Ha csukott szemhéjam alatt a korábbiakhoz hasonló emlékeket idézek fel, és azok a néhai valóság intenzitásával születnek újjá bennem, ha máskor meg sosemvolt helyszínek, illetve események ugyanolyan elevenséggel és meggyőző megvilágításban futnak végig elmémben, aztán később, ha szememet kinyitva körülnézek a napsütéses délutánban, és akkor szemembe szökőkút vízsugaraiként hatolnak a színek, az adott nap alakzatai, a apró fű szétfolyó zöldje, a dáliák kínai selyemhez hasonló ragyogó sárgája meg a nefelejcsek gyerekes kéksége, melyre rímel az ég örök mélykékje, olyannyira intenzív és világos, hogy a benne rejlő misztérium elmémet tündökletes bódulat gőzével tölti meg – ha tehát az emlékek, a látomások és a díszletek ily módon követik egymást, hol szemem előtt, hol szemhéjam mögött vonulgatva, nagy megindultságomban gyakran kérdezgetem, vajon mi is ennek a folyamatos belső megvilágosodásnak az értelme, s vajon mekkora szeletét képezik a világnak, mindezt pedig azért, hogy a végén mindig ugyanolyan kérlelhetetlenül elbátortalanító válaszhoz érkezzem…
A valóság leglényegében mérhetetlen nagyságú és irdatlan változatosságú titokzatosság rejtezik, melyből a mi képzeletünk csak jelentéktelen számú elemet tesz magáévá, csak annyit, amennyi ahhoz szükséges, hogy az összegyűjtött kis világosságdarabkák és néhány értelmezési minta segítségével létrehozhassa az „élet fonalát”. A fényfoszlányokból és álmokból szőtt, szakadatlan és finom vonalú csermelyekhez hasonló életfonalat minden ember a valóságnak színhelyekkel, eseményekkel és élettel telidesteli anyai tartályából vonja ki ugyanúgy, ahogy a tudatlan gyermek anyja emlejét szopva bekebelezi a meleg, tápláló tejet.
A „még el nem folyt” időben várakoznak a még valósággá nem vált események, érzelmek, gondolatok és álmok, onnan veszi ki a maga számára szükséges valóság-, álom- és őrületadagját minden egyes ember, generációról generációra. A világ mérhetetlenül hatalmas őrülettartaléka, melyből oly sok álmodozó fog még táplálkozni! A világ végtelenül nagy ábrándtartaléka, melyből oly sok költő fog még verseket előhozni, és az éjjeli álmok végtelenül nagy tartaléka, melytől annyi alvó ember rémálma benépesül!
Homállyal és meglepetésekkel teli a valóság ismeretlen raktára.
Mindezek felhalmozódva pihennek a végtelen időben, csakis sejtről sejtre, álomról álomra, szálról szálra haladva bontakoznak ki, így alkotnak minden egyes percben óriás mozaikot a világ összes zugában, kövecske illeszkedik kövecskéhez, hogy létrejöhessen maga az elgondolhatatlan, ami nem más, mint „a folyamatosan történő egyetemes élet”.
Erre a folyamatos történésre gondolok életem egyetlen pillanatában.
Az írás pillanatában fénytelen kis csatornákon, elevenen kanyargó patakocskákban, a húsba vájt sötét üregeken át vérem – húsom, idegszálam és csontjaim között – pulzusszerűen ritmikus bugyogással ömlik a test éjszakájába. Világtalanságban folyik a vér, ezernyi csövön át, akár egy térképen az sok ezer folyócska, s ha elképzelem, hogy apró lényként ezen artériák egyikén tutajozom, akkor az engem sodró folyadék morajlása kimondhatatlan erejű zúgással tölti meg a fejemet, a hullámok alatti pulzus gongütésszerűen erős hangja jól elkülöníthető, az áradat pedig csak növekszik, a visszhangzó ütemet magával söpörve be, a bőr alá, miközben engem a habok gyorsan sötétségbe röpítenek, leírhatatlan süvöltéssel odavetnek a szív vízeséseibe, be az izom és rost pincéibe, ahol a zubogó vér megtölti az óriási tartályokat, de a következő pillanatban a duzzasztógát máris kinyílik, és az üreg végtelenül erősnek tűnő, rettenetes összehúzódásával, mely olyan félelmetes, mintha saját szobám egyetlen pillanat alatt összegyűjtené, majd szét is lövellné a helyiségbeli levegőt, szóval egyetlen összehúzódás eredményeként szétárasztja a vörös folyadékot az arcban, sejtet sejthez illesztve besűrűsíti, a vizek hirtelen erővel ki- és elűzetnek, odacsapódnak a sötét csatornák lágy és fényes falához, magasból alázubogó folyam nagy hullámveréseihez hasonlatosan.
A sötétben az engem szállító folyóba könyökig mélyesztem karomat, melegen gőzölgő vize átható szagú.
Tenyerembe veszek belőle, számhoz emelem, felszürcsölöm a meleg folyadékot, mely a könnyek és a tenger ízére emlékeztet. Sötét van, én pedig be vagyok zárva saját vérem süvöltő gőzfelhőibe.
Eszembe idézem a földkerekségen élő számtalan emberben található összes vérfolyót, vérzuhatagot és sötét vércsatornát, a helyváltoztatásuk és alvásuk közben is sötétségben, bőrük alatt folyamatosan történő fénytelen özönlést, aztán az összes állatot is, melyben ugyanaz a forróság hatol el a hús legvégső határáig, ugyanaz a gőz, ugyanaz a vérzúgás. Ha pedig megkísérelem elképzelni a vér, és csakis a vér egyetemes életét, akkor húsa-, idege-, illetve csontjavesztett emberek és állatok jelennek meg lelki szemeim előtt, melyekből csakis az artériák és erek szövevénye maradt meg, mind az emberek, mind az állatok teljességgel megőrzik az eltűnt test alakját, ezeknek a finom, piros hálózatoknak köszönhetően, mintha az összes lény valódi hús helyett rostból, gyökérből meg liánból állna, de az emberek mégis emberek maradnak, hiszen labdaszerű fejük van, csakhogy lukacsos, hiszen vérerek alkotják, még az orruk is szálacskákból összeálló egyenes vagy sasorr, míg szájuk mozgó, kinyíló vörös géztépés, és végül: ha szellő lebben, egész testük beleborzong, akár egy száraz növény az őszi fuvallatra.
És most már akkor csak ezek a hústalan ér- és artériahálózatból álló testek léteznek az egész világon, ők közlekednek, ők alusznak és ők táplálkoznak a valamikori normális lények helyett, ők sétálgatnak a levelek, füvek és fák között, mintha a növények, illetve fák nedvvel teli, klorofillos világa mellett megjelent volna egy vérerekkel átszőtt növényi világ is.
Csakis vérből álló világ, az artériákból álló lények és rost-testek világa, ez a világ pedig egyáltalán nem képzeletbeli, hiszen így létezik, ahogy én látom, az emberek és állatok bőre alatt. Abban a pillanatban, amikor róla írok, és amikor rá gondolok.
Ez a bőr alatt található világ valóságossága, mely a nyitott szemünkkel érzékelt díszlet és világosság alatt lapul.
Ily módon képzelem el a vér világát, és rá kell jönnöm, hogy az egész világ vérartériás fák alkotta erdejében saját vérem csupán csak egyetlen jelentéktelen vér-artéria szövevénye, zúgása, csobogása pedig csupán csak jelentéktelen kis remegés a világ minden sarkából összegyűlő és mindenhova kiáradó véráramlás hatalmas ritmusában és hangorkánjában.
A vér morajlásának hangját pedig elnyeli a szélzúgás, az óceán hullámverése, a világ összes folyójának és folyamának ömlésével járó dübörgés, a világ hangtörténéseinek véghetetlen zaja. Jaj! Bolygónk végtelen űrbéli lármája! E süvöltésben vérem üteme! Teljesen elveszve, teljesen jelentéktelenül!
Eszembe jut még valami számomra rettenetes.
Miközben írok, miközben a papíron tovasikló pennám rajzolta ívek, vonalak és hullámok szavakká alakulnak, és melyek – mély döbbenetemre – értelmet is nyernek olyan számomra ismeretlen emberek elméjében, akik majd ezt „olvasandják” (nekem az írás aktusa mind a mai napig teljesen érthetetlen és ámulatba ejtő tevékenység), tehát írás közben: a világegyetem minden egyes atomjában lezajlik valami.
A kertben fölröppent egy madár, megtette az utat egyik ágtól a másikig, megindult a szél, lengedezett a falevél, az utcán elhaladt egy kissé nyikorgó kerekű babakocsi, a benne lévő gyerek szipogott, fülsértő hang kíséretében szilárd testbe hatolt egy éles eszköz, az átellenben lakó asztalos belevágott egy fadarabba, egy tehén elnyújtva bőgött, a szomszéd raktárból számomra azonosíthatatlan motozás szűrődik át, a szomszédos kertben valaki fát ráz, hogy az érett gyümölcshöz hozzájuthasson, a külváros mélyéről újra hegedűcincogás hallatszik, nyekergését keresztezi a kutyaugatás, és itt leállok, mert képtelenség akár csak a körülöttem, közvetlenül mellettem történő dolgokat figyelemmel követni.
És ha arra gondolok, ami az általam hallható vagy látható tevékenységek körétől valamivel távolabb történik, akkor utcáról utcára haladva rendkívüli módon megsokszorozódik a mozgások és cselekedetek száma, az ember által sejthető és nem sejthető dolgok is végbemennek, borzasztó sok minden. Hogy mennyire sok? Irgalmatlanul sok, egy egész rakás mozgás és cselekedet, egyes emberek beszélgetnek, mások dohányoznak, kávéznak, teáznak, és ismét továbbiak alszanak, álmodnak, újabbak lassú mozdulatokkal leporolják ruhájukat, aztán míg egy elsötétített helyiségben filmvetítés folyik, hámba fogott lovak kocsit húznak, valahol gőzzel teli, túlfűtött helyiségekben emberek fürdőznek, a síneken vonatok közlekednek, a mindenhol garázdálkodó erős szél végigkajtatja a felnyögő erdőségeket, a folyók pedig szédítő ereszkedésükben tutajokat sodornak magukkal…
Írásom jelen pillanatában folyamatosan végbemennek dolgok, de olyan sok dologról és történésről van szó, hogy az emberek által a világ kezdete óta kiejtett első szótól mindmáig terjedően és még a jövőben elhangzó összes szót hozzájuk adva sem volna elegendő annak a töméntelen eseményanyagnak a leírására, ami most egyetlen egy perc alatt felgyülemlik.
Nos hát így életem minden egyes perce, minden mozdulatom, összes fájdalmam és minden, ami az életben velem megtörténik, minden kivételes fontosságúnak hitt esemény, nem más, mint a teljes világ mérhetetlen eseményóceánjában elvesző egyetlen atom.
A világ eseménymasszájában az én életem csupán csak egy újabb alaktalan és elkülöníthetetlen elem.
Minden egyes emberi életet a világ eseménysivataga öleli körül, minden egyes élet magányos és elszigetelt marad e folyamatos történésben lévő valódi cselekménysivatagban.
Ha ezekre gondolok, az egész világ morajlását suttogásfüggöny mögé rejtő vérem morajlására, illetve a világ eseményei közepette elvesző saját életemre, akkor minden tettem és leírt mondatom hiábavalónak tűnik, a végtelen változatosságban elvesző, engem felvillanyozó látomások pedig olyannak tűnnek fel előttem, mint az éjszaka sötétjében elvesző óceánbeli villanások valahol a messzeségben, a vizek fölött szétterülő csöndesség távoli idejében, amikor szél se lebbent, a véghetetlen trópusi tengereket pedig a csillagos ég csöndkupolával borította be.
Soraim és mondataim – ilyen értelem nélküli, az éjszakában örök időkre elveszett villanások…
Megbetegedésem előtt folytatott tevékenységeim számomra jól meghatározható értelemmel és céllal rendelkeztek, így pedig hétköznapi életem tevékenységei egy óriás képsorozat részeivé váltak, melyek kontúrjai és témái, gondoltam, majd idő teltével rajzolódnak ki. Most azonban már tudom, hogy nincs sorozat, nincs kontúr és nincs téma se, hanem életem történései esetlegesek egy ugyancsak esetleges világban.
De volt még valami: létezésem valahol bennem rejlő sűrűsége egyensúlyban tartotta tisztánlátásomat, ahogy a keljfeljancsikba helyezett ólom a figurát mindig azonos pozícióban tartja. Tudtam, hogy összességében én én vagyok, s úgy véltem, pótolhatatlan személy is. Ráadásul életem „lefolytatása” érdekében ismertem, és a meglévőkhöz még fel is vettem bizonyos szokásokat, megnyilvánulásokat, melyek a körülöttem lévő többi normális emberhez hasonlónak mutattak, és engemet is normálisnak tüntettek fel. Vicces helyzetben tudtam kacagni, mert meg voltam győződve a helyzet komikusságáról, ha pedig testi vagy lelki fájdalmak gyötörtek, önkéntelenül könnyezni kezdtem. Jól meghatározható, aranyos kis érzelmekhez kapcsolódó, pontosan körülhatárolt megnyilvánulások voltak ezek, melyek a reggeli tejeskávétól az esti újságolvasásig terjedő napi időszakban mentek végbe. Jól egyberagasztott személyiség voltam, rendesen összeállt, szilárd „én”-nel rendelkeztem, érzelmeim megnevezhetőek, ábrándozásaim elmesélhetőek voltak. Olyan ember voltam, akire azt mondják, hogy éli az életét, de fel is fogja azt.
Felfogja, mármint azt, amit az ember eme élet magyarázatának és értelmének vél.
A betegség során éppen ennek a szilárd öntudatnak kellett volna tovább erősödnie, sőt, a szenvedés elviseléséhez szükséges erőnek és ellenállásnak egészen a gőgig, igen, a gőgig kellett volna fokozódnia, ahogy az kivétel nélkül meg is történik minden beteggel, így aztán ez pár hónap vagy pár év alatt a szó teljes, konvencionális értelmében sajnálatra és együttérzésre méltó „beteget” faragott volna belőlem, viszont nálam éppen a belső ítélőképesség omlott össze, és hátrahagyta azt, aki most vagyok, azaz egy kissé zavarodott, a világ eseményeinek forgatagától némileg elkábult, érzelem, fájdalom és öröm nélküli embert, egy embert, aki éli az életet, ám mégsem ért semmit se az őt körülvevő világból. Mert érintőlegesen ugyan, de a testi szenvedésről is szó van, mely – megengedem magamnak, hogy úgy fejezzem ki magamat – a szenvedők szempontjából undorító és értelmetlen, ugyanakkor nem is emelem semmiféle kiváltságos rangra, mint például: „a művészet nemes és csodálatraméltó ihletője”, vagy hogy: egyedül a szenvedés segít világra időtálló műveket. Azt hiszem, sokkal több időtálló mű született békességben, teljességben élve, mint fájdalom és fogcsikorgatás közepette.
Ám hogy visszatérjek a kiindulóponthoz: meggyőződésem, hogy csak egy közönséges véletlen eredményként érhette el nálam a betegség azt, hogy minden érzelmem elkülöníthetetlenné vált, tisztánlátásom pedig iszapos sárrá, melyben immár semmi sem tükröződik, nincs neki egyetlen jól kivehető tulajdonsága se.
Ugyanilyen véletlen eredményezte azt is, hogy az anyag emitt kővé, amott pedig platinává válhatott.
Úgy gyanítom viszont, mégis csak rendkívül érdekes lejegyeznem a bennem lezajlott összeomlás következményeit és érzelmeim ilyetén összezavarodását.
Némelykor emiatt egyenesen a szenvedés hősének tartottak, máskor pedig kissé őrültnek. Esetemben igazságtalan mindkét kijelentés, talán a második feltételezés kevésbé, mivel az őrületet nagyon is csábító és a valóságot a hétköznapitól eltérő értelmezés fényében megmutató törekvésnek tartom, az „eszement” kifejezés szerintem nagyon is helytálló arra a hozzáállásra, mely a világ eseményeit kis távolságtartással, a józan észen kívül állva vizsgálja.
A gyermekkor játékos szórakozásainak része a „kopírozás”, melynek során, ha az ember nem elég figyelmes, a papír hajszálnyi elmozdulása is ferde, torz alakzatokat eredményezhet. És ez az őrült meglepően eredeti nézőpontja, nála az élet „kopírozása” közben a valóság pár centit odébb csúszott, azaz „elment az esze”, így teljességgel rendkívüli alakzatokhoz jutott.
Sokkal igazságtalanabbnak tűnik nekem a hős minősítés, ám semmilyen körülmények között sem adtam magyarázatot hozzáállásomra. Túl sok indokot kellett volna felsorolnom, túl bonyolult lett volna elmagyarázni.
Íme, a dolgok sorrendje: műtétem után, különösen pedig kötözésekkor kellett először borzasztó fizikai fájdalmakat átélnem. Nyárutón történt, és hogy a rekkenő hőségben elkerüljék a seb felülfertőződését, teljesen nyitva hagyták, azaz nem varrták össze, bár egészen az izomzat mélyéig hatolt a vágás, olyan volt, akár egy mészárszéki, vérzőn piros, nagyszerű húsdarab. Amikor fellebbentettem a lepedőt, amit a nővér kötözés alatt tett rám, hogy ne láthassam a sebet, akkor pillantottam meg először a hasamat feltáró sebet, látványra olyan nyershússzerű volt, hogy szinte már azt hittem, nem is tartozik a testemhez.
Képtelenség volt egyből felfognom, hogy a széttrancsírozott, körkörösen feldagadozott, vértől nedves izmok ott az én műtét előtti ruganyosan fehér hasam helyén mutatkoznak, tényleg olyan volt, mintha csak megfélemlítésemre tettek volna oda egy mészárszékből hozott húsdarabot. Ám ez a hús középen szétnyílt, akár egy óriási vagina, szélei vérrel telve duzzadoztak, nem is láttam ilyet korában, csak amikor egyszer lovaskocsimmal kihajtva kancám, bizonyos szükségleteinek engedve, magasba emelte farkát, mire aztán feltárult a vastag és rózsaszín szirmú egzotikus virághoz hasonló csodálatosan vörös vulvája.
Most azonban a saját húsom volt a fentiekben leírtakhoz hasonló, nem volt egész, tökéletes és bámulatra méltó szerv, hanem valami egészen más, egy szétnyílt, végletekig érzékeny, rettenetes seb.
Ebbe a gyógyulatlan, eleven sebbe kellett naponta tiszta étert önteni, azzal kimosni a fertőzések elkerülése végett.
Embertelenül fájt. Mintha tucatnyi kés hatolt volna egyszerre a húsba, mintha tucatnyi karom forgatta volna fel és szaggatta volna szét az idegeket, mintha forró láva ömlött volna végig a testen, egészen fel az agyig – a véghetetlenül heves és égető fájdalom így fokozódott az elviselhetetlenségig.
A fájdalom hevességét érzékeltető részletezéshez hozzátartozik, hogy efféle kötözéseket a műtétet követő napokban általában fájdalomcsillapítással végezték, és hogy voltak betegek, akik egészen úgy a nyolcadik alkalomig altatást is kaptak. Az, hogy az orvos az én kötözésemet fájdalomcsillapítás nélkül végezte, két dolognak tulajdonítható: először is annak, hogy a kloroform nagyon rossz hatást gyakorolt rám, utána órákhosszat elviselhetetlen rémálmok kínoztak, és láz gyötört, másodsorban pedig „hősiességem” miatt, melyről pont most szeretnék itt beszámolni.
Azt hiszem, az orvost szörnyen elképesztette, hogy első kötözéskor nem kiabáltam, de még csak fel sem nyögtem. Döbbenettel tekintett rám, amint befejezte.
– Arra számítottam, hogy üvöltésétől zeng majd az egész szanatórium… elképesztő viselkedés. Különösképpen, hogy fájdalomcsillapítás nélkül történt… Gratulálok… Igazi hős a maga nemében…
– Köszönöm, doktor úr, de nem hiszem, hogy dicséretet érdemelnék, nagyon könnyen megeshetett volna akár velem is, hogy ordítok.
Magamban pedig hozzátettem: „feltéve, ha kudarcot vallottam volna a kísérlettel”. Mert hát valamiféle kísérletet hajtottam végre, egyféle eljárást próbáltam ki, melyet – amennyire csak lehetséges – részletezni fogok itt, semmiben sem különbözik más eljárástól, csakhogy ez a testi fájdalom uralására irányul, egy apró megfigyelés következtében leltem rá még szenvedésem legelső napjaiban.
Íme, mire is figyeltem fel: ha a fájdalom megtámad egy bizonyos idegszálat, ha azt ingerli, attól még azért minden szervi funkció tovább működik, az agyat is beleértve. Az általános nyugalomba, a szenvedéstől idegen tevékenységbe a fájdalom természetesen csak kellemetlen betolakodó. Miközben a fájdalom felőröl, bennünk minden arra kényszeríti önmagát, hogy nyugodt, érdektelen és szokványosan működő maradjon, a gondolatok pedig, melyek abban a pillanatban, amikor a fájdalom áramszerű feszültsége vibrál minden egyes idegszálunkban, a gondolatok tehát, melyek ekkor megszakítódva valamiféle már megnevezhetetlen káoszba hullanak, másra sem várnak, mint a szenvedés megszűnésére, ami lehetővé teszi a fájdalomtól idegen tevékenységhez való visszatérésem, az emlékezetben viszont ködösen, ám örökösen ott gomolyog az újabb görcstől való félelem. Egyféle csengőszerkezetként működik, mely időről-időre szenvedésre ébreszti az agyat, hogy aztán ez utóbbi a berregés megszűntével máris újra belemerülhessen foglalatosságaiba. A fájdalmak gyakoriságának növekedésével a tőlük való félelem is növekszik, mígnem végül folyamatos idegi készenléti állapotba és a fájdalomtól való borzadásba torkollik, mely éppen olyan elviselhetetlen lesz, akár a fájdalom maga. Ebben az állapotban a normális gondolatmenetbe való visszazökkenés nehézkes, mivel a félelem és az aggodalom teljes erejéből belecsimpaszkodik a gondolatokba. Ismeretes, hogy a fájdalom orvoslására ajánlott módszer szerint ekkor kell nekilátni a „szórakozásnak” és a felejtésnek, minden elképzelhetőt el kell követni, például a fájdalom „lerázásának érdekében” újságot kell olvasni, vagy beszélgetésbe kell bonyolódni.
Nos, én meg arra jutottam, hogy éppen az elterelő tevékenység torkollik kínos szenvedésbe, következtetésem pedig igen egyszerű volt, éspedig: a szenvedéstől való megszabadulás érdekében nem kell „keresni” a szabadulás útját, sőt, éppen ellenkezőleg, a lehető legfigyelmesebben kell vele „foglalatoskodni”. Minél gondosabban, minél közelebbről. Mígnem a legparányibb rostban is érzékeljük.
Így például, ha a fájdalom belenyilallt a beteg combomba, félretettem olvasmányaimat, megszakítottam beszélgetéseim fonalát, főként pedig gondolataim ívét zártam rövidre, hogy a fájdalom fészkét képező absztrakt, sötét helyre eljussak meanderei követése által; úgy éreztem, mintha combomból csöppnyi forró víz fakadt volna ott, a belőle származó csöppecskék és pöttyöcskék pedig tűzijátékszerűen szétrepülnének minden egyes tagomba; az időről-időre felerősödő fájdalom a vízsugár kiszélesedéséhez hasonlított, a legyezőszerűen szétterjedő nyilallások megkapaszkodtak a húsban. Most már ismertem a fájdalom „körvonalát”, így hát nem maradt más hátra, minthogy lehunyt szemmel kövessem, akárcsak egy zenedarabot, meg kellett tanulnom figyelmesen „hallgatni” a szenvedés összes tónusbeli változatát és erősségét, pontosan úgy, ahogy ismétlődő „témákkal” szolgáló koncertnél a hangnemváltoztatást, illetve a közjátékokat követtem, most pedig mindezt – az általam hallgatott zene mintájára – felfedeztem a fájdalom „szerkezetében” is.
De mivel ennyi azért mégsem volt elég a szenvedés egyensúlyban tartásához, jobb kezem kisujját borzasztó erővel szorítottam.
Ebbe az egy ujjamba és a szorításba kellett belefolynia a fájdalom teljes „melódiájának”, mint ahogy az elektromos áramot semlegesíti egy fémnek a csúcsa. Mindig nagyszerű eredménnyel alkalmaztam ezt, azonban azzal a szigorú kikötéssel, hogy figyelmemnek egy pillanatra sem volt szabad lankadnia, nehogy a fájdalmat magára hagyva visszatérjek tudatomhoz. Nyilvánvalóan nem szenvedtem már, ám a fájdalomnak teljes figyelmet kellett szentelni, méghozzá a józanság teljes fényében; ami végletesen tudatos, amorffá válik, így nem késztethet se örömökre, se fájdalom megélésére. Ha egy érzést túlságosan közelről vizsgálunk meg, elveszti élességét, színét, ahogy például a túl erős fényben már semmi jól meghatározott dolgot se lehet kivenni.
Amikor pedig orvosom a kötözés után gratulált fájdalmat megvető „hősiességemhez”, mindenféle ok és indok helyett csak jobb kezem kisujját kellett volna megmutatnom neki. Kötözés után minden egyes alkalommal lila lett a szorítástól.
Más körülmények közepette „hősiességem” még az előbb elmeséltnél is váratlanabbul jelentkezett; szinte már-már cinikus magatartást tanúsítottam, és talán egyenesen képmutatóskodásnak vélhették, azt hihették, bátrabbnak akarok tűnni annál, mint amilyen valójában vagyok. Mégis egyszerű és természetes magatartásól van szó, ezért magyarázata is teljesen alapvető.
Tavaly télen combomban rendkívül veszélyes komplikáció lépett fel, a rajta keletkezett, vörösen duzzadt, gennyel teli dudor legfinomabb érintése is fájdalmat okozott. A helyiségben óvatos léptekkel közlekedtek, nehogy a padló akár csak jelképes „rezgése” is az ágy remegéséhez, és így eleve oly borzasztó fájdalmam további fokozódásához vezessen, nem akartam fölöslegesen ujjat húzni a fájdalommal, bár természetesen elég jól uralkodtam magamon.
Gyors orvosi vizsgálat eredményeként arra a következtetésre jutottak, hogy a duzzanatot ki kell fakasztani. Ehhez egy kis csőre emlékeztető tűt használtak, ám a fájdalomcsillapítás elmaradt, nehogy megmerevedjen a combom környéki terület. A kiszivattyúzott folyadék helyére valamilyen alkoholos fertőtlenítőt fecskendeztek, amely a dagadás kiürített zsákjában úgy tüzelt, akár a parázsló zsarátnok. Mindezen részleteket azért ismertetem, hogy leírjam pontos helyzetemet, és hogy meg is lehessen érteni válaszreakciómat.
Éppen azokban a napokban jelentek meg a legkorábbi nyári zöldségek, melyek nálam elviselhetetlen bélgörcsökkel járó irritációt okoztak, plusz a napi tisztálkodást is megnehezítették, ami az én helyzetemben lévő mozgáskorlátozottat rendkívül kellemetlen helyzetbe hoztak, hiszen folyamatosan mások segítségét kellett kérnem. Aztán az is kiderült az egyik vizsgálat alatt, hogy a térdemnél igen előnytelen elmozdulással – ízületi merevedés állt elő, tehát sürgősen helyre kell tenni, méghozzá erőltetett nyújtással. A nyújtás másnap meg is kezdődött, a kiegyenesítés érdekében lábamat gumírozott hevederrel leszorították, míg végére néhány kilós homokzsákot aggattak.
El se lehet képzelni, mennyire fájdalmas tud lenni egy sokáig merevedésben lévő ízület kinyújtóztatása, amely az addigi teljes mozdulatlanság következtében elsorvadt. Helyzetem tehát: görcsök, illetve alkohol a combban, és nyújtás a lábban.
Nos igen, bevallom, és el is várom, hogy elhiggyék, ettől az egésztől nevethetnékem támadt, magamban csak úgy mosolyogtam a helyzet komikumán. Néhány nap alatt testem az elképzelhető összes komplikációt összehozta. Éppen a szélsőségesség révén vált végletesen komikussá.
A mozikban látott vígjátékokban gyakran azt találjuk komikusnak, és azon tudunk nagyon röhögni, ha az erős izompacák egy nyápic alakkal kerül párharcba, ez utóbbi viszont találékonyságával kikerüli az ütéseket, mint például amikor egy amerikai rendőr a vézna Charlottal harcol, aki viszont mindig megmenekül a keze közül.
A komikus helyzetek lényegét pontosan az egyensúly felborulása képezi, például az erőviszonyok egyenetlensége, amikor egy magabiztos, erős személy törékennyel találja szemben magát.
Pont ez a helyzet a betegségem esetében előállt tömérdek komplikációval is. Minden egyes nap új fájdalmat, új kínt, minden egyes nap újabb szenvedést és újabb kétségbeesést hozott, mindezek pedig a már csak körvonalazhatatlan ellenállással rendelkező, elgyötört testre támadtak rá, éppen az erőviszonyok eltolódása okozta nevetséges helyzetekről van hát szó itt is. Nevethetnékem támadt, amint a nyújtóztatás elkezdésével újabb fájdalmaim támadtak.
– Van-e még belőletek? – fordultam gondolatban a szenvedésekhez.
Az elefánt egérrel szembeni megátalkodottsága. Amikor eddig a pontig jutottam, a szenvedések meghőköltek. Egyetlen beteg testében nincs elég hely se a világ összes fájdalmának, se az összes komplikációjának.
Végül vagy meghal a beteg, vagy enyhülésnek kell előállnia, mely lehetővé teszi a „betegként” való továbbélést…
Én pedig engedélyt kaptam az utóbbira.
A korábbitól teljesen eltérő, számomra ismeretlen, új város látványa tárult szemem elé, amikor a műtétet követő napokon megint kezdtem kijárni a lovaskocsival a tengerpartra, ahogy egyes állatok az évszakok függvényében vedlenek, úgy változtatta át az ősz az egész várost.
Vedlett volt a város, az ég és a part.
Mindenben a dolgoknak valami alapvető egyszerűsége nyilvánult meg, mintha csak rajzolták, majd kihelyezték volna őket, semmi patina, semmiféle emlék se hatolt be a falak vakolatába vagy az utak aszfaltjába. A valóság új anyagából épült fel most a város, én pedig saját kontúrom egyszerű vonalaként a közepében: újszerűen, frissen, súlytalanul, szervek nélkül.
A városon kívül vérbeborult ég fogadott, elegáns, idejét múlt bársonyszövetek számtalan árnyalata tükröződött a dagály után visszamaradt tócsákban.
Teli zsákkal érkeztek vissza a tengerészek az éjjelre kivetett halászhálók helyéről, később újra láttam őket a vasúti kocsihoz hasonlóan sötét, felhajtható árusító asztal előtt, pultjukon milliónyi tengeri élőlény meg hal.
Voltak ott hengeres és ragacsos halak, rugalmasak és húsosak is, melyek ezüst bőrű kígyókként sokat sejtetően tekeredtek, tapadtak az eladónő vörös karjára. Aztán a kosárba halmozott ezüst és vörösarany színű apró halak garmadája, melyek közepén át egész az aljig hatolva a nő karja hűvös higanyba merült, ahol a a sűrű haltömeg pikkelyei felkarcolták a bőrét. Továbbá ott voltak a kosárba gyűjtött, törékeny rózsabimbókhoz hasonló rózsaszínű garnélarákok, az összeragadt oldalú lepényhalak, melyeket biztosan a rajtuk üldögélő bálna lapított ki, és a hosszú bajszukkal a levegőt, ám főleg a szintén bajszos, óriási eladónőt felderítő heves homárok, mintha csak meg szerették volna érteni az asszony szépségét, de ott voltak a legyező formájú hatalmas kagylók is, melyek mozgolódásukkal ki tudja miféle éjszakában szellőt leheltek egy tengermélyi bálon, ahol az aljzaton fantasztikus algákkal vegyített óceánbeli fények díszelegtek, melyek közepette a hullámsírban elveszett tengerészek karján az elsüllyedt óceánjárókon elpusztult szépséges lányok keringőztek…
És a rákok páncélos lábaikból formált glóriáikkal, a rákok, melyekből magamba szívtam az óceán sós és kissé orrfacsaró levének szagát, behunyt szemmel megmámorosodtam csípősen sós illatuktól, az árus pultra magukkal hozott nyílt tengeri fuvallattól, mely megváltozott, megbűzhödött létére is úgy töltötte meg orrlikaimat, mint valami orröblítővel teli óceánjáró uszály, az élvezettől majd elaléltam.
Egyes piaci napokon a halak szomszédságába a pultra – tengeri algák helyetti végső díszként – halomnyi vadvirág és edényes krizantém került, tollbokréta- és púderpamacsszerű krizantémok, törékeny szirmaik összekuszálva, felborzolva akár a vékony, rózsaszín selyempántlikák, vagy a fehér velinpapír, esetleg régi báli ruhából származó ibolyaszínű, vékony szalagcsokor.
Továbbá ott voltak a vastag, szürke vászonblúzt viselő, piros szoknyás, bercki halászfeleségek, akik virágokat neveltek kertjeikben, míg férjeik vitorlásaikkal halászni jártak, így aztán piacnapokon az előbbiek pakolták meg a pultokat hallal is meg krizantémokkal is, az egyszerű élet csodálatos vegyüléke volt ez, ami kimondhatatlanul szép tablókban egyesült.
A szanatóriumba visszatérve újra csak a suttogásokkal meg a jól ismert fájdalmakkal találkoztam, a sötét folyosókra és számozott helyiségekbe zárt kloroform szagú, megpenészedett élettel, ezekben a helyiségekben úgy játszódtak le és haltak el a drámák, akár a nézők nélküli, behúzott függönyű apró színpadokon.
Emlékszem egy alkalomra, amikor lovaskocsis sétámból visszatérve, a szomszédos szobából szóváltást, sőt ordibálást hallottam, a szálló igazgatója kiabált egy beteg nőre, aki inkább csak nyöszörgött, mint válaszolt.
Elég nehéz lett volna kivenni, miről volt szó, ám amikor az igazgató a nyitott ajtó küszöbén megállt, pontosan lehetett hallani mindent.
– Odaadom a jegygyűrűmet… úgysincs mit csinálnom vele… – mondta a nő.
– És én mit csináljak vele? – kérdezte az igazgató. – Tegye csak be maga valahova egy zálogházba.
Végül aztán, amikor az ajtó becsukódott, a nő pedig egyedül maradt a gutieren kinyújtóztatva, újra nyögdécselni kezdett, sóhajok közepette mormolt.
– Jaj, becstelen szíriai, aljas gyöngykereskedő, te bandita… – és egyre csak ömlöttek belőle az ehhez hasonló szitkozódások, minddel a férjét illette, akit láttam egyszer látogatóba jönni, onnan tudom, hogy tényleg szír volt.
Tényleg ellene dohogott a beteg asszony, aki pár napja már le sem járt az étkezőbe.
Később megtudtam azt is a takarítónőtől, hogy a férje elhagyta, másik nővel él Párizsban, és szinte már két hónapja, hogy semmi pénzt se küld a szanatóriumi ellátásra.
Az igazgató számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy akár egy beteg is elmaradjon a fizetéssel, inkább valószínű lett volna valami hidegvérrel végrehajtott rendkívüli műtét, például, hogy kivágja az illető beleit, de hogy fizetés nélkül távozzon, na, azt nem.
Ezt a dolgot olyan minősíthetetlennek és szörnyűségesnek tartotta, hogy még aludni se tudott tőle, miközben a műtétek és a fájdalomtól ordító betegek mellett nyugodtan horkolászgatott. A szír férfi feleségéről különben már hetekkel korában tudhatta, hogy fizetésképtelen lesz, most aztán szánta-bánta, miért is hagyta annyit „enni-inni” még a szanatóriumában.
Az utolsó pillanatban azonban bekeményített, parancsba adta, hogy ne hozzák le többé az étkezőbe, hanem kapjon valami ételt a szobájában, ami nem állt másból, mint a takarítónő által helyben felmelegített édeskés teából meg két darab állott kifliből, melyet a beteg nem utasított vissza, aztán nem is beszéltek róla többet. Néhány bercki barátja délutánonként hozott neki kolbászt, banánt, illetve némi kekszet, melyet aztán leplezetlen élvezettel ropogtatott. Ha más szállást keresett volna, mindenhol előre kellett volna fizetnie, mivel szokás szerint minden új helyen megkérdezték, mi okból hagyta el a beteg előző tartózkodási helyét, és különben is, nem volt Berck akkora, hogy egy ilyen sztori ki ne derüljön.
Nem maradhatott, viszont elmenni sem mehetett el a szanatóriumból. Egyike volt ez a teljességgel reménytelen, szinte már megoldhatatlannak tűnő helyzeteknek. Ennek a beteg nőnek pedig még hosszú évekig kellett mozgásképtelenül gipszben feküdnie. Végül aztán megérkezett a Párizsban varrónőként dolgozó testvére, aki hozott ugyan némi pénzt, nyilván annyit, amennyit csak tudott, ám korántsem a számlák kiegyenlítéséhez elegendőt. Mivel azonban mégiscsak pénz volt az, és az igazgatóba még szorult egy csöppnyi emberség, hát beleegyezett a távozásba. Egyik délutánon, szobámba visszatérve azt tapasztaltam, hogy a szomszédos helyiség üres, a beteg nő ebédidőben távozott. Hogy hova is, azt nem tudtam. Pár nap múlva összefutottam az egyik barátnőjével, tőle kérdeztem meg, hol is lehet.
– Párizsban van a lánytestvérénél, ketten laknak egy szobácskában, egyik ágyban fekve, másik lábon állva varrónősködik.
– De hogyan jutott Párizsig gipszben fekve, gutieren?
– Hát, ez éppenséggel elég nehéz ügy volt, ráfektették a vonatülésre, de a vonatba le- és felszálláskor, illetve a lakáshoz vezető lépcsők megmászásakor bizony lábra kellett állnia, a járásban többen is támogatták…
A kezelés eredményességét veszélyeztette, ám nem volt más választása.
A szanatórium azonban más történeteknek is helyet adott, egyesek kimondottan groteszkül mulatságosak voltak, mint például annak a nagy nemesi famíliából származó fiatal grófnak az esete, aki külföldről érkezett Berckbe egy arzénes kezelés végett. A kukoricabajuszhoz hasonló selymesen szőke hajú ifjú, isten tudja, miféle küldetést teljesített Buenos Airesben, ahol rákapott a világ minden tájáról beszerzett csodálatos örömlányokra, mással már nem is foglalatoskodott, végül a dolog szülei tudomására jutott, akik erre hazaparancsolták. A fiatalember viszont azt válaszolta, hogy ő bizony el nem mozdul Buenos Airesből, mivel ott ő igencsak istenien érzi magát. Semmiféle fenyegetés se vezetett eredményre, még a pénzküldemények leállítása se, mert a fiú kölcsönöket vett fel a hazáját képviselő, családját jól ismerő diplomáciai követség tagjaitól, akik tudták, hogy pénzüket a rokonok úgyis visszafizetik. Különböző fortélyokkal sikerült aztán rávenni, hogy felszálljon egy Európába induló hajó fedélzetére, ám biztonság kedvéért ügynök is vigyázott rá. Máskülönben szükséges volt ez az elővigyázatosság, ami a legeslegvégén mégis fölöslegesnek bizonyult. A Nápolyba befutó hajón az ifiúrnak sikerült kijátszania az ügynök figyelmét, megfelelő nagyságú kölcsönhöz hozzájutva búvóhelyen várta ki a következő Dél-Amerikába tartó hajó indulását, melyre nagy elégedetten fel is szállt. Így hát az Európáig elhajókázó, ott kicsit pihenő gróf visszatérhetett álmai városába, ahol még további két évet töltött, amikor is megbetegedvén hazajönni kényszerült.
Szanatóriumi ismerősei alig akadtak, és mivel csak injekciós kezelésre szorult, fennjárhatott, így aztán egyfolytában a városban lófrált, főleg az Amerikai Bár nevű helyen, ahol a pincért kioktatta az általa kedvelt dél-amerikai receptek alapján előállított alkoholos koktélok készítésére.
Mintha csak egy szigeten letöltendő száműzetésben lett volna, ahol azonban hozzá lehet jutni a kívánt alkoholhoz, néha még szép lányokhoz is, illetve a legdivatosabbnak számító dalokat tartalmazó gramofonlemezeket is be lehetett szerezni.
Az említett bárban és szórakozásokkal mulatta az időt ez a Robinson Crusoe-i sorsú gróf, unalmas naplopását lerészegedéssel fűszerezte, csak hogy „teljen az idő”.
Tervezett távozása előtti napon a sárga földig leitta magát, a szobájában végbevitt rongálás helyrehozására jelentős összeget kellett befizetnie, sőt, aztán még pár napot várakoznia is kellett, hogy ruháival, csomagjaival rendben elindulhasson.
És mégse: mert azon a bizonyos estén a gróf nem is ivott olyan nagyon sokat, ám mérhetetlen keserűség emésztette lelkét, s amikor éjnek idején bódulatban és ingatag lábakon visszatért a szanatóriumba, nekiesett megcsókolgatni az őt beeresztő, ráncosan csúf öreg ügyeletesnőt, szobája ajtaját becsukta, de kulcsra nem zárta, meztelenre vetkőzve tenni-venni kezdett. Gramofonlemezeit rátette a forró fűtőtestre, megeresztette a csapot, a kézmosókagylóba beáztatott egy párnát, az ágyból a matracot nagy óvatosan odahelyezte a helyiség közepére, hogy hűvösben aludhasson, összetört egy izzót meg egy porcelán mosdótálat, de akkor már rájött a hányás is, így aztán a szoba összepiszkolásának elkerülése érdekében a komódokat vette célba, kihúzta a ruhákkal, fehérneműkkel teli fiókokat, mindent félretolt, és belehányt, legvégül pedig a frissen mosott ruhákkal a nyomok eltüntetése is megtörtént.
Másnap, amikor a takarítónő belépett, a földre tett matracon meztelenül és tátott szájjal alvó grófba botlott, mindeközben pedig a fűtőtestre halmozott lemezekből sűrűn fekete maszlag csöpörészett, ugyanis a meleg hatására megolvadó anyag a forró csöveken végigfolydogáló alaktalanul ragacsos masszává változott.
Efféle emberpéldányok gyakran megjelentek a szanatóriumban, így a betegeknek néhány napig volt min szórakozniuk, az igazgatót viszont feldühítették, hiszen nemigen értette az ilyen tréfát.
A délutánokat azonban nagyrészt a szanatóriumon kívül töltöttem, lovaskocsival hajtottam ki. Borzasztóan rosszul esett, hogy gutierhez kötött életmódom miatt még a lovamat sem tudtam megsimogatni. Közvetetten ápolt barátság volt, melyet egy barátom révén tartottam fenn, aki a kocsimban külön erre a célra tartott cukrot odavitte neki. Egyszer még az is megesett, hogy lovam a sok cukorhabzsolástól gyomorrontást kapott, az istállóban kellett maradnia pár napot.
Íme, hogy is történtek a dolgok. A szanatóriumban megismertem egy öreg nagyságosasszonyt, akivel néha beszélgetve tudomást szereztem beteg fiáról, aki viszont állapota miatt minden idejét szobájában töltötte.
Vékony öregasszony volt, ösztövér nyakán medalionnal díszített fekete selyemszalagot viselt, hogy a bőre alól kikandikáló vastag ereket meg az ádámcsutkáját szinte marokra fogva megtartsa, mintha csak egy köteg zöldség lett volna. Mindenki tudta róla a szanatóriumban, hogy rendkívül fösvény, és még furcsa szokásai is vannak, mint például, hogy a blúzára hulló hajszálakat összegyűjti, hirtelen mozdulattal visszadugja hajszálai közé, nehogy elveszítse őket, s hogy ne tűnjék kopasznak. Ugyanezen okból sose fésülködött, dérütötte vöröskés haja madárfészekhez hasonlított, ritkásan meredezett, akár a gyapjúmatrac lyukas huzatán át kikandikáló szálak.
Ami a fukarságát illeti, különbnél különb történetek keringtek róla a szanatóriumban, például azt is mesélték, hogy teáját cukor nélkül issza, ugyanis a cukordarabkákat dobozba gyűjtögeti. A cukor eladásához túl jómódú volt, azt azért éppenséggel szégyellte volna. Egyszer úgy esett, hogy a szanatórium előtt szóba elegyedve vele arra kértem, adjon már a lovamnak egy darabka cukrot.
Amint észrevette, a kanca miféle étvággyal veti rá magát a cukorra, hozzám közelebb lépve közölte, sose gondolta volna, hogy a ló szeretheti a cukrot.
– De még hogy! – jelentettem ki… annyit adhat neki, amennyit csak akar.
– Nos hát, igazán kedvelem a maga lovacskáját, és adok is még neki cukrot… várjon csak egy pillanatot, bemegyek utána.
A reggeli cukorból összejött gyűjteménye volt ez, melytől nem tudta, hogy is szabaduljon, és amely miatt a fia, mióta tudomást szerzett róla, egyfolytában veszekedett vele, mert szerette volna, ha anyja valahogy megszabadul a csomagtól. És tényleg, az öreg nénike teli dobozzal érkezett vissza, abból ette degeszre magát aznap a kancám.
Szerettem gyönyörködni lovaim jól lenyalt szőrű farában, terebélyes farkukban, és ha fejüket visszafordítva egymásra néztünk, úgy tűnt, tekintetemből kiolvassák, mennyire szeretem óriási, könnyesen melankolikus szemüket, széles, fekete ajkaikat, melyek mögött elefántcsontagyarszerűen hosszú, dohányosokéhoz hasonlóan sárga fogaikkal vigyorogtak. Néhány tizenöt év körüli kamasz a lovaskocsival kihajtva ki tudja, kitől eltanult kegyetlenül vad szórakozásba kezdett, ami abból állt, hogy az ostorvéget betolták a kancák vulvájába, addig folytatták, míg vagy az élvezettől, vagy pedig a fájdalomtól fel nem ágaskodtak. Felelőtlenségükben kacarásztak, szórakoztatta őket az állatok ágaskodása.
Néhanap óriási távokat jártak be vidéken, tajtékosan, fáradtan, kitikkadva érkeztek velük vissza, így első útjuk a sétányon lévő itatóhoz vezetett, ahol a lovak mohón, nagy kortyokkal oltották szomjukat. Ebből kifolyólag megbetegedtek, a tulajdonos viszont csak sejtegette, miért is lesznek a lovai néha tüdőgyulladásosak, s miért is pusztulnak el akár pár napon belül. Azt hiszem, ez történhetett az én egyik kis lovammal is, melyet kimondhatatlanul szerettem, fekete, izmos, lendülettel teli állat volt, gyakran jártam ki vele. Ám egy napon, amikor a szanatóriumban maradtam, odaadhatták egy efféle fiúnak, aki kimerítette, megbetegítette. Amikor másnap kértem a lovacskámat, a tulajdonos közölte, hogy az állatnak tüdőgyulladása van. Néhány napig egy termetes, fehér, igen jó kancával hajtottam ki. Mindeközben az enyém el is pusztult, tulajdonosa rendkívül szomorúan közölte velem a hírt.
– El is adtam – tette hozzá. – Megtalálod a mészárosnál…
Volt Berckben pár mészárszék, ahol csak lóhúst árultak. Ezek a húsüzletek mind ugyanabban a sikátorban sorakoztak, könnyű volt felismerni őket az ajtajuk fölé akasztott, bronzzal bevont, de fából faragott hatalmas lófejekről. Bent különben a legkitűnőbb tisztaság fogadott, a marháénál csak hajszálnyival sötétebb vörös, nagydarab húsok ínycsiklandozóan függtek a fehér porcelánfal előterében.
Néha felkerestem az egyik üzletet, és vásároltam néhány centime-re „nyers beefteket”, mely nem volt más, mint darált lóhús, gépen áteresztett, kissé sózott, borsozott étel, így kellett fogyasztani hidegen, minden más előkészítés nélkül, kenyér se illett hozzá. Az orvosok is ajánlották fogyasztásra ezt a hideg, véres ízvilágú, igazán illatos, növényi aromájú húst, ami olyan volt, mintha fűszerekben pácolták volna.
Lovacskám haláláról, húsának eladásáról a Svájcba indulásom előtti napon szereztem tudomást.
Jól emlékszem utolsó bercki napomra, hideg, borús nap volt, a tartós, ám enyhe ködszitálástól nedves levegő egészen az ember tüdejének legmélyéig hatolt, az utcát finom ködlepel borította, melynek szövetén át holt fényekként pislákoltak az üzletek beltéri égői, a vitrinbeliek pedig dérkigőzölgés hamvasságával borított, légnyomás szülte aranygyümölcsöknek hatottak.
Kétségtelen, hogy rajtam kívül aznap alig-alig lehetett vásárlója a húsüzletnek, az utca kihalt volt, a tulajdonos pedig pultja mellé állított magas székén üldögélve, könyökére támaszkodva bóbiskolt.
Bemutatta holt lovacskám felakasztott vázát, vigasztalt, hogy húsa elsőosztályú és zamatos, még kóstolásra is meginvitált, aztán lovacskám húsából egy frankra vásároltam magamnak „nyers beefteket”, amit lehunyt szemmel, lassan ízlelgetve fogyasztottam el, mintegy megpróbáltam ízébe belehatolva, ily módon kapcsolatba lépni az általam szeretett, ám elhalálozott állat szellemével.
Ugyanaznap délután becsomagoltam, és két nap múlva, reggel elhagytam Bercket, ahol három évig tartózkodtam. Lovaskám halálával elveszítettem utolsó jó barátomat is e városban, ahol oly rengeteg mindent és mindenkit kellett már elvesztenem…
Ez maradt a várossal kapcsolatos legutolsó emlékem, és a helyhez kapcsolódó legutolsó bánatom is.
Boda Edit fordítása
(Bélyegkép: Leonora Carrington)
