásságának összegzése, amely a korábbi kötetek anyagát is tartalmazza. A szerző látásmódja, az általa alkalmazott poétikai eljárások, a szövegek összefüggésrendszere egyénítik ezt a költői világot. Versei olyan kozmológiai világképet tükröznek, amely a személyes, megélt tapasztalatok felől, de korunk tudományosságára is nyitottan szerveződik. Ez a révületszerű líra a létezés élményként történő megtapasztalása mellett annak felfokozása, megsokszorozása, összekapcsolása, mint az igaz ösvényének kirajzolása, és az afelé terelés szándékával íródik, és ha szerencsés kezekbe kerül, olvasódik is.

 

Mócsai Gergely: Igaz, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2010.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info