irodalmi félreolvasások 24., 25.

 

irodalmi félreolvasások 24.

tíz hónappal a halála után jelent meg
(utolsó regénye)
*

Kamut a buddhára
(hamut)
*

professor erectus
(emeritus)
*

in nomine partvis
(patris)
*

beleparasztkodni a kultúrába
(belekapaszkodni)
*

volt egyszer egy kender
szakálla volt enter
*

sivár és szürke volt a kert valóságos poézis lett belőle
(oázis)
*

Hócipőnk tele
(Rosszkedvünk)
*

Végtelen belünk van
(A végtelen bennünk van)
*

Jadviga pávája
(párnája)
*

A ló meghal az intézkedés alá vont személy elhalálozik
(a madarak kirepülnek)
*

strófavédelem
(katasztrófavédelem)

 

irodalmi félreolvasások 25.

korpás irodalmi alkotások pályázata
(kortárs)
*

a teremőrt jeleníti meg művészetével az alkotó
(a teremtő erőt)
*

Jadviga párája
(párnája)
*

betört egy vandál a nyíregyházi poémába
(arénába)
*

Görögdinnye céges levélben
(édes levében)
*

jó lenne meginni a szarvasbogarakat
(megírni)
*

nyerített a pályázaton
(nyert)
*

Nő hull apadó kútba
(kő)
*

Bajnokok Lírája
(Ligája)
*

a szemelvényt a csarnok 4. vágányra betolják
(szerelvényt)
*

A nagyenyedi két tűzifa
(fűzfa)
*

kezdőrészlet
(dzsesszköltészet)

 

(Illusztráció: Lisa Ray: Winter watermelon)

A tünékenység színterei (Enesey Diána és Bodrogi Csongor lapajánlója)

Februári lapszemlénkben hat lap írásaiból válogatott
Bodrogi Csongor és Enesey Diána.

  1. február 5.

A TIZEDIK: Borsodi L. László: Áttűnések (vers) [Látó]

Borsodi L. László rövid kis versének szerkezete Vörösmarty: Ábránd című költeményére emlékeztetheti az olvasót. A rövid sorok egyre hosszabbak lesznek, majd a geometriai közepet elérve ismét egyre rövidebbek. Miként ott a szerelem fölhorgadásának, majd elcsendesülésének ritmusa tartja feszültségben a szöveget, úgy itt a felbomlás és újjászületés dinamikája kerül középpontba. Minden változik: a só sós vízzé válik, az éjszakából nappal lesz, a színekből árnyalatok – de vannak nehezebben értelmezhető „áttűnések”is: a múltból „a vágy törmeléke” lesz, a tükörképből csak további tükörkép. A legfontosabb áttűnés a semmivé válás; a vers tanúsága szerint azonban ez is csak valaminek a hasonlítottja, azt pedig igazából sohasem tudhatjuk meg, hogy minek, hogy mi olyan, mint az,

ahogy a van a semmi.

 

[B. Cs.]

A KILENCEDIK: Völgyi Anna: gumicukor (vers) [Kalligram]

A vers egy álmatlan éjszaka érzéseit, gondolatait és életképeit villantja fel, valamint a gumicukor utáni vágyakozást. Pedig nem a cukor ad energiát, az elektrolit szint a lényeges, elhanyagolni „lassú öngyilkosság”. Képzeletben végigjárjuk a garzonlakást a falon függő színes ikeás szarvastól (ami tömegcikké válva el is veszítette a varázsát), a konyha hiányán át az épületben hallható zajokig. Vajon ki miért nem tudna itt élni? Az elzúgó tehervonat hangja hívja elő a döntést: mégiscsak meg kell venni a gumicukrot, ha az ember nem tud „szebben túlélni”. [E. D.]

A NYOLCADIK: Terék Anna: Levegő (vers) [Tiszatáj]

A decemberi Tiszatájban megjelent írások a Zsoltárok könyvének aktualitása köré szerveződnek. Terék Anna versét a Zsolt 22,15 igehelye ihlette. A versben a fájdalom és a remény egyaránt jelen van. Ez egy őszinte vallomás arról, hogy milyen Isten kezében lenni, Istenre bízni magunkat. Az ilyen élet a fojtogató próbatételeké, s azé a reményé, amely a kínokból eredő fejlődésben rejlik. A próbatételekbe vetett hit talán visszaadhat valamennyi levegőt. [E. D.]

(Kondor Attila alkotása, a decemberi Tiszatájból)

A HETEDIK: Nagy Gerzson: Vita nuova (novella) [Alföld]

 

A novella történetét egy ablakban dohányzó férfi meséli el, a szöveg fókuszában a felesége és az egyik barátnője áll, akik a kapualjban találkoznak. A feleség (akire az elbeszélő „ a rövidhajú”-ként hivatkozik) barátnője (vagyis „a virágmintás szoknyás”) egy kölcsönkapott könyvet visz vissza, amelyről azt füllenti, hogy elolvasta. A novella további részében a két nőt látjuk sétálni, fel-alá a kettejük lakhelye között, egyikük sem akar felmenni a másikhoz, de mindkettejük tart attól is, hogy elkésik: a virágmintás szoknyás, aki a beteg édesanyját ápolja, az anyja dühétől tart, míg a rövidhajú a férje türelmetlenségétől. Sétájuk időhúzás, egyfajta menekülés mindattól, amit beszélgetésük során csak felszínesen érintenek: a saját életüktől. A Godot-ra várva című alkotásból ismert várakozást is a séta jelenti. [E. D.]

A HATODIK: Újvári Dorottya: Igazi arc, hű kép. Három Petőfi-portréról (esszé) [Látó]

Mint minden kultikussá vált szerző esetében, a képi ábrázolások Petőfinél is hamar a kultusz részeivé váltak. Újvári Dorottya írása annak a kérdésnek megy utána, hogy milyen mértékig tekinthetők „hitelesnek” a Petőfi-ábrázolások, illetve hogy lehet-e őket másképpen értelmezni, mint a hiteles/hiteltelen felosztás mentén. Ellentétben a bulvárlapok népszerű cikkeivel, Újvári tisztában van vele, hogy önmagában egy fénykép attól, hogy „a valóságot” ábrázolja, semmivel sem lesz „hitelesebb”, igazibb, kevésbé stilizált, mint egy festmény. A portrék mindig egyfajta maszkot képeznek, mindig stilizálják az ábrázolt személyt, és Petőfi, aki költészetében is tudatosan alakította a róla alkotható képet, a vizuális ábrázolásokban is jól ismerte azok sajátos hatalmát. Újvári konkrét ábrázolások történetén keresztül mutatja meg, mennyire téves az az állítás, mely szerint egy adott szerzőről készíthető lenne „igazi” portré: minden ábrázolás elsősorban értelmezés. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Babiczky Tibor: Az élet felén (vers) [Alföld]

 

Babiczky Tibor verse a rohanó, hamuvá váló időről szól. A vers áramló mozgását az idő, az élet, a vágyak és a végzet metaforái alakítják. Talán ezek a dinamikus képek segítenek felfogni és megragadni a változást — ha már kimerevíteni úgysem lehet — és az elmúlást is. A szív hagyja magát sodortatni. Az ész viszont „lebegni akar / tengeri sós levegő tetején.” De milyen élet fakadhat a vágyhoz kevert közönyből, és miként hasonlítható a belső formálódás a pék keze alatt megformált kenyérhez? A repedések biztosan közösek. [E. D.]

A NEGYEDIK: Jászberényi Sándor: Hidak (novella) [Székelyföld]

A hosszú idők óta háborús gócokban élő, ott riportokat készítő szerző Székelyföldben megjelent novellája Egyiptomban játszódik. A főszereplők egy bizonyos ezredes, aki éppen az imént ölt meg egy lázadót, illetve egy külföldi újságíró, aki az ország politikai eseményeiről számol be. A két, a történéseket merőben más perspektívából látó ember között drámai beszélgetés bontakozik ki. Rövid, mindenféle kommentár nélküli mondatok sorjáznak egymásra, amelyekből azonban régóta hurcolt társadalmi feszültségekre pillanthat rá az olvasó. A nyomornegyed lakóinak a terület átépítéséért cserébe új lakásokat ajánl föl a hatalom, hamarosan kiderül azonban, hogy az ígéretek nem sokat érnek; megint a legegyszerűbb emberek járnak pórul, és a hullákból kóbor kutyák lakmároznak. [B. Cs.]

A HARMADIK: Izsó Zita: Morzsák (vers) [Kalligram]

Izsó Zita verse egy iskolai „bullying”, vagyis zaklatás történetét dolgozza föl. Hogy mi lehetett az egyre bizarrabb mértéket öltő személyes gyűlölet oka, azt a vers beszélője csak találgathatja. A rövid távon figyelmen kívül hagyhatónak vélt zaklatás hosszabb távon hatalmas károkat okozott a lélekben:

Ez az egész
hosszabb idő után bénított meg,
ahogy megszilárdul a lába közé öntött beton.

A legnagyobb kár azonban a kibontakozó káröröm: amikor sok-sok év elteltével a versbeszélő meglátja, hogy zaklatója elhízott, hogy elhagyta a férje, vagy hogy lógnak a mellei, elégtételt érez, amit gyorsan ismét lelkiismeretfurdalás követ. A bűn így szüli folyamatosan újra magát. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Anne Sexton: Ó, ti nyelvek (zsoltár-ciklus, Szlukovényi Katalin fordításában) [Tiszatáj]

Anne Sexton tíz zsoltára ötvözi a hétköznapi valóságot és a képzeletet, a természet békésnek tűnő arcát a szorongással és a rettegéssel. Minden hétköznapi élőlény vagy élettelen dolog mögött ott lappang a fenyegetettség, ugyanakkor megbújik bennük a humor lehetősége is, és feltétlenül méltók a figyelemre és a dicséretre — utóbbit teszi Sexton tíz zsoltára. Az élet áramlása párhuzamos a fantázia áramlásával, amelynek szülötte Anne és Christopher, akik dacolnak a fogsággal, amelyre a társadalom ítélte őket. Szembeszegülésüket pedig bibliai motívumok kísérik, amelyek egyfajta küldetéses jelleget kölcsönöznek az ellenállásnak, a végtelenség fényével megvilágítva. Szlukovényi Katalin „Anne és Christopher: A vallomásos lírai én közvetlenségének kérdése Anne Sexton Ó, ti nyelvek című ciklusa kapcsán” című írásában rávilágít arra, hogy Anne és Christopher alakja miként tükrözi a művészek társadalmi kirekesztettségét, mert úgy tűnik, hogy „a költő létének lényegéhez tartozik, hogy valamilyen értelemben kívül reked a számára adott rendszer keretein.” [E. D.]

AZ ELSŐ: Oravecz Imre: Alkonynapló [Székelyföld]

A 80. születésnapját a napokban ünneplő Oravecz Imre Alkonynaplói már évek óta jelengetnek meg folyóiratainkban. Volt is már, hogy mi magunk is ajánlottuk őket szokásos havi tízes listánkon. A Székelyföldben most megjelent részek azonban egészen megdöbbentőek, amennyiben egy hatalmas tabut döntenek le: az öregkori szerelemről szóló beszéd tilalmát. A naplóíró Oravecz hosszú-hosszú évek után ismét kapcsolatba lép egykori egyik szerelmével, akivel annak idején éppen a nagy korkülönbség miatt szakította meg a kapcsolatot. A bejegyzések, amellett, hogy egészen új fénytörésbe állítják ezt a ritkán megszólaltatott témát, számtalan etikai kérdést is fölvetnek – jó példát mutatva arra, hogy nem csupán a bulvárlapok szintjén lehet beszélni az öregedés fölvetette dilemmákról. [B. Cs.]

Lepaca Samael!; Samael; Emet

 

Lepaca Samael![1]

A póráz általában bosszantó,
mert csak beleakad az ember, még
akkor is, ha nem akar megszökni.

Nem bitófa tartja, mint a kötelet,
hogy a füled mögé simítsd, mielőtt megfeszül,
ahogy a rakoncátlan hajtincseket szokás.

Lazán lóg a nyakból, ha nem húzzák-vonják,
de hátad mögé vetni már rövid.

Szégyellem-e jobban, mint ahogy zavar?
Szégyen és bosszantó nyűg, pimaszság közt
vékony határmezsgyén az avar

ázott televény, amit időnként feldúl, hogy…
Jöttömre van, aki ennyire vár?

Tétován nézek fel az így hivalkodóra
Lepaca Samael!
Az eső is eláll.
Mire peremig gyűlt a szobortalapzatban
– megihatná, aki lehajol –
ügyet se vet a velem egyívásúra
a falevél-ringató tükörkép alul.

Nem marok belé, ahhoz túl messze van,
de hogy meg sem ugatom, itt az a győzelem,
a kovácsoltvas kapu úgy áll, mint a fák,
nem kaparom, nem feszegetem:

bizalmatlan lesz, ha nyikorog tőlem.
Mint két csapzott szőrű eb. Az egész olyan.
A kutyák alatt – mondom – lengőajtók nyílnak.
Tudom” ad igazat komolyan.
„Na meg ördögalma.” ezen felderül.
Ezért már megéri felkötni magam.
Te nem úgy véled?” Kiköttetni inkább.
Felelem. Az mégis hosszabb távra van.

Sötét hajam a szemembe hullik,
nyitott könyvben megszáradt virág,
ha nap süt, zilált, homlokomon játszik;
az este enyém – kalitkámba zárt.
Felbontatlan, átázva remél,
néha egy-két jó szó fontosabb,
tűvel átszúrt bábu a levél,
gyermek-árnyékként hintázó alak.

 

Samael

A Mester

Ha a külső képességem belsővé
is válik, a hozzám hasonlót meg nem érintve,
vagy megérintve valamiféle szükségemmel együtt,
ami a kinti dolgok helyett vall egyszer-egyszer

rólam, ha nem sikerült bevonni mégsem
a különböző tehetségeket, képességeket,
eltompítva bennem, hogy nem vagyok
jó abban, e kisebb mértékkel

mérhetem csak meg a dolgok lényegét,
bár nem kérdeznek róla, hogy a
hallgatásuk közé ékelődjön
valamiféle képességem az átalakulásra…

 

Samael

A sötét domboldalon növesztett
árnyékom kegyeltje túlságosan
megnyúlt egy emberhez képest,
fehér vitorlás árnyék, vagy ezüst

tőr a fantasztikus teremtmény
szügyén, melyben a szégyen
kertjéből ellopott szívet takargat.
Már nem vadásznak rám,

hitvány tartozékom.
Kitartóan, szigorral önmagad felé,
állad úgy pihen csukott kézfejeden,
ahogyan dúsan omló virág

átbukik a kőfalon, szertelenül
pazarolva e kiáradásban rám
szabott gondolataidat.
Bár a szépség néha lemállik

rólam, mint elfagyott, sötét
gyümölcsről a húsa, csak edd!
A komor figyelmeztetésem akkor
majd úgy őrzi a fal finom kis

hasadékait, mint a rontás új szellemét,
még ifjú alakjában, feketén
hintáztatva a mosolyod.

Régen nevettem már ítélkezés nélkül,
mert az őszinte tékozolja az erőm,
hiábavalóan feszegeti tűrőképességem
határait, mikor a hangom szaggatva,

az estében fehérré változott virágok
levelét hinti szét, bármit is tennék ellene,
de csak az igazán megőszültekét,

ezért jövök el, ha látom,
hogy az egyik te vagy,
koszorút fonva fejedből.
Azt mondják, szőke, hullámos

hajad volt. Milyen uralkodóra
vártál, hogy kényszerítesz
lába elé vetni magadat, vagy
megkoszorúzni dicsőségeddel,

mondd!

Te, aki belököd végre a rózsás vaskaput,
melynek gazdag árnyéka most úgy vesztegel
a Hold-szítta fövenyen,
mint bennem a malícia,
bolond természetű, álnoktalan ördög!

 

Emet [2]

Levél Eszteréknek

Ott maradok, ahol kell,
talán meddő figyelemmel,
amíg szándékotok nem ad új célt nekem –
többet
háziállaténál;

tegezni is csak (magamban teszem)
azt szoktam, akit nem akarni
megszűnök, ahogy elmúlik az éjjel,
ahogy törékenyen feleselni,

vigyázva, hogy ne rendetlenkedjek
a nyílásaitokban hevenyésző fénnyel
igazságot és szépséget szolgáló
takargatni való büszkeséggel,
melyben barátok torz árnyéka a hitem:

mintha soha nem akarnék elmenni innen,
e játékba az ön-elmúlásig vetett,
hogy ébren kell maradnom egész éjjel,
hogy nevelitek majd, mint gyermeket.

Ó, Uram, Úrnőm mennyire fáj,
hogy minden történetet ilyen jól ismerek,
belőletek is, nem egyet láttam már,
így leszünk egymásnak kísértetek.

Könnyen megtartom az éjszakát,
a folyóparti ember gyengéd nevére,
míg testem csak füvet és gyomokat táplált,
lágyan hordalékán
rebbent, mintha élne.

 

[1] Lepaca ~ vagy Lepacha szellemként jelenik meg, mint Astaroth szolgája. Színe fekete, nevét „nyitónak”, vagy „felfedőnek” fordítják. Lepaca felkérhető, hogy segítse bármely adott spirituális entitás megidézését/ megjelenítését, pl. Lucifer megidézésénél a „Lepaca Lucifer”. Lepaca dicsőítést, dicsérést, valamint köszöntést is jelent.

Samael ~ héberül: Isten mérge, arkangyal a talmudi és a poszt-talmudi irodalomban, akit a Sátánnal azonosítanak. Néha bukott angyal, aki nem feltétlenül gonosz. Elsőként Énok könyvében találkozunk vele a lázadó angyalok között. A midrási hagyományban az Exodus Rabbah (héb. Shemot Rabbah) a Halál Angyalának is nevezi.

[2] Emet, héber szó, jelentése, igazság. A cím a zsidó folklórban szereplő Gólem mondára utal. A legenda szerint Maharal (Júda Löw ben Becalél rabbi) a kabbala tudományának segítségével életet varázsolt a Moldva folyó partjáról származó agyagból gyúrt emberbe, és az mindenféle szolgálatot végzett neki. Ha a rabbi az Isten nevével ellátott cédulát elvette tőle, a Gólem ismét agyagtömbbé változott. A legenda más verzióiban, a prágai és chelmi, valamint a Grimm fivérek történetében a Gólemet a homlokára írt emet, vagyis „igazság” szóval hozták létre. A lény élettelenné akkor vált, ha a szó első betűjét א (aleph) eltávolították, mert így a jelentése met, vagyis „halott” lett.

(Illusztráció: Talia Benson)

Charles Bukowski: Te iszol?

Elmosódott, partra vetődött, régi sárga irka
került újra kezembe.
Az ágyból írok,
mint legutóbb,
tavaly.
Meglátogatom az orvost.
Hétfőn.
“Igen, doktor úr, gyengék a lábaim,
szédül a fejem…
és fáj a hátam.”
“Iszol?” – kérdezi majd.
“Végzel elég
a testmozgást, szeded a
vitaminjaidat?”
Azt hiszem, csak beteg vagyok.
az élettől, ugyanazok a megavasodott, mégis
ingatag
körülmények.
Még a pályán is.
Nézem a lovakat, ahogy futnak
és olybá tűnik
értelmetlen ez az egész.
Korán távozom, miután megvettem a tiketteket a
a hátralévő futamokra.
“Elmész?” kérdezi a motelben
a recepciós.
“Igen, ez merő unalom.”
mondom neki.
“Ha szerinted unalmas.
odakint”, mondja nekem, “akkor vissza kell majd jönnöd,
mert neked itt a helyed.”
Tehát itt vagyok,
párnáimnak vetett háttal,
újra.
Csak egy öreg fickó,
egy megvénült író,
kopott, megsárgult
jegyzetfüzettel.
Valami jön…
sétafikálva a
a padlón
közelít
felém.
Ó, hiszen ez csak…
a macskám.
Valóban.
Ezúttal csak a macskám.

Márkus László fordítása

Paul Bowles: Polemos, Sidi Amar télen

Polemos

Teljesen egyetértek azzal, amit mondasz.
Amikor a felhők és a szavak szétszakadnak,
A levegő megremeg és a világ darabjaira hull.
Amíg a szándék nem fedi fel magát,
A kitaposott utat senki nem találja.
India poros, leopárd bújik a sziklák árnyékban,
A város széléig jöttem,
fehéren  ragyogott a napfényben.

A tájkép különös, míg meg nem  hunyászkodik.
Salaamed megnyalta az ajkát és a földhöz érintette.
Ő a völgy és a völgy az övé.
De megtagadom tőled, hogy ezt kiejtsd a szádon.

 

Sidi Amar télen

Azt hiszem, soha nem láttam az arcodat
Egy esős napon, az ég szürke artériája
Lüktet a fákról, és a szívedben
Víz folyik. Még soha nem hallottalak zokogni
Az éjszaka hangján, a lelked ellenáll a csendnek.

Eljön a nap, amikor az égi határvonalak
Nem csak a tornyokba kapaszkodnak,
És neked, aki az éjszakában reszketsz,
Társad már csak a magány lesz unalmas útjaidon.

 

Kakuk Tamás fordításai

 

Bélyegkép: Paul Klee

A vadkan

Dermesztő hideg éjszaka volt, a januári holdvilág sápadt fénye szikrázott a fagyos havon. Az öreg vadőr az órájára pillantott, negyed tizenegy volt. Nem baj – gondolta magában –, majd holnap később jövök ki. Ilyen tájt már nem jön a vad, ezért a férfi csalódottan hazafele vette az útját. A ház mintegy félórányi járásra volt az út szélén. Az öreg cserépkályhában még estéről maradt annyi parázs, amire csak egy kis száraz gyújtóst kellett rátenni, és máris lobogott a tűz. Megéhezett az erdőt járva, elővette a megmaradt pörköltet, fölmelegítette, és megvacsorázott. Evés után végigdőlt az ágyán, hogy kinyújtóztassa megfáradt végtagjait. Az óra mutatója már éjfél felé járt, amikor elaludt.

Az erdő csöndes volt csak itt-ott hallatszott egy-egy faág reccsenése. Minden fázott a nagy hidegben, dideregtek a fák, és még talán a levegő is megfagyott. A környéken minden csendes volt, pihent a táj, az erdő és a vadőr is. Egyvalaki viszont nagyon is ébren volt, ennek a valakinek a nagy hideg sem ártott, testét megvédte a serte alatt lapuló pihés szőrzete, no meg a vastag zsírréteg. Az öreg kant jól ismerték a környéken, több gyümölcsösben és veteményesben is tiszteletét tette már, hogy hatalmas agyarával és igen kemény orrával kitúrja a fiatal almafákat, amit a gazdák ültettek, és azokból lakmározzon. Már két éve tudtak a létezéséről, de eddig nem voltak képesek kézre keríteni. Nagyon óvatos állat volt. A Máramarosi havasokból járt át az Avas-hegységbe, annak is az északkeleti részébe. Késő éjszaka jött, hiszen nagy távolságot kellett megtennie, és dolga végeztével hajnaltájt el is vonult a nappali pihenőhelyére. Sosem járt egy csapáson, sosem távozott ugyanazon az útvonalon, amelyiken érkezett. Éppen ezért volt nehéz elcsípni. Ezen az éjszakán is későn érkezett, és már pitymallat előtt eltűnt, de véletlenül sem azon a válton jött, ahol a vadőr várta. A kis vadászházban a cserépkályha lassan kezdett kihűlni, már jó ideje nem volt, aki fát tegyen a tűzre, és így hajnaltájt a hideg méginkább megmutatta az erejét. A vadőr arra ébredt, hogy fázik. Felült az ágyon. Az órájára nézett, mindjárt fél hat.

– Jól  elbóbiskoltam – gondolta magában, és följebb húzta az asztalon pislákoló petróleumlámpát. Rágyújtott egy cigarettára. Ráérek még – gondolta magában, és nyugodtan pöfékelt tovább, közben azon tűnődött – vajon megjárta-e és vajon milyen tájt. Nagyon szégyenletes dolog a gazdák és a főnökei előtt is, hogy nem tud elbánni egy vaddisznóval, ami annyi kárt okozott. Hiszen, ha azok tudnák – duzzogott magában –, hogy ez nem egy közönséges disznó, ez egy hatalmas és nagyon okos vadkan – gondolta.
No, de nem baj, ma pontot tesz a dolog végére, ma addig  marad kint, amíg ki nem várja, ha közben megfagy is.

A reggelizés alatt eldöntötte, hogy körbejárja az egész területet, és ott fog lesben állni, ahol már rég nem járt a kan. Miután mindent elrendezett a kunyhóban, még a cserépkályha tűzterét is megpakolta, elindult a felderítő útjára. Mikor kilépett a vadászházból, érezte, hogy a hó már nem annyira fagyos, nem annyira ropogós, mint az éjjel. Enyhül az idő – gondolta és elindult a szokásos körútjára. Délfelé valóban megenyhült az idő, fátyolfelhős lett az ég. Havazni fog – gondolta –, de ez neki csak jót jelent, mivel jobban fogja bírni az éjszakai lest. Területe legtávolibb részét kereste fel, ami egy szép fenyves és vegyes erdő volt. Tudta, hogy amikor havazik, a nagyobb vad szereti a fenyőfák védettségét, és ezen a helyen volt egy pompás, még a nyár folyamán összetákolt magasles. Ezt a nézte ki magának éjszakára. Lerakta cókmókját, és fenyőágakkal kibélelte az építményt oldalról és alulról, hogy a lába se fázzon, még a tetejére is rakott, ha esetleg nagyobb havazás lenne az éjjel, biztonságban legyen. Dolga végezetével hazasietett kis tanyájára, a délutánt pihenéssel akarta tölteni, hogy bírja majd a virrasztást. Sokat nem pihenhetett, amire a vadászházhoz ért, délután fél kettő volt. Tüzet rakott, ebédet s egyben vacsorát is készített, hogy a lesen ne keljen vacakolni azzal sem. A termoszát megtöltötte forró teával, az biztos jót tesz az éjszaka folyamán. Mire mindezzel végzett, már két óra is elmúlott, de ő úgy döntött, hogy azért mégis ledől egy órácskára, ki kell pihennie a nap fáradalmait.

Nehezen tudott elaludni, amikor végre elnyomta az álom, a nagy kannal hadakozott.  Egy idő után úgy döntött, nem gyötri magát tovább, felült az ágyon, megnézte óráját: fél négyet mutatott. Épp ideje indulni, gondolta. Már erősen sötétedett, amire a magasleshez ért. Lassan mozgott, nehogy kiizzadjon, mert akkor megfázhat. Fölmászott, a szénával megtömött zsákot maga alá helyezte, a hátizsákot a termosszal maga mellé rakta, ezután megtöltötte drillingjén mind a három csövet. A jobb csőbe ólom töltényt, durva golyót helyezett, a balcsőbe durva sörétet, az alsó csőbe durva burkolatút rakott. Mire mindezzel végzett, korom sötét lett. Egyedül csak az ösztöneire hagyatkozhatott, meg a kevés világosságot adó hóra, de így is elég jól belátott egy 50 méter sugarú területet. Ez a világosság elég volt ahhoz, hogy a kellő időben biztosan célozhasson. Elkezdődött a hosszú bizonytalan várakozás.

Rágyújtott egy cigarettára, a fenyőfa ágai nem engedték kiszivárogni a füst szagát. A fenyves és a vegyes erdő között egy mély völgy terült el, ezt figyelte, innen remélte a ravasz vaddisznó felbukkanását. Október óta ezen a helyen nem járt a kan. Telt-múlt az idő, de semmilyen vadmozgás nem volt a környéken. Közben nagy pelyhekben megindult a hóesés, ami belepte a magaslesre felrakott fenyőágakat is. Zseblámpája segítségével megnézte az óráját, negyed tizenkettőt mutatott. Eközben a mély völgytől balra, a vegyes erdőben, mintha valami megmozdult volna. A vadőr megélénkült, az álom is kiment a szeméből, feszülten figyelt a mozgás irányába, valami biztosan mozgott, úgy tűnt, mintha a hegyoldal egy része csúszna alá. Nagyot dobbant a szíve, mikor kis idő után észrevette, hogy egy hatalmas disznó közelít felé. A nagy kan tolta maga előtt a havat a lassú mozgásával. A vadőr egyre izgatottabb lett, tisztában volt azzal, mit lát, és nagyon tartotta magát, hogy idő előtt ne lőjön. Készenlétbe helyezte a fegyverét, a felséges állatnak, ha tartja az irányt, néhány méternyire kell elmennie a magasles mellett.  Végtelenek tűnt a várakozás, de tudta, ha most elhibázza, soha többé nem lesz alkalma elkapni.  A vad egyre közelebb ért. Lassan, körültekintően, óvatosan, de közeledett. A férfi már a vállánál tartotta a fegyverét, mikor a nagy kan a rejtekhelyével egy irányba ért. Megállt, szimatolt, figyelt, valami nem tetszett neki. Ebben a pillanatban dördült el a drilling alsó golyós csöve, a vad összeesett, de abban a pillanatban fel is ugrott, mire megkapta a jobb cső tartalmát is. Ám az energia, ami egy ilyen hatalmas állatot hajt, még mindig működött, ezért a vadőr a balcső tartalmát is ráürítette, amitől végképp összeomlott. A vadász ösztönszerűen áttöltötte fegyverének mind a három csövet, de mivel látta, hogy a vad nem mozdul, visszaült a helyére és rágyújtott. Most érezte csak igazán az elmúlt percekben átélteteket, úgy érezte, mintha az egyik percben fázna, a másikban forróság öntené el a testét, és közben kissé remegett is. Ez volt ama bizonyos vadászláz, amit csak igazi, vérbeli vadász szokott érezni nagyritkán.

A cigaretta elszívása után lemászott a lesről, hogy közelebbről is megtekintse a hőn áhított remete kant, ami két éven keresztül annyi sok gondot és álmatlan éjszakát okozott neki. Odaérve a vadhoz felkattintotta a zseblámpáját, egy hatalmas állat hevert ő hóban, körötte véres katyvalék keveredett a természet fehérségével. Egyedül nem is bírta átfordítani, rekord nagyságú vaddisznó volt. Nagy volt az öröme, de mit kezdjen magában egy ilyen állattal? Úgy döntött, a töltényhüvelyeket és zsebkendőjét ráteszi a vadra, ily módon a róka, a farkas, vagy más ragadozók nem mennek a közelébe. Haza sietett a tanyára, azzal a tervvel, hogy holnap az erdészet kocsisával meg még néhány emberrel beviszik a tetemet a településre. Az éjszaka hátralévő részét már nyugodtabban, alvással töltötte. Másnap aztán minden úgy történt, ahogyan eltervezte. Az erdészet udvarán már tudtak az esetről, és mivel a kollégái közül sokan hallomásból ismerték a nagy kant, eljöttek megnézni, milyen is az valójában.  A főnökétől dicséretet kapott a jól végzett munkájáért. Az agyarak mérete elérte a 27 centimétert, ami rekord volt, de ő úgy döntött, hogy a trófea inkább a kis szobája falát ékesítse, mintsem kiállításokon vándoroljon. Amíg él, legalább emlékeztetni fogja a feszült várakozással töltött hideg éjszakákra, és különösen arra az egyre, amikor leterítette a hegyek királyát.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info