Na ÉS?

 

 

 

(ÉS, LIV. évfolyam, 29. szám, 2010. július 23.)

 

Múltkor a Nagyítás című hetilapról írtunk egy rendhagyó recenziót, most pedig felsőbb utasításra az Élet és irodalomból szereztünk be egy példányt. Tettük ezt szigorúan a „politikai semlegesség” jegyében, és bizonyos értelemben paradigmán kívülről.

 

Azzal az előítélettel álltunk neki az átolvasásnak, hogy bizonyára értelmesebb, informatívabb lesz a Nagyításnál. Ezt az előnyt pedig majd nullázza a baloldali sajtóban mára simán Tradícióvá váló flegmázás, meg ilyen Tóta Wésen éleslátó okoskodás. Igazából sokat nem tévedtünk. Az előítéletünk finomításához annyit hozzátennék, hogy tuti van egy réteg, amelynek ez a lap jó, hogy van, hogy jár, hogy hivatkozhat rá – mégha számunkra úgy is tűnik, hogy az ÉS egy üresen kongó presztízsszimbólum és semmi több. Egy Index, vagy egy Origo napi követésével simán elérhető az az információmennyiség, amit az ÉS nyújt, a szépirodalmi részről pedig majd szólunk akkor, ha mindenki végigment a Disztojevszkij-összesen. Mélyebb elemzésbe pont azért nem is bocsátkoznék, mivel semmi közöm az egészhez. Ha az ÉS szerzőgárdája, vagy kedves olvasóközönsége úgy érzi, hogy szükség van bármiféle kritikára, önvizsgálatra majd talán megteszi, de ha nem, nekünk az se gond.

 

Végezetül, puszta közszolgálati jóindulatból két részt azért csak kiemelnék a lapból, ha már végignyálaztam. Az ÉS-ben van egy direktbe társadalmi rovat, az Agora. Ez az egy oldalas rovat két írást tartalmaz. Az elsőben Weinek Leonárd, Zugló polgármestere vezet elő egy Kanttal kitámasztott utópiát a politika feladatáról. Publicisztikájának lényege szerint a pártpolitikai határokat kellene feloldani, és ezután simán előtérbe lehetne állítani a közérdeket. Tehát, ha béke az égben, akkor béke lesz a földön is. Weinekkel szemben, mi Morrisszal azt állítjuk, hogy ezeknek a logocentrizmushoz kötődő, fenti rendettételt szorgalmazó elgondolásoknak lejárt az ideje. Már legalább száz éve. (Vö.: Husserl, Az európai tudományok válsága) A rovat másik darabja képviseli a mi álláspontunkat, ebben a konstruált oppozícióban. Mihály Amichay Éva Városnyi társasház című írásában, a logosz helyreállításának víziója helyett, egy decentralizált rendszert vázol fel. Kiindulópontja szerint a magyar adózási morál azért olyan, amilyen, mert az emberek nem látják, hogy mit kapnak a pénzükért, így az adó, ami elvileg egy közös alaphoz történő hozzájárulás lenne, pusztán sarcként tűnik fel. A szerző a társasházak modelljének városméretűre történő kitágításában látja a megoldást. Ahogy a társasház lakóközössége egymással történő kommunikáción keresztül eldönti, hogy mire van szüksége, úgy ez működhetne városi szinten is. Ezzel az elgondolással szemben két ellenvetést szokás csuklóból felhozni. 1. Drága. Válasz: ez hülyeség. Mindössze egy jól működő kommunikációs hálózat kiépítésére van szükség, ami interneten keresztül anyagi befektetést tulajdonképpen nem igényel. 2. Mi van akkor, ha az emberek nem tudják, hogy mi a jó nekik? Válasz: Ez szintén hülyeség. Ebben az esetben, nem a logosz-pozícióba helyezett Közakaratról van szó, amit csőcselék uralmaként is szokás emlegetni, hanem valós egyéni igényeken alapuló közvetlen, de legalábbis közvetlenebb – igen, alulról szerveződő – kommunikációról. És még ha, tegyük fel, rosszabbul is működik ez a rendszer, mint a centralizált, akkor is megmarad az embernek az a pótolhatlan érzése, hogy a maga ura lehet.

 

A másik említésre méltó dolog Szántó T. Gábor három verse volt. Ezekről nem is mondanék semmit, csak kalapemelésem jeléül bepötyögöm nektek az egyiket:

 

Tehát:

 

Szántó T. Gábor: Crotonia Park

 

A vallásos lányok péntek éjjel ülve alszanak.

Szombaton nem fésülködhetnek:

ha kitépik egyetlen szál hajukat,

megszentségtelenítik a szombatot.

Másrészt viszont, ha reggel súlba mennek,

nem lehetnek kócosak, hiszen a parkban,

ima után, sokan sétálnak. Nem lehet tudni,

mikor jön szembe valaki, ki megtetszik nekik,

s kinek, talán, ők is megtetszenek.

 

Felháborodva és irigykedve nézik

a költőket és költőnőket, kik a parkban,

a fűben, pokrócaikon heverésznek,

szendvicset esznek és fecsegnek,

dohányoznak és sört isznak, üvegből,

évődve nyúlnak egymás felé.

Bár jiddisül beszélnek és írnak,

gyanús alakok, szombatszegők.

 

Nyolcvan év múlva gondolok rájuk.

A Lower East Side-ot járom

térképpel kezemben: nyomkereső.

Bronxban nemigen maradt zsidó,

s már innen is továbbálltak:

Forrest Hills, Rego Park, Long Island,

Manhattan Epper East, Upper West.

 

Jiddisül már csak haszidok beszélnek

Boro Parkban és Williamsburgban,

a lányok péntek este ma is alszanak,

vagy kóser hajfixálót vesznek drága pénzért.

Jiddisül nem ír ma senki, legfeljebb szerződést,

számlát vagy kiközösítésről szóló határozatot.

Bronxban ma mások laknak, üres a Cratona Park.

 

 

Legvégül Zugló polgármesterének küldenénk EZT.

ÉS – haha – nyugodtan lehet Kantot olvasgatni, Zugló így is szerethető.

 

Család és történelem

Megírható-e a 20. századi magyar történelem egy család történeteként?

 

 

Számomra ezt a kérdést teszi fel Pataki Éva regénye. Legalábbis először. Aztán előbukik a többi kérdés is. Rekonstruálható-e a család története autentikusan, hátrahagyott dokumentumok alapján? Megismerhetők-e a valódi jellemek, a valódi szubjektumok a múltból? Azonban a legkényesebb kérdés mégis talán az, hogy elfogadhatjuk-e hiteles forrásként a családtagok emlékeit a magyar történelem mindmáig nehezen kezelt évszázadának megítéléséhez? Vajon összeállnak-e a mozaikok, és ha igen, mit raknak ki?
Az Ami elveszett című regényönmaga műfaji megjelölése családregény. A cselekménye szempontjából ez az állítás tökéletesen meg is állja a helyét. Klasszikus családregényről van tehát szó, amely generációkon keresztül rekonstruálja az elbeszélő emlékeiből és főleg a hátrahagyott dokumentumokból a család történetét 1924-től 1968-ig. Mindeközben a narrátor folyamatos közbeiktatásokkal kapcsolja össze a személyes emlékeket a tárgyi vagy szöveges maradványokkal, amely metodika egyrészt feltárja a kutatás fázisait, másrészt egyfajta referenciális keretben helyezi el mind a szöveget, mind az írót. A regény végigkíséri a családot a két világháború közti Magyarországon, ahol a vihar előtti csendben még él a remény a békében, majd mindez szétporlad a második világháború idején. De nem csak a remények, hanem a család is. A történelmi események között ugyanis lassan kibontakozik a család saját élete, botrányos házassággal és a családtagok lassú térbeli eltávolodásával. A második világháború után pedig az újjáépítés, a remény feléledése következik, majd a kommunista diktatúra terrorja, ami újból szétzúzza mindazt, ami összeállni látszik. Ebben a közegben jelenik meg ’56 is és az 1968-as „prágai tavasz” is. Azonban ez csupán a keret.
A történelmi események tükrében ugyanis szépen kirajzolódik a család és a családtagok élete és jellemeik. Láthatjuk, amint az újabb generációk már egy másik világban élnek (bár csupán néhány évtized telik el), továbbá, hogy a radikális változások árnyékában a szubjektumok a közös gyökerek és hagyományok ellenére mégis teljesen különbözően viselkednek és élik meg a múltjukat, jelenüket és jövőjüket. Ami alapvető sajátosságát adja meg a család és a történelem kapcsolatának, az a család zsidósága. Ugyanis a zsidó identitás által jól látszik az a kint és bent levőség, amely végig áthatja a történetet. A család magyarként és zsidóként él Mezőkövesden a két világháború között, de már ekkor érzik a megbélyegzettségüket, amely a második világháború alatt egyéni és kollektív családi tragédiákba torkollik. A családtagok egy része masszívan őrzi zsidó identitását, míg mások az idő előrehaladtával – főleg a kommunista időkben – önként tagadják meg saját zsidóságukat a kommunista öntudattal szemben. A családtagok otthon érzik magukat Mezőkövesden, Budapesten vagy éppen Viareggióban, de még az Egyesült Államokban és Venezuelában is. Képesek rá, de az otthontalanság érzése végig munkálkodik a karakterekben. Az ő valódi otthonuk a család.
A zsidó identitás mellett a másik jellemformáló tényező (a család szoros köteléke mellett) a politikai beállítottság. A család helyzetéből adódóan a szereplők jelentős része a kommunistákkal szimpatizál, de itt is szépen láthatóvá válnak a mozgások a karaktereken belül, ahogy a külső helyzet is változik. Vannnak, akik végig (1968-ig) kitartanak az álláspontjuk mellett (bár kemény utat kell bejárniuk emiatt), mások már a háború után is látják a diktatúra leendő arcát. Tehát folyamatos politikai vitákkal találkozunk a szövegben, amely tökéletes eszköz arra, hogy reprezentálja a kor zsidóságának (és társadalmának) szerteágazó politikai identitását. Van azonban egy szereplő, aki végigkíséri mindezen változásokat kezdetektől addig a pillanatig, amíg a család története emlék-mozaikokká esik szét. Ő a dédanya, Auguszta, aki felfoghatatlan erővel védelmezi és tartja össze a családot a legnehezebb időkben is. Ő az a szereplő továbbá, aki révén a szöveg képes a humor eszközét felmutatni a legváratlanabb helyzetekben is. Személyében reprezentálódik a zsidó hagyomány, a család egysége és a korok változása is. Szinte természetfeletti karakter, aki őrködik a család felett, a politikát szinte figyelmen kívül hagyva. Úgy vélem, ha a cím állítására rákérdezünk (mi veszett el?), azt a választ adhatjuk, hogy Auguszta halálával az egység veszett el, ami összetartotta a családot és narrációt formált belőlük. Az ő halálával a narratíva veszett el, az élő, lüktető elbeszélés, amely utána már csak némiképp rekonstruálható és ettől a pillanattól a regény (paradox módon) a család allegóriájaként működik – másként nem is tud létezni.
Az elején feltett kérdésekre válaszolni nem is olyan könnyű, mint gondolnánk. Ha elolvassuk a regényt, akkor talán kiderülnek a válaszok, talán nem, vagy új, más kérdések fogalmazódnak meg. Azonban a számomra legfontosabb kérdésre mindenképpen szeretnék választ adni, mégpedig, hogy autentikus forrásnak minősül-e a család és tagjainak élete a történelem egyfajta rekonstruálásához. Úgy vélem igen, mivel a történelmi eseményeket szubjektumok alkotják és bár tény, hogy utólag, némileg objektívebben, sikeresebb, komplexebb és tisztább képet alkothatunk a történelemről, azt mégsem vagyunk képesek teljes mértékben sajátunknak érezni. Ugyanis ott a szubjektumok és az individuumok ki vannak zárva a történelem nagy narrációjából. Pataki Éva tehát sajátos mikrotörténetírással áll elénk és úgy vélem bebizonyítja, hogy mindenképpen fontos úgy rekonstruálni és megérteni a történelmünket, ahogyan egy család mint kollektív egység és annak tagjai mint szubjektumok megélték. Elengedhetetlen, hogy lássuk a történelem lenyomatát a benne élőkben és általuk lássuk tisztábban azt. Így válik az irodalomból történetírás, és a történelemből irodalom.
 
Pataki Éva: Ami elveszett. Családregény, Budapest, Athenaeum, 2009.

 

Színek

Éppen örülni kezdett a jó időnek, amikor meghallotta az első esőcsepp koppanását a háztetőn. Néhány másodperc múlva már kicsiny jégdarabok is potyogtak, hangjuk olyan volt, mint egy megzavarodott óra sebes ketyegése: tikk-takk-tiktikk-tatatakk. Ez a szokásosnál is jobban lehangolta most, az anyja azzal magyarázta idegenkedését az égi küldeményektől, hogy nyári gyerek, napsütésben jött a világra. Az eső földszagot hozott, szimatolni kezdett utána, orrlukai kitágultak, mint egy lónak: a föld erős, mély zihálása megnyugtatta. Anyja kikiáltott érte, hálásan szedte befelé a lábait, szeretett volna bezárkózni a szobájába, feltenni valami vidám zenét, csak ezt a szüntelen kopogást ne hallja, de az anyja megfogta a karját, mikor meglátta, magához vonta szelíden, hogy véletlenül se essen el.

 

            Tűrte az ölelést, bár anyja illatáról megint az a nap jutott eszébe, amikor a kórházban levették a szeméről a kötéseket. Először azt hitte, éjszaka van, kérte, kapcsolják már fel a villanyt, két hete él kényszerű sötétségben, mit szórakoznak most vele. Halk nyöszörgés volt a válasz, aztán csöndes duruzsolás, az apja hangja, végül az orvos halk, nyugtatásnak szánt szavai. „Ideiglesen”- kongott a fülében, és hogy ne féljen, az izgalom árt a szemidegeknek is, a saját érdekében próbáljon megnyugodni. Hitt az orvosnak, apja is az volt, fogorvos, lelkiismeretes és nagylelkű, nem látott rossz példát sosem. Egy héttel később, a második kötéslevételnél már nehezebb volt a lelkére beszélni, de csak harmadszorra kelt ki magából.

            Üvöltött velük, még ebben az irreális pillanatban is érezte, mennyire idegen tőle az indulatnak ez a kifejezése, ha dühös volt, csendes gúny és irónia jellemezte  mindig. Tapogatózott az ágya körül, anyja jóhiszeműen nyújtotta oda törékeny kezét, amit úgy szorított meg, hogy az asszony felsikoltott, aztán az ágy rácsához kezdte verni döbbenetes erővel, az apja és az orvos ketten alig bírták megfékezni. Végül mégis lefogták, aztán szúnyogcsípést érzett a karján, kábulatot, még ki tudta mondani: „takarodjatok”, aztán elnyomta a nyugtató.

            Ébredésekor senki nem volt a szobában, az ügyeletes nővér is kiszaladhatott néhány percre. Felült az ágyban. Bár az orvos megtiltotta, meresztgetni kezdte a szemeit, emelgette a szemöldökét; hiába volt vak majdnem egy hónapja már, tudata még nem kapcsolta össze a nyitott szemek érzetét a sötétséggel. Persze semmi sem változott, csak a nedvesség lepte meg, ami a sikertelen erőfeszítést követően öntötte el az arcát, valahogy nem tudta elképzelni, hogyan folyhatnak könnyek nem látó szemekből. Ki akarta tapintani a zsebkendőjét az éjjeliszekrényen, de a következő percben megfagyott az összes tagja.

Hogy a fenébe fogok festeni?

Eddig a percig nyilván a pánik miatt nem gondolt rá, mit választott hivatásának, mi határozza meg csaknem az egész életét, mitől fosztotta meg az a vasrúddal hadonászó cigánykölyök véglegesen. Egy milimétert sem bírt mozdulni többé, ott ült mereven délután is, mikor a szülei bejöttek. Ha féltek a dühkitöréseitől, valósággal halálra rémítette őket ez az élőhalott, aki minden kérdésre igennel vagy nemmel felelt; üvöltő gyermekük ugyan idegennek tűnt, de legalább reménnyel kecsegtetett. Az élet volt.  

Három nappal később hazaengedték, az orvos még mindig nyugtatgatta, járjon csak be rendesen kontrollra, a röntgen szerint nincs komoly sérülés, igazán nem érti, ennek már rendbe kellett volna jönnie, csak türelem, türelem. Nem is felelt neki.

Otthon át akarták költöztetni a földszinti szobába, de durván elhárította, ő nem nyomorék, csak megvakult, nehogy már ne tudjon felmenni egy istenverte lépcsőn. Ha nem tőmondatokban beszélt, akkor folyton trágárkodott, anyja azt suttogta este az ágyban az apjának, fél, hogy valami értelmi zavara is lett a gyereknek, azelőtt sose beszélt így, utálta a ronda szavakat. A férfi felzokogott a sötétben, nem lát, nem érted, huszonöt éves, tele van haraggal, az a minimum, hogy káromkodik, örülj neki, addig legalább nem vágja fel az ereit.

A szobáját többször is összevissza zúzta, dühöngött, mert nem talált meg semmit, akárhányszor elhatározta, végigtapogatja a szobát, hogy ujjaiba szívja a tárgyak pontos helyét, a munka negyedénél elfogyott a türelme. Ezzel tudtán kívül jó szolgálatot tett magának: a düh egy bizonyos idő után könnyeket szült, a könnyek megkönnyebbülést. Mialatt a padlón ülve zokogott, a feldúlt szobát varázskezek visszarendezték eredeti állapotába. Mindenki reménykedni kezdett újra.

A fiú csak három hét múltán jött először, amikor már nem is várta. Belépett, ő éppen a széles ablakpárkányon ült, látó korában itt szeretett olvasni, a párkány tele volt párnákkal és könyvekkel most is, nem engedte elpakolni őket. Újság volt a kezében, simogatta gyengéden a selymes lapokat, tudta, hogy amit most tapint, az a címoldal, más papírból van, mint a többi. A fiú mellételepedett, megfogta a karját.

– Ez milyen színű?- kérdezte, cirógató ujjait a papír egy pontjára vezetve. Ő megrándult.

– Hülye vagy? Nem látok.

– Nem ezt kérdeztem. Milyen színű?

– Hol a faszban voltál eddig?

– Nyaraltunk, tegnap éjjel érkeztünk meg. Mondod végre?

– Menj a picsába- fordult el, de a fiú megragadta a vállát, megrázta, mint egy almafát, majdnem kitört a nyaka.

– Ennyi?- kiabálta a fülébe közvetlen közelről.- Befejezted? Milyen festő akartál te lenni? Miből akartál dolgozni? Azt hitted…- megbicsaklott a hangja. Felállt.- Hívj fel, ha meg tudod mondani, milyen színű.

Hallotta a lépteit, hallotta, amint nyílik, csukódik az ajtó, de nem tudott megszólalni, pedig kiáltani akart, ne hagyja itt, nem örült senkinek, mióta ilyen nyomorult, csak neki. Remegve kereste meg a földön a lehullott újságot, magához szorította a lapokat, vágták a tenyerét oldalt.

Mit vár tőle, mit akar? Teljesen bolond. Megvakult, punktum, az orvos hazudik, nem akarja megrémíteni a szüleit, félti a pénzét is, ez a két boldogtalan meg elhiszi, és itt sertepertélnek körülötte, ugyan mit ér az egész. Lassan beletörődik, megtanul élni újra. Mit vár ez a hülye, mit? Toporzékolnia kellene, lázadozni? Már túl van rajta, ha azt akarta látni, miért ilyenkor nyaral, sosincs itt, mikor szüksége lenne rá, közben azt állítja, barátok. Ez van, erre leáll kitalálósdit játszani. Mégis honnan kellett volna tudnia, milyen színű a szaros papír? A szín az szín, nem pedig…

 

Hubay és Madách vegykonyhája

Az irodalom néha vállalja a kommentátor szerepkörét: kedves szerzője, kedves műve mellé helyezkedik, s így szólal meg.

 

 

Ez a fajta megszólalás azonban több okból is árulkodó, hiszen beszél a választott műről (elsősorban róla, hiszen ez a mű aktualizálta, provokálta a beszédformát), s árulkodik a szerzőről, a kommentárokban megnyilvánuló beszélőről: körüljárja egy hermeneutikai (hatástörténeti?) tudat gondolatfolyamát, értelmezésének mikéntjét. Hubay Miklós könyvét először kezemben tartva, találomra elolvastam egy bekezdést… Barbara Johnson írja Barthes-ról szóló tanulmányában (A kritikai különbözőség: Barthes/Balzac), hogy az első olvasat még nem „feltáró” értelmezés, mert csak annyit látunk a szövegből, ami már eleve bennünk van; vagyis egy „standardizált” episztémével lépünk minden szövegvilágba, s ezt kérjük számon rajta. Visszakanyarodva Hubayhoz: azonnal munkálkodni kezdtem, hogy addigi ismereteim mozaikképébe maradéktalanul beilleszthessem a féloldalnyi, sietve kiolvasott részletet. S gondolataim már alakulni is kezdtek. Szentkuthy Miklóshoz kanyarodtam, aki Orpheus-sorozatának első kötetét (Széljegyzetek Casanovához) hasonlóképpen szerkesztette: voltaképpen végigkommentálta lapról-lapra, így kerekítve egy sajátos Casanova-portrét, egy sajátos Szentkuthy-álarc mellé. Most, hogy a könyvet végigolvastam – újraértelmezve az akkori bekezdést, s újraolvasva számos, első olvasatkor megjelölt fejezetet – azt kell mondanom, gondolataim más irányba terelődtek. Hubay könyve nem úgy, s nem olyan mértékben hasonlít Szentkuthy írásához, ahogy először képzeltem.

 

 

Az irodalomtudománynak természetesen erre a szépírói tüneményre is van terminusa: paratextus. Mikor a francia teoretikus, Gérard Genette könyvet írt a paratextus irodalmi jelenségéről, a fogalmat kétfelé bontotta: ebben a megközelítésben két alcsoport tartozik a genette-i kategóriába, peritextus és epitextus. Peritextusnak nevezhetjük azokat a szövegeket, melyek közvetlenül a mű (textus) környezetében vannak; ilyen lehet a cím, alcím, előszó stb. Epitextusnak pedig minden megnyilatkozást, mely „távolról” szól a szövegről, esetleg utal rá; ebbe a csoportba sorolhatók az interjúk, recenziók, kritikák, esszék, kommentárok. S még egy megállapítás amiatt, hogy a teória kellőképpen fedje az irodalmat: az epitextusok elkülönülnek nyilvános és személyes (privát) epitextusokra. Az előbbibe a következő megnyilatkozások sorolhatók: interjúk, beszédek, nyilvános viták; az utóbbiba – többek között – levelezések, naplójegyzetek. Arra a kérdésre, Hubay műve melyikbe tartozhat – remélem –, valamelyest választ ad írásom.

 

 

Elsőként érdemes szemügyre venni az alcímet: „Jegyzetek az Úr és Madách Imre műveinek margójára”. A megfogalmazás talányos, már maga is egyfajta értelmezés-kísérlet: egyfelől Madách művét bibliai tradíciók sodrába vonja azáltal, hogy Istent koauktoriális szerepbe helyezi, mintha – ez is egy lehetséges olvasata az alcímének – ők ketten alkották volna Az ember tragédiáját (ezért szerepelhet a műveinek szó, utalva a kettős szerzőiségre). Másfelől jegyzetek lehetnek ezen írások arról, amit Madách „külön” és Isten „külön” teremtett, vagyis a Tragédiáról, magáról az emberről, a világról, a gondolkodásról – s hozzátehetjük mindezek következményeként: jegyzetek az értelmezőről is.

 

 

Értelmezési módok tekintetében azonban különös, oszcilláló játékot figyelhetünk meg az alcímekkel ellátott jegyzetek között. Az interpretátor egyes megnyilvánulásai ugyanis valóban játékosak, asszociatívak; idézzünk egy példát: „Ha egyedül tudok maradni Sztregován – írja a szerző – a kastély Oroszlánbarlangjában, mindig megkísérlem a lehetetlent: próbálom elképzelni, kitalálni, átélni, hogy 13 hónapon át hogyan kapta Madách Imre az impulzusokat műve írásához.” (165.) Érdemes korábbról, a mű elejéről is citálni, abból a jegyzetből, melynek címe, „Ha Madách naplót írt volna…” Az idézet így szól: „Szomorúan írtam le a múzeumi találkozást az első ember és a Paradicsomban nemrég még oly önfeledten játszadozó és szaporodó állatfajták végsőként kimúlt egyedei között.” (22.) Hermeneutikai tekintetben ezen szövegrészek a schleiermacheri divinatorikus irodalomértés koncepcióját elevenítik fel, vagyis azt az irodalomértési elképzelést, melynek alapteóriája a szerzői szerepbe való behelyezkedés. S Hubay itt valóban szerepet játszik, hiszen a felvetett értelmezési állásfoglalás nem teljes, kötetet átfogó munkamódszer, csupán néhány jegyzet erejéig rögzített kitekintés. Éppen emiatt arra is érdemes figyelnünk, milyen szerzői arcképet deklarál ez a fajta átélés. Olvasatomban, az idézett jegyzetek újragondolásával talán állíthatom, hogy a kötet lapjain megnyilatkozó szerző gondolatait, életének stációit a Madáchcsal, a madáchi mű applikációinak lehetőségével való gondolkodás mindennél gyakrabban foglalkoztatta; ha felvázolható egy szerzői arcvonal Hubay kötete alapján, ez az arcvonás rajzolódik ki legélesebben.

 

 

Az értelmezői módszerek – ahogy korábban megállapítottuk – egyfajta osszcillációt végeznek, vagyis egyetlen hermeneutikai hozzáállás sem követel kizárólagosságot, inkább pluralizált módszerről (módszerekről) beszélhetünk. Az interpretátori elemzések sorában figyelemre méltók Hubay összehasonlító meglátásai. A Tragédiát hol a Lear királlyal (35.) veti össze (az Urat előírásszerűen dicsérő három angyal, s Leart kötelezően magasztaló leányok analógiájaként), hol a Madách-kortárs Dosztojevszkijjel (megfeleltetésének alapja, hogy mindketten vállalják a világ abszurditását, de nem az abszurd szöveget kreáló író modorában, sokkal összetettebben, a világ képtelenségét felvállaló művész habitusában – 149.). Gondolatébresztő az egyiptomi szín piramisépítés-motívuma is: Hubay ebben az emberi nagyra törés toposzát látja, azon akarat elharapódzó megnyilvánulását, mely a természetitől elkülönbözőt szeretne teremteni; „Stanley Kubrick nagy filmjében – 2001: Űrodüsszeia – a bevezető rész ősember-hordái számára a legnagyobb rettenet pillanata nem az, amikor nyakukba ugrik egy kardfogú tigris, hanem az, amikor egy óriási méretű, tökéletes geometriai testtel találják magukat szemközt.” (88.)

 

 

Túl a komparatisztika módszerén Hubay arra a kérdésre is kutatja a választ: mit mond nekünk ma a Tragédia? Ennek legrelevánsabb megválaszolása egyben érdekes színháztörténeti, dramaturgiai adalék is a madáchi mű recepciótörténetében. „Az ember ezt, ha egykor ellesi / Vegykonyhájában szintén megteszi. – / Te nagy konyhádba helyezéd embered, / S elnézed néki hogy kontárkodik, / Kotyvaszt s magát istennek képzeli. / De hogyha elfecsérli s rontja majd / A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.” (54.) Az első színpadra állított Tragédiából ez a nyolc sor hiányzott, Paulay Ede evolúcióellenesnek tartotta, s kihúzta a szövegkönyvből; jóval később, a hatvanas években került vissza az előadások szövegeibe – Hubay Miklós hatására (vö. 55.). Az emberi történelem viharos sodrában „[…] Lucifer jóslatának döbbenetes realitása lett. Kortársunk ma a teremtés „modelljét” megalkotó ember – Lucifer gyilkos szavával: a műkedvelő –, aki felboríthatja a természet egyensúlyát és megsemmisítheti az élet feltételeit.” (54.) Megközelíthető, úgy is mondhatnánk nyitott a mű egy ökokritikai olvasat felől is, mely az eddigi értelmezések során leggyakrabban elhallgatott következtetések levonásával jár. Említhetjük még – többek között – az Éva által képviselt generációs embertípust: „S vajon ebben a XX. századon túllépő londoni Évában nem a gátlásoktól és tabuktól megszabaduló mai fiatalság képviselőjét köszöntsük-e mi is?” (62.)

 

 

Kikerülhetetlenek a kötet explicit önértelmezései is. Hubay a Tragédiában hat létkérdést fedez fel, s ezen kérdések számbavételét így zárja: „Úgy vélem, e hat kérdés határolta az én életem horizontját is.” (157.) Továbbá idetartozik az a jelenet is, melyben megörökíti első, gyermekkori találkozását a madáchi művel (212.). Mindebben – ha lineáris narratívát, magyarázatot akarunk keresni a jegyzetek miért?-jére – valahol mégis csak egy metafizikai egymásra találás végzetességét fedezhetjük fel. Erre a szerző is utal: „De azért mégis csak meggondolkoztató, hogy a téma háromnegyed század múltán ma is izgat, meglep, és minden más témánál inkább készít fel az élet esedékes végső aktualitására.”

 

 

Külön tanulmányban lehetne foglalkozni a kötetzáró dráma-variációval (A bál után), melyben a mindössze kétdarabos példányszámban létező emberiség visszhangként, metalepszisként hallja át a Tragédia zárómondatait. (Ezek a mementók azonban elviselhetetlenek: „Ez már több a soknál! Pofa be, odaát!” 233.) Az emberiség ismételten abszurd létpillanata ez, mely ironikus árnyalattal telíti a korábban idézett Tragédia-értelmezést: a faj kezdete is – ebben a következtetésben – az abszurddal kezdődik, s az emberi vérvonal is ezzel a létállapottal múlik el. („Egyetlen emberpár a világon. Most már mindenben mi vagyunk a felsőfok.” 226.) A szaporodni képtelen, magát anyagi okokból meddővé alakíttató pár akkor sem lenne képes a reprodukcióra, ha szándékában állna. („A családot megterveztük. A sterilizálásért járó prémiumot elköltöttük.” 231.) Egyetlen elképzelésük, mely valamelyest mégis kielégíti a genetikailag beléjük kódolt továbbörökítést, ha svábbogarakat segítenek életben maradni: „Szeretném, ha túlélnének minket” – mondja a férfi (242.).

 

 

Miről beszél még Hubay kötete? Nehéz volna mindent előszámlálni, de zárásként mégis érdemes felvetni, felvenni további gondolatait: többek között kikel – helyesen – a Goethével való folytonos párhuzamba állítás ellen; felveti egy újfajta, Nietzschével párhuzamot kereső interpretáció lehetőségét (a jegyzet címe: A társszerzők – 34.); sajátos dramaturgiai megoldásokat vázol a Tragédia színpadra állításának lehetőségeihez (ez a gondolatfolyam rendszeresen visszatér, Ha én rendezném… címmel); irodalomtörténeti különlegességeket rögzít, saját tapasztalatait beszéli el külföldi előadásokról, konferenciákról.

 

 

Visszakanyarodva a kezdethez, továbbra is aktuális a kérdés: milyen genette-i kategóriába sorolhatjuk Hubay művét? A jegyzetek között több évtizede elkezdett (datálásban néhol segít a szerkesztői lábjegyzet), de néhány éve írott szövegek is fellelhetők, mégis, az idő alig érhető tetten, bámulatos nyelvi egységet tapasztalhatunk Hubay szövegei között. Olyan írásokról beszélhetünk, melyeknek kiindulópontja a mindent Madách bűvkörébe vonó, folytonosan dialógusra törekvő gondolkodás, mely a legmélyebb személyességet képes olvasója elé tárni. Ilyen szempontból egy privát, személyes szférából kiinduló prózakísérlettel van dolgunk, mely funkcióját a nyilvános szférában képes leginkább betölteni.

 

 

Hubay Miklós: „Aztán mivégre az egész teremtés?”, Budapest, Napkút, 2010.

Ha Wass Albertről írnál; Rettentő szomorú vers

HA WASS ALBERTRŐL ÍRNÁL
(A funtinelli boszorkány rajongóinak)

Szerteszét fürtök, kallódó, szanaszét
nyáj. Az ifjú gróf boldogan kutató
keze. Schubert-fuvallat a szél helyén.
Hol a nyájad, lánykám? Avarillatú,
sokszoknyás táj: Magyarország,
annyira boldog – annyira-annyira
belehalni… Pedig a pásztorlányok
nippek között élnek, mért legeltetne ma
egy jó kis csaj nyájakat? És ki kér manapság
egy ifjú grófot? Édes Erdély… édes, édes,
a hegyháton Fidesz-koszorús vendégházak,
hát lásd, a grófok ma nem aktuálisak.
De belehalni… belehalni lehet még.

Ha vannak másféle szavak.

 

RETTENTŐ SZOMORÚ VERS

Ki hitte volna, hogy beteg?
Hogy óvni kéne? Védeni és félteni?

Boldog és büszke volt.

Ha támadott, összetett mondatokkal
támadott, vagy – ellenség híján – csak motyogott
magában, mondat-csordákat terelgetve az Akadémiai
Könyvtár folyosóin. A sok reflex, a sok komplex,
az izék, az ezek és az azok úgy veszik körül,
mint kezes, hű ebek a jó pásztort.

És aztán… ki hitte volna? Szegény kollégából
semmi sem maradt. Egy éjjel véresre
marcangolták az éjszakára a cselédszobába
megláncolt szavak. Gyenge volt? Játszott velük?
Hergelte őket? Meggondolatlan lett volna?
Ki tudhatná…? Tragikus hirtelenséggel – a lapok így írták.

A beteg, éhes ebek ma az akadémia környékén
kóborolnak, és komplex mondatokban a pásztort
dicsérik. A felejthetetlen pásztort, a jó kollégát.

A büfésnő olykor vet nekik valamit.

Miért kell visszamenni falura?

A kérdés arra utal, hogy valamit meg kell itt magyarázni, mintha nem lenne egyértelmű. Ami tehát egyértelmű és mindenki számára érthető, az úgyszólván természetes, azt senkinek sem kell megmagyarázni. Itt maradni a városban: ez az, amit nem kell senkinek elmagyarázni, mindenki érti. Hiszen nincs is természetesebb annál, mint ott maradni, ahol a legtöbb a munkalehetőség, ahol koncentrálódik az, amit kultúrának neveznek, ahol rengeteg szórakozási és tanulási lehetőséget kínálnak, ahol számtalan barátot, tapasztalatot és életismeretet lehet szerezni. Hiszen évszázadok óta a városokba özönlik az, aki tanulni akar, aki magasabbra tör, aki tehetségét és életrevalóságát próbára akarja tenni, vagy gyarapodni szeretne anyagi és szellemi javakban.
A vidék vagy a falu ezzel szemben mindig kisszerűnek, unalmasnak tűnik, ahol az emberek beszűkültek, merev és konzervatív szabályok kötik gúzsba a mindennapokat, az ember semmit nem tehet szabadon, mert a híre megelőzi, hiszen az emberek unalmukban mindig a másikon köszörülik a nyelvüket, és általában szegénység uralkodik. Még akkor is, amikor a falu látszólagos előnyei kerülnek szóba: a nyugalom, a természet közelsége, az emberek vendégszeretete, eredetisége, közvetlensége, őszintesége vagy a szabad égbolt és a láthatár mérhetetlensége – mindez afféle hamis idillnek van beállítva, ami egy ideig, mintegy pihenés és kikapcsolódás gyanánt, vagy az egyszeri rácsodálkozás erejéig megilleti az embert, de utána vissza kell utazni oda, ahol a valódi élet zajlik: a városokba. A falu hosszú távon kibírhatatlan.
Sőt sokszor éppen a falusi ember nyilatkozik úgy a faluról, hogy kibírhatatlan ott az élet, folyton panaszkodik a megélhetési lehetőségek szűkösségére, s arra, hogy minden magasabb igény teljesületlen marad, az élet pedig elapad a szürke hétköznapok áramában. Senki sem lehet sikeres, aki falun marad, sőt boldog sem.
De vajon a falu siker-, boldogság-, kultúra- és vagyonellenessége, illetve folytonos panaszkodó siránkozása nem egy öntudatlan, vagy nagyon is tudatos tiltakozás, egy határozott „nem” válasza mindarra, ami kultúraként, sikerként, gazdagságként csábítja őt magát is? S ha így van, nem éppen ez lenne a jele ama jellegzetes csavaros észjárásnak, ami kifog a kultúrember tudományán és érzékenységén, miközben persze feltétlen tisztelet mutat irányába? A falvak gazdaságilag és kulturálisan is alárendelik magukat a közeli városoknak. Vajon nem azért teszik, mert ezzel az alárendelődéssel semmit sem veszítenek a sajátjukból? Akkor hát mi lenne ez a saját, ami minden anyagi és szellemi hatalomnak nemet mer mondani, s hová rejtőzik el, ha még azok számára sem mutatja meg magát, akik mindig is falun laktak?
Nagyjából ezek a kérdések foglaltatnak benne a címben. De ha továbbra is a kérdésre figyelünk, akkor még messzebbre mehetünk. Ez a cím azt sugallja ugyanis, hogy nem pusztán egy tetszőleges helyváltoztatásról van itt szó, hanem határozottan vissza-térésről oda, ahol már valamikor voltunk, s amit valamiért elhagytunk. Falura menni mindig vissza-, sőt hazatérésnek tűnik még azok számára is, akik sohasem éltek vidéken. Amikor tehát azt mondjuk, hogy „vissza”, akkor arra is oda kell figyelni, hogy mi az, amire bennünket a falu emlékeztet, s ahová az emlékezés útján lehet eljutni.
Bizonyára igaz, hogy előbb éltek falun az emberek, a városok pedig a történelem egy későbbi, „fejlettebb” korszakában épültek föl. Jerikó és Çatal Hüyük a legősibb városok, amiket a régészek ismernek, s ezek már annak ellenére városok, hogy aligha nagyobbak egy aprócska falunál. A régész, amikor városokról beszél, más értelemben használja a „kultúra” szót, mint akkor, amikor bizonyos kézműves eszközök, edények vagy művelési módok alapján nevez meg egy még városiasnak nem nevezhető „kultúrát”, mondjuk az Andronovóit. Utóbbi esetben a kultúra az eszközre vonatkozik, az ember tevékenysége és életének minősége az eszközhasználat mögött rajzolódik ki. Akik ezt és ezt az eszközt használják, azok tartoznak ehhez és ehhez a kultúrához. De voltaképpen itt az emberek nem is számítanak, s bármennyire is tudatos tevékenységként kell fölfognunk az eszközkészítést, az eszközkészítő tudatához nem tudunk közel férkőzni. Úgy tekintjük, mintha nem személyes döntés eredménye lenne ez a tevékenység, hanem afféle szükségszerűség, amire az ember mintegy rákényszerül. Az eszközkultúra itt még csak eszköz a létfenntartáshoz, az ember pedig csak egy technikai szükségszerűség következményeként ismerhető meg – legalábbis abból, ahogyan ezt a régészek szokás szerint bemutatják. Az eszközök előírják neki az életmódot. A város esetén ellenben úgy tűnik, maga az ember van előtérben: a város az ő munkálkodásának, termelő, kereskedő, felhalmozó és elosztó, archiváló és értékteremtő tevékenységének az eredménye és összessége. Már a kultúrának azon az útján halad, amelyen dönthet majd törvény és szabadság, uralom és szolgaság, kultúra és műveletlenség, hit és hitetlenség, munka és szórakozás között, rendelkezik szabad idővel, s van is, amivel kitöltse. Az ember a városban úgy mutatkozik meg, mint aki már készen áll a történelemre.
Ebből a vázlatos és meglehetősen ötletszerű hipotézisből úgy tűnik, hogy az eszközkészítő ember számunkra, későiek számára ember mivoltában csak annyiban ismerszik föl, amennyiben rá csak mint eszközkészítő emberre gondolunk, vagyis úgy, hogy maga az eszköz konstituálja az ember emberségét. Ezt az embert szakócával a kezében ábrázolják, sőt legtöbbször csak a szakócát. Az eszköz előbbre való az embernél, még ha az ember hozta is létre azt. Az eszközkészítés képességében nem ismerünk föl semmilyen szellemit, amit az ember a maga lényegéből merítene. Az eszköz túlságosan anyagi, a rajta végzett alakítás túlságosan csökevényes az ember későbbi történelmi teljesítményeihez képest. Alig tudjuk értékelni. Mégis bámulattal tölt el, másfajta bámulattal, mint mondjuk egy gótikus katedrális, amelyen a részletek tökéletes technikai megmunkáltsága már valami rajta fölötte állóra vonatkozik, azt szolgálja. A szakócában ellenben még nem a szellemet csodáljuk, hanem az egyszerű és kézzelfogható, mégis eseményként megmutatkozó technikai képességet.
Könnyen lehet, hogy a „technika szellemét” itt csak azért nem ismerjük föl, mert olyan történelmi koroknak vagyunk az örökösei, amikor a technikai ügyességet már mindig is alsóbbrendűnek tekintették a szellem autonóm önmozgásánál. Csakhogy éppen a mi korunkat nevezték sokan a „technika korának”, amikor is megkérdőjeleződni látszik a szellem öntevékenységének ez a felsőbbrendűsége. Hiszen maga a gondolkodás is a nyelvben tárgyiasul, használata technicizálódik, s azt mondják, hogy ez a tárgyiasulás egyben a gondolkodás feltétele is. A látvány a képben ölt testet, s ez a kép ugyanakkor a látás, a saját test, sőt a testiség tudatosításának a feltétele is. Korunk „spiritualitását” is a különféle spirituális technikák teszik népszerűvé és hozzáférhetővé. A létezés a mi korunk számára az, ami valamiben megnyilvánul, s ez a valami éppen az, sőt az elrejtettség is megnyilvánul és hatást gyakorol, s ebben a hatásban lesz az, ami. A nyelv és a kép mint technikák – talán ezek a mi létmetaforáink. A nyelvben az válik igazzá, ami a szó formájában rögzül, a képben az válik igazzá, ami a nyelv rácsai mögött a nyelven túlmutatóan meglátszik. Ami itt látszani kezd, talán csak ennyi: a szellem öntevékenysége technika, nyelv és kép pedig ugyanazok. Vagy talán pontosabban: ugyanannak más-más aspektusai. Csakhogy a nyelvet jobban beszéljük, mint amennyire a képeket látjuk, s a szellem mozgását is jobban ismerjük a technikáénál. Ezért érezzük úgy, hogy uralkodnak rajtunk a képek és a „technika szelleme”. Ezért van még mit tanulni. Mintha megannyi apró részletet, kőszárnytöredéket, volutát, párkányt, szörnyarcot faragnánk, amelyekből már nincsen aki össze tudná rakni a szellem katedrálisát.
A technika értelmének ez a kikristályosodása azonban a városokhoz kötődik, és meglehetősen késői fejlemény, amikor a technika az iparosodás, a népességnövekedés, a tőkekoncentráció és egyebek hatására kiszabadult a szellem, vagyis a tudomány és az igazság követelményeinek uralma alól. A technikai újdonságok azonban már többnyire a tudomány és az igazság szellemének távollétében születtek, a kibernetika például a hadiipar vívmánya. Ma már késő, és meglehetősen hiábavaló azon fáradozni, hogy a programozást, a sokszorosítást és az információtöbbletet visszakényszerítsük a tudomány, a verifikálható és falszifikálható módszerek és szűrőrendszerek hatalma alá. A technika utat tört magának a tudománnyal és a szellemmel szemben, sőt megtörni látszik annak évezredes uralmát. A technika ma arra a jelentőségre tör, amellyel két és fél évszázadon át a szellem rendelkezett. De ezzel semmit nem mondtunk róla, csak azt ismertük be, hogy mennyire keveset tudunk még felőle. A technika „embertelensége”, sőt „istentelensége” még korántsem nyilvánvaló számunkra. Ami azonban sokkal inkább, az az ember „technicizmusa”, az a képessége, hogy különféle technikákba, szellemi és anyagi építményekbe, eszmékbe és eszközökbe transzcendálja saját lehetőségeit.
Ha ez a városokban így megtörténhetett – s amennyiben valóban így történt – akkor az azt jelenti, hogy a város „fogalma”, „képe” és „felépítése” is meglehetősen képlékennyé vált, s mintegy belülről kezdett felbomlani. A város – amelyre saját műveként, civilizáltságának és szellemi méltóságának bizonyítékaként, biztosítékaként, s az élet valódi színhelyeként emlékezett az ember – ma inkább valamiféle üzemre hasonlít, ami csak úgy okádja magából és sokszorosítja az embert, a tudást, a művészetet. Sőt a városok valamifajta organikus tenyészetet képeznek, ahol az üzemszerű létezés és termelési mód „természetes” jellegét bizonygatják, mondván, hogy a kultúra – vagy az, amit annak neveznek – egyenlő az ember természetével, s ugyanolyan organikus, mint maga a természet, amely semmilyen külső beavatkozás nélkül növel fákat, majd dönti ki őket. A kultúrának itt – legtöbbször kimondatlanul – ugyanolyan törvényszerűségeire hivatkoznak, mint régen a természettudósok. A különféle kánonok, paradigmák, tudásrendszerek a kultúra belső törvényszerűségei alapján lesznek evidencia-értékűek, tesznek szert hatalomra és válnak érvénytelenné.
Mindezek ellenében vált szükségessé a technika értelmének az ettől a természet-elképzeléstől, üzemszerűségtől és kultúra-felfogástól való megtisztítása, hiszen a technika most már valami eredendőbbnek és lényegesebbnek mutatkozik, mint aminek pusztán az üzem, a tömegtermelés, a sokszorosítás, az ipari felhasználás vagy a kultúripar termékei alapján gondoltuk.
A technikának ahhoz, hogy megszabaduljon a szellem felsőbbségétől, üzemmé és „létrongálássá” kellett válnia, s az üzemszerűség magát a „technika szellemét” is megrongálta. De a technika mindezzel együtt is hozzánk tartozik, sőt mi vagyunk az. Ez az „az” még meglehetősen távolinak és tárgyszerűnek tűnik, mivel még nem tettük magunkévá. A magunkévá tétel azonban nem a fölötte való uralmat kell hogy jelentse, hanem a technika működésmódjával való együttműködést, a megértő bekapcsolódást abba, amitől még mindig lenézően távol tartjuk magunkat a szellem magaslatán, s ami ennél fogva úgy tűnik, mintha ránk támadna. Az ember léte azonban nem oldódik föl és tűnik el a technikában, hanem egy szabad együttműködésben azzá válhat, ami már a kezdetekkor is volt, s ebben a kezdethez való viszonyban ismerheti föl saját történelmi szerepét és feladatát.
Másfelől a kezdet gazdagsága éppen abban mutatkozik meg, hogy minden valódi történelmi feladat számára a kezdet más és más. Most úgy tűnik, a technika visszatért a kezdethez és elgondolhatóvá vált. De visszatért a városból a faluba is, hiszen a legújabb technikák teszik lehetővé a falunak – amennyiben megtanul nem az ipari tömegtermelés működésmódja szerint élni és gondolkodni –, hogy távol tartva magát az üzemtől elkészítse és megőrizze saját valóságát, szemközt az ipar, az üzem, a város és a történelmi törvényszerűségek erőszakosságával. A falu, amely ugyancsak áldozata lett az üzemszerűségnek, a nosztalgia kultúriparának, s a városok gyarmatává, agglomerációvá vált, nem pusztán a „vidékfejlesztésre” szorul rá – ami a közfelfogásban többnyire a városiasodást és a gyarmatosítást jelenti –, hanem megszabadításra vár. Hiszen a történelem túl régóta zajlik kizárólag a városokban és a csatatereken, a szellem pedig túl régóta írja saját történeteit az egyetemek, könyvtárak, akadémiák elzárt rezervátumában és szellemvárosaiban.
A technika világuralma és a technicizmus „létrongálása” rávilágít a kézművesfoglalkozás, az eszközkészítés, az anyaggal való formáló munkálkodás sajátos örömére és értékére. Ezen technikák értékét éppen a tömegárusítás ellenében szokták hangsúlyozni. Ma az ilyen tevékenységet még sokkal inkább egy képzelt múlt iránti nosztalgia jegyében művelik mint valami ősinek és kipusztulóban lévőnek az életben tartását. Ez a nosztalgia, ami a város felől támad a falura, a technikai készséget haszontalanná akarja nyilvánítani, ezért száműzi azt a hétköznapi élet színtereiről a hagyományőrző és kézműves-táborokba, az eszközöket pedig a múzeumokba. De még megvan, illetve megteremthetőnek látszik a lehetőség arra, hogy a falu ne egy képzelt múlt, hanem a jövő felé tartson. Annyiban van meg, amennyiben az, amit eddig szellemnek, tudásnak, igazságnak, tudománynak hívtunk ma már nem zárja magát a városokba, s ami egyszerű, természetes, anyagszerű, archaikus, sőt primitív, egészséges, vagy éppen tisztességes, az visszaszerzi méltóságát a szellem területén. A falu bekapcsolódhat a szellem munkájába, ha ez képes lesz végre lemondani felsőbbrendűségének igényéről, amitől már a technika uralma amúgy is megfosztotta. Hiszen a technika világuralma és a falusi „eszközközelség” ugyanazon anya gyermekei, ha alig ismerik is föl még egymást. És a szellem volt a gonosz mostohájuk.
Ma sokan a falu jövőjét a városiasodás útján gondolják el, de ugyanilyen érvényes a falu globalizálódásának a ténye is. Minél nagyobb a zűrzavar, annál sürgetőbb a döntés. Az emberi kéz munkájának és a technika világuralmának mélyebb megértésével talán egyszer a Teremtés munkájának megértéséhez is közelebb férkőzhetünk.
Aki arra vállalkozott, hogy valamit véglegesen eldönt, az úgy tűnik föl, mintha tökéletesen biztos lenne annak helyességében, amiről dönt. Valójában az ellenkező oldalról is igazat lehet megfogalmazni: a döntés azért szükséges, mivel nem tudhatjuk biztosan, hogy úgy lesz-e jól.
De a döntésben nem is kell ahhoz kötnünk magunkat, amit még nem tudhatunk, hanem csak ahhoz, ami – hiányos – tudásunk szerint még ezután vár beteljesítésre. Mert amit tudunk, az önmagában többnyire már fölösleges. Csak egy ígéret mutathatja meg, hogy mi az, ami még jó lehet a tudottakból valamire, s mintegy újra kézbevehető.
Aki elindul, visszatér. Aki visszatér, elindul.     

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info