Románc

Ha már a játéknál tartunk: beetetett azzal, miszerint az ő egyik legeslegnagyobb és egyben legtitkoltabb vágya, hogy egyszer létrehozzon egy igaz könyvet. Na. Odajött, egyenesen hozzám, óra után, és azt mondta: „Tanár úr, én szeretnék egyszer egy igazi könyvet írni.” Na mondom: „Mégis miféle könyvet, csillagom.” Azt válaszolta: „Olyan könyvet, ami tökéletesen hű tükre mindannak, ami a szívemben fészkel.” Azért, hogy ezt a tervét megvalósítsa, elkérte a címemet, és utána levelekkel kezdett bombázni.

Naponta kaptam tőle egy levelet.

Most muszáj tárgyiasítanom az elbeszélésemet, mert kezd forróvá válni a talaj:

–  Kénytelen vagyok megkérdezni önt – mondom neki egy óra után, mikor odajön hozzám, és feltesz egy amúgy meglehetősen értelmes kérdést azzal kapcsolatban, ami az órán az én számból elhangzott: -, hogy, de ezt ne vegye sértésnek, nincsenek esetleg önnek problémái az édesapjával?

Nikolett kikerekíti a szemeit, nyel. Úgy néz, mintha mesekönyvből olvasnék fel neki.

–  Én teljesen normális családi háttérrel rendelkezem – mondja nekem, – tökéletes a viszonyom a szüleimmel. Nincsenek komplexusaim, ha arra gondol.

Pár hónapig kifejezetten sok időt töltök a tükör előtt. Sokat fésülködöm, új dezodort használok, gyakrabban borotválkozom. Nikolett leveleit egy este letiltom, de másnap visszavonom a letiltást, és azonnal elolvasom az összes korábbi levelét egy szuszra. Végre őszi szünet. Az utolsó órán Nikolett halk, nem kérdez semmit. A légy zümmögését is lehet hallani a teremben. Nikolett kerüli a tekintetem. Óra után „boldog szünetet” kíván, és elrohan.

A szünetet az állandó szeretőmmel kívánom tölteni. Telefonon beszéljük meg este a programokat (minden estére valamit – koncert, vacsora, séta valahol), s miután leteszem, elégedetten és magabiztosan mosolygok magamban. Ez az! Másnap este hatkor találkozom vele. Csinos, de valahogy mintha megöregedett volna.

–  Megöregedtél – mondom a szeretőmnek.

Fintorít, megüti a vállam, a sírás kerülgeti. Kiengesztelem: – Bocs. Nem értem, miért mondtam ezt.

Sétálunk, fél óra múlva megnyugszik. Aztán egyszer csak toppant a lábával. „Mit csinálsz”, kérdezi. „Már hogy mit csinálok”, kérdezem. „Nem veszed észre”, mondja, „hogy egyfolytában kapkodod a fejed össze-vissza, mintha félnél, hogy meglátsz egy ismerőst?” „Ez hülyeség”, mondom.

Aztán aznap este szeretkezem vele, ahogy elterveztük. Miután végzünk, rágyújtok.

– Csak akkor gyújtasz rá – mondja a Nő, – ha ideges vagy. Ideges vagy?

Szünet után, esküszöm, nem bírok Nikolett szemébe nézni. Már a buszon, órára menet, görcsbe rándul a gyomrom. Kezdődik azzal, hogy késik. Nyelek, száraz a torkom. Megkérdezem a három embertől, akik hulla fáradtan betévedtek az órámra, hogy telt a szünetük? „Boldog volt a szünetük?”, kérdezem. Nikolett fél órás késéssel érkezik, rám se néz. Nem ül a közelembe. Nézem: átfestette a haját, nagyon csinos. Magassarkúban van, mint egy igazi Nő. Nem érdekli amit mondok. Megkérdezem tőle: „És magának, Nikolett, hogy telt a szünet?” Azt mondja: „Remekül.”

Megsértődött? Látott minket? Látott engem az utcán végigsétálni a szeretőmmel?

Éjjel vergődöm az ágyamban, és azon tűnődöm, vajon hogy tehetném jóvá a bűnömet. Ne találkozzak többet az állandó szeretőmmel? Hívjam fel az éjszaka közepén, és szakítsak vele végleg?

Egy másik este elképzelem: üres a terem, Nikolett óra után odajön hozzám, mint a régi szép időkben. Haja át van festve mélybarnára, a szoknya combközépig ér. Gyönyörű, a legszebb nő, akivel eddig találkoztam. Odatámaszkodik az asztalra, megnyílik előttem hamvas dekoltázsa. „Hogy írhatnám meg”, mondja, „hogy írhatnám meg a könyvemet, ha a szívem tele van bánattal?” Egyszer csak utánanyúlok, elkapom a nyakát, és szorongatni kezdem. Nikolett szeme elsötétül, a hajával egyszínűvé válik, majd befeketül. Nem ad ki hangot, szemöldökeit felvonja, mintha állandóan azt kérdezné: „Boldog volt a szünete, tanár úr?” Fogom a testét, felteszem az asztalra. Azzal a késsel szabdalom fel, amivel nagyanyám vágta a csirkét: kipakolom Nikolett méhét és kihajítom az ablakon.

Egy harmadik este látom: megyünk Nikolettel az utcán. Mindenféle kérdéseket tesz fel nekem, de a kérdések logikátlanok és értelmetlenek. Olyanok, mint egy gyermek rajza: sok kusza színes és ronda vonal, mint egy drogos hallucináció. Félek a kérdéseitől, és kérem, fogja be a száját. Elhallgat, megfogom a kezét.

Most komolyan, mit csináljak ezek után?

Megtehetem azt, hogy:

– bocsánatot kérek tőle azért, mert a szeretőmmel háltam a szünetben, és azt merészeltem mondani neki a hatodik szeretkezésünk után: szeretlek.

–  elmondom neki, hogy álmodtam vele, és megkérdezem, ő vajon álmodott-e velem?

– meghívom egy automatás kávéra, és beszélgetek vele a folyosón egy könyvről.

Több lehetőség nincs.

Úgy érzem, Nikolett figyel, még amikor a vécén ülök, akkor is. A legrosszabb, hogy akkor is figyel, amikor az álmosságtól elbambulok a buszon. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember a legkevésbé kívánja, hogy valaki figyelje, de Nikolett akkor is lát megsokszorozott, végtelenül termékeny figyelmével. Másodpercekre sem hagy egyedül. Talán hajnalban, mikor korábban kelek mint ő, és az alvásnak abban a szakaszában masírozik a lelke épp, ami egy ingoványos, fekete mocsárhoz hasonlítható. Mert amúgy velem álmodik folyamatosan, és még félálomban is a markában szorít, mint egy mackó puha kezét. Nikolett nem enged.

Mit mesélhetnék még? Nincs mentségem. Karácsonykor lemondok a katedráról, és elmegyek targoncásnak. A papírokat hosszú hónapokig intézik, addig még nem mondok neki semmit. Februárban fogadom örökbe. Nikolett ujjong, a nyakamba ugrik.

Azóta szomjasan figyel egész nap, a vécére is bejön velem. Ha fürdök, felolvas nekem egy verset a kád szélére kuporodva. Babarózsaszín köntösben. Látom elővillanni fél mellét. Reggelire gabonapelyhet eszik kakaóval, éjjel sokat sír és forgolódik, olyankor betakarom és megfogom a kezét.

Mit mondhatnék? Azért van pár dolog:

 – a kávét cukor nélkül iszom sok tejjel.

– fürdeni szoktam, nem zuhanyozni.

– nem szeretek a menetiránynak háttal ülni a buszon, mert felkavarodik a gyomrom.

– szeretem a munkámat, és már vagy két és fél hónapja viszonyom van a raktár egyik takarítónőjével.

– átfestettem a hajam világosbarnára.

És ami még fontos: Nikolett azóta megírta a szakdolgozatát, és most a doktori disszertációjával küzd. Kapott már néhány órát, a diákjai imádják az óráit. Úgy hallgatják, mint valami sztárt! Én veszem neki a magassarkút. Komoly emberek azt mondják, Nikolett tehetséges. Ennek mérhetetlenül örülök, és mindenben támogatom, amiben csak tudom.

Boldog vagyok, azt hiszem.

Marcus Valerius Martialis: Erotion halotti verse

Fronto apám, Flaccilla anyám, óvjátok e kislányt:

         rátok bízom az én kedves Erotionom,

meg ne ijesszék őt a sötét árnyak, s ne remegjen,

         majd ha a tartarusi vad kutya rávicsorog.

Most az idén telt volna be csak hatodik tele éppen,

         hogyha megért volna még ugyanannyi napot.

Ősz patrónusait majd játszva derítse mosolyra,

         s közben az én nevemet mondja gügyögve nekik.

Csöpp kis teste a durva rögöktől meg ne töressen,

         könnyű légy neki, föld – mint neked ő, amíg élt.

 

                                                                                                          Havasi Attila fordítása

 

Szavak, költészet, hatalom – nőköltők az Ószövetségben

A zenélést már a Teremtés könyve a legősibb foglalkozások közt említi: „[Ada] Testvérét Jubálnak hívták, ő lett az ősatyja azoknak, akik gitáron és fuvolán játszanak.” (Ter 4, 21). És bár a legelső költemény Lámeché (Ter 4, 23–24) a zenei-költői önkifejezés női kifejezésformának is számított. Miután az egyiptomiak a tengerbe vesznek, Mirjam prófétanő Mózes hálaadó költeménye után így énekel: „Magasztaljátok az Urat, / mert dicsőség övezi, / a lovat és a lovast a tengerbe vetette.” (Kiv 15, 21).  Debora pedig így dicsőíti Bárákkal Kánaán királyának vereségét és persze saját győzelmét: „Jáel napjaiban / néptelenné váltak az utak. / Akik útra keltek, rejtett ösvényekre tértek. / A falvak kihaltak Izraelben. / S kihaltak is maradtak, / míg te, Debora, nem jöttél, / föl nem keltél, Izraelnek anyja.” (Bír 5, 6–7).

 

Ezek a próféta- és katonanők igazi nőköltők, de mi mégsem beszélhetünk a mi fogalmaink szerinti nőköltészetről. Nem feltétlenül azért, mert ezeket a harci dalokat is (esetleg) férfiak szerezték, hanem mert ezek a nőknek tulajdonított lírai beszédmódot a Biblia nem is próbálja a férfi-dalokétól megkülönbözetni. (Pedig van ilyen hagyományra is példa: a középkori portugál líra például a férfi- és a női beszédmód világos megkülönböztetésén alapul: cantiga de amor – cantiga de amigo). Mózes és Debora hálaadó éneke viszont se formai tekintetben, se harcias tematikájában nem nagyon különbözik – mind a kettő katonai-vallásos győzelmi ének.  

 

Ámde azért nem minden női dal ilyen harcias apropóból született.

 

Az utolsó nagy, önálló női énekszerző – talán a Biblia legjelentősebb költőnője – nem világraszóló katonai győzelmet ünnepel, hanem egy kisgyermek világra jöttét. Sámuel édesanyja nem diadalmas katonanő vagy prófétanő, hanem egy sokáig háttérbe szorított feleség. Ámde bármilyen nőies is az ő költeményének apropója, ez a hálaének (1Sám 2, 1–10) még zavarba ejtőbb, még különösebb, mint a prófétanők versei. Anna a gyermek megszületése kapcsán Istent mint forradalmárt ünnepli: az Úr felforgatja a társadalom megszokott rendjét, átírja a történelmet, a jelenben és nem a távoli jövőben szolgáltat igazságot. „Az Úr adja a halált és az életet, / letaszít az alvilágba, és felhoz onnan. / Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, / megaláz és fölemel. / Fölsegíti a porból a gyöngét / és kivezeti a szennyből a szegényt. / A fejedelmek mellett ad nekik helyet, / díszhelyet jelöl ki nekik. / Az Úr tulajdona a föld minden pillére, / ő helyezte rájuk a világot.” (1Sám 2, 6–8)  A kis Sámuel még csak meg sem említtetik: Anna mindvégig Istent, a Történelem Urát ünnepli. Isten maga a dünamosz, az örökös, a kérlelhetetlen változás. Bármennyire is egzaltáltan áradó a költemény, bármilyen gyakran is ismétli Anna Mirjam és Debora harcias frázisait, a mi fogalmaink szerinti „legversszerűbb vers” a zsoltárok előtt a Bibliában. A korábbi énekek katonai frazeológiája itt már metaforikussá lényegül, Anna nem egy eseményről vagy győzelemről beszél, hanem az egész emberi történelem dinamikájáról. Maga a költemény előadása beleilleszkedik valamilyen szertartásba (a kis Sámuelt bemutatják Silóban), de az alkalmi jelleg már egyáltalán nem érződik.

 

Anna költeménye a felkent király említésével zárul. A költemény tehát mágikus módon a jövőbe íródik. Hiszen Izraelnek ekkor még nincsen királya – az Ószövetség következő nagy költője, sőt a költője az a Dávid király lesz, akit majd Anna fia, Sámuel ken fel. Az ének egy megtörtént és egy eljövendő születés között helyezkedik el.

 

Sámuel könyve nem egy művész-életrajz, de azért a költészet (a zsoltár-forma műfajjá kristályosodása) és a királyság megalapítása mégiscsak egybeesik a zsidó hagyományban. A százötven zsoltár, Izrael liturgikus énekeskönyve Dávid királyhoz fűződik. Míg Anna, Mirjam és Debora (nyilvános, közös vagy éppen magányos) éneke egyszeri alkalom, a szokás megszakítása (azt se tudjuk, bárki elismételte-e Anna hálaénekét), addig a zsoltárokat a közösség tagjai meghatározott alkalmanként énekelték. A zsoltár, a dávidi ének megszenteli Isten idejét.

 

Bár az Ószövetség nem rajzolja meg Dávid költői portréját, de rávilágít az általa képviselt művészet gyógyító, kiegyensúlyozott, már-már „apollói” jellegére. Saul búskomorságát, „rossz szellemét” elűzi Dávid lantjátéka, ahogy azt Saul tanácsadói ígérik: „Aztán, ha rád tör Istennek a gonosz lelke, megpendíti a húrokat, és jobban leszel.” (1Sám 16, 16). E szerint a dávidi költészet nagyon távol áll attól az önfeledt, extatikus, beavató jellegű zenétől, ami ebben az időben (mint azt Pávich Zsuzsanna kitűnő, az Ószövetség korának „zenei életét” bemutató, neten is olvasható disszertációjából is tudjuk) a prófétálást kísérte. És mégis: Saul menthetetlen – és nemcsak menthetetlen, hanem megválthatatlan is. A vágy és a gyűlölet egyetlen mozdulatával a vele szemben ülő, lanton játszó, tehát védekezésképtelen Dávid felé hajítja lándzsáját (1Sám 19, 10).

 

Mert a harmóniát teremtő zenének is megvan a maga erotikus, csábító aspektusa – ahogy magának Dávidnak. Épp Dávid személyes vonzereje az, amely oly féltékennyé teszi Sault, miközben ennek a tüneményes vonzerőnek ő maga sem tud ellenállni. Ez a típusú (Dávid esetében már-már ellenállhatatlan, az ellenségeit is halálosan megalázó) vonzerő a költőnők esetében egyáltalán nem hangsúlyozódik. Jellemző módon a Biblia csak Dávid „csinosságát” és ellenállhatatlan vonzerejét emeli ki. Dávid zenéje és költészete – bármilyen őszinte és páratlanul méltóságteljes – elválaszthatatlan a hatalomtól, a rendtől és a csábítástól.

 

A három női dalszerző közül csak Sámuel anyjának, Annának a társadalmi kapcsolatait ismerjük. Hanna (Dáviddal ellentétben) nem bűvöl el senkit és semmit – a legkevésbé Izrael szakrális vezetőjét, Éli papot, aki a silói szentélyben imádkozás közben nagyon durván megleckézteti: „Meddig akarsz még itt maradni ilyen részegen? Igyekezz kijózanodni!” (1Sám 1, 14). A némán elmondott ima, a szív és Isten párbeszéde gyanús, hiszen a közösség spirituális vezetője számára is ellenőrizhetetlen. De még ez a maga korában szokatlan imádkozási forma sem indokolja, miért ilyen szálka az Úrhoz fohászkodó Anna a főpap szemében.

 

Ámde ebben a megalázó rendreutasításban nem láthatjuk-e a papság által képviselt kultusz és a prófétaság közti konfliktus nyomát? A prófétaság nem kötődött Silóhoz, míg a papság által gyakorolt kultusz igen. Éli úgy gondolja, hogy az extázisnak nincs helye a kultusz helyén, másrészt pedig – az ingerültsége erre enged következtetni – azt sem tartja helyénvalónak, hogy az extázist épp egy nő élje át. Hiszen Anna imádkozik a gyermekéért ahelyett, hogy áldozatot mutatna be, tehát a szóra bízza, amit állatok vére árán kellene megkapnia. Anna mégis megpróbálja az eksztázist a hivatalos kultusz helyén gyakorolni. De mint Éli reakciójából is látható, csak Dávid, a „felkent” működése révén válhatnak ezek az eksztatikus gyökerű szent énekek a kultusz részeivé.

 

A kiegyensúlyozott, apollói jellegű, mértékadó dávidi költészetnek tehát vannak extatikus gyökerei. És más tanulsággal is jár, ha Sámuel könyvét a költészet „megalapításaként” vagy keletkezéstörténeteként olvassuk. Eszerint az imádkozás, a szavakba vetett hit és maga a líra is  kompenzáció: a földi igazságtalanságok kiküszöbölésére szolgál. A társadalmi rendet újra és újra felforgató Isten igazolásul is szolgálhat az ilyen extatikus költészet szociális töltetére. A költő(nő) hangot ad azoknak, akiknek nincsenek saját szavaik, így közvetít Isten, az igazságosztó és a nép között.

    
Amúgy a karizmatikus, még az ellenségei vonzalmát is elnyerő Dáviddal szemben Anna szinte megtestesíti a kitaszítottságot és az alávetettséget. Nemcsak asszony, hanem terméketlen asszony – és nem elég, hogy terméketlen, még furcsán, már-már extravagánsan is viselkedik.  De a szavak fölötti, az imában és a költészetben is kifejeződő hatalom a Bibliában elválaszthatatlan a politikától. A Sámuel könyvében azok győzedelmeskednek, akiknek vannak szavaik – saját szavaik. Mert hiszen nem érdekmentes sem az Anna-féle extatikus, sem a dávidi mértéktartóbb költészet sem. A megalázott Anna fiában, Sámuelben sújt le Héli házára az Úr; Héli Sámuelen keresztül, Sámuel szavaiból tudja meg, hogy nem méltó többé az Úr kegyelmére.  A Sámuel könyve amúgy is mindvégig párviadalra épül: Saul és Dávid „játszmáját” megelőlegezi a Héli-ház és a kis Sámuel szembeállítása, de a termékeny és a terméketlen feleség, Peninna és Anna rivalizálása.

 

Anna pályafutásának csúcsa persze nem egy világméretű csata vagy éppen az Izrael fölötti politikai hatalom, hanem Sámuel, a próféta világra hozása, és egy különös, az Úr mindent felforgató, de egyben igazságosztó szerepét dicsőítő költemény. A legnagyobb elfogultság és szubjektivitás itt egyfajta lírai univerzalizmus forrása lesz. Az ének konklúziója szinte megidézi a Sámuel könyvének sorsdöntő párharcait, miközben hömpölygő párhuzamokban állítja elénk a minden megszokást felforgató Történelem Urát. És talán ez a kozmikus látásmód magyarázza, hogy a zsidó királyság intézményesülésének története, a Sámuel könyve miért kezdődik egy szokatlanul viselkedő anyuka történetével (nem Dávid anyjáéval, hanem Sámueléval), és miért közlik itt – egy költőkirály uralomra jutásáról szóló történetben – teljes terjedelemben a hálaéneket.

 

Anna nem meghal – hiszen ahogy születéséről, úgy a haláláról sem számol be a szöveg –, hanem szertefoszlik, szinte „felitatódik” a szövegben. Hiszen az ő öléből próféták származnak, és nemcsak egy nagy próféta, hanem az Úr és a közösség viszonyát átformáló költészet is.

 

 

 

 (Horváth Csaba Péternek tartozom köszönettel a közbevetésekért és az általa pontosított bibliai hivatkozásokért, Kránicz Gábornak az izgalmas vitákért és a Sámuel korának politikai és vallási viszonyait megvilágító sok-sok megjegyzéséért.)

Betlehem

 

Gond és széna zizzen itt,

s foroghatok szépen

– mint jászlában Jézusunk –

magam rosszkedvében.

 

Minden ártatlan barom

mélán   átnéz rajtam,

s rág, emészt, kigőzölög

hiánya a vanban.

 

Három bölcs is letagad,

így menthet meg engem.

                        Hogyha volt is csillag fönt

 Elhalt Betlehemben.

 

Mogorva gazda a Rend,

hely kell szamarának.

Sosem leszek oly becses,

mint egy haszonállat.

Nem a hideg

Tudósítás az Újnautilus „A szegénység provokációja” című rendezvényéről.

 

Bokáig állsz hóban, a hideg fokozatosan hatol át a három réteg ruhán, először még el tudod terelni a figyelmed, de a fájdalom szépen lassan kezessé tesz, magához szoktat, soha nem voltál még ennyire benne a saját testedben, mint most, és soha nem érezted még ennyire ott magad, ahol vagy, mert a fizikai fájdalom a jelenhez szögez, ez az egyetlen dolog, ami ennyire tökéletesen meg tudja tenni ezt.

 

Ezek azok a pillanatok, amikor a leginkább magadra gondolsz, amikor már reflex az önzés, nincs átgondolt célja, nem tudatos elhatározás, értelmüket vesztik a konyhamelegben kialkudott illúziók, szembesülhetsz azzal, aki vagy. A Normafán egyszer láttam egy anyát, aki nem szedte ki a saját fia nyakába dobott havat, úgy elgémberedtek az ujjai, annyira fájt, képtelen volt segíteni, mintha elkezdték volna letördelni, ő mondta így.

 

Az Újnautilus folyóirat az utóbbi időben egyre több szegénységgel, otthontalansággal foglalkozó esszét, tanulmányt jelentetett meg, már-már külön rovatot szentelt neki.

 

 A legutóbbi rendezvény is ehhez a témához kapcsolódott, ami helyszíne miatt egyfajta demonstratív szolidaritási akcióként is szolgált, hiszen mínusz néhány fokos hidegben, szabad ég alatt, a Városligetben került megrendezésre. A szervezők letörölték a hóval borított padokat, forró teát osztogattak, és néhány pokróc is előkerült, nem jó, ha egy aktivista beteg lesz, és utána hosszabb ideig nem tud részt venni a munkában, nem az a cél. A beszélgetés résztvevői, a hajléktalanokat segítő szervezetek tagjai között egyébként éppen ezen a téren bontakozott ki a legérdekesebb vita-kérdés, vajon milyen messzire lehet elmenni az eszközök megválasztása során, és mennyire kell tekintettel lenni az esetleges kockázatokra. Az Udvarhelyi Tessza kulturális antropológus által képviselt Város Mindenkié csoport például országszerte ismert hatásos akcióiról, határozottan megfogalmazott álláspontjairól. Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke szerint ugyanakkor a nagyobb összeütközések felesleges energiaveszteséggel járhatnak, a nem megfelelő megszólalásmód miatt esetleg megszakad vagy létre sem jön a párbeszéd, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy végül elérjék a kívánt eredményeket. Ráadásul a radikálisabb akciókat nem mindig kíséri megfelelő médiavisszhang, ezért előfordulhat, hogy a beszámolók alapján pontatlan kép alakul ki az adott szervezetről a köztudatban.

 

Udvarhelyi Tessza szerint csoportjuk természetesen tisztában van ezekkel a kockázatokkal, de megfogalmazása szerint a döntéshozók gyakran elutasító hozzáállása nem egy esetben a határozottabb fellépést indokolja, hiszen e nélkül el sem jutnának az illetékesekhez javaslataik. Ők utolsó lehetőségként nyúlnak a radikálisabb, ám korántsem szélsőséges eszközökhöz, miután már minden egyéb kapcsolatfelvételi módot megpróbáltak.

 

Összességében a nézetkülönbség ellenére a gyakorlatban valószínűleg előnyös, hogy egyaránt létezik diplomatikus, valamint a figyelemfelkeltő megszólalásmódot is vállaló szervezet, hiszen talán a két módszer párhuzamos alkalmazásával lehet elérni a legjobb eredményeket.

 

 A szervezetek képviselői között a kitűzött célok tekintetében is érzékelhetők kisebb különbségek. Vecsei Miklós véleménye szerint a hajléktalanok érdekében először nem is a lakhatáshoz való jog törvénybe iktatását kellene követelni, ennél sokkal lényegesebb olyan célokat találni, melyek könnyebben megvalósulhatnak. Például mivel az elmúlt évben a kilakoltatások közel nyolcvan százalékának oka közüzemi számlatartozás volt, ez a jövőben egyszerűen megelőzhető lenne az előrefizetéses rendszer bevezetésével.

 

A Város Mindenkié csoport ugyanakkor a már-már elérhetetlennek tűnő, távlati célokat is fontosnak tartja, hiszen ezek lelkesítik aktivistáikat. Nem elégedhetnek meg a kisebb  sikerekkel, a jelentős eredmények eléréshez elengedhetetlen az állandó, aktív közéleti jelenlét, a folyamatos szerepvállalás.

 

Az utóbbi évtizedek politikája és a gazdasági berendezkedés rengeteg embert juttatott a társadalom perifériájára. A rendszer pedig fél szembesülni önmagával, és azzal, amit okozott, ezért kézenfekvő és gyors megoldást talált abban, hogy eltünteti szem elől, a közterekről és aluljárókból saját kudarcának bizonyítékait, a hajléktalanokat.

 

Az ehhez hasonló akciókat általában azzal indokolják, hogy az emberek is ezt akarják, ami részben igaz is, hiszen a járókelők többsége az undor érzetén túl a hajléktalanok láttán egzisztenciálisan maga is megrendül, és kimondva- kimondatlanul arra gondol, hogy ha ez ebben a rendszerben ennyi (és egyre több) emberrel előfordul, akkor esetleg maga is ilyen sorsra juthat. Viszont ha idővel nem kell szembesülnie ezzel, akkor azt hiszi majd, a probléma nem is létezik, vagy megoldódott, és a hajléktalanok megfelelő helyre kerültek. Vecsei Miklós szerint ezek az érzések nem az emberek gonoszságából vagy az együttérzés hiányából adódnak, igazság szerint a legtöbben egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a hajléktalanokkal, és ettől tanácstalanná válnak, mert ha például találnak egy földön fekvő, beteg embert, akkor telefonálhatnak a mentőknek, ha viszont egy hajléktalant látnak, aki valamilyen szinten természetesen szintén segítségre szorul, egyszerűen nem tudnak kit kihívni, ezért az államtól várnak megoldást.

 

A hajléktalan életmódot szankcionáló jogszabályokkal a döntéshozók éppen ezt a problémát próbálják megoldani úgy, hogy a pénz-és szabadságvesztés büntetéssel való fenyegetés segítségével gyakorlatilag megkísérelték beterelni a szállókra a hajléktalanokat. Ez az előbbiek alapján érthető törekvés, azt azonban senki sem vette figyelembe, hogy először a megfelelő feltételeket kellene megteremteni, mert amíg ezek nem adottak, addig egy ilyen rendelkezés gyakorlatilag az erdőkbe száműzi az otthontalanokat.

 

Ráadásul, ha egy utcán élő embert kiszakítanak a megszokott lakókörnyezetéből, az legalább akkora –ha nem nagyobb- lelki megrázkódtatást jelent számára, mint ha egy házzal vagy lakással rendelkező kénytelen elhagyni otthonát. A hajléktalan embert sokszor segítik a környéken lakók, esetleg rábíznak dolgokat, kutyasétáltatást vagy kerti munkát, egy esetleges kényszerköltözés kapcsán az otthontalan ezeket az emberi kapcsolatait is elveszíti, megszakad a kapcsolata a társadalommal, ismét kirekesztett lesz, perifériára kerül.   

 

B. Magyar Csilla, a Város Mindenkié mozgalom tagja kiemelte, hogy éppen ezért önmagában a lakáshoz juttatás nem is jelenthet megoldást, mert ezeknek az embereknek nem a lakás hiányzik, a legjobban nem a hideg vagy az otthon hiánya fáj, hanem az önbecsülés, az emberi kapcsolatok, a célok, a hasznosság érzetének hiánya, hogy nem találják magukat érdemesnek arra, hogy éljenek. Ennek a lelkiállapotnak az eredménye lesz aztán a fizikai romlás, az elhanyagolt, ápolatlan külső, szenvedélybetegség, ami alapján az emberek később megítélik őket, holott ez az állapot nem hajléktalanságuk oka, hanem eredménye.

 

B. Magyar Csilla elmondása szerint a Város Mindenkié csoport ezt a problémát oldja meg nagyon sikeresen. Tagjaik között egyaránt megtalálhatóak a hajléktalanok és szövetségeseik, egyenrangú és egyenértékű együttműködőkként. Itt mindenkit ráébresztenek arra, hogy szükség van rá, és együtt nagyon sok mindent tehetnek társaikért.

 

A rendezvényen egyébként jó néhány hajléktalan ember is jelen volt a Város Mindenkié csoportból. Kedves, kedélyes, vidám emberek, nem kevés öniróniával. Szegények, de korántsem szerencsétlenek.  Igazán jó rájuk nézni, összemosolyogni velük. Néhányan Debrecenből jöttek, ahol a napokban alakították meg a Város Mindenkié első vidéki tagozatát. A beszélgetés végét még megvárják, de sietniük kell, hogy elérjék a vonatot.

 

Lassan teljesen átfagyunk. Állunk még egy darabig a fák alatt, a havon, hát ennyit vállalhatunk át, ennyire lehetünk részesei, csak a hideget érezhetjük, a többiről, a lényegről nem sok fogalmunk lehet. A járókelők időnként érdeklődve pillantanak felénk, de nem maradnak túl sokáig, határozott léptekkel indulnak el inkább a közeli műjégpálya felé, ott több értelmét érzik a hidegnek.

 

(A képeket Szöllősi Mátyás készítette)

Leánybúcsú (37/10) – Éjjeli látogatás

Hatalmas jókedvem kerekedett. Ha utánam jönnek, lehagyom őket! Ugye? – pillantottam a Holdra. Futottam néhány utcányit, majd hirtelen megálltam. Esőt! – kiáltottam föl a Holdnak. Esőt! Esőt! Esőt! Kavargó, meleg, fekete zápor csapott le körém. A Dunához! – kiáltottam, s megeredtem újult erővel. Hamarabb odaértem, mint hittem, leszaladtam egészen az utolsó lépcsőig. Sűrű áradat vett körül, kimerülten bámultam a meztelen folyót. A gyönyör – suttogtam a folyónak. Élni akarok! – kiáltottam föl a Holdnak. A folyó nem engedett el. Beszélgetések, szeretkezések, hallgatások, lélegzetek, mozdulatok jelentek meg előttem, az éjjeli parti arcai, a sült a konyhában, a borospohár, melyet az ablakpárkányon hagytam, lógó és hadonászó karok, bóklászó és egymásba gabalyodott társaim, fotók az egyetemről, veríték, falitükör, könyvespolc. Itt vagyok. A gyönyör – suttogtam. A Felügyelő háza nincs messze. Odamegyek. A kapuhoz simultam. Kezemmel a kilincset, a fafaragásokat simogattam. Szeretlek, szeretlek, szeretlek – hadartam aléltan, nyelvemen görgetve a fa érdességét. Három nap, három nap, már csak három nap – nyugtattam magam.

Pénteken hatkor a Felügyelőt nem találtam otthon. Vártam rá egy ideig, majd egy rövid levélkét hagytam: Tisztelt Uram! Itt voltam hatkor, ahogyan megbeszéltük (vagy rosszul emlékszem?). Remélem, nem történt magával semmi (rossz). Félóráig szemléltem, hogyan kúsznak bele a kémények a sötétedő égbe (szép volt – a maga módján), most mindenesetre elmegyek. Üdvözlettel – L. M.

– Elina, ne haragudj, hogy zavarlak, de nem volt otthon, és érzem, hogy valami szörnyűség történt vele. Balesete volt, rosszul lett, és egyedül fekszik a szoba közepén, és az ő életformájával az sem lehetetlen, hogy … Rettenetesen félek, hogy valami baja van, mit csináljak?

– Nyugodj meg, biztosan nem történt semmi rossz, csak közbejött valami, és nem tudott értesíteni.

– De ha mégis? Rettenetesen aggódom érte, fölhívtam, de csak a rögzítő kapcsolt be. Vártam rá félórát, mert éppen jöttek ki a lakók és be tudtam menni a lépcsőházba, és azóta egyfolytában rettegek az életéért.

– Nem lesz semmi baj, menj haza, fel fog hívni.

– Elina, nagyon szeretem őt. Nem érdekel, ha nem szeret meg soha, csak éljen! Nem érdekel, ha soha többet nem találkozunk, csak ne történjen vele semmi! Istenem, engedd, hogy éljen! Ugye nincsen semmi baja? Nem érdekel, ha nem szeret, csak éljen! Éljen! Éljen…

– Ezt ne felejtsd el.

– Nem fogom, de ugye nem halt meg?

– Dehogyis. Csak közbejött valami.

– De én így nem bírok tovább élni, ha nem tudom, hogy jól van-e.

– Mit akarsz tenni?

– Elmegyek hozzá, és ha nyitva van a kapu, bemegyek és megnézem, hogy nem halt-e meg. Bár biztosan haragudni fog, ha csak így odamegyek. Szerinted haragudni fog, ha csak így odamegyek?

– Nem hiszem. És különben se tehetsz mást.

– És ha nem lesz otthon? Istenem, megőrülök. Érzem, hogy megőrülök. Rettenetesen félek, hogy valami baja van.

– Menj el hozzá, és bizonyosodj meg, hogy jól van.

– De ha nincs nyitva a kapu, nem csöngetek föl. Akkor azt jelnek veszem. Elina! Nagyon félek.

– Próbálj megnyugodni.

– Jó. Ne haragudj, ne haragudj rám, csak nagyon szeretem őt, nagyon szeretem, nagyon, nagyon…

– Tudom. Hívjál vissza, hogy mi történt.

– Jó. De csak akkor megyek be, ha nyitva van a kapu. Ha nem, akkor majd meglátom…

– Jó. Siess.

– Megyek, megyek…

A kapu nyitva volt. Két megtermett asszonyság beszélgetett a kutyasétáltatás után, az egyik kutyára alighanem ráléptem, amint beszabadultam a lépcsőházba. Semmin nem gondolkodtam akkor, s most világosan itt állnak előttem ezek a pillanatok. Fekete ruha volt rajtam, fehér virágmintákkal, magassarkú pántos cipő, s a futástól intenzíven libegett körülöttem a kedvenc gyöngyvirágillatom. Ugyanazzal a lendülettel, mellyel a lépcsőn felszaladtam, mert nem volt türelmem a liftre várni, pedig a Felügyelő a legfelső emeleten lakott, nyomtam meg a csengőt. Az ajtó kinyílt, ott állt. Él – ujjongott föl a szívem, s az ujjongástól felé lendültem, de egy apró mozdulattal visszalépett és egy émelyítően teátrális mozdulattal a szívére tette a kezét.

– Mariann. Ne haragudjon. Egy megbeszélésen voltam, és nem tudtam hazaérni a megbeszélt időpontra. Nagyon szégyellem magam.

– Maga ne haragudjon, hogy ilyen későn zavarom, csak mielőtt hazamegyek, tudni akartam, hogy nincs-e semmi baja.

– Nincsen. Ne haragudjon rám.

– Aggódtam magáért!

– Ne haragudjon. Holnap fölhívom, és megbeszélünk egy másik terminust.

– Jó. Akkor én megyek is. Csak tudni akartam, nincs-e semmi baja. Köszönöm. Köszönöm.

– Holnap fölhívom.

Soha többé nem hívott föl. Soha többé nem jártam a Bernáth Antal utcában. Akkor utoljára, amikor leszaladtam a lépcsőn, ahol néhány perce még fölfelé száguldottam baljós rémülettel a szívemben – most azonban a színtiszta hála járt át. A kapunak borultam. Él, él, él – zokogtam. Meddig? Ki tudja? Ilyenkor nincs idő. Az idő csak akkor folytatódott, mikor a kínnehéz kapun kifordulva az arcomba kapott az alkonyi szél, s ahogy egyetlen szempillantás alatt lehűtötte rajta a könnyeket, úgy, egyetlen szempillantás alatt döbbentem rá, mit tettem. Elárultam magam.

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info