A mozdulatlanság töredékei – IX. stáció
Szerda
− Ha még egyetlen egyszer Karának szólítasz, akkor kitépem a nyelvedet! – sziszeg rám, majd ropogtatni kezdi az ujjait.
− Én nektek mostantól kizárólag mester vagy rockerkapitány vagyok, nem pedig valami idióta haverotok a hatodikból, értve? Némán bólint Sanya, de én nem bírom megállni, halkan ismételgetem, hogy seggfej, seggfej.
− Úgy látszik, megint kell neki a pofon, hogy ne felejtse el, hol a helye. Nem értem, miért nem tud kussolni, miért ilyen iszonyatosan ostoba? – mondja rólam Sanyának, mintha ott se lennék, mintha nem is hallanám. Sanya meg csak áll, nem szól egyetlen szót sem. Nem mondja, hogy szállj le a haveromról vagy azt, hogy azért nem véletlenül beszél vissza neked, te seggfej! Sanya hallgat, ő a jó tanítvány. Ő az, aki a suliban is rám szól, hogy ne lökjem állandóan, hogy milyen oltári nagy seggfej a Karcsi meg minden, mert ha ilyeneket mondok, akkor nem érdekeli a véleményem. Ő rendesen végig akarja csinálni a kiképzést, szóval ne pofázzak vissza és nem szóljak be, ha balhét akarok, akkor csináljam nyugodtan, de nélküle.
Csütörtök
Hogy éljen május elseje? Hát annak talán igen, akinek vásár meg céllövölde, akinek úgy van idén is, ahogy nekünk tavaly az amerikai fiúval, hogy az apja fiókjából kilopott sör- meg virslijegy, aztán meg titokban, hogy senki ne vegye észre, slukkonként körbemegy a Kent. Az igen, az rendben van, de egész délután garázsfestés a Karcsiéknál, miután véget ért a felvonulás meg a kötelező programok, amíg ő ki tudja, hogy merre jár, hogy csajozni, koncerten vagy tudja a rosseb. Ráadásul, ami pénzt az anyjától kapni fog a festésért, azt mind elteszi, nekünk meg tutira nem ad belőle egy rohadt vasat se! Még röhögött is, hogy vegyük tudomásul, nekünk ez a dolgunk, csessze meg! Mert azt még megértem, ha edzenünk kell meg bemagolni azt a sok dalszöveget, de ez kinek jó? Vagy ők tárolják a permetezőgépét meg a rotáját az ördögnek? De ma legalább nem volt egyetlen zsibbasztó, egyetlen nyakleves se. És végre van valami, amiben egyetértünk a Sanyával. Meg is mondta, hogy be fog szólni holnap a Karesznak, hogy szemétség volt eltiltania a vásártól bennünket, mert tök régóta gyűjtötte a lóvét a céllövöldére.
Biztosan nem jött össze a randi vagy a koncert vagy valami. Biztosan nem. Én hallgatok, Sanya panaszkodik a majális miatt, de a mester nem szól, bármi gond van, rögtön ütni kezd. Pedig olyan jól indult ez az egész, hogy Sanyáéknál lógunk napközi után vagy helyett. Hogy minden délután itt csináljuk a rockermegbeszéléseket. És baró volt az is, amikor először jöttünk edzésre, ahogy a Tóth Karcsi váratlanul oldalra vetődött, miután beléptünk a nagyszobába, majd egy hihetetlenül gyors tigrisbukfenccel a vasalódeszkánál termett, még ha a nagy nindzsázás közben végül le is vert a virágtartóról két cserepet. Civiláldozatok, ahogy ő mondta, de aztán később bocsánatot kért a Sanya muterjától, meg hozott helyette másikat. De már nincs bocsánatkérés, csak csutkára tekert Manovár meg Zsudászpriszt meg Fantom a magnóból, leeresztett redőnyök meg, hogy holnapig csináljátok meg ezt vagy azt, különben kibelezlek benneteket! Lopj egy sportszelet a boltból, de ha kimered fizetni, akkor kitekerem a nyakad! Csórd el nagyanyádtól azt a hatszögletű, aranyból készült pentagrammot, amiről beszéltél, nem kellenek a szaros kifogásaid, értetted, hétfőre itt legyen!
De Sanyát délelőtt elkapták a boltban, egyedül az volt a szerencséje, hogy bőgni kezdett meg azt mondta, hogy még reggel hozta otthonról, csak még nem ette meg, állítólag egyelőre nem szólnak a szüleinek, de egy hétig a bolt közelébe se mehet. A Karcsi csak röhögött rajta, utána meg azt mondta, hogy rendben, holnap újra tehet egy kísérletet.
Hétfő
− Hogy öltözik egy városi rocker? Na, hogy öltözik? Talán úgy, ahogyan most ti, hülye gyerekek? Hogy mackónadrág meg tornacsuka egész évben? Nevetségesek vagytok, a kurva életbe! Szóval hogyan? Megmondom nektek! Csíkos sztreccsnadrág, együtteses trikó vagy póló, szegecses alkarvédő, hozzá meg magasszárú Puma, értve? Ráadásul nagy haja van, persze általában csak oldalt meg hátul, mert a harcban zavarná, ha belelógna a szemébe. Surmókáim, kölcsönöztem pár parókát a művházból nektek! Sanya, a nővérednek vannak zöld meg rózsaszín cicanadrágjai, ugye jól emlékszem? Na, három napot kaptok rá, hogy ellopjátok őket, értettem? Csütörtökön parókában meg nadrágban akarlak látni benneteket! Ugye tetszik az ötlet? Akkor lesz az első táncórátok, szóval addig bátran gyakoroljátok a mozgást meg nézegessétek magatokat tükörben!
Transzgresszió – messziről jött irodalmak
Portugál dráma-magyar dráma – Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán drámáiról
Nov 21-én, hétfőn este egy kifejezetten rendhagyó találkozásnak lehetett tanúja az A38 hajó éttermében nagy számban összegyűlt közönség. A Portugál Intézet, a FISZ és a MASZRE közös szervezésében tető alá hozott irodalmi esten két kortárs drámaíró lépett egymással és a közönséggel termékeny dialógusba. A portugál nemzetiségű Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán a kortárs drámaírás és színházművészet lehetőségeiről, perspektíváiról elmélkedett egy pohár portói bor mellett. Az alábbi írás ebből az érdekes párbeszédből nőtt ki és arra tesz kísérletet, hogy kapcsolódási pontokat keressen a két szerző életműve, szövegei, illetve egy tágabb kontextusban a kortárs portugál és magyar drámairodalom főbb kérdései, problémái között.
Miguel Castro Caldast és Egressy Zoltánt mintegy 3000 kilométer és két, eltérő kulturális tapasztalat választja el egymástól. Míg előbbi az Európa peremére szorított, kulturálisan is marginális helyzetű Portugáliában él és alkot, addig utóbbi a kelet-közép-európaiság történelmi tapasztalatát talán legtisztább formájában felmutató hazánkhoz kötődik. Mindezek ellenére van valami közös mindkét íróban. Túl a generációs meghatározottságon és azon az egyszerű és alapvető párhuzamon, hogy Castro Caldas portugál és Egressy több szállal is kötődik a portugál kultúrához (másfél év portugál szak az egyetemen, a Portugál című sikerdarab, valamint számos fordítás brazil és portugál költőktől, beleértve Fernando Pessoát is), mindketten a kortárs drámaírás megreformálói, olyan írók, akik új utakat nyitottak meg a kortárs drámaírás és színház számára, pontosabban fogalmazva új utakat nyitnak meg, hiszen a színházban és a színházról csak jelen időben lehet beszélni.
Mindkét ország drámairodalmára jellemző, hogy az irodalmi műnemek és a kritikai gyakorlat hierarchiájában konzekvens módon mindig az utolsó helyre szorul, szupplementáris módon van kezelve, a prózai és a lírai műfajokkal összehasonlítva nem csak a kritikában, de a könyvkiadásban is látványosan periférikus pozícióba van kényszerítve. A drámairodalom történeti módon marginalizált helyzete az irodalmi kánonban és a kritikai diskurzusban azonban tételezhető a mindenkori drámaírók számára pozitív jelenségként is, hiszen a komolyabb, megszilárdult és éppen ezért nyomasztó drámairodalmi hagyományok hiánya szabadabb mozgásteret enged az alkotóknak. Többek között talán erre is vezethető vissza a magyar és a portugál irodalomban a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején lejátszódó folyamat: egy a drámához, a dráma műfajához való kreatív visszatérés, odafordulás, és egy új, fiatal drámaírói nemzedék színrelépése. Az utóbbi 10-15 évben mindkét országban tanúi lehettünk egy sajátos diszkurzív pezsgésnek a dráma műnemét illetően. Korábban soha nem látott esztétikai és formai sokszínűség érhető tetten a közelmúlt drámairodalmában és a korábbi hagyományos felfogással, vagy talán inkább előítélettel ellentétben, mely mind Portugáliában mind Magyarországon a dráma mint irodalmi forma és hagyomány elégtelenségét és hiányát hangsúlyozta. Nagy Andrást idézve kijelenthetjük, hogy „dráma van. A műfaj folyamatos megújulásának örömteli eseményeit tekintve is – és hasonlóképpen: a helyzet komolyságát illetően is.”[1] Dráma tehát van. Vagy ahogy a francia nyelv mondja il y a – azaz itt van, itt van előttünk, és Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán szövegei kézzelfoghatóvá teszik ezt az itt létet. A „drámai fordulat”, a drámához való termékeny visszanyúlás, visszatalálás a portugál irodalomban a Nova Geração de 70 névvel fémjelzett, elsősorban a 70-es években született fiatal írókból álló új irodalmi generációhoz köthető. Miguel Castro Caldas mellett, még olyan nevek emelhetőek ki, mint José Maria Vieira Mendes, Jacinto Lucas Pires vagy éppen José Luís Peixoto (2000-ben megjelent regénye a Nenhum Olhar, Egyetlen pillantás nélkül címmel magyarul is olvasható Bense Mónika fordításában). Ezek a fiatal szerzők nemcsak megszólalásmódjukban, de tematikailag is elkülönülnek az őket megelőző, még a 74-es fordulat élményéből táplálkozó, idősebb generációtól. A magyar drámaírásban szintén jól elkülöníthető egy új, fiatal drámaírói nemzedék, mely úgy kezeli a műfajt, olyan szabadsággal és kreativitással, mint előtte még soha. Egressy Zoltán mellett Háy János, Hamvai Kornél, Tasnádi István és Filó Vera sorolható a drámaíróknak ebbe az új generációjába[2]. Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán mint ezeknek az új generációknak prominens képviselői nagyjából egy időben kezdték meg, más-más irányokból a drámairodalom megújítását.
A két szerző tehát más-más irányokból, más-más esztétikák határvidékeiről elindulva hajtja végre a kortárs dráma megreformálását. Miguel Castro Caldas széttördelt, önreflexív, ismétlésekkel és idézetekkel tarkított drámái akár Valére Novarina én nélküli, költői színházának mintaszövegei is lehetnének. „A színháznak az én nélküli líraiság helyévé kell válnia. Az én itt egy összesség. Egy egész szekér színész kellene, mint a Karneválon, huszonkét vagy negyvennégy színész egyetlen ember ábrázolásához”[3] – írja a francia színházcsináló. Castro Caldas drámái pedig mintha eminens módon valósítanák meg Novarina koncepcióját a karakter elégtelenségéről. A portugál szerző szövegeiben a drámaelmélet klasszikus, arisztotelészi alapokon nyugvó alapstruktúrái: a tér, a hely, az idő, a cselekmény és a karakter szisztematikus módon vannak szétszálazva, leépítve. Castro Caldas mintegy teljes pályás letámadást intéz a dráma hagyományos, kanonizált felfogása és írásmódja ellen. Radikális megközelítésének központjában a karakter, a drámai személyek már említett, novarina-i ihletésű dekonstruálása áll. Drámáiban a szereplők általában totális névtelenségre és arctalanságra vannak kárhoztatva és még az olyan szövegekben is, amelyek saját névvel és hanggal rendelkező dramatis personae-kat vonultatnak fel, csak látszólagos a karakterek egysége és önállósága. A Nunca Terrában és az Os Assassinosban más irodalmi művekből kölcsönzött személyekkel, Kafka, Hemingway, Melville és J.M. Barrie szövegeiből derivált, transztextuális identitásokkal találkozhatunk. A Repartição és a Nós numa corda lebegő világában a nevétől megfosztott drámai személyiség már csak nyomokban fedezhető fel, egymással párhuzamosan létező és felcserélhető hangok mellérendelésévé disszeminál a megragadhatatlan, absztrakt tér és idő parttalanságában. A megszólalásokat mindkét darabban csak az egymással párhuzamosan beszélő szereplők száma különbözteti meg egymástól, így az én, a beszélő szubjektum egységét eltagadó drámák mintha a kórus archaikus-rituális funkciójához térnének vissza, mintha a belső hangok több szereplőre való szétbontását és egy kollektív alanyban való egyesítését mutatnák fel alternatívaként.
Egressy Zoltán drámái ezzel szemben többé-kevésbé megtartják a karakter, a cselekmény, a hely és az idő viszonylagos integritását, ezeket mintegy alulról bontják meg és ássák alá. Horváth Csaba szerint a Portugál „nem pusztán a szerző életművének eddigi legjobbja, de valószínűleg magyar drámatörténet egyik fordulópontja is”[4], egy olyan új drámamodell első megnyilvánulása melyben a tragikus nagyságtól megfosztott, cselekvésképtelen szereplők saját nyelvük és nyelvtelenségük foglyai. A Portugállal indított drámaciklusban (Sóska,sültkrumpli. 4×100, Kék, kék, kék) Egressy a kortárs drámaírók közül elsőként vitte „színpadra a hétköznapi beszélt nyelvet, a köznyelv regisztereit, a maga kliséivel, szóhasználatával, sérültségével, esetenkénti torzulásaival.”[5] Drámáinak szereplői híján vannak minden tragikus nagyságnak, pátosznak, bukásuk épp ezért törvényszerű, de korántsem szükségszerű. Az egyén és csoport viszonya, mely Castro Caldas szövegeiben az én szétbontása után a kórus koncepciójához való visszatérésben lett feloldva Egressynél teljesen más irányokba tolódik el. A drámai feszültség sokszor az egyén érdekeinek és a csoport érdekeinek kényszeres meg nem feleltethetetlenségéből bomlik ki, az egyén sikere, boldogulása a csoport egységes csoportként való fellépésén, egységes, dinamikus erőként való működésén áll vagy bukik, pontosabban inkább csak bukik. Gondoljunk csak a FIFA tagságra aspiráló bíróra (Sóska, sültkrumpli) , az Európa-bajnokságra hajtó Kiseszterre (4X100) vagy a nyugati cirkuszvilág felé kacsintgató Prézlire (Kék, kék, kék). A bukás, a csoport képtelensége arra, hogy egységgé szervezze magát az egyik tag, az egyén előrelépése érdekében, minden esetben a háttérben meghúzódó személyközi konfliktusokra, sérelmekre vezethető vissza. Ami pedig a nagy drámai eseményeket illeti, azok szinte kivétel nélkül hiányoznak Egressy drámáiból. A sorseseménnyé alakuló futballmeccs és váltófutás, az öngyilkosság mint meghatározó drámai cselekmények, a drámaiság csúcspontjai egyszerűen hiányoznak a darabból, hiszen itt nem magán az eseményen van a hangsúly, hanem annak hatásain, elő és utórezgésein, azon az előre kódolt „ontológiai vereségen”[6], amelyet a szereplők elszenvedni kénytelenek. Ez a sajátos ontológiai vereség azonban mindig a tragikum és a komikum vékony határvonalán valósul meg, azon a finom limesen, amelyen Egressy darabjai egyensúlyoznak és ugyanez elmondható Miguel Castro Caldas drámáiról is. A tragédia és a komédia elválaszthatatlanul összemosódik, nincs nevetés könnyek nélkül, ahogy nincs bukás mosoly nélkül. Börleszk és gyász, szakadék és poén határvonalán ismét összetalálkozik a két szerző Miguel Castro Caldas és Egressy Zoltán, hogy együtt mutassák fel azt ami van, azt ami a posztdramatikus színház[7] korában a drámából még megmaradt: a van-t, az ittvan-t. Magyarul és portugálul.
[1] Nagy András: „Dráma van”. A kortárs drámairodalom arcai. Gondolat Kiadó, Budapest, 2010, 10. o. Nagy András könyvének címadó kulcsmondata Jákfalvi Magdolna Magyar dráma – ’90-es évek című, 1999-ben publikált összegző jellegű írásának elhíresült kijelentésére referál, mely szerint az olvasóközönség hiányában a kortárs magyar dráma egyszerűen nem létező fogalom.
[2] Nagy András idézett könyvében külön fejezet foglalkozik az alább felsorolt írókkal.
[3] Valére Novarina: A test fényei. L’Harmattan, 2008, 28. o.
[4] Horváth Csaba: Emberek tragédiái. Egressy Zoltán: Nyolc dráma. in: Kortárs 2007/9, 109.o.
[5] Elek Tibor: Jubiláló Portugál, virágzó Sóska. Beszélgetés Egressy Zoltánnal. in: Bárka 2009/1, 51.o.
[6] Horváth Csaba, idem. 110. o.
[7] Hans-Thies Lehman: Posztdramatikus színház. Balassi Kiadó, 2009.
A publicisztika filozófiája
„Ember nincs, csak emberkedés!”
(Lang Ádám)
“Hogyha jő a vombat,
az ember mit is mondhat,
a vombat külsején
kevés dolog ronthat”
(Népdal)
Tehát ez megint egy publicisztika lesz. Nehéz műfaj. Késztetést érzel rá, hogy mindazt, amit nincs időd, nem lehet, vagy egyszerűen csak te nem vagy képes megírni versben, félbehagyott regényekben, filozófiai esszékben, tanulmányban, azt bele sűrítsd egy másfél oldalas szövegbe. Jól esik arra gondolni, hogy a „főmű” egy másfél oldalas publicisztika lesz. Ami egyszerűen helyettesíti a Háború és békét, a Lét és időt, meg az Eltűnt időt, meg Az általános és speciális relativitás elméletét, meg a többit.
A publicisztika: zuhanórepülés. Mint a sötét horizonton fölvillanó villám, amely olyan messze van, hogy csak a fénye ér el, átcikázza a látóhatár peremét, s azzal el is tűnik. Ahogy Don Juan táncol rövidre szabott élete során az örvénylő mélység fölött. Emeli poharát és kirobbanó életkedvvel kiáltja vendégeinek:
Éljen a bor tüze, éljen az asszony!
Más minden szürkeség és semmiség!
Éljen a bor tüze és minden asszony,
Más minden szürkeség és semmiség!
De a publicisztika ugyanakkor – legalábbis annak Nautiluson kifejlesztett változata – maga a tragikus életérzés ünneplése, amelyről mit sem tudnak az ismert sajtónyelvek. A szakadék, Mordor éjfekete országa, a történelem riasztó egykedvűségével szembeni tehetetlenség legtisztább kifejeződése. Az irodalom, a szépművészetek, a tudomány haszontalanságából nyert mély negatív igazság ünneplése. És semmiképpen sem az a kérdés, hogy kijussunk ebből a szakadékból, hanem hogy benne maradjunk, amíg csak lehet. Másfél oldal terjedelméig. Három percig. Hiszen nem lehet bírni ott sokáig. Pedig mindvégig ebben a szakadékban tartózkodunk, csak elfedjük ezt magunk elől.
És persze tegyünk félre minden polkorrekt véleményt. A publicisztika érzelmes műfaj, olyan, mint a magyarnóta, mint a cigányzene, olyan mint Győzike vagy Tarlós István, amint megsimogatja a vombatokat az állatkertben (neki is vannak érzelmei). Sőt, a publicisztika: gyűlöletbeszéd. Három perc gyűlöletbeszéd, hogy okos emberek majd több órás előadásokat tarthassanak a gyűlöletbeszéd ellen. A termékeny terméketlenség földje ez, vagy akár fordítva: a terméketlen termékenységé.
A Nautilus-publicisztikák másképpen aktuálisak. Mert számolnak az idővel mint negyedik dimenzióval. A dimenziók persze csak metaforák. Ezért mondanivalójuk folyton lebegtetve van, akár a barlangrajzok bölényei vagy az ortodox ikonok szentjei. A józan és művelt elme, aki naivan még tájékozódni akar az információk rengetegében, ezekre a „publicisztikai primitivizmus” kifejezést használná. De csak azért, mert még mindig a hegeli (vagy épp kanti) vulgáris időben gondolkodik és nincsen tudomása az idő transzcendenciájáról. Gondoljuk el, hogy mit tapasztalnak bizonyos kétdimenziós lények, például a húsleves felületén úszkáló zsírkarikák, akik nem tudják értelmezni a leves mélységi dimenzióját, ha egy szépen megmunkált inox kanállal belemerünk a levesbe. Fényeket, vonalakat, szekvenciákat. De nem tudják fenomenalizálni a kanalat mint homogén tárgyat. Na, hát ugyanígy nem képes észlelni ez a szokásos sajtónyelven nevelkedett nemzedék mindazt, ami a Nautilus-publicisztikában olyan, mint egy barlangrajz vagy Andrej Rubljov Ószövetségi Szentháromsága. Mert a Nautilus-publicisztika képtelen nem antinómikusan gondolkodni, és hidegen hagyja mindenfajta szintézis, összegzés, következtetés vagy tanulság. Hidegen hagyja az információ, a vélemény, a tájékoztatás, mert a lelki életre apellál.
Éppen ezért (is) a publicisztika tényleg érzelmes. A részvétről beszél. Az utálatról. A bűnről és a megváltásról. A hülyeségről és a marhaságról. A társadalmi igazságtalanságról. A hiányról, a semmiről, a létező semmiről. Az emberi testek csúnyaságáról és szépségéről. Az állatok szenvedéséről és békéjéről. Figyeli, ahogyan kutyák cibálnak egy szakadt lepedőt és ahogy a sziámi macska átbújik a kerítés alatt. A szenvedésről, az ostobaság miatti szenvedésről és a testi-lelki szenvedés szükségszerűségéről. Hirdeti a toleranciát egyrészt és az intoleranciát másrészt. Hirdeti az igent és a nemet, de nem külön-külön, hanem egyszerre: az igent a nemben és a nemet az igenben. Nyilván tudja, hogy ami Heideggernél a Lét világló tisztása, az Sartre-nál a Semmi. És mindezt érti, legalábbis érzi, érzelmileg átéli az Ambivalenciát. Dalban is elő tudja adni. Ő maga az Ambivalencia. Vagy más szóval: az Indifferencia hírnöke/dalnoka. Lang Ádámért van, és Lang Ádám érte. Csengéért és Bánkiért, Borbáthért, Kondorért, Katáért, Krániczért és Mátyásért van, értük oly indifferensen ambivalens. És mindenkiért. Vagy mi a fasz. Nem érdekli Semmi, s ez nem hagyja hidegen. Indifferens, de nem nihilista. Eszkatologikusan indifferens, és fordítva. Nihilista.
A semmi vibrálását elnevezi: fityifityi. Tudja jól, hogy a fityifityit kevesen értik meg. Ez olyasmi, amire képezi magát az ember, miközben mindenféle más dolgokat csinál, például szerkeszti az Újnautilust, kiáltványt, publicisztikát, verset ír, regényt hagy félbe, tanít az egyetemen, szervez, szeretkezik, rendezkedik. A fityifityi a közelítés a leglehetetlenebbhez, amit még publicisztikában senki nem kísérelt meg megközelíteni. Kineveti a politikusokat és önmagát, kineveti azokat, akik nem politizálnak és azokat is, akik politizálnak. Nevet azokon, akik hisznek az igazságban, a fényben, a közszereplésben, a társadalmi igazságosságban, a poézisben. Villámfényben Berzsenyit szaval: A poézis hajdan és most. Nevet önmagán és emiatt aztán sírnia kell. Mert a Nautilus-publicisztika tud sírni, igazi könnyekkel. Igazából csak ezt tudja, akkor is, amikor nevet.
A Nautilus-publicisztika műfajilag többnyire egy dal. Vagy csak egy dallam, amelynek ontológiai tétje van. Tegyük föl, hogy a fityifityi, amiről az előbb beszéltünk, az maga a Lét, avagy a Semmi világló tisztása. Mármost a Nautilus-publicisztika a semmibe ír egy cikát. Belecikázik a semmibe, fölhorzsolja bőrét, ahogy a madár röpte a levegőbe ír egy láthatatlan cikát. Nem hagy nyomot és mégis. A cika ott van, s nem látja senki. A világ húsába (a fityifityibe) ír egy cikát. Ősírás ez, mely könnyű és elegáns. Megtűrődik, fölível, elhagyja az ontikus szférákat, magával viszi őket a fityifityibe, és a cikával visszahelyezi méltóságába a Semmit, s az Istent. Meg az angyalokat és a démonokat. Tarlóst, Gyurcsányt, s mindenki mást. A jogaiba. Így lesz társadalmi és történeti végre. Az embert lefokozza.
A publicisztika: küzdelem önmagunkkal. Legyőzése az emberi gyarlóságnak, és kinyilvánítása annak, ami van; annak, ami lehetne, de nincs; annak, ami nincs, egyesek mégis úgy tesznek, mintha lenne. A publicisztika meditáció. Semmi köze éppen ezért a véleményformáláshoz, a társadalmilag fontos kérdésekhez, a magyar és az európai társadalmak mély meghasonlottságának tudatosításához, a gazdasági válsághoz, a hatalom kurválkodásához, a kibaszott politikai pártokhoz, az intézményes faszkalódásokhoz, a különféle kultúrcsoportok tét nélküli kötélhúzásához, a korrupcióhoz, az erkölcsi romlás netovábbjához, s más effélékhez. Mindezt elfogadja, ahogyan elfogadja az általános rossz hangulatot, a kiábrándultságot, a félelmet, s engedi, hogy mindez a velejéig átjárja a publicisztika testét és lelkét egyaránt.
Nem értelmez, csak mozog: kenózis, kinézis, stigma.
Elméjét belemeríti a kárhozat országába, de nem ítélkezik fölötte. És nem fél. Így marad tiszta. Csak ezáltal képes segíteni. És minden szétmállik az időben. És idő sincs, csak idétlenség. Fölfedezi a falat. Nekimegy fejjel a falnak. Fejjel a falnak, vagy mindegy. Az örvény a törvény. S egy csomó gyaluforgács.
Mit hozott a postás?
„Szivárvány az égen ível,
rokon leszek mindenkivel.
Rokonság, hej, ide figyelj!
Mi az, mit egy Mackó szível?
Szilvásgombóc sok prézlivel.”
Molnár Vilmos – Rokon leszek
Molnár Vilmos Erdélyben ismert és elismert prózaíró, aki költői vénáját sokáig titokban tartotta. Hogy mennyire nem volt igaza, bizonyítja a Postakocsi című kötet, mely a Ráció Kiadó jóvoltából az Erdélyi Híradó Könyvkiadóval közös kiadásban) már Magyarországon is megjelent. Igaz, csak egy csenevész válogatáskötetről van szó, mely harminc év munkásságát igyekszik bemutatni alig ötven oldalon, de ahogy a francia konyha is egyre nagyobb teret hódít, úgy látszik ezúttal is meg kell elégednünk azzal, hogy a minőséget kiskanállal mérik. (Ezt sajnos tovább erősíti, hogy a versek igen szellősen helyezkednek el a lapokon, s ettől még egy jobb érzésű környezetvédő zsebében is kinyílna a bicska. Még szerencse, hogy fához láncolva viszonylag nehézkes könyvet olvasni.)
A kötet – a kötelező reklámblokkon kívül – kizárólag a művekre koncentrál, így nem meglepő, ha előszó helyett rögtön a Nézőpont című verssel találjuk magunkat szemközt, ami meg is határozza a Postakocsi alaphangulatát. Nem fogunk mély értelmű önmarcangolást, halálvágyat, az emberiség sorsa feletti aggódást találni a kötet lapjain, helyette Molnár Vilmos humora fog szórakoztatni minket, ami jóval kellemesebb kikapcsolódást sejtet, mint amit a futurista, sóskaszínű borító sugall. Bár verseskötetről van szó, elöljáróban meg kell jegyeznünk, a műfaj határait Molnár nagy szabadsággal kezeli, hol tágít, hol szándékosan szűkít rajta, helyenként szinte népdalparódiába hajlóan:
„Csodák pedig nincsenek.
Jó, tudom.
Manapság aztán végképp nincsenek.
Jaj, tudom.”
(Csodák)
Természetesen a téma és stílus igazán nem kíván ennél többet, de helyenként úgy éreztem, egy nagy fityisz lebeg az arcom előtt, csak éppen nem veszek róla tudomást – ha éppen nem akarok.
A Postakocsi alapvetően egy tematika szerint szerkesztett kötet, és a négy fejezetcím nagyjából utal is arra a képzeletbeli fonálra, amely az egyes verseket összeköti. Igaz, hogy ez a fonál helyenként igencsak laza, az értelmezés szempontjából azonban nem ajánlatos figyelmen kívül hagyni őket.
Paradoxiák. Miután túltettük magunkat azon, hogy a paradoxia „a paradoxon nőnemű (irodalmi) rokona”, kis ízelítőt kapunk abból, hogy fest az egzisztencialista filozófia Molnár elgondolásában. A hangsúly a „kis” szócskán van, lévén a versek átlaghossza négy sor. Ettől függetlenül szellemes, és ahogy az ilyen típusú verseknél lenni szokott, nem árt az értelmezésnek egy újraolvasás.
„miénk minden felelet
enyém minden kérdés
egyedül nincs felelet
kettesben nincs kérdés”
(Miénk minden…)
A poézisről. A költőnek természetesen a poézisről is más az elgondolása, különösen ami a költészet történetét, és célját illeti. De legalább megtudjuk, hogy szereti a haiku-t, ami ugyan lefordíthatatlan, megérthetetlen és úgy önmagában átérezhetetlen a nyelvünk számára, de a problémát áthidalja némi iróniával és szabadszájúsággal. A „Concept art” című vers szinte zseniális, ám mivel a poént nem szeretném lelőni, itt van helyette egy „kövér haiku”, mely meglepő módon mégsem arról szól (vagy mégis, de ez legyen inkább megítélés kérdése):
„szelíd kis kurva
mindenki kúrja
újra és újra
ki nem húz nagyon csőbe
nem is álmaim nője
a zűrnek vagyok vője
majd’ mindig vidám
mert ott a divány
– s mi mindent kíván”
(Arról)
A megismerés művészete. A nyilvánvaló vicc mellett ebben a csokorban a humor alatt valóban lappang valami a megismerés művészetéből, vagy legalábbis annak folyamatából. A humoros felütés ugyan végig megmarad, de nem lehet figyelmen kívül hagyni a nosztalgia, a személyes érintettség által keltett érzelmi hullámlökéseket, melyek jól tetten érhetők mind a Kamaszkor, mind a (Hagyma) című versben, amely kettős címmel rendelkezik. Ezeket a fellángolásoknak a költő azonnal gátat szab egy-egy tréfával, aki átérezte, értette.
„parányok a végtelenben
arányok a gondolatban
erős vár nekünk a mérték
mértéktelen magányunkban.”
(Parányok)
A csekélyértelmű medvebocs verseiből. A következő versek többsége valóban, akár Micimackó száját is elhagyhatták volna, ám ez a száj most ugyancsak szappanozásra szorul. Kicsit mackós, kicsit dalos, bumfordi versek ezek, csak a végén jön rá az ember, mire ment ki a játék. Gyermekkönyvben nincs helyük, bár ha végiggondoljuk, miket is énekelnek népdalok címén a kisiskolások, hova is bújik az az aranyág át az aranykapun, talán még tovább is jutnának egy figyelmetlen „cenzoron”.
Végszó gyanánt egy újabb verset kapunk a kötet végén: A postakocsin reflektál mindenre: versekre, költői felfogásra, és még a borítóra is (amiről kiderül, hogy mégsem csak a versesköteteknél szokásos „jó lesz ez ide, majdnem olyan mintha valami lenne” filozófia alapján készült). Méltó befejezése a kötetnek, még csavar sem hiányzik a végéről. Mindent összevetve a Postakocsi a szórakoztató célú költészet gyöngyszeme, bátran ajánlható mindenkinek, akit nem botránkoztat meg, hogy a költő ezúttal nem a magas lóról szól hozzá, csak éppen a bakról.
Molnár Vilmos: Postakocsi. Kolozsvár – Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Ráció Kiadó, 2010.
