Et chevauche tant que il voit
Un chastel fort et bien séant;
Mes fors des murs n’avoit néant
Fors mer et eve et terre gaste.
(Perceval, 1706-1709.)

Jaufré de Montigny lovagot szomjúság gyötörte. Fél napja volt már úton, hol üget-ve, hol poroszkálva az elnéptelenedett vidékeken át. Igazságtalan és megalázó volt, hogy a délelőtti tornán másodiknak kiáltották ki. Fáradt volt, fásult közönnyel gondolt vissza az elmúlt hetek, hónapok meddő vitáira, értelmetlen hatalmi csatározásaira is: „Istenem, meddig még, meddig?Intrikák, irigykedés és csalódások, meddig még?”
Egy gázló után a régi kút felé tartott az Áfonyás-erdő szélén vezető kocsiúton. Ennél a kútnál számos csoda történt a régi időkben, amikor még párducok és oroszlánok voltak az őrzői, s amikor az úton zarándokok vonultak a távoli Saint Wilfried-lez-Fontenoy kolostora felé. Hihetetlen gyógyulások mentek itt végbe, s gyakran tárult fel a jövő azok számára, akik elég bátrak voltak a kút mélyébe pillantani. A pusztává lett ország sorsa dőlt itt el ilyenkor. Emlékei szerint az út egy elhagyott majorság közelében vezetett el. Onnan szállna föl most egy vékonyka füstoszlop alig észrevehetően, ám bíztatóan az ereszkedő szürkületben? Elfogta a vágy egy barátságos és otthonos konyha után, ahol a tűzhely körül takaros fehérnép szorgoskodik, betölti a helyiséget a készülő vacsora illata, a vendégszobában pedig frissen vetett fekhely vár rád, légy bár kóbor lovag, vezeklő zarándok, egyszerű vándor, kósza garabonciás vagy szökött rab, az élet bármely hajótöröttje.
Egyszerre csak mint valami látomás, úgy tűnt föl előtte a leány alakja. Halványzöld selyemszoknyája szinte világított, akárcsak a hosszú ujjú, de könnyű, finom csipkés vászoning, amelyet fölötte viselt. Lazán kontyba kötött haját széles fésű fogta össze, amelyben meg-megcsillant a gyöngyházberakás.
– Isten áldása legyen rajtad, nemes kisasszony, és béke legyen veled! Megengeded, ugye, hogy így köszöntselek? Hisz ruházatod s hajviseleted azt mutatja, nem egyszerű szolgáló vagy.
– Légy üdvözölve, jó uram. Ki vagy s mi járatban vagy errefelé e kései órán?
– Láthatod: lovag vagyok, és kalandok után bolyongva járok hegyen, völgyön át.
– Még ha Arthur udvarából vagy is, lovag úr, jobb volna csöndben várakozni, semmint kalandokat keresni a sűrű, vad vadonban.
– Jól gondolod. És valóban Arthur háza népéhez tartozom. De hadd kérdezzem meg tőled: miért ne lehetne a keresés egyben várakozás is? Miért ne mehetnénk elébe annak, amit oly nagyon várunk? Nézz csak rám, s lásd be: kalandra csak keresve lehet várakozni. Ne vedd rossz néven, hogy így beszélek, de ez a néhány szó itt veled azt a reményt ébreszti föl bennem, hogy talán nem csalódom várakozásaimban!
– Minden attól függ, mit értesz ezen: „kaland”.
– Köszönöm, hogy ilyen tartózkodó vagy. Jólesik az embernek, ha ilyesmit tapasztal. Nem is tudom, hogyan válaszoljak. Számomra a „kaland”, „adventura”, ha lehet ezt így mon-dani, semmiképp sem játék. Nem szórakozás, hanem próbatétel. Áldozatok vállalását is követelheti, amelyeknek során tovább formálódhatunk.
– Hogy érted ezt?
– Biztos észrevetted már, nemes hölgy, hogy az aventure, azon túl, hogy meglepetésszerű vagy rendkívüli fordulat az eredeti értelme, újabban egyszerre jelenti azt is, aminek be kell következnie, és azt is, ami bekövetkezhet. Egyszerre jelent szükségszerűséget és véletlent. Sőt ugyanúgy jelenthet bajt, mint boldogságot. Furcsa dolog ez, de így van.
– Látod, lovag úr, ezért mondtam, hogy jobb csöndben várakozni. Az óvatosság sohasem árt.
– Igen, hölgyem. Van kockázat, de végül is, sokminden függ tőlünk. Baj, ha megijedünk attól, ami ránk vár. Ha szembenézünk vele, ha vállaljuk, akkor viszont jóra is fordulhat minden. Kockázatot vállalni annyi, mint bátran fogadni a ránk szakadó boldogságot is.
– Ezért jelentené manapság az aventure azt is, hogy „csoda”?
– Csoda, amelyet a Gondviselés tartogat a számunkra.
– Mit jelentsen ez a többes szám, lovag úr?
– Ha félénk választ vársz, azt mondom neked: „számunkra”, azaz gyarló halandók számára itt a földön. De ha megengeded, akkor inkább vakmerően fogalmazok, s azt mondom: kettőnk számára.
A társalgásban pillanatnyi csönd állt be. Hirtelen elmúlt az ólmos fáradtság. „Egészen biztos, hogy ez alkalommal nem egy rossz tündér, nem egy ártó szellem került az utamba. Ez a leány nem akar majd varázspraktikákkal foglyul ejteni, és bukfencet sem fog vetni, hogy aztán rusnya varanggyá vagy boszorkává alakuljon át” – gondolta Jaufré.
– Kérdezhetek még valamit, kedves lovag úr?
– Szíves örömest hallgatlak, úrnőm. És mindenek előtt: rendelkezz velem!
– Úgy látom, tapasztalt ember vagy. Nos, hát: előfordulhat-e, hogy meglepetésszerűen, vagy ha úgy tetszik, váratlanul, ám mégis bizonyos előjelek után következik be valamely fordulat az életünkben?
Megható volt a körülményesen föltett, de gyermekien őszinte kérdés. „Biztos olvasgat is néha, főleg regényeket.”
– Mit értesz előjelen?
– Például álmokat.
– Gyanítottam én, hogy nem véletlen ez a találkozás. Bocsáss meg, amiért megkérdezem: ez a kút itt, ahol annyi csoda történt már, ez is megjelent álmodban?
– Hadd kérdezzek vissza: lehetséges volna, hogy ugyanazt álmodtuk mindketten mára virradóra?
– Hadd adjak kitérő választ, az illendőség így kívánja. Tudhatod már, hogy számomra az aventure nem hétköznapi kaland, nem a szerencse játékossága, s nem is a véletlen szeszé-lye, hanem ránk rótt és vállalt szerep, amelynek titkos, mély értelme van. Mert rejtélyes történet minden aventure, jelképes fordulatokkal, igézettel, felejthetetlen találkozásokkal, és csoda, mert túlmutat önmagán. S ha nem veszed tolakodásnak, amit most mondok: számomra ilyen a bűvös szerelem is, mert ez nemcsak átélése egy csodának – ez azonosulás a csodával.
– Ezek szerint mind a ketten ezt a percet vártuk volna?
– Bizony, nemes hölgy, kedves barátném, így gondolom én is: várva várt óra ez. Virág nyílik most az éjszakában.
Újabb kis szünet után sejtelmes mosollyal így szólt a hölgy:
– Tudom ám, mi a neved. Elárulja a címer a pajzsodon. Különben megálmodtam ezt is. Mint ahogy megálmodtam, hogy délelőtt a tornán legyőzöd a kérőmet. Tudom, mi történt. Ha elsőnek nyilvánítanak, még ott volnál az ünnepségen. A kérőm megfeledkezett rólam, s én tu-dom, hogy végleg. Ismerem elég jól. Csak ünnepeltesse magát méltatlanul hajnalig, és azon túl is, éveken át! Már csak ezért sem megyek hozzá, s ez így van jól. Nem szorulok rá. Nem tudtak még mindenemből kiforgatni. Enyém ez az erdő s azon túl a legelők, a majorság, egész le a folyóig. Udvarházam tágas. A konyhában már szorgoskodnak szolgálóim, a vendégszobá-ban pedig frissen vetett fekhely vár rád. S ne feledd: épp a délelőtti, téged ért igazságtalanság-nak köszönhetően lehetsz most itt. Nem vagy az élet hajótöröttje! Ha kíváncsi vagy, hogy is hívnak engem, nézz az ingemre, a fehér szállal hímzett virágra! Így hívnak: Blanziflor de la Forêt aux Myrtilles. Gyerünk hát, kedves lovag úr, barátom: itt lakom a közelben. Mire oda-érünk, elkészül a vacsora is. Aztán pedig kipihenheted magad.
– Siessünk, mielőtt lenyugszik a hold, s nem látjuk jól az ösvényt!
– Siessünk hát: oly korán kel a nap!

Vacsora után Jaufré megpróbált rögtön elaludni a kényelmes ágyon, de sehogy sem akart álom jönni a szemére. Többször is újragondolta a történteket, a lo-vagi tornát, az igazságtalan döntést, majd a hosszú, nyomasztó utat, a találko-zást az udvarház úrnőjével, beszélgetésük részleteit. Sejtette, hogy nagy változás megy végbe az életében, de nem látta tisztán ennek természetét. Furcsállta, hogy csak két szolgálót látott egész este: egy fiatalembert, akire a lovát bízta, s egy leányt a konyhában. Meglepte a ház, a helyiségek berendezése is: az egyszerűség. Vagy inkább mértéktartás? El kellett azonban is-mernie, hogy mindez nem vallott szegénységre, s főleg pedig jó ízléssel párosult. Volt ebben valami megnyugtató. Azzal magyarázta álmatlanságát, hogy az alászálló telihold a szokásosnál fényesebben ragyog be az ablakon. Nagyot dobbant a szíve, amikor halkan kinyílt a szobájának ajtaja. Blanziflor lépett be nagy óvatosan.
– Bocsáss meg, Jaufré, jó barátom, de tudom, hogy te sem tudsz most elaludni. Pedig nem volt kiadós vagy nehéz a vacsora, s bort sem ittunk valami bőven.
– Kedves, jó barátném, próbálom megérteni a sors fordulatait, s gondolkozom. Milyen jó, hogy itt vagy: jobb, ha együtt fejtjük meg a mai nap rejtélyeit. Ha beljebb húzódom, van itt hely a számodra is mellettem.
– Köszönöm, elfogadom. Szeles, hűvös lesz az éjszaka. Nem zavar, hogy csak egy takaró van kettőnknek?
– Miért zavarna? Ha neked jó így, jó lesz akkor nekem is.
– Nem vagyok még egészen felkészülve lélekben. Meg kell még szoknunk egymást. Hirtelen történt minden, és mindez olyan különös. Váratlan és rendkívüli az is, ahogy itt most beszélgetünk.
– Rendkívüli, de mégsem váratlan. Talán csak elhinni nehéz, hogy mindez igaz lehet. Ha megszokjuk majd egymás jelenlétét, akkor az, ami igaz, természetes is lesz a számunkra. Gyere hát ide mellém, hadd melengessem a kezed, ha már ilyen őszintén és felszabadultan beszélgetünk. Könnyebb lesz az álmunk is így.
Még váltottak néhány érzelmes szót, aztán a leány egyenletes, mély lélegzése már azt jelezte, hogy elaludt. A lovag nagyot sóhajtott, majd őt is elnyomta az álom. Ekkorra már eltűnt a hold a láthatár mögött.
Reggel így szólt a leány:
– Nemes lelkű, derék lovag vagy. Próbára tettelek, s te nem éltél vissza a helyzettel. El kell még intéznem egy-két apróságot. Addig pedig menj, ismerkedj meg a környékkel. Barátkozz az emberekkel. Ne lepődj meg semmin. Ha faggatnak, van-e kedvesed, el ne áruld senki-nek a nevemet. Ne áruld el senkinek se a barátságunkat, még véletlenül se, különben örökre elveszítjük egymást.

Jaufré kipihenten indult el. Hosszan búcsúzkodtak, átölelve egymást mindenféle tréfás sugdolózással húzták az időt. Már magasan járt a nap, amikor egy tisztásra ért, ahol úgy vibrált a levegő, mint kinn a mezőkön, nagy nyári melegek idején. Aztán sűrűbb lett a vibrálás. Keringeni, majd táncolni kezdett egy levegőoszlop, akár egy lassan kialakuló forgószél. Kis idő múlva ebből köd lett, amely szétterült a tisztáson. Jaufré közelebb ment, s ekkor a ködből kilépett egy fehér őzsuta. Továbbszökkent, meglátva a lovagot, aki rögtön utána eredt. Hol gyorsabban, hol lassabban haladtak, de a távolság köztük nem változott. Amikor a folyóhoz értek, az őz irányt változtatott. Így folytatták tovább az utat, s köz-ben a lovagnak az az érzése támadt, hogy ez már időtlen idők óta tart. Teljesen elbizonytalanodott: valóság ez itt egyáltalán? Aztán egyszercsak a már ismert gázlónál voltak, ahol az őz hirtelen eltűnt egy galagonyabokor mögött.
Jaufré leszállt a lóról, óvatosan megkerülte a bokrot, de csak egy anyókát talált ott, aki a földet kapirgálta. Meglepődött, s ezt nem is leplezte. Udvariasan, kedvesen szólt hozzá:
– Isten áldása legyen rajtad, nénikém, és legyen jó napod! Biztosan gombát gyűjtesz, ez lesz az ebéded. Megengeded-e, hogy segítsek? Én könnyebben hajladozom, akár virágot, akár gombát szedek.
– Hagyd el, édes fiam, lassan tele már a kosaram.
– Aztán mondd csak: mióta járod az erdőt, kedves öreganyám? Mennyi idő alatt lesz tele egy ekkora kosár?
– Attól függ, hogy fáj-e a derekam. Ha nem, akkor fél délelőtt elég. És te merre igyekszel? Hová akarsz eljutni estére?
– Estére? Visszafordulok, mert hiába űztem eddig egy hófehér őzet. Különben itt tűnt el, ni, e mögött a bokor mögött.
– Ha visszafordulsz, akkor nyilván hazafelé igyekszel. Bizonyára várnak, biztosan van kedvesed: egy ilyen daliának könnyen jut szép fehérnép! Nincs igazam?
– Akár hiszed, akár nem, pillanatnyilag jobban érdekel, hogy hová tűnt az őz!
– Úgy látom, kerülöd a választ. Elég ügyefogyott lehetsz, és biztosan szégyelled, hogy nincs kedvesed, azt sem tudod, mit kezdjél egy neked való hajadonnal!
– Valószínű, jó anyókám, hogy úgyis tudod a választ, ha meg úgyis tudod, minek erről annyit beszélni? Ha esetleg mégsem tudnád, azt azért mindenesetre egészen biztosan tudod, hogy ha volna is kedvesem, s ezt elárulnám neked, akkor ezzel rögtön el is veszteném őt.
Ezek után az öregasszony így szólt:
– Derék lovag! Jól beszélsz! Nos, hadd adjak egy jó tanácsot! Ha esetleg eszedbe jutott volna, hát át ne kelj ezen a gázlón, se most, se később! Nehogy átkelj! Indulj vissza minél előbb! Még most!
Ezek után hátat fordított Jaufrénak, a levegőbe emelkedett, suhogva pördült néhányat, majd forgószéllé válva eltűnt az út végében. Még magasan járt a nap, amikor Jaufré hazaért. Mindent elmesélt hölgyének, aki már türelmetlenül várta, jó fél mérföldnyire eléje ment, a kútig az erdőszéli kocsiúton.
– Ugye jó tanácsot adtam? Hidd el, akkor is elveszíthettük volna egymást, ha netán átkelsz a gázlón: roppant nehéz és veszélyekkel teli onnan a visszaút. Milyen jó, hogy hallgattál az okos szóra!
A lovag elnevette magát:
– Melyik okos tanácsra gondolsz: arra, amit reggel adtál indulás előtt, vagy arra, amit ott adtál a gázlónál, a galagonyabokor mellett?
A leány azonban nem nevetett. Komoly hangon, csendesen mondta:
– Hadd marasztaljalak hát! Mindent tudsz már. Tegnap idefelé jövet volt alkalmad tájékozódni. Akkor és azóta is tapasztaltál egyet-mást. Itt kell maradnod, kell most a segítség a puszta országnak.
Látva barátja arckifejezését, fürkésző tekintetét, így folytatta:
– Ne tarts tőlem: én is csak halandó vagyok. Varázstudományomat csak magamon tudom néha kipróbálni, mások fölött nincs hatalmam. Téged azonban be tudnálak avatni egy-két titokba.
Majd hozzátette suttogva, két karját Jaufré nyaka köré fonva:
– Nemcsak illünk egymáshoz, szükségünk is van egymásra. A bűvöletes szerelemnek, amiről tegnap beszéltél, ez nem árt.

(2005. május; 2008. január-február)