Egy balatoni utazás – újratöltve. Eötvös Károly könyvei a Balatonról

Nem is oly rég, pár éve két sárgás színű, balatoni látképpel borított kötet került a nagyobb és kisebb könyvesboltok polcára.

 

Eötvös Károly művei ezek, amelyek a Pannon Tengerről szólnak: az első kötet az Utazás a Balaton körül, a második pedig a Balatoni utazás vége címmel jelent meg újfent. Hogy miért is olyan lényeges ez? Egyrészt az író miatt, de a későbbiekben a kiadóról is érdemes pár szót szólni.
 
            Regények részletei, novellák epizódjai méltatják ma már a Pannon tengert, de az első és egyetlen szépírói ábrázolása a tónak, Eötvös Károly (1842-1916) fejéből pattant ki. Maradandót alkotott, mégis mind művéről, mind az íróról keveset tud az utókor. Pedig a dualizmus idején függetlenségi ellenzéki szerepkört vállaló politikus, író tevékenysége igen sokrétűnek mondható: a tiszaeszlári vérvád idején (1883-ban) – a polgári szabadságjogok élharcosaként – a jogtalanul vádolt eszlári zsidókat védte, sikerrel. Ezzel országos ismertséget és elismertséget vívott ki magának. Emellett irodalmi tevékenysége sem elhanyagolható: nemcsak korabeli politikai sajtóorgánumokban (pl. Pesti Napló, Egyetértés) publikált, hanem életre hívta a Veszprém (1865) című – igaz, rövidéletű – lapot is, melyben szintén sorra jelentek meg irodalmi művei. A századfordulón a fővárosi értelmiségi elit csak „Vajda”-ként emlegette, hiszen a pesti Abbázia kávéházban mindig meg lehetett hallgatni bölcs javaslatait, irodalmi és politikai anekdotáit és jogi tanácsait is. Jó viszonyt ápolt az évtizedek óta Turinban élő Kossuth Lajossal, kinek helyzetéről, állapotáról folyamatosan tájékoztatta a magyar közvéleményt. A századforduló viharos belpolitikai harcai a függetlenségi ellenzék belső megosztottsága miatt öregkorában visszavonult, s csak az irodalomnak akart élni. Elhatározását siker koronázta. Művei (pl. Gróf Károlyi Gábor feljegyzései, Deák Ferenc és családja, Magyar alakok, A nazarénusok) és nem utolsó sorban, az Utazás a Balaton körül című novellafüzére még életében megjelentek. Ez utóbbi kötet az első olyan leírás, amely összefoglalta a Balaton történetét és kedvet is „csinált” a vidék megismeréséhez.
 
            Eötvös műve nem regény, hanem egy útleírás. 1875-ben elindul egy kis társaság, a korszak jelességei (íróemberek, történészek) – Salamon Ferenc, Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, Szentirmay József – és maga az író. Csupa olyan ember, aki addig nem ismerte a Balatont, Eötvösön kívül persze. Mert a Balaton – és ezzel a szöveg minden archaizmusa ellenére egyetérthetünk – a szerző szerint: „ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre. Se mérnök, se tudós, se állatbúvár azt igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, aki egyúttal költő és történetíró s azonkívül erdélyi ember.”
 
            Az idegenvezető, Eötvös célja felhívni a tóra a figyelmet és megszerettetni ezekkel az íróemberekkel a Pannon tengert. A szerző – dunántúli gyökerei és balatonfüredi nyaralója miatt – a vidék ciceronéja, aki úgy terelgeti olvasóit, hogy azok megismerjék a táj múltjának minden apró nyomát. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza szerelmét, a Balatont körülövező várak legendáját, az első balatonfüredi színház felavatását. Mesél a régmúlt betyárvilágáról, Sobri Jóskáról, valamint István nádor és Jellasics horvát bán szemesi találkozásáról is. És megjelennek olyan történelmi figurák, akik valamilyen módon kapcsolódtak a vidékhez, nevükhöz dicső dolog fűződik, mint például a balatoni gőzhajózás legfőbb szorgalmazója, Széchenyi István és a jótékony veszprémi püspök, Ranolder János. Eötvös talán mégis ott a legszórakoztatóbb, ahol az egyszerűbb „lelkekről”, balatoni halászokról, borosgazdákról szól.
 
            Az utazók 1880 táján indulnak a Balaton körbejárására. Ekkor a tó még nem azt a képet mutatja, mint a 20. század elején. Nincsenek még nagyon fürdőzők, az infrastruktúra sem olyan jó, az ellátás sem kifogástalan, nincs Balaton-átúszás, nincsenek vitorlásversenyek és fürdőegyletek sem. A tó szépsége és múltja viszont adott. És Eötvösnek ez a célja: a maga, 19. századi módján úgy beszélni a „magyar Tengerről”, ahogy azt az Abbázia kávézóban is tette volna. Kötetlenül, szép magyarsággal, jó humorral, közérthetően, érdekesen, színesen, ahogyan ezt ez a kis kiragadott szemelvény is bizonyítja: „Ezer szárnyas mulat a nádasok körül. Ott fürdik a libuc, ott piperézi magát a zöld aranyfejű tőke, ott kergeti egymást a gyöngykacsa, s ott áll komolyan a sekélyen s néz magasra tartott fejjel a sudár nyakú gém. Őrködik a világ fölött. De nem ügyel őrá a sirályok serege. Hosszú, fehér szárnnyal cikáznak és kiabálnak a vizek fölött, s le-lecsapnak, ha ostoba kárász vagy ábrándozó garda közel jön a felszínéhez. S ha leszállott a nap: új fény, új élet, új ragyogás. Szép a hold az égen, de sokkal szebb a Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon. S ha áttekintesz a túlsó partra: minden falu alján apró pásztortüzek hosszú sora mosolyog feléd.”
 
            Nehéz műfajilag behatárolni, hogy valójában az olvasó egy regényt, egy anekdotagyűjteményt, történeti összefoglalót vagy útikönyvet tart-e a kezében. A végeredményt tekintve, valljuk meg: ez nem is olyan fontos. Minden szempontból lényegesebb, hogy 2007-ben, a kötetek megjelenhettek, újból. De nem egy nagy kiadó neve alatt! Ők nem láttak benne fantáziát… A Balaton egyik szerelmese – merthogy azért sokan vagyunk még ilyenek –, Kállai Szilárd, fedezte fel újfent és teremtette meg az anyagi hátterét annak, hogy egy nyáresti olvasmányt, a 19. századi Balaton világáról, történetéről elénk tárjon. Lennének még olyan írások e vidék kapcsán, amelyek megérnének egy reprint kiadást (gondolok itt Garay János Balatoni kagylók című verseskötetére), de legyen ez a példa ragadós! És vegyük úgy: ez egy szép kezdet ahhoz, hogy a múltba visszanyúlva a sajátos Pannon vidék jövőjéről is legyenek vízióink, miközben a keménytáblájú, szépkiállítású könyveket forgatjuk, jó balatoni bort kortyolva. És anélkül, hogy egy lépést is tennénk: indulhat az utazás, a Balaton körül, Eötvös Károly kalauzolásával, Praznovszky Mihály – mindig humoros és tartalmas – sokatmondó utószavával, a Balaton-szeretetre vezérlő kedves-szép kalauzzal.
 
Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül; A balatoni utazás vége, Veszprém, Vitis Aureus, 2007.
 

 

Virrasztó Jenő kalandjai

Kerberosz ugat

 

Valahol Amerikában, egy titkos földalatti kutatóközpontban már létezik olyan műholdas rendszer, amely le tudja fényképezni az érzelmeket. A rendszer azonban még nem eléggé kifinomult, ezért most olyanokon tesztelik, akiknek érzelmi élete az átlagosnál erősebb: a világ különböző tájain élő költőkön.

Az egyik monitoron 2008. szeptember 4-én déli 12 órakor a következő zoom-sorozat jelent meg: Európa – Kárpát-medence – Balaton – 71-es műút – Lepsény és Balatonkenese közötti szakasz – bordó Renault Laguna – Virrasztó Jenő – öröm – dicsőség. Virrasztónak és utasának földrajzi célját persze már jóval kisebb lelki felbontás visszaadta: Balatonpáfrányos. Virrasztó és Tarló B. Alfonz a Lombroso-díj átadó-ünnepségére igyekeztek. Verseikre kaptak díjat. Tarló B. nagyobbat, de irigységről szó sem volt, hiszen barátok voltak, szerették egymást. Kicsit viccelődtek azon, hogy most akkor melyikük zseni és melyikük őrült, de aztán megállapodtak abban, hogy mindketten zsenik és őrültek. Az irodalmi díjakról hasonlóképp vélekedtek: örültek az elismerésnek, de nem hitték, hogy a díj csinálja a költőt. „Nincs annak akkora természete” – mondogatták. Már nem is emlékeztek, melyikük találta ki.

Tarló B. vadonatúj fekete cipőjét nézegette elégedetten. Direkt az alkalomra vette. Virrasztóban a megelégedettség mellett egyre határozottabban kaparászott a nyugtalanság. A földalatti központban ezt az érzést 12:12-kor regisztrálták.

Páfrányos nagyon ki volt találva. A városka főutcája a Balaton felé lejtett, de ha az ember lekanyarodott balra, békebeli világban találta magát. A dombtetőtől a tóparti sétányig olyan időfüggönyön kellett áthatolni, amely mögött száz év előtti szecessziós hangulatok éltek.

Virrasztó és Tarló tudták, hogy nincs reinkarnáció, de azt is tudták, hogy ők éltek már egyszer, épp a nagy századforduló idején, a pezsgő szellemű, mégis selyemfényű, álmatag korban, amikor az emberek még meg tudtak érni a halálra, és nem adták át magukat annak a nyüzsgő ürességnek, ami életet lélegez és tetteket hazudik.

Virrasztó Jenő tavaly már járt itt. Gyakorlott kormánymozdulattal kanyarodott be a Nyest utcába, és leparkolt a szálló bejáratánál. A kéttagú költőcsapat zajongva hatolt be a nemes vonalvezetésű kúriába.

A recepciós lány eléjük tolta a jelenléti ívet. Virrasztó rápillantott és megtántorodott. Tarló a 14-es szobát kapta. Tavaly, egy hasonló költészeti rendezvény alkalmával Virrasztó ugyanebben a szobában szállt meg szerelmével, Málna Georginával. Néhány hónapos szünet után itt találkoztak megint, hogy a tihanyi hegyen újra a jövőről beszélgessenek.

– Mi van, Jenő? Falfehér lettél.

– Cseréljünk szobát, Alfonz. Majd elmondom, miért.

Alfonz nem kérdezősködött. Ismerte barátját, és tudta, hogy mindennek oka van, még ha az élet merő sodródás is. Átadta a 14-es kulcsot.

Virrasztó belépett. A műszerek mutatói a föld alatt akkorát ugrottak, hogy kezelőjük, a családos, munkájának élő, fásult oregoni mérnökember ijedtében beleöntötte a kávét a klaviatúrába. A költő kulcsra zárta az ajtót, az ágyra ült. Itt találták meg Georginával önmagukat.

Lassan, hattyúszerűen merült el Virrasztó a dunnahabokban. A szálló szétnyílt, és ő süppedni, majd süllyedni kezdett, elkeverték a fájdalom és a hallgatás örvényei, a hortobágyi nádas forgott körülötte, csobogott a tekergő vízfal, nagykócsagok és nyári ludak repültek föl, szárnytollaikkal kavarták a világűrt, csillag hullott, átégett Páfrányoson, a szecessziós sétálókat beszippantotta a tűz, Georgina arca jött elő, ahogy sírva mondja a síró Virrasztónak: „Én mindig itt leszek neked,  amikor csak  akarod”,  és  eltűnt,  és  fölvillant  újra,  és Virrasztó már tudta, hogy merre tart ez a mágikus szédülés; etruszk romok, őszi erdők, koncerttermek, nagy nevetések nyíltak meg előtte és ő zuhant boldogan, reszketve, mert tudta, biztosan tudta, hogy az omlás a Föld közepében áll meg.

Földet ért. Kellemesen hűvös volt, hívogató sötét. Fölkelt, végignézett magán. Bőrsaru volt a lábán, fehér khitónját aranykapocs fogta össze. Virrasztó elindult embermagas cseppkövek, meszes víztől csöpögő falak, árnyékboltozatok között.   Tudta, hogy még mélyebbre kell ereszkednie. Meg kell keresnie őt. És ha megtalálta, el kell indulni vissza, fölfelé, nagy nevetéseken, koncerttermeken, őszi erdőkön, etruszk romokon át. Nem szabad hátrafordulni, csak képzelőerejében bízhat.

A műszerek elvesztették a jelet. A mérnökök hazamentek. Kerberosz tompa ugatása hallatszott. Ment a költő, élete legfontosabb kísérlete felé. Végső próbára tenni képzeletét.

 

A tízedik menyasszony

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tízedik menyasszony*

Gyarmati Ágnes-Melindának

I.

Radnót és Iernut között a műút egyik szélén, hermetikusan zárt, párás fürdőkabin áll. (Síkos, torlódó páfránylevelek), egy vetkőző lány, ruhátlan férfi; utóbbinak kilátszik a foga fehérje.

 

Az ajkait szétnyitva figyel; a lány szájában a várakozás szaga, húsa, fogidegig futó kísértés. [Radnót és Iernut között a sejthető élek mentén, domborodik és meglassul, a mattbarna földből a rohanás, szinte érzed a tág görbületeket a hátcsigolyákon.] Már rég eltelt az évszak, a várakozás szaga, húsa besűrűsödik, de nem érintik egymást.

II.

A fürdőkabin párás, gomolygó káddá összpontosul. Az egyik szöglet méregzöld testápoló, afféle mocsár, ketyegő ebihalak – mint fekete zsebórák – nyüzsögnek benne. A másik szeglet hordónyi esővíz, házak cserép- és csatornaleve (mondjuk). Elszabadul a zselatinos puha falióra is. A víz, az élő szövet. Legalább memóriában légy fegyelmezett, riad a lány (rég nincs ruha rajta) és kiszáll; a bal melle kibuggyan a törülközőből, úgy ver a szíve.

A szív alatti tárna zuhog.

III.

Radnót és Iernut között évszakok óta azon az egy sávon süvít a kamion, kávégép őröl, torkaszakadt szivar. A sofőr talpát, testét panírozza az érdes, édes füstdög. A műút szélén, hermetikusan zárt fürdőkabin, benne egy férfi; és egy nő, amint tenyerében tart, kiválaszt, archivál egy percet,

(legyen gömb alakú, vagy golyó – s ha elgurul?)

még nem szűz,

férjhez megy benned.


[függelék

                                              a Tízedik menyasszonyhoz

*

kioldod a mályva-ízt a nyelvizomból.

néhány lágyszárúból a sziromgrimaszt.

esetleg sziromficamot. nyelveken szólsz még?

lehetséges ez?

*

füstös, tüdőformájú. kihűlt helyek

a fényképkeretben. igaz a februári cserepes,

zúzott szánnyom, s a madárcsontú váz,

a bodzáé, most tűnik újnak.

*Sz. G. A tízedik vőlegény című verse mellé.

Módosítószók, hogy halljál

Hawaii bennszülöttek jönnek, együtt rázzuk a zenére.

Hol van már az a jó érzés, hova is tehettem…túrom a táskám, hirtelen milyen mély lett, el sem éri a kezem. Meg kell lennie, biztos csak elcsúszott…aztán valamibe sikerül belekapaszkodnia az ujjaimnak. Húzom, nem eresztem, tűrhetetlen, akkor beledugom a fejem akkor!

Leskelődöm a táskámban, pont akkora méretű, mint a fejem, éppen, hogy csak tudom mozgatni. Jobbra eléggé nehézkes, mindig fennakad a hajszálam a cipzárra. Lécci nyissátok már föl a villanyt! Kösz. Megvan a hiba, a gondom még egy pár ujj volt. Próbálnék megszólalni, hogy héj, akkor már tisztázzuk a helyzetet. De csak pofoz, csapdos ez az eszeveszett kéz a táskámban. Kihúzom a fejem, hát ebből elég lesz. Becsúsztatom akkor az ujjaim, szépen óvatosan, közben kilóg a nyelvem is a koncentrálástól. Az étteremben meg mindenki engem figyel: zsuzsi épp a retiküljével vív sorsdöntő harcot. De minden rendben lesz, pánikra semmi ok!

Szóval ott tartok, hogy kéz be, figyelj, készülj…aztán meg elkaptam! Erősen markolom, szorítom azt a bizonyos kezet, ez több minden szkandernél. Húz, húzd, húznám, már érzem, jöhet, készen állok a fogadásra. A lábammal a falon támasztom magam, közben ordítok, ember, épp a boldogságomért küzdök! Az ásványvizet vénásan pótolják, de ez nem elég a nyüszítésemhez, már lassan ugatnom kell, úgy érzem.

Mesés harcom lassan a végéhez ér, már kikandikálnak a barna táskából a pirosra festett férfi körmök, torkom szakadtából nyögöm, hogy gyere! Ez az, vessző, kint van! A talált boldogság megszerzése után rothadó tejjel koccintunk. Hm, fincsi! De csak lebeg, világtalanul, holott én is vak vagyok egy pillanatig. Dobok rá egy pokrócot, aztán összecsomagolom és finom díszes ünnepi dobozban rejtem el. De előtte még:

A kezet épp rázom, a fotósok hada ellep ebben az ember feletti pillanatban. Apu megnyugszik, hát kislányom ez azért szép szülés volt, csak az a baj, hogy nem vettük fel videóra!

– De hát apu! Nincs is kameránk!

 

Előbb a tánc és aztán a zene

 

Vettem egy fúrót. De nem ám rózsaszint, ez fekete volt zöld sávokkal a fogó részénél.

Csak belépdeltem az üzletbe, ráböktem egy ilyen masszív kis szerkezetre és már dobták is a kosaramba. Sorakozás közben jutott eszembe, hogy szögek híján maradtam továbbra is, ezért mindenkit félrelökve visszabaktattam és 2 évre elegendő mennyiséggel felpakoltam magam. Újrasorakozásom közepette döbbentem rá, hogy nincs is otthon falam…

Mindegy is, felhúztam egyet (mert visszamentem az üzletbe még téglákért és cementért). 1 hónapos késéssel tudtam csak felfúrni a képeket a kék színre mázolt építményemre. Precízen, kimérten, pontosan helyeztem el a fotókat magamról, amikor eszek, nevetek, családdal, barátokkal, meg ilyenek. Fáradtan ugyan, de magammal 1OO%-san megelégedve mentem ezek után aludni.

-Úristen, bombáznak!

A párnámat a fejemre húztam, s úgy remegtem végig tovább az éjszakát. A lövöldözések aztán elcsitultak. Lévén, hogy egyedül voltam itthon, még a telefonért is nekem kellett kimásznom, ezért nagyon óvatosan és lassan kibújtam a rejtekhelyemről. Már világos volt, olyan öt és félhat között, mikor még megfordulok egy utolsó álom erejéig a vekker bántalmazása előtt. Körülszaglásztam. A szagok a legfontosabbak. Halottaknak nyomuk sem, a bombázástól pedig nem siketültem meg. Üvegdarabok a padlón, én meg végigsétáltam rajtuk mezítelen lábbal az ágyból kikelve pizsamában. Nem is fájt, csak…

A lakás rendben volt, semminek nem esett bántódása (csak újból ellopták a képzeletbeli panda macimat) kivéve az újonnan felszerelt képeknek. Fotók hevertek szanaszét a parketton, az arcomat a földhöz verték. Hoztam a partvist, felhúztam egy mesés zoknit és restauráltam a falam környékét. Mindent visszaszereltem, gond egy szál sem volt.

Azután újabb éjszakába indultam bele. A szokásos húsz forgás után gondolkodás közepette kapcsoltam ki magamat. De megint felriadtam, hasítottak, csörömpöltek, minden röpködött a lakásban. Felpattintottam a villanyt, láttam, megint csak a rólam készült képek potyogtak le. Másnap tettem egy próbát: összegyűjtöttem a régről készült fotókat, s csak olyanok kerültek fel, amelyeken nem is vagyok rajta. Rákacsintottam arra a szerzeményre, amelyen anyu csücsül, mikor még a 9O-es években együtt nyaraltunk. Tökéletesen megelégedve indultam el az ágyba este. Rövidzárlat, gyenge érzékelés, vésztartalékok.

Jaj, de aztán megindult minden, mozgott a föld, rázkódtak a bútorok, zaj, a konyhában a tűzhelyen felforrt a víz önmagától, s én meg úgy szédültem, amikor alacsony vérnyomásom miatt hallucinálok. Kapaszkodtam abba, ami még nem dőlt el, s a csuszamlásoktól és az ijedségtől úgy remegett a kezem, hogy én is csak elmosódva láttam. De mindegy is, véget ért. Reggel, mikor felhúztam a redőnyt és beszivárgott a Nap, körbeforogtam a törmelékek között és láttam, hogy a falam sértetlenül áll tovább az ép képekkel együtt. Még a fúró is megsemmisült.

 

Ahogy az óceán a kagylóban

 

 

 

 

 

Az Arcade Fire új lemeze, a Suburbs egy otthontól otthonig tartó végtelen road movie átfordítása a könnyűzenei formanyelvre. Számról számra haladva próbáljuk végigjárni a végigjárhatatlan utakat, bemutatva a 2010-es Év Lemezét.

 

 

 

  1. The Suburbs

 

A lemez nyitódala rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol azt a zenekar első lemezének záródala vágta el. „Alice died / In the night / I’ve been learning to drive / My whole life / My whole life / I’ve been learning” – énekelte Régine Chassagne az In the back seatben, most pedig a zenekar magjának másik fele, Win Butler kezdi így az aktuális lemezen: „In the suburbs / I learned to drive / And you told me / I’d never survive / Grab your mother’s keys / we’re leaving.” A metaforika tehát a régi, a zene viszont meglepőn egyszerű, ez már nem a Funeral szürreáliába fokozott feszültsége, se a Neon Bible monumentális világkritikája. A Suburbs lötyögős melankóliájában már a múltra visszapillantó ember nyugalma a súlypont, akörül csilingel az egyszerű, repetatív zongoratéma is.

 

  1. Ready To Start

 

Mivel az első szám amolyan proustos „back in time”-nóta volt, igazából ez a lemez kezdődala, ahogy a koncerteken is ez a nyitódal. Két dolog jutott eszembe ezzel kapcsolatban. Az egyik a Goriot apónak az a jelenete, amikor Rastignac azt mondja, hogy „mi következünk”, a másik pedig az, hogy a finoman torzított basszusgitár épp úgy lüktet, ahogy akkor éreztem, és – na jó – még érzek most is, amikor belevágunk a haverokkal az éjszakába. Ez a két gondolat össze is foglalja a dal beavatás-metaforikájának két oldalát, amelyben észrevétlenül eljut a dal a tetőpontig, a lírai hős pedig odáig, hogy végre kimenjen a nagybetűs világba. („Now I’m ready to start / I would rather be wrong / Than live in the shadows of your song / My mind is open wide… And I’m sure you opened the door / To step out into the dark.”)

 

  1. Modern Man

 

A Modern Man a lemez talán legegyszerűbb és legfurább dala egyszerre. Egyrészt tipikus két és fél perces könnyed poszt-punk dalnak tűnik, közben dupla olyan hosszú. Másrészt meg van egy fura billenés a ritmikájában, nem tudom, hogy a modern emberi lét ürességéről szóló dalnak az a sora, hogy: „Like a record that’s skipping … And the clock keeps ticking” mennyire direkten kacsint vissza a zenére úgy, hogy közben a témából se esik ki, mindenesetre nem ez az egyetlen momentuma a Suburbsnek, amikor a zene és a szöveg fúziós összejátékba keveredik.

 

  1. Rococo

 

Az Arcade Fire-t szokás a furán csengő barokk pop kategóriába sorolni, ezért nem is értettem, hogy miféle vicc lehet az, hogy az Arcade Fire csinál egy Rococo című számot? Meg egyáltalán mi az a Rococo??? Végül, a számot végighallgatva se jutottam többre, legfeljebb annyira, hogy valami nagyon idegen dolgok történnek kint: „(The modern kids) using great big worlds that they don’t understand / The say: Rococo, rococo…” majd „Oh my dear god what is that horrible song they’re singing” – majd a refrénnél egy horrorfilmes hangeffektel felállítja a dal az ember hátán a szőrt. Amúgy az album látszólagos csupaszsága ellenére, szinte valamennyi dalban van valami elektronikus disszonancia, vagy akár csak szimpla kieg. Érdekes, hogy ezek a egyszerű elektronikus hangok mennyire kompatibilisek a mitologikus témákkal. A Knife új lemezében, a Tomorrow, In Yearben is az a legérdekesebb, hogy mennyire (kultúr)ember-előttiként tud megmutatkozni az elektronika. Erről F. Kittler és jónéhány nálam avatottabb ember biztos sokat tudna mesélni, de most jöjjön a következő szám, végre Régine énekével.

 

  1. Empty Room

 

Az Arcade Fire-t elsősorban Régine és Win párosa határozza meg. Több kritikus is megemlítette, hogy az főleg új lemezen, mintha Régine el lenne nyomva párjával szemben. Való igaz, hogy Win énekel a lemez majd 90%-án, azonban Régine kapta a két legütősebb dalt, valamint koncerten is ő az, akire nem vonatkozik az aktuális uniformis. Mert érdekes módon, az Arcade Firenél minden albumhoz tartozik egy színpadi kompozíció is. Az első album idején, lévén az ősök elvesztéséről szólt a dal, a tagok még utoljára felvették az ünneplő, azaz alkalmi ruhájukat, a Neon Bible idején már neonszínű csíkokkal díszített fekete ruhákban hirdették tanaikat. Most pedig a lemezborító égboltjához hozzáöltözve, rózsaszín és kék mintás ruhákban lépnek fel, ami hol kockás ing, hol átmenetes megoldással nyomott póló, valamint szinte valamennyi tagnak fel van nyírva a haja. Ez a hegedűs lánynak rettentő jól áll, Winnek mondjuk kevésbé, – mint a Neon Bible idején viselt Adys megoldás, – de ő a vezér, így neki példát kell mutatni. Egyedül Régine az, akire nem vonatkoznak ezek a szabályok, aki flitteres, csilli-villi ruhában mosolyoghatja végig a koncert azon részeit, amíg Win énekel. Az aktuális színpadkép tulajdonképpen két elemből áll, egy autósmozi-vászonból, ami egyszerre a múlt és kivetítőként annak színrevivője is, másrészt pedig egy focistadionok világításához használt lámpa is teljesít a kivetítőhöz hasonlóan kétirányú szolgálatot: egyszerre, mint fétistárgy, és mint használati eszköz – mint lámpa – szerepel. Ja, igen, a dal! Az Empthy Room a lemez talán legpörgősebb darabja, sodró hegedűkkel, hermeneutikailag korrekt és gyermekien bájos refrénnel.

 

  1. City With No Children

 

Egy kritikában azt olvastam erről a dalról, hogy az Arcade Fire ezzel a dallal mutatta meg a Hold Steadynek, hogyan kell Springsteen-dalt írni. Habár azzal nem teljesen értek egyet, hogy az Arcade Fire erre a lemezre indie rock-zenekarból nagybetűs rock zenekarrá vált volna. Az azonban vitathatatlan, hogy az Arcade Fire annak ellenére, hogy kanadai zenekar, most egy springsteenesen amerikai lemezt készített. Arra talán a következő sorlemez adja meg a választ, hogy az Arcade Fire tényleg nagy rock zenekarrá egyszerűsödik, vagy pedig egyszerűen a lemez témája igényeli most épp ezt a megszólalást. Én az utóbbira teszek, szerintem ezt némiképp alá is támasztja az a megfigyelés, amiről a Modern Man kapcsán is írtam, miszerint a zene ezen a lemezen nem önmagáért olyan, amilyen, hanem egy nagyobb koncepciónak van alárendelve.

 

  1. Half Light I.
  2. Half Light II. (No Celebration)

 

Az Arcade Fire házi mitológiájának, az autós motívumok mellett talán legfontosabb ismérve a fény és sötétség szimbolikus ellentétpárja, vagy mint itt, az átmenete. Az első rész amolyan lírai felvezetése, szituálása a másodiknak, valamint az albumnak az egyetlen dala, amelyben Win és Régine duettet énekelnek. „Strange how the half light / Can make a place now / You can’t recognize me / And I can’t recognize you” – szól a dal legmegkapóbb része. Érdekes viszont, hogy koncerteken viszont csomó dal van, amit többé-kevésbé közösen énekelnek. Ez is alátámaszthatja azt, hogy Régine viszonylagos másodhegedűssége szintén a koncepció része, mintsem alulpreferáltság. A No Celebration alcímű második rész meglepő módon alátámasztja a zenekarnak azt a kijelentését, miszerint Neil Young mellett a Depeche Mode inspirálta őket a Subers dalainak megírása közben. Habár nem szeretem a Depeche Mode-ot, mégis örülök ennek az érintkezésnek, mert ami nekem kicsit visszásnak tűnik a DM nem egyszer prófétikus beütésű szintipopjában, az a Half Light epikus második felvonásában nagyon jól összeáll az otthonkeresés és/vagy az örök bolyongás himnuszává.

 

  1. Suburbian War

 

A lemez és az ouvre egyik központi darabja. A lemeznyitó Suburbsnek a kibontása, most az oldó zongoramotívum nélkül, sokkal zaklatottabban. Az album több dala mellett visszanyúl többek közt a Funeral lemezen lévő szomszéd-kvadrológia Tunnels című részéhez is. A zenekar metaforikus, mágikus realista tipológiája szerint, míg alszunk, az utak, amiket megtanultunk, felcserélődnek, a barátaink, akikkel a zene volt a közös pontunk (And now the music divides / Us into tribes), levágatják hajukat és soha többé nem látjuk őket. (You grew your hair so I grew mine … You cut your hair / We never saw you again).

 

  1. Month Of May

 

Májusban újra kezdjük, kántálja a zenekar eddigi legdühösebb száma, mert az élet újrakezdés. Just the punk’s not dead.

 

  1. Wasted Hours
  2. Deep Blue

 

Több helyen is olvastam, hogy a Suburbs legnagyobb hibája, hogy túl hosszú, több mint egy óra, és, hogy sokkal jobb lemez lehetett volna, ha néhány számot lehagynak róla. Sejtésem szerint a Sprawl I. és a Half Life I. felvezető dalok mellett ez a két dal közül kerülne ki az a lehagyandó néhány. Tény, hogy egyik sem az az echte kislemezdal, de mivel a Who Quadrophoniájával mérhető, minimum generációs konceptlemezről van szó, ezért nem úgy kell mérni, mint mondjuk egy Black Lips-cédét, aminek tényleg az a mércéje, hogy hány koncerten jól kiabálható szám található rajt. A Wasted Hours fontos dal itt, mivel – remek buszmetaforájával (We’re still kids in buses longing to be free) – a Month of May antitézise, és egyben út a Deep Blue bölcs szintéziséig. És rögtön itt ragadnám meg az alkalmat arra is, hogy egy bekezdésen belül megcáfoljam magam: a Deep Blue a szöveg témájából refrénné tett könnyed lalalalázásával igen is, lehetne kislemez.

 

  1. We Used To Wait

 

Dinamikájában a 2004-es Rebellionhöz hasonló, ideges antihimnusz a rohanó világról, az örök várakozásról (sorbanállásról), tetőpontig játszva a Modern Manben elkezdett tematikát.

 

  1. Sprawl I. (Flatland)
  2. Sprawl II. (Mountains Beyond Mountains)

 

A Sprawl-dalok, a Half Light-dalok tipológiai párjai. A „sprawl” valami olyasmi átmeneti, slumos terület, ahol összeér az, amit mi külvárosnak és a kertvárosnak hívunk – az értelmező szótár szerint. A Half Lighthoz hasonlóan itt is egy lassú és egy szintipopos tempósabb dal van, de közben viszont a visszájára fordult minden. A nagyvilág a fényekben már sokkal kisebbnek tűnik, a plázák sorai már olyan természetesek, mint maga a természet, és már az elhagyott múltbéli otthon tűnik fel sötétnek, szemben azzal, amit a Ready To Startban és később a Half Lightban is láthattunk. („Living in the sprawl / Dead shopping malls rise like the mountains beyond mountains / And there’s no end in sight / I need the darkness, someone please cut the lights.”) És itt értünk körbe. Újra biciklin ülünk, és amikor a rendőr megkérdezi, hogy hova-hova ilyen későn, meg merre is lakunk, akkor nem tudunk válaszolni.

 

  1. Suburbs (Continued)

 

„Sometimes I can't believe it
I'm moving past the feeling
Sometimes I can't believe it
I'm moving past the feeling again”

 

Est(erházy)i

 

Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának egykorú befogadása (talán mondhatjuk: az irodalomtörténészek nagy bánatára) meglehetősen felemásra sikeredett.

 

Az egyik legkiválóbb huszadik századi magyar nyelven írt könyv olyan radikálisan viszonyult önnön nyelviségéhez, hogy azt még a legműveltebb, az irodalomról legtöbbet tudó kortárs olvasók némelyike (például Babits Mihály) sem volt képes a maga egyediségében értelmezni. Az Esti Kornél igazi jelentőségére – természetesen néhány, a korát e tekintetben megelőző egykorú befogadón kívül – a posztmodern próza alkotásai világítottak rá, melyek gyökeresen újraértelmezték szerző és elbeszélő, nyelv és valóság, mű és befogadó viszonyrendszerét. Talán hangsúlyozni sem érdemes, hogy Kosztolányi művének újraértésében milyen jelentékeny szerepe volt Esterházy Péter prózájának.
Most tehát, 2010-ben, amikor Esterházy Esti című műve (regénye? novellafüzére?) napvilágot látott, aligha tekinthetünk attól az értelmezési lehetőségtől, hogy a könyv lényegében nem is más, mint az Esti Kornél-történetek újraírása, újraértése; nemcsak az egykorú ítéletekkel való vita, de talán még a hetvenes-nyolcvanas évek befogadói horizontja átértelmezésének szellemében is. Némi egyszerűsítéssel szólva: Esterházy (legyen ő itt akárki is) részint Babitscsal, részint Esterházyval vitázva alakítja ki (alkotja meg) önnön Estijét.
Talán érdemes a bemutatást egy kis filológiai eszmefuttatással kezdeni. Tudvalevő, hogy Kosztolányi háromféle Esti-történetet írt. Az 1933-ban önálló kötetben megjelent Esti Kornél című mű tizennyolc novellát tartalmazott; a három évvel később Tengerszem címmel kiadott novelláskötetben külön ciklust képzett az Esti Kornél kalandjai, melyben húsz szöveg volt megtalálható (a novella szóval ez esetben óvatosabban kell bánnunk, hiszen e ciklusban vannak olyan írások is, melyek aligha szoríthatók e műfaji skatulyába); ezeken kívül pedig írt Kosztolányi olyan Esti Kornél-szövegeket is, melyeket nem vett föl külön kötetbe. A hármasságot Esterházy kötete is megőrzi, amennyiben maga is három részből áll, önkéntelenül (?) is fölhívva egyben a figyelmet arra, hogy az Esti-szövegvilág nemcsak a szövegiség szintjén, de mediális megjelenítettségében sem tekinthető egységesnek. Nem arról van szó, hogy három különböző kötetben jelentek meg Esti-szövegek, hanem arról, hogy három egészen különböző státuszban, az irodalmiság szempontjából korántsem azonos módon értelmezhető körülmények között kerültek nyilvánosság elé olyan írások, melyekben így vagy úgy előjött Esti Kornél alakja (vagy neve; vagy mindkettő).
Azért bocsátottam mindezt előre, mert az Esti három ciklusában vagy fejezetében (nem könnyű a megfelelő szót megtalálnunk) nem csupán műfajilag különböző szövegeket találunk, hanem egyszersmind olyan szövegeket is, amelyek más-más olvasói hozzáállást igényelnek. A leginkább egészszerű, novellaszerű, a hagyományos befogadói stratégiákkal leginkább olvasható írások kétségkívül a kötet második részében, az Esti Kornél című ciklusban találhatók. Tizenkét fejezetet, tizenkét olyan írást tartalmaz ez a rész, amely külön-külön is zárt egészet alkot; némelyik szöveg pedig olyan remeklés köztük, amely még az Esterházy-életműben is a kiemelkedők közé sorolható. Ezek a novellák (bízvást nevezhetők novelláknak) mind egy-egy váratlan, belső vagy külső történésre vannak kihegyezve, melyek egytől-egyig fönntartják (egyszersmind ki is forgatják) a referenciális olvasás lehetőségét is. Ha egy olyan embert, aki még semmit sem olvasott a szerzőtől, be akarnánk „vezetni” ebbe a páratlanul gazdag életműbe, talán kezdhetnénk egy ilyen Esti-novellával. Mert noha e szövegek pontosan olvashatók úgy is, mint cselekményes (bár ilyen értelemben meglehetősen cselekménytelen) történetek, egyszóval mint klasszikus novellák, egy szálon futó, csattanóval záruló kisepikai művek, egyszersmind láthatóvá teszik azt is, hogy az efféle olvasási stratégia mitől, miért és mennyiben problematikus. Amikor például egy novella azzal a mondattal kezdődik, hogy „Akkoriban Esti Kornél éppen kutya volt.”, akkor mind egy névértelmezési hagyomány félrevezető voltának, mind a valóságreferencia önkényességének, mind az intertextualitás jelentésmódosító szerepének problémája egyből előttünk áll; pedig a novellaolvasás élményét („valami történni fog valakivel”) nem éri irritáció. Ha csupa ilyen novellából állna a kötet, akkor mégse érezhetné az olvasó, hogy a könyvnek több vagy nagyobb tétje van, mint a Kosztolányi teremtette alak előtti tisztelgés. Némi malíciával szólva: azt eddig is tudtuk, hogy Esterházy képes rendkívül nagy igényű, posztmodern életérzést és nyelvfelfogást tükröző szövegek megalkotására.
A kötet többi része azonban egy efféle „most olvassunk el egy jó novellát” olvasói hozzáállás számára értelmezhetetlen marad. Első pillantásra ennek persze műfaji okai vannak; mondhatni, a „vak is látja”, hogy a kötet első és harmadik ciklusának szövegei nem novellák. Ha azonban megpróbáljuk megválaszolni a kérdést, hogy „akkor mik?”, rájöhetünk, hogy az igazi, lényegbevágó különbség a második és a többi ciklus darabjai között nem műfaji jellegű. A különbség – úgy tetszik – sokkal inkább abban ragadható meg, hogy míg a középső ciklus szövegei egészként és (le)zártként is értelmezhetők, addig a körbeölelő két rész szövegszeletei önmagukban sokkal kevesebb jelentéspotenciállal bírnak, mint intertextuális környezetük figyelembevételével. Példaként említhetjük a Mottókollekció című alfejezetet, amely huszonhárom jelölt idézetet (mottót) tartalmaz. Természetesen az idézetek, afféle életbölcsességként, aforizmaként, filozófiai forgácsokként önmagukban is értelmezhetők (az első például így szól: „A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.”); kötetben betöltött szerepük azonban rávilágít olyan jelentéseikre, amelyek lényegi módon alakítják át értelmezhetőségüket. Hogy mást ne említsünk: az, hogy a mottók nem a kötet elején találhatók, eleve átértékeli a mottóadás aktusát, rávilágít annak önkényes, változtatható, konszenzuális voltára, amely által értelemszerűen az is kétségessé válik, hogy léteznek-e egyáltalán nem önkényesen változtatható műfaji jegyek. (Itt jegyzendő meg, hogy hasonló eljárással Esterházy a Bevezetés a szépirodalomba című kötetben élt, amely szintén feszegette szépirodalom és nem szépirodalom határait; talán nem véletlen, hogy az eljárás éppen egy Esti Kornélról szóló kötetben köszön vissza.)
Az első és a harmadik rész ugyanakkor egymástól is jellegzetesen különbözik. A Hetvenhét történet címet viselő nyitó fejezet a könyv legváltozatosabb, legheterogénebb, legkevésbé egységesíthető szakasza. Ha Kosztolányi Esti Kornél-írásaival vetjük össze ezeket a szövegeket, akkor kétségkívül leginkább a rövid publicisztikákhoz találhatjuk hasonlóknak őket, legalábbis pusztán formai jegyek alapján. A fejezet címét a szerző a Tengerszem kötetből emelte át, éreztetve, hogy az itt olvasható „történetek” egyrészt többet, másrészt kevesebbet adnak, mint az Esti-szövegek, ahogyan Kosztolányi talán legjelentősebb novelláskötete sem csupán annak utolsó ciklusáról lett nevezetes. Ahogyan a kötet középső része inkább a zártság karakterjegyeit hordozza magán, úgy ez az első rész már a címének intertextuális kapcsolatai nyomán is inkább a heterogenitást hangsúlyozza. A hetvenhetes szám ugyanakkor Illyés 77 magyar népmeséjét is fölidézi, szintén egy olyan olvasási, olvasói helyzetre emlékeztetve, amely a „magas irodalom” befogadása szempontjából a legkevésbé sem nevezhető prototipikusnak. Az Esti Kornél kalandjai című harmadik rész ezzel szemben (és e tekintetben inkább a kötet középső ciklusához igazodva) formailag egységessé tett szövegekből áll azáltal, hogy (csaknem) valamennyi itt olvasható írás az „Ez a… volt Esti élete.” mondattal vagy annak valamiféle változatával zárul. A három szakasz tehát egységesség és zártság szempontjából három különböző „feszességi szinten” áll, vagyis a kötet már felépítésénél fogva is éppen ezt, éppen a zártság és feszesség problémakörét tematizálja, illetve nem is annyira tematizálja, mint inkább feszegeti, járja körül, nyüstöli, csiszolja, provokálja.
Kétségtelen, hogy az Esti Kornél történetek olvasásának egyik alapproblémája, ha nem éppen az alapproblémája, hogy mennyire tekinthetjük lezártnak, lezárhatónak, ha úgy tetszik: késznek ezeket a szövegeket. Noha valóban létezik egy Esti Kornél címet viselő, Kosztolányi által kiadott kötet, mely önállóan is elolvasható, és önmagában véve is remekmű, Esti Kornél alakja (vagy inkább: neve) nyilvánvalóan túlnő ezen a köteten, és nem (pontosan) olyan értelemben, ahogyan Szindbád neve nő túl Krúdy novelláin. Estinek ugyanis mintegy létfeltétele az, hogy ne legyen kanonizálva, ne kerüljön bele az irodalmiság rendszerébe, ne éljen „rendes” életet, vonja ki magát minden polgári szabály alól; vagyis létfeltétele, hogy ne legyen kötet belőle, hogy ne adják ki, ne kerüljön bele az irodalom utált rendjébe. Kosztolányi ezt a paradoxont úgy oldja föl, hogy a saját nevén futó könyv mellett lépten-nyomon beidézi publicisztikáiban is, rövid írásaiban is Esti nevét, hivatkozik rá, önálló mitológiát teremt köré, érzékelteti, hogy saját Esti-képe nem azonos a „valóságos” Esti Kornéllal.
Esterházy, amikor belép az Esti-univerzumba, kénytelen tehát már az első pillanatban elhatárolódni tőle. Az Esti első mondata („Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.”) Kosztolányi Esti Kornéljának első fejezetéből származik. Nem egészen érdektelen ideidéznünk a részletet Kosztolányi szövegéből:
n       – Szóval útirajz lesz? – firtattam. – Vagy életrajz?
n       – Egyik sem.
n       – Regény?
n       – Isten ments! Minden regény így kezdődik: „Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.” Aztán kiderül, hogy ez a feltűrt gallérú fiatalember a regényhős. Érdekcsigázás. Borzalmas.
n       – Hát mi lesz?
n       – Mind a három együtt. Útirajz, melyben elmesélem, hol szerettem volna utazni, regényes életrajz, melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában. Egyet azonban kikötök. Össze ne csirizeld holmi bárgyú mesével. Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.
 
Hasonlítsuk össze ezzel Esterházy könyvének kezdő mondatait:
 
„Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.” Ez én vagyok, idézőjelek közt, én vagyok az én útirajzom, regényes életrajzom (melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában), maradok töredék. Füzér. Senki sem azt írja, ami, hanem azt, ami szeretne lenni. Mindazonáltal jó volna még élni egy darabig.
 
Az Esti Kornél által kipellengérezett, „érdekcsigázó, borzalmas” mondatot az Esti írója mintegy „magára vállalja”, ezzel is érzékeltetve, hogy hasonulni csak elkülönüléssel lehet, illetve hogy Esti alakjának újrateremtése csak Esti eszményeinek ellentmondva, Esti paradox (nem)létét fölvállalva lehetséges. Éppen a megírás vállalkozásának sikere (vagyis hogy „töredék” maradhasson) függ attól, hogy képes-e az író fölvállalni a tudatot: Esti Kornél mindig kivonja magát a megismerhetőség alól, mindig üres hely marad, mindig csak felszín, látszat; és ha írni akarunk róla, csak azt írhatjuk meg, ami nem ő: a fiatalembert a sötét utcán, feltűrt gallérral.
Esterházynak mindebben azonban nagyon tréfás módon játszik kezére a magyar nyelv, pontosabban egy szerencsés véletlen: saját családneve. Azzal, hogy az Esterházy név hasonlít az Estihez, sőt részben meg is egyezik vele, sokkal markánsabban képes a könyv fölkelteni azt az illúziót, hogy a benne előjövő Esti éppen olyan távolságban van Kosztolányi Estijétől, mint saját szerzőjétől, éppen annyira utal írójára, mint amennyire elődjére, és ez az összefüggés akkor is termékenyítő módon hat az olvasásra, ha persze tudjuk, hogy Esti sem Kosztolányi teremtményével, sem Esterházyval (legyen akárki is ő) nem azonos, és nem is lehet azonos.
Így aztán a kötetben olvasható történetek és történet-töredékek „hőse” gond nélkül tart távolságot mind elődjétől, mind alkotójától, miközben e távolság által értelemszerűen újra is teremti őket. A hol kutyaként, hol Mátyás királyként, hol huszonegyedik századi íróként, hol férfiként, hol nőként föltűnő Esti az élet olyan sokféle lehetőségével rendelkezik, hogy egyértelmű arcot (karaktert) adni neki reménytelen vállalkozás volna. Időről időre, olvasási aktusról olvasási aktusra mutatja más-más arcát, betöltendő, identitás nélküli „üres hellyé” válik, újabb és újabb létlehetőségek kipróbálására csábítva olvasóját. De kénytelen mégis könyvvé, nyelvvé, mondatok alanyává válni, és pontosan ezért nem maradhat meg Estinek.
Nagyszerű, érzékeny megoldás a kötet szerkesztőjének részéről, hogy a borító belső oldalára Esterházy Péterről egy éppen csak felismerhető, ám „elrajzolt” fényképet helyezett el. Az Esti legfőbb tétje ugyanis talán éppen ez: hogyan lehetséges az irodalmi termelés közegében beszélni arról, akinek lényege, hogy nem lehet író? Hogyan lehetséges az író pozíciójából írni egy olyasvalaki nevében, aki sokkal több vagy kevesebb annál, hogy író (egyáltalán: valaki) legyen?
 
Esterházy Péter: Esti, Budapest, Magvető, 2010.
 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info