A narrativitás és annak hiánya Paul Celan korai és kései költészetében

A jelen dolgozatban a narrativitás lehetséges jelenlétét és hiányát kívánom megvizsgálni Paul Celan, a XX. század emblematikus költőjének életművén belül, narratológiai szempontból elemezve a szerző egy viszonylag korai, illetve kései versét.

Úgy gondolom, habár Celan költeményei lírai, s nem epikai alkotások, a szerző némely emblematikus versében, értve ez alatt főként korai versei némelyikét, megfigyelhetőek bizonyos narratív struktúrák, elbeszélésre, a versbe ágyazott cselekményre utaló vonások. Igaz, a költészet legtöbbször nem elbeszél, tehát nem oly módon reflektál a valóság eseményeire, hogy azokat megfelelő, koherens sorrendbe rakva történetként, narratívaként mondja el, ugyanakkor egyes versekben mégis felfedezhetőek olyan vonások, melyek alapján egy narratíva – egy legtöbb esetben szükségképpen fragmentált narratíva olvasható ki a szövegből. Már-már közhelyes állítás lenne az elbeszélő költeményeket, balladákat, stb. ide sorolni, melyek határokat átlépve mutatnak közös lírai és epikai, azaz per definitionem narratív vonásokat.

A tárgyalt költőt, Paul Celant szokás a holokauszt költőjeként aposztrofálni. Legismertebb verse a Todesfuge – Halálfúga, mely szimbolikusan, metaforikusan dolgozza fel a feldolgozhatatlant, örökíti meg a megörökíthetetlent. Ugyan első látásra nem feltétlenül narratív költeményről van szó itt sem, hiszen a szokásos temporális és spaciális viszonyok nem határozhatóak meg benne egyértelműen, a vers mégis tényeket mond el más módon, más eszközökkel, mint az epikus szövegekben szokás (nota bene a Todesfuge ismétlődő, variálódó elemekből áll, mely akár végtelenített rendszerként is értelmezhető, emiatt nem igazán olvasható ki a szövegből tradicionális értelemben vett történet / szüzsé), de ily módon bizonyos megközelítésben talán maga is kezelhető narratívaként – egy olyan narratívaként, mely a valóságban olyan megtörtént eseményekre referál, amelyeket talán jobb implicit módon, metaforikus keretek között, a költészet eszközeivel újramondani ahhoz, hogy az hermeneutikai értelemben megérthetővé, feltárhatóvá, feldolgozhatóvá váljon.

Véleményem szerint azonban, habár kétségtelenül maga is mutat bizonyos narratív vonásokat, nem a Todesfuge című emblematikus Celan-vers az, amely a költő korai líráján belül narratológiai szempontból történő elemzésre talán legérdemesebbnek mutatkozik. Létezik Celannak egy figyelemre méltó verse, melyben jobban kitapinthatóak a hagyományos narratívák temporális és spaciális viszonyai, habár, lévén szó költészetről, ennek a bizonyos szövegnek a metaforizáltsága is meglehetősen magas.

A szöveg metaforizáltsága persze nem befolyásolja a szöveg narratív jellegét, hiszen Nietzsche[1] szavaival élve maga az emberi nyelv metaforikus, még mindennapi beszédünk is metaforák fergetege, éppen ezért pedig egyértelmű tartalmak közlése szinte lehetetlen. Így a tények közlése is metaforikusak, tehát minden narratíva, minden cselekményt és történetet, események sorozatát, logikai láncolatát elbeszélő szöveg is olyan elementumokat tartalmaz, melyek alapján a nyelv nem törekszik egyértelműségre. Minden szövegben jelen vannak a metaforák, a nyelv pedig olyan autonóm rendszer, melyet az ember képtelen uralni. Természetesen ez a gondolat sokban megelőlegezi a poszt-strukturalista filozófiai és irodalomtudományi irányzatokat, példának okáért a dekonstrukciót vagy a hermeneutikát, melyek felfogásával kétségtelenül maga Celan is sokban is azonosult költészetében. A Nietzsche-féle gondolatot a világ és a nyelv teljes metaforizáltságáról egyébként Kiss Noémi[2] is tárgyalja Celan költészetéről szóló monográfiájában, az Ein Dröhnen – Megzendül az ég című vers kapcsán, az említett vers azonban véleményem szerint azonban nagyrészt nélkülözi a narrativitást, épp ezért itt és most nem is kívánok rá bővebben kitérni.

Azonban ugyancsak Kiss Noémi veti fel annak lehetőségét is, hogy egy-egy narratív szöveg – különösen Celan esetében – fordítása mindenképp interpretatív jelleggel is bír, éppen ezért bizonyos narratív struktúrák a fordításban megváltozhatnak, elsikkadhatnak, az amúgy is instabil jelentésmezők átértékelődhetnek, akár még a szöveg metaforikusságának foka is megváltozhat. Éppen emiatt veszem figyelembe, hogy a következőkben elemzett Tenebrae című Celan-vers, mely véleményem szerint egyik emblematikus darabja a szerző narratív struktúrákat tartalmazó, narratológiai nézőpontból kiindulva jól vizsgálható műveinek, magyar változatban fordítás, azaz amennyiben narratíva vagy narratív struktúrákat tartalmazó, legalább részben elbeszélő jellegű szöveg, semmiképpen sem teljes mértékben azonos a német eredetivel. Úgy vélem, a számos elérhető fordításból talán Lator László[3] fordítása az a változat, mely a leghívebben tolmácsolja az eredeti szöveget, azonban még ezen verzió is mutat az eredetihez képest kisebb-nagyobb eltéréseket, azaz valamilyen módon olvassa azt.

 

Tenebrae

 

Közel vagyunk, Uram.
foghatóan közel.

 

Már fogva, Uram,

egymásba marva, mintha

mindőnk teste a te

tested volna, Uram.

 

Imádkozz, Uram,

imádkozz hozzánk,

közel vagyunk.

 

Kajlán mentünk oda,

mentünk oda, ráhajolni

katlanra, vályúra.

 

Az itatóra, uram.

 

Vér volt, a vért

te ontottad, Uram.

 

Csillogott.

 

A te képedet verte szemünkbe, Uram.

Nyitva s üres a szem, a száj, Uram.

 

Ittunk, Uram.

A vért és a képet a vérben, Uram.

 

Imádkozz, Uram.
Közel vagyunk. [4]

A Tenebrae című vers, ahogyan azt Kiss Noémi[5] is kifejti Celan-könyvében, egyértelműen egy ismert narratívát dolgoz fel, mesél újra, részint intertextuális módon. Azok a korábbi narratív és nem-narratív szövegek, amelyek inverz citátumaiból a Tenebrae táplálkozik, természetesen a költemény metatextusának tekinthető. A Tenebrae metetextusai főleg a – Celanra oly jellemző módon – zsidó-keresztény kultúrkör ismert és kevésbé ismert szövegei. A kölcsönzött idegen narratívák újraíródnak, az új, modern irodalmi szövegben új értelmet nyernek.

A legismertebb narratíva, melyet a Tenebrae adaptál, megkísérel újramesélni, nyilvánvalóan a kereszténység nagyobb narratívájából, a Bibliából való. A vers címe azonos a Bibliában a földre boruló sötétséggel, mely Krisztus kereszthalála után bontakozik ki. Narratológiai szempontból értelmezve a szöveget a temporális és spaciális viszonyok ily módon valamennyire világossá válnak – amennyiben lehet ezt mondani, ami a vers narratívájának temporalitását illeti, valamikor Krisztus kereszthalála után játszódhat, akár közvetlenül utána, akár sokkal később. Térben elhelyezve adott esetben játszódhat akár a szentföldön, valahol a mai Izrael területén, nem elfelejtendő azonban, hogy mint minden narratíva, a Tenebrae is metaforikus, szimbolikus, tehát feltehetőleg nem szó szerint értelmezendő a fenti temporális és spaciális körülmények között, sokkal inkább fikciót teremt.

Ami a szöveg időkezelését illeti, elmondható, hogy az többé-kevésbé lineáris. Az elbeszélt idő azonban nyilvánvalóan sokkal hosszabb időtartamot foglal magában, mint az elbeszélő idő, mely csupán a vers elolvasásának idejével egyenlő. A sivatagban egy embercsoport menetel, valamikor Krisztus kereszthalála után, akik T/1-ben beszélnek és egyben elbeszélnek. A vers narratívájának jelen idejű dimenziójában felbukkan egy másik narratíva is, melyet maga a versben megszólaló, T/1-ben megnyilatkozó lírai beszélő / narrátor beszél el. Az olvasó megtudhatja, hogy a sivatagban menetelő embercsoport inni tartott, és mikor a vályúhoz és tócsához értek, a vízben Isten képe jelent meg, majd a víz vérré változott – hogy Isten / Krisztus emberekért kiontott véréről van-e szó, vagy emberek véréről, melyet adott esetben az Ótestamentum büntető Istene ontott ki, nem derül ki a szövegből, a vers nyilvánvalóan mindkét interpretációt lehetővé teszi. Azonban ami történt, a vers narratológiai értelemben jelen idejéhez képest korábban, a múltban történt – éppen ezért a versben mindenképpen feltűnik egy, a hagyományos narrációra jellemző aspektus, mégpedig a temporalitásnak, múlt és jövő viszonyának egymáshoz való egyértelmű viszonya. Ami történt, egészen biztosan korábban történt, mint azt a versben megszólaló elbeszélő mondja, tehát azzal párhuzamosan, hogy a vers beszélői maguk is egy ott és akkor jelen időben játszódó, valahonnét kiinduló és valahová tartó, azaz a vers tartománya által megkezdett és lezárt narratíva szereplői, maguk is elbeszélnek egy másik, a jelenidejűnél korábbi időpontban végbement narratívát.

Persze, mint ahogyan azt Kiss Noémi[6] is kifejti, megfigyelhető a versben egy teljesen másik, részben szintén narratológiailag is vizsgálható aspektus. Ez az aspektus pedig nem más, mint a vers csonka dialógus-jellege – a vers megszólítottja Isten, látszólag a tradicionális zsoltárformában íródott. E zsoltár azonban ellen-zsoltár, szemantikailag inverz műveleteket hajt végre, hiszen ahogyan arra Orosz Magdolna[7] is utal, a vers inverz citátumokból építkezik, a feje tetejére állítja az intertextuális módon megidézett szövegeket, melyekkel a vers szövege maga is dialógust folytat. Ember és Isten viszonya a visszájára fordul – itt már az ember szólítja fel az Istent, hogy könyörögjön neki. Véleményem szerint a vers narratívája még azt az értelmezést is megengedi, hogy a beszélők nem mások, mint a második világháború náci német katonái, akik menetelnek valahol – úgy gondolom, a vers narratív terének spaciális dimenziója ez esetben nem lényeges –, eközben pedig az ember már annyira hatalmasnak érzi magát, akkora uralási és pusztítási vágy hatja át, hogy már érdektelen számára a megváltás – mint az kiderül a szövegből is, a vér kiontatása, az Úr emberek bűnbocsánatára kiontott vére a múlthoz tartozik, elbeszélt, aktualitását vesztett narratíva. A jelenben már más események történnek, itt már nem az Istennek kell megváltást felkínálnia az embernek, hanem az ember szólítja fel Istent, hogy könyörögjön hozzá, akár megbocsátásért. A narratíva jelentése, referenciái a visszájára fordulnak – hiába a zsoltárforma, a szöveg megszólalási módja nem könyörgést, hanem felszólítást, Istennek címzett felszólítást, burkolt fenyegetést tartalmaz.

Bartók Imre[8] a Tenebrae című verset áttételesen a holokauszt, a gyilkosság narratívájaként értelmezi. Ez esetben a versnek, mint narratív szövegnek, még ha metaforikus szöveg és lírai szöveg is, akkor is van valamennyi valóságreferenciája – és nem gondolom, hogy ettől feltétlenül ki kellene zárni, hogy megteremti a saját narratív / poétikai világát, hiszen attól, hogy valami utal a valóságra, még megteremtheti a saját belső valóságát is a nyelven keresztül. Gyilkosság alatt érthetjük Jézus kereszthalálát, annak a halálnak a félelmetes pillanatát, illetve a második világháború során meggyilkolt vagy harctéren elesett zsidó és nem zsidó emberek tragikus halálát.

Bartók a vers sajátos időstruktúrájára is kitér. Az ő olvasata szerint aTenebrae című vers, mint narratív szöveg egy vérontás történetét beszéli el, a történet kezdete azonban nem az elején, hanem a vers közepe tájékán kezdődik, a „Kajlán mentünk…” sor környékén, a narratívába ágyazott narratíva kezdeténél. Bartók Imre szerint a vers szétfeszíti a lineáris idő kereteit és létrehozza a saját idejét, ezáltal pedig saját terét, saját valóságát is. Mint fentebb említettem azonban, meglátásom szerint a vers saját valósága és elbeszélésmódja nem feltétlenül zárja ki, hogy valamilyen módon a valóságra is referáljon. Fiktív, irodalmi és valós, történelmi narratívák keverednek, ágyazódnak egymásba e szövegben, arról nem is beszélve, hogy egy másik narratív jelleggel bíró verset, Hölderlin Patmosz[9] című költeményét is megidézi a kezdősorokban. APatmosz szintén narratív jelleggel bíró költemény, főszereplője pedig, ha lehet így fogalmazni, Keresztelő Szent János – tehát a megidézett költemény is az európai és a zsidó-keresztény kultúra egyik legismertebb alapnarratíváját, a Bibliát citálja, ily módon a versben jelenlévő dialógus és megidézettség többszörös, a vers maga is tekinthető egy hosszabb, korokon keresztülnyúló irodalmi-történelmi narratíva részének, hiszen szövege jelentős részben citátumokból, más narratív szövegek elemeiből épül fel.

Roland Barthes[10] megfogalmazása szerint az irodalmi szövegek sok esetben fogyasztás tárgyát képezik. Ily módon a narratív szövegek – mert az irodalmi szövegek jelentős része narratív – is fogyasztásra kerülnek az olvasó által, tehát a narratívák fontos társadalmi szerepet is betöltenek, függetlenül attól, hogy tradicionális vagy modern / posztmodern narratív szövegről van-e szó. A narratív szövegnek, akár reflektál a valóságra, akár nem – ez esetben szinte mindegy, hogy referenciális, vagy areferenciális olvasatot alkalmazunk –, elsődleges célja, hogy az olvasónak valamit továbbadjon. A Tenebrae véleményem szerint olyan szöveg, mely erős metaforicitással, áttételes jelentésrétegekkel bír, de olyan narratívát tár az olvasó elé, melyet olvasva és értelmezve akár egy olyan történelmi esemény hermeneutikai értelemben vett megértéséhez kerülhetünk közelebb, melyre a mai napig nincs ésszerű magyarázat. Habár ma már tradicionális elgondolás, hogy mind az epikus, mind a lírai szövegek nem referálnak a valóságra, hanem saját fikcionális / költői világukat konstituálják, hozzák létre, mégis úgy gondolom, hogy a Tenebrae nem csupán egy irodalmi, hanem közvetve egy történelmi / emberi narratívát is magában hordoz, mely Celan esetében nyilvánvalóan nem más, mint a holokauszt és a második világháború narratívája.

Barthes[11] egy másik elgondolása szerint a modern narratívák már nem képezhetőek le a mesék vagy más jól ismert, klasszikus sémák alapján megszerkesztett történetek mintájára, hiszen a mesékben kiszámítható, mi fog történni, a modern narratívákban pedig a váratlan motívumok megjelenése válik fontossá. Propp[12] szavaival élve modern irodalmi művekre jó esetben már nem áll a mese morfológiája, a mechanikusan a helyükre illeszthető történeti-logikai panelek, a kiszámítható fabula és szüzsé elképzelése.A Tenebrae című vers ily módon, habár egy ismert narratíva újrafogalmazása, XX. századi átértelmezése, mégiscsak modern narratívaként kezelendő, és benne minden, amit az eredeti narratívából ismerünk vagy ismerni vélünk, tökéletesen a visszájára fordul. Egyáltalán nem az történik a szöveg keretei között – habár lírai, nem pedig epikai alkotásról van szó –, amit az olvasó várna, előfeltételezne.

Megint csak Barthes[13] az, aki felveti, hogy egy szöveg, egy narratíva szinte számtalan nézőpontból elmondható, újramesélhető, továbbgondolható. Éppen ezért a Tenebrae mint narratíva tekinthető mind a bibliai keresztrefeszítés-történet, a Hölderlin által megidézett szintén bibliai Patmosz-történet, illetve akár magának a holokausztnak és / vagy a második világháborúnak lírai szövegbe foglalt újraértelmezése, átértelmezett nézőpontból elbeszélt, átdolgozott narratívájának.

A fenti vers elemzése alapján láthattuk tehát, hogy Paul Celan viszonylag korai költészetében még fellelhető a narrativitás. A narratív struktúrák, ha nem is olyan mértékben, mint egy epikus szövegben, de egyértelműen jelen vannak a Tenebrae című versben, mely olvasható narratív költeményként, úgy is, mint ismert narratívák átdolgozása, nagyobb irodalmi és történelmi narratívák rész-elbeszélése.

 

Amennyire azonban jelen van a narrativitás Celan korai költészetében, a Sprachgitter – Nyelvrács című kötet Tenebraejében, úgy kopik ki sok minden mással együtt sokkal tömörebb, hermetikusabb, homályosabb, nehezebben értelmezhető kései lírájából. Amíg a korai Celan-versek, így a Tenebrae rengeteg viszonylag stabil struktúrát és interpretációs fogódzót nyújtanak, úgy a költő kései versei egyre inkább a csend felé tendálnak. Celan némely esetben pusztán néhány sorból vagy szóból álló, enigmatikus költeményeiben a temporalitás és a spacialitás kategóriája mintha eltűnne, de legalábbis többé már nem meghatározható. Mivel a nyelv maga önkényes és szeszélyes létező, saját szabályait megteremtő rendszer, így a benne, általa keletkező versek is képesek fellázadni az addig szabályosnak, standardnek gondolt elképzelések és fogalmak, így a narrativitás, a folyamatszerűség, a helyhez és időhöz kötöttség ellen is.

Úgy vélem, Celan ezen versei közül talán a Stehen – Állni című vers érdemelne rövid elemzést ilyen megközelítésben, melyet talán Bartók Imre megítélésem szerint pontos, az eredetit híven tükröző fordításában érdemes ideidéznem:

 

Állni, a levegőben,

a sebhely árnyékában.

 

Senkiért-és-semmiért-állás

ismeretlenül,

teérted

egyedül.

 

Mindazzal, mi benne térrel bír,

nyelv nélkül is akár.[14]

 

A Stehen – Állni, mely 1967-ben, az Atemwende kötetben jelent meg, nem sokkal a költő halála előtt, Bartók Imre szerint a tanúsítás verse. A tanúsítás persze sok mindent jelenthet, ebben az esetben azonban valószínűleg arról lehet szó, hogy a költő tanúságtételt tesz a művészet, az emberi értékek védelmében, akár egyetlen eszköze, a nyelv nélkül is. A művész magára veszi a levegő sebhelyeit, egy meghatározhatatlan, körülhatárolhatatlan térben és időben. Temporalitás és spacialitás, tér és idő, progresszió és visszautalás eltűnnek, nem léteznek többé – egyedül a szavak és az állás, a tanúsítás létezik, erre utalhat a vers kezdetén álló főnévi igenév, melyhez sem konkrét alany, sem időbeli aspektus nem tartozik. A stehen – állni nem egy térben, időben, alanyát vagy tárgyát tekintve meghatározott cselekvést jelöl, mely narratológiai fogalmakkal, referenciát vagy progressziót feltételező kategóriákkal körülírható lenne. A stehen maga egy állapot, időtlen, tértelen, alanytalan, mely nem elbeszél, hanem pusztán létezik, mindenen kívül, hozzáférhetetlenül.

A holokauszt, mint emberi-történelmi trauma narratívájának költői elbeszélése után, pl. a Todesfuge vagy a Tenebrae című versek után már feleslegessé válik bárminek az elbeszélése is – az ember és a művészet a második világháború és a hozzá kapcsolódó népirtások kapcsán olyan sérüléseket szenvedett, melynek nyomán talán már nem léteznek nagy, korokon átívelő narratívák. Nincs már mit elbeszélni, a költő többé nem krónikás, az irodalom, főként a líra többé nem illeszkedik a valóságra referáló, történelmi narratívákba, amelyekben az olyan tradicionális kategóriák, mint fabula, szüzsé, szereplők, konfliktus, helyszín, elbeszélői idő és elbeszélt idő fellelhetőek lennének – nincs többé elbeszélés, nincs többé explicit vagy implicit narráció, csupán állás, mint végső menedék, önmagába zárkózó világ. Még a narráció eszközeként használt nyelv is kiiktatódhat, amint azt Celan írja verse zárósorában, nem lényeges többé már semmi, csak a tanúságtétel, a mindennel szemben, mindennek ellenére való állás, mint létezés – a végső állapot, melybe a költő minden eszmei-emberi érték lebomlása, feloldódása ­után menekül, amíg még az lehetséges. Persze kérdés, hogy ennek a költői vállalásnak, mely már a nyelvből való kitörés lehetőségét is felveti, egyáltalán van-e még értelme. Senkiért-és-semmiért-állás ez, ismeretlenül, mely egy közelebbről meg nem határozott alanyért / önmagáért való, egyedül. Az állásnak, a tanúsításnak konkrét értelme, célja sincs, mintegy önmagáért beálló állapottá, önmaga költői legitimációjává válik. A költő és a vers nem vár többé jutalmat, elismerést – adott esetben még olvasót sem feltételez. Mivel nincs többé narratíva, nincs többé mit elbeszélni, és főként nincs kinek. A narratív aspektusok radikális sterilizálása ez Paul Celan kései költészetében, melyben szinte semmi más, csak a víziószerűen felbukkanó időtlen költői képek, metaforák maradnak meg, de már ezek is eljutnak odáig, hogy önmagukat kérdőjelezzék meg. Lehet olvasni Celan metafora-ellenességéről is, mivel elgondolása szerint, mivel költői képei nem jelölnek többé semmit, nem hozhatóak kapcsolatba semmivel, nem is tekinthetőek többé metaforának.

Gadamer[15] szerint a tanúságtételhez egyáltalán nem szükséges a nyelv, hiszen ez már valami, a nyelven túli valósághoz kötődik, ahol már semmire nincs szükség, aminek egyáltalán köze van az emberhez. Ugyanezen állásponthoz csatlakozik Bacsó Béla[16], aki szerint olyankor, amikor az elemzett vers szól, már minden megsemmisült, éppen ezért semmi szükség sem narratívákra, sem tér-időviszonyokra vagy bármiféle kézzelfogható, meghatározható fogalomra, de még nyelvre sem. Az állásnak nincs oka és célja, nincs kiindulópontja és végpontja, mint egy elbeszélhető / elbeszélendő történetnek. Már semmi nem történik. Ami még egyáltalán van, az pusztán öncélúan, önmagáért van – a költészet csak úgy élhet túl, ha kívül helyezi magát mindenen, ami emberi. Az égbolt elsötétedett, a Tenebrae leple visszavonhatatlanul a világra hullott. Ami még nem semmisült meg, az csupán e Tenebrae-n kívül, ezen a narratíván kívül képes létezni, és az a létezés is teljesen indokolatlan, nem kötődik már senkihez és semmihez. Nem mesélhető el már el az a történet sem, mely ide vezetett, mely után már nincs mit elbeszélni – a múlt feljegyzései is elvesztek, sőt, maga a múlt fogalma sem létezik többé, ahogyan jelen és jövő sem léteznek többé, csupán alanytalan, személytelen főnévi igenevek jelölhetnek bármit is, ez a bármi is azonban inkább állapot, semmint cselekvés, hiszen nincs, vagy legalábbis körülhatárolhatatlan az, aki cselekedhetne.

A Stehen című vers tükrében láthatjuk tehát, hogy amint jelen van a narrativitás, a történet elbeszélésének lehetősége Paul Celan korai költészetében, úgy tisztul ki, úgy sikkad el és válik per definitionem nem-létező fogalommá kései, érett, hermetikus lírájában. Van egy pont, mikor már minden visszafordíthatatlan, és nincs több történet, amit még el lehetne beszélni bárkinek is.

Barthes elgondolásai alapján a történet olyan logikai-szemantikai rendszerszerűség, olyan értelmi egység, amely a jelentésképzés és -közvetítés médiuamként oldódik fel egy logikai, szemantikai kategóriában. Hogyan létezhetne azonban logikai rendszerszerűség és jelentésképzés egy olyan költői világban, ahol nem definiálható többé sem a rendszerszerűség, sem a jelentés, ahol nem léteznek többé szemantikai kategóriák? Természetesen ezen a ponton túl már nincsenek történetek, csupán állás, tanúsítás, egy olyan hiátus-állapot, mely mentes a narrativitástól és annak minden hagyományos fogalmától. Még azt sem tudjuk meghatározni, mi tölti ki e narrativitás-hiányt, hiszen ha nyelv sem szükséges a kitöltéséhez, akkor értelmes állításokat sem lehet többé ezen keretek között megfogalmazni.

Miként Füzi Izabella és Török Ervin fogalmaznak: „Gyakran lehetünk annak tanúi, hogy „ugyanaz” a történet az idők során teljesen új hangsúlyokat nyer.” [17] A történetek az idők folyamán újramesélődnek, térben és időben folyamatosan változtatják a helyüket, egymással dialógusban – jó példa erre a Tenebrae, hiszen mint narratív szöveg, megidéz más klasszikus narratívákat, melyekkel együtt maga is részévé válik egy nagy, egyben irodalmi és történelmi narratívának.

Jönnek azonban olyan idők, olyan traumák, amikor Lyotard[18] szavaival élve véget érnek a nagy elbeszélések, amikor a narrativitás, az elbeszélés, az elbeszélhetőség fogalma radikálisan redukálódik, esetleg ki is iktatódik – Paul Celan kései költészete véleményem szerint ilyen költészet. Sem epikai, sem lírai narratívák részét nem kívánja már képezni, inkább kívül helyezi magát minden elbeszélhető és elbeszélendő történeten, megalkotva a saját tértelen, időtlen, történettelen világát, mely utolsó mentsvárrá válik a költő számára, hogy az egyre feldolgozhatatlanabb, egyre nehezebben elmondható emberi történeteket többé ne kelljen elmondani. E menekülés azonban bátorságra is vall, hiszen egyben szembeszállás, ellenállás is a valóság és az irodalom azon narratíváival, melyek olyan eseményeket beszélnek el, amelyekre nincs ésszerű magyarázat, amelyeknek nincs ésszerű oka és célja. Értelemszerűen eltűnik az irodalom(történet), mint narratív folyamat, mint esetleges egységes, egy irányba tartó narratíva víziója is.

Úgy vélem, korunkban, a szövegirodalom fogalmának korában, mikor líra és epika (és persze ideértve a drámát is) már nem válnak el egymástól olyan szorosan, mint korábban, az irodalom, azon belül pedig példának okáért Paul Celan, a XX. század Európája egyik paradigmatikus költőjének kései lírája is olyan irodalom, mely mintegy végső megoldásként a narrativitásból, az ismert és ismeretlen történetekből kifelé menekül, hogy túléljen. E túlélés záloga az állás, azaz a tanúsítás, mely szerint az irodalom, a művészet többé nem valamiféle célért, hanem pusztán önmagát legitimálva, önmagáért valóan, de mindentől függetlenül, mindenen kívül, megtámadhatatlanul létezik.



[1] Friedrich NIETZSCHE: Retorika. Az irodalom elméletei IV., Jelenkor, Pécs, 1997. 5-50. Ford.: Farkas Zsolt.

[2] KISS Noémi: Határhelyzetek – Paul Celan költészete és magyar recepciója. Anonymus, Budapest, 2003. 175-176.

[3] Lator László fordítását lásd: Paul CELAN: Halálfúga, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980.ford.: Lator László. 36.

[4]  A vers eredeti német szövege az összevethetőség kedvéért:

Tenebrae

Nah sind wir Herr,
nahe und greifbar.

Gegriffen schon, Herr,
ineinander verkrallt, als wär
der Leib eines jeden von uns
dein Leib, Herr.

Bete, Herr,
bete zu uns,
wir sind nah.

Windschief gingen wir hin,
gingen wir hin, uns zu bücken
nach Mulde und Maar.

Zur Tränke gingen wir, Herr.

Es war Blut, es war,
was du vergossen, Herr.

Es glänzte.

Es warf uns dein Bild in die Augen, Herr,
Augen und Mund stehn so offen und leer, Herr.

Wir haben getrunken, Herr.
Das Blut und das Bild, das im Blut war, Herr.

Bete, Herr.
Wir sind nah.

 

A vers eredetileg a Sprachgitter – Nyelvrács c. kötetben került publikálásra. Lásd:

Paul CELAN: Sprachgitter. S. Fischer Verlag, Frankfurt am M, 1959.

[5] KISS Noémi:i. m. 179-189.

[6] KISS Noémi: i. m. 179-189.

[7] OROSZ Magdolna: Lux aeterna und Tenebrae. Die bedeutungskonstitutierende Umkehrung bei Paul Celan. In: uő: Intertextualität der Textanalyse. ÖGS/ISSSS, Wien, 1997.

[8] BARTÓK Imre: Paul Celan – A sérült élet poétikája. L’Harmattan, Budapest, 2009. 112-114.

[9] Hölderlin versének kezdősorai:

„Nah ist
Und schwer zu fassen der Gott,
Wo aber Gefahr ist, wächst
dass  Rettende auch.”

„Közeli

és megfoghatatlan az Isten.
De ahol veszély fenyeget,
fölmagaslik a menedék is.”

Kálnoky László fordítását lásd:

Friedrich HÖLDERLIN: Friedrich Hölderlin versei. Lyra Mundi, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1980. 122-130.

[10] Roland BARTHES: A műtől a szöveg felé. In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Ford.: Kovács Sándor. Szerk.: Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László Osiris Kiadó, Budapest, 2002.  95-99.

[11]Roland BARTHES: Bevezetés a történetek strukturális elemzésébe. In.: A modern irodalomtudomány kialakulása. A pozitivizmustól a strukturalizmusig. Szerk.: Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 527–542.

[12] Bővebben lásd: Vladimir Alexandrovic PROPP: A mese morfológiája. Ford. Soproni András. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.

[13] Roland BARTHES: Az olvasásról. . In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Ford.: Babarczy Eszter.  Szerk.: Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 100-105.

[14] A vers eredeti szövege az összevethetőség kedvéért:

Stehenim Schatten
des Wundenmals in der Luft.

Für-niemand-und-nichts-Stehn.
Unerkannt,
für dich
allein.

Mit allem, was darin Raum hat,
auch ohne
Sprache.

A vers eredetileg az alábbi kötetben került publikálásra: Paul CELAN: Atemwende. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am M., 1967.Bartók Imre magyar fordítását és a hozzá kapcsolódó elemzést lásd: BARTÓK Imre: i. m. 83-84.

[15]Hans-Georg GADAMER: Wer bin ich und wer bist Du?. In: uő.: Ästhetik und Poetik II. Hermeneutik im Vollzug. Gesammelte Werke, 9. k. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck) Verlag, 1993. 421.

[16] BACSÓ Béla: Szó és álom – Paul Celan. Múlt és Jövő, 1997/3. 67-70.

[17] FÜZI Izabella – TÖRÖK Ervin: Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe. Szeged, 2006.

https://christal.elte.hu/curriculum2/Magyar/58F%FCzi/Vizu

[18] Bővebbenn lásd: Jean-Francois LYOTARD: La Condition Postmoderne: Rapport sur le Savoir. Editions de Minuit, Paris, 1979.

Nem embernek való vidék

Ha végigmegyünk azon az úton, amelyről Cormac McCarthy beszámol, készüljünk fel, hogy nem mindennapi élményekben lesz részünk. A túra alatt fázni fogunk, a sötétben alig látunk majd, rettenetes hullabűz fogja csavarni orrunkat, s körülöttünk mindenhol hamu és pusztulás lesz. Nemcsak emberek, minden élő és élettelen, hanem a nyelv végzetének is tanúi leszünk.
     Részben sci-fi-szerű, részben romantikus cselekményű posztmodern regény ez apa és fia vándorlásáról, reményről a reménytelenségben, mindent beborító hamuról, túlélésről, valamint Isten létezésének kérdésességéről az emberi erényeket csaknem teljesen felszámoló, apokalipszis utáni halott világban. Cormac McCarthy – a hazájában mára a legnagyobbak között számon tartott amerikai regény- és drámaíró – nem új témát talált. Megírta a harmadik évezred nagyszabású és bibliai alapokon nyugvó özönvíz-, illetve apokalipszis-történetét, mindössze máshogyan, mint az előtte lévők: új beállításban és új nyelven.
     A bolygón – tisztázatlan, s a történet szempontjából lényegtelen eredetű – robbanások és tüzek következtében néhány év alatt szinte minden felégett: a Föld végleg megadta magát az emberi pusztításnak. Avagy Isten hagyta magára az embert, hogy bűnhődjön vétkeiért? Az Isten, akiben a felnőttek ezek után már nem képesek hinni, s akit a gyermek így talán elképzelni sem tud. Az Isten, akiről ehhez képest mégis sok szó esik. A két főhős viszonyában a szerző bizonyos szempontból az Atya-Fiú isteni kapcsolatát dolgozza fel: a fiú apjára mint atyaistenre, az apa fiára mint lehetséges megváltóra tekint. Az apa az utolsó, akinek és akiben fia hinni tud, még akkor is, ha ezt néha csak azért teszi, mert nincs más választása, ha életben akar maradni. A Földön, amely időközben szinte pokollá változott, a fiú önzetlen jótettre hajlamos tiszta lelke az utolsó reménysugár: talán az emberiség utolsó reménye a teljes kárhozattal szemben. Erre utal az apa az öreg csavargóval való párbeszédben, s ezt erősíti meg az alábbi idézet is, mely a tolvaj ruháinak elvétele után hangzik el: „Nem neked kell mindenkiért és mindenért aggódnod. / A fiú mondott valamit de a férfi nem értette. Mi van? kérdezte. / A fiú könnytől csillogó szurtos arccal felnézett. De igen – mondta. Nekem kell.” A szövegben a gyermek több helyen isteni jellegzetességekkel ruháztatik fel: „És a férfi könnyáztatta szemmel felnézett és látta ahogy a fiú az úton áll és visszanéz rá a felfoghatatlan jövőből és úgy ragyog a komor pusztaságban mint valami szentély.”
     A könyvbéli jövő ugyanakkor kilátástalan, reménytelen: étel híján a maradék emberek nagyja kannibalizmusra vetemedik. A kis- és nagyvárosok egyaránt kihaltak. Az évek óta mozdulatlan járművekben bennégett, összeaszott holttestek ülnek. A halál lépten-nyomon kíséri a két vándort, akiket egy dolog foglalkoztat: a túlélés. Apa és fia gyalog igyekeznek dél felé, hogy elviselhetőbb időjárást és esetleges további, jó szándékú túlélőket, „jófiúkat” találjanak (good guys – a magyar fordításban csupán „jók”). Az életben maradást nehezíti a világból rohamosan kifogyó élelmiszer-tartalék: konzervek, magok, rothadt gyümölcsök. A tiszta víz csodaszámba megy. S az apa mindemellett beteg, véreset köhög, de végső erejéig kitart gyermeke érdekében.
     A fiú nem sokkal a nagy katasztrófa előtt fogant, de anyja, tudatában a baljós jövőnek, már nem szívesen szülte meg. S bár egy ideig együtt vándorolt a háromtagú család, a nő nem tudott szembenézni a jövővel, végül mindentől-mindenkitől elhidegülve öngyilkos lett. Az apa rendszeresen álmodik feleségéről, érthető módon sokáig nem bír elszakadni emlékétől. A nő fotóját aztán egy alkalommal – jelképes módon – maga mögött hagyja az aszfalton. Az anya, míg élt, szíve szerint végzett volna magával és fiával is, félvén attól a rettenetes sorstól, ami akkor várt volna rájuk, ha a kannibál csavargók kezébe kerülnek. Egy ponton az apa is kész lett volna megölni, pontosabban öngyilkosságra kényszeríteni gyermekét, amikor menekülnek a regény legrettenetesebb helyszínéről, a pincejelenetet követően.
     Nevekre már nincs szükség ebben a világban. Egyetlen személynév, a próféta Ely (Éliás) neve szerepel a könyvben, de kiderül, azt is csak hazudja öreg, csavargó viselője. Prózája nyelvezetét McCarthy a végsőkig csupaszította, az igék helyett rendkívül sokszor dolgozik névszói állítmánnyal, s ezzel mozdulatlanságot, fülledt környezetet teremt. A mondatokban a várt helyeken alig fordulnak elő vesszők és gondolatjelek, jelezve ezzel is, hogy egy, a kultúrájától megfosztott világban nem számítanak már efféle kicsinyes szabályok. A könyv ide vágó, egyik legfélelmetesebb gondolata: „A dolgok nevei a dolgokkal együtt fokozatosan feledésbe merültek. […] Eddig vajon mennyi veszett oda? A szentnek hitt nyelv megfosztva referenseitől s ezáltal a valóságától.” A párbeszédek, néhány ritka kivételtől eltekintve tömörek, lényegre törők. Bár elhangzik, hogy az apa szokott mesét mondani, a könyvben nem találkozunk hosszabb monológgal. A szótlanság meghatározó. Megesik, hogy egyikük mondani szeretne valamit, de nem tudja kifejezni magát. Ez a nyelv halála. „A talpuk alatt megmozdult a föld. Ehhez a hanghoz nem tartozott fogalom és ezért leírni sem lehetett.”
     A magyar fordításból csak sejthető, milyen McCarthy írói nyelve a regényben. Bár e sötét hangulatú utópia előzményei közt kétségtelenül felismerhetjük a science-fictiont, Alan Warner szerint épp későangol nyelvhasználatának költőisége, kifinomult, olykor cizellált szóképei és hasonlatai emelik az efféle műveknél magasabbra. A korai Hemingwayhez vagy a kései Becketthez való közelsége nem kérdéses, de a legapróbb részletekben néhol még Shakespeare szavai is felismerhetők.[1] A fordításról nem mondhatók el efféle nagyszabású dicséretek. Totth Benedek sikeresen érzékelteti a kopárságot, melyet a mondatok szokatlan tagolatlansága és a dialógusok szinte zavaró tömörsége okoz, költőiség azonban az angol eredetivel szemben csak ritkán fedezhető fel a magyar szövegben. Míg Alan Warner meg tud állapítani elődöket McCarthy formabontó prózájában, Totth Benedek szóhasználata nem különösebben emlékeztet nagy múltú műfordítói hagyományunk nyelvére.
     Cormac McCarthy évtizedekig talán méltatlanul volt mellőzött az amerikai írók közt. Az utóbbi mintegy húsz évben figyeltek fel művei fontosságára, s ma a legjobbak közt emlegetik. Magyar nyelvre még közel sem fordították le minden művét, s ezt az elmaradást érdemes volna bepótolni. Az út legyen bár mélyen nyomasztó mű, a kortárs irodalom fontos regénye.
Cormac McCarthy: Az út, Budapest, Magvető, 2010. (ford. Totth Benedek)

[1] Alan Warner: The road to hell, The Guardian, 2006. nov. 4.
http://www.guardian.co.uk/books/2006/nov/04/featuresreviews.guardianreview4 (megnézve: 2010.09.18., 22:39)

Budapest, a boldog város, avagy A Boldogság Frakció közleménye

Ma mindenki a budapestieket akarja boldogítani, hadd tegyük ehhez mi is a magunkét hozzá!

A budapesti lelkületnek nem elég egy sovány önkormányzati választás. Kit érdekel, hogy ki ül majd a városházán, ahova mi a lábunkat se tehetjük! Mi nagyszabásúbb, lelkesítőbb dolgot szeretnénk: az általános boldogságot. Az ÁB (Általános Boldogság, úgy is mint Boldog Város) megszületéséhez több dolog kell, mint egy egyszerű kis főpolgármester, aki a kamerák előtt lebzsel, hajbókol a miniszterelnöknek, és csip-csup dolgokban egyeztet. Ezért is helyes, ha mi, civilek (boldog és boldogulni akaró pestiek) számba vesszük az elvárásokat és a lehetőségeket.

 

Milyen is egy Boldog Város? A földjét nem mérgezi túl sok halott, nincsenek II. világháborús bombák a villamossínek alatt, nem emlékeztetnek a házakon belövések a múlt borzalmaira. Budapestet már annyiszor elfoglalták, hogy ránk férne egy történelmi nagytakarítás. Ha győzni nem lehetett, akkor emlékezni sem kell – legalábbis a vereségre nem. Melyik boldog pesti szeret a Vértanúk terére vagy az Ostrom utcán randevúzni?
És ott van az a számolatlan öngyilkos, balszerencsés lúzer, akikről Budapesten utcákat neveztek el. Ha jól végezte volna a dolgát Széchenyi, Petőfi, József Attila, akkor a budapestiek most boldogabbak lennének. És ki ez a Rottenbiller, Szentkirályi, Csengery, Podmaniczky? Micsoda dölyfös nevek! Szólítsuk csak a saját utcáinkat keresztneveken! Mindenki otthonosabban érezné magát, ha az Anna utcából menne az Emese körúton át a Nikoett térre. Emlékezni jó, de nem ennyit, amennyit a pestieknek kell.
De mért csak a női nevek szolgálnának ürügyül a permanens reménykedésre? Budapest vendégei a hegyekből idezúduló vagy az alföldről idecsámborgó szelek. Egy szélroham, ami októberben felforgatja az utcákat, sokkal jobban meghatározza a pesti lelkületet, mint Kisfaludy, Berzsenyi vagy Táncsics. Szolgáltassunk igazságot nekik is!
És ha már kipiszkáltuk a Gellért-hegy oldalából a csontvázakat, a villamossínek alól a II. világháborús bombákat, és az utcáinkat is szépen átkereszteltük, kicsit jobb lett a hangulatunk, jöhet az érdemi városfejlesztés! A budapestiek közel laknak egymáshoz, de mire A-ból B-be eljutnak, leesik a vércukruk, a fogukat csikorgatják, hadonásznak az öklükkel, elküldik egymást, leszavaznak a szélsőséges pártokra. Mennyivel egyszerűbb lenne gördeszkákat osztogatni, mint költséges lyukakat fúrni a mélybe, combinókat rendelni, buszvezetőkkel húzakodni… Jobb, ha teljesen megszűnik nemcsak a tömeg- hanem a gépkocsi-közlekedés, mert mért csak a szegények szívjanak, akik eddig bérlettel jártak mindenhova. A cukrászdák és bárok kiültethetnék a vendégeiket a 4-es, 6-os vonalára. A Gödör Kombinát (a Gödör Klub jövendő anyavállalata) birtokba venné az összes metróaluljárót, és földalatti piknikeket tartana a Duna alatt.
De honnan lesz pénz? Ez még mindig nyitott kérdés. A 4-es metró alagútjaiban tartott alternatív fesztiválok nem sokat hoznak. Valami grandiózus, nagy üzleti terv kéne, amibe a pestiek beleölik a kreativitásukat, és hoz rendesen a konyhára. De milyen különös tehetsége van a pestieknek? Milyen különös adottsága van Budapestnek? Mi az a megbízható plussz, amivel az itt élők hozzájárulhatnak a világboldogsághoz? A világkereskedelemhez? A lassan aktuális IMF-törlesztőrészletekhez?
Ez a forradalom. Más nincs, lássuk be. A pestiek csak a vérzivatarok, azaz a nagy világszívások idején kerültek bele a világhírekbe. Ha a CNN eljön, és nálunk forgat, akkor tüntetők masíroznak, lángolnak az utcák, recseg-ropog a tévészékház. Ez az egy dolog, a felfordulás megy nekünk.
Pénzügyi gondjainkra ezért a permanens forradalom lenne az egyetlen megoldás. Egy óriási színháztársulat (ide lehetne majd a sok munkanélküli BKV-st irányítani), a hét meghatározott napjain a turisták gyönyörűségére újrajátszaná a magyar történelem sorsdöntő fordulatait. Rohamoznak a törökök, settenkednek a Habsburgok, lőnek a németek, orosz katonák készülnek leteperni a budai hegyeket. Támadnak, tipornak… de a 2010-es önkormányzati választás után már csak a jók győzhetnek.
Az ám, de nem minden idelátogató turistának vannak ilyen avítt nosztalgiái! De semmi gond, kérésre Budapest Főpolgármesteri Hivatala megrendezi Önnek a Csillagok háborúját is.
Budapest polgármestere pedig – oldalán marketingesekkel, idegenforgalmi szakemberekkel, stylistekkel – a Citadella ormáról irányítaná a hadműveleteket.
Ugye, Budapest mennyivel vidámabb város lenne?!

 

Egy balatoni utazás – újratöltve. Eötvös Károly könyvei a Balatonról

Nem is oly rég, pár éve két sárgás színű, balatoni látképpel borított kötet került a nagyobb és kisebb könyvesboltok polcára.

 

Eötvös Károly művei ezek, amelyek a Pannon Tengerről szólnak: az első kötet az Utazás a Balaton körül, a második pedig a Balatoni utazás vége címmel jelent meg újfent. Hogy miért is olyan lényeges ez? Egyrészt az író miatt, de a későbbiekben a kiadóról is érdemes pár szót szólni.
 
            Regények részletei, novellák epizódjai méltatják ma már a Pannon tengert, de az első és egyetlen szépírói ábrázolása a tónak, Eötvös Károly (1842-1916) fejéből pattant ki. Maradandót alkotott, mégis mind művéről, mind az íróról keveset tud az utókor. Pedig a dualizmus idején függetlenségi ellenzéki szerepkört vállaló politikus, író tevékenysége igen sokrétűnek mondható: a tiszaeszlári vérvád idején (1883-ban) – a polgári szabadságjogok élharcosaként – a jogtalanul vádolt eszlári zsidókat védte, sikerrel. Ezzel országos ismertséget és elismertséget vívott ki magának. Emellett irodalmi tevékenysége sem elhanyagolható: nemcsak korabeli politikai sajtóorgánumokban (pl. Pesti Napló, Egyetértés) publikált, hanem életre hívta a Veszprém (1865) című – igaz, rövidéletű – lapot is, melyben szintén sorra jelentek meg irodalmi művei. A századfordulón a fővárosi értelmiségi elit csak „Vajda”-ként emlegette, hiszen a pesti Abbázia kávéházban mindig meg lehetett hallgatni bölcs javaslatait, irodalmi és politikai anekdotáit és jogi tanácsait is. Jó viszonyt ápolt az évtizedek óta Turinban élő Kossuth Lajossal, kinek helyzetéről, állapotáról folyamatosan tájékoztatta a magyar közvéleményt. A századforduló viharos belpolitikai harcai a függetlenségi ellenzék belső megosztottsága miatt öregkorában visszavonult, s csak az irodalomnak akart élni. Elhatározását siker koronázta. Művei (pl. Gróf Károlyi Gábor feljegyzései, Deák Ferenc és családja, Magyar alakok, A nazarénusok) és nem utolsó sorban, az Utazás a Balaton körül című novellafüzére még életében megjelentek. Ez utóbbi kötet az első olyan leírás, amely összefoglalta a Balaton történetét és kedvet is „csinált” a vidék megismeréséhez.
 
            Eötvös műve nem regény, hanem egy útleírás. 1875-ben elindul egy kis társaság, a korszak jelességei (íróemberek, történészek) – Salamon Ferenc, Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, Nagy Miklós, Szentirmay József – és maga az író. Csupa olyan ember, aki addig nem ismerte a Balatont, Eötvösön kívül persze. Mert a Balaton – és ezzel a szöveg minden archaizmusa ellenére egyetérthetünk – a szerző szerint: „ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre. Se mérnök, se tudós, se állatbúvár azt igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, aki egyúttal költő és történetíró s azonkívül erdélyi ember.”
 
            Az idegenvezető, Eötvös célja felhívni a tóra a figyelmet és megszerettetni ezekkel az íróemberekkel a Pannon tengert. A szerző – dunántúli gyökerei és balatonfüredi nyaralója miatt – a vidék ciceronéja, aki úgy terelgeti olvasóit, hogy azok megismerjék a táj múltjának minden apró nyomát. Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza szerelmét, a Balatont körülövező várak legendáját, az első balatonfüredi színház felavatását. Mesél a régmúlt betyárvilágáról, Sobri Jóskáról, valamint István nádor és Jellasics horvát bán szemesi találkozásáról is. És megjelennek olyan történelmi figurák, akik valamilyen módon kapcsolódtak a vidékhez, nevükhöz dicső dolog fűződik, mint például a balatoni gőzhajózás legfőbb szorgalmazója, Széchenyi István és a jótékony veszprémi püspök, Ranolder János. Eötvös talán mégis ott a legszórakoztatóbb, ahol az egyszerűbb „lelkekről”, balatoni halászokról, borosgazdákról szól.
 
            Az utazók 1880 táján indulnak a Balaton körbejárására. Ekkor a tó még nem azt a képet mutatja, mint a 20. század elején. Nincsenek még nagyon fürdőzők, az infrastruktúra sem olyan jó, az ellátás sem kifogástalan, nincs Balaton-átúszás, nincsenek vitorlásversenyek és fürdőegyletek sem. A tó szépsége és múltja viszont adott. És Eötvösnek ez a célja: a maga, 19. századi módján úgy beszélni a „magyar Tengerről”, ahogy azt az Abbázia kávézóban is tette volna. Kötetlenül, szép magyarsággal, jó humorral, közérthetően, érdekesen, színesen, ahogyan ezt ez a kis kiragadott szemelvény is bizonyítja: „Ezer szárnyas mulat a nádasok körül. Ott fürdik a libuc, ott piperézi magát a zöld aranyfejű tőke, ott kergeti egymást a gyöngykacsa, s ott áll komolyan a sekélyen s néz magasra tartott fejjel a sudár nyakú gém. Őrködik a világ fölött. De nem ügyel őrá a sirályok serege. Hosszú, fehér szárnnyal cikáznak és kiabálnak a vizek fölött, s le-lecsapnak, ha ostoba kárász vagy ábrándozó garda közel jön a felszínéhez. S ha leszállott a nap: új fény, új élet, új ragyogás. Szép a hold az égen, de sokkal szebb a Balaton tükrén. Száz csillagnak ezer tündöklése az apró hullámokon. S ha áttekintesz a túlsó partra: minden falu alján apró pásztortüzek hosszú sora mosolyog feléd.”
 
            Nehéz műfajilag behatárolni, hogy valójában az olvasó egy regényt, egy anekdotagyűjteményt, történeti összefoglalót vagy útikönyvet tart-e a kezében. A végeredményt tekintve, valljuk meg: ez nem is olyan fontos. Minden szempontból lényegesebb, hogy 2007-ben, a kötetek megjelenhettek, újból. De nem egy nagy kiadó neve alatt! Ők nem láttak benne fantáziát… A Balaton egyik szerelmese – merthogy azért sokan vagyunk még ilyenek –, Kállai Szilárd, fedezte fel újfent és teremtette meg az anyagi hátterét annak, hogy egy nyáresti olvasmányt, a 19. századi Balaton világáról, történetéről elénk tárjon. Lennének még olyan írások e vidék kapcsán, amelyek megérnének egy reprint kiadást (gondolok itt Garay János Balatoni kagylók című verseskötetére), de legyen ez a példa ragadós! És vegyük úgy: ez egy szép kezdet ahhoz, hogy a múltba visszanyúlva a sajátos Pannon vidék jövőjéről is legyenek vízióink, miközben a keménytáblájú, szépkiállítású könyveket forgatjuk, jó balatoni bort kortyolva. És anélkül, hogy egy lépést is tennénk: indulhat az utazás, a Balaton körül, Eötvös Károly kalauzolásával, Praznovszky Mihály – mindig humoros és tartalmas – sokatmondó utószavával, a Balaton-szeretetre vezérlő kedves-szép kalauzzal.
 
Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül; A balatoni utazás vége, Veszprém, Vitis Aureus, 2007.
 

 

Virrasztó Jenő kalandjai

Kerberosz ugat

 

Valahol Amerikában, egy titkos földalatti kutatóközpontban már létezik olyan műholdas rendszer, amely le tudja fényképezni az érzelmeket. A rendszer azonban még nem eléggé kifinomult, ezért most olyanokon tesztelik, akiknek érzelmi élete az átlagosnál erősebb: a világ különböző tájain élő költőkön.

Az egyik monitoron 2008. szeptember 4-én déli 12 órakor a következő zoom-sorozat jelent meg: Európa – Kárpát-medence – Balaton – 71-es műút – Lepsény és Balatonkenese közötti szakasz – bordó Renault Laguna – Virrasztó Jenő – öröm – dicsőség. Virrasztónak és utasának földrajzi célját persze már jóval kisebb lelki felbontás visszaadta: Balatonpáfrányos. Virrasztó és Tarló B. Alfonz a Lombroso-díj átadó-ünnepségére igyekeztek. Verseikre kaptak díjat. Tarló B. nagyobbat, de irigységről szó sem volt, hiszen barátok voltak, szerették egymást. Kicsit viccelődtek azon, hogy most akkor melyikük zseni és melyikük őrült, de aztán megállapodtak abban, hogy mindketten zsenik és őrültek. Az irodalmi díjakról hasonlóképp vélekedtek: örültek az elismerésnek, de nem hitték, hogy a díj csinálja a költőt. „Nincs annak akkora természete” – mondogatták. Már nem is emlékeztek, melyikük találta ki.

Tarló B. vadonatúj fekete cipőjét nézegette elégedetten. Direkt az alkalomra vette. Virrasztóban a megelégedettség mellett egyre határozottabban kaparászott a nyugtalanság. A földalatti központban ezt az érzést 12:12-kor regisztrálták.

Páfrányos nagyon ki volt találva. A városka főutcája a Balaton felé lejtett, de ha az ember lekanyarodott balra, békebeli világban találta magát. A dombtetőtől a tóparti sétányig olyan időfüggönyön kellett áthatolni, amely mögött száz év előtti szecessziós hangulatok éltek.

Virrasztó és Tarló tudták, hogy nincs reinkarnáció, de azt is tudták, hogy ők éltek már egyszer, épp a nagy századforduló idején, a pezsgő szellemű, mégis selyemfényű, álmatag korban, amikor az emberek még meg tudtak érni a halálra, és nem adták át magukat annak a nyüzsgő ürességnek, ami életet lélegez és tetteket hazudik.

Virrasztó Jenő tavaly már járt itt. Gyakorlott kormánymozdulattal kanyarodott be a Nyest utcába, és leparkolt a szálló bejáratánál. A kéttagú költőcsapat zajongva hatolt be a nemes vonalvezetésű kúriába.

A recepciós lány eléjük tolta a jelenléti ívet. Virrasztó rápillantott és megtántorodott. Tarló a 14-es szobát kapta. Tavaly, egy hasonló költészeti rendezvény alkalmával Virrasztó ugyanebben a szobában szállt meg szerelmével, Málna Georginával. Néhány hónapos szünet után itt találkoztak megint, hogy a tihanyi hegyen újra a jövőről beszélgessenek.

– Mi van, Jenő? Falfehér lettél.

– Cseréljünk szobát, Alfonz. Majd elmondom, miért.

Alfonz nem kérdezősködött. Ismerte barátját, és tudta, hogy mindennek oka van, még ha az élet merő sodródás is. Átadta a 14-es kulcsot.

Virrasztó belépett. A műszerek mutatói a föld alatt akkorát ugrottak, hogy kezelőjük, a családos, munkájának élő, fásult oregoni mérnökember ijedtében beleöntötte a kávét a klaviatúrába. A költő kulcsra zárta az ajtót, az ágyra ült. Itt találták meg Georginával önmagukat.

Lassan, hattyúszerűen merült el Virrasztó a dunnahabokban. A szálló szétnyílt, és ő süppedni, majd süllyedni kezdett, elkeverték a fájdalom és a hallgatás örvényei, a hortobágyi nádas forgott körülötte, csobogott a tekergő vízfal, nagykócsagok és nyári ludak repültek föl, szárnytollaikkal kavarták a világűrt, csillag hullott, átégett Páfrányoson, a szecessziós sétálókat beszippantotta a tűz, Georgina arca jött elő, ahogy sírva mondja a síró Virrasztónak: „Én mindig itt leszek neked,  amikor csak  akarod”,  és  eltűnt,  és  fölvillant  újra,  és Virrasztó már tudta, hogy merre tart ez a mágikus szédülés; etruszk romok, őszi erdők, koncerttermek, nagy nevetések nyíltak meg előtte és ő zuhant boldogan, reszketve, mert tudta, biztosan tudta, hogy az omlás a Föld közepében áll meg.

Földet ért. Kellemesen hűvös volt, hívogató sötét. Fölkelt, végignézett magán. Bőrsaru volt a lábán, fehér khitónját aranykapocs fogta össze. Virrasztó elindult embermagas cseppkövek, meszes víztől csöpögő falak, árnyékboltozatok között.   Tudta, hogy még mélyebbre kell ereszkednie. Meg kell keresnie őt. És ha megtalálta, el kell indulni vissza, fölfelé, nagy nevetéseken, koncerttermeken, őszi erdőkön, etruszk romokon át. Nem szabad hátrafordulni, csak képzelőerejében bízhat.

A műszerek elvesztették a jelet. A mérnökök hazamentek. Kerberosz tompa ugatása hallatszott. Ment a költő, élete legfontosabb kísérlete felé. Végső próbára tenni képzeletét.

 

A tízedik menyasszony

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A tízedik menyasszony*

Gyarmati Ágnes-Melindának

I.

Radnót és Iernut között a műút egyik szélén, hermetikusan zárt, párás fürdőkabin áll. (Síkos, torlódó páfránylevelek), egy vetkőző lány, ruhátlan férfi; utóbbinak kilátszik a foga fehérje.

 

Az ajkait szétnyitva figyel; a lány szájában a várakozás szaga, húsa, fogidegig futó kísértés. [Radnót és Iernut között a sejthető élek mentén, domborodik és meglassul, a mattbarna földből a rohanás, szinte érzed a tág görbületeket a hátcsigolyákon.] Már rég eltelt az évszak, a várakozás szaga, húsa besűrűsödik, de nem érintik egymást.

II.

A fürdőkabin párás, gomolygó káddá összpontosul. Az egyik szöglet méregzöld testápoló, afféle mocsár, ketyegő ebihalak – mint fekete zsebórák – nyüzsögnek benne. A másik szeglet hordónyi esővíz, házak cserép- és csatornaleve (mondjuk). Elszabadul a zselatinos puha falióra is. A víz, az élő szövet. Legalább memóriában légy fegyelmezett, riad a lány (rég nincs ruha rajta) és kiszáll; a bal melle kibuggyan a törülközőből, úgy ver a szíve.

A szív alatti tárna zuhog.

III.

Radnót és Iernut között évszakok óta azon az egy sávon süvít a kamion, kávégép őröl, torkaszakadt szivar. A sofőr talpát, testét panírozza az érdes, édes füstdög. A műút szélén, hermetikusan zárt fürdőkabin, benne egy férfi; és egy nő, amint tenyerében tart, kiválaszt, archivál egy percet,

(legyen gömb alakú, vagy golyó – s ha elgurul?)

még nem szűz,

férjhez megy benned.


[függelék

                                              a Tízedik menyasszonyhoz

*

kioldod a mályva-ízt a nyelvizomból.

néhány lágyszárúból a sziromgrimaszt.

esetleg sziromficamot. nyelveken szólsz még?

lehetséges ez?

*

füstös, tüdőformájú. kihűlt helyek

a fényképkeretben. igaz a februári cserepes,

zúzott szánnyom, s a madárcsontú váz,

a bodzáé, most tűnik újnak.

*Sz. G. A tízedik vőlegény című verse mellé.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info